Dolce Vita

Dolce Vita

2017. június 6., kedd

FEJEDELMEK FÜRDŐJE

A Fejedelmek fürdője hivatalosan ugyan német–magyar koprodukció, de tudomásom szerint nálunk nem játszották sem a mozik, sem a tévécsatornák, és nem jelent meg se DVD-n, se Blu-Rayen. Az eredeti címet (Prinzenbad) magam fordítottam Fejedelmek fürdőjének: a Királyok fürdője talán stílusosabb fordítás lenne, de az nagyon összecseng a Király fürdővel, márpedig a filmet nem ott, hanem a szintén nagy múltú, patinás Gellért fürdőben forgatták. A több szálon futó cselekmény javarészt a fürdőben játszódik, mégpedig olyan időpontban, amikor a létesítményt csak férfiak látogathatták. A szereplők között számos ismert magyar színész – Alföldi Róbert, Szabó Sándor, Reviczky Gábor, Kaszás Attila, Gera Zoltán, Verebély Iván, Szilágyi István és a kaszkadőrszakértő Kivés György – felbukkan kisebb-nagyobb szerepekben, a hely jellegéből adódóan többnyire egy szál ágyékkötőben, amely alá némelyikük – amolyan polgárpukkasztó fordulatként – rövid bepillantást is enged. Mégsem hiszem, hogy a film – melynek egyik producere Szabó István! – emiatt nem jutott el hozzánk. Valószínűbb, hogy az illetékesek úgy gondolták, az effajta periférikus művészfilmeknek hazánkban nincs nagy közönsége. Magam is úgy gondolom, hogy legfeljebb a Cirkogejzír moziban vagy más hasonló alternatív forgalmazásban lehetett volna bemutatni, esetleg a Duna Tv-ben.


A Gellért fürdő
A mai Gellért fürdő elődjének tekinthető gyógyfürdőt II. András király (1176–1235) alapította a XIII. században. Egyes források szerint itt akkor már állt egy kórházépület, melyet III. Béla (1148–1196) idején a johannita rend emeltetett. A török korban a fürdőt Acsik Ilidzsének (nyitott fürdőnek) hívták, amelyről a híres török világutazó, Evlija Cselebi (1611–1684) is megemlékezett útleírásaiban: „Frengisztánból [Európából] és Magyarországból kocsikon jönnek oda. A franciabetegségre [vérbaj] és más hétféle bajra hasznos. E fürdő használatának szabálya az, hogy mikor a test egészen vörös lesz benne, ki kell menni belőle s magát melegen tartani.” (A vérbajosokat máshová be sem engedték, az Acsik Ilidzsébe viszont a lovaikkal együtt bemehettek.) Buda 1686-os visszafoglalása után a fürdő I. Lipót háziorvosának tulajdonába került. Ekkor már Sáros fürdőnek hívták a helyet, mert a forrásvízzel együtt finom iszap is a felszínre tört, és leülepedett a medencék alján. 1718-ban a háziorvos fia, Wartenbergi Illmer Károly eladta a Sáros fürdőt Buda városának. Bár a városvezetés valamelyest felújította a rossz állapotban lévő épületet, a következő közel száz évben nem foglalkozott az állagmegőrzéssel. A fürdő 1809-ben ismét magánkézbe került, de a többszöri tulajdonoscsere sem hozta meg a hely fellendülését. Az 1830-as években elkészült a közfürdőhöz és az öt törökfürdőhöz kapcsolódó huszonhét szobás épület, ami felélénkítette ugyan a forgalmat, de a módosabb polgárok továbbra is a Rudasba és a Császárba jártak.


Buda, Pest és Óbuda 1873-as egyesülése után húsz évvel, 1893-ban határozat született két új Duna-híd építéséről. Az egyiknek, a Ferenc József hídnak (a mai Szabadság híd) azonban útjában állt a fürdőépület, ezért azt 1894-ben lebontották, a területet pedig hét évvel később kisajátította a főváros. A XX. század elején született meg az a koncepció, amelynek jegyében a városvezetés Budapestet fürdővárossá kívánta tenni. Ennek érdekében 1905-ben pályázatot írtak ki egy új fürdőépület-együttes tervezésére. Az építkezés a nyertesek (Sebestyén Artúr, Hegedűs Ármin és Sterk Izidor) terveinek egyesítése alapján 1909-ben kezdődött meg, és 1917-ben fejeződött be. A szecessziós stílusban épült Gellért Hotel és Gyógyfürdő a következő évben nyitotta meg a kapuit. Akkoriban Európa legkorszerűbb gyógyfürdőjének számított, mindenben a legmagasabb minőséget képviselte. Néhány év múlva felszámolták a komplexumhoz tartozó parkot, és a helyén 1927-ben hullám strandfürdőt hoztak létre. 1934-ben pezsgőfürdővel bővült a kínálat. 1945-ig a Gellért fürdő nemzetközi hírnévnek örvendett, és exkluzív vendégkörrel büszkélkedhetett: művészek, politikusok, sőt uralkodók is igénybe vették szolgáltatásait.


Budapest ostroma alatt a fürdő épülete és berendezése súlyosan megrongálódott. Az értékes festmények, étkészletek és bútorok egy része megsemmisült, vagy nyomuk veszett. Szerencsére a személyzet amit csak lehetett, igyekezett időben megmenteni, és ezek az értékek később vissza is kerültek a Gellértbe. Még 1945-ben helyreállították a szobák egy részét, de az épület dunai oldalát csak 1961-ben hozták rendbe. A szállót 1980-ban modernizálták először. Húsz évvel később további felújításokra került sor, melyek keretében a létesítmény újabb szobákkal bővült. A fürdő átfogó felújítása 2007 januárjában kezdődött, és a következő év áprilisában ért véget. A Gellértben évtizedekig külön női és férfi termálrészleg üzemelt. Az ezredforduló után hétvégénként átálltak a koedukált üzemmódra, amely 2013. január 1-jétől kizárólagossá vált. A korábbi gyermekmedencés és zuhanyzórészleg helyén – az eredeti felépítmények megtartásával – 2013-ban megnyílt a Pagony. A Gellért fürdő történetéhez két botrány is kapcsolódik. A kilencvenes évek végén Katarzyna Kozyra lengyel képzőművész férfinak maszkírozta magát, rejtett kamerákat helyezett el a fürdőben, és titokban felvételeket készített a fürdőzőkről. A személyiségi jogokkal kapcsolatos etikai kérdésekből nem csinált problémát magának. A titkos felvételek alapján készült videoinstallációt az 1999-es velencei biennálén mutatták be először. A másik skandalumról egy német újság számolt be 2011-ben. A hír szerint a német Hamburg-Mannheimer biztosító 2007 júniusában szexpartit rendezett a fürdőben száz legjobb munkatársának. Az eset miatt Németországban per indult a biztosító ellen. A Gellért vezetősége úgy nyilatkozott, nem volt tudomása arról, hogy a német cég egész pontosan milyen célra bérelte ki a fürdőt.


Az író-rendező
Magyarországon valószínűleg nem sokan ismerik Richard Blank német író-rendező nevét és munkásságát, de tartok tőle, hogy ezt bármely, nem német anyanyelvű országról el lehetne mondani. Blank 1939. május 5-én született Németországban, az észak-rajna-vesztfáliai Langenfeldben. A kölni, a bécsi és a müncheni egyetemen filozófiát, germanisztikát és színháztudományt tanult. 1968-ban sikeresen doktorált Ernesto Grassi (1902–1991) német–olasz filozófusnál. Tanulmányi ideje alatt kezdett behatóbban foglalkozni az írással és a filmkészítéssel. 1968-tól forgat televíziós dokumentumfilmeket, 1969-től publikál. 1969 és 1972 között három rádiójátékot rendezett. A német WDR tévécsatorna számára forgatott három rendhagyó adaptációja, a Dracula (1976), a Peter Schlemihl (1977) és a Parsifal (1979), a dokumentarista és a fikciós elemeket elegyítette. 1978 óta elsősorban játékfilmekben gondolkodik, melyek többségét a televízió számára készítette. Mindössze három filmje jutott el a mozikba is, ezek közül a Fejedelmek fürdője a második. A filmkészítés mellett továbbra is foglalkozik az írással. Főleg elméleti munkákat publikál, a legutóbbi 2015-ben jelent meg Hollywood, goodbye! Plädoyer für eine eigenständige Filmkunst címmel. Blank munkásságának megítélése meglehetősen szélsőséges: egyes vélemények szerint egy Peter Greenaway-hez mérhető, eredeti látásmódú, sokoldalú polihisztorral van dolgunk, mások szerint azonban periférikus tevékenysége csupán lábjegyzet a német kulturális életben.


Így láttam én
A Szégyenlős Charlie (1971) és a Maréknyi szerelem (1974) című svéd filmeknek egyaránt van olyan jelenetük, amely egy férfi fürdőben játszódik. (A hetvenes években mindkét filmet játszották Magyarországon is.) Ezekkel a képsorokkal Vilgot Sjöman rendezőnek egyáltalán nem az volt a célja, hogy hímnemű szereplőit öncélúan mutogassa ruha nélkül. A testi lemeztelenedés nála a jellemábrázolás egyik eszköze: szereplői fizikailag már semmit nem takargatnak a fürdőben, átvitt értelemben azonban némelyiküknek maradt még takargatnivalója. A helyszín által megkövetelt leplezetlen nyíltsággal ugyanis nem mindig párosul a szavak és tettek őszintesége. Mindazonáltal Sjöman nem hagyta ki a humorfaktort sem: a Szégyenlős Charlie főcímét például a szituációból adódó gagekre építette fel, a Maréknyi szerelem esetében pedig észrevehető a vizuális irónia, hogy a fürdőző férfiak elformátlanodott csupasz teste mennyire nem tükrözi azt az erőt és energiát, amelyet a társadalomban elfoglalt helyük alapján elvárnánk. A téma kapcsán érdemes kitérni a brit Peter Greenaway-re is, aki határozottan elutasítja azt a szemléletet, mely szerint csak a harminc év alatti, tökéletes alakú nők és férfiak lehetnek szépek. Filmjeiben nemegyszer ábrázolja szépnek a tökéletlen, alaktalan, elöregedett testet is. A Fejedelmek fürdője láttán az volt az első benyomásom, hogy Richard Blank rendező egy egész filmet szentelt annak, amire Sjömannak pár perc is elegendő volt, pedig Blank szellemi muníciója sajnos egyáltalán nincs egyenes arányban filmje játékidejével. A meztelenség ábrázolásában látszólag a greenaway-i szemléletet képviseli, valójában azonban kamerájával csak megörökíti a látványt, de nem esztétizálja. „Ilyenek vagyunk, és így nézünk ki. A férfiak egyáltalán nem a teremtés koronái” – mondotta saját látásmódjáról Richard Blank.


Greenaway filmjei vizuálisan akkor is különleges élményt jelentenek, ha az ember olykor értetlenül áll a különféle kultúrtörténeti utalások előtt, vagy nem képes felvenni a cselekmény fonalát, mert vagy alig történik valami, vagy éppen hogy túl sok minden zajlik egyszerre. Blank alkotásában viszont az operatőri munka megbízható ugyan, de mentes minden különösebb formanyelvi bravúrtól, ezért a néző kénytelen szinte kizárólag a párhuzamosan futó cselekményszálakra koncentrálni. Ezek viszont vagy érdektelenek, vagy közhelyesek. Egy fiatal képzőművész viszonyt folytat egy férjes asszonnyal. A felszarvazott férj megjelenik a fürdőben, hogy megbizonyosodjon a hűtlenségről, és elégtételt vegyen. Ha ez így nem lenne elég közhelyes, egy idős operaénekes – a Valahol Európában egykori Ficsúrja, az Izraelbe emigrált Rónai Ábrahám alakítja – időről időre rázendít a La donna è mobile kezdetű áriára, hogy mindenki egész biztosan vegye az adást: az asszony (= hősnő) bizony tényleg ingatag. (Mellesleg a hősnő férfinak öltözve oson be a fürdőbe a szeretőjéhez. Ki tudja, talán innen vette az ötletet Katarzyna Kozyra.) Állítólag Csehovtól ered ez a színházi mondás: „Ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie.” Nos, ebben a filmben egy kés kerül elő, amely a történet végén természetesen nem annak a hátában köt ki, akinek eredetileg szánták. Zajlik közben valamiféle kábítószerügylet is, amelynek leleplezésére egy ügyefogyottnak tűnő titkos ügynök jelenik meg, akiről aztán kiderül, hogy igazából tényleg olyan hülye, mint amilyennek elsőre gondoltuk. Időnként látunk valamiféle bizarr sportedzésnek tűnő gyakorlatozást is, máskor egy éltes úr homoszexuális színezetű hatalmi játékot játszik két férfival, kiknek egyike az életére törne.


Annyira banális mindaz, ami a cselekmény szintjén történik, hogy a jóindulatú néző arra gyanakszik, itt valójában megfejtésre váró szimbólumokról van szó. A fürdő is szimbólum, ahogyan az időről időre megjelenő fürdőmester is, akárcsak a „sportolók”, akiknek egyenmasírozása az egyik jelenetben valamiféle náci utalásnak tűnik. De ha szimbólumokról van is szó, Blank nem sok fogódzót ad a megfejtésükhöz, és kedvet se igazán csinál ahhoz, hogy az unatkozó néző megpróbáljon valamiféle mélyebb jelentéstartalmat keresni a látottakhoz. Pedig a magyar nézők (nem tudom, rajtam kívül hányan lehetnek) tulajdonképpen szerencsés helyzetben vannak, mert ők legalább ideig-óráig elszórakoztathatják magukat azzal, hogy vajon melyik ismert magyar színész fog még felbukkanni egy szál ágyékkötőben a történet során. Írásom vége felé közeledve szívesen írnám azt, hogy legalább a színészek mentik azt, ami menthető, de ezt sajnos nem így láttam. Kimondottan rossz alakításról nem beszélhetek, de nem lehetett nem észrevenni, hogy a direktor számára a külső mintha fontosabb lett volna, mint a színészi képességek. Dany, a fürdőmester szerepében a német filmművészet emblematikus személyisége, Bernhard Wicki (1919–2000) színész-rendező utolsó mozis alakítását láthatjuk. Direktorként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint A híd (1959) vagy a Malachiás csodája (1961), míg színészként elsősorban Az éjszakából (1960) emlékezhetünk rá: Tommasót játszotta, a főhős haldokló barátját. A Fejedelmek fürdőjében Wicki végig olyan szájmozgással beszél, mintha Peter Sellerst akarná parodizálni a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című vígjátékból. Nem akarok érzéketlen tuskó lenni: lehet, hogy valamilyen betegség okozta az idős színész fura hanghordozását, mindazonáltal a figurát akaratlanul is a paródia felé vitte.


Az egyes külföldi kritikusok által sokat dicsért női főszereplők tehetsége engem nem különösebben ragadott magával. Az európai művészfilmek – a magyarokat is beleértve – szerintem tele vannak ilyen színésznőkkel, akik a feltételezhető rendezői szándék szerint „érzékeny arcjátékuk, színészi eszköztelenségük” által a természetességet, magát a nagybetűs ÉLET-et hoznák a filmbe. Számomra mégis inkább érdektelen, szürke verebekként hatnak, mert épp az élet eleven vibrálását hiányolom belőlük: inkább szenvednek-szenvelegnek, mintsem élnének. A magyar színészek közül kiemelkedik Szabó Sándor: az ő figurájának nemcsak fizikai, hanem átvitt értelemben is súlya van, játékában pedig megcsillan az egészséges önirónia és életvidámság. Reviczky Gábor is kihoz mindent kicsiny szerepéből, amit lehet, és ebbe a közegbe beleillik Verebély Iván színészi habitusa is. Alföldi Róbert leginkább csak ide-oda csapódva lézeng (feltehetően a rendező ezt kívánta tőle), Kaszás Attila pedig szerintem túl komolyan vette a szerepét. Ezen a téren csak a riválisát, a férjet alakító német színész, Michael Mrakitsch tesz túl rajta. Akármilyen művészi szándéka volt is Blanknak ezzel az egésszel, a (férfi) néző alighanem közönyösen, kínos feszengéssel, gúnyos mosollyal a szája szegletében vagy épp az emberi test esendőségét megillető empátiával szemléli ezt az aktparádét. A különbség valószínűleg csak abban nyilvánul meg, hogy ezek az érzelmi reakciók kinél milyen sorrendben jelentkeznek. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Fejedelmek fürdője dilettáns munka. Nem az. Richard Blank képes megteremteni a művészet látszatát. Hogy igazi művészetet is tud teremteni, ahol az eredeti formanyelv valódi tartalommal párosul, arról ez a filmje engem sajnos nem győzött meg.

[A Gellért fürdő történetének megírásához on-line forrásokat használtam fel, melyek azonban több részletben is ellentmondanak egymásnak.]


Fejedelmek fürdője (Prinzenbad, 1993) – német–magyar dráma. Írta és rendezte: Richard Blank. Operatőr: Horst Schier. Zene: Loek Dikker. Díszlet és jelmez: Peter E. Schmid. Vágó: Csákány Zsuzsa. Főszereplők: Bernhard Wicki (Dany), Ulrich Wildgruber (Gomorra), Alföldi Róbert (Mathias), Jekatyerina Sztrizsenova (Lisa), Michael Mrakitsch (Hans Ossenberg), Szabó Sándor (Schlee), Reviczky Gábor (Werner), Nikolas Lansky (Albano), Kaszás Attila (Ralph).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY

„Hej-haj, mindjárt feljön a nap, Mi meg együtt fekszünk. Szégyentűzben, ha meglátnak, Együtt kell elégnünk.”  Makszim Gorkij el...