Az Üvegtörők című zenés angol filmet Brian Gibson rendezte a saját forgatókönyvéből. A főszerepet a pályakezdő Hazel O'Connor alakította, aki maga írta és énekelte a betétdalokat. A forgatáshoz szükséges hárommillió dollárt az executive producer, Dodi Fayed biztosította, aki – mint tudjuk – 1997. augusztus 31-én halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban a kedvesével, Diana hercegnővel. Az Üvegtörőket először az 1980-as cannes-i filmfesztiválon láthatta a közönség, ahol versenyen kívül vetítették. A következő év nyarán már be is mutatták a magyar mozik, ami akkoriban szokatlanul gyors premiernek számított, ugyanis a szocialista érában általában több éves késedelemmel jutottak el hozzánk a nyugati filmek – már amelyiket erre méltónak találtak az illetékesek. A gyorsaságnak egyébként üzleti okai voltak: már a hatvanas évek végén, az Egy nehéz nap éjszakája (1964) című Beatles-film késedelmes magyarországi bemutatója kapcsán megfogalmazódott az a szakmai vélemény, hogy a zenei divatok gyors változására a hazai filmforgalmazásnak is fürgébben kéne reagálnia. A Breaking Glass soundtrack album számos országban aranylemez lett (az Egyesült Királyságban 38 hétig szerepelt a toplistán), két felvétele, a Will You és az Eighth Day pedig a brit Top 10-be is bekerült. A nyolcvanas években Hazel O'Connor többször is koncertezett Magyarországon, a KFT együttessel kislemezt is készített. Hazánkban az Üvegtörők évekkel a mozibemutató után videokazettán is megjelent (nem túl jól sikerült magyar szinkronnal), DVD-n és Blu-Rayen azonban nem hozták forgalomba, és a tévécsatornák műsorában sem lett repertoárdarab.
A cselekmény
1980-at írunk, Nagy-Britanniában a punk és az új hullám (new wave) a két legmenőbb zenei irányzat. Az extrém külsejű, ugyanakkor tehetséges és szabad szellemű énekesnő, Kate különféle kiskocsmákban lép fel az együttesével. A koncertjeiket hirdető plakátokat is ő szokta kiragasztani, s egy ilyen alkalommal ismerkedik meg Dannyvel. A srác szintén a zeneiparban dolgozik, bár munkája kissé furcsa: nagy mennyiségben vásárolja fel a cége által támogatott előadók lemezeit, hogy azok előrébb jussanak a toplistákon. Ezeket a listákat ugyanis az eladási példányszámok alapján állítják össze: minél előrébb kerül valaki a rangsorban, annál gyakrabban játssza a média a lemezeit, melyek iránt megnő a tényleges kereslet, s persze a szóban forgó előadó koncertjeinek látogatószáma is megugrik. Danny szeretne előrébb lépni a szakmájában, és ennek egyik lehetősége, hogy személyesen felkaroljon egy tehetséges előadót. Elmegy Kate egyik koncertjére, és úgy látja, hogy a temperamentumos lánynak volna esélye arra, hogy sztár legyen belőle. Ehhez azonban egy új kísérőegyüttesre lenne szükség, ám Kate nem akarja lecserélni a bandát.
Dannyben viszont menedzservér csörgedezik, és a sztárjelölt beleegyezése nélkül is munkához lát. Kate-et egyik reggel egy basszusgitáros veri ki az ágyából. Kiderül, hogy a fickó az újsághirdetésre jött, szeretne az alakuló zenekar tagja lenni. Kate meglehetősen bosszús amiatt, hogy Danny a tudta nélkül állt oda szervezkedni, de végül közösen látnak hozzá a jelöltek rostálásához. A jelentkezők többsége csupán műkedvelő kontár, bár akad néhány igazi tehetség is. Belőlük áll össze az új banda: a félig süket, heroinfüggő Ken szaxofonon játszik, Dave basszusgitáron, Tony szólógitáron, a polgárpukkasztó Mick pedig a dobokat püföli. Az új együttes az Üvegtörők (Breaking Glass) nevet választja. Koncertjeik a helyi pubban nem aratnak osztatlan sikert. A tulaj nem akar fizetni, és amikor az egyik buli verekedésbe torkollik, kártérítésként még Danny gitárját is le akarja foglalni. A kezdeti kudarcok nem törik le az Üvegtörőket, s a tagok közösen indulnak el a sztárrá válás hosszú és göröngyös útján.
Első lépésként készítenek egy demót, amivel elmennek egy koncertszervező irodához. Nem fogadják őket tárt karokkal, végül viták és alkudozások árán mégis sikerül egy kétéves szerződéshez jutniuk. A lehetőséget tehát megkapták, kérdés, hogy tudnak-e élni vele. Karácsonyi londoni koncertjükre tartva Kate és Danny bevallják egymásnak, hogy már nem csak a munkatársat látják a másikban, és bimbózó kapcsolatuk kezd kiteljesedni. Az Üvegtörők fellépése a The Music Machine-ben a nagy kiugrás esélyét jelenti. Danny elhívta a koncertre az Overlord Records lemezcég két munkatársát is. Azoknak lett volna jobb dolguk is, de a rámenős menedzser megfenyegette őket, hogy ha nem jönnek, leleplezi a nyilvánosság előtt, hogy milyen módszerekkel manipulálják a toplistákat. Eleinte minden jól megy: az Üvegtörőket telt ház várja, s a műsor tetszik a közönségnek. A koncert közepén viszont az áramszolgáltató sztrájkba lép, és hirtelen minden elsötétül. A nézők morognak, botrány lóg a levegőben, a zenészek azonban nem adják fel: akusztikus hangszerekkel, hangosítás nélkül folytatják a koncertet. A fellelkesült tömeg Kate-tel együtt énekli a helyzethez illő dal refrénjét: „Who needs it?” (Kinek kell ez?)
Az Overlord Records tapasztalt szakemberei is meglátják a lehetőséget az Üvegtörőkben, különösen a szuggesztív énekesnőben. A cég viszont nem rétegzenében gondolkodik, hanem komoly üzleti sikert akar, ám ehhez muszáj lenne finomítani a szókimondó dalszövegeken. Különösen a Big Brother című szám szövege veri ki a biztosítékot a kiadónál. A zenészek nem akarnak változtatni, szerintük őket pontosan ilyennek ismerte és kedvelte meg a közönség. Ugyanakkor azt a lehetőséget nem szeretnék kihagyni, hogy fellépjenek egy antifasiszta zenei fesztiválon. Kate nem lelkesedik a koncertért, ott is akarja hagyni a fesztivált. Amikor a műsort ellentüntetők zavarják meg, az énekesnő úgy dönt, hogy maradnak, és eléneklik a The Blackman című számukat. A provokatív szöveg azonban nem lecsillapítja a kedélyeket, hanem inkább felszítja az indulatokat. A fesztiválozók és az ellentüntetők összecsapnak, és a zavargásban egy fiatal fiú Kate szeme láttára életét veszíti. A rettenetes élmény fizikailag és lelkileg egyaránt megviseli az énekesnőt. A céget ez nem érdekli, a vezetőség csak az eset médiavisszhangját próbálja meglovagolni, és az Üvegtörők debütáló albumának mielőbbi befejezését sürgeti. Danny megpróbál Kate támasza lenni, pihenést javasol, s így az Overlord Records számára bebizonyosodik, hogy a cég szempontjából nem a fiatalember az ideális menedzser. Színre lép a befolyásos és elismert producer, Bob Woods, hogy kézbe vegye az Üvegtörők ügyeit, és a zenekar hírnevéből mihamarabb üzleti sikert kovácsoljon.
Kate új dala, a Calls The Tune videoklipje már tipikus üzleti termék. Abszolút profi munka, de hiányzik belőle az a fésületlen szenvedély, ami az együttest kiemelte az átlagból. A zenészek szerepe jelentéktelenné zsugorodott: a klipben meg se jelennek, Bob csupán Kate kísérőzenészeit látja bennük. Ken félbehagyja a stúdiómunkát, mert hangszerére, a szaxofonra már nincs szükség, és Mick sem talál valódi zenei kihívást az új dalokban. Danny úgy érzi, nemcsak szakmailag távolodtak el egymástól Kate-tel, hanem emberileg is, és Bob a magánéletben is a riválisává lépett elő. Az egyre labilisabb, őszinte barátok nélkül maradt Kate engedelmes bábbá változik Bob keze alatt, még a Big Brother kifogásolt szövegének átírásába is beleegyezik. A zenészbarátokhoz hasonlóan a közönség is megérzi, hogy Kate megváltozott, eladta magát a zeneiparnak, s az egykori lázadóból jól eladható kereskedelmi termék vált. Kate nyugtatókat szed és injekciókat kap, hogy képes legyen színpadra lépni. Egyik szuperkoncertjének csúcspontja az Eighth Day című dal kiszámított fényhatásokkal tarkított előadása. Az énekesnő összeroppan, és elmenekül saját koncertjéről. Az utcán és a metróban saját klónjaival találkozik, miközben önmagáról sem tudja már, hogy ki is ő valójában, hová tűnt egykori énje. Az idegösszeomlás után a lábadozó Kate-et Danny keresi fel a szanatóriumban: magával hozta a lány miniszintetizátorát, a múlt egyik emlékét, az esetleges újrakezdés szimbólumát. Vajon lesz-e elég ereje Kate-nek ahhoz, hogy visszatérjen az énekléshez, megtalálja régi önmagát, és ki is tartson mellette? A remény jelképeként szólal meg a záródal, az If Only.
A rendező
Brian Gibson angol rendező 1944. szeptember 22-én született Nagy-Britanniában, az Essex megyei Southend-on-Sea tengerparti üdülővárosban. Édesapja asztalos volt, édesanyja bolti eladó. Volt egy June nevű lánytestvére is. Egész életében szoros kapcsolat fűzte a családjához. A Southend High Schoolban folytatta középiskolai tanulmányait, majd ösztöndíjat nyert a cambridge-i St. Catharine's College-be, ahol orvostudományt tanult. A szintén cambridge-i Darwin College-ben tudománytörténetet hallgatott. Foglalkozott történelemmel, filozófiával és a vallásokkal is, érdeklődése azonban a hatvanas évek második felében a filmkészítés felé fordult. Sokoldalú műveltségének köszönhetően állást kapott a BBC-nél, ahol ismeretterjesztő dokumentumfilmeket és tévéjátékokat rendezett. Az 1980-ban bemutatott Üvegtörők volt az első mozifilmje, és bár sikert aratott vele, mégis viszonylag kevés játékfilmet forgatott. Kipróbálta magát kliprendezőként is: többször is dolgozott például a Styx együttessel, ő rendezte a zenekar nagy slágere, a Mr. Roboto klipjét is. A Foreigner I Want to Know What Love Is című 1984-es dalát szintén az általa készített klip népszerűsítette. 1986-ban felkérték a sikeres horrorfilm, a Kopogó szellem (1982) második részének megrendezésére. A rajongók misztikus legendát szőttek a trilógiává kiegészült sorozat köré, mivel mindegyik részhez legalább egy tragikus haláleset kapcsolódott. A Gibson által rendezett második rész egyik mellékszereplője, Julian Beck már a bemutatót sem érte meg, Will Sampson pedig a premiert követő évben vesztette életét. Gibson Magyarországon, Ausztriában és Csehszlovákiában forgatta A gyilkosok köztünk vannak (1989) című tévéfilmjét, amely a nácivadász Simon Wiesenthalról szól, akit Ben Kingsley személyesített meg. Kisebb szerepekben számos magyar színész látható, mint például Téri Sándor, Dózsa László, Kertész Péter, Harsányi Frigyes, Gera Zoltán és Tarján Györgyi. A kamera mögött Ragályi Elemér állt.
1990-ben mutatták be Gibson következő munkáját, a Drogháborúk című háromrészes minisorozatot Steven Bauer és Benicio del Toro főszereplésével. Ugyanebben az évben a rendező egy újabb tévéfilm kedvéért visszatért Budapestre, mivel a magyar fővárosban forgatta A Josephine Baker története (1991) című életrajzi alkotását, melynek női főszerepét első felesége, Lynn Whitfield játszotta. Az operatőr ismét Ragályi Elemér volt. A filmet 1992-ben tizenkét (!) kategóriában jelölték a legjobb televíziós produkcióknak járó Emmy-díjra, és öt kategóriában győzött is. (A díjazottak között magyar közreműködők is voltak.) A Sidney Williamset alakító Louis Gossett Jr. a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot vehette át. A zenés filmek specialistájaként elkönyvelt Gibson nevéhez fűződik a Tina Turner életéről szóló Tina (1993) is, amelyben a felnőtt sztárt Angela Bassett formálta meg. Alakításáért a művésznő 1994-ben Golden Globe-ot kapott, sőt Oscarra is jelölték, akárcsak partnerét, Laurence Fishburne-t, de egyikük sem nyert. Demi Moore és Alec Baldwin neve fémjelzi Az esküdt (1996) című bűnügyi drámát, melyet szintén láthattunk a hazai mozikban. A direktor utolsó alkotása, az Újra a régi (1998) visszatérést jelentett a zenés filmek világába: a valaha oly népszerű Strange Fruits rockzenekart már rég elfeledte a közönség, ám a kopasz-köpcös átlagpolgárokká öregedett egykori rockerek húsz év után – egzisztenciális okokból – egy nosztalgiakoncertet terveznek. Vajon visszahozhatók-e a régi idők legalább egyetlen este erejéig? Brian Gibson kétszer nősült. Első feleségétől, a már említett Lynn Whitfieldtől egy lánygyermeke született, Grace. A házaspár 1992-ben vált el. A direktor másodjára Paula Guarderasnak mondta ki a boldogító igent. Tőle is egy lánya született, Raphaela. Brian Gibson 2004. január 4-én Londonban halt meg Ewing-szarkómában (rosszindulatú csontdaganat).
Hazel O’Connor
Hazel O’Connor angol énekesnő 1955. május 16-án született Nagy-Britanniában, a Warwickshire megyei Coventryben. Apja, Peter O’Connor önkéntesként lépett be a hadseregbe, és harcolt a második világháborúban. Egy Joyce nevű szállodai recepcióslányt vett feleségül, aki két gyermeket szült neki: Hazelt és Neilt. Hazelnek nem voltak problémái a tanulással, a középiskolában például kitűnő tanuló volt, öt idegen nyelvet is megtanult. Érdekelte a történelem, szeretett énekelni és táncolni, sőt vonzotta a színészet is. Ugyanakkor labilis személyiség volt, még pszichiáterhez is elküldték hirtelen hangulatváltozásai miatt. Tizenhat évesen elhagyta a szülői házat, és szó szerint világgá ment. Ruhákat készített és árult Amszterdamban, szőlőt szedett Franciaországban, egy trió tagjaként fellépett az NSZK-ban állomásozó amerikai katonák előtt, egy tánccsoporttal pedig eljutott Tokióba és Bejrútba is. Terepjárón végigutazta a Szaharát. Marrákesben egy késes férfi megtámadta, miközben magányosan sétálgatott a királyi palota kertjében, és megerőszakolta. 1975-ben játszott a That Was Girls Come First című szexfilmben. Jövőjét a könnyűzene világában képzelte el, és az éneklés mellett dalokat kezdett írni. Fivére közreműködésével készített egy demót, amelyet elküldött Alan Edwards zenei producernek. Az udvarias visszautasító levélben Edwards néhány kollégáját ajánlotta neki, akiknél a kezdő énekesnőnek érdemes lenne próbálkoznia. Az egyik cég, az Albion Records érdeklődött is iránta, ám érdemben nem sok mindent tett érte. Egy újságíró beajánlotta őt egy női punkegyüttesről készülő tévéfilm egyik szerepére, de sokáig ez ügyben sem történt semmi. Hazel közben összebarátkozott az Albion Records egyik telefonos kisasszonyával, és vállalta, hogy helyettesíti, amíg a lány szabadságra megy. Így ő fogadta azt a telefonhívást is, amely Esta Charkham szereposztó ügynöktől érkezett, aki sürgősen beszélni akart egy fejessel az Albionhoz tartozó énekesnő, Hazel O’Connor ügyében.
Kiderült, hogy a női punkegyüttesről tervezett tévéfilm helyett egy mozifilm készül, és Hazel lenne az egyik esélyes a főszerepre, melyre végül le is szerződtették. Az Üvegtörők jelentős nemzetközi sikert aratott, Hazel O’Connor sztárrá vált, s úgy színésznőként, mint énekesnőként egymás után kapta a díjakat. Lemezbemutató turnéján egy addig ismeretlen birminghami együttes, a Duran Duran kísérte, amely szintén befutott. Eleinte úgy tűnt, Hazel karrierje sínre került, Sons and Lovers és Cover Plus címmel újabb albumai jelentek meg, s az ezekről kimásolt kislemezek – D-Days, (Cover Plus) We’re All Grown Up, Hanging Around – a toplistákra is felkerültek, bár nem arattak akkora sikert, mint az Üvegtörők dalai. O’Connor beperelte első lemezcégét, mert szerinte a vállalat kisemmizte őt, s az Üvegtörők filmzenealbumának hatalmas jövedelméből egyetlen centet sem kapott, köszönhetően annak az előnytelen szerződésnek, amelyet még a film előtt kötött a céggel. Hazel a nyolcvanas években folyamatosan koncertezett Európában és az Egyesült Államokban – Magyarországon is járt, ahol kislemezt készített a KFT-vel –, de a szerencse kezdett elpártolni tőle. A new wave divatja elmúlt, a műfaj sztárjai iránti érdeklődés jelentősen visszaesett. Hazel ekkor színésznőként próbált érvényesülni, televíziós produkciókban játszott, és színpadi szerepeket is vállalt. Hosszabb szünet után 1997-ben készített új albumot 5 in the Morning címmel. Még a nyolcvanas években piacra dobta szókimondó önéletrajzi kötetét Undercover Plus címmel, a kilencvenes évek végén pedig a Beyond Breaking Glass című színpadi show-ban idézte fel pályafutása főbb állomásait. A műsort – bizonyos változtatásokkal – az új évezredben is többször előadta. 2003-ban feldolgozta jó barátja, George Michael One More Try című dalát. Mind a mai napig aktív, önálló koncerteken és nosztalgiafesztiválokon egyaránt fellép. 2019. június 25-én nyilvánosságra hozták, hogy Hazel O’Connor egyike azon művészeknek, akiknek számos eredeti zenei anyaga megsemmisült a Universal multicéget június 1-jén sújtó tűzvészben. Ami a magánéletet illeti, az énekesnő jegyese volt Hugh Cornwellnek és Midge Ure-nak is (mindketten énekes-zenészek). 1987-ben Kurt Bipperthez ment feleségül, 2000-ben váltak el.
A további szereplők
A Dannyt alakító Phil Daniels 1958. október 25-én született a Nagy-Londonhoz tartozó Islingtonban. Az Anna Scher Theatre Schoolban sajátította el a színészmesterség alapjait, s már 1972-ben filmezni kezdett. Bő fél évtizeden keresztül főleg televíziós produkciókban játszott, eredeti keresztnevét, a Philipet 1975-ben rövidítette le Philre. A hetvenes évek végén indult be a karrierje. Glenda Jackson és Oliver Reed partnere volt a Miss MacMichael osztálya (1978, Silvio Narizzano) című drámában, a főszerepet alakította a Kvadrofónia (1979, Franc Roddam) című zenés filmben, melyben Sting és Toyah Willcox is szerepelt, a Zulu Dawn: Lándzsák hajnalban (1979, Douglas Hickox) című történelmi drámában pedig olyan jeles kollégák oldalán láthattuk, mint Burt Lancaster, Denholm Elliott, Peter Vaughn, Bob Hoskins, Nicholas Clay, Simon Ward, Peter O’Toole és Nigel Davenport. Nagy visszhangot váltott ki a Scum – Söpredék (1979, Alan Clarke) című dráma, amely kendőzetlen nyíltsággal tárta fel, hogy mi zajlik egy fiatalkorúak számára létesített nevelőintézet falai között. Ezután következett az Üvegtörők, amelynek forgatásával és bemutatásával párhuzamosan a színész a rövid életű Phil Daniels + The Cross kvartettben gitározott és énekelt, egyik zenésztársa a filmben is szereplő Peter-Hugo Daly volt. A formáció legismertebb felvétele a Kill Another Night. Az Üvegtörők világsikere ellenére Phil a nyolcvanas években is inkább a televízióban szerepelt. Nem különösebben jelentős mozifilmjei közül hazánkba is eljutott a Frankenstein menyasszonya (1985, Franc Roddam), amelyben egy Béla nevű szereplőt játszott. 1994-ben részt vett a Blur együttes Parklife című dalának elkészítésében, és a videoklipben is felbukkant. 2003-ban a zenekar Think Tank című albumának felvételein is közreműködött. Phil Daniels az új évezredben is aktívan dolgozik, továbbra is főleg tévésorozatokban kap feladatokat. A tévé és a film mellett rendszeresen játszik színházakban is, zenés produkciókban és prózai darabokban egyaránt. Élettársától, a 2012-ben elhunyt Jan Stevenstől 1990-ben született egy lánya, Ella.
A Bobot megformáló Jon Finch 1942. március 2-án született Nagy-Britanniában, a Surrey megyei Caterhamben. Hivatalos neve: John Nicholas Finch. Már kamaszként érdekelte a színjátszás, tizenhárom évesen állt először színpadra az iskolában: egy római nemesasszonyt (!) alakított. Amatőr színjátszó csoportokban tett szert további szakmai tapasztalatokra, sőt még egy népzenei együttesbe is beszállt egy időre. Tizennyolc éves korában úgy döntött, hogy katona lesz. Ejtőernyősként szolgált, de szabadidejében a színészetre is szakított időt. Amikor a kétféle elfoglaltságot végképp nem lehetett összeegyeztetni, a színjátszást választotta. Igazából nem tudni, hogy miért határozott így, mert egy nyilatkozatában bevallotta, hogy nincsenek nagy művészi ambíciói, évente általában egy filmet forgat, és ennek gázsija fedezi is a megélhetését. 1973-ban két fontos szerepet is lemondott: Sean Connery helyébe léphetett volna James Bondként, és eljátszhatta volna Aramist is Richard Lester kétrészes muskétásfilmjében. Ezeket a komoly ajánlatokat azután kapta, hogy előző két filmje, a Macbeth (1971) Roman Polańskival és a Téboly (1972) Alfred Hitchcockkal figyelemre méltó szakmai és közönségsikert ért el. Jelentős munkája volt a Lady Caroline Lamb (1972) is, melynek rendezője Robert Bolt. A Diagnózis: gyilkosság (1975) című krimit forgatta éppen, amikor nem gyilkossággal, hanem cukorbetegséggel diagnosztizálták, amely hátrányosan befolyásolta a karrierjét: betegsége miatt kellett visszaadnia például Kane szerepét A nyolcadik utas a Halál (1979, Ridley Scott) című horrorban, bár egyesek úgy tudják, nehéz természete miatt menesztették. Roger Vadim A hitetlen asszony (1976) című erotikus drámájában meztelen jelenetei is voltak a főszerepet játszó holland szexbálvánnyal, Sylvia Kristellel. Láthattuk őt a Halál a Níluson (1978) című Agatha Christie-krimi sztárparádéjában is Mr. Ferguson szerepében. Filmkarrierje az Üvegtörők után hanyatlásnak indult, igazán jelentős alkotásokban már nem nagyon foglalkoztatták. Utoljára 2005-ben állt a kamerák elé Ridley Scott Mennyei királyság című szuperprodukciójában. 1982 és 1987 között Catriona MacColl színésznő volt a felesége, egy lányuk született. Jon Finch 2012. december 28-án hunyt el az East Sussex megyei Hastingsben.
A Kent játszó Jonathan Pryce 1947. június 1-jén született az Egyesült Királyságban, a Walesben található Holywellben. (Legalábbis az IMDb szerint. A wikipédiák viszont a szintén walesi Carmel falucskáról tudnak.) Igazi neve: John Price. Szülei, Margaret Ellen Williams és Isaac Price, egy kis élelmiszerboltot vezettek. Jonathannak két nővére volt. Színészi tehetsége már kamaszkorában megnyilvánult. Egyik oktatója tanácsára jelentkezett a Királyi Színművészeti Akadémiára (RADA), ahová ösztöndíjasként fel is vették. Tehetségét és sokoldalúságát színpadi színészként tudta igazán bizonyítani, lelkes vélemények szerint ő volt korosztályának legjobb Hamletje. Mindazonáltal filmszínészként is jelentős karriert futott be, ámbár 1972 és 1976 között csupán tévésorozatokban játszott. Az Elátkozottak utazása (1976) című dráma volt az első mozifilmje, amely után egészen az Üvegtörőkig megint csak tévésorozatokban tűnt fel. A nyolcvanas évek második felétől egyre jobb és nagyobb szerepeket kapott mozifilmekben is. Magyarországon is láthattuk őt olyan alkotásokban, mint például a Brazil (1986, Terry Gilliam), a Nászéjszaka kísértetekkel (1986, Gene Wilder), a Glengarry Glen Ross (1992, James Foley), Az ártatlanság kora (1993, Martin Scorsese), A festőnő szerelmei (1995, Christopher Hampton), az Evita (1986, Alan Parker), A holnap markában (1997, Roger Spottiswoode) és A Karib-tenger kalózai-sorozat. Jelenleg Anthony Hopkinsszal forgat, a The Pope (2019) című drámában Ferenc pápát jeleníti meg. 1972-ben ismerkedett meg Kate Fahy színésznővel, akitől három gyermeke is született, de csak 2015-ben házasodtak össze.
A Mick Leafet alakító Peter-Hugo Daly 1956-ban született Islingtonban, akárcsak Phil Daniels. 1973-ban kezdett filmezni, évekig játszott különféle televíziós sorozatokban, az Üvegtörők volt az első mozifilmje. Ahogy fentebb említettem, egy ideig együtt zenélt Danielsszel a The Cross együttesben. Az Üvegtörők után is főleg a televízióban foglalkoztatták, filmszínészként nem futott be, noha Martin Scorsese és Woody Allen is szerepeltette őt. A Tonyt megformáló Mark Wingett 1961. január 1-jén született Melton Mowbray-ben (Egyesült Királyság, Leicestershire megye). Teljes neve: Mark Christopher Wingett. Első filmje a fentebb már említett Kvadrofónia (1979) volt, amelyben egy erőszakos tinédzsert alakított. Évekig elsősorban tévés produkciókban játszott, az elmúlt egy évtizedben viszont főként mozifilmekhez szerződtették. (A legtöbb színész esetében ez inkább fordítva szokott történni.) Nem lett belőle nemzetközi sztár, de az Egyesült Királyságban jól cseng a neve. Sharon Martin sminkestől egy lánya született, kapcsolatuk azonban 2000-ben válságba került, amikor Yvonne Williams tűznyelő nyilvánosságra hozta, hogy évekig titkos viszonyt folytatott Wingett-tel. Miután elült a botrány, Sharon megbocsátott a párjának, és 2003 óta újra együtt vannak. A Dave-et megszemélyesítő Gary Tibbs 1958. január 25-én született az Egyesült Királyságban, a Middlesex megyei Northwoodban. Az Üvegtörők az egyetlen mozifilmje, amelyben tulajdonképpen önmagát alakította, egy basszusgitárost. A civil életben nem Hazel O’Connor kísérőegyüttesében játszott, hanem Bryan Ferry zenekarában, a Roxy Musicban (1979–1980), utána a new wave egyik sztárbandája, az Adam and the Ants tagságát erősítette két évig (1981–1982). Ezt követően Chris Hughesszal megalapította a rövid életű Merrick and Tibbs formációt. (Merrick volt Hughes beceneve.) Az évek során Tibbs olyan formációkban zenélt még, mint a Zu Zu Sharks, a Code Blue, a The Vibrators és a The Fixx. 2003-ban közreműködött Brian May Back to the Light című szólóalbumán.
Casting
A női főszerepre az angol új hullám közismert előadói is szóba kerültek, mint például Kate Bush, Lene Lovich és Toyah Willcox. Mindhárman olyan előadóművészek voltak, akik nemcsak énekeltek, hanem – önállóan vagy alkotótársakkal – dalokat is írtak, s egy jellegzetesen egyedi zenei világot és előadói arculatot alakítottak ki maguknak. Az sem mellékes, hogy mindhármójuknak volt valamilyen kapcsolata a filmvilággal: Bush számos dalát regények és filmek inspirálták, Lovichot a hangja miatt gyakran hívták horrorfilmekbe sikítozni, s 1979-ben a német punkkirálynővel, Nina Hagennel szerepelt a Cha-Cha című filmben, Toyah Willcox pedig játszott a brit rendezőzseni, Derek Jarman két filmjében (Jubileum, 1978; A vihar, 1979), sőt a fentebb már többször emlegetett Kvadrofóniában is. Kate Bush valószínűleg nem volt eléggé extrém ehhez a szerephez, kimagasló tehetsége mégis oly mély benyomást tett az alkotókra, hogy róla nevezték el a hősnőt. Hazel O'Connort eredetileg csupán egy mellékszerepre szemelték ki, Gibson végül mégis őt választotta a főszerepre. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a casting idején Kate, Lene és Toyah lényegében már befutott énekesnők voltak, Hazel viszont még a siker küszöbén állt. A filmbeli Kate története tulajdonképpen az ő története is volt, számos jelenetben például a saját ruháit viselte. Ő írta és énekelte az Üvegtörők valamennyi betétdalát, és egy igen erős és sikeres zenei anyagot alkotott. (Riválisai közül Lene Lovichcsal és Toyah Willcoxszal már korábban összebarátkozott.)
A meghallgatástól a bemutatóig
Az Üvegtörők forgatókönyve még nem volt végleges, amikor elkezdődtek a meghallgatások. A kezdeti elképzelés szerint a történet egy fiúról szólt, aki a punkzene jóvoltából feljut a csúcsra, ahonnan nagyot zuhan. A sztori azonban nem volt túl eredeti, más zenei háttérrel ugyan, de a Csillagpor (1974) vagy a Csillag születik filmváltozatai is hasonló karriertörténeteket mondtak el. Eleinte szó volt arról, hogy Elvis Costello (igazi nevén: Declan Patrick MacManus) lesz a főszereplő, az alkotók viszont egyre inkább úgy érezték, hogy a történet akár egy lányról is szólhatna. Elhatározták, hogy ha majd megtalálták az ideális főszereplőt, akkor az ő egyéniségét figyelembe véve fogják kidolgozni a cselekmény részleteit. Amikor O’Connorra került a sor, az agilis jelölt meggyőző szónoklatot tartott arról, hogy szerinte miért lenne fontos, hogy az Üvegtörők egy énekesnőről szóljon. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a forgatókönyvet alaposabban ki kéne dolgozni, hogy az ábrázolt szubkultúra hitelesen jelenjen meg – Hazel szerint az igazi punkok és új hullámosok nem úgy beszéltek, mint a szkriptben –, és persze felajánlotta azt is, hogy megírja a film minden dalát. Ehhez csupán egyetlen kívánsága volt: Tony Viscontival szeretett volna dolgozni, az általa különösen nagyra becsült David Bowie producerével. (Bowie egyik 1977-es felvétele egyébként a Breaking Glass címet viseli, de csak címazonosságról van szó a dal és a film között.) A meghallgatás résztvevőinek tetszett az énekesnő lelkesedése, jónak tartották az ötleteit is, és végül megkapta a főszerepet. Brian Gibson kidobta a Howard Schuman által írt eredeti szkriptet, és ígéretének megfelelően Hazel személyiségre szabva saját maga írt egy új forgatókönyvet, amelybe beleszőtte a fiatal énekesnő életének bizonyos eseményeit is. A film végén látható futurisztikus koncertjelenetben O’Connor úgy néz ki, mint Bowie női kiadásban, noha frizuráját, sminkjét és öltözékét valójában Fritz Lang klasszikus némafilmje, a Metropolis (1927) ihlette.
Hazel meglehetősen gyors tempóban írta a dalokat, általában hetente (olykor még rövidebb idő alatt) egyet. A Will You című számot a filmben azután írja meg, hogy tömegverekedésbe torkollott koncertjén meghalt egy fiú. A valóságban is egy friss tragédia ihlette a dalt, azé a férfié, akit ártatlan járókelőként darabokra szaggatott egy IRA-bomba. Az énekesnő élőben énekelte el a szerzeményét Tony Viscontinak – éppúgy, mint a filmben Dannynek: saját előre felvett zongorajátéka volt a zenei kíséret. A filmnek ez a jelenete egyébként nagy nehézséget okozott Hazel számára, mert nem rendelkezett számottevő színészi tapasztalatokkal, s nem tudott spontán sírva fakadni. Partnere, Phil Daniels segített neki, akivel végig nagyon jó munkakapcsolatban volt. Phil azt tanácsolta, hogy koncentráljon életének egy különösen szomorú eseményére. Hazel marrákesi megerőszakolásának rettenetes élményét idézte fel magában, és a sírás máris könnyen ment, ráadásul teljesen őszinte volt. A nagy sláger, az Eighth Day előzménye, hogy Gibson egy futurisztikus, „robotos” dalt akart a szuperkoncert csúcspontjaként. Hazel állítólag a Bibliából, a Jelenések könyvéből kölcsönözte az ötletet. A koncertjelenet felvételén több mint kétezer statiszta vett részt, köztük olyan kultikus figurák, mint Robert Elms, a new wave mozgalom krónikása, Boy George, az 1981-ben alakult Culture Club androgün külsejű frontembere, a szintén androgün imázsának köszönhetően ismertté vált Marilyn és az 1979-ben alakult punkzenekar, a Spizzenergi gitáros-énekese, Spizz (Kenneth Spiers). Említsük meg a Monsters in Disguise (Szörnyetegek álruhában) című szerzeményt is, melyet Margaret Thatcher brit miniszterelnök sokat vitatott politikája inspirált, különös tekintettel arra, hogy a Vaslady a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazta.
Vicces kuriózum, hogy a valaha oly népszerű punkegyüttes, a The Damned egykori dobosa, Rat Scabies a filmben mint gitáros megy meghallgatásra Kate lakására. (Nem őt választják.) Brian Gibson mindent megtett annak érdekében, hogy az Üvegtörők minél életszerűbb legyen, így például a rendőrségi brutalitást szemléltető képsorokban a statiszták igazi skinheadek voltak. Davina Belling producer saját bevallása szerint annyira félt tőlük, hogy igyekezett elkerülni őket a forgatáson. Az Üvegtörőket eleinte úgy reklámozták, hogy ez „Nagy-Britannia válasza A rózsára”. (Az 1979-ben bemutatott amerikai zenés filmdráma, A rózsa Janis Joplin életén alapult, és Bette Midler számára meghozta a nagy áttörést. Ellentétben O’Connorral, Midlernek sikerült megvetnie a lábát a szórakoztatóiparban, bár inkább színésznőként, mint énekesnőként lett tartósan világhírű.) Amikor az Egyesült Államokban bemutatták az Üvegtörőket, a film utolsó jelenetét egész egyszerűen kihagyták: az amerikai változat a szuperkoncerttel ér véget, Kate összeomlásának epizódja teljesen kimaradt. Nincs tudomásom arról, hogy Gibson miért egyezett bele ebbe a változtatásba, ami az egész mű végkicsengését megváltoztatja, mert a hősnő pszichés nehézségei ellenére a történet ily módon lényegében happy enddel ér véget, vagyis azzal, hogy Kate feljutott a csúcsra.
A forgatási helyszínek
Az Üvegtörőket 1979 őszén londoni helyszíneken forgatták. A Rainbow Theatre-nél került filmszalagra az az esti jelenet, amikor Danny ráveszi Kate-et, hogy ott az utcán énekeljen neki. Az énekesnő hazafelé vezető éjszakai útja a Seven Sisters Roadon keresztül vezetett. A ház, amelyben lakott, a Tavistock Road és a St. Lukes Road sarkán állt. Amikor Kate felkeresi Dannyt, a Portobello Road egyik épületébe megy be. Később Danny, Kate és Ken együtt mennek a Whidborne Streeten a banda egyik jövendőbeli tagjával való találkozásra: a háttérben jól felismerhető a Whidborne House East. Az Üvegtörők első fellépésének helyszíne egy Castle Road-i pub, a Trafalgar volt, amelyet a tulajdonos azóta Tapping The Admiralra keresztelt át. Ugyanitt vették fel azt a képsort is, amikor az egyik pub tulaja egy rendbontás miatt nem akar fizetni az együttesnek, ámbár a cselekmény szerint két különböző kocsmáról van szó. Útban az Overlord Recordsnál található irodájába, a csomagokat cipelő Danny a Paddington Street Gardensen megy keresztül. Amikor Kate és Danny elviszik Andy irodájába az Üvegtörők demóját, a Charlotte Street és a Tottenham Street sarkán álló épületbe mennek be. A Camden High Street-i Camden Theatre (jelenlegi neve: Koko) épülete volt a The Music Machine, ahol az Üvegtörők a szerződéskötés utáni első nagyobb koncertjét adja. A Rock Against 1984 koncertet a Westway alatt vették fel, az Oxford Gardens közelében. A lemezstúdió épülete a Pentonville Road és a Killick Street sarkán állt. A film vége felé az Üvegtörők szuperkoncertje a Rainbow Theatre-ben (Seven Sisters Road) zajlott. A Roehampton Lane-en található Roehampton Hospital az az intézmény, ahol ideg-összeroppanással kezelték Kate-et.
Így látták ők
„Miféle lázadás – ha ugyan lázadás – ez a punkság? Hiszen ezek a (filmen látott) punkok ugyanúgy nagylemezt, koncertet, hírnevet, sikert és pénzt akarnak, mint a többi rock- és popmuzsikus, a nem punkok, akiket megvetnek. Miért nézik le őket? Milyen erkölcsi talapzatról és milyen etikai céllal? Csak nem azért tán, mert amazok már előbbre tartanak pénzben, sikerben, népszerűségben? Lehetséges, hogy a punkság egyenlő irigység, a többi csak – púder?! Még a zenéjük sem különbözik számottevően az általuk megvetett muzsikától. Az Üvegtörők ettől függetlenül is giccsesen érzelgős, unalmas film.”
(Barabás Tamás: „Üvegtörők”. In: Esti Hírlap, 1981. július 29., 2. o.)
„Szerencsére Hazel O’Connor nemcsak »szakadt« lázadó, hanem elég jó énekes. Kitűnően adja elő a hagyományos és kevésbé hagyományos dalait, protest-songjait. Mint ahogy Brian Gibson sem abból csinál »sikert«, hogy utálja a karrierfilmeket. Vagyis hát filmjében felhasználja a manapság divatos karriertörténetek valamennyi kommersz elemét. Mert van ebben a filmben némi társadalombírálat, gyengéd szerelmi érzelem, magány, elidegenedés, túlhajszoltság és lázadás. Rongy és csillogás. Női bú és férfias tagadás. Csak a zene – más! Mai. Olykor jó hangos.”
(G. I.: „Üvegtörők”. In: Népszava, 1981. július 30., 6. o.)
„Az Üvegtörők – ami egyébként Kate együttesének a neve – főként azért érdemel figyelmet, mert minden félreértelmezés, minden felületesség és didaktika ellenére is olyan film, amelyből képet kapunk egy sajátos világról. Nem feltétlenül rokonszenves, nem feltétlenül elfogadható, nem feltétlenül ízlésünk, elveink szerint való világ ez, de valamit mindenképp felvillant a mai Anglia egy bizonyos társadalmi rétegéből is, és ez nem tanulság nélkül való. Különösen, hogy napjainkban talán épp azok a munkanélküli, ténfergő, energiájukat nem mindig jó irányban kiélő fiatalok is lázadoznak az angol nagyvárosok utcáin, akikből ebben a filmben is láthatunk szép számmal. S talán tartalmasabb is lett volna az Üvegtörők, ha némiképp megjelennek benne a jelenségek ok-okozat összefüggései is. Ehhez azonban valószínűleg nagyobb formátumú forgatókönyvíró szükségeltetett volna, mint Brian Gibson.”
(Takács István: „Üvegtörők”. In: Pest Megyei Hírlap, 1981. július 30., 4. o.)
„Ma már csak a múzeumokban vannak punkok, a futó irányzat neve »új hullám«, de az Üvegtörők című angol film változatlanul aktuális. Brian Gibson tipizálás nélküli munkájának eszében sincs leásni a gyökerekig, hőseit az önmegvalósítás kísérletén kívül semmi sem ambicionálja. Nem is baj, hogy Gibson megelégedett a felszínnel, ott ugyanis látszik annyi, amiből egy épkézláb történetet lehet összehozni. A film látlelet az angol fiatalság kedélyállapotáról, az Üvegtörők információit pedig hitelesnek kell elfogadnunk, mert a produkció Angliában nagy szakmai és közönségsikert aratott. Gibson nem tesz mást, mint kivonatosan és koncentráltan közvetít egyfajta hangulatot, meggyőzően, helyenként meghatóan és szellemesen tálalja azokat a jelenségeket, amelyek a rock kialakulásától kezdve kísérői a műfajnak. Nem valószínű, hogy ez a film eltúlozná a rock jelentőségét, mert ezzel az »őshazában« biztosan hitelét vesztette volna. Számunkra talán szokatlanul erőteljesek a zene hatására történő események, de el kell hinnünk Gibsonnak, hogy a rock és a rock rajongói sohasem tűrik el, hogy félvállról vegyék őket.”
(Ligeti: „Ez lenne a punk?” In: Képes Újság, 1981. augusztus 29., 14. o.)
Üvegtörők (Breaking Glass, 1980) – angol zenés filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Brian Gibson. Operatőr: Stephen Goldblatt. Díszlet: Evan Hercules. Jelmez: Lorna Hillyard és Monica Howe. Zene: Hazel O’Connor. Vágó: Michael Bradsell. Főszereplők: Hazel O’Connor (Kate Crawley), Phil Daniels (Danny Price), Jon Finch (Bob Woods), Jonathan Pryce (Ken), Peter-Hugo Daly (Mick Leaf), Mark Wingett (Tony), Gary Tibbs (Dave), Charles Wegner (Campbell), Mark Wing-Davey (Fordyce). Magyarországi bemutató: 1981. július 30.
ZENÉLŐ FILMKOCKÁK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.