Umberto Eco 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve világszerte hatalmas sikert aratott. Megfilmesítése is hamar szóba került, a francia Jean-Jacques Annaud szívügyének érezte a megvalósítást. Az előkészületek több évet vettek igénybe. A forgatókönyv megírásában négy író is közreműködött. Eco nem volt közöttük, mert szerinte a filmkészítés és a forgatókönyvírás olyasmi, amihez ő nem ért, ezért nem avatkozik bele. A rendező különösen nagy gondot fordított a hitelességre, s bár Eco ezt nem igényelte, a legfontosabb dolgokban kikérte a tanácsait. Annaud több mint háromszáz kolostort nézett meg, hogy megtalálja a legmegfelelőbbet, de egyik sem volt alkalmas a forgatásra. Végül díszletként építették fel: a Kleopátra (1963) óta nem építettek ekkora külső filmdíszletet, így A rózsa neve a korszak legdrágább európai produkciójává lépett elő. A filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a regény gazdag rétegzettségét kérték számon rajta, és azon a véleményen voltak, hogy a rendező egy középkori krimivé egyszerűsítette le az alapművet. Sokan azt remélték, hogy Eco is elítéli az adaptációt, ám az író elfogadta a filmet mint regényének egy lehetséges olvasatát. A rózsa neve különösen az európai mozikban bizonyult kiemelkedően sikeresnek, és annak ellenére új lendületet adott Sean Connery karrierjének, hogy az Egyesült Államokban jóval szerényebb érdeklődés kísérte.
A cselekmény
A szörnyűséges eseményeket, melyek az Úr 1327. esztendejében játszódtak le, Melki Adso idézi fel. A nevezett esztendőben egy császárbarát észak-olasz apátságba érkezett a mesterével, Baskerville-i Vilmossal. A helyszínt a történtek miatt nem nevezi meg. Az apát úr arra kérte az éles eszű és tapintatos Vilmost, hogy járjon a végére egy közelmúltban történt rejtélyes halálesetnek. Történt ugyanis, hogy egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében a fiatal Otrantói Adelmust. A felfedezést megelőző éjszakán vihar tombolt, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy a miniatúrafestő honnan zuhanhatott ki. Ha ugyan tényleg kizuhant, mert másnap nem találtak egyetlen nyitott ablakot sem, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy nem lehet véletlenül kiesni rajtuk. Vilmos épphogy elkezdi a nyomozást, amikor újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött titkos könyvtárába vezetnek, ahová hőseink is csupán saját leleményességüknek köszönhetően tudnak bejutni. A gyanús elhalálozások mielőbbi felderítésére már csak azért is szükség lenne, mert az apátság a közeljövőben nagy horderejű találkozó helyszíne lesz. Itt gyűlnek majd össze a pápa hívei és a szakadár ferencesek, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a kérdésben már akkora véleménykülönbségek léptek fel, amelyek az egyházszakadás rémével fenyegetnek. Az apát úr úgy ítéli meg, hogy Vilmos ügyessége sajnos már nem elegendő a bűntények megoldására, és a Szent Inkvizícióhoz fordul segítségért. Rövidesen az egyik legkönyörtelenebb inkvizítor, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui eretnek összeesküvést lát az események mögött, és az inkvizíció teljes szigorával akar lecsapni azokra, akiket bűnösöknek tart. A máglyahalálra ítéltek között van az a fiatal lány is, aki a szerelmet jelenti a fiatal Adso életében…
A történelmi háttér
A történet a XIV. században játszódik, amikor a pápaság székhelye Avignonban volt. Az 1305-ben megválasztott V. Kelemen pápa 1309-ben önként költözött a franciaországi Avignonba, és pontifikátusa (pápai uralkodási ideje) alatt be se tette a lábát Rómába. Kelemen a francia uralkodó, IV. (Szép) Fülöp politikáját támogatta, sőt egyes feltételezések szerint a király segítette őt a pápai trónra. Fülöp arra törekedett, hogy felszámolja a köznép körében igen népszerű templomos lovagrendet, amely nagy vagyonnal és ennek köszönhetően jelentős befolyással rendelkezett, ám azt korántsem mindig az uralkodó érdekében használta fel. A templomosok komoly politikai erővé váltak, akik fölött Fülöpnek semmilyen hatalma nem volt, ezért egyházi vonalon próbált leszámolni velük. A korábbi keresztes hadjáratok során a templomos lovagok átvettek bizonyos keleti szokásokat. Különféle titkos szertartásaik voltak, és a szexualitás kérdését is szabadabban kezelték, mint a kortársaik. Fülöp nyomására Kelemen már 1307-ben vizsgálatot rendelt el a templomosok ellen eretnekség, istenkáromlás és fajtalanság vádjával. A király parancsára több mint tizenötezer templomos lovagot tartóztattak le, és adtak át az inkvizíciónak. Kelemen állítólag tiltakozott a kegyetlen bánásmód ellen, Fülöp viszont értésére adta, hogy a döntés az ő kezében van, a pápa hatalma valójában formális. Kelemen hallgatólagos beleegyezésével a lovagrendet felszámolták, vagyonának java a király kincstárába került. Kelemen 1314-ben elhunyt, utódja, XXII. János azonban csak 1316-ban léphetett a helyére. A késedelem oka egyrészt az volt, hogy a pápaválasztásra jogosult bíborosok között nem alakult ki egyetértés, másrészt a külpolitikai helyzet is kedvezőtlenül alakult, ráadásul néhány hónappal Kelemen halála után Szép Fülöp is meghalt. Utódja, X. (Civakodó) Lajos bő másfél évig mondhatta királynak magát, örököse, I. János pedig mindössze öt napot élt és uralkodott: nem tudni biztosan, hogy halálát a csecsemőhalandóság vagy idegen kéz okozta-e. V. (Hosszú) Fülöpöt 1316. november 19-én kiáltották ki királlyá, és 1322. január 3-án bekövetkezett haláláig irányította az országot. Őt követte IV. (Szép) Károly: A rózsa neve cselekménye idején ő ült a francia trónon.
Az ingatag francia belpolitikai helyzetet kihasználta az ország legnagyobb riválisa, a Német-római Császárság, amely egyébként szintén viharos időket élt át. 1314-ben öt német választófejedelem Frankfurtban császárrá választotta Bajor Lajost, miközben a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte a trónra. Mindkettőt 1314. november 25-én koronázták meg a hívei. Igazából egyikük sem számított törvényes uralkodónak, mert ahhoz mind a hét választófejedelem egységes döntésére lett volna szükség. XXII. János Frigyest támogatta, aki azonban 1322. szeptember 28-án vereséget szenvedett Lajostól a mühldorfi csatában, és fogságba esett. A pápa nem ismerte el Lajos győzelmét, és 1324-ben kiközösítette őt. Nem hatotta meg az sem, hogy Lajos és Frigyes egyezséget kötöttek, és egy ideig lényegében társuralkodók voltak, ámbár Lajos kezében összpontosult a tényleges hatalom. János pápa nemcsak Lajos hatalmi törekvéseivel került szembe, hanem a pápaság addigi biztos támaszaival, a ferences rendiekkel is. A szélsőségesek, az ún. spirituálisok – a rendfőnök Cesenai Mihály vezetésével – rendjük erényességét és tisztaságát azáltal kívánták megőrizni, hogy vissza akartak térni az evangéliumi szegénységhez, és azt vallották, hogy az egyháznak le kell mondania minden vagyonáról. Ez együtt járt volna a hatalomról való lemondással is, így arról az alapelvről is, hogy a császárnak nincs joga püspököket kinevezni, a pápának viszont hatalmában áll császárt választani. 1323-ban János a Cum inter nonnullos nevű dekrétumban elítélte a ferencesek tételeit. A rend vezetői 1328-ban Bajor Lajosnál kerestek menedéket. Ugyanabban az esztendőben Lajos bevonult Rómába, és kiáltványt tett közzé, amelyben eretneknek nyilvánította a pápát, és megfosztotta a trónjától, sőt ellenpápát is választott, V. Miklóst. A regény és a film egy évvel korábban játszódik, amikor némi remény mutatkozott arra, hogy János és Lajos megegyezésre jussanak, és az egyházszakadás elkerülhető legyen.
A regény
Umberto Eco olasz szemiotikaprofesszor és filozófus első regénye, A rózsa neve először 1980-ban jelent meg. Több műfaj jellemzőit is felfedezhetjük benne: bűnügyi és történelmi regényként egyaránt olvashatjuk, nem beszélve a különféle kulturális és tudományos utalásokról. Ami a két főszereplőt illeti, személyük egyértelmű utalás Sir Arthur Conan Doyle nevezetes hőseire, Sherlock Holmesra és segítőjére, Watson doktorra. Vilmos vezetékneve egy Holmes-novellára, A baskerville-i kutyára (magyarul A sátán kutyája címmel jobban ismert) utal, míg Adso nevének kiejtése hasonlít a Watsonhoz: fonetikai szempontból a zöngés „d” mássalhangzó zöngétlen párja a „t”. Adso teljes neve: Melki Adso. Melkben egy könyvtáráról híres középkori apátság található, ahogyan Eco regényének apátsága is a könyvtáráról nevezetes. Eco nagy tisztelője volt Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin költőnek és elbeszélőnek, aki irodalomtörténészként és filozófusként is világhírnévre tett szert. A könyv egyik szereplője, a titkos könyvtár vezetője, a világtalan Burgosi Jorge valójában az argentin polihisztor alteregója: Borges egy időben Argentína nemzeti könyvtárának igazgatója volt, és idősebb korában valóban elvesztette a látását. Mellesleg A titkos csoda című művében szerepelt egy vak könyvtáros, míg a Bábeli könyvtár című novellája ihlette az apátság titkos könyvtárát. A halál és az iránytű című 1942-es Borges-novellában a detektív egy elméletet állít fel a gyilkos nevére vonatkozóan. A tettes megismeri ezt az elméletet, és általa csalja csapdába a detektívet. Eco könyvében Burgosi Jorge Vilmosnak azt a téves meggyőződését használja fel, hogy a gyilkosságok János apostol kinyilatkoztatásain alapulnak, mindazonáltal Vilmos mégis megoldja a rejtélyt. Az említetteken kívül A rózsa neve több más motívuma (labirintusok, tükrök, szekták, rejtélyes kéziratok és könyvek) is különféle Borges-művekből eredeztethető.
A mérgezett könyv ötlete id. Alexandre Dumas többször megfilmesített történelmi regényéből, a Margó királynéból (1844–1845) származik, amelynek cselekménye – Eco könyvéhez képest – kétszáznegyvenöt évvel később kezdődik. A motívum kapcsolódik a Szép asszonyok egy gazdag házban (1610) című híres kínai erotikus regényhez is: egy legenda szerint az ismeretlen szerző a kéjsóvár főszereplőt családja egyik ellenségéről, egy miniszterről mintázta, akinek el is küldte elolvasni a könyvet. Előtte azonban méreggel itatta át a lapok sarkait, hogy amikor az olvasó az ujját megnyálazva lapoz, az olvasás végére meghaljon a szervezetébe került méregtől. Valószínű, hogy Eco ismerte Rudyard Kipling Allah szeme című 1926-os novelláját, amely magyar nyelven a Kívánságok háza című kötetben olvasható. A két mű tematikájában ugyanis vannak hasonlóságok, mint például a papi tekintély, az egyház hozzáállása a tudományos felfedezésekhez, a zene, az orvostudomány, az optika, a miniatúrák és a kódexek. Az sem mellékes, hogy mindkét könyvnek van Jorge nevű szereplője. Alessandro Manzoni klasszikus regénye, A jegyesek (1825–1829) hatása elsősorban a cselekményépítésben fedezhető fel. Mindkét műre jellemző, hogy fiktív szereplői is vannak, ugyanakkor a motivációk és az események hitelesek, és elősegítik az adott történelmi kor jobb megértését. A rózsa neve számos autentikus latin idézetet tartalmaz, illetve Arisztotelész és más filozófusok filozófiájának megvitatását is, különös tekintettel a millenarizmus híveire és az ún. fraticellikre (a ferences rendből kiszakadt spirituálisokra). Bizonyos hivatkozások azonban szándékosan anakronisztikusak, hiszen például Ludwig Wittgenstein huszadik századi filozófus volt.
Visszaemlékezésében Melki Adso pontosan meghatározza, hogy az események 1327-ben történtek, de sem azt nem tudjuk meg, hogy ő mikor idézi fel a múlt emlékeit, sem azt, hogy helyileg hol volt az apátság. A helyszín leírásához az írót állítólag a Susa-völgyi (Olaszország, Piemont régió) Szent Mihály-apátság ihlette meg. Ugyanakkor Adso beszámolója az apátság bejáratáról a franciaországi Moissacban található Szent Péter-apátságnak felel meg. A szereplők között találhatunk valóban létezett személyiségeket is, mint például Bernardo Gui (kb. 1261/1262–1331), Cesenai Mihály (kb. 1270–1342) és Casalei Hubertinus (kb. 1259–1329), jellemzésük azonban történelmileg nem teljesen hiteles. Főleg Gui alakját érte sok bírálat. Edward Peters történész szerint – akinek a középkor volt a szakterülete – a regénybeli inkvizítor sokkal sötétebb személyiség, mint amilyen valós elődje volt. Jómagam viszont azt gondolom, hogy alapvetően mégiscsak egy fikciós regényről van szó, ezért nem lehet minden betűjén a történelmi hitelességet számonkérni. Eco hívei egyébként azzal érveltek, hogy Gui alakjában az író a középkori inkvizítorok és egyházi elöljárók személyiségének groteszk ábrázolására törekedett, az egyik párbeszédet pedig a Gui által írt Practica Inquisitionis Heretice Pravitatis című inkvizítori kézikönyvből vette át. Gui a kora középkor tekintélyelvűségét képviseli, míg Vilmos a reneszánsz ember előfutára, aki mer kételkedni, gondolkodni, és nyitott a tudományos újdonságok (asztrolábium, iránytű, nagyító) iránt. Vilmos szerint a könyvekben leírt gondolatokat kiindulópontként kell kezelni, nem pedig abszolút és megfellebbezhetetlen igazságként mereven ragaszkodni hozzájuk.
Mint már utaltam rá, nagy sikere ellenére A rózsa neve bírálatokat is kapott, a szerzőnek több pontatlanságot vagy tévedést is felróttak. A jogos észrevételek figyelembevételével Eco átdolgozta a regényt, és 2011-ben megjelentette az új változatot, amelyben már lefordította a latin nyelvű idézeteket a kevésbé tájékozott olvasók érdekében. Vicces, hogy ezt azzal indokolta, hogy az amerikai olvasóknak „a latin olyan, mintha magyar lenne: érthetetlen”. Ugyanakkor cáfolta, hogy valamiféle lebutított verziót hozott volna létre az új évezred internetes generációja számára. „Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását” – indokolta az átdolgozást. Az eredeti kiadás tipikus hibájaként említette, hogy a latin növényleírásokban a cikóriát összekeverte a tökkel [a tökkelütött! :)], és a paprikáról is beszélt, amelyet a cselekmény idején Európában még nem ismertek. A regény mindkét változatát Barna Imre fordította magyarra: az eredeti kötet hazai kiadása 1988-ban jelent meg először, az átdolgozott változat 2012-ben látott napvilágot. Ami a címet illeti, ahhoz a szerző ezt a magyarázatot fűzte: „Ötletként az, hogy A rózsa neve, szinte véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza; és még ha rájön is a befejező verssor lehetséges nominalista olvasataira, csak a legvégén jön rá, addigra pedig már ki tudja, miféle más értelmezéseket választott magának. A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait.” Állítólag Eco tíz címet is javasolt, és ezek közül a véleményezésre felkértek A rózsa nevét választották. Más források úgy tudják, Melki Adso lett volna a mű címe, de ezt a kiadó túl érdektelennek tartotta.
A rendező
Jean-Jacques Annaud rendező, forgatókönyvíró és producer 1943. október 1-jén született Franciaországban, az Essonne megyei Juvisy-sur-Orge-ban. Szülei: Pierre Annaud vasutas és Madeleine Tripoz titkárnő. Műszaki tanulmányokat folytatott Vaugirard-ban (Párizs 15. kerülete), majd felvételt nyert a L'Institut des hautes études cinématographiques (IDHEC) filmművészeti főiskolára, ahol 1964-ben kapott diplomát. Az 1960-as évek végétől kezdett rendezni, eleinte reklámfilmeket forgatott a televízió számára. Első egész estés mozifilmje, a Fekete-fehér színesben (1976) nemzetközi sikert ért el, 1977-ben megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az opuszt kameruni katonai szolgálatának élményei ihlették. „Le a kalappal a francia öngúny előtt – ritkán láttuk még filmen, hogy franciák önmagukon ilyen nyíltan nevessenek, hogy a szent eszmények (a Haza! La Patrie!) ironikusan ábrázoltassanak” – írta az Esti Hírlap kritikusa, Fencsik Flóra, akinek azért voltak fenntartásai is. A Csatár a pácban (1979) főszereplője egy fiatal focista (Patrick Dewaere), aki bosszút áll a klub elnökén, miután az kipenderíti őt a csapatból. A tűz háborúja (1981) az őskorban játszódik, amikor az emberek még nem tudtak tüzet csiholni, de már ismerték áldásos hatását. Amikor az egyik törzsnél kialszik a tűz, három fiatal harcos útra kel, hogy egy másik törzstől tüzet szerezzen. A filmbeli ősemberek egy különleges nyelven kommunikálnak, amelyet Anthony Burgess, a Mechanikus narancs írója dolgozott ki.
Annaud évekig készült A rózsa neve filmváltozatára, melyet éppúgy koprodukcióban tudott csak megvalósítani, mint A tűz háborúját. Ennek érdekében félbehagyta A medve című alkotását, amely 1988-ban került a közönség elé. „Azt szeretném elérni ezzel a filmmel, hogy az emberek becsüljék ezeket az abszolút bűbájos teremtményeket, akik érzelmekkel, véleménnyel, barátokkal és intelligenciával rendelkeznek” – nyilatkozta A medvéről, amely szintén világsikert aratott. Sok bírálatot kapott viszont A szerető (1992), Marguerite Duras önéletrajzi regényének filmváltozata egy tizenöt éves francia lány (Jane March) első szenvedélyes szerelméről, amelyet egy kétszer annyi idős kínai férfi (Tony Leung Ka-fai) iránt érez. A világ első IMAX 3D-s játékfilmje volt A bátorság szárnyai (1995), amely a repülés két francia úttörője, Jean Mermoz és Antoine de Saint-Exupéry számára állított mozgóképes emléket. Megtörtént események alapján készült a Hét év Tibetben (1997), amely annyira felháborította a kínai hatóságokat, hogy úgy a rendezőt, mint a két főszereplőt (Brad Pitt és David Thewlis) örökre kitiltották az országból. Sztálingrád ostromáról szóló fordulatos háborús dráma az Ellenség a kapuknál (2001), amelynek főszerepeit Jude Law, Joseph Fiennes és Rachel Weisz játszotta. Annaud ezt követő alkotásainak már nem volt olyan nagy visszhangjuk, mint a korábbiaknak. Mind ez idáig utolsó mozifilmje, a Farkastotem (2015) a kínai kulturális forradalom idején játszódik. Mostanság a Notre-Dame-ban 2019 áprilisában pusztított tűzvészről készít filmet. Jean-Jacques Annaud kétszer nősült, első házasságából két, a másodikból egy lánya született.
A FILM
Az előzmények és a forgatókönyv
Jean-Jacques Annaud még a megjelenés előtt olvasott a könyvről a Le Monde nevű francia napilapban. A rendező rajongott a görög nyelvért, és csodálattal adózott a középkori apátságoknak, a regényben pedig egy görög nyelven írt könyvről is szó van, amelynek nyoma veszett az egyik ősi apátságban. Annaud-t annyira lázba hozta A rózsa neve, hogy még a megjelenés előtt megszerezte a francia fordítást. Miután elolvasta, azonnal elhatározta, hogy filmet készít belőle. Találkozott az íróval, és azt mondta neki, úgy érzi, hogy ezt a könyvet Eco egyenesen azért írta, hogy ő filmet készítsen belőle, és szerinte erre más nem is lenne alkalmas. A szerző beadta a derekát. Annaud 1982 nyarán kezdett hozzá az előkészületekhez. Akkor már dolgozott A medve (1988) című filmjén, de félbehagyta, hogy előbb A rózsa nevét valósítsa meg. Első lépésként korábbi filmje, a Csatár a pácban forgatókönyvírója, Alain Godard segítségével egy kb. 150 oldalas kivonatot készített a regény alapján. A kivonat tartalmazta a szereplők listáját és a figurák legfontosabb jellemzőit. A következő lépésben ki kellett választani a fő cselekményszálat és az ahhoz kapcsolódó eseményeket, és meghatározni, hogy mi is legyen a film központi mondanivalója. Annaud a bűnügyi cselekményszálat tartotta a legfontosabbnak, ezért elmerült a bűnügyi filmekkel kapcsolatos irodalomban. Elolvasta François Truffaut ma már klasszikusnak számító interjúkötetét is, amely Alfred Hitchcockról szól, ugyanis a középkor miliőjében hitchcocki légkört akart teremteni. Részletesen kidolgozott forgatókönyvet tervezett, amelynek megírására egy esztendőt szánt. Több szakmabeli is kételkedett abban, hogy meg tud-e majd birkózni a hatalmas feladattal. Egyikőjük Alexandre Mnouchkine volt, aki később a film egyik producere lett.
Umberto Eco nem akart részt venni a forgatókönyv megírásában. Szerinte ő megtette a magáét a könyv megírásával, és becsületesen beismerte, hogy a film egészen más műfaj, amelyhez ő nem ért. Éppen ezért nem akarta ráerőltetni Annaud-ra a saját elképzeléseit, hanem engedte, hogy a rendező saját értelmezéssel álljon elő. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne maradtak volna kapcsolatban, amelyet az egymás munkája iránti kölcsönös tisztelet jellemzett. Ez a filmben is megnyilvánul: az egyik jelenetben Baskerville-i Vilmos egy olyan könyvre bukkan, amelyet egy bizonyos Bolognai Umberto kommentál. A fiktív név utalás az íróra, aki a bolognai egyetemen tanult, majd oktató lett ugyanott. Miután kikristályosodtak a legfontosabb szempontok, kezdődhetett a tényleges forgatókönyvírás. Godard nem kevesebb, mint kilenc változatot írt. A rendezőnek egyik se tetszett igazán, mire Godard bedobta a törülközőt. Annaud ragaszkodott ahhoz, hogy a bűnügyi szál maradjon a központi motívum, mert szerinte a regény gazdag és összetett kulturális-történeti ismeretanyaga tévutakra vinné a forgatókönyv íróját. Godard pótlására olyan jó nevű írók kerültek szóba, mint David Newman, Peter Feibleman, Alvin Sargent és David Mamet. Végül Roman Polański állandó munkatársa, Gérard Brach állt csatasorba, aki két további forgatókönyv-változatot írt. Neki sikerült a legjobban megragadnia a lényeget a cselekményt és a szereplőket illetően, beleértve azok motivációját és külsejét is. A szereplők kinézetére vonatkozóan Annaud fantáziáját megmozgatták Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516) és id. Pieter Bruegel (kb. 1525–1569) festményei is, noha ezek a művészek évszázadokkal később éltek, mint amikor a történet játszódik. Az engedékeny Ecónak csupán egyetlen kikötése volt, hogy a filmet angolul forgassák, mivel az a XX. század latinja. A forgatókönyv megírásába ezért az amerikai Howard Franklint is bevonták. Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni a német producer, Bernd Eichinger kérését sem, hogy valami „németes” jellege is legyen az egésznek. Eichinger rögvest javasolt is valakit, mégpedig a rendezőként sem ismeretlen Andrew Birkint, aki két újabb forgatókönyv-változatot írt, sőt színészként is látható a filmben: ő Winchesteri Cuthbert. A legutolsó verziót Annaud egyedül fejezte be, mert mindenki kidőlt mellőle munka közben.
Helyszín- és producerkeresés
Annaud tisztában volt azzal, hogy tervezett filmje nem lesz olcsó, ezért több lehetséges támogatóval is tárgyalt Rómában, Tokióban, Madridban, Londonban, Los Angelesben és Párizsban. Gérard Lebovici, a befolyásos francia filmmogul személyében meg is találta a megfelelő producert. Lebovici azonban nemcsak nagy vagyonáról és szakmai összeköttetéseiről volt nevezetes, hanem arról is, hogy vonzódott a szélsőbaloldalhoz és kapcsolatot tartott fenn bűnözőkkel is. 1984. március 5-én egy párizsi parkoló alagsorában, kocsija vezetőülésében hátulról agyonlőtték. A tettes sosem került rendőrkézre, a rendőrség a több elkövető lehetőségét sem zárta ki. Annaud új producert keresett és talált Alexandre Mnouchkine személyében, aki 1940 óta volt a szakmában: a Királylány a feleségem (1952) című kosztümös klasszikus és Philippe de Broca Belmondóval forgatott kalandfilmjei egyaránt az ő nevéhez fűződnek. A hetvenhat éves Mnouchkine úgy érezte, túl öreg már egy ilyen nagyszabású produkció kézben tartására, amely ráadásul anyagi lehetőségeinek is a határait feszegette, ezért egy komoly feltételt szabott: Annaud keressen mellé egy fiatalabb társproducert. Azt javasolta, hogy főleg az NSZK-ban keresgéljen, ahol különösen népszerűnek bizonyult a direktor előző filmje, A tűz háborúja. Annaud megfogadta a tanácsot, és meg is találta az ideális koprodukciós partnert, Bernd Eichingert, aki épphogy befejezett egy nagyszabású szuperprodukciót, a Végtelen történetet (1984, Wolfgang Petersen). A francia rendező lelkesedése a téma iránt a német producert is meggyőzte, és Eichinger mindenét feltette a filmre, sőt amikor a forgatás befejezéséhez további pénzre volt szükség, még a cége épületét is eladta. A gyártási folyamatba egyébként az olaszok is beszálltak: Franco Cristaldi korábban számos olasz filmklasszikus megszületését tette lehetővé, köztük van exfelesége, Claudia Cardinale több filmje és Fellini Amarcordja (1973) is. Az amerikai Columbia Pictures is hajlandó volt pénzt fektetni A rózsa nevébe.
A fáradhatatlan rendező nemcsak a producerkeresés miatt járta a világot, hanem azért is, hogy megtalálja a legmegfelelőbb apátságot a forgatáshoz. Több százat is felkeresett, jegyzeteket készített róluk, de egyik sem felelt meg az igényeinek. A legtöbb épület ugyanis jelentős átalakításokon esett át, és sem kívülről, sem belülről nem a XIV. század hangulatát árasztotta. Csupán egyetlen épület felelt meg valamelyest Annaud elképzeléseinek: a hesseni Eberbach kolostor. Itt forgatták a belső jelenetek többségét, sőt néhány külsőt is. Ez a XII. században a Rajna mentén, a Rheingau borvidéken alapított ciszterci kolostor a XIV–XVI. században élte fénykorát, ekkor mintegy 100 szerzetes és 200 laikus testvér lakhatta. A barátok régi, középkori formájában megmaradt hálóterme lett a filmbeli szkriptórium, az ispotályból az étkező, a pincéből pedig a bírósági terem. Az eberbachi épületegyüttes egyes részei a harmincéves háború (1618–1648) során súlyos károkat szenvedtek, melyeket a XVII. századi újjáépítés számolt fel. A filmesek igyekeztek elkerülni ezeket az újjáépített részeket. Mivel az apátságot gyakran látjuk kívülről is, és ehhez nem akadt minden szempontból megfelelő helyszín, ezért díszletet kellett építeni, amelynek egyik fontos eleme a torony volt. Az első díszletet Franciaországban építették, de takarékoskodni kellett, aminek az lett a vége, hogy a torony túlságosan kicsire sikerült. A francia díszlettervező megtagadta, hogy Annaud kívánságának megfelelően másik díszletet építsen, ezért mennie kellett. Nem is akárki érkezett a helyére: Dante Ferretti korábban olyan nagyágyúkkal dolgozott, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Marco Ferreri és Elio Petri. Ferretti nemcsak elképesztő kreativitásáról volt nevezetes, hanem arról is, hogy zseniális ötleteit meglepően olcsón tudja kivitelezni. A rózsa neve esetében is ez történt: a Róma közelében felépített új díszlet feleannyiba került, mint az előző, és tökéletesen megfelelt a rendező elképzeléseinek. A fél évig tartó díszletépítés után Annaud speciális szakembereket szerződtetett arra, hogy a vadonatúj díszletfalakat mohával és penésszel vonják be.
A labirintus
Eco a könyvtárt szobák sokaságából álló labirintusnak írta le, amelyben az illetéktelen behatolók könnyen eltévedhetnek: „Nem tudom pontosan, mi történt, de mihelyt elhagytuk az őrbástyát, a szobák rendje összezavarodott. Az egyikből két, a másikból három ajtó nyílott. Ablaka mindegyiknek volt, azoknak is, amelyekbe egy-egy ablakos szobából abban a hiszemben léptünk, hogy az Aedificium belseje felé haladunk. Mindegyikben mindig ugyanolyan szekrények és asztalok voltak, s mintha mindenütt ugyanazok a könyvek sorakoztak volna szép rendben, ami bizony nem segített egy-egy pillantással fölmérnünk, hogy hol is vagyunk. Megpróbáltunk a szalagdíszek segítségével tájékozódni.” Annaud hívta fel az író figyelmét arra, hogy semmit nem írt az emeletekről, holott a könyvtár egy toronyban van. A rendező Dante Ferrettivel közösen tervezte meg a labirintust lépcsőkkel és emeletekkel. A valóságban leginkább az ösvények vagy falak által alkotott, vízszintes kiterjedésű labirintusok a legismertebbek, ezért a két művész variálható kartonmakettek és a díszletekről készített fényképek segítségével találta ki a megoldást. Figyelembe vették Maurits Cornelis Escher (1898–1972) A lépcsők és Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) A börtönök című alkotásait is, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. A labirintus szobáiból csak hármat építettek meg teljes egészében, és ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, hogy a szereplők mindig máshol járnak. A labirintust – amely egy harmincméteres torony öt emelettel és egy bonyolult lépcsőrendszerrel – a római Cinecittàban építették fel egy hónap alatt.
A katakombák
A rózsa neve forgatása 1985. november 11-én kezdődött, és 1986. március 10-én ért véget. A stáb az NSZK-ban és Olaszországban dolgozott. Az egyik jelenetben Vilmos és Adso egy föld alatti katakombába kerülnek. A rendező ezt az epizódot a Vatikánhoz tartozó „hivatalos” katakombákban szerette volna felvenni, de nem kapott forgatási engedélyt. A véletlen hozta el a megoldást. A stáb rendszeresen egy olyan római étteremben ebédelt, amelyről kiderült, hogy saját katakombája van, ahol le tudták forgatni a szükséges jelenetet. A szerencse egyébként máskor is a stáb segítségére sietett. Az egyik jelenethez például valódi hóra volt szükség, leginkább azért, mert a forgatás vége felé jártak, és annyira kevés pénz maradt a büdzséből, hogy abból műhóra már nem futotta volna. Noha Rómában igen ritka a hóesés, a szükséges időben mégis megérkezett a hó. Vele együtt pedig egy újabb probléma: a nagy hó által okozott közlekedési problémák miatt szinte alig jelent meg valaki a stábból a forgatás helyszínén. Végül a nehézségek ellenére sikerült a „havas” epizódokat is rögzíteni.
A kódexek
Annaud olyan volt, mint az Aranypók: ügyelt a részletekre, és hogy minden a lehető leghitelesebb legyen, a felesége, Laurence Duval Annaud és a középkor elismert kutatója, Jacques Le Goff segítségével a legjobb szakértőket kérte fel a filmhez. Mindegyik szakembernek megvolt a maga szakterülete, amelyhez különösen értett, mint például a középkori hétköznapok, az öltözködés, a fazekasmesterség, a vallási kérdések vagy éppen a kolostorok életvitele stb. Annaud a forgatókönyv írásakor maximálisan figyelembe vette a szakértőktől kapott tanácsokat. Le Goff tevékenyen részt vett a filmben látható kódexek elkészítésében is. Ezeket három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak azok a könyvek, melyek csak a háttérben voltak láthatók, így részletes kidolgozásukra nem volt szükség. A második csoport kódexeit kinyitva is mutatják a filmben, ám nem készültek róluk közeli felvételek. A harmadik kategóriába tartozó könyvek igényelték a legtöbb munkát, mert ezekről a kódexekről közeli felvételek is voltak, ezért különösen oda kellett figyelni a részletekre is. Ha nem is sikerült annyira tökéletesen elkészíteni őket, mint az igazi kódexeket, de egy laikus nem nagyon figyelt volna fel a különbségekre. Annaud az egyik forgatási napon elkövette azt a hibát, hogy a közelik elkészítését a nagy kódexről a következő napra halasztotta. Másnap hűlt helye volt a könyvnek. (Egyes források szerint nem a teljes könyv, csak a részletesen kidolgozott lapok tűntek el.) Nyolc hónapig tartott a hiány pótlása, és a közelik csupán a bemutató előtt pár nappal készültek el. Idővel megkerült a tettes is: állítólag az egyik főszereplő vitte el a lapokat, Annaud pár év múlva az illető lakásának falán látta viszont őket. Jegyezzük meg azt is, hogy napjainkban már csak a padovai Praglia apátságban (Veneto, Olaszország) készítenek kódexeket úgy, mint a filmben: egyetlen oldal kidolgozása hat hónaptól egy teljes évig is eltarthat. A történet szempontjából különösen nagy jelentőségű Arisztotelész könyve, a Poétika, amely útmutató a művészetekhez. Sokáig elveszettnek hitték, és csak a kora reneszánsz idején került elő egy arab fordítás (Averroës munkája), amelyet átültettek latin nyelvre. A két részre osztott eredeti mű első könyve a tragédiáról, a második a komédiáról szólt, de ez utóbbi elveszett. A filmben ez az elveszett mű a tiltott könyv.
A színészek
Baskerville-i Vilmos eljátszására Annaud egy ötven év körüli, ismeretlen színészt akart, akinek arcához és személyiségéhez semmilyen híres alakítás nem köthető. Több tucat lehetséges jelöltet megnézett, míg végül rájött arra, hogyha egy színész ötvenéves kora fölött még mindig ismeretlen, akkor nincs meg az a kisugárzása, amely ehhez a szerephez kell. Ezután már az ismert színészek között keresgélt, és szóba került például Albert Finney, Michael Caine, Richard Harris, Ian McKellen, Jack Nicholson, Roy Scheider, Jack Nicholson, Yves Montand, Marlon Brando, Donald Sutherland, Max von Sydow, Vittorio Gassman, Robert De Niro és Frederic Forrest. De Niro látszott a legalkalmasabbnak, aki ugyan fiatalabb volt a szükségesnél, ám az ő esetében az életkor nem jelentett gondot. Az viszont igen, hogy egészen más elképzelései voltak a szerepről, mint a rendezőnek. Elengedhetetlennek tartotta, hogy valódi párbajra kerüljön sor Vilmos és Bernardo Gui között, Annaud ellenben csak szellemi összecsapást akart. De Nirót ezért ejtették, és újabb jelölteket vettek fontolóra, például Paul Newmant és Anthony Perkinst. Mike Ovitz színészügynök rendületlenül ajánlgatta egyik védencét, Sean Conneryt. Annaud három okból ellenkezett. Az egyik ok az volt, hogy Connery személyéhez túlságosan kötődött James Bond szerepe, a másik, hogy szerinte a legutóbbi filmjeiben nem játszott túl jól, a harmadik pedig az, hogy meglehetősen drága színésznek számított. Ovitzot azonban nem lehetett lerázni, ezért Bernd Eichinger azt javasolta, hogy hallgassák meg Conneryt, és így szabaduljanak meg tőle. A meghallgatás meglepetéssel zárult: Connery elsőre úgy mondta a szöveget, ahogyan a rendező elképzelte. Umberto Eco nem örült az ex-Bond szerződtetésének, a film megtekintése után viszont ő is elismerően nyilatkozott a sztár alakításáról. Ellenben a Columbia Pictures hajthatatlan volt, nem akarta Conneryt, mert már nem volt eléggé nagy név, s mivel a rendező ragaszkodott a színészhez, az amerikai cég visszalépett a film finanszírozásától.
Melki Adsót Eco ostobának tartotta, aki nem érti a mesterét, Annaud azonban olyannak akarta ábrázolni, aki végül felülkerekedik Vilmoson, mert megért valami olyasmit is, amit mestere, az ész embere nem: az ösztönök és a szerelem világát. Christian Slater még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, amikor több száz tizenéves fiú közül kiválasztották a szerepre. Megkérték arra is, hogy vegyen részt a lány megformálására kiszemelt három színésznő meghallgatásán is. Az első jelölt a chilei Valentina Vargas volt, a másik kettő próbafelvételére másnap került volna sor. Slater azonban az anyjával megüzente a rendezőnek, hogy oly mély benyomást tett rá a huszonkét éves Valentina, hogy a másik két színésznővel már nem szeretné és nem is tudná megcsinálni a próbafelvételt. Annaud figyelembe vette Slater kérését. Bizonyos források úgy tudják, hogy a lány szerepére először a francia Mathilda Mayt választották, de a művésznő az Életerő (1985) című horror kedvéért visszalépett. Persze az is lehet, hogy Slater szerződtetésére csak May visszalépése után került sor, és Christian nem is tudott Mathildáról. A kamasz fiú számára a legnagyobb nehézséget a szerelmi jelenet forgatása okozta. Annaud azt akarta, hogy Adso meglepetése és tapasztalatlansága hiteles és őszinte legyen, ezért Christiant egyáltalán nem avatta be a részletekbe, Valentinától meg azt kérte, improvizáljon. Szerette volna legalább azzal megkönnyíteni Slater helyzetét, hogy a jelenet felvételét a forgatás végére időzíti, amikorra a két fiatal színész kicsit jobban megismeri egymást, ám a díszletépítés nehézségei miatt végül a forgatás elején vették fel a szeretkezési epizódot. Sean Connery és Christian Slater kapcsolata a valóságban is olyan volt, mint mesteré és tanítványáé. Christian szerint Conneryvel forgatni felért egy mesterkurzussal: mindent tudott a színjátszásról és az életről, de egy cseppet sem volt öntelt és nagyképű, hanem igazi úriemberként viselkedett. Sean mindazonáltal annak is hangot adott, ha nem tetszett neki valami, így például egy idomárt leteremtett amiatt, ahogyan az illető a lovakkal bánt.
Vilmossal és Adsóval ellentétben Bernardo Gui valós történelmi személyiség volt, aki körülbelül 900 eretnekgyanús esetet vizsgált ki, és legalább 42 esetben halálos ítéletet hozott. A filmben a feldühödött tömeg végzett vele, míg a valóságban békében hunyt el püspöki rezidenciáján. Annaud visszaemlékezései szerint nem volt könnyű együtt dolgozni a szerepet alakító egomániás F. Murray Abrahammel, aki állítólag Connery tökéletes ellentéte volt. Nem győzte hangsúlyozni, hogy ő egy Oscar-díjas színész – néhány hónappal a forgatás előtt kapta a díjat az Amadeus (1984) című filmért, amelyben Salierit alakította –, Connery viszont nem. (A két színész 2000-ben újra együtt forgatott a Fedezd fel Forrestert! című filmben, s akkor már Connery is Oscar-díjas volt, az elismerést az Aki legyőzte Al Caponét című 1987-es gengszterfilmért kapta.) Pedig Abraham igazából kedvelte Seant, egyszer például így nyilatkozott róla: „Vannak bizonyos férfiak és nők, akikről abban a pillanatban, ahogy a kamera elé állnak, kiderül, hogy valóban ott a helyük. Connery is ilyen.” A színész azt mondta, olyannak akarta megformálni az inkvizítort, aki ízig-vérig gonosz, s ezért képtelenség szimpatizálni vele. Szerinte sok kollégája úgy játssza a negatív szerepeket, hogy közben képletesen kikacsint a közönség felé: „Hé, valójában nem ilyen vagyok”. Ezt ő mindenképpen el akarta kerülni.
A mellékszerepekre is számos lehetséges jelölt volt, némelyiküket több szerep esetében is fontolóra vették. Jean Rochefort például Bernardo Gui és Malakiás eljátszására egyaránt szóba került. Az apát úr megformálására alkalmasnak tűnt Philippe Noiret, Alberto Sordi és Adolfo Celi is, végül a kiváló Michael Lonsdale-t szerződtették. Remigius szerepét Michel Galabru és Jean Carmet számára is felajánlották. Az utolsó választás az osztrák Helmut Qualtinger volt, akinek ez az utolsó szerepe: bő két héttel az európai premier előtt elhunyt. Berengárt Michael Habeck személyesítette meg, mert nem sikerült megállapodni Annaud kiszemeltjével, Jean-Claude Brialyvel. Malakiást a német Volker Prechtel alakította, miután az amerikai Jack Palance-ről és az olasz Franco Franchiról le kellett mondani. Franchi állítólag Salvatore szerepére is esélyes volt, de nem akart tonzúrát csináltatni magának, ezért ejtették őt. Más források úgy tudják, hogy a színész mondott nemet, mert komédiáknak köszönhetően vált ismertté, és nem akart változtatni ezen az imázsán. Szó szerint az utolsó pillanatban lépett a helyére az amerikai Ron Perlman, aki ugyan elsőként jelentkezett a szerepre, de az olasz koprodukciós partner olasz színészt akart, Franchi akadékoskodása miatt azonban hajlandó volt elfogadni Perlmant. A színész visszaemlékezései szerint a forgatókönyv alig tartalmazott párbeszédeket. Salvatorét úgy jellemezték, hogy hat nyelven tud beszélni, ezért Perlman mindegyik nyelven megkapta a forgatókönyvet, és a különböző nyelvű változatokból átvett szavakból maga alkotta meg a figura mondatait. Annaud nagyon szeretett Perlmannel dolgozni, aki már A tűz háborújában is játszott, és az Ellenség a kapuknál egyik fontos szerepét is rábízta.
Az amerikai színész-rendező, John Huston elvállalta Jorge szerepét, ám megrendült egészségi állapota miatt feltételeket szabott. Így például azt kérte, hogy a forgatási helyszínen legyen fűtés, és az ő jeleneteit egyszerre vegyék fel. Annaud nem tudta elfogadni ezeket a feltételeket, különösen a fűtésre vonatkozót. Azt akarta ugyanis, hogy a hidegre a színészek épp olyan természetesen, a nyakuk összehúzásával reagáljanak, mint a középkori szerzetesek. A szerepet a legendás orosz operaénekes, Fjodor Saljapin fia, a Nyugaton élő Feodor Chaliapin, Jr. kapta. Előtte kikérték Connery véleményét is, aki állítólag ezt mondta: „Nagyszerű színész, de el fogja lopni a show-t.” Annaud folyamatosan aggódott Chaliapin egészsége miatt, hiszen a vak szerzetest alakító művésznek állandóan könnyezett a szeme a szürke hályogot imitáló kontaktlencsék miatt, ráadásul a forgatás hideg, nyirkos helyeken zajlott, és a színésznek a veszélyes jeleneteit is személyesen kellett megcsinálnia. Chaliapin igyekezett megnyugtatni a rendezőt, hogy nincs miért aggódnia, pedig nagyon is volt. Jorge ugyanis a lángoló könyvtárban leli halálát, a szakemberek azonban hanyagul készítették elő a forgatási helyszínt. Az egyik lángoló tölgyfa gerenda a tetőről rázuhant az idős színészre, erősen fejbe vágta és a földre döntötte. Annaud azonnal Chaliapinhoz rohant, hogy mi történt vele, nem sérült-e meg. A színész állítólag így reagált: „81 éves vagyok, nemsoká úgyis meghalok. Sikerült a felvétel?” Nos, sikerült, sőt a baleset képsora bele is került a filmbe.
Nem Chaliapin volt az egyetlen színész, aki életveszélybe került a tűz miatt. Amikor kigyullad a könyvtár, Vilmos felszólítja Adsót, hogy távozzon. Connery csuhája közben lángra kapott. Annaud reagált a leggyorsabban: a földre lökte a színészt, és megforgatta a földön, hogy elfojtsa a lángokat. Mellesleg Connery sem mentesült az alól, hogy valódi tonzúrát készítsenek neki, mint a többi színésznek. Mindazonáltal igyekezett kissé komfortosabbá tenni a forgatási körülményeket, ezért a hideg miatt az első munkanapon szandálban és zokniban jelent meg. Annaud azonnal felelősségre vonta a kellékest, hogy miért adott Conneyre szandált és zoknit. Végül kompromisszumos megoldás született: a rendező beleegyezett abba, hogy a színész zoknit, sőt akár bakancsot is viseljen, amikor a lába nem látszik, amúgy pedig szandált, zokni nélkül. Ez utóbbi is engedmény volt a hitelesség rovására, hiszen a ferencesek mezítláb jártak. (Valójában a történet idején a ferences rendben már csak a spirituálisok ragaszkodtak szigorúan Assisi Szent Ferenc eredeti reguláihoz. Connery egyébként olyan csuhát viselt, mint az igazi ferencesek: az öltözék Marokkóban készült.) Az egyik jelenet hangfelvételének ellenőrzése közben Annaud felfigyelt egy furcsa, ismétlődő zajra: kiderült, hogy a zaj Connery csizmájától származik, ahogy a márványpadlóval érintkezik. Connerynek nemcsak a rendezővel támadt konfliktusa, hanem az operatőrrel is. Tonino Delli Colli ugyanis megállás nélkül beszélt a forgatás alatt, ami a koncentrálásra törekvő színészt nagyon idegesítette. Annaud megpróbálta meggyőzni az operatőrt, hogy legyen tekintettel erre, ám az operatőr állítólag ezt felelte: „Fellini két Oscar-díjat kapott azokért a filmekért, melyeket együtt csináltunk, pedig azok forgatásán is folyton beszéltem.” Ez persze anekdotaként nagyon szellemes, de egyetlen szó sem igaz belőle. Fellini Oscar-díjas filmjeinek ugyanis nem Delli Colli volt az operatőrje, sőt A rózsa neve előtt csak egyszer dolgoztak egymással, amikor Delli Colli lépett Ennio Guarnieri helyére a Ginger és Fred (1986) forgatásán. És még egy anekdota: Annaud akkoriban egy faluban élt, és az ottani férfiak külsejéből kiindulva a legcsúnyább színészeket választotta a mellékszerepekre, hogy az arcok hitelesek legyenek. Amikor hazatért a falujába, néhány falusi férfi megkérdezte tőle, hogy tényleg olyan rondának látja-e őket, mint a kiválasztott színészeket, mire a direktor szemrebbenés nélkül „igen”-nel felelt. A módszer egyébként gazdaságos volt, mert az eleve adott előnytelen külső miatt a színészek sminkelése többnyire csak fél órát vett igénybe. Az egyetlen kivétel az amúgy szintén nem adoniszi külsejű Ron Perlman volt: őt olykor napi öt órán át sminkelték.
A fogadtatás
A rózsa neve ősbemutatója az IMDb szerint az Egyesült Államokban és Kanadában volt ugyanazon a napon: 1986. szeptember 24-én. Nem aratott igazán kiemelkedő sikert, csupán 7,2 millió dollár bevételt termelt. Ellenben Európában egész más volt a helyzet. Franciaországban például 4 960 026-an nézték meg a filmet, és ezzel az eredménnyel a szezon negyedik legsikeresebb filmjévé lépett elő. Spanyolországban 2 179 322, az NSZK-ban 5 896 891, Olaszországban 4 386 000 jegyet adtak el rá. Ellenben a kritikusok nem voltak különösebben lelkesek. Szinte egyöntetűen állapították meg, hogy a film egyértelműen alatta maradt a regénynek, Annaud egy középkori krimivé egyszerűsítette Eco gazdagon rétegezett művét, és a színészek külseje sok esetben az igazi jellemábrázolást helyettesíti. Felemlegettek bizonyos történelmi tévedéseket is, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy Eco is elkövetett néhányat írás közben. Azt viszont nem vitatták el, hogy a külsőségeket illetően a rendező kitett magáért, a miliő ugyanis tagadhatatlanul érzékletes. Magyarországon a MOKÉP forgalmazásában mutatták be a filmet 1988. május 5-én, feliratos változatban. A bemutató évében 2005 előadást tartottak belőle, ezekre 206 497 néző váltott jegyet 5 388 000 Ft értékben. (Engem kicsit meglepett, hogy a minden szempontból jóval gyengébb, s azóta méltán elfeledett nyugatnémet film, a Világautó feltűnően jobb eredményt ért el szinte ugyanannyi idő alatt.) A hazai kritikák hangvétele egyébként hasonló volt a külföldiekéhez.
Persze mindenkit érdekelt Umberto Eco véleménye is. A bemutató után egyetlenegyszer volt hajlandó ezt megfogalmazni: „Könyv és film két különböző dolog, mindegyiknek más az alkotója, más a sorsa. Annaud nem akar az én könyvem olvasásához kulcsokat adni a közönségnek, azon kívül, hogy filmet készített belőle. És alighanem ő se venné jó néven, ha én tenném ugyanezt a filmjével. […] Ha azt mondanám például, hogy tetszett a labirintus, valaki még arra következtetne belőle, hogy nem tetszett a templom… […] A film elkészülte után választhattam, adom-e a nevemet a produkcióhoz, mint az ötletadó mű szerzője, vagy sem. […] A nevem maradt, le lehet vonni a következtetést. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy szerintem a film ugyanarról szól, mint a könyv. Részben igen, részben nem. A film a könyvnek egyfajta olvasata, mégpedig elsősorban vizuális olvasata.” (Magyarósi Gizella fordítása. In: Filmvilág 1987/2, 45. oldal) 2011-ben Eco újra hajlandó volt beszélni a filmről. Ekkor ezt mondta: „Egy ilyen könyv olyan, mint a klubszendvics pulykával, szalámival, paradicsommal, sajttal, salátával. És a filmnek csak a salátát vagy a sajtot kell választania, megszüntetve minden mást – a teológiai és a politikai oldalt. Ez egy jó film.” Bennfentesek úgy tudják, Eco végső soron mégsem volt igazán elégedett, és ezért nem járult hozzá semelyik másik műve megfilmesítéséhez, viszont beleegyezett a tévésorozatba. Néhány évvel a halála előtt az író azt mondta, A rózsa neve a legrosszabb regénye, de népszerűségét a szerinte sokkal jobban sikerült könyvei meg se tudták közelíteni.
A tévésorozat
2019-ben mutatták be világszerte az Eco regénye alapján készült nyolcrészes olasz–német tévésorozatot. A forgatókönyvet Giacomo Battiato, Andrea Porporati, John Turturro és Nigel Williams írta, a szériát Giacomo Battiato rendezte. „A rózsa neve nagyszerű könyv: magában foglal egy thrillert, amelyet Annaud filmje elmesél, ám tartalmaz filozófiai vitát, a vallás és a hatalom viszonyáról, a szeretetről, a nőkről, az életről szóló fejtegetéseket is. Amire egy kétórás filmben nincs idő, mi elmondhattuk” – nyilatkozta a rendező. Baskerville-i Vilmost John Torturro, Melki Adsót Damian Hardung, Bernardo Guit Rupert Everett alakította. Torturro elmondta, hogy nem nézte meg Annaud filmjét, mert nem akarta, hogy Connery alakítása befolyásolja őt. A középkori okcitán nyelvű párbeszédeket a Salernói Egyetem szakértői csoportja fordította és felügyelte. (Az újlatin nyelvek családjába tartozó okcitán nyelvet főleg Dél-Franciaországban beszélik, a középkorban a trubadúrköltészet és a balladák nyelve volt.) Az előkészületek még Umberto Eco életében elkezdődtek, az első forgatókönyvvázlatot az író még látta és jóvá is hagyta. A költségvetés 25 millió euró (8 milliárd forint) volt. A forgatás 2018-ban kezdődött Olaszországban. A fontosabb helyszínek a következők voltak: Abruzzo régióban a Fara San Martino-szurdok, a középkorban alapított Roccamorice település, a majellai Santo Spirito-apátság és a több száz éves múltra visszatekintő, sziklákra épült roccascalegnai kastély, továbbá a régészeti természeti park Vulciban (Velch), Montalto di Castro és a tusculumi régészeti park. Panorámaképeket vettek fel Perugiában és Bevagnában, míg az épületeket a római Cinecittà műtermeiben építették fel. A sorozatot 132 országba adták el, és ezzel A rózsa neve a négy évadot megért Gomorra után a második legkelendőbb olasz tévésorozatnak bizonyult. Magyarországon elsőként 2019. november 20-ától láthatták a Telekom Moziklub előfizetői, december 20-tól pedig a Filmcafé nézői is.
Így látták ők
„Röviden szólva, A rózsa neve nem mindennapi moziélmény. Komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége a fantasztikus közegben különösen jól érvényesülnek: profik ritka profi munkája. Noha, tegyük hozzá, a középkorban, illetve az ókorban játszódó detektívtörténet – amelyben a korabeli, irracionális »megfejtést« kínálókkal szemben egy lényegében mai logikájú »nyomozó« küzd – egyáltalán nem számít újnak a krimi immár elég gazdag világtörténetében. Noha, ezt is hozzátehetjük, a regény intellektuális és kultúrtörténeti rétegeiből a film nagyon keveset tud – akar – a filmvásznon is megőrizni. Sean Connery kissé kérkedve azt nyilatkozta, a regény felét sem értette meg: ez a mondata reklámfogásnak sem utolsó. Ilyesfajta reklámízt valahol mélyen végig ott érzünk A rózsa neve filmváltozatában: de ha nem nagyon figyelünk rá, akkor nem rontja az élvezetünket. Nemsokára a könyv is megjelenik magyarul, s ki-ki maga hasonlíthatja össze a regénybeli Vilhelmus és a filmbeli ex-007 gondolatait, kalandjait. De ezt egyáltalán nem fanyalgásnak szánom: a nyolcvanas évek nagyon mélyre süllyedt ízlésvilágában a maga műfaján belül mind a regény, mind a film nem megvetendő kísérlet valaha volt értékek visszaidézésére.”
(Hegyi Gyula: „A rózsa neve”. In: Magyar Hírlap, 1988. május 12., 4. o.)
„Sean Connerynek a film szerint több mint egy napra van szüksége ahhoz, hogy gyanút fogjon: ebben az apátságban »kell lennie valahol« egy könyvtárnak. Tekintve, hogy később a filmben is elhangzik: a keresztény világ legnagyobb könyvtáráról van szó, és ráadásul az is kiviláglik, hogy nem akármilyen hely, hanem noch dazu szimbólum is ez a könyvtár, nehéz elismeréssel adózni ennek a detektívnek. Pedig az események és következtetések aztán már nagyon gyorsan követik egymást. Sean Connery egykettőre (körülbelül a film feléig) rájön arra, ami a regénybeli Vilmos atyának számos kézenfekvő, de hihetetlen, illetve hihető, de elképzelhetetlen feltevés átrostálása után, körülbelül a négyszázadik oldalon kezd derengeni: honnan szövi hálóját a gyilkos, hogyan követi el gyilkosságait, és hogyan lehet hozzá a könyvtár labirintusában tájékozódva eljutni. Ezek után a nézőnek nem sok izgalom marad. Legfeljebb azon lepődhet meg végül, hogy – a megszokott krimi-szabályokra rácáfolva – egyszerre két eleve gyanús alakról is kiderül, hogy tényleg gyilkos. Mondani se kell, hogy a fiú, Adso málészájúbb és hülyébb minden Watson-paródiánál, ellenben remek amorósónak bizonyul a még nála is fotogénebb Valentina Vargasszal a szeretkezési jelenetben, mely Annaud dramaturgiája szerint a film csúcspontja.”
(Barna Imre: „Nulla rosa est”. In: Filmvilág 1988/5, 40–42. o.)
„A film képi világa valóban hiteles és lenyűgöző. Szemet gyönyörködtető az a szigorú tökéletességre törekvés, amellyel az alkotók megidézték a középkort, annak minden tárgyi és ikonográfiái kellékével. Különösen Fellini remek filmépítésze, Dante Ferretti tett ki magáért. Fantasztikus díszletei egy olyan világot tárnak elénk, ahol együtt él a végtelen labirintusba rejtett, kincsként őrzött tudás és a kegyetlenség, a torz testi szenvedély és a misztikus hit, a szép iránti sóvárgás és a nyers földhözragadtság. A film komor színei, nyomasztó titokzatossága és szelíd érzelmessége jól érvényesül e közegben. Mindenen átható, erős atmoszféra, kiváló zenei és hanghatások, ügyes cselekménybonyolítás, elsőrangú színészi alakítások és Tonino Delli Colli jóvoltából gyönyörű felvételek jellemzik Annaud filmjét, amely sajnos a túlzásoktól sem mentes. A rózsa neve túl sötét, túl kegyetlen képet fest a középkorról. A filmbeli apátság lakói szinte kivétel nélkül aberráltak. Nehéz elhinni: nekik köszönhető, hogy fennmaradtak a régi könyvek. Egyedül a Sean Connery megformálta Vilmos atya lóg ki a sorból, csak ő számít itt normálisnak. Cinikus mosolyával, lekezelő viselkedésével nem illik e korba, nagyon is huszadik századi ember ő. Afféle csuhába öltözött detektívfelügyelő, aki minden megnyilvánulásában Sherlock Holmesra emlékeztet.”
(Hollós László: „Sherlock atya”. In: Új Tükör, 1988. június 19., 29. o.)
A rózsa neve (Der Name der Rose / Il nome della rosa / Le nom de la rose, 1986) – nyugatnémet–olasz–francia történelmi dráma. Umberto Eco azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Andrew Birkin, Gérard Brach, Howard Franklin és Alain Godard. Operatőr: Tonino Delli Colli. Zene: James Horner. Díszlet: Dante Ferretti és Francesca Lo Schiavo. Jelmez: Gabriella Pescucci. Vágó: Jane Seitz. Rendező: Jean-Jacques Annaud. Főszereplők: Sean Connery (Baskerville-i Vilmos), Christian Slater (Melki Adso), Helmut Qualtinger (Varaginei Remigius), Elya Baskin (Severinus), Michael Lonsdale (az apát), Volker Prechtel (Malakiás), F. Murray Abraham (Bernardo Gui), Feodor Chaliapin Jr. (Burgosi Jorge), William Hickey (Casalei Hubertinus), Michael Habeck (Berengár), Urs Althaus (Venantius), Valentina Vargas (a lány), Ron Perlman (Salvatore), Leopoldo Trieste (Cesenai Mihály), Vernon Dobtcheff (Newcastle-i Hugó), Andrew Birkin (Winchesteri Cuthbert). Magyarországi bemutató: 1988. május 5.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
TEAKBOIS ERETNEKSÉGEI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.