Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2018. július 1., vasárnap

A SAKÁL NAPJA

Az algériai háború (1954–1962) megviselte és megosztotta Franciaországot. Charles de Gaulle elnök éveken át hangoztatta, hogy Algéria minden körülmények között megmarad francia gyarmatnak, ám idővel kénytelen volt belátni, hogy a gyarmati rendszernek leáldozott. 1961. január 8-án Franciaországban népszavazást tartottak Algéria függetlenségéről, mellyel a szavazók háromnegyede egyetértett. 1962-ben a háború véget ért, Algéria függetlenné vált. Ekkorra már franciák tízezreinek bizalma rendült meg De Gaulle-ban, s az addig köztiszteletnek örvendő államférfi hazaárulóvá vált a szemükben. Szélsőségesek – köztük magas rangú katonatisztek – néhány nappal a népszavazás után, 1961 januárjában létrehozták az OAS (Organisation de l'Armée Secrète) nevű titkos szervezetet, melynek célja De Gaulle meggyilkolása és Algéria függetlenségének megakadályozása volt. Számos merényletet kíséreltek meg az elnök ellen, de mindegyik sikertelen volt: De Gaulle 1969-ben önként vonult vissza a politikától, és a következő évben békésen elhunyt. Frederick Forsyth méltán világhírű regényének és Fred Zinnemann kitűnő filmjének köszönhetően azonban egy olyan merényletkísérlet vált a legszélesebb körben ismertté, amely a valóságban nem történt meg. 

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem a segítségéért. Grafikus: Zelenák Crescencia.] 


A cselekmény 
A De Gaulle elnök meggyilkolására irányuló OAS-akciók közül az 1962. augusztus 22-én, a petit-clamart-i útkereszteződésnél végrehajtott támadás végződött a legnagyobb kudarccal. A titkos szervezet több vezetője rendőrkézre került, valamint az akció kulcsfigurája, Bastien-Thiry ezredes is (ő valójában nem volt az OAS tagja), akit halálra ítéltek és kivégeztek. Az OAS megmaradt vezérkara külföldre menekült, ám továbbra sem mondott le De Gaulle megölésének szándékáról. Az új vezető, Rodin ezredes helyetteseivel arra a következtetésre jutott, hogy a feladatot csakis egy külső ember, egy profi bérgyilkos tudja végrehajtani, mert az OAS embereit a rendőrség már jól ismeri (ha nem is fogta el mindegyiket), és a szervezet hemzseg a besúgóktól. Sikerül néhány olyan jelöltet találni, aki megfelelőnek látszik a feladatra, és sosem dolgozott még Franciaországban, ezért a nyilvántartásokban sem szerepel. A legígéretesebb jelölttel Bécsben kerül sor a személyes találkozásra. Az ismeretlen férfi vállalja a munkát, de kemény feltételeket szab, így például azt, hogy személyéről a három vezéren kívül senki más nem tudhat. Természetesen megkéri a munka árát, s a magas összeget azzal indokolja, hogy egy ilyen megbízás után az elkövetőnek végleg nyugalomba kell vonulnia, hogy le ne bukjon. 


A férfi a Sakál fedőnevet választja, amelyet búcsúzáskor a vezérek testőre, az abszolút megbízható Wolenski is meghall. A Sakál bérének előteremtésére Rodinék parancsot adnak a szervezet franciaországi embereinek, hogy raboljanak ki bankokat. A francia rendőrség hamar rájön arra, hogy az OAS áll a rablások mögött, de nem tudják, mire készül a szervezet. A három vezér megközelíthetetlen visszavonultságban él egy római szálloda legfelső emeletén, a besúgók pedig semmilyen új információval nem rendelkeznek. A belbiztonsági szervek csak egyetlen módon tudhatják meg, mit tervez az OAS: Rómából elrabolják Rodinék testőrét, Wolenskit, aki a három vezér egyetlen kapcsolatát jelentette a külvilággal. Kegyetlenül megkínozzák, de Wolenski sem tud mást elárulni, mint egy fedőnevet: Sakál. Hogyan lehet a hatalmas Franciaországban megtalálni valakit, akinek sem az igazi nevét, sem az arcát nem ismerik? A rendőrfőnök a legjobb emberét, a lomhának látszó Lebel főfelügyelőt állítja az ügyre. Közben a Sakál megkezdi az előkészületeket a merénylet végrehajtására. Az OAS beépített kémnője által értesül ugyan arról, hogy a francia belügyi szervek tudomást szereztek róla, mégsem adja fel az akciót… 


A történelmi háttér: akciók az elnök ellen 
Mielőtt részletesebben rátérnék a könyvre és a filmre, tekintsük át a De Gaulle ellen végrehajtott legfontosabb merényletek valós történetét! Az első akciók központi figurája Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes volt, aki De Gaulle odaadó hívéből vált az elnök esküdt ellenségévé. Az első merényletre 1961. szeptember 5-én, késő este került volna sor a Pont-sur-Seine melletti műúton. Az összeesküvők biztos forrásból tudták, hogy az elnök és kísérői arra fognak elhaladni. Kapóra jött nekik, hogy a kiválasztott helyszínen nem sokkal korábban útfelújítást végeztek, és néhány homokbucka még ottmaradt a munkálatokból. Az egyikben egy bombát helyeztek el. A terrorista kommandó egyik tagja, Martial de Villemandy feladata volt, hogy távirányítással működésbe hozza a szerkezetet. A férfi 35 méternyire a buckától, egy kávézóban várta az elnöki jármű érkezését. Nem várt hiába, ám a szerkezetet ismeretlen okokból mégsem hozta működésbe. Társai a következő napokat azzal töltötték, hogy az elnök megölésének szükségességéről tartottak neki hazafias szónoklatokat. Nem is eredménytelenül, ugyanis szeptember 8-án este fél 9 körül De Villemandy valóban felrobbantotta a bombát, hajszálpontosan akkor, amikor De Gaulle kocsija a bucka mellé ért. Hatalmas detonáció helyett csak egy szerényebb dörrenés következett be, melynek eredményeként porfelhő szállt a magasba, az elnöki autó előtt pedig lángnyelv jelent meg. A sofőr azonban hidegvérrel keresztülhajtott a tűzön. Senki sem sérült meg, csupán az autó rongálódott meg. A merénylők később megpróbáltak magyarázatot találni a különös kudarcra. Kiderült, hogy a fel nem robbant töltet egy második világháborús ellenálló csoport készletéből származott, és hatástalan volt: a robbanóanyag egyszerűen csak elégett. 


A merénylők dolgát maga De Gaulle könnyítette meg a továbbiakban is, mivel a büszke államférfi határozottan elutasított szinte minden fokozott védelmi intézkedést, így például nem volt hajlandó változtatni megszokott közlekedési útvonalain, és nem egyezett bele abba sem, hogy testőrök utazzanak vele az autójában. Nem okozott tehát különösebb szervezési nehézséget, hogy az OAS újabb merényletet kíséreljen meg ellene, ezúttal 1962. augusztus 22-én, a petit-clamart-i útkereszteződésnél. Az akció szellemi atyja a külföldre emigrált Argoud ezredes volt, a kivitelezésben azonban Bastien-Thiry is részt vett. A merénylők az országút mindkét oldalán várakoztak az elnök érkezésére. Megállásra akarták kényszeríteni De Gaulle autóját, hogy össztüzet adjanak le rá. A terv szerint a közeli autóbuszmegállóban álldogáló Bastien-Thiry egy újsággal fog jelezni, ha feltűnik az elnök Citroënje. De Gaulle aznap kormányülésen vett részt, amely jócskán elhúzódott: este 8 felé járt már, mire elindult az Élysée palotából vidéki otthonába. Az akció sikertelensége részben ezzel magyarázható, ugyanis a szürkületben Bastien-Thiry nem vette észre időben a közeledő Citroënt, ezért csak késve tudott jelezni a társainak. Azok kibiztosított fegyverekkel várakoztak, lőni azonban szinte már csak akkor tudtak, amikor az elnöki autó elhaladt mellettük. A lövések többsége hátulról érte a Citroënt. Az egyik még így is áthatolt a hátsó szélvédőn, pontosan De Gaulle fejének magasságában. Az autóban ezúttal a tábornokkal utazott a veje is, aki az első lövések után szigorúan ráparancsolt az apósára, hogy hajoljon le, De Gaulle pedig kelletlenül engedelmeskedett. A sofőr rálépett a gázpedálra, és elszáguldott a helyszínről. Igazán hidegvérűen cselekedett, a támadók ugyanis a kocsi három kerekén is kilőtték a gumikat. Összesen 187 lövést adtak le az autóra. (Az egyik merénylő, Georges Watin szerint 245 lövés volt, a filmben 140-et mondanak.) Valóban csodával határos módon senki sem sérült meg. 


A merénylet kudarca két okra vezethető vissza: a rosszul megválasztott időpontra és helyszínre. Mint arról szó volt, De Gaulle a vártnál később érkezett Petit-Clamart-hoz. Bastien-Thiry persze számított némi késedelemre, ezért elővigyázatosan utánanézett annak, hogy a merénylet napján mikor megy le a nap. A naptár szerint este 8 óra 35 perckor, ami azt jelentette, hogy a látási viszonyok addig megfelelőek lesznek. Az előrelátó ezredesnek azonban csak az nem tűnt fel, hogy nem az 1962-es, hanem az 1961-es naptárt böngészi, és hamis adatokra támaszkodik. 1962. augusztus 22-én ugyanis a nap már 25 perccel korábban nyugodott, mint az előző évben, vagyis a merénylet időpontjában, este negyed 9 után pár perccel már erős félhomály volt. Bastien-Thiry ezért késve észlelte az elnök autóját, és arra szinte már nem is volt lehetőség, hogy szemből tüzeljenek a járműre. A helyszín megválasztása sem volt túl szerencsés, hiszen teljesen nyílt terepen történt a támadás, vagyis az elnöki autó sofőrjének csak rá kellett taposnia a gázpedálra, hogy a nyílegyenes úton egérutat nyerjen, miközben a merénylőknek még be kellett volna indítaniuk a kocsijaikat, és az is időbe telt volna, amíg azok felgyorsulnak. Pedig ha Bastien-Thiry körültekintőbben méri fel a terepet, támadásra sokkal alkalmasabb helyszínt is találhatott volna Petit-Clamart közelében. Mindössze 3 kilométerre az akció helyszínétől ugyanis útépítés folyt mintegy 200 méteres szakaszon, s ezért a kocsiknak ott 20 kilométerre kellett csökkenteniük a sebességüket. Ráadásul a munkagépek, kavicshalmok és nagyméretű szerszámos ládák ideális búvóhelyet jelentettek volna a terroristáknak. A támadásban egyébként három 56-os magyar is részt vett: Varga László, Sári Gyula és Marton Lajos. 


A petit-clamart-i akciónak a sikertelenségnél is súlyosabb következményei voltak a terroristákra nézve. A rendőrség egy országúti rutinellenőrzés során feltartóztatott egy személyautót, melynek négy utasa közül az egyiknek nem volt igazolványa. A férfi azt állította, hogy Pierre Magade a neve. Ellenőrizték: igazat mondott, ám körözték mint szökött katonát. Kihallgatása közben az egyik nyomozó találomra megkérdezte tőle, hogy mit tud a petit-clamart-i merényletről. Magade azt hitte, lebukott, és mindent bevallott, elárulta a társai nevét is. Szinte mindenkit elfogtak. A merész Georges Watin viszont szökés helyett egy újabb akciót tervezett. Abbénak akarta álcázni magát, hogy bejusson a katonai akadémiára, ahonnan az egyik ablakból lőtt volna De Gaulle-ra egy távcsöves puskával. 1963 februárjában került volna sor a merényletre, de az intézmény angoltanárnője elárulta a tervet egyik kollégájának, aki rendőrségi besúgó volt. Az összeesküvőket letartóztatták. Bármilyen hihetetlen, Watinnek ismét sikerült meglépnie, és külföldre menekülnie. Évek múlva amnesztiát kapott, és csak azután tért vissza Franciaországba. De Gaulle-t egyébként a kis híján tragikusan végződött petit-clamart-i merénylet hozta ki először a sodrából, és ragaszkodott az elkövetők szigorú megbüntetéséhez. Bastien-Thiryt és Jacques Prévost-t halálra ítélték (utóbbi végül kegyelemben részesült), míg mások tíz évtől életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak. Watint távollétében ítélték halálra. Prévost-hoz hasonlóan valószínűleg Bastien-Thiry is megúszhatta volna, ő azonban nem kért kegyelmet (nevében az apja viszont igen), sőt a bíróság előtt is De Gaulle megölésének jogosságát bizonygatta. 1963. március 11-én végezték ki. 


Noha a kudarcba fulladt petit-clamart-i akció volt a legjelentősebb merénylet De Gaulle ellen, az OAS a későbbiekben sem adta fel az elnök meggyilkolására szőtt terveit. Egy bizonyos Louis de Condé Athénban kívánt végezni a hivatalos látogatásra érkezett francia államférfival, 1963. július 15-én. Tudta, hogy De Gaulle-t riporterek és újságírók hada veszi majd körül, ezért ő is riporternek akarta kiadni magát. Speciális fényképezőgépet csináltatott magának, amellyel ugyan fotózni is tudott, de ami számára fontosabb volt, a szerkezetből néhány golyót is kilőhetett. De Condé azonban a lehető legrosszabb módon edzette magát a merényletre: nyilvános szórakozóhelyeken iszogatott, hogy legyen bátorsága végrehajtani a kockázatos tervet. A dolog vége az lett, hogy elhagyta az iratait, melyek nélkül nem sok esélye lett volna a merénylet utáni menekülésre, ezért meg sem kísérelte az akciót. André Rossfelder professzor terve az volt, hogy Párizsban, az 1964. július 14-i díszszemlén végez az elnökkel. A díszemelvény alá bombát akart helyezni, melyet távirányítással kívánt felrobbantani. Az akció már az előkészületi fázisban megbukott, mert a helyszín lefényképezésével megbízott fotósnak még ahhoz sem volt bátorsága, hogy a lelátó közelébe menjen. Rossfelder nem esett kétségbe, s mivel az ötletet jónak tartotta, csupán új időpontot és helyszínt kellett találnia. 1964. augusztus 15-én Toulon közelében, egy dombon emlékművet állítottak fel a szövetségesek második világháborús partraszállásának emlékére. A díszünnepségen De Gaulle is részt vett. Az emelvény alatt ezúttal sikerült elhelyezni a robbanószerkezetet, melyet két diák hozott volna működésbe a táskarádiójukba rejtett távirányítóval. A bombát azonban nem tudták felrobbantani, mert a rendőrség lezárta a területet, a távirányító hatótávolsága pedig túl kicsi volt. 


Diákok eszelték ki az utolsó merényletkísérletet az elnök ellen. A 19 éves Rémy Drelon-Mounier és társai éppen börtönbüntetésüket töltötték a Szakszervezetek Házának megtámadása miatt. A fiatalok a hűvösön azt találták ki, hogy egy mázsányi dinamitot és vashulladékot halmoznak fel egy teherautón, mellyel leparkolnak a megfelelő helyen, a kocsit pedig távirányítással felrobbantják. Előrelátó módon ki akarták dolgozni a menekülésüket is, amihez pénzre volt szükségük. Az viszont nem volt, ezért egy filmből vett ötlet alapján azt tervezték, hogy egy nagy áruház pénzügyi osztályát rabolják ki fizetésnapon. Szabadulásuk után munkához is láttak. Az áruházban azonban az a meglepetés érte őket, hogy egyetlen pénztáros helyett több tucatnyi hivatalnok foglalkozott a pénzzel. A támadók kénytelenek voltak elmenekülni az autójukon, s mivel fittyet hánytak a közlekedési szabályokra, egy rendőrautó üldözőbe vette őket. Rövidesen mindnyájan visszakerültek a rács mögé. És végül essen szó egy olyan merényletkísérletről, amelyben De Gaulle úgy játszott volna kulcsszerepet, hogy akkor nem ő volt a kiszemelt célpont. 1963. november 22-én a texasi Dallasban lelőtték John Fitzgerald Kennedy amerikai elnököt. A nyomozás során fény derült arra, hogy bizonyos csoportok már korábban kísérletet tettek Kennedy megölésére. Az egyik akcióra 1961. május 31-én, Párizsban került volna sor, amikor az amerikai elnök De Gaulle meghívására a francia fővárosba érkezett. A legkorszerűbb távcsöves puskával akarták lelőni Kennedyt. A merénylet kiagyalói arra számítottak, hogy valószínűleg mindenki az OAS-t gyanítja majd az akció hátterében, és az orvlövész ügyetlenségével fogják magyarázni, hogy De Gaulle helyett Kennedy lesz az áldozat. A kiválasztott bérgyilkos – aki korábban Algériában is harcolt – viszont váratlanul felszívódott. Valószínűleg kapcsolatban állt az OAS-szal, és felettesei tiltották meg neki, hogy együttműködjön az amerikai összeesküvőkkel. 


A szerző 
Frederick McCarthy Forsyth 1938. augusztus 25-én született Nagy-Britanniában, a Kent megyei Ashfordban. Egy 1553-ban alapított fiúiskolában, a Tonbridge Schoolban tanult, egyetemi tanulmányait viszont Spanyolországban folytatta, a Granadai Egyetemen. Katonai szolgálatát a Brit Királyi Légierő pilótájaként teljesítette: az úgynevezett De Havilland Vampire sugárhajtású vadászgépen repült, amelyet a második világháború ideje alatt terveztek és teszteltek, de csak 1945 után állították hadrendbe. Forsyth 1961-ben a Reuters újságírója lett. 1965-ben átment a BBC-hez, ahol diplomáciai tudósítóként ténykedett. Újságírói tevékenységének első szakaszában francia vonatkozású ügyekkel foglalkozott, beleértve a De Gaulle elleni merényletkísérleteket is. A BBC munkatársaként tudósított az 1967-ben kirobbant nigériai polgárháborúról, amelyről a többség azt hitte, a biafrai szakadárok gyenge felfegyverzettsége miatt hamar véget fog érni, hiszen a másik oldalon a korszerű brit fegyverekkel felszerelt nigériai hadsereg állt. A háború azonban egészen 1970-ig elhúzódott, és Forsyth ezt a három évet javarészt a helyszínen töltötte. Erről a témáról írta első könyvét is, az 1969-ben megjelent The Biafra Storyt. 2015 augusztusában Forsyth azt állította, valójában az MI6 kémjeként ment Biafrába, és két évtizeden át dolgozott a szervezetnek, fizetséget viszont nem kapott. (Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy meggyőződésből vállalta ezt a munkát, és nem arról van szó, hogy az MI6 épp az ő fizetésén akart spórolni.) Sikeres bestsellerszerzőként sem szakított az újságírással, írt például a Daily Expressbe és a The Guardianbe is, szakértőként vett részt politikai témájú rádióműsorokban, néhány dokumentumfilmben pedig narrátori feladatokat vállalt (Jesus Christ Airlines, Soldiers: A History of Men in Battle, I Have Never Forgotten You: The Life & Legacy of Simon Wiesenthal)


Forsyth a tényfeltáró újságírás módszerét követve kezdte el regényírói tevékenységét is. (Helyhiány miatt csak a szerintem legfontosabb tételekre térek ki, ámbár szinte a teljes életmű olvasható magyar nyelven is, némelyik könyv több kiadást is megért.) Első regénye, A Sakál napja 1971-ben jelent meg, és elnyerte a legjobb regénynek járó Edgar Allan Poe-díjat. Ezt 1972-ben Az Odessa-ügyirat követte, amelynek riporter főhőse egy olyan titkos szervezet után kezd nyomozni, melynek célja, hogy az egykori náci háborús bűnösök megmeneküljenek a felelősségre vonás elől. Évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy az Odessának nevezett szervezet létezett-e a valóságban is, és igen sok történész ma már azon az állásponton van, hogy ez csupán egy legenda. A Jon Voight főszereplésével 1974-ben bemutatott filmváltozat számos ponton eltért a könyvtől. Az 1974-ben publikált A háború kutyáiban egy angol bányászvállalat zsoldosokat bérel fel arra, hogy megdöntsék egy afrikai ország kormányát, hogy az annak helyébe lépő bábkormány olcsó kitermelési lehetőséget biztosítson a cég számára. Az 1980-ban bemutatott filmváltozat főszerepeit Tom Berenger és Christopher Walken játszotta. Az ördög alternatívája (1979) egy elképzelt közeljövő vízióját vázolta fel, amely a valóságban nem következett be. A fikció szerint a Szovjetuniót 1982-ben katasztrofális gabonaválság sújtja. Az Egyesült Államok kész a segítségre, ám cserébe különféle politikai és katonai engedményeket követel: titkos ügynökök, mindenre elszánt kémek és ellenkémek csatája kezdődik, melynek tétje, hogy mindenki számára elfogadható módon elkerüljék egy újabb világméretű konfliktus fenyegető veszélyét. 


Az 1982-ben kiadott Nincs visszaút tíz novellát tartalmaz a szerző bő egy évtizedes bestsellerírói munkásságából. Ezek némelyike Írországban játszódik, ahol Forsyth is élt egy ideig. Az Írországban nincsenek kígyók című történetért a szerző megkapta a legjobb novellának járó Edgar Allan Poe-díjat. (Az 1990-ben Profi munka címmel megjelent magyar kiadás mind a tíz novellát tartalmazta. A nyolc évvel később Nincs visszaút címmel piacra dobott új kiadásból öt történet kimaradt, köztük a díjnyertes novella is.) A negyedik jegyzőkönyvben (1984) a szovjet titkosszolgálat egy kisebb atombombát akar felrobbantani Nagy-Britanniában, egy amerikai támaszpont közelében, hogy ily módon érje el egy baloldali kormány hatalomra kerülését a szigetországban. Az 1987-es filmváltozat Michael Caine és Pierce Brosnan főszereplésével több ponton is eltért a könyvtől: különösen a politikai vonatkozásokat igyekeztek tompítani, mert semmiképpen nem akarták megzavarni a Gorbacsov nevével fémjelzett glasznoszty és peresztrojka – a Nyugat számára kedvező – politikai irányvonalának elterjedését. A közvetítőben (1989) elrabolják az amerikai elnök fiát, és a címszereplő feladata, hogy szabadon engedésének feltételeiről megállapodást kössön. A négy történetből álló Átverésben (1991) nyugdíjba akarnak küldeni egy brit titkos ügynököt, és a végső döntés meghozatalához felidézik a férfi négy legemlékezetesebb ügyét. Az Isten ökle (1994) az első öbölháború idején játszódik, folytatása, Az afgán 2006-ban jelent meg. A Manhattan fantomja (1999) kétszeresen is kakukktojás a szerző életművében, hiszen kémtörténet helyett Forsyth ezúttal egy romantikus sztorit mond el, ami Gaston Leroux klasszikusa, Az operaház fantomja folytatása. A veterán (2001), A bosszúálló (2003), A kobra (2010) és a Halállista (2013) után 2015-ben a boltokba került Forsyth önéletrajza is, a The Outsider: My Life in Intrigue. 2018-ban állítólag egy újabb Forsyth-regény megjelenése várható, amely egy számítógépes hackerekről szóló thriller lesz. Frederick Forsyth mindmáig aktív közéleti tevékenységet folytat. Kétszer nősült, két fia van. 


A regény 
Forsyth első könyve, az 1967-ben kitört nigériai polgárháborúról szóló The Biafra Story: The Making of an African Legend 1969 második felében jelent meg. Nagy reményeket fűzött hozzá, mivel személyes tapasztalatait dolgozta fel, továbbá alapos és kiterjedt kutatómunkát folytatott a téma minél hitelesebb és árnyaltabb bemutatása érdekében. Éppen ezért csalódásként élte meg, hogy a kötet gyakorlatilag megbukott, alig vásárolták. Anyagi problémái megoldása érdekében úgy döntött, hogy következő könyve egy fikciós thriller lesz, amely valós alapokra épül. Ismét saját élményeiből merített, amikor a Reuters külföldi tudósítójaként a hatvanas évek elején Párizsban tartózkodott: javarészt erre az időszakra estek az OAS akciói, a De Gaulle elnök elleni merényletkísérletek. Forsyth személyesen ismerte az elnök néhány testőrét, a petit-clamart-i akcióról helyszíni beszámolót is készített. Ezt a kis híján tragikusan végződött merényletkísérletet könyve elején dolgozta fel szigorúan a valós tényekre alapozva, amivel megteremtette a hitelesség látszatát az ezután kibontakozó cselekménynek is, ami viszont már az írói fantázia terméke. Természetesen a regény fikciós részében is nagy gondot fordított arra, hogy minden figura, helyzet és helyszín életszerű legyen, valamint a közigazgatásra és a belügyi szervek munkájára, továbbá a politikai helyzetre való utalások is a valóságon alapuljanak. Állítólag Forsyth harmincöt nap alatt írta meg A Sakál napját 1970 januárjában és februárjában, de közel másfél évig nem talált rá kiadót. A kéretlenül beküldött kéziratoknak ugyanis a brit kiadóknál is sanyarú a sorsuk. Ahol egyáltalán foglalkoztak vele, ott azzal indokolták az elutasítást, hogy semmi értelme megjelentetni egy olyan könyvet, amelynek a végét mindenki előre tudja: De Gaulle-t nem lőtték le, a kiadókeresés első hónapjaiban még élt, ámbár 1969 áprilisában visszavonult. (1970. november 9-én halt meg természetes okokból.) 


A londoni székhelyű Hutchinson & Co. végül vállalta a kiadás kockázatát, de óvatosságból csak nyolcezer példányban. A bevált könyvszakmai gyakorlattal ellentétben A Sakál napjáról nem jelentek meg előzetes kritikák, így 1971 júniusában a brit könyvbarátok egy teljesen ismeretlen kötettel találkozhattak a boltokban. És a szerzőnek ezúttal szerencséje volt! A kockázatvállaló vásárlóknak ugyanis tetszett a könyv, híre szájpropaganda útján szélsebesen terjedni kezdett, mire a Hutchinson & Co. sebtében utánnyomásokat rendelt, hogy ki tudja elégíteni az ugrásszerűen megnőtt igényeket. A brit sikerre felfigyelt az amerikai Viking Press, amely 365 ezer dollárért megvásárolta a tengerentúli kiadás jogát. Ez rekordösszeg volt egy ilyen jellegű könyv és egy kezdő szerző esetében: a pénzen egyenlően osztozott Forsyth és a Hutchinson & Co. 1971 októberében A Sakál napja a Times bestsellerlistájának élére került (a fikciós regények kategóriájában), és 1975-ig két és félmilliót adtak el belőle. Úgy az Egyesült Királyságban, mint az Egyesült Államokban a folyamatosan elérhető kiadványok közé tartozik, amelyet az elmúlt évtizedekben több tucat nyelvre lefordítottak, köztük magyarra is. A kötet hitelességére – és az angol hivatalok könnyelműségére – jellemző, hogy a Sakál által alkalmazott módszer a hamis személyazonosság és ezáltal a hivatalos brit útlevél megszerzésére egészen 2007-ig a valóságban is lehetséges volt az Egyesült Királyságban. (Más források úgy tudják, a film bemutatását követően szigorítottak a szabályokon.) Jichák Rabin izraeli miniszterelnök gyilkosa, Jigál Amir holmija között állítólag megtalálták A Sakál napja héber kiadását is. 2005. május 10-én grúziai látogatása során George W. Bush amerikai elnököt megkísérelte meggyilkolni egy Vlagyimir Arutyunjan nevű grúz férfi, aki szintén a regény fanatikus rajongója volt. 


Carlos és a Sakál 
Forsyth egyik írásából 1990-ben A halál nem felejt címmel forgattak egy tévéfilmet. Ennek bevezetőjében az író azt állította, hogy a Sakál személyét a hírhedt terrorista, Carlos (valódi nevén: Ilich Ramírez Sánchez) ihlette. A regényben és a filmben nem derül ki, hogy kicsoda is tulajdonképpen a Sakál, csupán apróságokból rakható össze a személyisége. Előnyös testalkatú, jó megjelenésű férfi, de nincsenek feltűnő ismertetőjegyei, hiszen annak a bécsi szállodának a portása sem tud róla később pontos személyleírást adni, ahol az OAS vezetőivel találkozott. Nem lehet túlságosan öreg, mert a könyvben diáknak (nyilván egyetemistának) is álcázza magát. Mivel könyörtelenül és hatékonyan gyilkol, valószínűleg a haditengerészetnél vagy az idegenlégiónál szolgálhatott. Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy az OAS-vezérek aktát tudtak szerezni róla. Alighanem brit állampolgár, aki folyékonyan beszél franciául is. Kaméleon módjára változtatja külsejét és személyazonosságát, hogy eltűnjön az üldözői elől. A regény utal arra, hogy a Sakál Dominikában és Kongóban is dolgozott, az 1973-as film azonban egyértelműbbé teszi ezeket az információmorzsákat, és lényegében azt állítja, hogy a Sakál volt Trujillo (a dominikai diktátor) és a „kongói pasas” (a célzás Patrice Lumumba exelnökre vonatkozhat) gyilkosa. Említsük meg, hogy maga Carlos a könyv megjelenése után kapta a Sakál nevet a médiában, mivel a regényt megtalálták a holmijai között az egyik búvóhelyén. A terrorista állítólag egyáltalán nem szerette ezt a becenevet – a megtalált könyv valójában a vele együtt bujkáló barátjáé volt –, mivel ő forradalmárnak tartotta magát, míg a Sakál név azt sugallta róla a nyilvánosságnak, hogy valójában ő is csak egy bérgyilkos.


A forgatókönyv 
Forsyth bestselleréből Kenneth Ross írt forgatókönyvet. Ahhoz képest, hogy szkriptírásban nem volt nagy gyakorlata – addig csupán a Napfivér, Holdnővér (1972) egyik társ-forgatókönyvírója volt –, igazán remek munkát végzett. A regény cselekményét a filmszerűség érdekében muszáj volt átdolgozni, ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy Forsyth írói erényei se csorbuljanak. Első lépésként Ross rövidebb időintervallumba sűrítette az eseményeket, hogy fenntartsa az eredeti történet feszültségét. (Ugyanezt a módszert követte pár évvel később A Keselyű három napja forgatókönyvírója, David Rayfiel is, az eredeti könyv cselekménye ugyanis hat nap alatt játszódott.) Az érthetőség kedvéért néhány helyen egyszerűsítette a cselekményt, változtatott a neveken és a motivációkon. Az OAS-testőr neve például a regényben Viktor Kowalski, akit kislánya állítólagos betegségének ürügyével csalnak Franciaországba. A filmben a férfit Viktor Wolenskinek hívják, és a francia titkosszolgálat egyszerűen elrabolja Olaszországból. (A valóságban a petit-clamart-i akció vezetőjét, Antoine Argoud ezredest rabolták el külföldről, az NSZK-ból, hogy Franciaországban bíróság elé állítsák.) Az OAS kémnőjének keresztneve a könyvben Jacqueline, a filmben Denise. Az a politikus, aki elárulja neki a legbizalmasabb kormánytitkokat, a regényben mindössze lemond a pozíciójáról, a filmben viszont öngyilkos lesz. A Sakál alkalmi szeretője a könyvben a Madame Colette de la Chalonnière nevet viseli, a filmben Madame de Montpellier-nek hívják. Az egyik jelenetben a Sakál a kis vidéki szálloda vendégkönyvében utánanéz az asszony nevének és címének, ami megegyezik a regénybeli címmel: Haute Chalonnière. A regényben az asszony nem találkozik Lebel főfelügyelővel – aki a gyilkosság után hibáztatja is magát az elmulasztott kihallgatás miatt –, a filmben viszont igen. A könyvben a Madame rájön arra, hogy mire készül a Sakál, a filmben azonban csak annyit tud, hogy a férfit valamiért keresi a rendőrség. Érdekes véletlen (?), hogy a filmben Denise és Madame de Montpellier egyaránt vörös hajú, akárcsak Lebel felesége. 


Kenneth Ross megváltoztatta a Sakál néhány álnevét is. Eredetileg Alexander James Quentin Duggannek hívták azt a két és féléves korában elhunyt kisfiút, akinek a nevére a Sakál hamis okmányokat igényel. A filmben az elhunyt gyerek a Paul Oliver Duggan nevet kapta. A történet elején a könyvben a Sakál nem egy, hanem két útlevelet szerez. Az egyik Per Jensen dán lelkészé, akit a londoni repülőtéren szemel ki magának, de csak a szállodai szobájába belopózva szerzi meg az útlevelét. A másik Marty Schulberg amerikai diáké, akinek egy óvatlan pillanatban még a repülőtéren elemeli az útlevelét tartalmazó kézitáskáját. A filmben Per Lundquistnek hívják a dán férfit, aki tanár, és nem lelkész, az útlevelét pedig a Sakál még a repülőtéren kilopja a csomagjából. Marty Schulberg egyáltalán nem szerepel a filmváltozatban. A filmben a Sakál – közvetlenül Haute Chalonnière-ből Párizsba érkezése után – Per Lundquistként egy törökfürdőben csípi fel a homoszexuális Jules Bernard-t, hogy annak lakásán pár napra elrejtőzzön. A regényben a Sakál Marty Schulbergként egy melegbárban ismerkedik meg Bernard-ral, és erősen kifesti magát a mosdóban, mielőtt együtt távoznának a szórakozóhelyről. Ennek köszönhetően sikerül minden ellenőrző ponton átjutniuk igazoltatás nélkül, mert ahogy az egyik undorodó rendőr megjegyzi az igazoltatás elmaradását reklamáló társának: „…mi egy olyan pasast keresünk, aki laposra kefélt egy bárónőt, aztán kitekerte a nyakát, nem pedig ilyen szar hímringyókat.” Az élő személyekkel való minden esetleges hasonlóság elkerülése érdekében Ross történelmi személyiségekről nevezte el az államhivatalnokokat: Colbert (XIV. Lajos pénzügyminisztere, 1619–1683), Dumont (híres felfedező, 1790–1842), Berthier (Napóleon vezérkari főnöke, 1753–1815). 


A rendező 
A zsidó származású Fred Zinnemann 1907. április 29-én született az Osztrák–Magyar Monarchiában, Bécsben. Hivatalos neve: Alfred Zinnemann. Édesapja Oskar Zinnemann orvos, édesanyja Anna Feiwel. Volt egy öccse is, George. Fred hegedűművész szeretett volna lenni, de idejében felismerte, hogy éppen csak tehetsége nincs ehhez a hivatáshoz. Ekkor jogot kezdett tanulni a Bécsi Egyetemen, ahol 1927-ben kapott diplomát. (Nem vagyok járatos Ausztria egykori oktatáspolitikájában, mégis korainak tartom, hogy valaki húszévesen már jogi diplomával rendelkezhetett.) Egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a filmek iránt. Rávette szüleit, engedjék meg neki, hogy ilyen irányú tanulmányokat folytasson a párizsi École nationale supérieure Louis-Lumière intézményében. Itt operatőri képesítést szerzett. Első játékfilmes munkája – asszisztensként – a Párizsban forgatott Csókolom a kezét, asszonyom (1929) című német film volt Marlene Dietrich, Harry Liedtke és Huszár Pufi főszereplésével. Néhány hónapig Németországban dolgozott, például Billy Wilderrel és Robert Siodmakkal is. Lenyűgözőnek találta a német kultúrát, a politikai változások azonban egyáltalán nem voltak ínyére. 1929-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy ott szerezzen további tapasztalatokat a filmkészítésben. Szülei Európában maradtak, később a holokauszt áldozatául estek. Fred 1936-ban mutatkozott be rendezőként: Emilio Gómez Muriellel közös filmje, a mexikói produkcióban készült Redes az olasz neorealizmus előhírnökének tekinthető. A mű eredetileg egy dokumentumfilm lett volna az alvaradói halászokról, és az évekig elhúzódó munka során alakult át amatőrökkel forgatott játékfilmmé. Zinnemann 1937 és 1941 között több rövidfilmet rendezett. 1942-ben kapott lehetőséget arra, hogy az MGM-nél egy hollywoodi játékfilmet készítsen. Művészi tekintélyét és nemzetközi hírnevét az Anna Seghers regényéből Spencer Tracy főszereplésével forgatott A hetedik kereszt (1944) alapozta meg. A cselekmény szerint egy német koncentrációs táborból 1936-ban megszökik hét fogoly. A Gestapo üldözőbe veszi őket. A táborparancsnok kereszthalált szán mindegyik szökevénynek, ezért hét keresztet állíttat fel. Van remény arra, hogy a keresztek üresek maradnak? 


Zinnemann elégedetlen volt az MGM-mel kötött szerződésével, mert olyan filmeket is kénytelen volt elvállalni, melyek nem igazán érdekelték. Pedig ezek egyikéért, a The Search (1948) című háborús drámáért kapta első Oscar-jelölését mint legjobb rendező. 1950-ben már a United Artists számára dolgozott: itt készült első filmje, A férfiak az új évezredben leginkább arról nevezetes, hogy ebben játszotta első filmszerepét Marlon Brando. A kritikusok dicséretéből persze kijutott a rendezőnek is, aki ezt követő alkotásaival filmtörténetet írt. A Délidő (1952) című rendhagyó western egyike azon mozgóképeknek, amelyek a valós idő és a filmidő egyeztetésével próbálkoztak. A főhős, a Gary Cooper által megformált seriff egy bűnbandával való leszámolásra készül. Noha a film a hét Oscar-jelöléséből négyet díjra váltott (Zinnemann ezúttal sem nyert), igen komoly bírálatokban is részesült. Többen úgy gondolták, nem igazi western, mert sok benne a moralizálás, és kevés az akció. Mások úgy látták, Zinnemann opusza igazából a McCarthy-korszak szimbolikus kritikája, s emiatt Hollywood olyan híresen konzervatív művészei is kifejezték nemtetszésüket, mint például John Wayne és Howard Hawks. A szocialista országokban viszont épp emiatt dicsérték a filmet, bár a vasfüggöny mögött a westerneket jó ideig igyekeztek kihagyni a forgalmazásból. Nyolc Oscar-díjat kapott James Jones világhírű regénye, a Most és mindörökké (1953) filmváltozata: az egyiket a direktor vehette át, aki két évvel korábban a Benjy című dokumentumfilmjéért vihette haza először az Akadémia aranyszobrát. A maga idejében bátornak és provokatívnak számított ez a feldolgozás, amely különösen a színészi játékban volt igen erős, ám mire harmincöt év után megérkezett a magyar mozikba, sajnálattal állapíthattuk meg róla, hogy szemléletében, eszközeiben elavulttá vált. Érdekes színfolt Zinnemann filmográfiájában az Oklahoma! (1955) című musical, Shirley Jones első filmszerepe. Az 1959-ben bemutatott Egy apáca története nemcsak újabb szakmai sikereket hozott – nyolc kategóriában jelölték Oscarra, ámbár egyikben sem nyert –, hanem a bevételek szempontjából is meglepően jól teljesített, részben Audrey Hepburn kiemelkedő alakításának köszönhetően. 


Szintén Oscar nélkül maradt (pedig ötre jelölték!) a Deborah Kerr és Robert Mitchum főszereplésével forgatott Csavargók (1960), amely anyagilag egyenesen bukásnak minősült. A Pressburger Imre (Emeric Pressburger) regénye nyomán készült Húsz év után (1964) szakmai és anyagi kudarcán maga Zinnemann se csodálkozott, ez a filmje szerinte se sikerült túl jól. Annál kedvezőbben fogadták a Mórus Tamásról szóló Egy ember az örökkévalóságnak (1966) című történelmi drámáját, amelyet nyolc Oscarra jelöltek, és hatot meg is nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót. Mint a direktor legtöbb filmjében, a színészek ebben is brillíroznak, elég csak Paul Scofield, Robert Shaw, Wendy Hiller, Leo McKern, Orson Welles, John Hurt és Susannah York nevét említeni. Mégis hét évbe telt, mire elkészülhetett Zinnemann következő alkotása, A Sakál napja. Ez idő alatt több projekttel is próbálkozott, az Emberi tényező című Malraux-regény 1969-es filmváltozatának meghiúsulása miatt újra összeveszett az MGM-mel. A Sakál napja már a Universalnál készült, a Júlia (1977) a 20th Century Foxnál, az Egy nyár öt napja (1982) pedig a Warner Bros.-nál. A tizenegy Oscarra jelölt (hármat kapott) Júlia Lillian Hellman Pentimento című önéletrajzi művének egyik részletén alapul, főszereplői Vanessa Redgrave és Jane Fonda. Redgrave Oscar-díjat vehetett át az alakításáért, a gálán mégis kifütyülték, mert „cionista csőcselék”-nek nevezte az ellene tüntetőket. (A művésznő köztudottan Palesztina pártját fogta Izraellel szemben, ami a zsidó művészek Mekkájában, Hollywoodban nem a legjobb ajánlólevél.) Noha Fonda jó barátnője Vanessának, eredetileg mégis egy másik barátnőjét, Faye Dunawayt szerette volna partnerének, de ő nemet mondott. Maga Zinnemann a pályakezdő Meryl Streepre gondolt, ebbe viszont a producerek nem egyeztek bele. A Mester utolsó filmje, a Sean Connery, Betsy Brantley és Lambert Wilson főszereplésével forgatott Egy nyár öt napja a maga idejében csalódást keltett, ám az új évezredben több filmtörténész is úgy gondolja, hogy méltatlanul alulértékelt alkotásról van szó. Fred Zinnemann szívinfarktus következtében hunyt el Londonban, 1997. március 14-én. A filmtörténet Hollywood egyik legsokoldalúbb és legstílusosabb művészeként tartja számon. 


A forgatás 
Fred Zinnemann a hetvenes évek elején két filmre kötött szerződést John Woolf producerrel: az egyik A Sakál napja volt, a másik Ronald Millar Abelard és Heloise című darabjának adaptációja, ami végül nem realizálódott. (Forsyth bestsellerének megrendezését először állítólag John Frankenheimernek ajánlották fel, talán azért is, mert Frankenheimer közvetlen közelről volt szemtanúja egy valódi merényletnek: barátja, Robert Kennedy szenátor 1968-ban történt meggyilkolásának.) Zinnemann olyan férfinak képzelte el a Sakált, akiről az átlagnéző nem is gondolná, hogy mások megölésével keresi a kenyerét. Nem akarta, hogy sztár játssza a szerepet, noha szóba került például Robert Redford, Roger Moore, Robert Shaw, Jack Nicholson és Michael Caine is. Joseph Losey A közvetítő (1971) című világhírű kosztümös drámájának megtekintése közben felfigyelt az egyik mellékszereplőre, Edward Foxra, akit ideálisnak tartott a Sakál szerepére. A színész eleinte mégsem tűnt szerencsés választásnak: túlságosan mereven játszott az elsőként felvett jelenetben, amikor a Sakál találkozik az OAS vezetőivel. Zinnemann azonban bízott benne, és egy hosszú autós kirándulásra vitte, közben részletesen megbeszélték a figurát. A rendhagyó módszer bevált, Fox ráérzett a Sakál stílusára, és végül pályafutása legjobb alakítását nyújtotta a hidegvérű bérgyilkos szerepében. Ehhez egyébként Forsyth is hozzájárult, mert a forgatás elején állítólag bemutatta Foxot egy igazi bérgyilkosnak, akit még afrikai éveiből ismert. 


A többi szerepre is sikerült kiváló karakterszínészeket megnyerni, mint például Michael Lonsdale, Derek Jacobi, Eric Porter, Cyril Cusack, Jean Martin, Olga Georges-Picot és Jean Sorel. A Madame de Montpellier-t megformáló Delphine Seyrig Alain Resnais filmtörténeti jelentőségű alkotásaiban (Tavaly Marienbadban, 1961; Muriel, 1963) nyújtott alakításaival hívta fel magára a figyelmet, és híres volt arról, hogy nagyon megválogatja a szerepeit, kommerszet ritkán vállal. Zinnemann-nak szerencsére igent mondott. (Fox és Seyrig A Sakál napjával párhuzamosan játszott Joseph Losey Ibsen-adaptációjában, a Babaházban is.) Adrien Cayla-Legrand állítólag a megszólalásig hasonlított De Gaulle-ra, és ennek köszönhetően négy filmben játszotta az elnököt, legelőször 1966-ban. A Sakál napja a harmadik De Gaulle-alakítása volt, de az első, ahol nevét feltüntették a szereplők között. Amikor a Felszabadulás Napján játszódó jelenetben a színész kiszállt a kocsiból, a hasonlóság miatt a tömeg felmorajlott, sőt a kitüntetésre váró veteránokat megszemélyesítő idős statiszták egyike el is ájult, az igazi De Gaulle ugyanis 1970-ben meghalt. A nézők közül sokan nem tudták, hogy az ünnepség alatt egy filmforgatás is zajlik, emiatt voltak olyanok, akik készségesen segítettek a rendőri intézkedés ellen színleg ellenálló „gyanúsítottak” (valójában statiszták) letartóztatásában. A St. Clair ezredest alakító Barrie Ingham mondja el a főcímet megelőző rövid bevezető szöveget is. Két későbbi sztár is felbukkan egy-egy parányi szerepben: Andréa Ferréol – még A nagy zabálás (1973) botrányos sikere előtt – mindössze néhány pillanatra látható, mint a vidéki szálloda egyik kihallgatásra váró alkalmazottja, Philippe Léotard pedig azt a rendőrt alakítja, aki a Sakál utolsó áldozata lesz az augusztus 25-i merénylet perceiben. A Sors iróniája, hogy Léotard a valóságban is augusztus 25-én hunyt el, 2001-ben. 


A forgatás 1972. június 1-jén kezdődött Bécsben. A stáb forgatott még Rómában, Genovában, Nizzában, Párizsban és Londonban is. A dél-franciaországi Tourtourban volt az a motel, ahol a Sakál először találkozik Madame de Montpellier-vel. A bárónő rezidenciája a Ballancourt-sur-Essonnban található Du Saussay-kastély volt. A film belsőit a párizsi Studios de Boulogne-ban vették fel, ahol a Montparnasse pályaudvart is felépítették. A francia hivatalos szervek minden segítséget megadtak a stábnak, ami a Felszabadulás Napján játszódó jelenetek rögzítését különösen megkönnyítette. Ez egyébként is egy különleges képsor a filmben, mivel ekkor mintegy nyolc percen keresztül nincsen semmilyen beszéd vagy kísérőzene, kizárólag környezeti zajok hallhatók. Érdemes megemlíteni, hogy Zinnemann híres westernjében, a Délidőben kiemelt szerepet játszik az idő, mégis csak tizenhárom olyan közelkép van benne, ami órát ábrázol, míg A Sakál napjában (ahol a múló idő szintén fontos motívum) harmincegy ilyen snitt látható. Sasszemű kritikusok figyeltek fel a Kennedy-gyilkosságra való utalásokra. Az amerikai elnököt a hivatalos változat szerint szintén egy orvlövész lőtte agyon távcsöves puskával. A Felszabadulás Napján játszódó jelenetben láthatjuk, amint a mentő elszállít valakit, aki rosszul lett: ilyesmire a Kennedy-gyilkosság helyszínén is sor került, s állítólag az epilepsziás férfi csak színlelte a rosszullétet Dallasban, hogy elterelje a figyelmet arról, mi történik azon a dombon, ahol az igazi merénylők rejtőztek. A Sakál napja egyik szállodai jelenetében egy pillanatra egy olyan újság látható, melynek Kennedy van a címlapján. S ha már szállodáról esett szó: abban a vendégkönyvben, amelyből a Sakál megtudja Madame de Montpellier nevét és címét, a filmstáb három tagjának neve is szerepel: Louis Pitzele (rendezőasszisztens), René Strasser (kameramann) és William Holt (díszlettervező). A filmnek az első öt perc után nincs kísérőzenéje: kizárólag felvonuló zenekarokat, utcai zenészeket és rádióban vagy tévében megszólaló zenét hallunk, mert Zinnemann szerint a soundtrack elvonja a figyelmet a történésekről, és csorbítja a valóságosság érzetét. A kihagyott jelenetek egyikében a Sakál lelövi a fegyverkészítőt az egyik robbanógolyóval, ám a rendező úgy döntött, ezt a gyilkosságot kihagyja, mert így sokkal hatásosabb lett a puska kipróbálásának képsora, amikor a bérgyilkos lövése szétrobbantja a dinnyét. (Az 1997-es remake-ban viszont látjuk a fegyverkészítő halálát is.) 


Zinnemann a gyilkossági jeleneteket – olykor egyértelműen, olykor kevésbé direkt módon – a meztelenséggel hozza kapcsolatba. Amikor például a Sakál végez az okirat-hamisítóval, közelképben látjuk a gyilkos félig árnyékban lévő arcát, a háttérben egy félmeztelen női modell képe lóg a falon. Jóval később a Sakál megöli az ágyban Madame de Montpellier-t: ekkor mindketten meztelenek, de csak az asszony melleit látjuk, a Sakál meztelensége akkor válik egyértelművé, amikor felkel az ágyból. A férfi arca a gyilkosság pillanatában ismét árnyékba kerül, megcsókolja Colette-t, és közben megfogja a nyakát. Valójában a nő karjának lehanyatlásából, a test elernyedéséből jövünk rá, hogy mi játszódott le. Amikor a merénylet napján a magát rokkantnak álcázó Sakál egyetlen csapással leüti (valószínűleg meg is öli) a szívélyes gondnoknőt, a falon egy meztelen kisgyerek képe látható. A homoszexuális Jules Bernard meggyilkolása közben – melyre a kamerán kívül kerül sor – a televízióban épp John Huston filmje, a Moulin-Rouge (1952) megy, amelynek festő főszereplője, Toulouse-Lautrec nyomorék. Ez vizuális célzás a közeljövőre, amikor a Sakál álcázza magát nyomoréknak, hogy bejusson a rendőrség által lezárt területre. Zinnemann alkotásában két házasságtörés történik: a családos St. Clair ezredes félrelép az OAS szexis kémnőjével, Denise-szel, a férjezett Madame de Montpellier pedig a Sakállal. Mindketten halállal bűnhődnek: St. Clair öngyilkos lesz, Colette pedig a Sakál áldozata, ahogy fentebb említettem. 


Bakik 
Bármennyire szeretem is ezt a filmet, természetesen nem akarom eltitkolni, hogy ebben is előfordulnak bakik. Az IMDb szerint ráadásul különösen sok, bár lehet, hogy a lelkes bakivadászokat az is motiválta, hogy a könyvet és a filmet a részletekbe menő pontosságáért és hitelességéért különösen sokat dicsérték. Az alábbiakban a szerintem legérdekesebb tévedéseket gyűjtöttem össze: 

* A petit-clamart-i akcióban a merénylők lövéseitől az elnöki limuzin hátsó szélvédője összetörik, és darabokra hullik. Amikor a kocsi befut a repülőtérre, a hátsó szélvédő sérült ugyan, de nagyjából egyben van. 

* A Sakálról az OAS új vezetői elmondják egymás között, hogy valószínűleg részt vett a dominikai diktátor, Rafael Trujillo elleni merényletben is. Ez viszont nem túl jó ajánlólevél, mert a Trujillo-merényletről köztudomású, hogy amatőr módon szervezték meg, az elkövetőket egy hónapon belül elfogták, megkínozták és kivégezték. 

* Amikor a Sakál siet, hogy elérje a párizsi vonatot, az állomásépület homlokzatán lévő óra szerint 11 lesz 2 perc múlva, míg az épületben lévő órán 9 lesz 5 perc múlva. Szerintem viszont Franciaországban is lehetnek rosszak a nyilvános órák, nem csak Magyarországon. Ezt bizonyítja az is, hogy a vonatnál, amelyre a Sakál ekkor felszáll, szintén van egy nyilvános óra, ami 11-et mutat, és elképzelhető, hogy a bejárattól a vonatig futva megtehető az út két perc alatt. 

* Amikor a britek nyomára akadnak a Sakál által igényelt hamis útlevélnek, azt halljuk, hogy a kérelmet július 14-én nyújtották be, és a hivatal 17-én postázta az útlevelet. Amikor azonban Lebel továbbadja az információt a titkos bizottsági ülésen, azt mondja, az útlevelet július 30-án állították ki. 

* Amikor a Sakál közeledik a francia határ felé, szemből egy Ford Escort hajt el mellette, ám ezt a modellt csak 1968 szeptemberében kezdték gyártani európai forgalmazásra. (A film egészére jellemző egyébként, hogy időnként olyan gépkocsik is láthatók, melyek a cselekmény idején még nem léteztek.) 


* Amikor Lebel értesül arról, hogy a Sakál átlépte a francia határt, azt halljuk tőle, hogy a jármű rendszáma GE 1741, holott a kocsin valójában ez a rendszám van: GE 16 1741. Amikor először látjuk ezt a rendszámot, a GE és a 16 között nincs spácium, később viszont észrevehetően van. 

* Lebel főfelügyelő hajszíne összevissza változik: néha inkább barna, máskor egészen őszes. 

* A vidéki motelben a Sakál belepillant a vendégkönyvbe, hogy megtudja Madame de Montpellier szobaszámát. A nő születési éveként 1933 van beírva. A cselekmény 1963-ban játszódik, ám az asszony negyven körülinek néz ki, és elmondása szerint van egy tizenkilenc éves fia. 


* A Sakál álkulccsal jut be a merénylet helyszínéül kiválasztott lakásba, de nem azzal zárja magára az ajtót, hanem a feljebb lévő biztonsági zárat használja. Amikor azonban Lebel és a rendőr behatol hozzá, a rendőr a kulccsal nyitható zárat lövi szét, mégis be tudnak jutni a lakásba. 

* Noha a Sakál robbanógolyókat használ De Gaulle megöléséhez, a célt tévesztett első golyó semmiféle robbanásszerű hangot nem kelt, gyakorlatilag észrevétlen marad. A második robbanógolyót a szobába hatoló rendőrbe lövi, de ekkor sem érvényesül robbanó hatás. 

* Amikor Lebel lelövi a Sakált, a merénylő teste a falnak csapódik, kezei magasba emelkednek, és elejti a puskáját. A következő snittben a puska a jobb kezében van. 


A remake 
1997-ben mutatták be A Sakál napja remake-jét Michael Caton-Jones rendezésében. Az új filmnek azonban az eredetihez éppoly kevés köze van, mint a regényhez, ezért Forsyth és Zinnemann ragaszkodott ahhoz, hogy a remake-nek más legyen a címe. Jómagam naivan és jóindulatúan azt feltételezem, hogy Caton-Jones és stábja az eredeti film iránti tiszteletből kanyarodott el az alaptörténettől, mivel tisztában voltak azzal, hogy azt Zinnemann-nál jobban úgysem tudnák megvalósítani. Az új Sakál célja az amerikai elnök feleségének, a First Ladynek a megölése. A remake minden szempontból a kilencvenes évek vélt közönségigényeihez próbált igazodni, ezzel is magyarázható, hogy nem az eredeti film jelentette a kiindulási alapot, hanem a kilencvenes évek mozisikerei. Az egyik akciójelenet például gátlástalan koppintása a Férfias játékok (1994) hasonló jelenetének, míg a nyomozókat segítő veszedelmes elítélt figuráját egyértelműen A bárányok hallgatnak (1991) Hannibál doktora ihlette, még akkor is, ha a két figura múltja és motivációi egészen mások. Zinnemann egyik zseniális húzása az volt, hogy nem sztárokkal dolgozott, hanem (akkor még) kevésbé ismert, de remek karakterszínészekkel. Caton-Jones viszont mind a három főszerepre sztárt választott: egyik rosszabb, mint a másik. Bruce Willis tökéletes szereposztási tévedés, figurája kidolgozatlan, személyiségcseréinek semmi különösebb dramaturgiai funkciója nincs. Richard Gere a tőle megszokott Mona Lisa-i félmosollyal vonul végig a filmen, miközben az általa játszott terrorista teljesen fölösleges kolonc a történeten. Sidney Poitier meg nyilván a polkorrektség jegyében kapta meg a nyomozó szerepét, mert akkoriban már erősen ajánlott volt a hollywoodi filmekben legalább egy fontos szerepet afroamerikai színészre osztani, különben a komoly bevételi forrást jelentő fekete nézők nem ülnek be a moziba. Noha A Sakálról túlnyomórészt negatív kritikák jelentek meg, melyekre rá is szolgált, a film kereskedelmi szempontból nem bukott meg: hatvanmillióba került, és közel százhatvanmilliót fialt. 


Így látták ők 
„Az események margóján közelebbről mindössze néhány sors tűnik fel, amelyeket példamutató tömörséggel jellemeznek Jean Tournier fegyelmezett felvételein a kifejező beállítások: egy korlátolt, öntelt, a becsületkódex szabályaihoz igazodó kormánytisztviselő értelmetlen életét, vagy Madame de Montpellier szeretetet sóvárgó, magányos, félénk és gyengéd egyéniségét. Az egyre szaporodó személyes tragédiákon mérettetik meg a politikai vállalkozás. A film belső cselekménye egy olyan emberről szól, aki méltatlan feladatot vállal. A Sakál álnevű szőke, kék szemű, harminc év körüli fiatalember hatalmas, mégis reális árat szab. Szellemi és fizikai képességei egyaránt kiválóak. Sokirányú szakértelemmel készül fel. Körültekintő, határozott, céltudatos és fáradhatatlan. Az embertelen tettek azonban devalválják az értékes tulajdonságokat; Edward Fox nagyszerű alakításában ezért a Sakál nem bámulatra, nem is gyűlöletre, hanem – sajnálatra méltó. A Sakál napja keveset mondó cím, amely egy rokonszenves, feszült légkörű, a műfaj átlagából kiemelkedő filmet takar.”
(–gácsi: „A Sakál napja”. In: Magyar Nemzet, 1976. január 5., 5. o.) 


„Leginkább Fred Zinnemann mesterségbeli tudását dicsérem. A mesterségét – amely itt, ebben a filmben felső fokon, izgalmasan, csodálkozásra késztetően jelentkezik. Mert Fred Zinnemann mindent tud a filmről. Tudja, hogy meddig kell tartania a jelenetnek. Tudja, hogy milyen irányban és meddig lehet feszíteni a nyugtalanítás ívét. Sehol sem bőbeszédű. Sehol sem lazít. A legkisebb epizodistától is tökéletes azonosulást, gondos munkát követel. De a legfontosabb: Zinnemann filmjében nem lassított felvételeken hömpölyög a cselekmény, a halál és az erőszak – hanem gyorsasággal, hirtelenséggel, váratlansággal.” 
(Gantner Ilona: „A Sakál napja”. In: Népszava, 1976. január 8., 5. o.) 


„Elég az hozzá, Zinnemann nagyon ravasz taktikával dolgozik: miközben azt a biztos hitet gerjeszti bennünk, hogy a merénylő terveit, szándékait illetően tökéletesen beavatottak vagyunk, csakis annyit enged megtudnunk ezekből, amennyi a váratlanság izgalmát az utolsó percig nem veszélyezteti, sőt fokozni képes. […] Zinnemann nemcsak a bűnügyi események tartalmi érdekességét és izgalmasságát tartja fontosnak, hanem bölcs tapasztaltsággal a tartalom remek és hatásos bonyolítását is. A különleges ritmust nem csupán a színészi játék, a kameramozgás, a vágás tempójának elevensége adja, hanem a szerkezeti konstrukció […] is…”
(Sas György: „A történelem csak alibi”. In: Film, Színház, Muzsika, 1976. január 17., 4. o.)


A Sakál napja (The Day of The Jackal / Chacal, 1973) – angol–francia politikai thriller. Frederick Forsyth azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Kenneth Ross. Operatőr: Jean Tournier. Zene: Georges Delerue. Díszlet: Ernest Archer és Willy Holt. Jelmez: Joan Bridge, Rosine Delamare és Elizabeth Haffenden. Vágó: Ralph Kemplen. Rendezte: Fred Zinnemann. Főszereplők: Edward Fox (Sakál), Michael Lonsdale (Claude Lebel), Derek Jacobi (Caron), Terence Alexander (Lloyd), Michel Auclair (Rolland ezredes), Eric Porter (Rodin ezredes), Alan Badel (a miniszter), Delphine Seyrig (Madame de Montpellier), Tony Britton (Thomas felügyelő), Olga Georges-Picot (Denise), Denis Carey (Casson), Adrien Cayla-Legrand (De Gaulle elnök), Cyril Cusack (a fegyverkészítő), Jean Martin (Wolenski), Jean Sorel (Bastien-Thiry ezredes). Magyarországi bemutató: 1976. január 8. 

[A fenti szöveg az Aeonflux blogon és a Wikipédián régebben megjelent filmismertetőim átdolgozott és jelentősen kibővített változata.]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...