Death in Venice

Death in Venice

2017. május 23., kedd

TÉBOLY

Alfred Hitchcock életművét bemutató sorozatomat a Mester egyik kevésbé ismert, kései remekéről szóló ismertetővel kezdem. A Tébolyt a magyar mozik sohasem játszották. Először a Filmmúzeum szerencsés bérletesei tekinthették meg, évekkel később a televízió mutatta be, majd a DVD-korszakban hazánkban is forgalmazták. 


A Temze meztelen női hullát vet partra, a „nyakkendős gyilkos” legújabb áldozatát. Az újságok főcímekben hozzák a szenzációt. A pincérként dolgozó Richard Blaney-t (Jon Finch) munkaadója elbocsátja, mert azzal gyanúsítja, hogy nem akarta kifizetni a munkaidőben elfogyasztott italát. Valószínűbb azonban, hogy féltékeny a jó megjelenésű férfira, aki Babs, a a pincérnő (Anna Massey) szeretője. A hirtelen haragú Richardon kereskedő barátja, Robert (Barry Foster) próbál segíteni, de az önérzetes Blaney pénz híján inkább felkeresi elvált feleségét, Brendát (Barbara Leigh-Hunt). Az asszony egy sikeres partnerközvetítő irodát működtet. Titkárnője egy savanyú vénkisasszony, Miss Barling (Jean Marsh), aki meglehetősen ellenszenvesnek találja főnöknője hívatlan látogatóját. Brenda vacsorázni hívja volt férjét. Richard az étteremben ingerültségével kelt feltűnést. Másnap a nőt felkeresi egyik ügyfele, akinek furcsa igényeit az iroda nem tudta teljesíteni. A férfi egyre agresszívebben viselkedik Brendával. Végül megerőszakolja őt, majd nyakkendőjével megfojtja. A tettes távozása után megjelenik Richard is, és az ebédszünetről visszatérő Miss Barling őt látja meg, amint sietősen távozik. Blaney és Babs egy motelbe mennek, ahol a férfi tisztíttatni küldi a ruháit. A tulajdonosnő azonban egy újságban látott körözés alapján gyanúsnak találja vendégét, és rendőrt hív. Richard és Babs kereket oldanak az ablakon keresztül. A nő hitelt ad szerelmese szavainak, és belátja, hogy a férfinak egy időre jobb elrejtőznie. Amikor Babs is elveszíti állását, egy ideig tanácstalanul álldogál az utcán. Egy jó ismerőse jár arra, aki meghívja a lakására… 


Hitchcock ötven évvel első filmje (A tizenhármas szám, 1922) után forgatta a Tébolyt, hosszú távollét után ismét Angliában. Az új opusz alapjául Arthur La Bern 1966-ban megjelent regénye, a Goodbye Piccadilly, Farewell Leicester Square szolgált. A szkriptet a jeles brit szerző, Anthony Shaffer (A mesterdetektív írója, továbbá az Equust és az Amadeust jegyző Peter Shaffer ikertestvére) írta, szem előtt tartva Hitchcock sajátos stílusát, ironikus humorát. A sztori a rendező egyik kedvenc témájának újabb variációja: egy férfit ártatlanul megvádolnak, majd bonyodalmak sora következik, végül az utolsó pillanatban kiderül az igazság. A cselekmény egyes mozzanatai olyan Hitchcock-remekművek emlékét idézik, mint A titokzatos lakó (1926), a 39 lépcsőfok (1935), A tévedés áldozata (1956) és az Észak-északnyugat (1959). Ugyanakkor a Mester hangsúlyozni szerette volna, hogy olyan sztoriról van szó, amely a valóságban is megtörténhetne, hiszen a hetvenes évek nagyvárosi miliője ideális terep egy aberrált gyilkos számára. (És valóban: gondoljunk csak például a yorkshire-i Hasfelmetsző, Peter Sutcliffe néhány évvel későbbi rémtetteire.) Ezért a realitás érdekében hétköznapi külsejű, kevéssé ismert színészeket keresett. Elevenen élt benne a Gyanakvó szerelem (1941) emléke, amelynek forgatásakor kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tudja megvalósítani eredeti elképzeléseit, mert Cary Grant imázsával nem egyeztethető össze egy gyilkos szerepe.


Richard Blaney szerepének eljátszására kezdetben felmerült a Nagyítással (1966) ismertté vált David Hemmings neve. Különböző okok miatt Hitchcock végül Jon Finchet kérte fel, aki éppen akkortájt fejezte be Polanskival a Macbeth (1971) című filmet. Az elvakult hatalomvágytól gyilkossá aljasodó Macbeth megformálójáról nem nehéz elhinni, hogy esetleg ismét egy kegyetlen gyilkost alakít. A színész oly lelkesen vetette bele magát a munkába, hogy szinte ontotta magából az ötleteket. Hitchcock sosem rajongott az improvizációért, így egy idő után kénytelen volt határt szabni főszereplője buzgalmának: „Jon, valóban mondtam, hogy megváltoztathatsz ezt-azt, de azt nem mondtam, hogy átírhatod a forgatókönyvet!” Természetesen Finch legjobb ötleteit azért hajlandó volt beépíteni a filmbe. Robert Rusk szerepét a rendező először Michael Caine-nek ajánlotta fel. A színész azonban annyira visszataszítónak találta a figurát, hogy a Mester iránti tisztelete ellenére sem vállalta el. Hitchcock emiatt annyira megharagudott Caine-re, hogy amikor néhány év múlva összetalálkoztak egy szállodában, még a köszönését sem fogadta. A rendező látta Roy Boulting „Hitchcock-stílusú” pszichothrillerjét, az Idegficamot (1968). Ebben két színész tetszett neki a legjobban: Barry Foster, akit Rusk szerepére szerződtetett, és Billie Whitelaw, akinek Hetty szerepét adta.


A női szereplők kiválasztásánál szintén fontos szempont volt a hétköznapiság. Szó sem lehetett egy olyan típusú színésznőről, mint amilyen Hitchcock hollywoodi filmjeiben Grace Kelly, Ingrid Bergman, Kim Novak vagy Tippi Hedren volt. A Mester két nagyszerű színésznőt választott a két legfontosabb női szerepre: Vanessa Redgrave játszotta volna Brendát, az akkor még alig ismert Helen Mirren pedig Babset, de mindketten elutasították a megtisztelő felkérést, ámbár ezt Mirren később megbánta. A szerződtetett színésznők, Anna Massey, Barbara Leigh-Hunt, Billie Whitelaw és Jean Marsh az eredeti koncepciónak megfelelően az átlagnő különböző típusait testesítik meg. A Brendát játszó Barbara Leigh-Huntnak jutott volna az a dicsőség, hogy az első ténylegesen (fél)meztelen nő legyen egy Hitchcock-filmben, de a színésznő dublőrt kért ehhez a jelenethez. (Egy későbbi epizódban a Babset játszó Anna Massey is meztelenül látható, de ott is dublőrt használtak. Szerintem Helen Mirren nem csinált volna problémát a vetkőzésből.) Mindenesetre a Téboly lett az első Hitchcock-film, amely „R” besorolást kapott a meztelenség, a nemi erőszak és a szexuális tartalmú párbeszédek miatt.


A kísérőzene megírására Henry Mancinit szerződtették, akit a Rózsaszín Párduc (1963) klasszikus főtémája tett halhatatlanná. Hitchcock nem rejtette véka alá elégedetlenségét, miután meghallgatta Mancini első kompozícióit a Téboly számára. Kimérten közölte a zeneszerzővel: „Ha Bernard Herrmann muzsikáját akarnám hallani, akkor őt szerződtettem volna.” Más források szerint szó sem volt kimértségről, a rendező magából kikelve üvöltözött. Mancini egyébként nem értett egyet Hitchcock véleményével, szerinte az ő kompozíciója egyáltalán nem hasonlított Herrmann szerzeményeire. De hát mondani sem kéne, hogy nem az ő álláspontja nyomott a legtöbbet a latban, így kénytelen volt tudomásul venni, hogy kirúgták, és hazautazott Hollywoodba. A produkció állítólag semmilyen költségét nem térítette meg. Mancini helyére Ron Goodwin érkezett. Ő már nem okozott csalódást Hitchcocknak, ámbár egyes vélemények szerint a zenét rosszul keverték a film alá, és ez helyenként zavaró. (Jómagam nem figyeltem fel ilyen disszonanciára.) Az első magyar DVD-kiadás extrái között található dokumentumfilmben egyébként a főcím megtekinthető előbb Mancini, majd Goodwin zenéjével is. Bizony, tényleg az utóbbié a jobb!


A nyitójelenetet a Temze partján forgatták, a Tower Bridge közelében. A többi külső felvétel helyszíne a Covent Garden és környéke volt. Hitchcock valaha itt töltötte gyermekkorát, és mivel tudott arról, hogy a terület a városfejlesztési tervek következtében a közeljövőben gyökeresen átalakul, szerette volna megörökíteni az akkori állapotát, illetve azt, ahogyan ő emlékezett ezekre a helyekre ifjúsága éveiből. 1974-ben a gyümölcs- és zöldségpiac valóban máshová települt át, az üresen maradt épületekbe bankok, ügyvédi irodák, éttermek és lokálok költöztek. Az a terület, ahol Brenda partnerközvetítő irodája volt, ma az egyik legforgalmasabb bevásárlóközpont helyszíne. Ugyanakkor bizonyos helyek azóta is léteznek, például az a kocsma, ahol két vendég a kéjgyilkosok jelleméről beszélget. A belsőket a Pinewood Studiosban vették fel. Maga a forgatás nem volt teljesen zökkenőmentes. A legszomorúbb esemény az volt, hogy Hitchcock felesége és alkotótársa, Alma Reville szélütést kapott. Hogy neje mellett lehessen, bizonyos jelenetek forgatásán a rendező nem volt jelen. Tekintettel arra, hogy Hitchcock mindig mindent előre megtervezett, így utasításait pontosan követve olykor nélküle is lehetett forgatni. Kellemetlen incidens történt akkor, amikor egyszer a szakszervezet jelen lévő képviselője este negyed 7-kor figyelmeztette a direktort arra, hogy a stáb munkaideje reggel 8-tól este 6-ig tart. Hitchcockot felbosszantotta, hogy valaki megzavarta a forgatást, és kilátásba helyezte, hogy inkább átviszi az egész produkciót az Egyesült Államokba. A fenyegetéstől tartva ettől fogva állítólag a szakszervezet egyetlen képviselője sem jelent meg a forgatáson. Három olyan jelenetről tudunk, amelyet biztosan leforgattak, de nem kerültek bele a hivatalos verzióba: az egyik Richard és Babs szerelmi jelenete, a másikban egy hiányos öltözetű nő menekül a gyilkos elől, a harmadik pedig az a vacsora, amelyen Oxford felügyelő és neje Blaney-t látják vendégül. Mindazonáltal a produkció reklámozásához a kimaradt jelenetekről készült fotókat is felhasználták.


Ejtsünk néhány szót a Mester cameójáról is, hiszen ez minden filmjének egyfajta védjegye! Eredetileg vízi hullaként bukkant volna fel a nyitó képsorban, de aztán más megoldást választottak, bár az eredeti ötletet sem vetették el. Hitchcock rendhagyó módon kétszer is feltűnik a film elején látható tömegben: először a képviselő beszédét hallgató nézők között van, majd a tetem körül bámészkodók csoportjában is látható néhány pillanatra. Mint vízi hulla, az előzetesben jelenik meg, amely pontosan olyan fekete humorú, mint maga a film. Hitchcock korábban már a Psycho (1960) és a Madarak (1963) című alkotásait is személyesen ajánlotta a néző figyelmébe. Ezt teszi most is: a Temzében úszó hullája váratlanul kedélyesen felénk fordítja fejét, hogy beavasson bennünket a hátborzongató bűnügy részleteibe. Bemutatja a Covent Garden nyüzsgő piacát is, ahol az ember bármikor friss zöldséget vásárolhat, de hoppá! Az egyik krumplis zsákból előbukkan egy női láb, amit a Mester diszkréten és gyorsan visszagyömöszöl a zsákba. Köpcös alakja megjelenik akkor is, amikor az éjszaka sötétjében a teherautó platójáról a rendőrautó elé zuhan Babs holtteste. „Hiszen az én nyakkendőm van rajta!” – kiáltja, majd a legnagyobb nyugalommal leveszi a hulláról a nyakkendőt, és gondosan magára ölti. A néző pedig azonnal tudja, hogy ezúttal sem egy hétköznapi filmet fog látni.


A Téboly különlegessége részben abban rejlik, hogy a kegyetlenség keveredik benne a fekete humorral, olykor egészen abszurd hangulatot teremtve. A film látványos légi felvétellel indul a Temze mentén, majd a kamera ráközelít a folyóparton álldogáló tömegre. Éppen egy parlamenti képviselő tart beszédet arról, hogy a folyót végre megtisztították minden szennyeződéstől. Szavait megcáfolandó, a víz partra vet egy meztelen női tetemet, akinek a nyaka köré nyakkendőt tekertek. A kíváncsi tömegben egy férfi rögtön Hasfelmetsző Jack rémtetteit kezdi emlegetni a közelben álló hölgyeknek, különös tekintettel a legborzalmasabb részletekre. Amikor Richard először keresi fel a feleségét, a partnerközvetítőből épp egy „szerencsésen” egymásra talált pár távozik. Az asszony kioktatóan magyarázza újdonsült férjjelöltjének, hogy mi mindent szokott meg előző házastársa mellett, aki az elhangzottak alapján nagy papucs lehetett. A (férfi)néző ekkor önkéntelenül arra gondol, hogy bizonyos nők talán mégsem minden érthető ok nélkül kerülnek a Temze vizébe…


Hitchcock a nézővel játszadozik akkor is, amikor szándékosan nem mutatja Babs meggyilkolását. A nő a tettessel együtt megy be annak lakására, s az ajtóban még halljuk az előző gyilkosságnál megismert szöveget: „Maga az esetem.” A kamera azonban nem megy be a lakásba, hanem lassan kihátrál a házból az utcára. Ez a megoldás nemcsak tréfa, hanem a rendezői elképzelés alátámasztása is, mintegy megerősítése annak, hogy egy zajos nagyvárosban akár tőlünk pár méterre is megölhetnek valakit észrevétlenül. Különösen bizarr az a jelenet, amelyben a tettes a már útnak indult teherautó platóján Babs krumplis zsákba rejtett tetemét keresi, hogy megtalálja a nyakkendőtűjét, ami alighanem a védekező nő kezében maradt. A halott nő ujjai azonban görcsösen szorítják a bizonyítékot, és gyakorlatilag el kell törni őket, hogy a gyilkos visszaszerezze a tűt. A nyitva hagyott platóról viszont hullani kezd a krumpli az országútra, és a teherautó hirtelen fékezése miatt a tettes most már akaratán kívül borul rá a meztelen testre… A nyomozást vezető Oxford felügyelő (Alec McCowen) felesége a konyhaművészet megszállottjaként állandóan új ínyencségekkel kísérletezik, de hangzatos neveket viselő ételkülönlegességei valójában ehetetlenek, szerencsétlen férje viszont ezt nem akarja (nem meri?) bevallani. Mikor a nő (Vivien Merchant) azt indítványozza, hogy Blaney-t a meghurcolása miatti kárpótlásként hívják meg magukhoz vacsorára, Oxford ironikusan megjegyzi: „Azt hiszem, drágám, a börtönkoszt után ő bármit meg fog enni.”


A dramaturgiai fogásoknál maradva, elég hamar megismerjük a tulajdonképpeni tettest, ám addig Hitchcock apróbb ötletekkel igyekszik Blaney-re terelni a gyanút. Miután a Temzéből kifogott nő holttestén közelről mutatták a nyakkendőt, a következő jelenetben Richardot látjuk, amint a tükör előtt éppen megköti ugyanolyan nyakkendőjét. A néző azonnal arra asszociál, hogy a férfinak köze van a gyilkossághoz. Rövidesen az is kiderül, hogy Blaney hirtelen haragú, indulatos, ráadásul feleségétől is „különleges fizikai és lelki erőszak” miatt választották el. Az sem vet rá jó fényt, hogy kámforrá válik abban a pillanatban, amikor barátja, Robert szóba elegyedik a boltjába tévedő rendőrrel. Később a kocsmában két férfi a „nyakkendős gyilkos” jellemét taglalja a pultnál, majd megjelenik mellettük Richard, és pontosan úgy viselkedik, ahogyan azt a feltételezett tettesről épp az imént hallhattuk.


A Téboly nem várt meglepetés volt a 70-es évek elején: néhány fáradtabbnak mondható film (Marnie, Szakadt függöny, Topáz) után kevesen számítottak arra, hogy Hitchcock képes a megújulásra. A kis költségvetésű produkció legnagyobb szakmai elismerése az volt, hogy Golden Globe-díjra nevezték a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyvíró és a legjobb zeneszerző kategóriájában. Ennek ellenére a szerző, Arthur La Bern látványosan elégedetlenkedett, szerinte a regényét rosszul adaptálták filmvászonra. Ellentétben a filmmel, amely az akkori jelenben játszódik, a könyv történései közvetlenül a második világháború után zajlanak. Richard Blamey (igen, a regényben Blamey, és nem Blaney!) részt vett Drezda borzalmas bombázásában, ami miatt lelkifurdalás gyötri. Az italban keres vigasztalást, és zavaros szavai miatt keveri magát gyanúba, mert a drezdai halottak és a londoni áldozatok „összemosódnak” az alkohol miatt nem tiszta agyában. La Bern nem türtőztette magát, egyenesen a tekintélyes brit napilap, a The Times főszerkesztőjének írt nyílt levélben adott hangot felháborodásának. „Uram, bárcsak osztani tudnám John Russell Taylor [a filmről írt recenzió szerzője] lelkesedését Hitchcock visszataszító filmje, a Téboly iránt! 116 percen át szenvedtem a sajtóvetítés közben, ez volt életem legfájdalmasabb élménye. [...] Szeretném megkérdezni Mr. Hitchcocktól és Mr. Shaffertől, hogy mi történt az általam megalkotott londoni karakterekkel, míg a könyvből film lett... Végül nyomatékosan elhatárolom magam attól a groteszk látásmódtól, ahogyan Mr. Shaffer a Scotland Yardot bemutatja.” Jelen sorok írójának véleménye szerint La Bern pontosan abba a hibába esett, mint pár évvel később Stephen King a Kubrick-féle Ragyogás (1980) megítélésekor: az utolsó betűig szerette volna viszontlátni a filmvásznon mindazt, amit megírt, elfeledkezve arról, hogy a filmre adaptálást egy olyan kivételes fantáziájú művész valósította meg, akinek számára az irodalmi alapmű ötletei csupán kiindulópontot jelentenek, és nem elérendő végcélt.


Mindazonáltal érdemes megemlíteni, hogy a Mester lánya, Patricia Hitchcock is némi fenntartással kezelte apjának ezt a filmjét, sőt gyermekeinek állítólag nagyon sokáig nem engedte meg, hogy megnézzék. Némi rosszindulattal jegyezném meg, hogy a Hitchcock-filmek jelentős részét én eleve nem ajánlanám 16 éves kor alatt, és merem remélni, hogy a Hitchcock unokák nemcsak a Tébolyt, hanem mondjuk a Psychót is csak érett fejjel tekintették meg. A Téboly annak idején nem jutott el a magyar mozikba, a néhai Tanács körúti Filmmúzeum néhány szerencsés bérletese azonban láthatta mozivásznon is. A szélesebb közönség a 80-as években, a Magyar Televízió műsorában találkozhatott először a filmmel. Éppen tíz évvel ezelőtt, 2004-ben az Universal Hitchcock-sorozatának második kollekciójában DVD-n is megjelent a Téboly, a Mester többi kései alkotása társaságában. A feliratos kiadványt később követte az extráktól megfosztott, de szinkronizált verzió is.


Téboly (Frenzy, 1972) – angol bűnügyi film. Arthur La Bern Goodbye Piccadilly, Farewell Leicester Square című regényéből a forgatókönyvet írta: Anthony Shaffer. Operatőr: Gilbert Taylor és Leonard J. South. Zene: Ron Goodwin. Díszlet: Syd Cain. Jelmez: Julie Harris. Vágó: John Jympson. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Jon Finch (Richard Ian Blaney), Alec McCowen (Oxford főfelügyelő), Barry Foster (Robert Rusk), Billie Whitelaw (Hetty Porter), Anna Massey (Babs Milligan), Barbara Leight-Hunt (Brenda Margaret Blaney), Bernard Cribbins (Felix Forsythe), Vivien Merchant (Mrs. Oxford), Jean Marsh (Monica Barling).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

HALÁL VELENCÉBEN

Thomas Mann 1912-ben megjelent kisregénye (más besorolás szerint: novellája), a Halál Velencében egyike a nagy német író legjelentősebb és...