GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN

Blogomban folyamatosan közzéteszem azokat az írásaimat is, melyeket évekkel ezelőtt a Wikipédián publikáltam először. Akkoriban az on-line enciklopédia nem állt túl jól a filmes témájú szócikkeket illetően, ezért a mennyiség (a szerintem legégetőbb hiányok gyors pótlása) fontosabb szempont volt számomra, mint a minőség. A Régi idők mozija blogban már fordított a helyzet, ezért ezek a régi szövegek kisebb-nagyobb átdolgozásra szorulnak. Jelentősen rövidebbek lesznek (vagy akár teljesen elmaradnak) majd a tartalomismertetők, illetve a kritikaidézetek. Viszont feltétlenül bővíteni szeretném a művek keletkezéstörténetéről szóló részeket, a remélhetően nem csak számomra érdekes háttérinfókat, hogy minél teljesebb képet alkothassunk arról, hogyan lett az ötletből film. Ma az egyik kedvenc bűnügyi filmemről, a Gyilkosság az Orient expresszen (1974) című Sidney Lumet-opuszról írok, amely Agatha Christie azonos című regényéből készült pazar szereposztással. Az 1977-es hazai mozibemutatóhoz nem kevésbé ragyogó szereposztással született meg a magyar szinkron. 

A REGÉNY

A krimiirodalom koronázatlan királynője, Agatha Christie (1890–1976) novellákat és romantikus regényeket is írt (utóbbiakat Mary Westmacott álnéven), ám a világ mégis leginkább 66 bűnügyi regény szerzőjeként ismeri. Ezek többségében vagy egy régimódi vidéki öreg hölgy, Miss Marple, vagy egy belga magándetektív, Hercule Poirot oldotta meg a legravaszabbul kitervelt bűnügyek rejtélyét. Az írónő élete végéig elutasította azt az ötletet, hogy közös könyvben szerepeltesse két népszerű hősét. Szerinte jellemük különbözősége kizárja, hogy eredményesen együtt tudjanak működni. „Az egoista Poirot nem tűrné el, hogy egy koros vénkisasszony belekotnyeleskedjen a nyomozásába” – mondta a közös munka lehetőségéről. Azt beszélik, hogy Christie idővel megunta Poirot figuráját, ahogyan Conan Doyle-nak is elege lett Sherlock Holmesból, ám kollégájával ellentétben Agatha óvakodott attól, hogy idő előtt megölje a nyomozóját. A közönség ugyanis szerette a belga fickót, Christie pedig szerette az olvasóit. A legenda szerint az asszonynak főzés közben jöttek a legjobb ötletei a krimijeihez, el tudjuk tehát képzelni, micsoda izgalmakat állhatott ki előbb az első férje, Archibald Christie, majd a második, Max Mallowan minden közös étkezés alkalmával: vajon megéri-e a következőt? Persze az írónő nemcsak a fantáziájára hagyatkozott, hanem saját életének eseményei, illetve nagy társadalmi visszhangot kiváltott ügyek is megihlették. Fiatal korában például egy gyógyszer-laboratóriumban dolgozott, és ekkor támadt az az ötlete, hogy egy olyan bűnügyi regényt írjon, amelyben méreggel gyilkolnak meg valakit. Második férjét (aki mellesleg éppoly hűtlen volt, mint az első), a neves régészt olykor elkísérte az ásatásaira. Két híres regénye, a Gyilkosság Mezopotámiában (1936) és a Halál a Níluson (1937) táplálkozik ezekből a személyes élményekből. A kristálytükör meghasadt (1962) kiindulópontját Gene Tierney (1920–1991) amerikai színésznő személyes tragédiája jelentette. A Gyilkosság az Orient expresszen 1934-ben jelent meg. A benne szereplő bűntény megoldásának kulcsa az úgynevezett Daisy Armstrong-ügyben rejlett, amelyet a Lindbergh-bébi elrablásának valós eseményei ihlettek. (Erről lásd a következő alfejezetet.)

Christie sikerének egyik titka az, hogy minden részletet megoszt az olvasóival, és így megadja nekik az esélyt arra, hogy önállóan fejtsék meg az adott bűnügyet. Persze az esetek többségében kiderül, hogy az átlagolvasó észjárása egészen más, mint a szerzőé, aki ugyanazokból a részletekből végül egészen más megfejtést ad, mint amire számítani lehet. Christie szeret játszani az olvasóival: komoly gyanúba kever bizonyos figurákat, akikből aztán olykor áldozatok válnak, ami teljesen felborítja az olvasó addigi gondolatmenetét. A Gyilkosság az Orient expresszen kakukktojást jelent Christie életművében abból a szempontból, hogy az írónő ezúttal egyértelműen az elkövetők oldalán áll, és futni hagyja őket. Azok, akik a Lindbergh-bébi haláláért voltak felelősök, megúszták az igazságszolgáltatást, és valószínű, hogy Christie az olvasók elemi igazságérzetére apellált, amikor nála a tettes megbűnhődik, az őt meggyilkolók viszont büntetlenek maradnak. Az írónő egyébként többször is utazott az Orient expresszen: 1931 decemberében például hazatérőben volt Ninivéből, ahol második férjét látogatta meg egy ásatáson. Az expressz egy napig vesztegelt a hatalmas esőzések és áradások miatt, melyek elmosták a vasúti pálya egy részét. Christie egy levélben részletesen beszámolt a férjének az incidensről: írt az utasokról is, köztük egy olyan amerikai nőről, aki valószínűleg Mrs. Hubbard figuráját ihlette. A regénybeli vonat veszteglését azonban egy olyan eset inspirálta, amelyről az írónő csak hallomásból értesült: 1929 februárjában egy hóvihar miatt az expressz hat napig vesztegelt a törökországi Çerkezköy közelében. A könyv egyébként igen kedvező kritikákat kapott, és hatalmas példányszámban kelt el. Még azt is elnézték a szerzőnek, hogy a cirill betűkkel kapcsolatos ötletét egy korábbi Poirot-novellában, A kettős bűnjelben (1923) már elsütötte.

A LINDBERGH-BÉBI ELRABLÁSA

A regény kulcsmotívumának számító Daisy Armstrong-ügyet egy nagy visszhangot kiváltott valós bűnügy, a Lindbergh-bébi elrablása ihlette. Charles Lindbergh pilóta (1902–1974) élete maga volt az amerikai álom. Mindössze 25 éves volt, amikor a Spirit of St. Louis nevű, Ryan NYP típusú repülőgépével átrepülte az Atlanti-óceánt egy 25 ezer dolláros sikerdíj fejében. New Yorkban szállt fel 1927. május 20-án, és 33 óra 30 perc múlva a párizsi Le Bourget repülőtéren landolt. Az utat másodpilóta és navigátor nélkül tette meg. Ez a merész akció egy csapásra Amerika leghíresebb és legnépszerűbb férfiújává tette. Körberajongták a nők, akik nemcsak a bátor, hanem a valóban jóképű férfit is látták benne. Lindbergh a milliomos családból származó Anne Morrow-t vette feleségül 1929-ben. A következő évben megszületett első gyermekük, ifj. Charles Lindbergh. A család gyakran időzött a New Jersey közelében lévő vidéki otthonában, amely még nem készült el teljesen. Itt töltötték 1932. március 1-jét is. Velük volt a háromfős személyzet is: Betty Gow dajka, Oliver Whateley komornyik és felesége, Elsie, aki egy személyben volt házvezetőnő és szakácsnő. Az édesanya fél 8-kor fektette le a kicsi Charlest az emeleti gyerekszobában, majd távozott, de a dajka ottmaradt, hogy megvárja, amíg a kisfiú elalszik. Ez nyolc óra körül következett be, ezután Betty Gow is kiment a szobából. Charles Lindbergh fél 9 körül ért haza. Valamivel kilenc óra után határozottan állította, hogy zajt hallott a kertből, mintha egy faág roppant volna meg valaki súlya alatt. A család éber kutyája azonban nem reagált a neszre, ezért a házaspár úgy gondolta, Lindbergh csupán képzelődött. Tíz órakor a dajka elindult lefeküdni. Napi rutinjának megfelelően benézett a gyerekszobába is, hogy meggyőződjön arról, hogy a kisfiú nyugodtan alszik. A gyerekágy azonban üres volt. Betty Gow azt hitte, Mrs. Lindbergh vette magához a gyereket. Önmaga megnyugtatására bekopogott az anya szobájába, hogy ezt megkérdezze. A válasz nemleges volt. Ekkor mindketten Lindbergh ezredeshez siettek a dolgozószobába, de a kisfiú nem volt az apjával. Együtt rohantak fel a gyerekszobába. Ott megállapították, hogy az ággyal minden rendben van, kizárt dolog, hogy a kis Charles ki tudott volna mászni belőle. Lindbergh az egyik ablak alatti fűtőtesten észrevett egy borítékot. Ennek az ablaknak a spalettája sajnos nem záródott rendesen. A párkányon és a padlón sáros lábnyomok látszódtak. Lindbergh utasította a komornyikot, hogy értesítse Harry Wolfe rendőrfőnököt. Ezután a három asszony a házat, a két férfi pedig a környéket kutatta végig a gyereket keresve. Nem jártak eredménnyel.

A rendőrség megérkezése után már nemcsak a gyereket keresték, hanem a nyomokat is. A gyerekszoba ablaka alatt, a vörösessárga agyagtalajban két lyukat vettek észre. Körülbelül húsz méterrel odébb egy házilag barkácsolt létrát találtak, melynek egyik foka eltört. Vajon ennek hangját hallotta az ezredes kilenc óra tájban? A létra egyébként tökéletesen illett az ablak alatti lyukakba. Előkerült egy véső is, melyet talán az ablak felfeszítésére akartak használni. Éjfél után végre megérkezett az ujjlenyomat-szakértő is, aki megvizsgálta az ominózus borítékot és a benne lévő levelet, de nem talált rajtuk ujjlenyomatokat. A ceruzával írt üzenet hemzsegett a helyesírási hibáktól. Az ismeretlen gyerekrabló az apának üzent, és óva intette attól, hogy nyilvánosságra hozza az ügyet, vagy értesítse a rendőrséget. Megnyugtatta, hogy a gyerek jó kezekben van, és ötvenezer dollár ellenében épségben visszaadja őt. Tételesen felsorolta, milyen címletekben akarja a pénzt, és jelezte, hogy 3-4 nap múlva tudatja a váltságdíj átadásának módját. Az emberrabló figyelmeztetése sajnos elkésett: a rendőrség már értesült az ügyről, és a reggeli lapok főcímeikben kürtölték világgá a gyerekrablás szenzációját. Az egész ország megmozdult: közéleti személyiségek – köztük Herbert Hoover elnök – és társadalmi szervezetek fejezték ki együttérzésüket, és szólították fel az embereket arra, hogy minden segítséget adjanak meg az ügy mielőbbi felderítéséhez. Még a hírhedt gengszter, az adócsalásért bebörtönzött Al Capone is hallatta a hangját: tízezer dollár jutalmat ígért a nyomravezetőnek, és felajánlotta, hogy szabadon bocsátása fejében visszaszerzi a gyereket. Ajánlatát nem fogadták el.

Közben felmerült annak gyanúja, hogy az emberrablót valaki esetleg segítette a háziak közül. Külső ember ugyanis nem tudhatta, hogy a gyerek mikor van a vidéki házban (a kis Charles elvileg a nagymamájánál lett volna a gyerekrablás napján, de náthája miatt otthon tartották), és valószínű, hogy általa ismert személy emelte ki őt az ágyból, máskülönben biztosan felsírt volna. A legkézenfekvőbb gyanúsított a dajka volt, hiszen ő látta utoljára a gyereket. Gyanússá tette az a körülmény is, hogy nem látszott rajta izgatottság, amikor észrevette a kisfiú eltűnését. Talán tudta, hogy jó kezekben van? Rövidesen kihallgattak mindenkit, aki a Lindbergh családnál szolgált (a házaspárnak máshol is voltak ingatlanjai), és többekről kiderült, hogy rendőrségi szempontból kétes alakokkal tartanak fenn kapcsolatot. A rendőrök különösen Violet Sharp szobalány személyét és kapcsolatrendszerét vizsgálták oly rámenősen, hogy a lány először ellentmondásokba keveredett, végül június 10-én öngyilkosságot követett el. Addigra azonban történt néhány más drámai fordulat is az ügyben. Például több sikertelen próbálkozásra került sor a váltságdíj átadása érdekében, melyet az emberrablók a felhajtás miatt hetvenezer dollárra emeltek. (Ekkorra már az újabb levelekből egyértelműen kiderült, hogy több elkövetőről van szó.) Váratlanul színre lépett egy 72 éves nyugalmazott tanár, John Francis Condon, aki egy bronxi helyi lapban felajánlotta, hogy közvetít a család és az emberrablók között, sőt saját spórolt pénzét, ezer dollárt is átad a váltságdíj mellé. Többen nevetségesnek tartották az öregúr akcióját, hiszen miért pont egy kis példányszámú bronxi lapot olvasnának a tettesek? A megjelenés másnapján dr. Condon mégis levelet kapott tőlük, amelyben elfogadták őt közvetítőnek. A Lindbergh család a gyerek érdekében természetesen szintén elfogadta Condon felajánlkozását.

Mások is azt állították, hogy kapcsolatba tudnak lépni az emberrablókkal, és a váltságdíj átadását követően vissza tudják szerezni a bébit. Ezek a szélhámosok tekintélyes összegeket csikartak ki a család segítőkész barátaitól, mindenekelőtt Mrs. Evalyn Walsh McLean milliomosnőtől. Hitelesnek azonban csak Condon állításai tűntek. Elmondása szerint körülményes módon találkozott az egyik elkövetővel, és mivel bizonyítékot kért tőle, hogy a gyerek valóban nála van, postai úton megkapta a kisfiú kitisztított ruháját. Idegtépő egyezkedéseket követően végül április 2-án egy temetőben került sor a pénz átadására. Lindbergh is Condonnal tartott, de az autóban maradt. A doktor szerint ugyanis a Johnnak nevezett emberrabló már csak kizárólag vele hajlandó szóba állni. Lindbergh csupán a közelben rejtőzködő tettes hangját hallotta két szó erejéig: Hey, doc! Az öregúr ezután látótávolságon kívülre ment, és a gyerek hollétét tartalmazó levél ellenében átadta Johnnak az ötvenezer dollárt. (Állítólag sikerült korábban meggyőznie a férfit arról, hogy hetvenezer helyett érje be az eredetileg kért ötvenezerrel.) A levél szerint a kisfiú egy Nelly nevű hajón van, tökéletes biztonságban. A Nellyt azonban annak ellenére sem találták meg a jelzett helyen, hogy Lindbergh ezredes repülőre szállt, és a környező vizek felett átrepülve megpróbálta felkutatni a hajót. A Nellynek híre-hamva sem volt, és az emberrablók sem jelentkeztek többé, legalábbis nem Condonnál. A Mrs. Walsh McLeant félrevezető szélhámosok viszont azt állították, ők még kapcsolatban vannak az elkövetőkkel, akik a Condontól kapott megjelölt bankjegyek miatt nem adták vissza a gyereket. Május 12-én a viharossá fordult időjárási viszonyok közepette egy költöztető cég teherautója a Lindbergh-ház közelében haladt el, amikor a néger sofőr, a 46 esztendős William Allen megállt az út mellett, hogy elvégezze a dolgát. Ahogy beljebb ment az út menti erdőbe, észrevette, hogy egy levelekkel letakart mélyedésből egy gyerekláb kandikál ki. Azonnal visszarohant az autóhoz, és vele utazó kollégájával együtt beszáguldott az útjukba eső első rendőrőrsre. A helyszínre legelőször kiérkező rendőrnél ott volt a körözvény: az erdei halott arcvonásai még felismerhetők voltak, és megegyeztek a körözvényen látható ifj. Charles Lindbergh arcvonásaival. A gyerek halálát koponyasérülés okozta, valószínűleg még március 1-jén életét vesztette. Talán akkor, amikor a sebtében összetákolt létra egyik foka kiszakadt a helyéről, és az elkövető alighanem a kisfiúval együtt a földre zuhant. De az is lehet, hogy a gyerek csak megsérült, ám az emberrablók a leleplezéstől félve inkább a helyszínen megölték.

Mondani sem kéne, hogy dr. Condon támadások kereszttüzébe került, elvégre semmivel nem tudta bizonyítani, hogy valóban az emberrablókkal állt kapcsolatban. Az öregúr megígérte, hogy tisztázni fogja magát a vádak alól azzal, hogy felkutatja az igazi tetteseket, de erre irányuló buzgalma idővel alábbhagyott. A gyilkossá lett emberrablók elfogására már csak egyetlen lehetőség maradt: a megjelölt bankjegyek, amelyek a rendőrök reményei szerint előbb-utóbb felbukkannak majd valahol. Hónapokig tartó szívós munka árán jutottak el a 36 éves Bruno Richard Hauptmann illegális német bevándorlóhoz, aki ácsként dolgozott. Több bizonyíték is ellene szólt. Mindenekelőtt illett rá a Condon által adott személyleírás, a tőle vett írásminta feltűnő hasonlóságot mutatott John kézírásával (német lévén Hauptmann-nak rossz volt az angol helyesírása), megtalálták nála a váltságdíj nagy részét, sőt ő maga is bizonyíthatóan fizetett a megjelölt bankjegyekkel, és műhelyében ceruzával egy gerendára firkálva megtalálták Condon telefonszámát is. Az sem volt elhanyagolható körülmény, hogy szakmája miatt nem okozott gondot számára a létra összeszerelése. Hauptmann kitartóan bizonygatta ártatlanságát. Kijelentette, hogy a pénzt évekkel korábban egy barátja, egy bizonyos Isidor Fisch hagyta nála letétben Európába utazása előtt. Időközben azonban Fisch Lipcsében betegség következtében meghalt, Hauptmann pedig szorult helyzetében hozzányúlt a pénzhez. A hat hétig tartó per végén Hauptmannt gyilkosságért halálra ítélték. (Emberrablásért nem kaphatott volna halálos ítéletet.) Bűnössége mellett szólt az is, hogy Charles Lindbergh eskü alatt vallotta: a temetői éjszakán Hauptmann hangját hallotta a sötétben, noha akkor csupán két rövid szó hangzott el, a „Hey, doc!”

Sokan azonban kétségbe vonták, hogy valóban a német férfi volt a tettes. A kételkedők többek között arra hivatkoztak, hogy Hauptmann mint képzett ács nyilván szakszerűbben tudott volna létrát készíteni, és a munkahelyéül szolgáló fatelepről könnyedén tudott volna ehhez anyagot is szerezni. (A vád egyik bizonyítéka az volt, hogy az ominózus létra egyik foka állítólag pontosan illett Hauptmann padlásán az egyik gerenda hiányzó részébe.) Kitudódott az is, hogy Hauptmann-nak az ügy szempontjából fontos dátumok szinte mindegyikére szilárd alibije van. Kiderült még, hogy az írásszakértők véleménye korántsem volt egyöntetű, sőt először maga dr. Condon sem ismerte fel Hauptmannban Johnt. Felmerült viszont annak gyanúja, hogy néhány fontos bizonyítékot valójában a rendőrök hamisítottak. Noha Hauptmann nem volt értelmi fogyatékos, védelmezői szerint túlságosan primitív ember volt ahhoz, hogy egyedül kiterveljen és megvalósítson egy ilyen bonyolult bűnügyet. Az antifasiszta Egyesült Államokban azonban német származása nem vált javára, és bár egy nyugodtabb légkörben zajló per során valószínűleg felmentették volna, 1936-ban kivégezték. Lehetséges tettestársai sosem kerültek rendőrkézre. A Lindbergh házaspárnak az évek folyamán még öt gyermeke született. A hős édesapa népszerűsége jócskán megcsappant, amikor nyilvánosan kifejezte szimpátiáját a hitleri rendszer iránt. Egyébként feleségén kívül más nőkkel is viszonyt folytatott, és ezekből a házasságon kívüli kapcsolataiból további hét gyermeke született. 1974-ben hunyt el, bő három hónappal a Sidney Lumet-film amerikai premierje előtt. A Lindbergh-bébi ügyét az elmúlt évtizedekben több filmben is feldolgozták. Egy 1976-os tévéfilmben Anthony Hopkins játszotta Hauptmannt. A német férfi akkor 78 esztendős özvegye arra kérte a színészt, hogy segítsen bebizonyítani kivégzett férje ártatlanságát. Hopkins elutasította az özvegy kérését. Kijelentette, hogy bár Hauptmann kivégzésének körülményeit antihumánusnak tartja (a halálos ítélet végrehajtását többször is elhalasztották, egyszer szinte az utolsó pillanatban), szerinte a férfi ellen szóló bizonyítékok a felmerült kételyek ellenére is meggyőzőek.

A FILM

A forgatókönyv

Agatha Christie rendkívül elégedetlen volt azokkal a filmekkel, melyeket a hatvanas években a regényeiből forgattak, ezért kezdetben elzárkózott attól, hogy újabb filmjogot adjon el. A tervezett produkció költségvetését a brit EMI Films biztosította. A cég elnöke, Nat Cohen és John Brabourne producer felkérték Brabourne befolyásos apósát, Lord Mountbattent, hogy segítsen „megpuhítani” Christie-t. Az írónő férje megnyugtatta őket, hogy Agatha mindig is elutasítóan viszonyul egy-egy újabb filmhez, de végül úgyis beadja a derekát. Így is történt, az alkotók pedig a maguk részéről igyekeztek méltónak bizonyulni Christie bizalmára. Éppen ezért Paul Dehn forgatókönyvírót tapintatosan, de határozottan figyelmeztették arra, hogy tartózkodjon a túlságosan radikális változtatásoktól. Amúgy tökéletesen megbíztak benne, elvégre Dehn többek között A majmok bolygója (1968) folytatásaival bizonyította, hogy érti a dolgát. Christie egyébként annyira filmszerűen írt, hogy nagyon komoly változtatásokra igazából nem is volt szükség. Talán a legnagyobb változtatás, hogy a Daisy Armstrong-ügyről a nézők már a bevezetőben értesülnek, és az eset nem Poirot nyomozása közben kerül felszínre, de hogy melyik utasnak mi köze van az Armstrong családhoz, azt mi is a belga detektívnek köszönhetően tudjuk meg. Dehn egyszerűsített a befejezésen is. A könyvben Mrs. Hubbard a leleplezést követően kijelenti, hogy kész egyedüli tettesként a börtönbe vonulni, ha a többiek szabadon távozhatnak. A filmből kimarad ez az önfeláldozó gesztus, de a történet ettől nem szenved csorbát.

Érdemes megemlíteni, hogy a jobb hangzás kedvéért Dehn néhány nevet is megváltoztatott: Caroline Martha Hubbardból Harriet Belinda Hubbard lett, lánykori neve Goldenberg helyett Greenwood (Grünwald), Edward Henry Masterman (a komornyik) vezetékneve Beddoesra változott, Antonio Foscarelli keresztneve Gino lett, a vasútvonal belga igazgatója, Monsieur Bouc a filmben olasz, és a Signor Bianchi nevet viseli, a halott szobalány keresztneve a könyvben Susanne volt, a filmben Paulette. Két irodalmi idézetnek is fontos szerep jut. Poirot kétszer is Lady Macbeth szavait idézi Shakespeare drámájából: „Mért hoztad magaddal a tőröket?” (Arany János fordítása) A második alkalommal e szavakat Mrs. Hubbardhoz intézi, mintegy virágnyelven hozva tudomására, hogy immár tudja, hogy az asszony a híres színésznővel, a Lady Macbeth szerepével valaha oly nagy sikert aratott Linda Ardennel azonos. Ezt a felismerést később egy másik megjegyzéssel is tudatosítja, amikor azt mondja a nőnek, hogy jól játszotta a szerepét az ügyben. Egy másik jelenetben Hildegarde egy Goethe-verset (Mignon) olvas fel a hercegnőnek. Ennek egyik sora – „Was hat man dir, du armes Kind, getan?” (Dóczi Lajos fordításában: „Mit tettek véled, te szegény leány?”) – utalás a bűnügy kulcsát jelentő Daisy Armstrong-gyilkosságra. A filmből egyébként nem maradt ki a finoman csipkelődő humor sem, ami részben Poirot és Mrs. Hubbard személyéhez kapcsolódik. A detektív például ezekkel a szavakkal próbálja elejét venni a bőbeszédű asszony szóáradatának: „Kérdéseimet olyan rövidre fogom, mint Ön a válaszait, remélhetően”.

A rendező és a színészek

Az amerikai Sidney Lumet tökéletes választásnak bizonyult a rendezésre, hiszen az 1970-es években különösen jó formában volt. A szinte végig egyetlen helyszínen játszódó, a színészi alakítások erejére építő „kamaradrámák” egyébként is a specialitásának számítottak, gondoljunk csak a Tizenkét dühös emberre (1957) vagy későbbi alkotásai közül a Halálcsapdára (1982). Az EMI igényes sikerfilmet tervezett: az igényességet Lumet neve (is) garantálta, a siker érdekében pedig a producerek közönségvonzó sztárokat akartak a fontosabb szerepekre, persze olyanokat, akik hírnevüket színészi tehetségüknek köszönhették. Hogyan lehet a lehető leggyorsabban szerződtetni a kiszemelt sztárokat? Lumet szerint a titok nyitja roppant egyszerű: legelőször a legnagyobb nevet kell megnyerni, a többiekkel ezután már könnyen fog menni a dolog, szinte maguktól jönnek majd. A legnagyobb név akkor éppen Sean Connery volt, akit nem kellett sokat győzködni, hiszen korábban már háromszor is forgatott a rendezővel. Lumet lehetőséget adott neki arra, hogy kiszabaduljon a 007-es ügynök szerepskatulyájából, mindenekelőtt A domb (1965) című nagy hatású drámával. Filmes anekdotaként ez persze nagyon jól hangzik, az igazság azonban az, hogy amikor Connery a Gyémántok az örökkévalóságnak (1971) forgatása után otthagyta a Bond-szériát, reputációja (és gázsija) annyira megcsappant, hogy például John Boorman könnyedén meg tudta fizetni őt alacsony költségvetésű sci-fije, a Zardoz (1974) főszerepére. A Bond-filmért Connery még 1 250 000 dollárt kasszírozott, és járt neki az amerikai bevétel 12,5%-a is, a Zardozért viszont be kellett érnie nyamvadt kétszázezer dollárral. Valószínű, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen esetében sem kapott kiemelt gázsit, ugyanis a produkció teljes költségvetése (1 400 000 dollár) alig volt több, mint amennyit az utolsó Bond-filmjéért kapott.

Az viszont tény, hogy volt olyan színész, aki bekapta a horgot. Richard Widmark például kijelentette, hogy csak azért vállalta Ratchett szerepét, mert úgy érezte, soha többé nem lesz alkalma arra, hogy ennyi nagyszerű kollégával újra közös filmben szerepeljen. Dragomiroff hercegnő szerepét Lumet eredetileg Ingrid Bergmannak szánta. A producerek nem értettek egyet vele, és Bergmannak sem tetszett a szerep. Miután elolvasta a forgatókönyvet, Ingrid kijelentette, hogy a fenséges hercegnő helyett a szürke svéd misszionáriusnőt, Greta Ohlssont akarja eljátszani. Bár tökéletesen beszélt angolul, a szerep kedvéért megtanult egy különleges akcentust. Alakításáért később Oscar-díjat kapott, ami minden bizonnyal meglepte jeles partnerei egyikét, Sir John Gielgudot. A kiváló Shakespeare-színész ugyanis színpadon már dolgozott Bergmannal, akiről szókimondóan ezt nyilatkozta: „Ingrid Bergman öt nyelven beszél folyékonyan, játszani viszont egyiken sem tud.” Dragomiroff hercegnő szerepére felmerült Marlene Dietrich neve is, őt viszont a producerek „túl férfias”-nak találták. (Marlene hozta divatba a nők körében a férfias öltözködést, és azt beszélték róla, hogy nemcsak férfifaló, de biszexuális is.) Végül G. B. Shaw kedvenc színésznőjét, Wendy Hillert szerződtették. Komornáját Rachel Roberts személyesítette meg. A kitűnő drámai színésznő sosem heverte ki, hogy házassága Rex Harrisonnal zátonyra futott: előbb az alkoholban keresett vigaszt, majd 1980-ban öngyilkosságot követett el. Az Anthony Perkins által megformált Hector MacQueen egyfajta hommage a színész által játszott legendás figurának, Norman Batesnek (Psycho, 1960): mindkét karakter gátlásos, anyakomplexusos személyiség. Szintén a Psycho tette igazán ismertté Martin Balsam nevét, aki gyakran foglalkoztatott, sokoldalú karakterszínészként vonult be a filmtörténetbe: Lumet alkotásában a kedélyes Signor Bianchit alakította, aki minden egyes kihallgatás után biztos abban, hogy végre megvan a gyilkos. Hitchcockra egyébként nem csak a Psychoval utaltak az alkotók: híres filmjét, a vonaton játszódó Londoni randevút (1938) idézi két jelenet. Mindkét opusznak van olyan képsora, amelyben az egyik szereplő hirtelen eltűnik, amikor a szerelvény áthalad egy alagúton, illetve mindkettőben kisebb szerephez jut egy párás ablaküvegre rajzolt iniciálé.

Michael York egy heves vérű magyar diplomatát játszott. Akkoriban állt karrierje csúcsán, gyakorlatilag mindegyik filmje sikert aratott az 1970-es évek első felében, beleértve ezt is. Jacqueline Bisset talán egyik filmjében sem volt annyira gyönyörű, mint ebben. Ő az Amerikai éjszaka (1973) című Truffaut-drámában való szereplése miatt számított akkortájt keresett és népszerű színésznőnek. A nagyszerű francia karakterszínész, Jean-Pierre Cassel abban az időszakban az infantilis XIII. Lajos király szerepében volt látható Richard Lester kiváló muskétásfilmjeiben, melyekben mellesleg Michael York játszotta d'Artagnant. George Coulouris, Dennis Quilley és Colin Blakely szintén megbízható karakterszínészek voltak: Quilley és Blakely nyolc évvel később egy másik Agatha Christie-filmben is szerepelt, a Nyaraló gyilkosokban (1982). A színészfamíliából származó Vanessa Redgrave az angol színjátszás legnagyobb egyéniségei közé tartozik. Közös filmjük, a Trójai nők (1971) forgatása közben legendás partnernője, a négyszeres Oscar-díjas Katharine Hepburn ezt mondta róla: „Vanessa az a színésznő, akit mindig öröm nézni és hallgatni”. Mellesleg 1979-ben Redgrave magát Agatha Christie-t játszotta az írónő rejtélyes eltűnéséről szóló mozifilmben. Lauren Bacall nyolc év kihagyás után Mrs. Hubbard szerepében tért vissza a filmvászonra, és 2014-ben bekövetkezett haláláig – kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de – aktív maradt a pályán. 1988-ban a Randevú a halállal című Christie-adaptációban is szerepet vállalt, akárcsak John Gielgud.

Az ötvenes éveiben járó Hercule Poirot szerepét előbb Alec Guinness-nek, majd Paul Scofieldnek ajánlották fel, de különböző okokból egyikük sem fogadta el a felkérést. Az akkor 37 éves Albert Finney már büszkélkedhetett egy Oscar-jelöléssel a Tom Jones (1963) című filmért, és generációja egyik legtehetségesebb színészeként jegyezték. (Következő jelölését épp Hercule Poirot megformálásáért kapta.) Finney – akárcsak Gielgud, Quilley, Bergman és Redgrave – a forgatás ideje alatt a West End egyik színházában is játszott, ahonnan csak késő esténként ért haza. A forgatás viszont mindig kora reggel kezdődött, ezért kialakult az a gyakorlat, hogy a még alvó színészt egy erre a célra bérelt mentőautóval a forgatás helyszínére vitték, és úgy kezdték el a sminkelését, hogy ő még aludt. A körülményes munka egyébként meghozta gyümölcsét: az életerős Finney a filmben valóban egy középkorú, öregedő férfi benyomását kelti. Egyértelműen ő a főszereplő, akire szinte minden jelenetben szükség volt, és ez bizony olykor komoly fizikai és szellemi erőpróbát jelentett. A szűk forgatási helyszínen ugyanis igen meleg volt, ami az erősen sminkelt színészt alaposan kimerítette. Ráadásul abban a jelenetben, amikor megoldja a bűntényt, egy nyolcoldalas monológot kellett folyamatosan elmondania. A szűk hely miatt nem volt lehetőség több kamerával dolgozni, ezért a jelenetet többször meg kellett ismételni, hogy különböző szögekből fel tudják venni. Ez a tortúra nagy nyomatékkal esett latba akkor, amikor négy évvel később Finney-nek újra felajánlották Poirot szerepét a Halál a Níluson (1978) című filmben: nem vállalta, mert trópusi hőségben kellett volna forgatnia. Mindazonáltal megpróbáltatásai nem voltak hiábavalóak. Mint említettem, alakításáért Oscar-díjra jelölték, de ennél is nagyobb elismerést jelentett, hogy Agatha Christie azt nyilatkozta a médiának, hogy Finney majdnem olyan volt, mint amilyennek a belga detektívet elképzelte. S hogy miért csak majdnem? Christie-nek egyáltalán nem tetszett a kellékbajusz, ami szerinte túl komikussá tette a figurát, miközben ő az írásaiban arra utalt, hogy alighanem Poirot-é volt a leggondozottabb bajusz egész Angliában.

A forgatás

A Gyilkosság az Orient expresszen forgatása 1973-ban zajlott több helyszínen. A Daisy Armstrong-ügy összefoglalójában látható ház – az Armstrong család otthona – a hertfordshire-i (Nagy-Britannia) High Canons épülete volt, melyet a filmesek máskor is használtak. Legutóbb például a Bel Ami – A szépfiú (2012) egyik forgatási helyszíneként láthattuk viszont. Az Isztambulban játszódó részeket eredeti helyszínen rögzítették. A pályaudvari jelenetet – az utasok érkezését – a párizsi Gare de l'Esten vették fel. A Francia Alpokot látjuk azokban a képsorokban, amikor az Orient expresszt menet közben, kívülről mutatják, az elakadt expresszt viszont Montbenoît (Franciaország) közelében vette a kamera. Az időjárás megtréfálta a stábot, mivel nemhogy hóvihar, de még havazás sem volt kilátásban a forgatás idején. Megszervezték, hogy teherautókkal máshonnan szállítják a szükséges havat a helyszínre. A forgatást megelőző éjszaka azonban lecsapott az igazi hóvihar, melynek eredményeként az immár feleslegessé vált kellékhavat szállító teherautók akadtak el útközben. A vonatbelsőket az EMI Elstree Studiosban forgatták. 1973-ban az eredeti Orient expressz már nem közlekedett, különféle múzeumokban (például Belgiumban!) viszont kiállították a kocsikat. A stáb ezek közül bérelt néhányat, sőt eredeti mozdonyt is, ám ezekkel a rekonstruált járművekkel nem lehetett nagyobb távolságokat megtenni.

Technikai érdekességek

A fő forgatási helyszín miatt nem kis feladat hárult Geoffrey Unsworth operatőrre, mivel érzékeltetnie kellett ugyan a szűk teret, de figyelnie kellett arra is, nehogy túlságosan klausztrofóbiás hangulatot teremtsen. A monotónia elkerülése érdekében nem lehetett folyton premier plánokat mutatni, ugyanakkor fontos volt az is, hogy a színészek arcjátéka kellően érvényesüljön. Paul Dehn, Sidney Lumet és Unsworth együttes érdeme, hogy a sztárok jelenléte ellenére sincsenek aránytalanságok a filmben: nem érezzük azt, hogy bármelyik színész túlságosan előtérbe kerülne. Mindenki nagyjából egyforma súllyal van jelen (értelemszerűen Poirot-t nem számolva), hiszen a történet szempontjából is körülbelül egyforma szerepe van mindenkinek. Technikai újítás is fűződik a filmhez, ugyanis Peter Handford hangtechnikusnak köszönhetően először fordult elő, hogy egy filmforgatáson rádiómikrofonokat használtak. Richard Rodney Bennett zeneszerzőt arra utasították, hogy az 1930-as éveket idéző zenékből állítsa össze a soundtracket. Bennett azonban meggyőzte az illetékeseket arról, hogy ez túl sematikus megoldás lenne, és végül megbízást kapott arra, hogy eredeti kísérőzenét komponáljon. Később így nyilatkozott: „Lumet Eddie Duchint akarta, én viszont a Varsói koncertet. [...] A keringőtéma ennek a kettőnek a kombinációja”. (Duchin az 1930-as, 1940-es évek népszerű amerikai zenésze volt. A Varsói koncertet Richard Addinsell komponálta 1941-ben, eredetileg a Dangerous Moonlight című filmhez.) Bennett egyébként kitűnő munkát végzett, zenéje is hozzájárul a feszültség megteremtéséhez és fokozásához. És tulajdonképpen még az eredeti kívánságot is teljesítette. Az 1930-as években ugyanis közkedveltek voltak a gyereksztár Shirley Temple filmjei, és ezek zenéjére két utalás is történik: Bianchi és Poirot vacsorajelenete közben a zenekar egy 1934-es Temple-film melódiáját játssza (On the Good Ship Lollipop), később pedig Poirot két sort énekel egy másik Temple-filmdalból (Animal Crackers in My Soup, 1935). Szóba került, hogy a főcímzene vokális legyen, dalszöveg is készült hozzá (első sora így hangzik: „Silky, there is murder in your eyes”), de szerencsére ezt a megoldást elvetették.

Tévedések

Mondani sem kéne, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen sem mentes az apróbb hibáktól, melyek többségét az átlag néző valószínűleg észre sem veszi, az ilyesmire specializálódott bakivadászok azonban örömmel csapnak le rájuk. Íme, néhány a film tévedései közül:

* Az isztambuli jelenetben a müezzin az „Allahu Akbar! Allahu Akbar!” szavakkal szólítja imára a hívőket. A film története azonban Mustafa Kemal Atatürk (1881–1938) elnöksége idején játszódik, amikor az idézett arab mondat helyett a törvény a török „Tanri Uludur!” felszólítás kötelező használatát írta elő. Az étterem zenészei fezt viselnek, ezt a fejfedőt azonban Atatürk szintén betiltotta. A vasútállomáson Atatürköt ábrázoló plakát is látható, ilyen plakátok azonban csak 1938-ban bekövetkezett halála után jelentek meg.

* A film elején a brit tiszt köszönetet mond Poirot-nak, hogy megmentette a brit helyőrség becsületét a Jordán Királyságban. A Jordán Királyság azonban csak 1946-tól létezett, a film cselekménye idején Transzjordániai Emirátus volt a hivatalos elnevezés.

* A film 1935-ben játszódik, ezért a francia mozdonyon látható SNCF felirat baki, mert azt csak 1938 után, a francia vasút államosítását követően kezdték használni. Igazából a francia mozdony használata is tévedés, mert a korabeli közlekedési szabályok szerint az expressz elején mindig olyan nemzetiségű mozdony állt, amelyik országban éppen áthaladt. Vagyis francia mozdony csak Franciaországban lehetett volna a szerelvény elején.

* Amikor az utasok beszállnak a vonatba, a hangosbemondó a megállóhelyeket az alábbi sorrendben sorolja fel: Szófia, Belgrád, Zágráb, Bród, Trieszt. A valóságban azonban Bród (a nemzetközi forgalomban: Slavonski Brod) nem Zágráb és Trieszt, hanem Belgrád és Zágráb között helyezkedik el.

* Amikor megtalálják Ratchett holttestét, az áldozatnak nyitva van a szeme. Amikor a film végén Poirot megoldja a bűntényt, a flashbackben azt látjuk, hogy Ratchett becsukja a szemét, amikor az altató bevétele után elveszti az eszméletét, majd bejön Hector, hogy előkészítse a terepet a gyilkossághoz.

* Miután a flashbackben azt látjuk, hogy Mr. Beddoes ledöfi az áldozatot, a kamera a kést teljes hosszában is mutatja, de az tiszta és fényes.

A fogadtatás

A Gyilkosság az Orient expresszen kiemelkedő sikert aratott, csak az Egyesült Államokban több mint 35 millió dollár bevételt hozott. (Emlékezzünk: a forgatás költségei a másfél millió dollárt sem érték el.) A kedvező fogadtatáshoz valószínűleg hozzájárult az írónő, Agatha Christie elismerő véleménye is, akinek mellesleg a film díszbemutatója volt az utolsó nyilvános szereplése. Az opuszt kedvezően fogadta a szakma is. 1975-ben tíz kategóriában jelölték BAFTA-díjra, ebből háromban győzött (legjobb filmzene [Richard Rodney Bennett], legjobb férfi mellékszereplő [John Gielgud], legjobb női mellékszereplő [Ingrid Bergman]). Az Oscar-díjak esetében hat jelölésig jutott (legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb jelmez, legjobb filmzene, legjobb férfi főszereplő, legjobb női mellékszereplő), amelyből egyetlen győzelem született: Ingrid Bergman vehette át az aranyszobrot mint a legjobb női mellékszereplő. Állítólag egyáltalán nem számított arra, hogy egy ilyen „semmiség”-gel győzni fog, ezért köszönőbeszédében bocsánatot kért egyik riválisától, Valentina Cortese olasz színésznőtől, mert szerinte ő érdemelte volna meg a díjat az Amerikai éjszaka című francia filmben nyújtott csodálatos alakításáért. (A két sztár egyébként 1964-ben együtt játszott Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-adaptációban.) A prominens közönség tapsolt, a két színésznő csókokat dobált egymásnak, és az este folyamán sokat időztek egymás társaságában, ám Bergman később meggondolatlanságnak minősítette a viselkedését. Természetesen kihangsúlyozta, hogy Cortese alakításáról változatlan a véleménye, ám annyira meglepődött saját győzelmén, hogy teljesen spontán módon, de helytelenül reagált. Szavaival ugyanis tulajdonképpen kétségbe vonta az Amerikai Filmakadémia pártatlanságát, és akaratán kívül megbántotta a másik három jelöltet (Diane Ladd, Talia Shire, Madeline Kahn), akik nyilván szintén megérdemelték volna az Oscart. A Gyilkosság az Orient expresszen magyarországi premierje 1977. július 28-án volt. A ragyogó magyar szinkron (a részletes szereposztást lásd a blogbejegyzés végén) szövegét Bánki Stella fordította, a rendező Zákányi Balázs volt. A film nemzetközi sikere nyomán másfél évtized alatt több Agatha Christie-krimit is megfilmesítettek kitűnő szereposztással, ám egyik sem vetekedhetett a Lumet-film szakmai és közönségsikerével. Mivel Albert Finney nem vállalta el még egyszer Hercule Poirot szerepét, ezért ezekben a mozifilmekben Peter Ustinov személyesítette meg a belga magándetektívet.

EGYÉB FELDOLGOZÁSOK

Agatha Christie regényéből a BBC Radio 4 ötrészes rádiósorozatot készített, melyet 1992. december 28. és 1993. január 1. között sugároztak. A regényt Michael Blakewell dolgozta át, a műsort Enyd Williams rendezte. Érdekesség, hogy Poirot szerepét John Moffatt olvasta fel, aki játszott Lumet filmjében is. 2001-ben modernizált tévéfilm született a regény alapján. Stephen Harrigan forgatókönyvíró a jelenbe helyezte át a cselekményt, valamint több szereplő nevén és személyiségén is változtatott. Carl Schenkel rendező sajnos nem állt a helyzet magaslatán, főleg ami a szereposztást illeti. Alfred Molina igazán jó karakterszínész, de Hercule Poirot-ként tökéletes szereposztási tévedés. A modernizálás sajnos nagyon nem vált a mű előnyére (Poirot például internetezik!!), és az sem igazán érthető, hogy az eredeti történetben oly fontos 12 helyett most miért vannak kevesebben az utasok? Sokkal jobban sikerült a 2010-es tévéfilm, amely a David Suchet nevével fémjelzett Poirot-sorozat részeként született. Pedig éppenséggel ez a verzió is tartalmaz jelentős változtatásokat. Hogy néhány név megint megváltozott, az szinte szót sem érdemel. Cyrus Hardman figurája teljesen kimaradt, viszont kiderül, hogy az orvos is részt vett a gyilkosságban. (Nyilván Hardman hiánya miatt volt szükség erre a fordulatra, hogy meglegyen a tizenkét elkövető.) Mary Debenham rokkantként jelenik meg, aki a kis Daisy elrablásakor szenvedett maradandó sérülést Ratchett által. (Lebénult a jobb karja.) Az eredetileg középkorú Greta Ohlssonból húszas évei elején járó fiatal nő lett. Feltűnően nagy hangsúlyt kaptak a lelkiismereti kérdések. Még maga Ratchett is arról beszél a cselekmény elején, hogy jóvá szeretne tenni egy szörnyű dolgot, amelyet régen követett el, és ami miatt lelkifurdalása van. Mivel lényegében egy bűnbánó ember válik gyilkosság áldozatává, a film végén Poirot korántsem mond le oly hamar arról, hogy az elkövetőket rendőrkézre adja. De persze a végén futni hagyja őket. 2013-ban bejelentették, hogy Ridley Scott tervezi egy újabb remake készítését a filmszínházak számára. Egyelőre még forgatókönyv sincs, nemhogy szereposztás, de aligha kétséges, hogy korunk sztárjaiból állnak majd a következő Orient expressz utasai. Azóta Scott projektjét ejtették, és Kenneth Branagh vezetésével készül a remake, melyet 2017-ben mutatnak be. A fontosabb szerepekben Johnny Depp, Michelle Pfeiffer, Penélope Cruz, Josh Gad, Daisy Ridley, Tom Bateman, Willem Dafoe, Judi Dench és Derek Jacobi lesz látható. Poirot szerepében maga Branagh jelenik majd meg.

Gyilkosság az Orient expresszen (1974) – angol–amerikai bűnügyi film. Agatha Christie azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Paul Dehn. Operatőr: Geoffrey Unsworth. Zene: Richard Rodney Bennett. Díszlet és jelmez: Tony Walton. Vágó: Anne W. Coates. Rendező: Sidney Lumet. Főszereplők: Albert Finney / Csákányi László (Hercule Poirot), Martin Balsam / Szabó Ottó (Signor Bianchi), Lauren Bacall / Ruttkai Éva (Mrs. Harriet Belinda Hubbard), Ingrid Bergman / Békés Rita (Greta Ohlsson), Sean Connery / Kristóf Tibor (Arbuthnot ezredes), Vanessa Redgrave / Császár Angela (Mary Debenham), John Gielgud / Benkő Gyula (Edward Henry Beddoes), Wendy Hiller / Pártos Erzsi (Natalia Dragomiroff hercegnő), Rachel Roberts / Szemes Mari (Hildegarde Schmidt), Anthony Perkins / Tahi-Tóth László (Hector MacQueen), Michael York / Hegedűs D. Géza (Andrényi Rudolf gróf), Jacqueline Bisset / Sáfár Anikó (Andrényi Elena grófné), Jean-Pierre Cassel / Garas Dezső (Pierre-Paul Michel), Richard Widmark / Inke László (Ratchett), George Coulouris / Páger Antal (dr. Constantine), Colin Blakely / Makay Sándor (Cyrus Hardman), Denis Quilley / Csurka László (Gino Foscarelli).