BOMBÁZÓK A MÚLT SZÁZADBÓL 2/1: AZ UTOLSÓ HAT HELYEZETT

Íme, tizenkét szépséges hölgy a múlt század sztárjai közül, akikkel szívesen hancúroztam volna – amikor én is fiatalabb voltam, de főleg ők is. A ma már éltes dámák többsége még köztünk van, némelyikük olykor még filmezik is, szóval annyit mindenképpen megérdemelnek tőlem, hogy egy kicsit rájuk irányítsam a figyelmet. Amikor elkezdtem összeírni a jelölteket, azt hittem, hamar megleszek a szelektálással, végtére is nem vagyok szerelmes típus, de kiderült, hogy a szóba jöhető szépségek száma bőven meghaladja az egy tucatot. A szívemért folytatott képletes versengésben olyan hírességek véreztek el, mint például az örök díva, Sophia Loren, a tüneményes Claudia Cardinale, az alabástromszépségű Silvana Mangano, az érzéki Ornella Muti, kinek buja keblei az Olcsó regény (1974) című filmből kamaszkorom emlékezetes moziélményei közé tartoznak, továbbá a tragikus sorsú Sharon Tate, az igéző Isabelle Adjani, a titokzatos Florinda Bolkan vagy a kihívó Sharon Stone. Az utóbbi hölgy mellőzésén magam is elcsodálkoztam, hiszen bő 20 éve feltétlenül helye lett volna egy ilyen rangsorban, sőt komolyan veszélyeztette a mostani első helyezett hosszú évek óta megingathatatlan pozícióját. (Hab a tortán, hogy ők ketten civilben igen jó barátnők.) De hát mi tagadás, az Elemi ösztön (1992) után Sharon számomra sem a filmvásznon, sem a médiában nem tudta megőrizni-megerősíteni azt az elementáris hatást, amelyet egyetlen alakításával váltott ki bennem. Szóval nézzük, kik maradtak bent a pixisben, és azt is, hogy Te, Nyájas Olvasó, kiket ismersz közülük!?

12. CARLA ROMANELLI (* 1949)

Az érzéki olasz szépséget semmiképpen nem akartam kihagyni a felsorolásból, hiszen őt érdemtelenül feledtük el, pedig erős kötődései vannak Magyarországhoz. Legszebb éveiben játszott magyar filmekben is, érzelmi kapcsolat fűzte Ragályi Elemér operatőrhöz és Lukács Sándor színművészhez, sőt utóbbival állítólag el is jegyezték egymást. Carla az a típusú nő, akiről nekem mindig „az” jut eszembe, ő pedig filmjei többségében tett is arról, hogy gondolataim abba az irányba kalandozzanak. 1968-ban kezdett filmezni, méghozzá a Cannibal Holocaust (1980) későbbi rendezője, Ruggero Deodato egyik feledhető filmjében. (Kissé rosszmájúan jegyezném meg: vajh' melyik munkája nem feledhető Deodatónak?) Évekig játszott többnyire szóra sem érdemes tucatfilmecskékben. Ebből a korszakából talán csak Umberto Lenzi ún. „poliziottesco” filmje, a Milano rovente (1973) érdemel említést. A főszerepeket Antonio Sabato (az idősebb) és Philippe Leroy játszották, a gyengébb nemet Carla mellett az osztrák szexbomba, Marisa Mell képviselte. 1974-ben karrierje váratlan fordulatot vett, felfedezték ugyanis a művészfilmesek is. Fred Haines igényes Hesse-adaptációjában, A prérifarkasban Max von Sydow, Pierre Clémenti és Dominique Sanda partnereként játszott. Különösen a Bergman-filmekből ismert Von Sydow volt rá nagy hatással.

Ugyanabban az évben vállalt szerepet Horváth Z. Gergely Krúdy-tévéfilmjében, a Napraforgóban is. Rajta kívül két másik olasz színész alakította a főszerepeket: Mario Maranzana és Paola Pitagora. Sándor Pál Herkulesfürdői emlék (1976) című emlékezetes alkotásában a szanatórium olasz betegét játszotta. Az egyik jelenetben teljesen meztelenül mutatkozott a női ruhában bujkáló férfi főhős előtt. A magyar filmkedvelő férfiak többsége alighanem ekkor jegyezte meg a színésznő nevét. Makk Károly a lelkileg labilis örömlány, Bella szerepét bízta rá az Egy erkölcsös éjszaka (1977) című kitűnő filmjében. Carla „magyar korszakában” kapott felkérést Az ápolónő (1975) című erotikus olasz filmre, ahol ingerlő idomait olyan világszépség mellett mutathatta meg, mint Ursula Andress. Játszott továbbá két, a Magyar Televízióban is bemutatott sorozatban, az Alfa holdbázisban és Az Angyal visszatérben. Későbbi filmjei közül említést érdemel a Szabadlábon Velencében (1980) című bohóság Belmondóval, a Rendőrgyilkos (1983) című lélektani thriller a Sex Pistols énekese, John Lydon (alias Johnny Rotten) főszereplésével és A magányos hölgy (1983), melyet a magyar származású Peter Sasdy rendezett az új csillagocska, az Arany Málna-díjak egyik biztos favoritja, Pia Zadora főszereplésével. Carla karrierje végső soron nem szárnyalt oly magasra, mint amilyen gyorsan múltak az évek, így idővel pályát módosított. Bár nem hagyott fel teljesen a színészettel, az elmúlt három évtizedben inkább háttérmunkát végez, különféle kulturális események megszervezésében jeleskedik. A könyörtelen idő kegyesen bánt vele: még az új évezredben is elbűvölő, vonzó személyiség. Fiatalos külsejének megőrzésében szerepet játszhatott az is, hogy kultúrmenedzserként alighanem megtalálta a hozzá legjobban illő elfoglaltságot, amelyben valóban ki tud teljesedni. Őszintén kívánom, hogy erre még hosszú évek álljanak rendelkezésére.

11. DELPHINE SEYRIG (1932–1990)

Amíg Carla a „vadmacska” típusát képviselte, addig a Bejrútban született francia színésznő, Delphine Claire Beltiane Seyrig az érett asszonyiságot testesítette meg számomra. Arisztokratikus külseje, hidegnek tűnő szépsége mögött az érzékiség forrongó vulkánját lehetett sejteni, amely bármikor kész az elemi erejű kitörésre. Ilyennek láttam őt Fred Zinnemann kitűnő politikai thrillerjében, A Sakál napjában (1973), amelyben a negyvenes éveibe lépett Madame de Montpellier bárónőt alakította. Festett hajával és a dohányzástól kissé rekedtes hangjával általános iskolai történelemtanárnőmre, Judit nénire emlékeztetett, akibe akkoriban titkon szerelmes voltam. Bevallom, általában nem tetszenek a dohányzó nők, mert semmi erotikusat nem találok abban, ha egy nő szájának olyan szaga van, mint egy csikkekkel teli hamutálnak, Delphine azonban még a cigizést is elegánsan és érzékien csinálta. A Sakál napja egyébiránt különleges kivételt jelentett a pályáján, mert mindig is a művészfilmeket részesítette előnyben, kommerszet csak kivételes esetben vállalt. A legendás New York-i Actor's Studióban (is) tanulta a szakmát, játszott a Broadwayn, filmkarrierje azonban Franciaországban indult be. A női főszerepet alakította Alan Resnais Tavaly Marienbadban (1961) című alkotásában. Az Alain Robbe-Grillet forgatókönyve alapján készült mű a modern filmművészet egyik talányos darabja. Resnais rendezte a Murielt (1963) is, amely szintén mozaikszerű mozgókép, filmesztéták kedvenc csemegéinek egyike. Innentől kezdve Delphine-t kézről kézre adták a korszak ismert és kevésbé ismert, de kétségtelenül tehetséges alkotói: kétszer forgatott Joseph Losey-val (Baleset, 1966; Babaház, 1973) és Luis Buñuellel (Tejút, 1969; A burzsoázia diszkrét bája, 1972), de elfogadta François Truffaut (Lopott csókok, 1968) és Jacques Demy (Szamárbőr, 1970) felkéréseit is.

Bármikor szívesen állt a világhírű írónő, Marguerite Duras rendelkezésére, akiről nálunk kevesen tudják, hogy filmeket is rendezett: tömegfogyasztásra alkalmatlan kísérleti alkotásai nem jutottak el hozzánk. Delphine kevés kommerszfilmje közül említést érdemel A fekete szélmalom (1971) is, melyet Don Siegel rendezett Michael Caine főszereplésével. Sajnos nem láthattuk a Vér az ajkon (1971) című filmet sem, amelyben Seyrig a hírhedt Báthory Erzsébetet játszotta. Harry Kümel modernizálta a középkori legendát: míves alkotása annak bizonyítéka, hogy a vámpírtémából sokkal többet is ki lehet hozni, mint amiket az utóbbi évek tini irodalma és filmipara ránk zúdít. A szakma Chantal Akerman Jeanne Dielman (1976) című feminista drámájában nyújtott alakítását tartja Delphine legkiemelkedőbb teljesítményének: egy családanyát játszott, aki megélhetési gondok miatt prostitúcióra adja a fejét, majd az egyik kliensét, akivel orgazmust él át, váratlanul meggyilkolja. Annak idején a magyar mozik is bemutatták Mario Monicelli Kedves Michele (1976) című filmjét, amely Natalia Ginzburg egyik írásán alapul. 1979-ben Delphine elfogadta Mészáros Márta felkérését az Útközben című filmre: a negyvenes éveibe lépett, érzelmi válságba került férjes asszonyt, Barbarát alakította. Az opusz itthon nem kapott túl jó kritikákat, a Filmkultúra kritikusa szerint Seyrig érzéketlen, nehézkes, ügyetlen alakítást nyújtott: „...ilyen merev színésznőt itthon nehéz lett volna találni”. Mások viszont – jelen sorok íróját is beleértve – egyáltalán nem ilyennek látták a művésznőt. Delphine az 1980-as években számunkra nem túl ismert alkotók ismeretlen alkotásaiban szerepelt. A languszta sikolya című 1985-ös tévéfilmben a legendás színésznőt, Sarah Bernhardtot játszotta: a magyar színházi közönség nem sokkal korábban Psota Irén játékának tapsolhatott ugyanebben a szerepben. Delphine Seyrig 58 éves korában halt meg tüdőrákban. Közhely, de sajnos tényleg igaz: a dohányzás valóban káros az egészségre.

10. MIREILLE DARC (1938–2017)

Valamikor az 1970-es évek közepén a vajtai gyermeküdülőben töltöttem három hetet. Hétfő esténként vacsora után filmvetítés volt, és ekkor láttam először a Magas szőke férfi felemás cipőben (1972) című francia vígjátékot. Mi tagadás, már akkor sem az éles eszemért szerettek, ugyanis a filmbeli – amúgy nem túl bonyolult – titkosszolgálati játszmákból szinte semmit nem értettem. A rossz oldalon viszont feltűnt egy gyönyörű szőke nő, aki megdobogtatta kamasz szívemet, mert nem a „tizenkettő egy tucat” típust képviselte. Szigorúan nézve nem is mondanám kifejezetten szabályos szépségnek, az összhatás azonban levett a lábamról. No és az számomra mindenképpen filmtörténeti pillanat volt, amikor ez a Christine nevű hölgy hátat fordított hősünknek (Pierre Richard), és megláttam, hogy elegáns estélyi ruhájának hátulja mélyen, nagyon mélyen kivágott... Amint hazautaztam, rögtön újra megnéztem a filmet, és kiderítettem a színésznő nevét is. Mireille Darcnak hívták. Sose hallottam róla korábban, de rögvest vadászni kezdtem a filmjeit. Idővel megtudtam, hogy karrierje az 1950-es évek végén indult, és eredeti neve: Mireille Aigroz. Manökenként is ténykedett. Egy 1960-as Belmondo-filmben, a Szórakozásokban játszott először. Ettől kezdve folyamatosan foglalkoztatták, és már korai filmjeiben olyan sztárok partnere lehetett, mint például Brigitte Bardot és Louis de Funès. Sztárolásában oroszlánrészt vállalt Georges Lautner rendező, akivel többször is dolgozott. Egyik közös filmjük, a Galia (1966) címszerepe hozta meg az igazi áttörést Mireille számára. Innentől fogva már nemcsak dekorációként gondoltak rá a rendezők, hanem komoly színésznőként is számoltak vele.

Jean-Luc Godard például rábízta híres filmje, a Week-end (1967) női főszerepét. A színésznő rajongójaként néztem meg ezt a művet a budapesti Filmmúzeumban a hetvenes évek derekán. A Godard név számomra akkor még semmit nem mondott, úgyhogy komolyan beszoptam az opusz elején olvasható feliratot, amely valahogy így hangzott: „Ezt a filmet véletlenül találták meg egy párizsi szeméttelepen”. Nos, akkoriban semmi affinitásom nem volt az elborult művészfilmek iránt, úgyhogy amikor eljutottunk a megváltó utolsó filmkockáig, tökéletesen érteni véltem, hogy ez a mű miért végezte a szeméttelepen, és sűrűn emlegettem magamban azt a bunkózni való marhát, aki megtalálta. Egy szó, mint száz, Godard azóta se szívügyem, ámbár nyilván ezt a filmjét is másképp nézném ma már. Ami viszont egyértelműen tetszett Mireille filmográfiájából, az egy másik Lautner-film, a Volt egyszer egy zsaru (1971), amelyben fiával együtt került életveszélybe. Feltűnt a Nem zörög a haraszt... (1973) című társadalombíráló bűnügyi filmben, és persze a magas szőke férfi történetének 1974-es folytatásában is. A hatvanas évek végén ismerkedett meg a világhírű filmsztárral, Alain Delonnal, akinek másfél évtizeden át volt hűséges társa. Ugyanezt (a hűséget) Delonról már nem mondhatnánk el, mindenesetre a pár több közös filmet is készített, egy részüket Lautner irányítása alatt. Ezek egyikében, a Jégkeblek (1974) című lélektani thrillerben Mireille egy skizofrén nőt alakított. Együttélésük évei alatt lelkiismeretesen intézte Delon üzleti ügyeit, és egyik üzleti utazása során, 1983-ban súlyos autóbalesetet szenvedett. Élettársa nem éppen lovagias módon ekkora időzítette szakításuk bejelentését, ami magát a színésznőt feltehetően nem érte váratlanul. Az autóbalesetet nem sokkal később egy komoly szívműtét követte, emiatt Mireille hosszabb időre visszavonult a pályáról. Barátsága Delonnal azonban a viszontagságok ellenére megmaradt. Az elmúlt években filmen és színpadon megint játszottak együtt, és 2011-ben közösen jelentek meg szeretett kolléganőjük, Annie Girardot temetésén is.

9. VIRNA LISI (1936–2014)

Az olasz Virna Lisa Pieralisi tulajdonképpen kakukktojás ezen a listán. Őt ugyanis túl a fiatalságán mint vérbeli színésznőt fedeztem fel magamnak, és csak ezután idéztem fel régebbi filmjeit, és lettem rajongója a valaha oly gyönyörű nőnek is. A nevével ugyan gyerekkoromban is gyakran találkozhattam a filmhírekben, valószínűleg láttam is a nálunk bemutatott filmjeit, de mint nő nem maradt meg tartósan az emlékezetemben. Aztán a kilencvenes években felfigyeltem rá a Margó királyné (1994) című véres-kosztümös történelmi drámában, melyben a rettenetes Szent Bertalan-éj kiagyalóját, Medici Katalin anyakirálynét játszotta. Csúnya volt, és öreg, félig kopasz, viszont színésznőként egyszerűen magával ragadó: igazi hús-vér figurát teremtett a történelemkönyvek kliséi helyett. Persze hogy rögvest felülvizsgáltam addigi munkásságát, és megállapítottam, hogy bőven vannak ott újbóli megtekintésre érdemes gyöngyszemek. Olaszok fedezték fel, de nem Olaszországban, hanem Párizsban. Noha jogot tanult Rómában, hamar egyértelművé vált, hogy nem érdemes a tárgyalótermekben szónokolnia, hiszen Isten is a filmvászonra teremtette. 1953-ban kezdett filmezni, ám dekoratív külseje miatt eleinte inkább csak látványelemként használták. Rövidesen kiderült, hogy a jellemábrázolás összetettebb feladataival is képes megbirkózni. Francesco Maselli A nap asszonya (1956) című filmjének főszerepében a kritikusok elismerését is kivívta. Pályafutása első korszakának terméséből Magyarországon talán A fekete tulipán (1963) című romantikus kalandfilm a legismertebb, melyben Alain Delon játszotta a főszerepet. Marilyn Monroe tragikus halála után Hollywood lázas igyekezettel próbálta pótolni az elhunyt szexistennőt, és az egyik lehetséges jelölt Virna Lisi volt. Nagy sztárokkal (Tony Curtis, Frank Sinatra, Jack Lemmon, Anthony Quinn) forgatott, ám az álomgyárban készült produkciói nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hollywoodi korszakából igazából nem is a filmjei, hanem egy 1965-ös fotója a leghíresebb, amelyen úgy tesz, mint aki éppen borotválkozni készül.

Európai filmjei azonban változatlanul sikert arattak: Olasz furcsaságok (1965), Cicababák (1965), Szüzet a hercegnek (1966), Hölgyek és urak (1966), Ha kedd van, akkor ez Belgium! (1969). A hetvenes években is játszott közönségvonzó produkciókban, mint például a Magyarországon forgatott Kékszakáll (1972) vagy a Jack London-sztori alapján született Fehér Agyar-filmek (1973, 1974), de igent mondott a provokatív művészfilmesek felkéréseire is. Liliana Cavani Nietzsche-filmjében (Túl jón és rosszon, 1977) Elisabeth Nietzschét alakította, Salvatore Samperi Ernesto (1979) című drámájában pedig a címszereplő anyját. Mindkét alkotásban nagy hangsúlyt kapott a latens homoszexualitás. Az 1980-as évek Lisi-filmjei közül a magyar nézők alighanem A tenger zamata (1983) című nosztalgikus zenés filmet és a Kolumbusz (1985) című televíziós minisorozatot ismerhetik a legjobban. A kilencvenes évektől kezdve pályáján elsősorban a televíziót részesítette előnyben, bár olykor mozifilmekben is játszott – lásd a már említett Margó királynét. 2003-ban szerepelt A Pál utcai fiúk olasz tévéváltozatában, amely eltért az eredeti Molnár-regénytől, ezért Magyarországon nem is fogadták túl jól. (Mi, magyarok kicsit érzékenyek vagyunk az ilyesmire, mert amúgy más népek irodalmi műveinek idealizált filmfeldolgozásaival egyáltalán nem vagyunk ilyen szigorúak.) Virna Lisi művészetét az eltelt évtizedek során számos rangos díjjal ismerték el: így például megkapta a franciák César-díját és a legjobb női alakítás díját Cannes-ban (mindkettőt a Margó királynéért), négyszer kapott David di Donatello-díjat (kétszer az életművéért), és hatszor vehette át az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját. Magánélete is szerencsésen alakult: 1960-ban ment feleségül Franco Pescihez, akivel több mint öt évtizedig élt együtt a férfi 2013-ban bekövetkezett haláláig. Közös gyerekük, Corrado 1962-ben született, neki köszönhetően a színésznő immár háromszoros nagymama. Virna Lisi 2014. december 18-án álmában hunyt el, alig egy hónappal azután, hogy gyógyíthatatlan tumort diagnosztizáltak a szervezetében.

8. RAQUEL WELCH (* 1940)

Szerény véleményem szerint az amerikai Raquel Welch az egyik leggyönyörűbb nő, aki valaha felbukkant a filmvásznon. Úgy gondolom, sikerének titka nem csak tökéletes alakjában és szép arcában keresendő. A korábbi évtizedek megközelíthetetlen, „isteni” sztárjaival ellentétben ugyanis Raquel nagyon is „földi” szépség volt, aki természetesnek és elérhetőnek tűnt, de mégsem volt közönséges és hétköznapi. Jo Raquel Tejada néven jött világra. Már kislányként szorgalmasan tanult táncolni, és ennek a tudásnak hosszú évek múlva nagy hasznát is vette, amikor Las Vegas sztárjaként látványos show-műsorával tündökölt. Kamaszkorában sorra nyerte a kisebb helyi szépségversenyeket, és teljesen jogosan gondolta azt, hogy vonzó külseje okán helye van a filmvilágban. Nagyon okosan azonban hosszabb távra tervezett, nem elégedett meg azzal, hogy szép, hanem színészileg is képezte magát. Mindazonáltal kissé elhamarkodottan, már 19 évesen férjhez ment, és két gyereket szült. Ezt valószínűleg sosem bánta meg, mert még sztárrá válása előtt anya lehetett, míg számos világhírű kolléganője a mulandó karrierért lemondott a gyerekvállalásról. A hatvanas évek elején ment Los Angelesbe abban a reményben, hogy közel a tűzhöz hamarabb sikerül nagy szereplehetőséghez jutnia. Nem is tévedett. Néhány televíziós munka után 1966-ban főszerepet kapott Richard Fleischer Fantasztikus utazás című sci-fijében, amely az emberi test belsejében játszódik. A maga idejében korszakalkotónak számító mű hatalmas sikert aratott, néhány éve maga James Cameron tervezett belőle remake-et, de aztán a projekt valahogy feledésbe merült.

Kevesen tudják, hogy Raquel következő filmsikere, az Egymillió évvel Krisztus előtt (1966) valójában egy negyed századdal korábbi produkció remake-je. A prehisztorikus korban játszódó kalandfilmben a színésznő végig egy parányi bikiniben játszott, és egy csapásra szexbálvány vált belőle. Először fordult elő a filmtörténetben, hogy nem szőke, hanem barna hajú színésznő lett az ügyeletes szexistennő. Welch bikinis poszterei is igen keresettekké váltak, később egy példány komoly szerephez jutott A remény rabjai (1994) című nevezetes filmben, amely egy Stephen King-novellán alapul. A szexis Raquel a bikinis film után a világ minden tájáról szerződésajánlatokat kapott. Európai filmjei közül nálunk talán a Tündéri nők (1966) a legismertebb. Háromszor is forgatott Burt Reynoldsszal: a Száz puska (1969) című westernben, a Mr. Süket trükkjei (1972) című bűnügyi filmben és a Taták a tutiban (2006) című vígjátékban. Nagy lehetőségnek tűnt a Gore Vidal regényéből forgatott Myra Breckinridge (1970), amely a szexuális forradalom korában a nemi szerepekkel játszadozott, ám egybehangzó vélemények szerint botrányosan sikerült. Raquel ráadásul egyáltalán nem jött ki legendás partnernőjével, Mae Westtel, aki évtizedekkel korábban volt szexszimbólum, de matrónaként is annak hitte magát. Többször is beszólt fiatal riválisának, aki azonban sosem maradt adós a csípősen elegáns viszontválaszokkal. Welch kétszer is forgatott Magyarországon: Kékszakáll (1972), Koldus és királyfi (1976). Pályafutásának egyik csúcspontját jelentette Constance Bonacieux megformálása Richard Lester kétrészes muskétásfilmjében: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Peres úton tízmillió dollár kártérítést kapott az MGM-től, mert leváltották A kék öböl (1982) című film főszerepéről, noha előzetesen még a toplessjelenetekbe is beleegyezett. A per azonban nem tett jót a filmkarrierjének, és az 1980-as években inkább fitneszvideói és show-műsorai révén lehetett hallani róla. Még a Jog a halálra (1987) című tévéfilmben nyújtott emlékezetes alakítása sem hozta vissza az élvonalba. Négyszer is férjhez ment, de egyik házassága sem sikerült. Túl a hetedik X-en még mindig remekül néz ki, és váltig állítja, hogy kerüli a plasztikai beavatkozásokat. Mindezek ellenére jó ideje többet látható a bulvármédiában, mint a filmvásznon.

7. STEFANIA SANDRELLI (* 1946)

Melyik fiatal lány ne akarna sikeres színésznő (vagy énekesnő, netán modell) lenni, és közülük mily kevesen vannak azok, akiknek dicséretes ambíciója valódi tehetséggel párosul?! Az olasz Stefania Sandrelli a közönség nagy szerencséjére a kivételek közé tartozik. Kislány korában zenét tanult, és balettórákra járt. 14 éves korában megnyerte a Miss Cinema Viareggio szépségversenyt, és a Le Ore magazin a címlapon hozta a fotóját. A filmesek is felfigyeltek rá, és 1961-ben megkezdődött immár több mint öt évtizede tartó karrierje. Pietro Germi adta meg számára a kiugrás lehetőségét, amikor a Válás olasz módra (1961) című tragikomédiájában rábízta a koraérett, érzéki Angela szerepét Marcello Mastroianni partnereként. A közönség azonnal megkedvelte az új sztárjelöltet, aki három évvel később az Elcsábítva és elhagyatva (1964) főszerepében – újfent Germi irányítása alatt – a kritikusok elismerését is kivívta. Ettől kezdve Stefania egyre jobb és egyre nagyobb szerepeket kapott. Antonio Pietrangeli Jól ismertem őt (1965) című alkotása egy sikerre vágyó vidéki lány drámai története. Sandrelli olyan neves férfi partnerekkel játszott, mint Ugo Tognazzi, Nino Manfredi, Franco Fabrizi, Franco Nero, Jean-Claude Brialy, Mario Adorf és Enrico Mario Salerno. Egy kisebb szerepet egy bizonyos Mario Girotti alakított, aki néhány évvel később Terence Hill művésznéven futott be. Germi az Egy erkölcstelen férfi (1967) című komédiájában újabb főszerepre hívta felfedezettjét, akire Bernardo Bertolucci is felfigyelt. A Dosztojevszkij-mű alapján készült Partnerben (1968) még nem biztosított neki kulcsszerepet, A megalkuvó (1971) című Moravia-adaptációjában azonban ráosztotta a főhős (Jean-Louis Trintignant) butácska, de érzéki feleségének szerepét, melyet Stefania ragyogóan játszott el. Emlékezetesen formálta meg a temperamentumos vidéki tanítónőt, Anitát is Bertolucci Huszadik század (1976) című monumentális eposzában, amely bírálói szerint tobzódik az erőszakban, a szexben és a marxizmusban.

A Bertolucci-filmek mellett Sandrelli más jeles rendezők alkotásaiban is megcsillogtathatta sokoldalú jellemábrázoló képességét. Annak idején Magyarországon is sikert aratott Carlo Lizzani Gramigna szeretője (1969) című drámája, Germi utolsó vígjátéka, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Alfredo, Alfredo (1972) és Luigi Comencini tragikus szerelmi története, a Szerelmi bűntény (1974), amelyben Giuliano Gemma játszotta a főszerepet. Ettore Scola a Mennyire szerettük egymást! (1974) című társadalmi körképében, majd az annak tematikai folytatásaként forgatott A terasz (1980) című alkotásában számított Stefania tehetségére. A Police Python 357 (1975) című igényes bűnügyi filmben (rendező: Alain Corneau) Sandrelli egy fiatal lányt alakított, aki gyilkosság áldozata lesz: az ügyben egyik szeretője, egy rendőrfelügyelő (Yves Montand) nyomoz, aki maga is gyanúba keveredik. Megtörtént eset ihlette Luigi Comencini Forgalmi dugó (1978) című filmjét, amelyben olasz és nemzetközi sztárok egész sora játszott kisebb-nagyobb szerepeket. Stefania karrierje az 1980-as évek elején hanyatlásnak indult. A színésznő ekkor sokak meglepetésére elvállalta Tinto Brass A kulcs (1983) című erotikus filmjének női főszerepét. A hatalmas sikert aratott alkotásban – mely a direktor talán legjobb munkája – többször is meztelenül jelent meg, olykor kifejezetten merész beállításokban. Nevével és fotóival tele volt az olasz média, és Stefania karrierje ismét szárnyalni kezdett. Természetesen számos erotikus szerepet ajánlottak neki, némelyiket el is fogadta. Igent mondott a magyar Gábor Pálnak is, aki Olaszországban forgatta utolsó filmjét A menyasszony gyönyörű volt (1986) címmel. Kitűnő partnereket kapott Mario Monicelli Reméljük, lány lesz (1986) és Ettore Scola A család (1987) című szívet melengető opuszában. A kilencvenes évek elején Bigas Luna Sonka, sonka (1992) című melodrámájában egy zsarnoki anya szerepét játszotta Penélope Cruz és Javier Bardem partnereként. Luna A meztelen Maya (1999) című kosztümös drámájában is foglalkoztatta, míg Bernardo Bertolucci a Lopott szépségben (1996) dolgozott vele újra. Stefania Sandrelli az új évezredben is forgat, még ha nem is olyan aktív, mint régebben. Gazdag és igényes életművet mondhat magáénak, melyet 2002-ben a Taorminai Filmfesztivál, 2005-ben a Velencei Filmfesztivál, 2006-ban az olasz filmkritikusok és az Itáliában dolgozó külföldi filmkritikusok, 2010-ben pedig a Montréali Filmfesztivál életműdíjával ismertek el.