A VASÁLARCOS FÉRFI: A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR, A REGÉNY ÉS A FILMEK

Id. Alexandre Dumas A három testőr után két terjedelmes regényciklusban folytatta a testőrök kalandjait: az egyik húsz, a másik harminc évvel az első könyv cselekménye után játszódik. Az utolsó ciklus, a Bragelonne vicomte dolgozta fel a vasálarcos históriáját, amely szintén számos kalandfilm kiindulópontjául szolgált.

A titokzatos fogoly

XIV. Lajos uralkodása alatt, 1703. november 19-én a hírhedt párizsi börtönben, a Bastille-ban meghalt egy fogoly, akit másnap Marchioly néven temettek el egy jeltelen sírba valahol a város környékén. Halála után ruháit és cellájának bútorzatát oly gyorsasággal égették el, mintha létezésének minden bizonyítékát mielőbb meg akarták volna semmisíteni. Ez a nagy igyekezet nem volt hiábavaló, ugyanis az azóta eltelt több mint háromszáz év alatt sem sikerült megnyugtatóan tisztázni a fogoly kilétét. Még XIV. Lajos utódjai sem tudták a titkot, pedig XVI. Lajos – felesége, Marie-Antoinette kérésére – minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy felderítse a rejtélyt. Hasztalan próbálkozott. S hogy minek köszönhető az elhunyt Marchioly iránti nagy érdeklődés? Nos, annak, hogy állítólag soha senki nem láthatta a férfi arcát: több mint harminc évig raboskodott különféle börtönökben, de senki nem tudta pontosan, hogy miért. Természetes tehát, hogy megmozdult az emberek fantáziája, és mindenki lázasan találgatta, ki lehetett vajon az a szerencsétlen, aki oly súlyos bűnt követett el, hogy évtizedekre rabságba vetették, és álarccal takarták el a fizimiskáját, ám mégsem vétett akkorát, hogy kivégezzék miatta. A Sors iróniája, hogy a legendagyártásban a francia felvilágosodás kimagasló alakja, Voltaire járt az élen. Szerinte a rabnak vasálarcot kellett viselnie, és mindezt azért, mert nem volt más, mint XIV. Lajos törvénytelen testvére. A Voltaire megteremtette legenda mindmáig elevenen él, noha a korabeli feljegyzések többsége bársony álarcról szól, és a tudomány azóta többször próbálta cáfolni a vasálarc mítoszát. A szakemberek szerint kizárt dolog, hogy egy ilyen szerkezetben valaki több évtizedig eléljen. A vasálarc alatti meleg, párás levegő ugyanis a baktériumok melegágya lenne: a kórokozók az arcbőr legkisebb sérülésein keresztül a véráramba kerülnének, ahol előbb vérmérgezést, majd halált okoznának. Márpedig a puha arcbőr sérülései elkerülhetetlenek lennének, ha folyamatosan érintkezne a durva vassal. Az 1977-es filmváltozatban maga a király akaratlanul is egy logikus cáfolatot ad a későbbi legendára: a fogoly folyamatos növésben lévő haja előbb-utóbb betölti az álarcot, és a rab megfullad anélkül, hogy bárki egy ujjal is hozzáérne. (És ez biztosan nem tartott volna több mint harminc évig.)

Mi az, amit többé-kevésbé biztosan tudni lehet a szerencsétlen sorsú férfiról? 1669 júliusának végéről származik az a levél, amelyet XIV. Lajos egyik minisztere, Louvois márki írt a pigneroli börtön kormányzójának, Bénigne Dauvergne de Saint-Mars úrnak. Ebben a márki arról tájékoztatta a kormányzót, hogy az uralkodó parancsára rövidesen Pignerolba (mai olasz nevén: Pinerolo) érkezik egy Eustache Dauger nevű rab. Meg kell akadályozni, hogy bárkivel szót válthasson, netán levelet adhasson át valakinek. Napi élelmiszeradagját csakis De Saint-Mars úr viheti be a cellába, és a fogoly kizárólag a szükségleteit mondhatja el szabadon. Semmi egyebet nem szabad meghallgatni, amit mondani akar, sőt halállal kell megfenyegetni, ha megpróbálkozna ezzel. A cellának dupla (más források szerint: tripla) ajtajúnak kell lennie, hogy még véletlenül se szűrődjön ki onnan egyetlen hang sem. A modern kor írásszakértői megállapították, hogy a levélen a fogoly nevét más kézírással írták, mint a szöveg többi részét, ezért valószínű, hogy Louvois márki még a titkára előtt is titkolni akarta a fogoly kilétét. Mindazonáltal De Saint-Mars urat úgy informálta, hogy Dauger csupán egy szolga. Az első pletykák arról szóltak, hogy a titokzatos pigneroli fogoly valójában nem más, mint Franciaország marsallja. Akkor még szó sem volt semmilyen vasálarcról, sőt az is valószínű, hogy a rabnak a bársony álarcot is csak akkor kellett viselnie, amikor egyik börtönből a másikba szállították. (De Saint-Mars úr 1687-ben a Szent Margit-szigeti börtön, 1698-ban pedig a Bastille élére került, és mindenhová magával vitte a vasálarcost is.) Felmerült az a magyarázat, hogy a „vasálarcos” valójában Ercole Antonio Mattioli olasz gróf volt, aki félig üzleti, félig diplomáciai kapcsolatba került a franciákkal a mantovai IV. Károly megbízásából, de a megállapodás bizonyos részleteit továbbadta a franciák ellenségének, a spanyoloknak. Emiatt a franciák lényegében elrabolták, és Pignerol börtönébe zárták. Egyes történészek úgy vélik, hogy a vasálarcost a valódi nevén temették el, a Marchioly csupán a Mattioli név félreértése volt, egy véletlen adminisztrációs hiba. Ezt az elméletet azonban cáfolja, hogy a korabeli (bár nem feltétlenül precízen vezetett) nyilvántartások szerint Mattioli már 1694-ben meghalt (és sosem volt a Bastille-ban), míg Marchioly csak 1703-ban hunyt el.

Pignerolban raboskodott XIV. Lajos bukott pénzügyminisztere, Nicolas Fouquet márki is, akit egyesek szintén a vasálarcossal azonosítottak. Hogy miért? Mint a történelemből tudjuk, az 1789-es francia forradalomban a párizsi nép megrohanta a Bastille-t. Az egyik cellában állítólag egy csontvázat találtak, amely még mindig a falhoz volt láncolva. Mellette a földön egy vasálarc hevert. A feljegyzések szerint Fouquet-é volt a csontváz. Idővel bebizonyosodott, hogy ez a magyarázat teljességgel kizárható. A néhai pénzügyminiszter ugyanis nem 1703-ban, hanem már 1680-ban meghalt (ráadásul Mattiolihoz hasonlóan nem a Bastille-ban, hanem Pignerolban), és ez a csontvázsztori csupán egy hamis legenda volt annak alátámasztására, hogy a Bastille-ban politikai foglyokat őriztek elképzelhetetlenül embertelen körülmények között. Az 1789-es forradalom idején a Bastille-ban valójában csak néhány közönséges bűnöző és elmebeteg raboskodott, ez viszont a forradalmárok számára nem volt túl szerencsés körülmény az uralkodó zsarnokságának igazolására. A vasálarcos beazonosítására egyébként körülbelül száz elmélet született: egyes feltételezések szerint az angol polgári forradalom vezéregyénisége, Oliver Cromwell fia volt a fogoly, mások szerint II. Károly angol király törvénytelen gyermeke. Természetesen akadtak józanabb elméletgyártók is, akik szerint Eustache Dauger valóban Eustache Dauger volt, hiszen XIV. Lajos korában tényleg élt egy ilyen nevű személy.

Az igazi Dauger katonaként szolgált a hadseregben, egyik hőstette után nemesi címet kapott. Bejáratos lett az udvarba, és kapcsolatba került XIV. Lajos számtalan szeretőjének egyikével, Madame de Montespannal. Amikor éppen nem a király szerelmi igényeit elégítette ki, az asszony titkos és tilos élvezeteknek hódolt. Állítólag fekete miséket rendezett, melyek nem egyszer orgiákkal párosultak, ahol a homoszexuális érintkezések sem mentek ritkaságszámba. Ezek az eretnek szórakozások már önmagukban elegendőek lettek volna egy világra szóló skandalumhoz, melyhez ráadásul egy nagy port kavart mérgezési ügy is kapcsolódott. Madame de Brinvilliers márkinőt azzal vádolták, hogy hatalomvágyból megmérgezte az apját (1666-ban) és két fivérét (1670-ben). XIV. Lajos szigorú vizsgálatot rendelt el, és ezzel a XVII. század egyik legnagyobb botrányát robbantotta ki. A nyomozás ugyanis a legmagasabb körökbe vezetett, valóságos összeesküvést tárt fel, és sok más arisztokrata mellett nemcsak Madame de Montespan keveredett gyanúba, hanem a király sógornője, Angliai Henriette is. (Ő egyébként 1670-ben, huszonhat éves korában mérgezés áldozata lett. A Sors kegyetlen tréfája, hogy legidősebb lánya, Marie-Louise később osztozott a sorsában: őt is huszonhat éves korában mérgezték meg, 1689-ben.) Az ügyet tehát el kellett tussolni, ezért a letartóztatott foglyok egy részét kivégezték, a többieket pedig a lehető legszigorúbb börtönfogságra ítélték, ezzel megakadályozva, hogy bármilyen kompromittáló információt adjanak tovább a kínos ügyre vonatkozóan. A Madame de Montespan befolyása alatt álló Dauger állítólag személyesen gondoskodott a méreg beszerzéséről. Mivel az a gyanú is felmerült, hogy a mérgezési üggyel párosuló titkos összeesküvés valójában az uralkodó megölését tűzte ki célul, a Daugerrel szembeni szigor valamelyest érthetővé válik. Nem kizárt, hogy XIV. Lajost a sértett hiúság is vezérelte, amikor kegyetlen bosszút állt azon a férfin, aki nem átallott a király riválisa lenni Madame de Montespan ágyában.

Királyi vér

A vasálarcos kilétét illetően a legnépszerűbbek természetesen azok az elméletek voltak, amelyek a rab királyi származására utaltak. Három teória terjedt el ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint a fogoly nem volt más, mint XIV. Lajos valódi apja. A Napkirály fogantatásának időszakában ugyanis a történetírók szerint XIII. Lajos már elhidegült a feleségétől, Ausztriai Annától, ráadásul szexuális érdeklődésében a jóvágású férfiak állítólag mindig is fontosabb szerepet játszottak, mint szépséges hitvese. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy Ausztriai Anna más férfitól esett teherbe, ami azonban olyasfajta félrelépés volt, amelynek semmiképpen nem szabadott kiderülnie. Ez persze nem csak a királynénak állt érdekében. Ha ugyanis XIII. Lajosnak nem születik trónörököse, akkor a bátyja követné őt a trónon, Orléans-i Gaston viszont esküdt ellensége volt fivére első miniszterének, Richelieu bíborosnak. A ravasz kardinálisnak tehát szintén komoly érdeke fűződött ahhoz, hogy a fattyúból törvényes örökös váljon, és ehhez csupán a valódi apát kellett eltüntetni a színről. Ezzel a teóriával szemben azonban két komoly ellenérv hozható fel.

Az egyik, hogy börtön helyett miért nem végeztek az igazi apával, a másik, hogy még a rosszmájú krónikások szerint is a királynénak csupán egyetlen szeretője volt: Richelieu utódja, az olasz származású Mazarin bíboros. (Persze pletykák azért voltak másokról is, de a királynét akkora figyelem kísérte, és annyi besúgó vette körül, hogy nemigen lehetett alkalma a tényleges félrelépésre egészen XIII. Lajos haláláig.) Mondani sem kéne tehát, hogy egy másik teória szerint a vasálarcos nem volt más, mint Ausztriai Anna és Mazarin törvénytelen gyermeke, vagyis XIV. Lajos féltestvére. A korabeli politikai helyzetben az ilyesmi komoly belső és külső viszályokat okozott volna, ezért a gyermeket el kellett tüntetni a nyilvánosság szeme elől. Ez az elmélet megmagyarázná, hogy miért nem ölték meg, sőt magyarázatot ad arra a tényre is, hogy mi volt az oka annak, hogy a fogoly a szigorú őrzési körülmények ellenére mindvégig olyan ellátást kapott, amilyenről egy rab nem is álmodhatott akkoriban. Ez valóban hihetően hangzik, hiszen valószínűleg a megfelelő élelmezésnek köszönhető, hogy a rab több mint harminc évig életben maradt a börtönben. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy írásos bizonyíték maradt fenn arról, hogy Pignerolban Dauger – igen szigorú feltételek mellett – inasi teendőket látott el Fouquet mellett, amikor a bukott pénzügyminiszter saját inasa gyengélkedett. (Az arisztokrata származású raboknak megengedték, hogy inasuk legyen a börtönben, amennyiben az vállalja gazdája kedvéért a fogságot.) Ez a tény viszont egyértelműen cáfolja a fogoly előkelő származását, mivel a XVII. századi etikett szerint kizárt volt, hogy egy arisztokrata származású személy szolgaságot vállaljon, vagy arra kényszerítsék. A vasálarcos királyi származásáról szóló harmadik elmélettel a nagy francia regényíró, id. Alexandre Dumas állt elő.

Dumas verziója

Id. Alexandre Dumas a Bragelonne vicomte című, 1847 és 1850 között írt többrészes regényében tovább variálta a vasálarcos legendáját. Szerinte XIV. Lajos ikertestvéréről, vagyis egyértelműen törvényes trónörökösről van szó, aki a későbbi Napkirály után néhány órával jött világra. Az ikerszülés tényét azonban el kellett titkolni, hogy ezzel megelőzzenek egy esetleges trónviszályt. (Az író is utal arra a pletykára, hogy valójában nem XIII. Lajos volt az apa.) A fiatalabb fiút azonnal vidékre vitték, és ott nevelkedett, majd miután egyre nyilvánvalóbbá vált a testvéréhez való feltűnő hasonlatossága, a Bastille-ba hurcolták. Az egyházi karriert befutott Aramis mozgatta annak az összeesküvésnek a szálait, melynek célja az volt, hogy a két testvért feltűnés nélkül kicseréljék. A cserére a pénzügyminiszter, Fouquet úr vaux-i kastélyában rendezett káprázatos ünnepség nyújtott kedvező alkalmat. Annak ellenére, hogy az összeesküvők meg akarták menteni Fouquet-t a letartóztatástól és a rabságtól, maga a pénzügyminiszter volt az, aki elszörnyedt, miután értesült arról, hogy Aramis – az ő érdekében, de a tudta és beleegyezése nélkül – miféle „bűntett”-et hajtott végre. Fouquet tisztában volt azzal, hogy kegyvesztettség és börtön vár rá, mégis hű maradt az igazi királyhoz, a vendégjogot pedig szentnek tartotta, ezért meghiúsította az összeesküvést azáltal, hogy személyesen ment az éj leple alatt a Bastille-ba hurcolt uralkodóért. Mert azt mondanom sem kell, hogy a személycsere lényegében gond nélkül lezajlott, és Fouquet csupán utólag értesült az egészről, miután furcsállotta, hogy a király iránta tanúsított viselkedése egyetlen éjszaka alatt megváltozott. XIV. Lajos a visszatérése után elrendeli, hogy testvérét, Fülöpöt vigyék a Szent Margit-szigetre, és arcára tegyenek vasálarcot. (A valóságban a fogoly a Szent Margit-szigeti börtön után került a Bastille-ba, és nem fordítva.) Fülöp méltóságteljes, nemes lelkű viselkedését látva Fouquet rádöbben, hogy akinek a vesztét okozta, az is ugyanolyan király, mint akit megmentett.

Érdemes megemlíteni, hogy a Bragelonne vicomte-ban az egykori testőrök ismét szembekerülnek egymással, miként korábban, a Húsz év múlvában a Fronde (a XIII. Lajos halálát követő lázadás) esetében. Aramist Porthos támogatja, aki azonban nincs beavatva a részletekbe. Mondhatnánk úgy is, hogy Aramis „izomagyú”-nak tartja régi jó barátját, kivételes erejére azonban szüksége van. (Maga D'Artagnan is ravaszul visszaél azzal, hogy Porthos szeret fecsegni, észjárása azonban lassabb, mint a nyelve, ezért sok apró részletet megtud tőle Aramis szupertitkos terveiről.) D'Artagnan természetesen a királyt védi, Athos pedig igazából két tűz közé kerül. Szíve inkább D'Artagnan felé húzná, de nem tudja megbocsátani az uralkodónak, hogy elcsábította fia kedvesét, La Vallière kisasszonyt, és a csalódott Bragelonne szerelmi bánatában háborúba készül, a biztos halálba. Azt sem árt hangsúlyozni, hogy a filmváltozatok többségével ellentétben Dumas regényében meghiúsul az uralkodóváltás. Számos adaptáció ugyanis arra épül, hogy a személycsere végérvényesen sikerült, sőt ezek a filmek azt sugallják, hogy valójában Fülöp, a fiatalabb testvér trónra lépésével kezdődött el az a fényes korszak, amely miatt XIV. Lajos kiérdemelte a „Napkirály” nevet. Dumas konzervatív történelemszemlélete már a Húsz év múlvában is megnyilvánult, hiszen egyértelműen állást foglalt az angol polgári forradalomban kivégzett I. Károly király mellett, akit vértanúnak nevezett. A Bragelonne vicomte-ben Fouquet pártját fogja Colbert-rel szemben: utóbbi tehetségét ugyan elismeri, mégis meglehetősen ellenszenvesnek ábrázolja. Pedig a történelem Fouquet tékozlása helyett egyértelműen Colbert merkantilista politikájának életképességét bizonyította. A filmváltozatok egy része megpróbálta kiköszörülni ezt a csorbát azzal, hogy Fouquet-t tették meg az ármánykodónak, és Colbert a pozitív figura.

A vasálarcos-filmek

Dumas történetének első filmváltozatát az olasz Oreste Mentasti rendezte 1909-ben. Az akkori idők technikai lehetőségeinek megfelelően egy egytekercses fekete-fehér némafilm készült a vasálarcos sztorijából. A körülbelül tizenegy perces produkció, a La maschera di ferro mindazonáltal bejárta a világot: eljutott például Franciaországba, Németországba, Angliába, sőt még az Egyesült Államokba is. A következő adaptáció, a Der Mann mit der eisernen Maske Németországban készült 1923-ban. Max Glass fekete-fehér némafilmje a maga nemében úgy a kivitelezését, mint a játékidejét tekintve szuperprodukciónak számított, amely főleg a német nyelvterületen és a skandináv országokban vált ismertté. Több szempontból is kiemelt hely illeti meg a filmtörténetben a harmadik verziót (The Iron Mask), amelyet 1929-ben a tengerentúlon forgattak Allan Dwan rendezésében. Ez ugyanis részben hangosfilm volt, a D'Artagnan szerepét alakító korabeli sztár, Douglas Fairbanks első hangosfilmje, noha később inkább némafilmként forgalmazták. Érdemes megemlékezni arról is, hogy ehhez a filmhez önálló kísérőzene készült – Hugo Riesenfeld kompozíciója –, amely azért számít különlegességnek, mert az akkori szokás szerint a némafilmekhez általában a vetítés közben biztosítottak élő zongorakíséretet. Riesenfeld zenéje ugyan fennmaradt, szerzői jogi okokból azonban már nem lehetett használni, ezért 1952-ben Allan Gray, 1975-ben William P. Perry, egy 1999-es restaurált DVD-verzióhoz pedig Carl Davis komponált új muzsikát. Bármilyen hihetetlenül hangzik, a mindössze 95 perces film tulajdonképpen A három testőr cselekményével kezdődik, vagyis megismerhetjük Constance-t és a Miladyt is. Constance-nak például épp azért kell meghalnia még a történet első harmadában, mert tudja a titkot az ikertestvérről. Érdekesség, hogy Fairbanks volt a film egyik forgatókönyvírója is, D'Artagnan pedig a karrierje során játszott figurák közül az egyetlen, aki meghal a történet végén.

Az 1929-es némafilm oly nagy sikert aratott, hogy tíz évvel később ismét az amerikaiak nyúltak a legendához. Nem is akárki ült a rendezői székben: James Whale nevéhez olyan filmtörténeti klasszikusok fűződnek, mint a Waterloo Bridge (1931), a Boris Karloff-féle Frankenstein (1931) és folytatása, a Frankenstein menyasszonya (1935), illetve A láthatatlan ember (1933) című H. G. Wells-adaptáció. A már hangosfilmként forgatott, de még mindig fekete-fehér Man in the Iron Mask éppúgy etalonná vált a későbbi feldolgozások számára, mint például a Frankenstein: tulajdonképpen mind az 1977-es angol, mind az 1998-as amerikai filmváltozat Whale alkotásának remake-je. Személyes élmények híján nem tudom megerősíteni, de állítólag Whale opusza volt az első olyan film a vasálarcosról, amelyben a királycsere sikerrel zárult, illetve amelyben Fouquet volt a negatív figura, és Colbert a pozitív. Az ikertestvérek szerepét Louis Hayward játszotta. Egy bizonyos Steve Harris 1975-ben látta az 1939-es filmet, és annyira megtetszett neki, hogy az egyik kínzóeszköz nevét vette kölcsön új együttese számára, amely Iron Maidenként vált világhírűvé a rockrajongók körében. Az 1952-es verzió már címével (A vasálarcos nő) jelezte, hogy Dumas története újabb átértelmezésen ment keresztül. Ebben a filmben gyakorlatilag csak a testőrök neve és a vasálarc motívuma származik a francia írótól. Érdekesség, hogy Louis Hayward, aki 1939-ben még az ikertestvéreket alakította, 1952-ben már D'Artagnan szerepét játszotta. Kissé meglepő módon a vasálarcos tipikusan francia történetét maguk a franciák – a világháló infói szerint – csak 1962-ben dolgozták fel először: a Le Masque du fer az olaszokkal közös koprodukció volt. Henri Decoin kalandfilmjében maga Mazarin bíboros az, aki XIV. Lajos fivérének megmentésével bízza meg D'Artagnant. A rettenthetetlen testőrkapitányt a korabeli francia kalandfilmek férfias sztárja, Jean Marais alakította, a hölgyeket pedig olyan szépségek személyesítették meg, mint Sylva Koscina és a későbbi Bond-girl, Claudine Auger. Ebben a változatban a testvért nem Fülöpnek, hanem Henrinak hívják, és nem a Bastille-ból kell megszöktetni, hanem a Szent Margit-szigeti börtönből.

1968-ban egy kilencrészes angol filmsorozat készült a vasálarcos legendájából. Ez igazi rekord, hiszen még a teljes Dumas-regényciklus legalaposabb tévés feldolgozása, az egy évvel későbbi D'Artagnan is beérte négy résszel. (Az utolsót szentelték a vasálarcosnak.) Hogy Hugh David rendező mennyire hűségesen követte az eredeti sztorit, és mennyire tért el tőle, az sajnos a világháló infóiból nem derül ki. 1976-ban szinte egyszerre két brit rendező is nekiveselkedett egy-egy új filmváltozatnak: Mike Newell Franciaországban forgatott, Ken Annakin pedig Ausztriában. Newell filmjét 1977-ben, Annakin alkotását azonban különböző okokból csak 1979-ben mutatták be. Ezzel a két konkurens produkcióval lentebb majd bővebben foglalkozom, nézzük tehát, mi van még hátra. Az 1980-as években csupán két animációs sorozatra futotta. Az egyiket az ausztrálok készítették 1985-ben, a másikat a japánok 1987-ben. A japán verzió érdekessége, hogy A három testőr cselekményével indul, akárcsak az 1929-es amerikai filmverzió, vagy a fentebb említett 1969-es tévésorozat, a D'Artagnan. 1998-ban – akárcsak 1976-ban – ismét ketten futottak neki a témának. Érdekesség, hogy mindkét rendezőt addig inkább íróként jegyezték a szakmában: A rettenthetetlen Oscar-díjra jelölt forgatókönyvírója, Randall Wallace állt az egyik stáb élén, a másikén pedig William Richert. (Legismertebb írása a Téli gyilkosságok, melynek filmváltozatát is ő rendezte.) Mindkét rendező maga írta a forgatókönyvet is. Jómagam sajnos nem tudok igazságot tenni közöttük, mivel Richter alkotását nem láttam. Wallace-é viszont meglehetősen gyengén sikerült, lényegében melodramatikus szenvelgéssé silányította a vasálarcos históriáját. A szereposztástól a díszleteken és a jelmezeken át egészen a pazar látványvilágig minden „A” kategóriás ebben a filmben, csupán a cselekménybonyolítás nem az. Könnyű szívvel megbocsátanám a Dumas-hoz nem méltó fordulatokat, ha maga a történet gördülékenyen peregne, lenne valamiféle egyensúly romantika, kaland és politika között, mint mondjuk A rettenthetetlenben. Erről azonban sajnos szó sincs. A filmesek az új évezredben „pihentetik” Dumas meséjét, és ez még mindig jobb, mintha egy újabb félreértelmezett gagyival állnának elő. A fentebb említetteken kívül természetesen léteznek még egyéb, kevésbé ismert adaptációk is, illetve olyan opuszok, melyekben a vasálarcos motívuma csak mellékesen jelenik meg, vagy teljesen modernizált felfogásban került filmvászonra.

A vasálarcos férfi

Mike Newell – a Négy esküvő és egy temetés (1994) későbbi rendezője – az IMDB szerint eredetileg a televízió számára forgatta saját Dumas-adaptációját. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy tévéfilmhez képest szokatlanul látványos produkcióról van szó, melyet (még az IMDB szerint is) számos országban – hazánkat is beleértve – mozikban vetítettek először. William Bast forgatókönyvíró ügyesen variálta az eredeti regény motívumait, de erősen támaszkodott az 1939-es filmváltozatra is. Newellnél a testőrök közül csupán D'Artagnan szerepel, a vasálarcost pedig szabad emberként ismerjük meg, aki csak később kerül a Bastille-ba, Fouquet mesterkedéseinek köszönhetően. (A regényben a vasálarcos először fogolyként jelenik meg.) A jó oldalon D'Artagnan és Colbert mellett ott áll La Vallière kisasszony is, aki véletlenül pillantja meg Fülöpöt, amikor a szomszéd cellában sínylődő édesapját jön meglátogatni. Később a király szemet vet a bájos leányra, akit mellesleg Fouquet is szívesen megdöngetne. La Vallière kisasszony szíve azonban Fülöpé, és ő fedi fel a csellel kiszabadított fiatalember előtt származása titkát is, miután véletlenül meghall egy titkos beszélgetést. Maga a király ugyan eredetileg úgy tudta, hogy ikertestvére halott, de miután tudomást szerez arról, hogy él, félre akarja állítani az útból. Ő parancsolja meg a vasálarc viselését is abban bízva, hogy a természet majd elvégzi a piszkos munkát, és a fogoly folyamatosan növekvő haja miatt majd megfullad a szűk fémmaszkban. Fontos szerep jut XIV. Lajos feleségének, a spanyol Mária Teréziának is, akivel szemben a király gyakran viselkedik modortalanul. Az asszony korosabb ugyan a férjénél, és csúnyácska is, de egyáltalán nem ostoba. Nem neheztel La Vallière kisasszonyra, hiszen tudja, hogy az arisztokráciát megbotránkoztató flörtért leginkább a király a hibás. A személycsere sem kerüli el a figyelmét, virágnyelven azonban Fülöp értésére adja, hogy bizonyos feltételek megtartása mellett nem fogja leleplezni az összeesküvést.

Newell ügyesen adagolja a romantikát és a kalandokat, és nem idegen tőle időnként a csipkelődő humor sem. Például az egyik jelenetben a szabó így bókol az új ruháját próbáló királynak: „Őfelsége, a királyné ellenállhatatlannak fogja találni, Felség.” Mire a király ironikusan: „A királyné? Micsoda kilátások!” Newell alkotásának legfőbb erőssége a kettős szerepet alakító Richard Chamberlain, akit Isten is romantikus hősnek teremtett. Dumas figurái különösen jól álltak neki: eljátszotta Aramist Richard Lester testőrtrilógiájában (1973, 1974, 1989), de Monte Cristo grófjának szerepe sem kerülte el (1975), hogy egyéb romantikus alakításait most ne is említsem. Ebben a filmben karakteresen megkülönböztethető személyiségeket játszik: XIV. Lajosként főleg a hiúságot, a kissé cinikus humort hangsúlyozza, míg Fülöpként inkább testi ügyessége dominál. Partnerei (Ralph Richardson, Louis Jourdan, Jenny Agutter, Vivien Merchant és mások) közül senki nem produkál igazán kiemelkedőt, mindazonáltal teljesen korrekt alakításokat láthatunk tőlük. Talán csak a Fouquet-t megformáló Patrick McGoohan tűnik kissé modorosnak, ő is csak azért, mert egyéb filmjeiben hasonló manírokkal játszott más negatív figurákat. Megvallom, a Fouquet bizalmasát alakító, akkoriban még nem annyira ismert Ian Holm engem leginkább (nem tudnám megfogalmazni, hogy miért) Von Schmallhausenre emlékeztetett a Halló, Halló! című brit komédiasorozatból, mindenesetre hangsúlyozom, hogy Holm szerepformálása volt hamarabb. Bár a premier óta eltelt bő negyven év, A vasálarcos férfi összességében ma is meglepően jól pergő, élvezetes kalandfilm, éppen csak annyira tűnik porosnak, amennyi tulajdonképpen az előnyére válik.

Az ötödik muskétás

Ken Annakin filmjének eredeti forgatókönyvét George Bruce írta, de az illetékesek nem voltak elégedettek vele, ezért David Ambrose írt egy másikat. Dumas történetét ez az adaptáció is meglehetősen szabadon, de azért még felismerhetően kezeli. A Newell-filmmel ellentétben itt mind a négy muskétás szerepel, az ötödik pedig ki más lenne, mint Fülöp, aki eleinte nincs tisztában királyi származásával. Az uralkodó azonban tud róla, és Fouquet közreműködésével egy sötét terv kulcsfigurájaként akar megszabadulni tőle. A terv azonban rosszul sül el, és hirtelen Fülöp lesz az igazi király. Romantikus kalandfilmről lévén szó, történik még egy s más, mire bekövetkezik a happy end, amely természetesen most sem egyéb, mint a sikeres személycsere. (Érdemes megjegyezni, hogy Lajos itt is abban bízik, hogy a vasálarc mögé kényszerített fivérét majd saját haja fogja megfojtani.) Annakin filmjében szintén igen jó nevű színészek szerepelnek, éppen ezért feltűnő és meglepő, hogy a költségvetés viszont szemmel láthatóan szerényebb lehetett, hiszen a látványvilág jóval szegényesebb, mint a konkurens produkcióé. Cserébe azonban a direktor erotikát csempészett a történetbe, és összeeresztette a hatvanas évek szexbombáját, Ursula Andresst a hetvenes évek erotika-királynőjével, Sylvia Kristellel.

Ursula alakítja a király szeretőjét, La Vallière kisasszonyt – aki ebben a verzióban egyértelműen negatív szereplő –, Sylvia pedig az uralkodó jövendőbeli hitvesét, Mária Terézia spanyol infánsnőt. Annakin produkciójában nincs catfight a hölgyek között, ahogyan Richard Lester muskétásfilmjében láttuk Raquel Welch (Constance) és Faye Dunaway (Milady) esetében, van viszont egy csipkelődő szócsata a király hálószobájának előterében. Itt ugyanis váratlanul megjelenik az infánsnő, aki be akar menni jövendőbelijéhez, noha Lajos addig határozottan barátságtalanul viselkedett vele. La Vallière azonban útját állja a jövendőbeli királynénak, éreztetve, hogy neki mint szeretőnek jelenleg nagyobb a hatalma, és királyi lagzi ide vagy oda, ez később is így marad. Mária Terézia gunyorosan megjegyzi: „Madame, Ön túl sokat enged meg magának, különösen a hivatalához képest.” La Vallière ingerülten reagál: „A királytól nyertem erre felhatalmazást. Jobb, ha ezt nem felejti el Felséged!” Később ő vált gunyoros hangra, amikor Mária Terézia arra emlékezteti, hogy melyikőjükből lesz majd királyné: „Ön nagyon fiatal és nagyon csinos, de nagyon naiv.” Mária Terézia nem késlekedik a csípős válasszal: „És Önnek, Madame – bár évei számosabbak – bölcsessége nem nagyobb az enyémnél, ha azt hiszi, hogy az én befolyásom nem lesz nagyobb, mint az Öné.” Ahogyan a kulisszák mögött Faye és Raquel között is jó viszony alakult ki, úgy a kamerákon kívül a két rivális dáma, Ursula és Sylvia is remekül kijöttek egymással. Egyikőjükben sem tisztelhetjük a huszadik század nagy drámai színésznőjét, Az ötödik muskétásban játszott szerep azonban mindkettőjüknek jól állt. A férfi közönséget ebben a filmjükben sem fosztották meg csupasz bájaik bemutatásától, és e sorok írójának nagy meglepetésére Ursula többet bevállalt, mint Sylvia. Szereplésük, erotikus jeleneteik kétségkívül sokat dobnak az összességében nem túl kiemelkedő filmen.

Kellően meggyőző a kettős szerepet alakító Beau Bridges, aki karakteresen különbözően eleveníti meg a két testvért. Édesapja, Lloyd Bridges is játszik a filmben, ő alakítja az idős Aramist. Örömmel jelenthetem be, hogy D'Artagnan szerepében végre egy magyar színészt láthatunk: Cornel Wilde ugyanis Weisz Kornél Lajosként született az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Prievidzában, amely ma Szlovákia része. Athost José Ferrer formálta meg. Külön érdemes szólni a Porthost játszó Alan Hale Jr.-ról, aki ugyanezt a szerepet már az 1952-es verzióban (!) is eljátszotta, édesapja, Alan Hale Sr. pedig az 1939-es filmben alakította Porthost. Kár lenne letagadni, hogy Az ötödik muskétásban a testőrök nem igazán karakteres figurák, Athos, Porthos és Aramis mintha csak azért szerepelnének, hogy teljes legyen az „osztálylétszám”. Nincs olyan egyéni jellemvonásuk, mint mondjuk Richard Lesternél Porthos hiúsága, Athos alkoholizmusa, Aramis nőimádata vagy éppen D'Artagnan vakmerősége. Colbert szerepét Rex Harrison játszotta a maga tökéletes eleganciájával, bár nem igazán átütően. Ebben a feldolgozásban Ausztriai Anna (Olivia de Havilland) a kulcsfigura, aki végül hitelesíti a személycserét. Az apácaként élő anyakirályné egyáltalán nem esküszik hamisan, amikor így áll ki a nyilvánosság előtt a Lajos helyébe lépett Fülöp mellett: „A halhatatlan lelkemre esküszöm, hogy ez itt az én fiam”. Fouquet szerepében Ian McShane látható, aki kevésbé modoros ugyan, mint Patrick McGoohan a konkurens opuszban, viszont semmivel sem karakteresebb nála. S hogy ne maradjon ki a bulvárinfó sem: Kristel és McShane Az ötödik muskétás forgatásán jöttek össze. Ötéves viszonyuk meglehetősen viharosnak bizonyult, és a férfi állítólag komoly szerepet játszott Sylvia szenvedélybetegségeinek kialakulásában, illetve fokozódásában, viszont ígérete ellenére semmi érdemlegeset nem tett (nem tudott tenni?) barátnője amerikai karrierjének előmozdítása érdekében. És írásom végére egy szomorú kuriózum: a film rendezője, Ken Annakin és az operatőr, Jack Cardiff a Sors szeszélye folytán ugyanazon a napon hunyt el, 2009. április 22-én. Mindketten 94 (!!!) évesek voltak.