Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. május 23., kedd

REFLEKTORFÉNYBEN – ZOJA FJODOROVA: TILOS A SZERELEM

Zoja Alekszejevna Fjodorova a harmincas-negyvenes évek nagy sztárja volt a Szovjetunióban, kétszeres Sztálin-díjas színésznő. Miután beleszeretett egy amerikai katonatisztbe, kegyvesztett lett. Kémkedésért huszonöt év száműzetésre ítélték (kezdetben a halálos ítélet lehetősége is fennállt), vagyonát elkobozták, amerikai kedvesétől született gyermekétől évekre elszakították. Sztálin halála után visszatérhetett ugyan az orosz kulturális életbe, de már csak karakterszerepekben foglalkoztatták. Még megérte utolsó filmje, a Moszkva nem hisz a könnyeknek (1979) nemzetközi sikerét és Oscar-díját. Máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták moszkvai otthonában.


Zoja Fjodorova születési időpontja bizonytalan. Az IMDB szerint 1907. december 21-én született Szentpéterváron, az orosz Wikipédián viszont egy ideig az 1911-es évszám szerepelt (lásd a cikk legalsó illusztrációját, Zoja síremlékét!), de az internet más helyein az 1909 is előfordul. Édesapja, Alekszej Fjodorov fémgyári munkásként dolgozott, édesanyja, Jekatyerina Fjodorova a háztartást vezette. Zojának három nagyobb testvére volt: egy bátyja és két nővére. 1917-ben kitört a bolsevik forradalom, amelyet az édesapa lelkesen támogatott. Elvtársai nem feledkeztek meg róla, és a forradalom győzelmét követően bizalmi állást ajánlottak neki a Kreml útlevélcsoportjánál. Emiatt a család 1918-ban Moszkvába költözött. Zoja részt vett az iskolai drámaklubban, és arról álmodozott, hogy színésznő lesz. Apja nem támogatta ezt az ábrándját, ezért a lány – szülei akaratának engedelmeskedve – iskolái befejezése után az orosz állami biztosítóhoz ment dolgozni. 1927-ben letartóztatták, azzal vádolták, hogy egy külföldi kém cinkosa, ügyét azonban fél évvel később ejtették. Szerencséje volt, mert az ilyesfajta vádakat akkoriban kevesen úszták meg súlyos büntetés nélkül. 1928-ban beiratkozott Jurij Zavadszkij színi stúdiójába. Iskolaévei alatt feleségül ment egyik osztálytársához, Leonyid Szergejevics Vejclerhez, de a gyors házasság gyors válással végződött. Miután elvégezte Zavadszkij iskoláját, a moszkvai Forradalmi Színházhoz (a mai Majakovszkij Színház) került. 1934-ben kapta meg a diplomáját. Ekkor már túl volt első filmjén, az Ellenterven (1932), amelyet Fridrih Ermler és Szergej Jutkevics rendezett. Ez azonban csak arra volt jó, hogy belekóstoljon a filmezésbe, mert szerepét a végleges változatból kihagyták. Éppen ezért második filmje, a Harmonika (1934) tekinthető tulajdonképpeni debütálásának a filmvásznon. Igor Szavcsenko rendező Zojára osztotta a női főszerepet; Tyimoskát, a Komszomol-titkárrá kinevezett harmonikást Pjotr Szavin alakította. A zenés film tetszett ugyan a közönségnek, ám egyáltalán nem tetszett Sztálinnak. Be ugyan nem tiltatta, de nem titkolta, hogy „szemét”-nek tartja. Egyébként is szerette hallatni a hangját filmügyekben, mivel a náci Goebbelshez hasonlóan felismerte, hogy a film milyen kiváló propagandaeszköz a tömegek befolyásolására. A Harmonika bemutatásának évében Zoja másodszor is férjhez ment, ezúttal Vlagyimir Abramovics Rapoport operatőrhöz, akit az Ellenterv forgatásán ismert meg. Rapoport beajánlotta tehetséges feleségét azokba a filmekbe, melyeknek ő volt az operatőrje. Házasságuk idővel megromlott, öt évvel később elváltak.


1936. február 19-én mutatták be a Szovjetunióban a Barátnők című filmet. Lev Arnstam alkotása három fiatal lányról szól: Zoja, Natasa és Aszja gyerekkori barátnők, akik érzékenyek a társadalmi igazságtalanságokra. Amikor kitör a polgárháború, a lányok ápolónői szolgálatra jelentkeznek, hogy a maguk módján járuljanak hozzá a Pétervárt támadó fehérek fölötti győzelemhez. A Barátnők sztárrá avatta Zoja Fjodorovát, és nagy népszerűsége kapóra jött akkor, amikor édesapját 1938-ban koholt vádakkal letartóztatták, és tíz év börtönre ítélték. Az ilyen ügyeket akkoriban többnyire a vádlott családtagjai sem úszták meg büntetlenül. Zoját azonban nem bántották, folytathatta karrierjét, ámbár szájpropaganda útján megpróbálták befeketíteni a közvélemény előtt „a nép ellenségének lánya”-ként. Miután a módszer nem vált be, a Generalisszimusz kultúrpolitikusai taktikát váltottak. Hirtelen látványosan keblükre ölelték Zoját: gondoskodtak arról, hogy főszerepeket kapjon, és magas állami kitüntetéseket adományoztak neki. Az a felemás helyzet adódott elő, hogy miközben Alekszej Fjodorov a dolgozó nép ellen elkövetett (állítólagos) bűneiért börtönben sínylődött, színésznő lánya előbb 1941-ben, majd 1942-ben megkapta a Sztálin-díj második fokozatát a Zenés történet (1940) és a Frontbarátnők (1941) című filmjeiért. Ki tudja, mi járhatott az apparatcsikok fejében? Talán azt akarták demonstrálni, hogy a rendszer csak a bűnösökre sújt le, az ártatlan családtagok békében élhetnek tovább, de az is lehet, hogy ravasz észjárással úgy gondolták, ha az emberek nem fordultak el Zojától mint a nép ellenségének lányától, akkor majd a rendszer kivételezettjeként esik ki a kegyeikből.


Két sikertelen házasság után és a családi megpróbáltatások mellett Zoja életébe végre beköszöntött az igazi szerelem. Jellemző azonban arra a korszakra, hogy ez a legszebb emberi érzelem is több fájdalmat jelentett számára, mint felhőtlen boldogságot. 1939-ben megismerkedett Ivan Klescsov pilótával. Szerelmüket a második világháború kitörése miatt nem tudták hivatalosan megpecsételni. Miután a Szovjetunió 1941-ben belépett a háborúba, Klescsovot a frontra vezényelték, gépét azonban Sztálingrád közelében lelőtték. Túlélte a zuhanást, de súlyosan megsérült. Harcképtelenné nyilvánították, és felépülése után olyan beosztásba helyezték át, ahol pilótákkal kellett foglalkoznia, személyes megjelenésével fokozva harci moráljukat. Zoja kimondhatatlanul boldog volt, hogy kedvesének immár nem kell naponta szembenéznie a halállal, és az esküvőt tervezgette, de a Sors másképp akarta. 1942. december 31-én Klescsov épp küldetésben volt, amikor ellenséges repülőgépek támadtak az övére. Az egyenlőtlen küzdelem végkimenetele sajnos egy percig sem volt kétséges, és a férfi ezt a katasztrófát már nem élte túl. (Más források úgy tudják, gépe a rossz időjárási viszonyok miatt leszállás közben zuhant le, a háborús szovjet propaganda azonban úgy vélte, egy sima légi baleset nem méltó a Szovjetunió Hősének legendájához.) Zoja sem a háború súlyos terhei, sem a nagy szerelem közepette nem feledkezett meg arról, hogy bebörtönzött édesapja érdekében eljárjon. Ennek érdekében akár az ördöggel is lepaktált volna, és majdhogynem azt is kellett tennie.


Egy fogadáson bátran odalépett magához Lavrentyij Pavlovics Berijához, a szovjet titkosszolgálat rettegett főnökéhez, a sztálini koncepciós perek legfontosabb kulcsemberéhez. Berija értékelte a színésznő merészségét, még inkább természetes szépségét, és segítséget ígért neki, ugyanakkor egyértelművé tette, hogy mindezért megfelelő viszontszolgálatokat vár. Berija megtartotta a szavát, Alekszej Fjodorov 1941 nyarának végén kiszabadult a börtönből. Nem sokáig élvezhette visszanyert szabadságát: alig egy hónappal később, szeptember 22-én meghalt. Zoja még magához sem tért a gyászból, máris újabb csapás érte: elhunyt egyetlen fivére, Ivan is. Berija persze nem felejtette el, hogy Alekszej Fjodorov szabadon bocsátásáért a színésznő hálával tartozik neki. Magához rendelte, hogy egész pontosan elmondja neki, miféle hálát vár tőle. A zaklatott idegállapotban lévő Zoja visszautasította magas beosztású széptevőjét, sőt állítólag arcába vágta, hogy milyennek látja a férfi külsejét. Berija megőrizte nyugalmát, és higgadtan közölte a színésznővel, hogy a látogatás véget ért, asszisztense mindjárt lekíséri őt a kocsihoz, amellyel jött. Az autó hátsó ülésén egy rózsacsokor volt, ajándék Berijától. „Kicsit elkésett ez a figyelmesség” – jegyezte meg Fjodorova, de az asszisztens felvilágosította: „Ezt már a maga sírjára küldte”. Zoja rádöbbent arra, hogy veszedelmes ellenséget szerzett magának Berija személyében, aki valamikor még bosszút fog állni rajta. És nem is tévedett.


1942 őszén Moszkvában kiállítást rendeztek az amerikai filmművészet tiszteletére. (A Szovjetunió és az Egyesült Államok akkor még egymás szövetségesei voltak.) Ezen a rendezvényen találkozott Zoja a United Press újságírójával, Henry Shapiróval. A férfi fokozatosan bevezette őt baráti körébe, melynek tagja volt az amerikai katonai küldöttség egyik tisztje, Jackson Tate is. Zoja és Jackson 1945 januárjában ismerkedtek meg egymással a moszkvai Szpiridonovka utcai palotában rendezett fogadáson. A futó ismeretség viharos gyorsasággal szerelembe fordult, de a történelem ismét közbeszólt. A világháború után a két nagyhatalom szembekerült egymással, és a szovjet titkosszolgálat a korábbinál is nagyobb éberséggel figyelte azokat, akik imperialista hatalmak állampolgáraival érintkeztek. Berija tájékoztatta Sztálint a színésznő szerelmi ügyéről. A Generalisszimusz állítólag tajtékzott dühében. Zoja júniusban a Krímbe utazott fellépésekre, ezalatt az orosz hatóságok kiutasították Tate-et a Szovjetunióból: 48 órát adtak neki, hogy örökre elhagyja az országot. Amikor Fjodorova visszatért Moszkvába, kedvesének hűlt helyét találta. Nem tudta elmondani neki, hogy közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Hogy ki ne tudódjék, egy amerikai férfitól esett teherbe, Zoja sebtében férjhez ment kísérőegyüttese egyik zenészéhez, Alekszander Rjazanovhoz. Szó sem volt semmilyen ravasz női praktikáról: Rjazanov tudott mindenről, s hogy megmentse Zoját a nagyobb bajtól, feleségül vette őt. 1946. január 18-án megszületett Fjodorova lánya, Viktorija. A színésznőt 1946. december 27-én letartóztatták Gorkij utcai otthonában, egy nappal azután, hogy találkozott két angol állampolgárral azok lakásán. Fél évet töltött a hírhedt Lubjanka börtönben a legszigorúbb felügyelet és a legkegyetlenebb bánásmód mellett: ütötték-verték, forró vizet öntöttek rá, és sosem hagyták, hogy kialudja magát. 1947. augusztus 15-én ítéletet hirdettek ügyében: kémkedés vádjával 25 év börtönbüntetés várt rá, mellékbüntetésként pedig teljes vagyonelkobzás. Mindezt ráadásul kegyelemként kellett fogadnia, hiszen állítólag a halálos ítélet lehetősége is felmerült, végtére is visszaesőnek számított. Átszállították a Lefortovo börtönbe, ahol a cellájában megpróbálta felakasztani magát. Éber őrei időben közbeléptek. A nemes lelkű Alekszander Rjazanovra a bíróság tíz év börtönbüntetést szabott ki szintén kémkedésért, ebből öt évet kellett leülnie.


Közben a Szovjetunióból kiutasított Tate mindent elkövetett annak érdekében, hogy kapcsolatba léphessen Fjodorovával. Leveleket írt neki, de egyikre sem kapott választ. Végül egy névtelen levél érkezett a címére Svédországból. A feladó arról tájékoztatta, hogy Zoja Fjodorova férjhez ment egy zenészhez, gyermeket szült neki, és boldog családanyaként éli napjait. Tate nem akarta lerombolni egykori szerelme megérdemelt boldogságát, és beszüntette kapcsolatteremtési próbálkozásait. Fogalma sem volt arról, hogy a színésznő gyerekének valójában ő az apja. Közben Zoját Lefortovóból Cseljabinszkba szállították át, majd a legveszedelmesebb bűnözőknek fenntartott vlagyimiri központi börtönben (Vlagyimir város) kötött ki. Családjával nem érintkezhetett. Egyik nővérét, Alekszandrát két gyerekével és Zoja lányával, Viktorijával együtt életfogytig tartó száműzetésre ítélték, melynek helyszínéül Polugyino falut (Észak-Kazahsztán) jelölték ki. Másik nővérét, Mariját tíz évre munkatáborba küldték, ahol az asszony nem bírta az embertelen körülményeket, és 1952-ben meghalt. Nem tudni, Zoja a fogságban értesült-e arról, hogy végül maga Berija is a rendszer áldozatául esett: 1953. december 23-án kivégezték. Ha voltak is koholt vádak ellene, az egészen biztos, hogy elkövetett olyasmiket is, amikkel rászolgált erre a végre. Mindenesetre a Generalisszimuszt még így is túlélte: Sztálin 1953. március 5-én távozott az élők sorából. A Szovjetunió nemzeti gyászba borult, és a csatlós országoknak is muszáj volt osztozniuk a Nagy Testvér fájdalmában, mindazonáltal az új szovjet vezetés rövidesen éles bírálatot fogalmazott meg a személyi kultusz túlkapásait illetően. Felülbírálták a politikai okokból hozott ítéleteket, és a folyamat részeként 1955-ben Zoja Fjodorovát szabadlábra helyezték. Végre újra magához ölelhette a lányát, és a hivatalos szervek nem gördítettek akadályt színésznői karrierjének folytatása elé sem. Zoja be is ment a Moszfilmhez, hogy munkát kérjen, de keserűen tapasztalta, hogy nem sok minden változott a börtönévek óta. Ridegen közölték vele, hogy amíg rehabilitálásáról nem tud hivatalos papírokat bemutatni, addig ne is számítson arra, hogy a kamerák elé állhat. Volt rabtársa, Ligyija Ruszlanova énekesnő támogatta ebben a nehéz időszakban.


Rehabilitálása után Zoja először Borisz Barnet Költő (1955) című drámájában szerepelt: a címszereplő édesanyját formálta meg. Ezzel az alakításával visszafogadta őt a szakma: egészen a hetvenes évek végéig folyamatosan foglalkoztatták, igaz, leginkább csak mellékszerepekben. Ő viszont a legkisebb szerepben, a legsematikusabb filmben is arra törekedett, hogy papírmasé figurák helyett hiteles karaktereket, igazi emberi sorsokat játsszon el. Többször is szerepelt mese- és ifjúsági filmekben. Második korszakának több filmje is eljutott Magyarországra, mint például a Mézeshetek (1956), a Bíbor vitorlák (1961), a Két szoba összkomfort (1962), Az elveszett nyár (1963), Az „I” akció (1965), Az orosz mező (1973), a Reggeli vizit után (1974), a Hívtak orvost? (1974) és a Vitya iskolába megy (1975). De térjünk vissza az ötvenes évekhez! Fjodorova 1959-ben úgy döntött, megpróbál tájékozódni arról, mi történt Jackson Tate-tel, akiért annyit kellett szenvednie. Sikerült megismerkednie egy Amerikába férjhez ment orosz nővel, aki megígérte neki, hogyha visszatér az Egyesült Államokba, megpróbálja megkeresni Tate-et. A kutatás hosszú ideig tartott, és eleinte nem hozta meg a várt eredményt. Tate idővel ugyan meglett, de állítólag semmilyen hajlandóságot nem mutatott arra, hogy egykori szerelmével és tőle született lányával találkozzon, hiszen addigra már saját családja volt. A közvetítői szerepet vállalt asszony tapintatból nem tájékoztatta Zoját a tényleges helyzetről, mert abban bízott, hogy Tate magatartása idővel megváltozik. Ez az idő 14 évvel a keresés megkezdése után köszöntött be: Tate 1973-ban levelet írt Zojának és Viktorijának, melyben kifejezte irántuk érzett szeretetét és nagyrabecsülését, és bocsánatot kért tőlük addigi tartózkodó viselkedéséért, megmagyarázva annak okait. Bizonyos források azonban másképp ismerik az egymásra találás történetét. Szerintük a Connecticuti Egyetem egyik professzor asszonya, Irene Kirk volt az, aki 1959-ben valahogy értesült Fjodorova és lánya történetéről, és felajánlotta a segítségét. Csak 1973-ban talált rá Tate-re, és a férfi csak ekkor tudta meg, hogy valójában mi történt Zojával azóta, hogy őt kiutasították a Szovjetunióból.


1974-ben Jackson Tate kampányt indított annak érdekében, hogy az orosz hatóságok engedélyezzék, hogy lánya meglátogathassa őt az Egyesült Államokban. Abban az időszakban látványosan javulni kezdett a két nagyhatalom viszonya, és valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy az időközben szintén a színészi pályára lépett Viktorija végül megkapta az Amerikába szóló, három hónapra érvényes vízumot. 1975 márciusában ült repülőre. Az Atlanti-óceán túlpartján találkozott akkor már 76 esztendős édesapjával, mostohaanyjával, Hazellel és féltestvérével, Hugh-gal. Amerikai tartózkodása alatt megismerkedett a Pan-Am egyik pilótájával, Frederick Pouyjal. 1975. június 7-én házasodtak össze, néhány nappal azelőtt, hogy lejárt volna Viktorija vízuma. Egy amerikai állampolgár feleségeként a színésznő az Egyesült Államokban maradhatott, ahonnan nem is kívánt hazatérni. 1976. május 3-án megszületett a házaspár fia, Christopher Fjodor. Zoja Fjodorova engedélyt kapott arra, hogy unokája születése alkalmából az Egyesült Államokba utazzon, ahol három évtized után újra találkozott egykori szerelmével is. Jackson Tate két év múlva, 1978. július 19-én rákban meghalt. Zoja még kétszer elutazhatott az Egyesült Államokba rokonlátogatásra, de honvágya mindig hazavitte. 1980-ban megint kérte az amerikai vízumot, amit azonban akkor már megtagadtak tőle. Az elutasítás oka az volt, hogy Viktorija 1979-ben The Admiral's Daughter (Az admirális lánya) címmel egy könyvet jelentetett meg, amelyben részletesen megírta szülei viszontagságait. A szovjet hatóságok igen érzékenyek voltak arra, hogy egykori állampolgárai milyennek festik le az országot Nyugaton: Viktorija könyvét provokációnak minősítették, retorzióként pedig megtagadták anyjától a kiutazási engedélyt. Sőt a következő évben, amikor Zoját meggyilkolták, Viktoriját nem engedték belépni a Szovjetunió területére, hogy részt vegyen a temetésen. (Szinte ugyanekkor egy hasonló emberi dráma játszódott le Nyugat-Európában is: a Franciaországba emigrált lengyel színésznőt, Anna Prucnalt nem engedték haza, hogy meglátogassa haldokló anyját, majd részt vegyen annak temetésén, mivel a színésznő még 1974-ben főszerepet vállalt a Sweet Movie című, a vasfüggöny mögött kommunistaellenesnek minősített kanadai–francia botrányfilmben.)


1979-ben mutatták be a szovjet mozik Vlagyimir Menysov Moszkva nem hisz a könnyeknek című melodrámáját, Zoja Fjodorova utolsó filmjét. Az ötvenes években játszódó történet három fiatal vidéki lányról szól, akik felkerülnek a fővárosba, és a munkásszállón barátságot kötnek. Nem vágynak többre, mint a hétköznapok boldogságára: tisztes karrierre és egy szerető férjre. Menysov alkotása meglepően nagy sikert aratott úgy belföldön, mint külföldön. A melodramatikus hangvétel ellenére nyilvánvaló volt, hogy végre egy olyan film készült, amely őszintén próbál beszélni a hétköznapi emberek hétköznapi problémáiról, a legszélesebb közönségréteg által befogadható módon. Végre egy olyan film, amely nem a polgárháború és a világháború szörnyűségeiről, heroikus küzdelmeiről szól hamisan patetikus stílusban, nem olyan emberek a hősei, kik egy termelési jegyzőkönyv unalmával vetekedő párbeszédeket folytatnak egymással! 1981-ben a Moszkva nem hisz a könnyeknek kapta meg a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, megelőzve olyan riválisokat, mint az Árnyéklovas (Akira Kuroszava, Japán), Az utolsó metró (François Truffaut, Franciaország), A fészek (Jaime de Armiñán, Spanyolország) és a Bizalom (Szabó István, Magyarország). Állítólag Ronald Reagan amerikai elnök a Gorbacsovval való sorsdöntő találkozása előtt nyolcszor (!) nézte meg ezt a filmet, hogy többet tudjon meg belőle a legendás „orosz lélek”-ről. Zoja még megérte a Moszkva nem hisz a könnyeknek nagy nemzetközi sikerét, melyből ő is kivette a részét a portásnő megformálásával. Bő egy hónappal a magyarországi bemutató után, 1981. december 11-én, körülbelül délután két órakor ismeretlen tettes agyonlőtte az idős színésznőt Moszkvában, a Kutuzov sugárúti háromszobás lakásában. A golyó az egyik szemüregen keresztül hatolt a fejbe. Jellemző a korabeli ködösítő orosz médiára, hogy az első híradások még arról szóltak, hogy Zoja Fjodorova szívrohamban vesztette életét.


A péntek délután elkövetett gyilkosságot hétvégén fedezték fel. A kihallgatott tanúk nem láttak senkit se belépni a lakásba, se távozni onnan. Miután egyértelmű volt, hogy a szívrohamról szóló közleményt senki nem veszi komolyan, a rendőrség szűkszavúan nyilvánosságra hozta, hogy rablógyilkosság történt. A bűntény részletei homályban maradtak, a tettest (vagy tetteseket?) nem sikerült elkapni, a nyomozás szép csendben elhalt. Mindez persze különféle szóbeszédekre adott alkalmat. Az egyik népszerű teória szerint a KGB végzett a színésznővel, mert tartottak attól, hogy lányát követve esetleg végleg az Egyesült Államokban marad, és kínos élménybeszámolót tart a nyugati médiának. Ez a feltételezés azonban nem hangzik túl életszerűen, hiszen Zoja megpróbáltatásairól addigra már beszámolt a külföldi média, túl sok újat tehát nem tudott volna hozzátenni a már ismert tényekhez. Mások szerint a színésznő kapcsolatba került a gyémántmaffiával. Amerikai látogatásai során ugyanis úgy látta, hogy Viktorija élete nincs teljesen rendben, és megpróbált segíteni neki. Ékszereket, gyémántokat vásárolt, és azokat kivitte a lányának, hogy értékesítse őket, ő maga pedig ugyanezzel a céllal kabátokat hozott be a Szovjetunióba. Aztán éppen Viktorija érdekében úgy döntött, hogy mégiscsak végleg az Egyesült Államokba távozik. Hogy megalapozza kinti egzisztenciáját, pénze javát egy értékesnek hitt orosz festmény megvásárlásába fektette, melyet magával akart vinni. Rövidesen kiderült, hogy a festmény csupán hamisítvány. Fjodorova visszakövetelte a pénzét, helyette azonban golyót kapott a fejébe. Mondani sem kell, hogy sokan úgy vélik, a gyémántügyletbe más híres emberek és politikai hatalmasságok is belekeveredtek, és nekik nem állt érdekükben, hogy Zoja halálának körülményeit alaposan feltárják. És mi történt Viktorijával? Színésznői karrierje az Egyesült Államokban megfeneklett, férjétől 1990-ben elvált. Később ötödször is férjhez ment, ezúttal egy tűzoltótiszthez, John Weyerhez. (Emigrálása előtt már háromszor férjnél volt.) 1988-ban és 1998-ban hazalátogatott, ahol két filmtervet jelentett be. Az egyik az anyjáról szólt volna, a másik azokról az orosz nőkről, akik házasság útján az Egyesült Államokban próbálják megcsinálni a szerencséjüket. Egyik filmterv sem valósult meg. Az új évezredben tüdőrákot és agydaganatot diagnosztizáltak nála, s betegsége miatt visszavonultan élt. 2012. szeptember 5-én halt meg tüdőtágulásban. Testét elhamvasztották, a hamvakat Pennsylvania hegyeiben szétszórták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...