LADY CHATTERLEY SZERETŐJE

Az 1981-ben bemutatott Lady Chatterley szeretője D. H. Lawrence 1928-ban publikált híres-hírhedt regényének legismertebb filmváltozata. A produkciót a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb független filmes vállalata, a Cannon Films finanszírozta. A cég tulajdonosai – Menahem Golan és Yoram Globus – a világsikert aratott Emmanuelle (1974) rendezőjét, Just Jaeckint és főszereplőjét, Sylvia Kristelt akarták megint összehozni egy újabb erotikus világsiker reményében. A címszerepre Nicholas Clayt szerződtették, ámbár a daliás színész csak a harmadik jelöltjük volt. A Lady Chatterley szeretőjét fanyalogva fogadta a kritika, és a közönség érdeklődése is szerényebb volt a vártnál. Évek múlva azonban a film a kábeltévék műsorán, illetve a VHS- és a DVD-korszakban nagy népszerűségre tett szert. Magyarországon 1984. december 27-én mutatták be szinkronizált változatban: a széles körű hazai mozihálózatban ez volt az első olyan produkció, amelyet az „erotikus film” műfaji megnevezéssel forgalmaztak.

A cselekmény

Az ifjú Chatterley házaspár életébe drámai változást hoz az első világháború. Sir Clifford, az arisztokrata férj nyomorékan tér vissza a harcmezőkről. Gyönyörű felesége, Constance odaadóan ápolja őt, és kész tudomásul venni, hogy Clifford sérülése miatt le kell mondania a testi örömökről. Csendben, eseménytelenül és unalmasan telnek a napjaik, Sir Clifford mind gyakoribb rosszullétei miatt azonban muszáj orvost hívni. A doktor helyett Mrs. Bolton, az ápolónő érkezik, aki a házigazda invitálására egy ideig ott marad a kastélyban. Lady Chatterley-nek hirtelen sok lesz a szabad ideje, hiszen a férje körüli teendőket Mrs. Bolton immár elvégzi. Constance a lord kérésére elmegy a vadőr, Oliver Mellors házához, hogy a fácánok felől érdeklődjön. Véletlenül épp akkor ér a kunyhóhoz, amikor a délceg vadőr meztelenül mosakszik az udvaron. A látvány felkorbácsolja az asszony visszafojtott vágyait, de eleinte meg sem fordul a fejében a hűtlenség gondolata. Férje azonban arra biztatja, hogy Constance ne fojtsa el a testi vágyait, hanem tartson szeretőt. Az asszony meglepődéssel fogadja az ötletet. Cliffordnak fogalma sincs arról, hogy bájos neje egyre rokonszenvesebbnek találja a kezdetben oly faragatlan vadőrt. A társadalmi korlátokat viszont nem olyan könnyű ledönteni, és amikor Sir Clifford szeretőt ajánlott a feleségének, legkevésbé sem a rangon aluli Mellorsra gondolt…

A szerző

D. H. Lawrence 1885. szeptember 11-én született a Nottinghamshire megyei bányászvárosban, Eastwoodban. Teljes neve: David Herbert Richards Lawrence. Apja Arthur John Lawrence bányász, anyja Lydia Beardsall tanárnő. A házaspárnak összesen öt gyereke született, David volt a negyedik. Az apa gyakran a pohár fenekére nézett, olyankor kötekedett is, felesége viszont nem hagyta szó nélkül ezt a viselkedést, ami állandó családi perpatvarokhoz vezetett. 1898-ban David ösztöndíjat nyert a nottinghami főiskolára, de három év múlva félbehagyta tanulmányait, és mint írnok munkát vállalt egy gyárban. Rövidesen tüdőgyulladást kapott, emiatt elveszítette az állását. Lábadozása ideje alatt többször is elment a Chambers család birtokára, ahol barátságot kötött az egyik Chambers lánnyal, Jessie-vel, ugyanis mindketten irodalomkedvelők voltak. 1902-től 1906-ig diáktanárként dolgozott az eastwoodi általános iskolában. Jessie Chambers biztatására kezdett el írni 1905-ben. Két évvel később a helyi újságban megjelent első novellája. 1908-ban a nottinghami egyetem főiskolai karán megszerezte tanári diplomáját. Tovább folytatta az írást, és hozzákezdett a Laetitia című regényéhez is, amely végül A fehér páva címmel jelent meg 1911-ben. Néhány évig párhuzamosan foglalkozott a tanítással és az írással. Édesanyja 1910-ben bekövetkezett halála oly mértékben lesújtotta, hogy egy évig betegszabadságon volt. Közben valóban meg is betegedett, újra tüdőgyulladást kapott. Felépülése után úgy döntött, ezentúl csak az írásnak él. A következő években születtek meg olyan híres művei, mint a Fiúk és szeretők (1913), a Szivárvány (1915) és a Szerelmes asszonyok (1920).

1912 márciusában Lawrence megismerkedett a nálánál hat évvel idősebb, háromgyermekes Frieda von Richthofennel, egykori nottinghami egyetemi tanárának exfeleségével. A szerelmespár Franciaországba szökött, ahol Lawrence-t letartóztatták, mert angol kémnek hitték. Szerencsére sikerült az ügyet tisztázni, és a pár a németországi Münchenben amolyan „előnászutat” tartott. Németországból gyalogosan (!), az Alpokon keresztül (?!) jutottak Olaszországba. Utazási élményeiket könyvben örökítették meg. 1913-ban villámlátogatást tettek Nagy-Britanniában, utána visszatértek Olaszországba. Az első világháború kitörését követően a hazatérés mellett döntöttek, és Angliában végre összeházasodtak. A Brit-szigetek délnyugati végében található Cornwallban telepedtek le. 1916 táján Lawrence összebarátkozott egy vidéki földművelővel, William Henry Hockinggal. Egyesek azt pletykálták, hogy nem csupán barátság fűzte össze őket. Később Frieda is megerősítette, hogy a két férfi között intim viszony állt fenn, bár állítása szerint őt ez nem zavarta. Persze ettől még nem biztos, hogy Lawrence és Hocking tényleg szeretők voltak, mert a házaspár szerette megbotránkoztatni a nyárspolgárokat. Egyébként meg volt nagyobb problémájuk is, mint az, hogy ki mit gondol a magánéletükről. Frieda ugyanis német volt, és a világháború évei alatt többen arra gyanakodtak, hogy a házaspár valójában a németeknek kémkedik. A folytonos zaklatások végül odáig vezettek, hogy Lawrence három napot kapott arra, hogy elhagyja Cornwallt. Gyakorlatilag bujdosniuk kellett apró falvakban, távol a hatóságok árgus szemétől, ám a nomád körülmények megviselték a betegségekre hajlamos író szervezetét. A háború szörnyűségeitől megcsömörlött Lawrence a világégés után elhatározta, hogy elhagyja Nagy-Britanniát, és önkéntes száműzetésbe vonul.

Valóságos világjárás vette kezdetét olyan ideiglenes állomásokkal, mint például Ausztrália, Olaszország, Srí Lanka, az Egyesült Államok, Mexikó, Franciaország, Málta, Ausztria és Németország. Természetesen Lawrence regényeiben ezek az országok is megjelentek az adott történet helyszíneiként. 1922-ben azt tervezte, hogy az Egyesült Államokban telepszik le, és két évet töltött Új-Mexikó államban. De ez alatt az idő alatt is sokfelé utazott. 1925-ös mexikói kirándulása kis híján végzetesre sikerült, mert előbb a maláriát kapta el, majd tbc-ben is megbetegedett. Mielőbbi felgyógyulása érdekében újra Európába utazott. Egészségi állapota annyira megrendült, hogy a további utazgatásokról le kellett mondania. A Lawrence házaspár végérvényesen Olaszországban maradt, ahol az író olyan híres barátaival is újra találkozhatott, mint például Aldous Huxley. Lawrence bármennyire legyengült is, alkotóereje nem hagyta el, rendületlenül írta újabb műveit, például 1928-ban a Lady Chatterley szeretőjét. Mindazonáltal egy időre kénytelen volt szanatóriumba vonulni. Miután világossá vált, hogy nem tudnak segíteni rajta, Franciaországba utazott. Az Alpes-Maritimes megyei Vence-ben halt meg 1930. március 2-án. Csupán negyvennégy évet élt. Sokáig úgy emlegették, mint olyan írót, aki eltékozolta a tehetségét. A század második felében azonban munkásságát jelentősen átértékelték, és azóta a XX. századi angol irodalom egyik zsenijeként tartják számon.

A regény

Lawrence állítólag kilenc változatban írta meg a Lady Chatterley szeretőjét, és ezekből kettő nyomtatásban is megjelent Az első Lady Chatterley, illetve John Thomas és Lady Jane címmel (mindkettő 1926 végéről származik). Ezekben a vadőrt még Oliver Parkinnak hívták. Egyes irodalomtörténészek úgy tudják, Lady Chatterly modellje Lawrence pártfogója, Lady Ottoline Violet Anne Morrell volt. Azt beszélték, hogy Lady Morrell bizalmas kapcsolatba került egy fiatal kőfaragóval, aki Mellors alakját inspirálta. Amikor Lawrence-nél tuberkulózist diagnosztizáltak, az író visszatért második hazájába, Olaszországba. A korábbi változatok felhasználásával írta meg a Lady Chatterley szeretőjét, amelynek eredetileg a Tenderness (Gyengédség) címet adta. A könyv először magánkiadásban jelent meg 1928 júniusában Olaszországban, az ismert firenzei kiadó, Pino (Giuseppe) Orioli támogatásával. Mindössze ezer példányt nyomtak belőle. Lawrence igazából Angliában vagy Amerikában szerette volna kinyomtatni a könyvet, de az explicit szöveg miatt erre sehol nem kapott engedélyt. A firenzei nyomdászok azonban nem beszéltek angolul, ami miatt a szedésben több hiba is előfordult, mert Lawrence-nek nem volt ideje ellenőrizni a szöveget. 1929-ben Angliában is magánkiadásban jelent meg a mű a Mandrake Press jóvoltából. A kiadványt pornográfia vádjával azonnal elkobozták. Amikor 1960-ban a Penguin Books újra megjelentette a teljes szöveget, a kiadót pornográfia terjesztése miatt vád alá helyezték. A per során olyan tekintélyes személyiségek léptek a tanúk padjára, mint E. M. Forster író, Helen Gardner kritikus és akadémikus, Richard Hoggart akadémikus, Raymond Williams író, kritikus és akadémikus, valamint Norman St. John-Stevas politikus. A bíróság végül 1960. november 2-án felmentő ítéletet hozott, és a Lady Chatterley szeretője immár teljes szöveggel, legálisan megjelenhetett Angliában. Magyarországon először 1933-ban adták ki a regényt Lady Chatterley és a kedvese címmel, erősen rövidített változatban, dr. Braun Soma és Gellért Hugó fordításában. Ötven év múlva, 1983-ban jelent meg nálunk először a csonkítatlan szöveg (kiadó: Magvető, fordító: Falvay Mihály és Zentai Éva). A könyvet rövid időn belül szétkapkodták, pedig akkoriban azért jóval magasabb példányszámok voltak, mint napjainkban. Azóta eltelt több mint harminc év: Lawrence könyvei manapság már aligha váltanának ki bármiféle botrányt, és nem döntenének meg eladási rekordokat sem. Az új évezred sajnálatos módon fogyatkozó olvasói számára inkább A szürke ötven árnyalata és utánzatai jelentik az erotikus borzongást, sőt gyakran magát az irodalmat is.

Az első filmváltozat

Lawrence regényének első filmváltozatát a franciák készítették 1955-ben. Ugye, el tudjuk képzelni, mennyire lehetett merész egy ilyen adaptáció az ötvenes években? Ennek ellenére a filmet a prűd Egyesült Államokban betiltották azzal az indoklással, hogy „a házasságtörést népszerűsíti”. A tilalmat csak négy évvel később oldották fel. Egyébként rögtön helyesbítem is magam, mert az opusz kiindulópontját igazából nem Lawrence regénye, hanem az abból készült színdarab jelentette, amely Gaston Bonheur és Philippe de Rothschild nevéhez fűződik. A forgatókönyvet Joseph Kessel és a rendező, Marc Allégret közösen írta. Allégret karrierje 1927-ben kezdődött az André Gide produceri támogatásával készült dokumentumfilmmel, a Kongói utazással. A Lady Chatterley szeretője egyike a leghíresebb filmjeinek. A női főszerepet a francia filmgyártás nagyasszonya, Danielle Darrieux játszotta szépsége és tehetsége teljében. A férjet a brit Leo Genn – 1952-ben Oscarra jelölték a Quo Vadis (1951) egyik mellékszerepéért –, a szeretőt az olasz Erno Crisa alakította. Többen is úgy gondolták, hogy ezzel a szereposztással a direktor túlságosan kihangsúlyozta a két szereplő szexuális teljesítőképességének különbözőségét, mert „ráerősített” a nemzeti sztereotípiákra: az impotens férjet egy „hideg” angol, a szeretőt pedig egy „tüzes” olasz játssza. A mű egészét tekintve azonban ez a rendezői koncepció végül is jól sült el. (Crisa helyett Allégret állítólag az amerikai Marlon Brandót akarta A vágy villamosa 1951-es filmváltozatában nyújtott színészi teljesítménye és nyers, férfias vonzereje láttán, de nem jött össze a dolog.) Nekünk, magyaroknak azért érdekes ez az adaptáció, mert két magyar származású művész is részt vett benne: a zenét Kozma József (Joseph Cosma) szerezte, a díszletek Trauner Sándor (Alexander Trauner) tehetségét dicsérik. Az új évezredben több filmtörténész is úgy ítéli meg, hogy Allégret verziója méltatlanul merült feledésbe: a maga idejében merésznek számító film az erotika vizuális ábrázolása terén kényszerűségből ugyan visszafogottabb, ám mégis többet tudott visszaadni Lawrence regényének eszmeiségéből, mint a szexualitás bemutatásában sokkal nyíltabb későbbi verziók.

A rendező

Just Jaeckin francia szobrászművész, fotóművész, forgatókönyvíró és filmrendező 1940. augusztus 8-án született a franciaországi Vichyben. Először mint szobrász vált ismertté a művészvilágban: 1966 és 1972 között készített szobrait a párizsi Galerie Stadlerben állították ki. Hamarosan divatfotósként is nevet szerzett magának. Olyan hírességek álltak modellt neki, mint például Jane Fonda, Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Twiggy, Ursula Andress, Carole Bouquet, Marie Laforêt és Serge Gainsbourg. Fotóit hatalmas példányszámokban megjelenő magazinok közölték, hogy csak néhányat említsek: a Vogue, az Elle, a Marie-Claire, a Sunday Times, a Queen és a Harper’s Bazaar. A következő lépést a reklámfilmes szakma jelentette, ahonnan már csak egy ugrásnyira volt a játékfilmek világa. Az egyik reklámfilmes producer, Yves Rousset-Rouard javasolta Jaeckinnek, hogy készítsenek közösen egy játékfilmet. Alapanyagnak Emmanuelle Arsan 1957-ben publikált botránykönyvét, az Emmanuelle-t ajánlotta. Jaeckint mint művészt saját bevallása szerint kezdetben nem érdekelte az erotika témája, ezért először nemet mondott. A forgatókönyvet a kiváló színésznő, Jeanne Moreau volt férje, Jean-Louis Richard írta, aki meggyőzte a kétkedő Jaeckint arról, hogy képes megrendezni egy ízléses és elegáns erotikus filmet. Egyetlen francia színésznő sem vállalta azonban a kényes szerepet egy tapasztalatlan producer és egy kezdő rendező közös vállalkozásában. Ekkor Jaeckin egyik barátja előállt azzal az ötlettel, hogy Hollandiában keressenek színésznőt, mert ott a nők nyitottabbak, felszabadultabbak. (Mellesleg apai ágon Jaeckin holland származású.) A direktor eredetileg rövid, szőke hajú lányként képzelte el a hősnőt, mégis, amikor találkozott a hosszú, barna hajú Sylvia Kristellel, állítólag rögtön tudta, hogy megtalálta az ideális Emmanuelle-t. (A művésznő visszaemlékezései szerint viszont a kiválasztás egyáltalán nem ment ilyen gyorsan.) Sylvia elfogadta a felkérést, és bár a szerep kedvéért levágatta a haját, de végül nem kellett szőkére festetnie. Említsük meg, hogy Emmanuelle Arsan egyáltalán nem osztotta Jaeckin lelkesedését, és nem volt hajlandó találkozni Kristellel. A hősnőt ugyanis saját magáról mintázta, és szerinte a holland színésznő sem külsőleg, sem temperamentumában nem hasonlított hozzá, még távolról sem. A film világszerte nagy sikert aratott, amiben oroszlánrésze volt a Pierre Bachelet által írt betétdalnak is. Jaeckin és Bachelet között mély barátság és tartós munkakapcsolat alakult ki: Pierre komponált a rendező későbbi filmjeihez is, Jaeckin pedig klipeket rendezett az énekes számára.

Noha Jaeckinnek felajánlották, hogy rendezze meg az Emmanuelle második részét is, ő visszautasította a lehetőséget, mert állítása szerint mindig is az új dolgok érdekelték, nem pedig a bevált receptek ismételgetése. Második játékfilmje, az O története (1975) Pauline Réage hírhedt erotikus klasszikusa alapján készült, a forgatókönyvet Sébastien Japrisot, a divatos bestsellerszerző írta. A kereskedelmi siker ezúttal sem maradt el, a kritikusok azonban elégedetlenkedtek. Szerintük ugyanis az Emmanuelle-lel ellentétben az O története már igazi irodalom, amelyhez nem nagyon illik Jaeckin esztétizáló-szépelgő vizuális stílusa. A női főszereplő, Corinne Cléry sem bizonyult olyan szerencsés választásnak, mint Sylvia Kristel. Mindazonáltal a direktornak soha nem volt konfliktusa egyik színészével sem. Állítása szerint kedvesen és türelmesen bánt velük, de ragaszkodott ahhoz, hogy a művészek még a forgatás megkezdése előtt jelentsék be a kifogásaikat, és ne munka közben álljanak elő azzal, hogy mely jeleneteket nem hajlandók megcsinálni. Ez a módszer az olyan hírhedten nehéz természetű színészeknél is bevált, mint például Klaus Kinski, aki a Madame Claude (1977) egyik fontos szerepét játszotta. Az opuszt egy megtörtént szexbotrány ihlette: Madame Claude egy luxusprostituált-hálózatot üzemeltetett, amely a legmagasabb francia körök igényeit elégítette ki hölgyekkel, sőt esetenként urakkal is. Mivel a valódi botrány kapcsán Alain Delon neve is felmerült, mindenképpen kuriózum, hogy a film egyik kisebb szerepét Delon közeli barátja, Maurice Ronet alakította. 

A direktor annyira el volt ragadtatva az Elizabethet játszó Dayle Haddontól, hogy meghívta következő alkotása, Az utolsó romantikus szerető (1978) főszerepére is. A sztori egy életunt asszony és egy oroszlánszelídítő egymásra találását meséli el. 1979-ben Jaeckin rendezte a három történetből álló erotikus szkeccsfilm, a Collections privées első epizódját. (A másik két rendező a japán Sudzsi Terajama és a lengyel Walerian Borowczyk.) Érdekesség, hogy a női főszerepre a Fekete Emmanuelle-széria sztárját, Laura Gemsert szerződtette. Három, a felnőtt életet éppen csak kóstolgató fiatal lány életébe nyújt bepillantást a Lányok (1980), melyben a rendező egy kicsiny szerepet magára osztott. Az egyik főszerepet az akkoriban még alig ismert színésznő, Anne Parillaud alakította, a stáblistán pedig egykori hazánkfia, Szabó László nevét is olvashatjuk. A jelen blogbejegyzés tárgyát képező Lady Chatterley szeretője (1981) után három évvel került a mozikba Jaeckin utolsó játékfilmje, a Gwendoline (1984), melynek alapjául John Willie képregénye szolgált. A szépséges címszereplőt, aki nyomtalanul eltűnt lepkevadász édesapja keresésére indul a misztikus Keletre, Tawny Kitaen játszotta. Jaeckin szerette ezt a filmjét, mert mindent megkapott a forgatáshoz, amit kért. A közönség és a kritikusok viszont nem voltak elragadtatva, és a Gwendoline megbukott. Mindazonáltal a direktor azt állítja, nem emiatt hagyott fel a rendezéssel, hanem azért, mert nyugalomra, családra, barátokra vágyott, amit a felpörgetett rendezői lét nem biztosított számára. Feleségével évek óta egy galériát tart fenn, ahol folyamatosan kiállítják munkáikat. 40 années de polaroids címmel albumot adott ki a fotóiból, 2006 legelején pedig Tout Just címmel megjelent önéletrajzi kötete is.

A színészek és a forgatás

A Lady Chatterley szeretője 1981-es filmváltozatának megrendezését először Ken Russellnek ajánlották fel. A brit direktor ugyanis komoly szakmai és közönségsikert aratott Lawrence másik híres regénye, a Szerelmes asszonyok 1969-es filmváltozatával, amellyel bebizonyította, hogy kellő vizuális merészséggel sok minden átmenthető a filmvászonra a hírhedt író filozofikus gondolataiból. Russell azonban a felkérés időpontjában a Változó állapotok (1980) című filmjén dolgozott, ezért nemet kellett mondania a Lady Chatterley szeretőjére. 1993-ban viszont négyrészes tévésorozatot forgatott a regényből, miután a Szivárvány (1989) adaptálásával újfent mindenkit meggyőzött arról, hogy érzi és érti Lawrence világát. Just Jaeckin visszaemlékezései szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon Menahem Golan és Yoram Globus, a Cannon Films tulajdonosai, odaléptek hozzá, és rögtön a tárgyra tértek. Közös munkát ajánlottak, és azt, hogy Jaeckin megint Sylvia Kristellel dolgozzon, hiszen az Emmanuelle világsikere igazolta alkotói társulásuk életképességét. Rögvest javasolták a témát is, a Lady Chatterley szeretőjét. Jaeckin elfogadta az ajánlatot, mert állítása szerint már nagyon szeretett volna egy olyan irodalmi adaptációt forgatni, amely hűséges az eredeti szöveghez. Az Emmanuelle és az O története ugyanis „megszelídítette” a sikamlós alapműveket, bár ami azt illeti, végül erre a sorsra jutott Lawrence regénye is. A végeredmény ugyanis egy ízléses, szép és hangulatos film lett, amely romantikus szerelmiháromszög-történetté egyszerűsítette a legendás botránykönyvet. Érdekesség, hogy az opusz jelmeztervezője Ken Russell exfelesége, Shirley Russell volt.

Kristel és Jaeckin az Emmanuelle bemutatása után állítólag évekig nem beszélt egymással. Ennek oka az volt, hogy egyiküknek sem tetszett, amit a másik nyilatkozott róla a médiában. Szerencsére nem alakult ki közöttük nyílt ellenségeskedés, ezért hajlandók voltak újra együtt dolgozni. A nyolcvanas évek elején mindkettőjük karrierje hanyatlani kezdett, így valószínűleg abban bíztak, hogy egy újabb közös film meghozza számukra a pozitív fordulatot. A szakmában sokan nem szerették a Golan–Globus párost, mert felkapaszkodott bugrisoknak tartották őket, akik olyasmivel foglalkoznak, amihez igazából nem értenek, és a művészetből szimpla pénzkérdést csinálnak. Sylvia viszont más véleményen volt: barátainak tekintette a két producert, akik atyai jóindulattal viseltettek iránta, és segíteni próbáltak neki karrierje nehéz időszakaiban. Mindazonáltal a művésznő számos előzetes kívánságot és feltételt foglaltatott a szerződésébe. Így például kikötötte, hogy olyan ízléses filmnek kell készülnie, amelyet a kiskorúak is megtekinthetnek szülői felügyelettel, a címszereplő személyét illetően pedig vétójogot kért és kapott. (A mérsékelt korhatárra vonatkozó kívánsága végül nem teljesült.)

Mellors eljátszására eredetileg Oliver Reedet akarták megnyerni, aki úgy alkatilag, mint színészileg ideális választásnak tűnt a zárkózott, robusztus vadőr szerepére. Épp a Szerelmes asszonyok híres birkózási jelenetével bizonyította, hogy a művészet kedvéért hajlandó meztelenül is szerepelni, ámbár az ilyesmi általában nem volt jellemző a pályafutására. Reed azonban nemet mondott a felkérésre: lehetséges, hogy azért, mert a magas művészi színvonalat eleve garantáló Russell sem vállalta a munkát. A következő választás Ian McShane volt, aki néhány évvel korábban szenvedélyes privát viszonyt folytatott Kristellel, és állítólag nem bánt vele úriemberhez méltó módon. McShane felesége viszont hallani sem akart arról, hogy férje szexjeleneteket forgasson az exbarátnőjével. Az asszony egyébként fölöslegesen aggodalmaskodott, ugyanis a Lady Chatterley szeretője forgatásán Sylvia már a film egyik producerével, André Djaouival szűrte össze a levet. A munka befejeztével azonban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy levágatta a haját. Djaouinak nagyon nem tetszett az új séró, és azonnal véget vetett a romantikus kapcsolatnak.

Mellorst, a vadőrt végül Nicholas Clay játszotta, akit annak idején mint végzős színészt maga Laurence Olivier szerződtetett a nagy múltú Old Vic társulatához. Filmvásznon 1971-ben játszott először fontos szerepet: Az ásós gyilkos című bűnügyi-lélektani dráma lelkileg sérült főszereplőjét alakította, akit a múltban elszenvedett megaláztatások vittek a bűn útjára. Az ígéretes kezdet ellenére karrierje csak egy évtized múlva indult be, amikor három egymást követő filmje – Excalibur (1981), Lady Chatterley szeretője (1981), Nyaraló gyilkosok (1982) – nagy médianyilvánosságot kapott. Vitathatatlan tehetsége és előnyös fizikai adottságai ellenére sem sikerült a sztárok közé emelkednie. Különösen jól álltak neki a kosztümös kalandfilmekben játszott szerepek: Magyarországon is egy ilyen produkcióban forgatott (Oroszlánszív, 1987). Sir Cliffordot Shane Briant formálta meg, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez volt a legjobb filmszerep, melyet pályafutása során kapott. Végigtekintve Briant filmográfiáján, a fenti kijelentésből azért ne vonjunk le túlságosan messzemenő következtetéseket, mert valljuk meg őszintén, filmtörténeti szempontból nem túl jelentős tételek alkotják az életművet. Briant évek óta Ausztráliában él a feleségével. Íróként is nevet szerzett magának: hat regényt adott ki Ausztráliában, egyet az Egyesült Államokban, és ezek a populáris műfajt képviselő könyvek meglepően jó kritikákat kaptak.

A Mrs. Boltont megszemélyesítő Ann Mitchell főleg színpadi és televíziós színésznőként ismert Angliában. Klasszikus és modern darabokban egyaránt játszik, kedvenc szerzői: Eugene O’Neill, Racine és Tennessee Williams. Elizabeth Spriggs (Lady Eva) huszonegy éves korában kötött házasságát élete nagy tévedésének nevezte, s a színészi pálya folytatása érdekében elhagyta férjét és kislányát. Elsősorban színpadi színésznőként szerzett nevet magának, klasszikus darabokban nyújtott alakításaival számos szakmai díjat nyert. Az Antont alakító Anthony Head 1978-ban kezdett filmezni. Eleinte tévésorozatokban játszott, a Lady Chatterley szeretője az első mozifilmje. Bátyja, Murray Head szintén színész, de énekesként sem ismeretlen, például a One Night in Bangkok című 1984-es világsláger előadójaként. A Hildát megformáló francia Pascale Rivault 1970 és 1984 között filmezett. Leghírhedtebb alakítása Walerian Borowczyk A bestia (1975) című botrányfilmjében tekinthető meg. Az egyik dzsigoló villanásnyi szerepében látható Mark Colleano Cselét játszotta Fábri Zoltán Oscar-díjra jelölt emlékezetes filmjében, A Pál utcai fiúkban (1968). 

A Lady Chatterley szeretőjét Angliában, a festői szépségű hertfordshire-i Wrotham Parkban forgatták, akárcsak később az 1993-as minisorozatot. A forgatás téli hidegben zajlott, még a szabadtéri erotikus jeleneteket is ilyen időjárási körülmények között vették fel. Just Jaeckin számára nem az időjárás, hanem a két producer jelentette a legnagyobb erőpróbát. Későbbi visszaemlékezései szerint Golan és Globus egyszerűen kibírhatatlanok voltak, mindenbe bele akartak szólni, mindenben a maguk akaratát próbálták érvényesíteni. Állítólag a legjobb részeket, a legszebb felvételeket akarták kivágni, így például a film elejéről a lovagló férfiak képsorát, ami Jaeckinnek különösen tetszett. A direktor végül bekeményített, és kerek perec kijelentette, hogy amennyiben nem forgathatja le a filmet a saját művészi elképzelései szerint, akkor máris veszi a kalapját, és befejezi a munkát. Golan és Globus ekkor meghátráltak, és szabad kezet adtak neki. A végeredmény tetszett nekik, sőt Kristelnek is, akit egyébként holland akcentusa miatt szinkronizálni kellett. Sylvia egyszer úgy nyilatkozott, hogy soha semmi olyat nem csinált a Jaeckinnel közös filmjeiben, ami banális vagy közönséges lett volna, mert a direktornak igazán kifinomult az ízlése. A kritikusok mindazonáltal nem osztották a producerek és a színésznő kedvező véleményét, mert meglehetősen fanyalogva fogadták a filmet, amely a vártnál szerényebb érdeklődést keltett a közönség körében is.

A magyar premierre 1984. december 27-én került sor. A széles körű hazai moziforgalmazásban ekkor használták először az „erotikus film” megnevezést. Nem volt rossz ötlet, mert a Lady Chatterley szeretője Magyarországon jelentős sikert aratott. (Mellesleg Kristel nem sokkal a magyar bemutató előtt forgatta hazánkban a Mata Hari című filmet, szintén a Cannon Films égisze alatt.) Bár a filmhez igényes magyar szinkron készült – a magas színvonal akkoriban még természetesnek számított ebben a szakmában –, jómagam épp a címszereplő magyar hangját nem tartottam igazán jó választásnak: Koncz Gábor hanghordozása, színészi habitusa tökéletesen illett a regényben megírt figurához, de szerintem egyáltalán nem illett magához a színészhez, Nicholas Clayhez. Tábori Nóra viszont igazi telitalálat volt Mrs. Bolton magyar hangjaként, akárcsak Győri Ilona mint Lady Eva és Szakácsi Sándor mint Sir Clifford. (Kristelnek Kiss Mari kölcsönözte a hangját.) A Lady Chatterley szeretője külföldön a VHS- és a DVD-korszakban vált igazán népszerűvé, és gyakran játszották a különféle kábelcsatornák is. 

További filmváltozatok

Mint fentebb említettem, Ken Russell, a brit filmművészet néhai fenegyereke 1993-ban négyrészes tévéfilmet forgatott a regényből Lady Chatterley címmel. (Ez az opusz egy későbbi blogbejegyzés tárgya lesz majd.) Ehhez felhasználta a korábban publikált változatokat is, mert szerinte Lawrence bizonyos motívumokat azokban alaposabban kidolgozott. A főszerepeket Joely Richardson, Sean Bean és James Wilby játszották. A sorozatot számos országban – így hazánkban is – két részben mutatták be, Japánban és az Egyesült Államokban viszont – mintegy felére rövidítve az anyagot – a mozik is műsorukra tűzték. 2006-ban Pascale Ferran francia rendezőnő angol–francia–belga koprodukcióban több mint százhatvannyolc perces filmváltozatot készített a Lady Chatterley szeretőjéből, amelyhez állítólag igazából a John Thomas és Lady Jane volt az elsődleges forrás. (A kétrészes tévéváltozat kétszázhúsz perces!) Ferran Lady Chatterley-jét 2007-ben kilenc kategóriában jelölték César-díjra, és ebből ötben (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb jelmez, legjobb színésznő) győzött is. Ezzel a 2006-os alkotás Lawrence regényének szakmailag legelismertebb filmadaptációja lett. 2015-ben a brit BBC produkciójában született meg egy újabb, ezúttal másfél órás tévéváltozat. A rendezést Jed Mercurio vállalta, a főszerepeket Holliday Grainger, Richard Madden és James Norton alakították. Érdekesség, hogy a vadőrt megformáló Richard Madden a Trónok harca című népszerű sorozatban a fiát játszotta Sean Beannek, az 1993-as tévésorozat vadőrének. A 2015-ös Lady Chatterley szeretőjének legnagyobb meglepetése az volt, hogy a regény merész erotikáját jelentősen letompította: a filmet az erotika terén általában elég szigorú Nagy-Britanniában mindössze 15 éves korhatárhoz kötötték.

A fenti, egyértelműen igényes – bár itt-ott vitatható – adaptációk mellett tudunk néhány kevésbé közismert, sőt olykor egyenesen kétes értékű vállalkozásról is, amikor a hírhedt regényből az alkotók jószerivel csak a szereplők nevét és/vagy az alaphelyzetet vették kölcsön. A téma szexfilmes változatai Lady Chatterley-ből gyakorlatilag egy nimfomániás dámát csináltak. Ilyen például az 1967-es Fanny Hill Meets Lady Chatterly (sic!) vagy ikerfilmje, a Lady Chatterly Versus Fanny Hill (1971), melyekkel nem érdemes részletesebben foglalkozni. Az 1973-ban bemutatott indiai Edakallu Guddada Mele (Az Edakallu hegy tetején) viszont már csak azért is figyelemre méltó, mert az indiai filmgyártás úgy a tematikában, mint a vizuális megjelenítésben igen szemérmes volt akkoriban. (Mellesleg az erotika terén Bollywood még napjainkban is jóval visszafogottabb, mint Hollywood.) Hivatalosan ugyan Bharathisutha egyik regényének filmváltozatáról van szó, a történet azonban egyértelműen a Lawrence-mű motívumaiból építkezik. Az elismerő kritikák főleg azt emelték ki, hogy Puttanna Kanagal forgatókönyvíró-rendező az alaphelyzetet ügyesen és ízlésesen helyezte át az indiai kultúrkör eltérő erkölcsi-filozófiai világába. Feledhető szexfilmecske az 1977-es keltezésű Az ifjú Lady Chatterley, melynek nyolc évvel későbbi folytatását csak azért említem meg, mert annak egyik mellékszereplője, Monique Gabrielle lett a harmadik Emmanuelle a széria ötödik részében, melyet Walerian Borowczyk rendezett 1987-ben. 1979-ben ismét az indiaiak veselkedtek neki a Lady Chatterley-témának, de a Sarapancharam is meglehetősen szabadon kezelte az alapművet. A Soudamini névre hallgató fiatal hősnő férje megbénult, és impotenssé vált. Az asszonyt a szexuális kielégületlenség egyik szolgájuk karjaiba kergeti. Elválik férjétől, és hozzámegy szerelméhez, akiről kiderül, hogy aljas, számító férfi, és csak a nő pénze kellett neki. A kilátástalannak tűnő helyzetből Soudamini csak egy másik férfi segítségével tud megszabadulni. A korszak indiai szupersztárjaival (Sheela, Jayan, Sathaar) forgatott produkció bevételi rekordokat döntött a távoli országban.

1989-ben az olasz Lorenzo Onorati szexfilmet rendezett a történetből az egykori pornósztár, Malú főszereplésével. (A hölgyet a kemény erotika szerelmesei Ramba művésznéven is ismerhetik.) A férjet Bruce Williams, Mellorst Carlo Mucari alakította. Mondanom se kéne, hogy Onorati is elég szabadon kezelte az alapművet, és a hangsúlyt egyértelműen a szexre helyezte. Szintén az olaszok készítették a La figlia di Lady Chatterley (1995) című filmet, amelynek hivatalos címe: Un viaggio meraviglioso (Egy csodálatos utazás), de a hírhedt hősnő neve természetesen több nézőt vonzott. Ahogy az alternatív cím is egyértelművé teszi, a főszereplő immár a lady leánya, Julie, aki friss diplomával a kezében értesül arról, hogy anyja titkos viszonyt folytat az ezermesterrel. (A derék férfiú miért épp a szerelem mesterségéhez ne értene?) Julie nem üresfejű leányzó, így hamar rádöbben arra, hogy a kedves mamától is van még mit tanulnia. A tanulékony leányt Solange Cousseau alakította, a szó minden értelmében szerető édesanyát pedig Gala Orlova. Gondolom, senki nem hallott még róluk, és ami azt illeti, ezzel az opusszal sem vonultak be a filmművészet halhatatlanjainak panteonjába. A kitekintést fejezzük be két, unikumnak minősülő adaptációval! A Milenec lady Chatterleyové (1998) című filmet a csehek készítették Viktor Polesný rendezésében. Számomra ez az opusz elsősorban a szerelem mindent elsöprő erejéről szól, mert mással aligha magyarázható, hogy a dekoratív Zdena Studenková miért kezd házasságtörő viszonyt Boris Rösnerrel, aki kb. annyira jóképű, mint én, miközben a férjét alakító Marek Vašut korosabb és impotens szereplőként is sokkal szívdöglesztőbb pasi: olyan, mint Bruce Willis cseh kiadásban. Szerepcserével szerintem jobban működött volna a film. A Fülöp-szigeteken (!) készült az Ang Kabit ni Mrs. Montero (Mrs. Montero szeretője, 1999). Valószínűleg a cím alapján mindenki sejti, hogy ez is egy szabadabb feldolgozás: Clifford Chatterley-t itt Cal Monterónak hívják (Edu Manzano alakítja), és egy nagy hacienda tulajdonosa. Szexuálisan frusztrált felesége, Gail (Patricia Javier) az egyik munkás (Gardo Versoza) ölelő karjaiban lel megnyugvást. Igen ám, de a deréktól lefelé lebénult Cal terapeutája, Annie (Sunshine Cruz) nagyon szívesen lenne az új Mrs. Montero, ezért árgus szemekkel figyeli Gail minden lépését…

Így látták ők

„A filmtörténet legízléstelenebb rendezője, Ken Russell az 1920-ban írott Szerelmes asszonyokat filmesítette meg, benne a finom érzékenységgel fényképezett angol parkok és kastélyok képét váltogatta egy lobogó tűzű kandalló előtt meztelenül birkózó két férfi képsorával. A Lady Chatterley mostani megfilmesítése sem lép túl Ken Russellen: esztétizálóan impresszionisztikus fölvételeket látunk és néhány naivan erotikus jelenetet: az urasági vadorzó hosszasan tisztálkodik, úrnője meglesi a bozótból. Akik tehát a hajdani pornográf botrány miatt foglaltak helyet a moziban, csalódni fognak. Lawrence írásművészetének kedvelői ugyancsak. Jól azok járnak, akik kedvelik az érzelmes szerelmi történeteket.”

(M.: „Egy pornográf regény filmen”. In: Filmszem, 1984/12, 5. o.)

„Lawrence regénye ugyanis ürügy és menlevél csupán egy újabb Emmanuelle-film előállítására; ugyanaz a gusztusos pasztelles-tompa fotográfia, mint az első közös filmben, ugyanazok a menetrendszerűen ismétlődő ágy- (illetve gyep-, fatörzs-, padló- stb.) jelenetek ezúttal is, s végül ugyanaz az alkotói-nézői érdekessége is mindennek: a szerelmi aktusban mozgó női és férfitest mérsékelten vágykeltő, viszont irizálóan »szép«, bőr-texturális esztétikai élménye. Ami ehhez a történet szintjén hozzáadódik Lawrence regényéből, az nem több sekélyes banálhistóriánál…”

(Takács Ferenc: „Lady Chatterley szeretője”. In: Filmvilág, 1985/1, 53. o.)

Lady Chatterley szeretője (Lady Chatterley’s Lover / L'Amant de lady Chatterley / Lady Chatterley’s Liebhaber, 1981) – angol–francia–nyugatnémet erotikus film. D. H. Lawrence azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Marc Behm, Christopher Wicking és Just Jaeckin. Operatőr: Robert Fraisse. Díszlet: Anton Furst és Bryony Foster. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Eunice Mountjoy. Zene: Richard Harvey és Stanley Myers. Rendező: Just Jaeckin. Főszereplők: Sylvia Kristel (Lady Constance Chatterley), Nicholas Clay (Oliver Mellors), Shane Briant (Sir Clifford Chatterley), Ann Mitchell (Ivy Bolton), Elizabeth Spriggs (Lady Eva), Pascale Rivault (Hilda), Peter Bennett (Field).