CASABLANCA

Minden idők egyik legismertebb és legnépszerűbb filmje egy emigráns magyar rendező, Kertész Mihály – vagy ahogyan Hollywoodban ismerik: Michael Curtiz – nevéhez fűződik. Szükség is volt a magyar direktor szakértelmére, mert a Casablanca igencsak zaklatott körülmények között készült. A forgatókönyvet szinte naponta átírták, s emiatt a színészeknek fogalmuk sem volt arról, hogyan építsék fel a szerepüket, merre ível a történet. Mondani sem kéne, hogy a színészválasztás sem ment egyszerűen: híres és kevésbé híres jelöltek neve röppent fel, míg végül Humphrey Bogart és Ingrid Bergman megkapta a két főszerepet. A premier után az addig inkább csak ígéretként jegyzett Bogart egy csapásra a sztárok közé emelkedett, Bergman pedig fényes karrierjének legemlékezetesebb közönségsikerét aratta. Visszatérve Kertészre, a direktor nem tagadta meg magyar gyökereit: ragaszkodott ahhoz, hogy az egyik kulcsfigurának magyar neve legyen, a nemzetközi stábba pedig Szőke Szakáll és Peter Lorre (Löwenstein László) személyében emigráns magyar színészeket is szerződtetett.

A történet

1942-ben vagyunk, szinte egész Európát a nácik uralják. Akinek lehetősége van rá, megpróbál eljutni Amerikába. A menekülők egyik tranzitállomása az észak-afrikai Casablanca városa, ott is elsősorban Rick kávézója, ahol útlevelet lehet szerezni. Az amerikai tulajdonos, Rick Blaine múltja homályos: csak annyit lehet tudni róla, hogy Párizsból érkezett, ahonnan magával hozta barátját, a zongorista Samet is. A bárban egy nap megjelenik egy házaspár: Victor Laszlo, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik vezetője és felesége, a gyönyörű Ilsa. A férj Rick segítségét kéri, hogy útlevélhez jussanak, amellyel Amerikába utazhatnak. Ilsa és Rick jól ismerik egymást Párizsból, ahol valaha perzselő szenvedély fűzte össze őket. Az asszony azonban kilépett Rick életéből, miután megtudta, hogy halottnak hitt férje, a német fogolytáborba hurcolt Laszlo valójában él. Casablancában azonban újra fellángolnak az érzelmek az egykori szerelmesek között…

A forgatókönyv

A Casablanca Murray Burnett és Joan Alison Everybody Comes to Rick's című, akkor még bemutatás előtt álló színdarabján alapul, melyet Burnett 1938-as európai körutazása ihletett. A szerző az Anschluss után látogatott el Bécsbe, amikor az osztrák fővárost már a nácik uralták. Dél-Franciaországban elvetődött egy olyan mulatóhelyre, amelynek nemzetközi törzsközönsége volt. A bár néger zongoristájáról mintázta Sam alakját. Rick a színdarabban ügyvéd, Ilsa helyett pedig egy amerikai nő, Lois Meredith szerepel, aki csak azután találkozik Victor Laszlóval, hogy Rickkel való viszonya véget ért. Az MGM egyik producere, Samuel Marx ötezer dollárt ajánlott a szerzőknek a megfilmesítési jogért, ám a cég vezetője, Louis B. Mayer nem adta áldását az üzletre. A Warner Bros. munkatársai, Stephen Karnot és Irene Diamond szintén olvasták a darabot, amelyet jó filmtémának találtak. Meggyőzték Hal Wallis producert, hogy szerezze meg a jogokat. A Warnernak mindez húszezer dollárjába került: korábban még soha nem fizettek ekkora összeget egy be nem mutatott színdarab megfilmesítési jogáért.

A megfilmesítés első lépéseként az Everybody Comes to Rick's címet Casablancára változtatták. Az átkereszteléssel az Algír (1938) című emlékezetes filmsikerre utaltak, amely egyébként Az alvilág királya (1937) című Jean Gabin-film remake-je. A forgatókönyv megírását Wallis először a sógorára, Wally Kline-ra és Æneas MacKenzie-re bízta. Ők hat hétig dolgoztak a szkripten, de nem igazán boldogultak a szöveggel. A munka folytatását az Epstein ikrek vállalták, akik néhány fontos változtatás mellett döntöttek. Először is előtérbe helyezték Rick figuráját. Hogy motivációi érthetőek legyenek, a cselekményt a Pearl Harbor-i támadás (1941. december 7.) előttre időzítették. A történet drámai fordulatait vígjátéki elemekkel dúsították. A munkába rövidesen bekapcsolódott Howard Koch, aki a fivérekkel párhuzamosan, de tőlük függetlenül dolgozott. Ő elsősorban a politikai és a melodrámai elemeket hangsúlyozta. Negyedikként Casey Robinson lépett színre, aki nemcsak megpróbálta összhangba hozni a három forgatókönyvíró munkáját, hanem új jeleneteket is írt, például Ilsa és Rick kávéházbeli találkozásait. (Robinson nevét nem tüntették fel a film főcímen.) Filmtörténeti legendák szerint a szkriptet még az első csapó után is nap mint nap átírták. Igaz, ezt olykor kényszerből tették. Joseph Breen a hollywoodi cenzúrabizottság (Production Code Administration) képviseletében például kifogást emelt a cselekmény néhány elemével kapcsolatban. Az eredeti elképzelés szerint ugyanis Renault kapitány szexuális ellenszolgáltatást kért a hozzá fordulóktól, Rick és Ilsa pedig annak idején lefeküdtek egymással Párizsban. Breen beavatkozásának hatására a filmben ez a két motívum csak homályos utalásként van jelen.

A rendező és a két főszereplő

A rendezést Hal Wallis először William Wylernek ajánlotta fel, akit 1937 és 1942 között négyszer jelöltek Oscar-díjra. Wyler azonban nem ért rá, mert éppen a Mrs. Miniver című filmjén dolgozott, amelyért 1943-ban megkapta pályafutása első Oscar-díját. Wallis következő választása jó barátja, Kertész Mihály (Kertész Kaminer Manó, 1886–1962) volt. Kertész rendezői pályafutása még Magyarországon elkezdődött. 1912-ben forgatta első filmjét, Az utolsó bohémet. Magyar filmjei közül sajnos egyik sem maradt fenn teljes egészében. 1926-ban szerződött az amerikai Warner Bros.-hoz, ahol hamar az élvonalba került. Magyar származása ellenére a „legamerikaibb” rendezők között tartják számon. A Casablanca jelentette pályafutása csúcsát, ezt később csupán a Mildred Pierce (1945) című alkotásával tudta megközelíteni. A Casablancát napjainkban elsősorban a romantikus filmek etalonjának tartják, a maga idejében azonban a politikai töltete volt az erősebb, legalábbis az Egyesült Államokban. Az amerikaiak többsége ugyanis a negyvenes évek elején még ellenezte, hogy az ország belépjen a második világháborúba, ámbár ez elkerülhetetlennek látszott. Egyes történészek szerint például az amerikai felső vezetés idejében értesült a Pearl Harbor ellen tervezett japán támadásról, de nem tett megfelelő óvintézkedéseket, hogy legyen ürügye a hadba lépésre. A háborús propaganda egyik eszköze volt a filmipar is, Kertész például többször is második hazája szolgálatába állította tehetségét. Ebből az aspektusból nézve a Casablanca tökéletes lenyomata az aktuális politikai légkörnek: azt sugallja, hogy az érzelmeket, a magánéleti boldogságot háttérbe kell szorítani a hazafias célok érdekében, Rick és Renault kapitány bimbózó barátságában pedig a franciákkal való együttműködés szükségszerűségét szimbolizálja.

A Casablanca tervezett szereposztását 1941-ben jelentették be először: Rick szerepét Ronald Reagannek szánták, Ilsát Ann Sheridan játszotta volna, Victor Laszlót pedig Dennis Morgan. Bennfentesek szerint azonban a Warner egy percig se gondolta komolyan a dolgot, az egész csupán reklámfogás volt, hogy sztárjai nevét a köztudatban tartsa. Az illetékesek ugyanis tudtak arról, hogy Reagan bevonul katonának, ezért nem is vehették komolyan fontolóra a szereplését. A harmincas-negyvenes évek gengszterfilmjeinek csillaga, George Raft állítólag egyenesen Jack L. Warner stúdiófőnöknél jelentkezett Rick szerepére – hiába. A színész később azt állította, hogy a stúdió kereste meg őt, de nemet mondott, mert imázsához nem illett egy romantikus filmszerep. Egyébként esélye sem volt, mert Hal Wallis ragaszkodott Humphrey Bogart-hoz (közismert becenevén: Bogey-hoz), aki addig szintén főleg gengsztereket játszott, ráadásul egyes memoárírók szerint épp azokat a szerepeket, melyeket Raft nem fogadott el. A Casablanca volt Bogart első romantikus filmje, és ezzel vált igazi hollywoodi sztárrá. Noha Bogey barátságot ápolt Ann Sheridannel, a színésznő végül mégsem játszhatta el Ilsát.

Hal Wallis Hedy Lamarrt szemelte ki Ilsa szerepére. Az osztrák származású díva az Extázis (1933) című cseh film női főszerepének köszönhette hírnevét, sőt hírhedtségét is, mert az egyik jelenetben meztelenül fürdőzött egy tóban. (Egyik férje, egy gazdag fegyvergyáros később sikertelen kísérletet tett az összes kópia felvásárlására és megsemmisítésére.) Lamarr alakította a női főszerepet a fentebb említett Algírban is. A művésznőt azonban szerződése az MGM-hez kötötte, és a cég nem adta őt kölcsön a konkurenciának. Egyébként Lamarr sem akarta elkötelezni magát egy olyan produkcióhoz, amelynek nem volt kész a forgatókönyve. (Három évvel később viszont egy rádiójátékban, amely a film szkriptjén alapult, mégis eljátszotta Ilsát.) Hedy után más európai színésznők neve is felmerült a főszerepre, mint például Michèle Morgan, Edwige Feuillère és Tamara Toumanova. A legesélyesebbnek Morgan tűnt, aki 55 ezer dollár gázsit kért. Ezt Wallis nem adta meg, mivel időközben kiderült, hogy a svéd Ingrid Bergman 25 ezer dollárért is hajlandó eljátszani a szerepet. (Bergman önéletrajzi könyvében ugyanakkor az olvasható, hogy 110 ezer dollárt kapott Ilsa megformálásáért.)

Ingrid Bergmant akkoriban David O. Selznick filmvállalatához kötötte szerződés, ám producerétől már jó ideje nem kapott egy igazán neki való szerepet. A színésznő bármilyen áldozatra hajlandó lett volna azért, hogy újra filmezhessen, beleértve azt is, hogy egy jó szerep kedvéért elcsúfítsák a külsejét, vagy levágják a haját. Ilsa szerepe elsősorban azért keltette fel az érdeklődését, mert nagyon szeretett volna Humphrey Bogart partnere lenni, és alig várta, hogy megint a kamerák elé álljon. Selznick azonban nem akarta kölcsönadni őt a Casablancához, mert más szerepet szánt neki. Végül a producer alkut kötött a Warnerrel, és Bergmanért cserébe megkapta Olivia de Havillandet egyik saját produkciójához. Ingrid visszaemlékezései szerint a Casablanca forgatása katasztrofálisan indult, mert Wallis állandó vitában állt a forgatókönyvírókkal, Kertész viszont Wallisszal, ezért a színészeknek állítólag fogalmuk sem volt arról, hogy hová lyukad ki a történet, és hogyan kellene a szerepüket felépíteniük. Ő például azt se tudta, kit is játszik tulajdonképpen, és mik a figura motivációi.

Várakozásaival ellentétben Bogart társaságát sem igazán tudta élvezni, mert szerinte a forgatáson uralkodó bizonytalanság miatt partnere zárkózottan viselkedett: udvarias volt ugyan, de távolságtartó. Ennek ellenére Humphrey Bogart akkori (harmadik) felesége azzal vádolta meg a férjét, hogy titkos viszonyt folytat Bergmannal. Érdekesség, hogy a két főszereplő között öt centiméter magasságkülönbség volt Bergman javára, ezért közös jeleneteikben Bogart-nak vagy sámlira kellett állnia, vagy párnákra ülnie, ha a szituáció szerint a szereplők éppen ültek. (Az IMDB adatai szerint a magasságkülönbség csak két centiméter volt, a lenti fotón viszont Bogart egyértelműen magasabb Ingridnél.) A színésznő legalább annyit szeretett volna előre megtudni, hogy Ilsa tulajdonképpen kibe is szerelmes: Rickbe vagy a férjébe. Az alkotók azonban így feleltek neki: „Még mi sem tudjuk… Csak játszd el jól – a kettő között.” Bergman ezért minimálisra korlátozta a mimikáját és a gesztusait. Ilsa megformálását évekkel később így idézte fel: „A Casablancában gyakran semmi sem volt az arcomon, egyáltalán semmi. De a közönség mindenfélét beleképzelt. Olyannak képzelték a gondolataimat, amilyennek ők akarták: ők játszottak helyettem.” Bogart viszont így emlékezett: „Semmit se csináltam ebben a filmben, amit korábban ne tettem volna meg egy forgatáson, de amikor a kamera közelről végigpásztázza Ingrid Bergman arcát, miközben ő azt mondja, szeret téged, attól bárki romantikus hangulatba kerülne.”

A többi fontosabb szereplő

Az eredeti színdarab 16 szöveges szereplőre és számos statisztára épült, a forgatókönyv azonban 22-re emelte a szöveges szereplők számát, és több száz, szöveg nélküli statiszta jelenlétét írta elő. A történet hitelességét akarva-akaratlanul is fokozta, hogy számos szerepet Európából menekült színészek játszottak, és összességében is kevés amerikai tagja volt a stábnak. (Egy amerikai produkció esetében még napjainkban sem jellemző, hogy a stábot javarészt ne amerikaiak alkotnák.) Victor Laszlo a történet szerint cseh nemzetiségű, ennek ellenére Kertész állítólag ragaszkodott a magyar névhez. A szerepet alakító Paul Henreid 1935-ben emigrált Ausztriából. Amikor elvállalta a Casablancát, szerződésében kikötötte, hogy az ő nevét is ugyanakkora méretben kell feltüntetni a plakátokon, mint a két főszereplőét. Róluk egyébként nem volt túl jó véleménnyel, szerinte például Bogart csupán egy középszerű színész volt. Ingrid Bergman úgy találta, hogy Henreid kifogyhatatlan a sztárallűrökből, ezért később is csak „primadonna”-ként emlegette kollégáját. Az angol Claude Rains (Renault kapitány) játszott a Robin Hood kalandjai (1938) című Kertész-filmben is. Négy évvel a Casablanca után újra Ingrid Bergmannal forgatott Alfred Hitchcock Forgószél (1946) című klasszikus alkotásában. A szintén brit Sydney Greenstreet fiatalon egy sörgyárban dolgozott, de annyira unta a munkáját, hogy mellette színészetet kezdett tanulni. 1902-ben debütált a színpadon, filmkarrierje azonban csak hatvanon felül kezdődött el A máltai sólyommal (1941), amelyben Bogart és Peter Lorre oldalán játszott. (Lorre összesen kilenc filmben volt a partnere.) Kevésbé köztudott, hogy részben az általa játszott Signor Ferrari ihlette Jabba figuráját a Csillagok háborúja-filmekben. A német Conrad Veidt (Strasser őrnagy) a némafilmkorszakban kezdett filmezni. A Mások, mint a többiek (1919) című alkotásban a filmtörténet első meleg karakterét játszotta el. Zsidó származású felesége miatt 1933-ban el kellett hagynia Németországot. Előbb Angliában, majd Hollywoodban folytatta sikeres művészi pályáját, ironikus módon azonban gyakran szerződtették náci figurák eljátszására. (A Casablancában egyébként nem ő volt az egyetlen német emigráns színész, aki nácit formált meg.)

Sam helyett Hal Wallis kezdetben egy női zongoristát akart, akit Hazel Scott, Lena Horne vagy Ella Fitzgerald játszott volna. Végül úgy döntött, hogy a figura egy néger férfi lesz. A szerepet Dooley Wilson kapta, aki viszont a valóságban dobos volt, és nem zongorista. Helyette a szintén színes bőrű Elliot Carpenter zongorázott, aki forgatás közben a kamera látószögén kívül volt, ám Wilson látta őt, és tökéletesen tudta utánozni a kézmozdulatait. A munka során Wilson és Carpenter között tartós barátság alakult ki. A Casablanca stábjának tagjai közül egyébként Wilson volt az egyetlen, aki járt már az afrikai városban. Madeleine LeBeau (Yvonne) zsidó férjével, Marcel Dalióval együtt menekült el Párizsból, állítólag néhány órával a németek bevonulása előtt. Különböző hányattatások után sikerült eljutniuk az Egyesült Államokba. Férjével együtt szerződtették őt a Casablancához, és javában tartott a forgatás, amikor Dalio beadta a válókeresetet. Noha a Warner több filmet is tervezett Madeleine-nel, a Casablanca premierje után felbontották a vele kötött szerződést. A színésznő 1947-ben visszatért Franciaországba, és ott folytatta karrierjét, melynek egyik kiemelkedő állomása Fellini mesterműve, a Nyolc és fél (1963). Carl, a pincér szerepét a magyar Szőke Szakáll (eredeti neve: Gärtner Sándor, első magyar művészneve: Gerő Jenő) alakította, aki S. K. Sakall néven szerepel a stáblistán. Szőke 1939-ben menekült el Európából. Három lánytestvére sajnos nem volt ilyen szerencsés: mindhárman koncentrációs táborban pusztultak el. Peter Lorre (Ugarte) Rózsahegyen született Löwenstein László néven. Németországban kezdett filmezni, Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost (1931) című filmjében nyújtott alakításával vonult be a filmtörténetbe. A nácizmus elől menekült az Egyesült Államokba. Karrierje során olyan világhírű rendezők foglalkoztatták, mint például Alfred Hitchcock, John Huston, Frank Capra, Don Siegel, Richard Fleischer és Roger Corman. Hazánkban kevesen tudják, hogy ő játszott először gonosztevőt egy Bond-filmben, a Casino Royale (1954) tévéváltozatában. 

A stáb és a forgatás

Arthur Edeson operatőr nevéhez olyan világhírű filmek fűződnek, mint a klasszikus Frankenstein (1931) és a tíz évvel későbbi A máltai sólyom. A Casablanca forgatásán kiemelt figyelmet fordított Ingrid Bergmanra, akit többnyire a színésznő előnyösebb profiljából, bal oldalról filmezett lágy szűrők és az úgynevezett „tekintetfény” (catch light) alkalmazásával. E technikai eljárás eredményeként Bergman szemei csillogtak, arca ugyanakkor szomorúnak és nosztalgikusnak tűnt. A kísérőzenét az Elfújta a szél (1939) világhírű zeneszerzője, Max Steiner komponálta a francia nemzeti himnusz, a La Marseillaise zenei motívumainak felhasználásával. Fel akarta használni a náci himnuszt is, ám a nemzetközi szerzői jogok ezt nem tették lehetővé. Ekkor úgy döntött, hogy a német figurák személyéhez a német nemzeti himnusz, a szövetséges országokhoz tartozó szereplőkhöz pedig a La Marseillaise dallamát kapcsolja. A híres betétdal, az As Time Goes By nem Steiner, hanem Herman Hupfeld szerzeménye 1931-ből, és már az eredeti színdarabnak is a része volt. A vége felé járt a forgatás, amikor Steiner felajánlotta, hogy egy új dalt ír Hupfeldé helyett. Ingrid Bergman azonban addigra már levágatta a haját a következő filmszerepéhez, ezért nem volt lehetőség újraforgatni azokat a jeleneteket, amelyekben az As Time Goes By elhangzott. Az Amerikai Filmintézet 2004-es ranglistáján az As Time Goes By minden idők 100 leghíresebb filmdala között a második helyet foglalja el. (A győztes az Over the Rainbow az Óz, a csodák csodája című filmből.) A Casablanca betétdalai közül egyébként kifejezetten a filmhez csupán egyetlenegyet komponáltak: a Knock on Wood szövegét Jack Scholl írta, zenéjét M. K. Jerome szerezte. A szerzőpáros Dat's What Noah Done címmel még egy dalt írt a filmhez, de azt kivágták a végső változatból.

A film forgatása 1942. május 25-étől augusztus 3-áig tartott. A gyártási költségek 950 ezer dollárt tettek ki, ami az eredeti költségvetéshez képest körülbelül 100 ezer dollárral volt több. Az első forgatási napon vették fel azt a párizsi jelenetet, amelyben Rick és Ilsa Sam zongorája mellett állnak. A romantikus epizód valójában improvizáció eredménye, mert a főszereplők közül aznap csupán Bogart és Bergman volt elérhető. A forgatás egyébként szinte végig műteremben zajlott, Strasser őrnagy megérkezésének jelenetét viszont a Los Angeles-i Van Nuys repülőtéren vették fel, amelyet akkor még Metropolitan repülőtérnek neveztek. A párizsi visszaemlékezésekhez azokat a díszleteket használták, amelyeket a párhuzamosan forgatott, de később bemutatott The Desert Song (1943) című filmhez építettek. Rick kávézóját a marokkói Tangierben található El Minzah hotel alapján tervezték meg. Ez a díszlet három részből állt, amelyek között azonban nem volt átjárás. A híres fináléban látható Lockheed Model 12 Electra Junior repülőgép valójában kartonpapírból készült méretarányos makett volt. A jelenet ugyanis este játszódik, biztonsági okokból viszont sötétedés után nem lehetett igazi repülőtéren forgatni. Hogy a makett igazi repülőgépnek tűnjön, a körülötte lévő személyzet alacsony termetű statisztákból állt. A módszert évtizedekkel később Ridley Scott is alkalmazta A nyolcadik utas a Halál (1979) című híres horrorjában: az idegen bolygón talált űrhajó méretei azért tűntek különösen nagynak, mert a mellette látható űrhajósok valójában szkafanderbe öltöztetett gyerekek voltak.

A film már elkészült, amikor a szövetséges csapatok 1942. november 8-án bevonultak Casablanca városába. Felmerült az az elképzelés, hogy emiatt megváltoztatják az opusz befejezését, és a szereplők értesülnek az invázióról. Jack Warner azonban úgy vélte, ez a hadművelet sokkal nagyobb horderejű annál, hogy csupán futólag említsék meg, megérdemelne egy külön filmet is. Warnerrel egyetértésben a Bergmant „kölcsönző” David O. Selznicknek az volt a véleménye, hogy kár lenne elrontani a kitűnően sikerült eredeti befejezést. Mellesleg a Renault kapitányt alakító Claude Rains sem tudott tovább a produkció rendelkezésére állni, ezért a tervezett pótjelenetet végül nem forgatták le. Önéletrajzi kötetében Ingrid Bergman arról írt, hogy az alkotók a híres befejező repülőtéri jelenethez kétféle verziót is elképzeltek. Az egyik szerint Lisa elrepül a férjével, a másik szerint viszont Rickkel marad. Miután felvették az első verziót, azt az egész stáb annyira jónak tartotta, hogy a másodikat már le sem forgatták. Valószínű azonban, hogy ennek a döntésnek erkölcsi okai is voltak, hiszen a szigorú amerikai filmcenzúra úgysem engedélyezett volna egy olyan befejezést, amelyben a feleség elhagyja hősies férjét a szeretője miatt. Éppen a cenzúra miatt kellett tompítani azokat az utalásokat is, amelyek Ilsa és Rick párizsi intim viszonyára vonatkoztak. A Casablanca egyik leghíresebb szállóigéje, a búcsújelenetben hallható „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship” (Louis, azt hiszem, ez egy csodálatos barátság kezdete) nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben. Hal Wallis producer akkor találta ki, amikor már véget ért a forgatás, ezért Humphrey Bogart-nak egy hónappal később vissza kellett mennie a stúdióba, hogy felvegyék vele ezt a mondatot.

A fogadtatás

A bemutatót eredetileg 1943 tavaszára tervezték, ám a szövetségesek észak-afrikai inváziója miatt előbbre hozták 1942. november 26-ára. A széles körű forgalmazás 1943 januárjában kezdődött, amikor Casablanca városában Churchill brit miniszterelnök és Roosevelt amerikai elnök találkozott egymással. Noha a filmet kedvezően fogadta a közönség, eleinte nem számított kiugró kereskedelmi sikernek, az év legjövedelmezőbb filmjei között csupán a hetedik helyet foglalta el. A kritikák többsége viszont kifejezetten kedvező volt, és a film néhány év leforgása alatt mind a közönség, mind a kritikusok körében kultikus népszerűségre tett szert, amely az új évezredben sem múlt el. A rettegett filmkritikus, Roger Ebert szerint a Casablanca jelentősebb és emlékezetesebb alkotás, mint Orson Welles legendás filmje, az Aranypolgár (1941). A világhírű olasz művészettörténész és író Umberto Eco 1986-ban tanulmányt írt a Casablanca hatásmechanizmusáról. Ebben többek között ezt olvashatjuk: „A Casablanca ezer meg ezer más filmből vett idézet. Illatfelhőként hordoz maga után szituációkat, amelyeket a néző rögtön belelát, észre sem véve, hogy más filmekből valók... Mikor minden őstípus szemérmetlenül beront a színre, homéroszi mélységek nyílnak. Két klisé nevetséges. Száz klisé megható.”

A Casablancát 1944-ben nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra: legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb vágás, legjobb eredeti filmzene. Kertész Mihály a rendezésért kapta meg a díjat, az Epstein fivérek és Howard Koch a forgatókönyvért, továbbá a Casablanca lett az év legjobb filmje is. Amikor a szokásoknak megfelelően a producer, Hal Wallis felállt, hogy átvegye a legjobb filmért járó Oscart, észrevette, hogy a Warner Bros. főnöke, John Warner már elindult a színpad felé. Wallis dühös lett, megalázva érezte magát, de kénytelen volt visszaülni a helyére. Az incidens azonban oly mély nyomot hagyott benne, hogy nem sokkal később megvált a Warner filmgyártól. Negyven évvel később is úgy nyilatkozott, hogy soha nem heverte ki azt a sokkot, amely a kínos díjátadón érte. A Casablancát 1998-ban a kiemelt védelmet élvező amerikai filmörökség részének nyilvánították. Az Amerikai Filmintézet 2001-ben összeállított ranglistáján Kertész alkotása minden idők második legjobb filmje. (A győztes film az Aranypolgár.)

A folytatás, a hommage-ok és az utánzatok

A Casablanca folytatásának gondolata néhány héttel a premier után máris felvetődött. A tervezett film a Brazzaville címet kapta, mivel a Casablanca végén Renault kapitány megemlíti, hogy Brazzaville-be fog repülni. A folytatást végül sem akkor, sem azóta nem forgatták le. 1974-ben François Truffaut ajánlatot kapott arra, hogy készítse el a Casablanca remake-jét, de a világhírű francia filmrendező visszautasította a felkérést. Mindazonáltal Kertész alkotásának alaphelyzetét az elmúlt évtizedek során számos filmben felhasználták: például az 1980-as Caboblanco Dél-Amerikában játszódik, szintén a II. világháború idején, az 1990-es Havana pedig az 1950-es évek Kubájában. 2007-ben egy indiai remake tervét jelentették be, ám ez a produkció egyelőre még nem valósult meg. Talán a leghíresebb film, amely a Casablanca hatására született, Woody Allen komédiája, a Játszd újra, Sam! (1972). A címet sokan a Casablanca egyik szállóigéjének tartják, noha ez a mondat (angolul: Play It Again, Sam!) ebben a formában nem hangzik el Kertész filmjében. Egyes pletykák szerint az 1980-as években a Casablanca forgatókönyvét az eredeti színdarab címére átkeresztelve több filmtársasághoz is benyújtották. Voltak, akik ráismertek ugyan a filmtörténeti klasszikusra, a legtöbb illetékes azonban nem. Ők mindannyian elutasították a szkriptet azzal az indoklással, hogy a történetből nem lehet jó filmet forgatni, túl sok a párbeszéd és nagyon kevés a szex.

Ha filmen nem is, de könyvben folytatódott a Casablanca. Michael Walsh As Time Goes By című regénye 1998-ban jelent meg. A cselekmény ott kezdődik, ahol a film véget ért, és az olvasók megismerhették Rick titokzatos amerikai múltját is. Mindazonáltal Walsh könyve nem aratott kiemelkedő sikert, ahogyan korábban David Thomson nem hivatalos folytatásként megjelent regénye, az 1985-ös Suspects sem. Két rövid életű televíziós sorozat a Casablanca előzményeit mutatta be. Az első szériát 1955-ben tűzte műsorára az ABC tévétársaság Charles McGraw (Rick) és Marcel Dalio (Renault) főszereplésével. (Dalio az eredeti filmben is játszott: Emilt, a krupiét alakította.) A másik tévésorozatot az NBC mutatta be 1983-ban David Soul, Ray Liotta és Scatman Crothers főszereplésével. A rádiós változatok közül a legelsőt és a leghíresebbet 1943. április 26-án sugározták a film három főszereplője, Bogart, Bergman és Henreid közreműködésével. Julius Epstein 1951-ben és 1967-ben is megpróbálta musicalként színpadra állítani a Casablancát, de egyszer sem jutott el a premierig. Nem lettek sikeresek a film alapjául szolgáló színdarab, az Everybody Comes to Rick's bemutatói sem. Az 1980-as években a WTBS tévécsatorna bemutatta a Casablanca utólag kiszínezett változatát. A klasszikus fekete-fehér filmek kiszínezése akkoriban jött divatba, ám az eljárás igen heves bírálatokban részesült. Az érdekelt üzletemberek arra hivatkoztak, hogy a fekete-fehér filmek már nem érdeklik a közönséget, a filmalkotók szerint azonban ezeket a klasszikus alkotásokat eleve a fekete és a fehér árnyalataira tervezték, és ezt a művészi hatást a kiszínezés teljesen tönkreteszi. Humphrey Bogart fia így nyilatkozott az utólagos színezésről: „Ha képes vagy kiszínezni a Casablancát, miért nem pótolod mindjárt a Milói Vénusz hiányzó karjait is?”

Casablanca (1942) – amerikai romantikus filmdráma. Murray Burnett és Joan Alison Everybody Comes to Rick's című színdarabjából a forgatókönyvet írta: Julius J. Epstein, Philip G. Epstein, Howard Koch és Casey Robinson. Operatőr: Arthur Edeson. Zene: Max Steiner. Díszlet: George James Hopkins. Jelmez: Orry-Kelly. Vágó: Owen Marks. Rendező: Michael Curtiz (Kertész Mihály). Főszereplők: Humphrey Bogart (Rick Blaine), Ingrid Bergman (Ilsa Lund), Paul Henreid (Victor Laszlo), Claude Rains (Louis Renault kapitány), Conrad Veidt (Heinrich Strasser őrnagy), Sydney Greenstreet (Signor Ferrari), Peter Lorre (Ugarte), S. K. Sakall (Carl), Madeline LeBeau (Yvonne).