ŐRÜLET

Az 1988-ban bemutatott Őrület egyike Roman Polański kissé alulértékelt alkotásainak. Bár kereskedelmileg nem volt éppen sikertelen, sokan csupán egy Hitchcock-utánzatot látnak benne. Ennek a hasonlóságnak van ugyan alapja, ám az Őrület egyáltalán nem Hitchcock-plágium, még csak nem is hommage, hanem a lengyel rendező egyik legszórakoztatóbb, ugyanakkor pszichológiailag is legérdekesebb filmje. Harrison Ford azonnal elvállalta a főszerepet, és olyan jó barátságba került Polańskival, hogy később ő vette át nevében az Oscar-díjat A zongorista (2002) című filmért. (A direktor ugyanis hírhedt liliomtiprási ügye miatt mindmáig nem léphet az Egyesült Államok területére, mert azonnal letartóztatnák.) Az Őrület kulcsfigurája a vagány, piros ruhás lány, Michelle, akit Emmanuelle Seigner alakít. Az egykori modell a forgatáson jött össze Polańskival, akihez 1989 augusztusában feleségül ment. A film zenéjét az olasz Ennio Morricone komponálta. Méltatói szerint egyike legjobb munkáinak: egyszerre romantikus és rejtélyes, kihangsúlyozza a történetben rejlő feszültséget. A kiegészítő betétdalok közül a Grace Jones által előadott I’ve seen that face before (Libertango) dramaturgiai szerephez is jut.

A cselekmény

Dr. Richard Walker, egy középkorú amerikai szívsebész, és felesége, Sondra Párizsba érkeznek egy orvosi konferenciára, ahol Richard is előadást fog tartani. Húsz éve már jártak a francia fővárosban, itt voltak nászúton. A szállodai szobában veszik észre, hogy Sondra bőröndjét elcserélték a repülőtéren, ezért telefonálnak az elveszett tárgyakkal foglalkozó ügyintézőnek. Miközben Richard zuhanyozik, a nyitott ajtón át a felesége mond neki valamit, de a férfi a vízcsobogástól nem érti, hogy mit. Zuhanyozás után Richard megreggelizik, majd az ágyon fekve elszunyókál. Miután felébred, észreveszi, hogy a felesége még nem jött vissza. Eleinte azt hiszi, csupán kiszaladt valahová, de nem találja a szálloda közösségi helyiségeiben. Szól az igazgatónak, és értesítik a szállodai detektívet is. Gaillard, az éjszakai portás azonban már hazament, és bár telefonálnak neki, a fia nem hajlandó felébreszteni őt. A közeli kávézóban egy rossz külsejű alak azt bizonygatja Richardnak, hogy látta a nőt, amint ismeretlen férfiak betuszkolták egy kocsiba. A helyet is megmutatja, és valóban, Richard észreveszi a földön felesége parányi ezüst karkötőjét, amelybe belülről az asszony keresztnevét gravírozták. Az orvos immár meg van győződve arról, hogy a feleségét elrabolták, de sem a rendőrségen, sem az amerikai nagykövetségen nem veszik őt igazán komolyan. A hivatalnokok arra célozgatnak, hogy Sondrának talán van valakije Párizsban, akiről a férje eddig nem tudott.

Richard visszatér a szállodába. A szobában felkelti a figyelmét az a bőrönd, amelyet tévedésből hoztak el a repülőtérről. Kíváncsiságból kinyitja, de semmi különöset nem talál benne, csak női ruhaneműket, illatszereket, egy szuvenírként hozott mini Szabadság-szobrot és egy doboz gyufát, melynek belsejébe valaki egy keresztnevet és egy telefonszámot írt: Dédé, 47008078. A férfi kideríti, hogy a szám egy Blue Parrot (= Kék Papagáj) nevű szórakozóhelyé. Elmegy oda, és Dédét keresi. Őt nem találja meg, de egy rasztafrizurás férfi félreértésből kábítószert ajánl neki. Némi pénzért Richardnak sikerül megtudnia tőle Dédé címét. Elmegy a férfi lakására, ahol holtan találja Dédét. Elhozza a lakásból az üzenetrögzítő kazettáját. A szállodában megkéri a portást, jöjjön fel a szobájába, és fordítsa le neki az üzeneteket. A szobát feldúlva találják, de Richard nem akarja értesíteni a rendőrséget. A kazetta szerint egy türelmetlen női hang háromszor is kereste Dédét. Richard visszamegy abba a házba, ahol a férfi lakott, és a folyosón várakozik. Hajnali négy után megjelenik egy fekete bőrruhába öltözött fiatal lány, és amikor felfedezi a gyilkosságot, el akar rohanni. Richard a lépcsőházban vallatóra fogja a rémült teremtést. Rövidesen kiderül, hogy övé volt az a bőrönd, amelyet a repülőtéren elcseréltek. A lánynak feltűnően fontos, hogy mielőbb visszakapja a holmiját. Richard számára világossá válik, hogy a bőröndnek nagyobb a jelentősége, mint azt addig gondolta, és a lány az egyetlen reménysugár arra, hogy megtalálja eltűnt feleségét…

Az előzmények és a forgatókönyv

Roman Polański 1985-ben találkozott először későbbi harmadik feleségével, Emmanuelle Seignerrel, amikor a Kalózok című filmjének forgatását készítette elő. Egy alkalommal szereposztó rendezőjével, Dominique Besnehard-ral azt tervezte, elmennek egy transzvesztitabárba, hogy megfelelő női szereplőket keressenek. Besnehard azt javasolta, hogy társaságként vigyenek magukkal egy fiatal francia modellt is, aki ugyan épp akkoriban játszott egy kisebb szerepet Jean-Luc Godard Detektív (1985) című filmjében, de amúgy nem érdekli a színészkedés. Ez a modell volt Emmanuelle. Polański beleegyezett, hogy a lány velük tartson. Az este remekül sikerült: a rendező elragadónak találta a fiatal modellt, a realitásérzékét azonban nem veszítette el, mert objektíven megállapította róla, hogy a Kalózokban semmiképpen nem tudná foglalkoztatni. Ugyanakkor elhatározta, hogy következő filmje egy olyan történet lesz, melyben felfedezettjének testhezálló, komoly szerepet tud majd adni. Ez a gondolat is motoszkált a fejében, amikor az Őrület sztoriján kezdett gondolkodni. Egyéb személyes indokai is voltak: a Kalózok elhúzódó tunéziai forgatása miatt mindenképpen azt akarta, hogy a következő alkotása abban a városban játszódjon, ahol él. Vagyis Párizsban.

Polański egy interjúban azt mondta, hogy egy teljesen banális ötlet adta az Őrület kiindulópontját: mi történik akkor, amikor egy hozzánk közel álló személy valamilyen hétköznapi dolog intézése miatt elmegy otthonról, és nem érkezik vissza a várt időben. Mikor válnak nyugtalanná a hozzátartozók, mikor érzik úgy, hogy valami történt a távol lévővel? Szerinte ez az a nehezen megragadható pillanat, ami a hétköznapiból a rendkívüli felé vezet. Ötletet merített egy 1985-ös újsághírből is, amely arról tudósított, hogy egy San Franciscó-i illetőségű elektronikai cégtől egy olyan nagy sebességű impulzusgenerátort loptak el, amely egy nukleáris fegyver működtetéséhez is felhasználható lenne. Az Őrület cselekménye szerint egy középkorú amerikai szívsebész véletlenül bűnözők és titkosszolgálatok játszmájába keveredik, miután feleségét egy végzetes bőröndcsere következményeként elrabolták, ám a körülményekhez képest a doktor ügyesen feltalálja magát. Az alaphelyzet a feszültségkeltés nagymestere, Alfred Hitchcock olyan híres filmjeit idézi, mint például a 39 lépcsőfok (1935), A férfi, aki túl sokat tudott (1934, 1956) vagy az Észak-északnyugat (1959), ám Polański – minden tisztelete ellenére – tagadta, hogy Hitchcock stílusában akart volna elmondani egy történetet. Egyes értelmezések szerint a lengyel rendező valójában az antik Orfeusz-mítoszt aktualizálta: miként a görög hős, úgy dr. Walker is leszáll az alvilágba, hogy visszaszerezze a feleségét. Csak éppen Orfeusz esetében az alvilágot mitológiai, dr. Walker esetében viszont kriminalisztikai szempontból kell érteni. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy a mitológia szerint Orfeusz tanította meg az embereket az orvoslás tudományára!)

A Warner Bros.-nál senki nem alélt el a gyönyörtől, miután elolvasta a forgatókönyv első vázlatát. Természetesen látták a lehetőséget a sztoriban, ám úgy találták, hogy az egész túl zavaros, és hemzseg a logikátlanságoktól. A következő három hónapban a stúdió egymás után küldözgette a rendezőhöz az írói vénával megáldott, mellesleg szebbnél szebb női „szkriptdoktorok”-at, de hiába. Érdemi segítséget egyik sem tudott nyújtani – legalábbis a forgatókönyv vonatkozásában. Polański végül saját maga találta meg a legmegfelelőbb embert a huszonkilenc esztendős, nem különösebben ismert író, Jeff Gross személyében, aki korábban a profi labdarúgásba is belekóstolt mint játékos. Persze nem emiatt esett rá a direktor választása, hanem azért, mert Gross évekig élt Párizsban, alaposan ismerte a várost. Első találkozásukkor Polański elmesélte az Őrület sztoriját, és megkérdezte Gross véleményét. Az író őszintén felelt: „Hát ez bizony tele van lyukakkal!” Mire Polański: „Remek! Te vagy a legszkeptikusabb. Nagyon helyes! Azonnal szerződtetlek.” Ötvenhat napig tartott a közös munka. Gross mindennap 11 óra tájban érkezett Polański lakására, ott órákig dolgoztak együtt, közben ebédeltek. A rendező este 6 óra felé elment, és Gross egyedül folytatta az írást.

A legfontosabb írói feladat az volt, hogy az amerikai beszédstílus és a lazább, vagányabb francia beszédmód ellentéte kellőképpen kidomborodjon, ugyanakkor mindkettő életszerűen hasson. Polański akkor már tíz éve nem járt az Egyesült Államokban, nem volt naprakész az ottani hétköznapi beszédmodor változásait illetően. Állandó forgatókönyvírója, Gérard Brach viszont valóságos remeteként élt Párizsban, még a lakását is ritkán hagyta el. Sokkal járatosabb volt a hatvanas, mint a nyolcvanas évek Párizsának világában. Brach elküldte Polańskiéknak az általa írtakat, Gross szerint azonban a francia író ötleteinek többsége használhatatlan volt. Tulajdonképpen két forgatókönyvet írtak párhuzamosan: egyet maguknak, egyet a Warner Bros.-nak. A Polańskival való munka Gross szerint óriási élmény volt, többek között azért is, mert a rendező bármikor készen állt a tréfálkozásra, anélkül hogy elviccelte volna az írást. Gross nevét végül nem tüntették fel a stáblistán, de ő sohasem panaszkodott emiatt. Mint később elmondta, mielőtt találkozott volna Polańskival, egy parányi lakásban élt, és nem volt túl jó véleménnyel saját képességeiről, a direktor jóvoltából viszont bekerült egy olyan elit világba, amelyről addig álmodni sem mert. Noha forgatókönyv-írói karrierje nem indult be igazán, négy évvel később újra együtt dolgozott Polańskival a Keserű méz (1992) szkriptjén.

Miután véget ért a munka Gross-szal, Polański a Warner pénzén elrepült jó barátjához, Robert Towne-hoz, a Kínai negyed (1974) forgatókönyvírójához. Polański annak idején nem rejtette véka alá, hogy Towne eredeti szkriptjét bonyolultnak és szinte érthetetlennek tartja, és jelentős változtatásokat csikart ki. Towne kijelentette, hogy soha többé nem akar együtt dolgozni a „lengyel”-lel. Miután a Kínai negyed komoly szakmai és közönségsikert aratott, a dolgok azonnal megváltoztak. Hirtelen országos cimborák lettek, és később cáfolták, hogy valaha is komolyabb konfliktusuk lett volna egymással. Nos, 1987-ben fordult a kocka, és Towne mondhatta nagyjából ugyanazt Polański forgatókönyvéről, mint amit a rendező annak idején az övéről: kusza, zavaros, logikátlan. A lengyel rendező azonban nem volt érzékeny típus, ha munkáról volt szó, és örült Towne véleményének, aki egy kívülálló friss szemével nézte a szkriptet. Towne – Polański egyetértésével – sok mindent kidobott a forgatókönyvből. A direktor ugyanis túl jól ismerte a sztori részleteit, ezért nem tudta objektíven megítélni, hogy mi az, ami egy kívülállónak (a későbbi nézőnek) már túl bonyolult, nem elég világos. A végső változat lényegében a Kínai negyed előadásmódját követi, vagyis a néző mindig csak annyit tud a történésekről, mint maga a főszereplő. A Warner Bros. egyébként örült a két sikerember együttműködésének, mert erősen bízott abban, hogy egy újabb bűnügyi remekmű fog születni. (Akármekkora volt is azonban az öröm, Towne neve sem került fel a stáblistára.) Az illetékeseknek a szemük se rebbent, mikor Polański bejelentette, hogy a Studios de Boulogne-ban fel kívánja építtetni a divatos párizsi szórakozóhely, a Les Bains-Douches élethű mását, mert az eredeti nem felel meg az elképzeléseinek, túl „problematikus”. A cég egyik fejese úgy nyilatkozott, hogy Polański a legbriliánsabb rendező, akivel a Warner addig dolgozott.

A szereposztás

Polański a „tipikus amerikai fickó”-t akarta megtalálni a főszerepre, és ennek érdekében az összes szóba jöhető sztárt kipróbálta Kevin Costnertől Jeff Bridgesig. Végül Harrison Fordra esett a választása, akinek legutolsó filmjét, a Moszkitó-partot (1986) a kritikusok igen jól fogadták. Ford felkereste Polańskit annak párizsi lakásán, végighallgatta az Őrület szkriptjét a rendező felolvasásában, s utána állítólag így kiáltott fel: „Hála Istennek, akkor már nem is kell több forgatókönyvet elolvasnom!” Mindazonáltal megtévesztőnek találta a Frantic címet (pontos jelentése: eszeveszett, tomboló, őrjöngő), mivel a forgatókönyv egyáltalán nem volt eszeveszett tempójú, és a főszereplő viselkedése sem válik szélsőségessé. A Moderately disturbed (kb. „átlagosan zavart”) címet javasolta, de ez Polańskinak nem tetszett. (Jelen sorok írójának se tetszik, de ez, gondolom, senkit nem érdekel.) A feleség szerepére az akkor negyvenéves Betty Buckley-t szerződtették. Az 1969-ben debütált színésznő leghíresebb alakítása Brian De Palma nevezetes horrorjában, a Carrie-ben (1976) látható: a megértő tanárnőt játszotta, aki azonban a végzetes pillanatokban szintén kineveti a marhavérrel leöntött címszereplőt. Az Őrületben a tipikus amerikai középosztálybeli férjet megtestesítő Ford mellett Buckley képviseli a tipikus amerikai középosztálybeli feleséget, ámbár a cselekmény fordulatai miatt az események sűrűjéből kimaradt: mondhatni, érte történik minden, de nélküle. Hogy Európában forgathasson Polańskival, Buckley lemondta Abby szerepét az Eight Is Enough: A Family Reunion (1987) című tévéfilmben. (Mary Frann lépett a helyére.)

Michelle-t természetesen Emmanuelle Seigner játszotta, aki egy 2015-ös interjúban azt mondta, a forgatás idején fogalma sem volt arról, hogy ki az a Harrison Ford, és mekkora sztár. Alig múlt húszéves, egy színházi érdekeltségű családból jött, és nem volt járatos a filmsztárok világában. Ford nagyon kedves volt vele, meg általában mindenkivel, mindazonáltal ragaszkodott ahhoz, hogy közös autós jeleneteikben legyen egy vészfék az ő számára is, amelyet szükség esetén használhat, mert voltak bizonyos kételyei Seigner autóvezetési képességeit illetően. Fordot leszámítva Polański nem akart ismert színészeket szerződtetni – pláne nem sztárokat! –, hiszen hétköznapi arcokra volt szüksége, és Harrison is épp azért felelt meg az elképzeléseinek, mert az „átlag amerikai férfi” típusát képviselte. John Mahoney (Williams) az Egyesült Királyságból emigrált az Egyesült Államokba, ahol egyik lánytestvére élt. Harminchét éves korában kezdett filmezni, de inkább színpadi színészként ismerik a tengerentúlon. Jimmy Ray Weeks (Shaap) főleg tévéfilmekben és -sorozatokban játszott, filmszínészként ritkábban foglalkoztatták. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk David Huddlestonról (Peter) is. A recepciós Gaillard-t alakító Gérard Klein filmszínészi karrierje negyvenéves korában kezdődött, azt megelőzően rádiós műsorvezetőként és varietéénekesként ténykedett. 1998-ban egy aszteroidát (a 22519-es számút) neveztek el a tiszteletére. A dr. Walkert elsőként nyomra vezető kétes alakot Dominique Pinon játszotta, akit a magyar közönség főleg Jean-Jacques Beineix és Jean-Pierre Jeunet alkotásaiból ismerhet. Szinte csak néhány pillanatra bukkan fel a filmben a kanadai Alexandra Stewart, aki a francia filmművészet olyan kiválóságaival is dolgozott korábban, mint például Michel Deville, Louis Malle vagy François Truffaut. Amikor az egyik francia epizodista Polański szerint elrontotta a jelenetet, a direktor vészjósló nyugalommal jegyezte meg róla a producernek, hogy az illetőt meg kéne kínozni, utána megölni vagy legalábbis a Szajnába hajítani.

A forgatás

Az Őrület forgatása különösebb problémák nélkül zajlott, amire Polański pályafutásában kevés példa akad. A rendező szándékosan kerülte, hogy a közismert párizsi nevezetességek is hangsúlyosan láthatók legyenek a filmben. Ezzel szerette volna kidomborítani, hogy Richard mennyire idegenként, mennyire ismeretlenül mozog a francia fővárosban, és a helyzetével való azonosulást akarta megkönnyíteni azzal, hogy a nézőknek nem a más filmekből már jól ismert Párizs-képet mutatja. „Mindent mellőzni akartam, ami tradicionálisan párizsi, mert azt akartam megmutatni, milyen a város ma” – nyilatkozta egyik interjújában. Mindazonáltal a filmnek csupán kb. 35%-át forgatták eredeti helyszíneken, a többit műteremben vették fel. Polański ugyanis jobban szeret stúdióban dolgozni, mert szerinte otthonosabb a hangulat, nincsenek felesleges kívülállók és kíváncsiskodók. A kevés eredeti helyszín egyike maga a szálloda volt, az ötcsillagos Grand Hotel, melyre a rendező hosszas keresgélés után talált rá, és úgy ítélte meg, hogy kevésbé párizsias, inkább nemzetközi jellege miatt tökéletesen megfelel a forgatás céljaira. Polański szerint a szálloda halljának bézs színű tere túlságosan vidám hangulatot árasztott, ami nem nagyon illett az Őrület „noir” stílusához. A szálloda vezetősége beleegyezett abba, hogy a forgatás idejére a bútorokat, sőt még a szőnyegeket is, szürke színűre cseréljék, Thom Mount producer azonban megvétózta ezt az elképzelést, mert szerinte indokolatlanul keltene nyomasztó érzést a nézőkben. (Jómagam egyetértek Mounttal, mert szerintem az Őrület hatása részben épp abban rejlik, hogy az események egy barátságos, emberarcú világvárosban játszódnak, és nem kafkai helyszíneken.)

A forgatás kezdete előtt Polański ezekkel a szavakkal instruálta az operatőrt, Witold Sobocińskit: „A te bibliád a forgatókönyv. Én ugyanis már pontosan tudom, melyik jelenetben hová akarom tenni a kamerát.” Ez tipikus Hitchcock-féle hozzáállás, miként az is, hogy Polański megjelenik a filmjében néhány pillanatra (mint taxisofőr). Talán az sem teljesen véletlen, hogy a drámai események tulajdonképpen a zuhany alatt kezdődnek, miként a Mester klasszikusában, a Psychoban (1960). (Említsük meg, hogy amikor Michelle lakásán két férfi faggatja a lányt, a tweedkabátos szinkronhangja maga Polański volt.) Akárcsak a Kínai negyed esetében, az Őrület kapcsán is élénk vita bontakozott ki arról, hogy mi legyen a történet vége, meghaljon-e valamelyik szereplő, és melyik. Az eredeti forgatókönyv szerint a doktor és a felesége megmenekülnek, Richard megtalálja a zsebében a mikrochipet, és az arabok továbbra is a nyomukban maradnak. A Warner Bros. viszont nem akart nyitott befejezést, hanem kerekre akarta zárni a történetet. Ennek jegyében a mikrochip a Szajnában végezte, Michelle pedig holtan a rakparton. Polański különösen élethű, ám eléggé visszataszító halálos sebet tervezett Emmanuelle Seigner számára, olyat, mintha „belei kitüremkednének a ruhája alatt”. Amikor a feleséget játszó Betty Buckley szerepe szerint gyanútlanul letérdelt kolléganője mellé, a látványtól állítólag majdnem elhányta magát, ámbár a seb nem nagyon látszik a filmben. Ugyanakkor a színésznő reakciója pontosan illett Polański elképzeléseihez. (Emlékezzünk arra is, hogy milyen morbid halálos sebet kapott Faye Dunaway a Kínai negyedben, ámbár abban szerepet játszott a rendező bosszúvágya is a nehéz természetű színésznő iránt!) 

A vágástól a premierig

1987 decemberét Polański az Őrület vágásával töltötte, hogy a játékidőt két órára csökkentse. A Warner ugyanis nemcsak új befejezést kért és kapott, hanem ahhoz is ragaszkodott, hogy tizenöt perccel rövidítsék meg a filmet. A rendező természetesen saját maga akarta felügyelni ezt a folyamatot. A stáb tagjai csodálattal adóztak munkabírásának, figyelmének és sokoldalúságának. Vágás közben látszólag mással is foglalkozott – például többször is tárgyalt a Warner fő fejesével telefonon –, de valójában nagyon odafigyelt arra, mi látszik éppen a vágószoba monitorján. Ha kellett, félbeszakította a beszélgetést, és francia nyelven bonyolult szakmai utasításokat adott a munka folytatásához. Amikor Ennio Morricone felkereste őt, folyékony olasz nyelven ismertette vele a film történetét és saját elképzeléseit a zenére vonatkozóan. Ez utóbbit persze csak nagy vonalakban, hiszen a világhírű zeneszerző érzékeny volt arra, hogy ő kreatív alkotóművész, tehát alapvetően a maga elképzeléseit valósítja meg, a rendező csupán dramaturgiai támpontokat ad a komponáláshoz. Az Őrület vágása napközben zajlott: az estéket Polański arra használta fel, hogy megtanulja Gregor Samsa szerepét Franz Kafka Az átváltozás című művének Steven Berkoff által adaptált színpadi változatához. (Berkoff maga játszotta a főszerepet az 1969-es londoni előadáson, 1982-ben Los Angelesben már Brad Davist rendezte, 1986-ban Londonban Tim Rotht, 1988-ban Párizsban Polańskit, 1989-ben New Yorkban pedig Mihail Barisnyikovot.) Polański annyira beleélte magát a szerepbe, hogy a figurára jellemző bogárszerű mozgást egy ideig a magánéletében sem tudta mellőzni. A darab okozta feszültséget rendszerint azzal vezette le, hogy előadás után a barátnőjével együtt elment egy klubba vagy egy éjszakai étterembe. 

Az Őrület 1988. február 16-án startolt az angol, és 26-án az amerikai mozikban. Néhány kivételt leszámítva a kritikusok általában kedvezően fogadták, és különösen Harrison Ford alakítását dicsérték, aki külsőségeiben a tőle megszokott akcióhős figuráját hozta (veszélyes jeleneteit is kaszkadőr nélkül csinálta meg), ugyanakkor pszichológiailag is hitelesen építette fel a szerepét. Sokan kiemelték a rendezés finom fogásait, például hogy Polański két taxis utazás köré építette fel a filmet, és már a bevezetéskor képes érzékeltetni a lappangó fenyegetést, amikor még semmi nem történt, de megérezzük, hogy itt valami nincs rendben. Ugyanezt a hangulatot sugallták a Grand Hotelben játszódó bevezető jelenetek is: minden tiszta, kifogástalan, személytelenül barátságos, de ez a tökéletesség mégis valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot kelt az emberben. Az egyik hotelstatiszta ironikusan megjegyezte egy újságírónak, hogy Polański oly sokszor és oly körülményesen vette fel ezeket a jeleneteket, hogy a személyzetet játszó epizodistáknak szinte semmi erőfeszítésükbe nem került eljátszani az unalmat és a vendéggel szembeni, hűvös udvariasságba csomagolt érdektelenséget. Az ellenvéleményt képviselő kritikusok az Őrületben főleg a Hitchcock-hatásokat kifogásolták, továbbá azt, hogy szerintük a film mindvégig kiszámítható, és nem árul el semmit az emberrablók és terroristák indítékairól, klisészerűen ábrázolja őket.

Apróságok

Nem titok, hogy az Őrület az egyik kedvenc Polański-filmem. Egyrészt nagyon megfogott a hangulata (mióta magam is jártam Párizsban, azóta még közelebb áll hozzám ez a film), másrészt tetszenek azok az apró fogások, melyekkel az alkotók olykor finoman előre jelzik az eseményeket, máskor szimbolikusan utalnak az addig történtekre. A film azzal indul, hogy a főszereplő házaspár taxival utazik Párizs belvárosába, a Grand Hotelbe. Unalmas rutinautózást sejtünk, ilyesmit Walkerék nyilván sokszor átéltek már az utazásaik során, s a jármű defektje is csak egy banális fordulatnak tűnik. Pedig ez csupán finoman szimbolikus sejtetése annak, hogy ezzel a párizsi úttal nem lesz minden tökéletesen rendben. Amikor Walker hazatelefonál, kisfia veszi fel a kagylót. Az apa megdorgálja a gyerekét, hogy ott már este 11 óra van, miért nem alszik, mire a fiú kissé álmos hangon feleli, hogy már aludt, és épp a telefoncsörgésre kelt fel. Elmondja azt is, hogy valaki Párizsból kereste telefonon a mamát. Sondra viszont azt állítja, senkit nem ismer a francia fővárosban. Ennek az információnak akkor nincs is különösebb jelentősége, szinte csak mellékesen hangzik el, de valójában a későbbi történéseket készíti elő. Sok szó esett már fentebb az Őrület hitchcocki vonásairól, például arról, hogy az igazi események tulajdonképpen a zuhanyzóban kezdődnek, miként a Mester remekében, a Psychoban. Jómagam azonban úgy gondolom, a jelenet felépítése inkább egy másik Hitchcock-film, a Szakadt függöny (1966) zuhanyjelenetére emlékeztet: Armstrong professzor (Paul Newman) éppen tusol, amikor egy könyvesboltból keresik telefonon. Asszisztense és menyasszonya, Miss Sherman (Julie Andrews) fogadja a hívást, és még mielőtt a férfi megakadályozhatná, elmegy a boltba a professzornak félretett könyvért, amely – mint később megtudjuk – kódolt üzenetet tartalmaz a furcsán viselkedő Armstrong részére. Polański alkotásában amíg Richard zuhanyozik, Sondra megy le a recepcióra, hogy találkozzon egy ismeretlennel, aki a férjét keresi. Az eseményeket Hitchcocknál Miss Sherman, Polańskinál viszont Richard szemszögéből látjuk. A férfi a víz csobogásától nem érti, mit mond a felesége, mielőtt elmegy, de a néző a baljós kísérőzenéből megsejti, hogy most valami jelentőségteljes dolog történik.

Polański is alkalmazza a suspense (késleltetett feszültség) módszerét, mely leginkább Hitchcock személyéhez kapcsolódik a filmtörténetben. Remek példa a suspense-re, amikor Richard bejelenti felesége eltűnését a szálloda igazgatójának, ám a beszélgetést megzavarják az igazgató adminisztratív teendői. Aztán a doktort a telefonhoz szólítják: azonnal arra gyanakszunk, hogy a felesége miatt hívták (és persze hallani szeretnénk, kivel és miről beszél), ám valójában más ügy miatt keresték. A magándetektív franciául beszél a portással: ahogy Richard, úgy valószínűleg a (nem francia) néző se érti, miről beszélnek, viszont mindketten tudni szeretnék. Amikor a rendőrségen kivágják Sondra arcképét a Richard által adott fényképből, és a csonka fotót visszaadják neki, a feleség hiánya hirtelen tárgyiasul és szimbolikus értelmet is kap: immár a múlt egy pillanatát megörökítő fotóról is hiányzik (mintha nem is létezett volna), nem csak a valóságban. Valamiféle szomorú irónia is van ebben, hogy a rendőrök ezzel az adminisztratív aprósággal akaratlanul is nyomatékosítják az eltűnés tényét, noha a helyzet megoldását várnánk tőlük. Abban a jelenetben, amikor Richard elmegy az amerikai nagykövetségre segítséget kérni, Polański saját fájdalmasan személyes tapasztalatát dolgozta fel: második felesége, az állapotos Sharon Tate 1969 augusztusának első hétvégéjén brutális gyilkosság áldozata lett bérelt Los Angeles-i villájukban. Férje nem volt otthon (Londonban készítette elő új filmje forgatását), mert lejárt vízumát pénteken már nem hosszabbította meg a követség, ezért várnia kellett hétfőig. Polańskit sokáig gyötörte az önvád, szerinte ha ő is ott lett volna azon a végzetes éjszakán a villájukban, az ötszörös gyilkosság talán nem történt volna meg. (Tate-en kívül még négy áldozata volt a bűnténynek.)

A lengyel rendező nemcsak Hitchcockra, hanem saját magára is utal ebben a filmjében. A Kínai negyeddel való hasonlóságot már fejtegettem, de említhető Polański talán legszemélyesebb filmje, A bérlő (1976) is. Ennek főhőse, a lengyel Trelkovsky (maga Polański játssza) épp oly idegen kívülálló a párizsi bérházban, mint az amerikai Richard a francia fővárosban. Mindketten egy nő után nyomoznak: Trelkovsky a bérelt lakás előző lakója, egy öngyilkos lány után, míg Richard a még élő felesége után. Mindkettőjüknek egy fiatal nő próbál segíteni: Trelkovskynak az elhunyt lány barátnője (Isabelle Adjani), Walkernek pedig az elcserélt bőrönd tulajdonosa, Michelle (Emmanelle Seigner). A vagány fiatal lány a szó minden értelmében a kalandot jelenti Richard számára. Az érzéki kísértésnek azonban a doktor az első pillanattól kezdve ellenáll: amikor a fürdőszoba ajtaján át megpillantja a vetkőző lányt, tapintatosan becsukja az ajtót. Richard igazi amerikai mintaférjként egy pillanatra sem feledkezik meg a házastársi hűségről, bár ami azt illeti, Michelle nem is próbálja tudatosan elcsábítani. Polański remekül érzékelteti, hogy személyükben két külön, öntörvényű világ, két eltérő társadalmi réteg találkozik, ami Sondra elrablása nélkül valószínűleg sosem történt volna meg.

Kettőjük kapcsolatának visszatérő zenei kulcsmotívuma Grace Jones világslágere, az I’ve seen that face before (Libertango). Amikor az autóban beszélgetnek, kiderül, hogy Richard a régi zenéket szereti. Épp ez a Grace Jones-dal szól, ezért Michelle megkérdi a férfit, ez tetszik-e neki. „Ez nem régi” – válaszolja Richard, mire Michelle azonnal rávágja: „Dehogynem, legalább kétéves!” Rövid, egyszerű, mégis zseniális párbeszéd, frappánsan kifejezi a kettőjük életfelfogása közötti különbséget. Később az éjszakai bárban halljuk a dalt, amikor az alkalmi pár együtt táncol. Polański nyilván tudatosan választotta épp ezt a felvételt, melynek szövege a párizsi éjszakai élet sötét oldaláról szól. Visszatérve a két kulcsfigura viszonyára, Richard és Michelle egymásra vannak utalva, de mire kialakul közöttük a valódi bizalom, az őszinte emberi kapcsolat, addigra az események tragikus fordulatot vesznek. Érdemes megint utalni a Kínai negyedre, amelyben Jake és Mrs. Mulwray drámája is részben abban rejlik, hogy sokáig nem tanúsítanak kellő bizalmat egymás iránt, és amikor ez megtörténik, már késő. Hogy még mennyi mögöttes jelentéstartalom fedezhető fel a három főszereplő (Richard, Michelle, Sondra) figurájában, azt érdekesen és mélyrehatóan fejti ki Bergendy Péter a Filmkultúra 1990/2 számában megjelent pszichológiai elemzésében, melyből kicsit lejjebb magam is idézek.

Így látták ők

„Egy pillanatra azt is hihetnénk, a véletlen különös sorsjátékát látjuk majd a vásznon, de Polański nem a tévedések abszurditásait rendezte meg. Ez az amerikai szívgyógyász nem a Lidérces órák hősének őrületét tapasztalja meg. Nem sodortatja magát az eseményekkel, hanem azonnal felméri a helyzetet, és profi gengszterként cselekszik. Már-már attól tartunk, elfelejtkezik elrabolt feleségéről is, akit pedig úgy szeret, hogy a nászút megismétlését tervezi vele. Kár… Eggyel több krimi és eggyel kevesebb Polański a moziban.”

Székely Gabriella: „Őrület”. (In: Filmvilág 1990/3, 62. o.)

„Richard fiatal lányt keres magának, a szóláshoz híven – „Az öreg vadásznak a fiatal őz tetszik” –, mivel a lány az elmúlt ifjúságára emlékezteti, s szerelme megifjító erőként hat rá. Tudjuk, hogy illúziót kerget, és a film végére az eltévelyedett férj is belátja majd, de addig még meg kell tapasztalnia az animával való sorsszerű találkozást. A férj most találkozott a feminin végtelenséggel, a kétessel és homályossal, amit a tudós férj, a tiszta ész ura, eleddig a tudattalanjába száműzött. A női űr, a luk, ellenállhatatlanul vonzza a férfiúi tudattalan kivetítését, projekcióját, s ekképpen találkozhat a megjelenő női irracionalitás a férfi rejtett irracionalitásával. A férfi képtelen ezt a tudattalan női elvet magában elfogadni, ezért egy külső személyre vetíti ki női lelkét (animáját), hogy így szembesüljön vele, s ezzel megteremtse az időleges egyensúlyt. Richard az élet közepén túljutva azonban már abban a korban van, amikor az embernek fel kell ismernie az efféle kivetítéseket, és rá kell eszmélnie, hogy ez az érték, amit korábban ráaggatott egy külső személyre, önmagában keresendő, ott legbelül. Ez az individuáció folyamata (Jung).”

Bergendy Péter: „Le és fel Párizsban. Roman Polański: Őrület/Frantic – pszichológiai elemzés” (In: Filmkultúra 1990/2, 44–47. o.)

Őrület (Frantic, 1988) – amerikai thriller. Forgatókönyv: Gérard Brach, Roman Polański, Robert Towne, Jeff Gross. Operatőr: Witold Sobociński. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Pierre Guffroy. Jelmez: Anthony Powell. Vágó: Sam O’Steen. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Harrison Ford (Dr. Richard Walker), Betty Buckley (Sondra Walker), Emmanuelle Seigner (Michelle), David Huddleston (Peter), Jimmie Ray Weeks (Shaap), John Mahoney (Williams), Gérard Klein (Gaillard), Yorgo Voyagis (emberrabló).