A western hosszú évekig nemkívánatos műfaj volt a magyar mozikban. A filmforgalmazással foglalkozó illetékesek azzal indokolták elutasításukat, hogy a vadnyugati filmek meghamisítják a történelmet, és valójában a gyarmatosító Egyesült Államok dicsőségét zengik. Ma már mosolygunk ezen az állásfoglaláson, ámbár el kell ismerni, hogy volt némi valóságalapja. A történelmi hűség ugyanis tényleg nem volt a westernek nagy erőssége, főleg az indiánok ábrázolását illetően, akiket igen gyakran negatív kontextusban szerepeltettek. A hatvanas évek végén merült fel először az az ötlet, hogy a hazai moziműsort színvonalas westernekkel is gazdagítani kéne. Első körben A hét mesterlövész (1960) és az Idegen a cowboyok között (1958) bemutatása került szóba a Filmtudományi Intézet mozija, a budapesti Filmmúzeum (a mai Belvárosi Színház) és állandó vetítőhelyei részére. A Film-főigazgatóság illetékese az Intézet vezetőjének írt levelében kifejtette, hogy „a westernfilmek átvételét az egész forgalmazási politikára kiterjeszthető elvi döntésnek kell megelőznie”. Ez az elvi döntés nyilván meg is született, hiszen idővel mindkét filmet bemutatták, ráadásul az eredeti tervekkel ellentétben nem a Filmtudományi Intézet forgalmazásában, hanem az országos mozihálózatban. Az első fecskéket folyamatosan követték az újabbak (Mackenna aranya, Kis nagy ember, A kék katona, Volt egyszer egy vadnyugat stb.), a televízió is színesítette a kínálatát westernekkel, a Filmmúzeum pedig a műfaj filmtörténeti klasszikusaiból (Délidő, Butch Cassidy és a Sundance kölyök stb.) szemezgetett. A műfajjal szembeni előítéletek gyengülésének köszönhetően a spagettiwesternek is kezdtek beszivárogni hazánkba. Ezekkel kapcsolatban a nihilizmus és az erőszak volt a korábbi elutasítás leggyakoribb indoka. Mérget ugyan nem vennék rá, de úgy tudom, a Hé, barátom, itt van Sabata! (1969) volt az első spagettiwestern a magyar mozikban, két évvel a világpremier után. (Igaz, hogy az 1967-es Rita, a vadnyugat réme már a következő évben eljutott hazánkba, ám az nem igazi spagettiwestern volt, hanem inkább egy zenés filmparódia westernmiliőbe helyezve.)
A film megvalósulását az idén kilencvennégy éves Alberto Grimaldi producer tette lehetővé. Ő pénzelte Leone két klasszikus spagettiwesternjét (Pár dolláral többért, 1965; A jó, a rossz és a csúf, 1966), sőt az ő nevéhez fűződik Federico Fellini (Toby Dammit, 1968; Fellini-Satyricon, 1969; Fellini-Casanova, 1976), Pier Paolo Pasolini (Az Élet trilógiája, 1971–1974; Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975) és Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó Párizsban, 1972; Huszadik század, 1976) néhány filmtörténeti klasszikusa is. A Hé, barátom, itt van Sabata! megrendezésére Gianfranco Parolinit kérte fel, aki kiugró sikert aratott az Imádkozz a halálodért! (1968) című spagettiwesternnel. Ehhez folytatások is készültek, melyeket Parolini már nem tudott vállalni, mert elfogadta Grimaldi ajánlatát. A producer szintén szériában gondolkodott, feltehetően Leone dollár-trilógiájának sikere lebegett a szeme előtt. A nemzetközi forgalmazás érdekében az alkotók közül többen is angol álnevet választottak. Parolini például a Frank Kramer művésznevet használta, pályája során nem először, és nem is utoljára. (A direktor egyébként tavaly április 26-án hunyt el, Grimaldival volt egyidős.)
Sabata szerepére A jó, a rossz és a csúf egyik sztárját, Lee Van Cleefet szerződtették. Az amerikai színész hazájában is játszott westernekben, a filmtörténetben elfoglalt helyét mégis elsősorban az olasz westerneknek köszönheti. Pedig nem sok híja volt, hogy élete más vágányra terelődjék, mert 1959-ben egy autóbalesetben olyan súlyosan megsérült az egyik térde, hogy orvosai kizártnak tartották, hogy valaha még lóra tud majd ülni. Ő azonban nem adta fel, és fél év múlva már újra a nyeregben ült. Marcona külseje miatt elsősorban rossz fiúkat alakított. A Hé, barátom, itt van Sabata! a kivételek közé tartozott, bár a spagettiwesternek hagyományainak megfelelően a főszereplő nem idealizáltan jó ember, van néhány kevésbé rokonszenves tulajdonsága is. A két másik főszereplő, az osztrák William Berger (Banjo) és az olasz Ignazio Spalla (Carrincha) neve szintén a spagettiwesternekkel fonódott össze. Bergernek a hetvenes évek elején némi kényszerszünetet kellett tartania karrierjében, mert kokain és hasis birtoklása miatt börtönbüntetésre ítélték második feleségével, Carol Lobravicóval együtt, állítólag hamis vádak alapján. Hét hónapot töltött börtönben, felesége ott halt meg egy rosszul diagnosztizált és félrekezelt hashártyagyulladás következtében. Ignazio Spalla tizenhárom évig tartó karrierje során gyakran játszott mexikóiakat, és elsősorban emiatt használta a Pedro Sanchez álnevet. Egy kisebb szerepben egykori hazánkfia, Bartha János (John Bartha) látható, aki az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot, és Olaszországban telepedett le. Rengeteg különböző műfajú filmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, gyakran alkotott párost egy másik emigráns magyar színésszel, Tom Felleghyvel (Fellegi Tamás).
S hogy miről szól a film? Egy texasi kisváros széfjéből profi banditák ellopják a hadsereg százezer dollárját. Sabata, a szófukar mesterlövész visszaszerzi a lopott pénzt, amiért megkapja méltó jutalmát: ötezer dollárt. Ez azonban már túl szép ahhoz, hogy tényleg igaz legyen, ezért Sabata ki akarja deríteni, mi áll valójában a rablás hátterében. Buzgalma nem igazán tetszik a helyi hatalmasságoknak, és Sabata hamarosan a bérgyilkosok első számú célpontjává válik… A spagettiwesternek többségéhez hasonlóan a Hé, barátom, itt van Sabata! is lóhalálában készült: a forgatás 1969 áprilisában kezdődött, és öt hónappal később a filmet már játszották az olasz mozik. A külső felvételeket a spanyolországi Almeriában készítették, amely az olasz westernek egyik kedvelt helyszínének számított, Sergio Leone mesterműve, a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) számos jelenetét is itt forgatták. A belső jeleneteket a római Elios Studios műtermeiben rögzítették filmszalagra. Az olaszországi premier 1969. szeptember 16-án volt. A filmre két és félmillió néző váltott jegyet, ami talán kevésnek tűnik, ha a Pár dollárral többért (1965) bő tizennégy millió vagy A jó, a rossz és a csúf (1966) több mint tizenkét millió olasz nézőjére gondolunk, pedig olasz viszonylatban ez egyáltalán nem rossz nézőszám. Spanyolországban 1 336 049-en nézték meg a filmet, Franciaországban pedig 869 018-an. Jogosan mondhatnánk, hogy akkoriban a mindössze tízmilliós Magyarországon is összejöttek ekkora nézőszámok, azt viszont ne felejtsük el, hogy a nyugati mozik filmkínálata jóval gazdagabb volt (a spagettiwesternek vonatkozásában különösen!), mint az itthoniaké, a mozijegyek pedig az ottani jövedelmekhez képest nem voltak annyira olcsók, mint nálunk, ahol a mozizás az alacsony jegyárak miatt igazi népszórakozásnak számított.
És ha már hazai vizekre eveztünk, említsük meg, hogy a magyar filmszínházak 1971. július 15-étől vetítették a filmet. „Csupán a szocializmusban megszokott több éves késedelem” – legyinthetnénk unottan, pedig még a kapitalista Spanyolországban is csak 1971-től forgalmazták az opuszt, az angliai premier pedig nem egész három hónappal előzte meg a magyart. A korabeli kritikák elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a film nem veszi komolyan önmagát, lehet rajta nevetni is. (A komikus westernek a hetvenes években jöttek divatba, amikor a patetikus westernek iránti érdeklődés jelentősen visszaesett.) „Érdekes az a lelki mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy szurkoljunk Sabatának. Mert szívből és örömmel állunk azonnal pártjára. Miért? Kicsoda ez a Sabata? Elsősorban állandó győző, másodsorban ellenszenves túlerővel szemben álló, harmadszor amolyan »betyárbecsületes« lény. Nekünk, nézőknek, elég is, máris a pártjára állunk, kibicként mellészegődünk játékához. Mert ebben az olasz filmben a játék a lényeges, játékból döfnek egymásba kést és lövik agyon a másikat, játékból rabolnak vagyonokat, és játékból veszik el a vagyonrablóktól a pénzt. Valljuk be, talán játszani szeretünk a legjobban – egyes gondolkodók el is neveztek bennünket homo ludensnek, vagyis »játékos embernek« –, s ilyen minőségünkben rendkívül szórakoztatóan eljátszogattunk a moziban” – írta a filmről a Pest Megyei Hírlap kritikusa. A jó szórakozáshoz hozzájárult – nem, ezúttal nem Ennio Morricone, hanem – Marcello Giombini kísérőzenéje is, amely éppoly hangulatos és játékos, mint maga a film.
Bár Alberto Grimaldi állítólag eleve trilógiát tervezett, valószínűleg a film sikere volt a legnyomósabb érv ahhoz, hogy a két folytatás valóban megszülessen. Az Isten veled, Sabata! 1970-ben készült el. A rendezői székben ismét Gianfranco Parolini ült, Lee Van Cleef viszont nem tudta újra eljátszani a főszerepet, mert már elkötelezte magát egy másik folytatáshoz, az 1972-ben bemutatott Újra nyeregben a hét mesterlövészhez. Vicces érdekesség, hogy tulajdonképpen szerepet cserélt Yul Brynnerrel: A hét mesterlövész első részében ugyanis még Brynner alakította Chris Adamset, akit az 1972-es folytatásban már Van Cleef személyesített meg, Brynner pedig Sabata szerepében helyettesítette őt Parolini opuszában. Bennfentesek egyébként úgy tudják, hogy eredetileg szó sem volt Sabata-trilógiáról: Parolini egy Indio Black nevű fickóról akarta forgatni a következő westernjét. A Sabata-film európai sikere nyomán azonban gyorsan megjelentek az utánzatok, mások is elkezdték használni ugyanezt a nevet, mire a direktor – alighanem a producer óhajának eleget téve – gyorsan átnevezte Indio Blacket Sabatára, hogy ő is hasznot húzzon az általa kitalált figura népszerűségéből. A két film sztorija hasonló, ezúttal viszont Sabatát bérelik fel rablásra: a Habsburg-házból származó I. Miksa császár uralma alatt álló Mexikóban kell megszereznie az osztrák hadsereg aranyát. Ne hagyjuk említetlenül, hogy Brynner mellett a másik főszerepet a szintén amerikai Dean Reed alakította, aki 1973-ban politikai menedékjogot kért és kapott Kelet-Németországban, ahol szocialista film- és popsztár lett belőle, mígnem 1986-ban – felettébb rejtélyes módon – vízbe fulladt. (Reed kalandos élete megérne egy alapos külön cikket, a MovieCopson egyszer talán olvasható is lesz.)
A második rész már nem jutott el a magyar mozikba, és nem láthattuk filmvásznon a harmadikat sem, amelynek címe magyarul Sabata visszatérése lenne, valamilyen fatális tévedés folytán azonban az IMDb-n ez is Isten veled, Sabata! címmel található meg. A rendező ezúttal is Parolini volt, Sabatát viszont már nem Brynner, hanem megint Lee Van Cleef játszotta. Még Bartha János is visszatért a seriff szerepében. Magyar vonatkozású érdekességként említsük meg azt is, hogy az egyik epizódszerepet alakító német színész, Günther Stoll a forgatást megelőző hónapban, 1971 februárjában feleségül vette Késmárky Marikát, az NSZK-ban élő magyar táncdalénekesnőt, aki a hetvenes évek végén a Dschinghis Khan együttes tagjaként a világhírnévig jutott. Ahogy fentebb említettem, már az első Sabata-film után piacra kerültek a nemhivatalos folytatások, ahogyan ez egy másik olasz westernhőssel, Djangóval is megtörtént. Az utánzatok közül a legismertebbek: Wanted Sabata (1970, Roberto Mauri) Arriva Sabata! (1970, Tulio Demicheli), Dig Your Grave Friend... Sabata is Coming (1971, Juan Bosch) és Watch Out Gringo! Sabata Will Return (1972, Alfonso Balcázar és Pedro Luis Ramírez).
Hé, barátom, itt van Sabata! (Ehi amico... c'é Sabata, hai chiuso!, 1969) – olasz westernfilm. Saját történetükből a forgatókönyvet írta: Renato Izzo és Gianfranco Parolini. Operatőr: Alessandro Mancori. Zene: Marcello Giombini. Díszlet: Carlo Simi és Claudio De Santis. Jelmez: Carlo Simi. Vágó: Edmond Lozzi. Rendező: Frank Kramer. Főszereplők: Lee Van Cleef (Sabata), William Berger (Banjo), Pedro Sanchez (Carrincha), Nick Jordan (Indio), Franco Ressel (Stengel), Anthony Gradwell (Ferguson), Linda Veras (Jane), Robert Hundar (Oswald), Gianni Rizzo (O’Hara bíró). Magyarországi bemutató: 1971. július 15.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.