Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországon bemutatták A kék lagúnát. Ebben az életkorban az ember még jól emlékszik pár évvel korábbi kamaszos ábrándjaira, hogy olvasmányélményei hatására majd miféle kalandokat fog átélni mindenféle egzotikus helyszíneken, de már elég felnőtt ahhoz, hogy felismerje a tündérmese naiv egyszerűségét. Az édenkerti idillben jómagam kicsit oda nem illőnek éreztem a cselekmény néhány szexuális vonatkozását, hiszen például az önkielégítés vagy a menstruáció nem tartozott az általam korábban olvasott ifjúsági regények motívumai közé. Egy percig nem bírtam komolyan venni az opuszt, mert kalandfilmnek nem volt eléggé fordulatos, és a nagykorúság küszöbén szexuális felvilágosításként sem tudtam már különösebben értékelni. Vizuális szépsége viszont kifejezetten tetszett: a trópusi sziget flórája és faunája, a víz alatti világ és a két összeillő főszereplő, Brooke Shields és Christopher Atkins. Kifogásaim ellenére összességében kellemes emlékeim maradtak A kék lagúnáról, még ha nem is sorolom legnagyobb moziélményeim közé. Egykor megmosolyogtató naivitása mára erénnyé vált a szememben, ugyanis az általam ismert újabb keletű tinifilmek többsége sajnos egyszerre végtelenül bugyuta és csüggesztően ízléstelen, és tartok tőle, hogy A kék lagúna egy valóban realisztikus modern változatában a két főszereplő már gyerekként jóval többet tudna a szexről és a piálásról, mint a derék öreg Paddy, akinek köszönhetően megmenekülnek. Az alábbi írás szokásom szerint a film keletkezéstörténetét tekinti át, de kitér az előzményekre, a folytatásra, az utánzatokra és a remake-re is. Vitorlát fel, irány a kék lagúna!
A cselekmény
A XIX. században járunk. Két kisgyermek, Richard és Emmeline a kisfiú édesapjával együtt San Franciscóba utazik egy hajón. Amikor tűz keletkezik, a kapitány parancsba adja, hogy az utasok szálljanak be a mentőcsónakokba. A zűrzavarban a gyerekek egy mogorva, részeges tengerésszel, Paddyvel kerülnek össze. Csónakjuk a ködben és a füstben elszakad a többi csónaktól, és hőseink magukra maradnak a nyílt tengeren élelem és ivóvíz nélkül. Már-már úgy tűnik, nincs menekvés számukra, amikor másnap reggel szárazföldet pillantanak meg. Partot érés után azonnal felfedezőútra indulnak. Egy magaslatra felmászva nemcsak arról győződhetnek meg, hogy egy szigetre kerültek, hanem arról is, hogy híre-hamva sincs se a többi csónaknak, se a hajónak. Felkészülnek arra, hogy egy darabig itt kell maradniuk, amíg megmentőik rájuk nem találnak. A zord Paddy igyekszik gondoskodni róluk, Richardot különféle férfimunkákra tanítja, és mindkét gyereket kioktatja, mi a teendő, ha hajó bukkanna fel a láthatáron. Vannak nyomai annak, hogy esetleg nem egyedül tartózkodnak a szigeten, mert Paddy egy napon magányos kóborlása közben az egyik sziklán friss húst fedez fel, melyet mintha áldozat gyanánt tett volna oda valaki. Korábban Richard talált már egy koponyát és egy rumos hordót is. Az iszákos Paddy nem bírja megállni, hogy időnként meg ne ízlelje a hordó tartalmát. Egyik este túlságosan felönt a garatra, és a gyerekek másnap már csak a holttestét találják meg a parton. Richard és Emmeline magukra maradnak a szigeten, ahol megannyi veszély leselkedik az ártatlan és tapasztalatlan gyerekekre…
A szerző
Henry De Vere Stacpoole 1863. április 9-én látta meg a napvilágot az írországi Kingstownban (a mai Dún Laoghaire). Édesapja William C. Stacpoole iskolaigazgató (egyes források szerint egykori lelkész) volt, édesanyja egy kanadai nő, Charlotte Augusta Mountjoy Stacpoole. A házaspárnak három lánygyermeke is született. A kis Henryt krónikus hörghurut gyötörte, amiből csak akkor gyógyult ki, amikor 1871-ben anyjával és testvéreivel a franciaországi Nizzába utazott abban a reményben, hogy az ottani klíma meggyógyítja. Hazatérésük után a fiú a londoni Malvern College-ben tanult. A Szent György Kórházban, a University College-ben és a Szent Mária Kórházban elsajátította az orvostudomány elméleti ismereteit és gyakorlati fogásait, s 1891-ben orvosi diplomát szerzett. Ezt követően elszegődött hajóorvosnak a Brit Királyi Haditengerészet egyik hajójára, amellyel bejárta a Déli-Csendes-óceánt. Feltehetően utazási élményei inspirálták jó néhány későbbi regényét. Gyerekkora óta érdeklődött az irodalom iránt, s az 1890-es években megismerkedett John Oliver Hobbes angol–amerikai írónővel (férfiúi álnév, az igazi: Pearl Mary Teresa Craigie). Ennek a barátságnak köszönhetően lett a Yellow Book (Sárga Könyv) irodalmi kör tagja, és elkezdődött írói pályafutása. Első könyvei iránt nem mutatkozott különösebben nagy érdeklődés, ezért 1904-ben a Királyi Irodalmi Alapítvány (Royal Literary Fund) támogatását kérte. Egészségi állapota ugyanis jelentősen megromlott, isiász és depresszió gyötörte, ami miatt nem tudott munkát találni, addigi szerény írói bevétele pedig nem volt elegendő a megélhetéséhez. Következő két regénye, A bíbor azáleák (1907) és A kék lagúna (1908) kiugró sikere azonban megoldotta anyagi problémáit. Előbb Chelmsfordban, aztán Essexben, végül a Wight-szigeten található Bonchurchben telepedett le. Ideje javát ekkor már az írásnak szentelte. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak romantikus kalandos történeteket, hanem történelmi regényeket, sőt életrajzokat is írt, például a nagy francia költőről, François Villonról. Olykor a Tyler De Saix álnevet használta. Saját élete történetét két kötetben írta meg: 1942-ben jelent meg az első, a Men and Mice, 1863–1942, három év múlva a második, a More Men and Mice. Közben külföldön is felfedezték, műveit számos nyelvre lefordították, néhány magyarul is megjelent, például a Garryowen és persze A kék lagúna. A Garryowent filmesítették meg először, méghozzá 1920-ban, a némafilmkorszakban. Stacpoole kétszer házasodott. 1907-ben Margaret Robsont vezette az oltár elé, aki 1934-ben meghalt. Négy évvel később nőül vette Margaret testvérét, Florence Robsont. Az író 1951. április 12-én hunyt el a Wight-szigeti Shanklinban. Özvegye tíz évvel élte túl.
A regény
A kék lagúna 1908-ban jelent meg először a londoni T. Fisher Unwin kiadásában. Keletkezéstörténetéről viszonylag keveset tudni, de az biztosra vehető, hogy a szerzőt befolyásolták hajóorvosként tett utazásainak élményei. A Biblia hatását sem érdemes vitatni, nemcsak azért, mert a szereplők olykor emlegetik is, hanem azért sem, mert Emmeline és Richard története a kék lagúnában tulajdonképpen egyfajta variációja Ádám és Éva történetének az édenkertben. Ugyanakkor a mű előszavában a keletkezésre vonatkozóan ezeket olvashatjuk: „Földgolyónk két legnagyobb kalandja szolgáltatja Henry de Vere Stacpoole izgalmas regényének hátterét. Az egyik a földkéreg kialakulása, a másik pedig az emberi műveltség megszületése: két hatalmas drámája ennek a »sárgolyóbisnak«, amellyel az embert végzete mindörökre és elválaszthatatlanul egybefűzte.” Egyes irodalomtörténészek szerint Morgan Robertson (1861–1915) két rövid novellája, a Harper’s-ben 1898-ban publikált Primordial és a Three Laws and the Golden Rule is hatott Stacpoole-ra, sőt A kék lagúna bizonyos kiadásai tartalmazzák is ezt a két Robertson-történetet. Edgar Rice Burroughs klasszikus Tarzan-történeteinek legfontosabb forrásai között is megtalálható ez a két Robertson-novella, sőt A kék lagúna is. Kevésbé köztudott, hogy A kék lagúna egy trilógia első része. A nagy sikerre való tekintettel ugyanis Stacpoole két folytatást írt hozzá: a The Garden of God (Isten kertje) 1923-ban, a The Gates of Morning (A reggel kapui) 1925-ben jelent meg. A kék lagúna nyitott befejezéssel ért véget, a The Garden of God elején azonban megtudjuk, hogy Emmeline és Richard meghalt, a gyermekük viszont életben maradt, és ő lett a folytatások főszereplője.
A korábbi filmváltozatok
A kék lagúnát elsőként a némafilmkorszakban, 1923-ban filmesítették meg. A forgatókönyvet az operatőr (!), William Bowden írta, s a rendező, Dick Cruikshanks alakította a részeges matrózt, Paddyt, illetve ő látta el a produceri teendőket is. A két főszereplőt tizenéves korukban Molly Adair és Arthur Pusey alakította, gyerekkori énjüket Doreen Wonfor és Val Chard személyesítette meg. A két gyerek semmilyen más filmben nem játszott, Adair és Pusey viszont nem kezdőként szerepeltek, ámbár karrierjük a hangosfilmek elterjedésével véget ért. Pusey egyébként játszott hangosfilmben is, a Souris d'hôtel című 1929-es némafilmben pedig a magyar Lenkeffy Ica volt az egyik partnere. Adair magas kort megért, 1990-ben, nyolcvanöt éves korában hunyt el, szóval akár láthatta is egykori filmje két remake-jét, bár arról nincsenek infóim, hogy megnézte volna őket. A forgatás afrikai helyszíneken zajlott. A filmről nagyon kevés információ található a világhálón, a kópia valószínűleg elveszett. A kor lehetőségeihez képest nagyszabású produkciónak indult az 1949-es hangosfilm. Az előkészületek már 1935-ben elkezdődtek. Herbert Wilcox producer bejelentette, hogy színes filmet tervez, ami a harmincas évek közepén nem volt még annyira magától értetődő, mint manapság.
A hangzatos elképzelések 1935-ben még nem realizálódtak, így Frank Launder író, rendező és producer javaslatára Wilcox eladta a filmjogokat a Gainsborough Picturesnek. A cég 1938-ban nagy sikert ért el Alfred Hitchcock Londoni randevú című kémfilmjével, ezért felvetődött az az ötlet, hogy annak két főszereplője, Margaret Lockwood és Michael Redgrave legyenek A kék lagúna főszereplői is. A forgatást a második világháború miatt elhalasztották. 1947-ben vették elő újra a projektet, és kezdődtek meg a tényleges előkészületi munkálatok. A regényből John Baines, Michael Hogan és a rendező, Frank Launder írt forgatókönyvet. Launder volt az egyik producer is. Emmeline szerepére az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe (!) és Claire Bloom egyaránt esélyes volt, mégis a brit Jean Simmons lett a befutó, mégpedig a Szép remények (1946) című Dickens-adaptációban nyújtott alakításának köszönhetően. A főhőst az 1949-es filmben nem Richard Lestrange-nek, hanem Michael Reynoldsnak hívják: feltehetően a hollywoodi erénycsőszök miatt volt szükség az átkeresztelésre, ugyanis a könyvben unokatestvérekről van szó. Az erkölcsök védelme érdekében írták bele a történetbe az esküvői jelenetet, illetve az eredeti cselekményt a gonosz kereskedők szerepeltetésével próbálták még izgalmasabbá tenni.
Michael szerepére nyilvános meghallgatást hirdettek, amire állítólag ötezren jelentkeztek, de „csak” száz fiatalember tűnt annyira meggyőzőnek, hogy próbafelvétel is készüljön velük. A legesélyesebbek között volt a későbbi Angyal és James Bond, azaz Roger Moore, illetve a fiatalon elhunyt remek karakterszínész, Laurence Harvey. Az illetékesek a pályakezdő Donald Houstont választották. A forgatás két fő helyszíne a Fidzsi-szigetek és a londoni Pinewood Studios volt, a munka 1947 végén kezdődött. A stábnak több nehézséggel is szembe kellett néznie. A Fidzsi-szigetek egészségügyi rendszabályai szerint például tizenkilenc év alattiak nem léphettek az ország területére a gyermekbénulás megelőzése érdekében. Simmons csak a következő év január 19-én töltötte be a tizenkilencedik életévét, ezért azt a néhány hetet állítólag máshol kellett kivárnia, hiába bizonygatta, hogy megkapta a szükséges védőoltásokat. A művésznő és partnere, Donald Houston autóbalesetet szenvedtek a Fidzsi-szigeteken, de szerencsére komolyabb sérülések nélkül megúszták a dolgot. Nem esett baja Sidney Gilliat producer fivérének, a forgatásra látogató Leslie-nek sem, amikor repülőgépe Suva (a Fidzsi-szigetek fővárosa) közelében a folyóba zuhant. Frank Launder rendező viszont eltörte a kezét az egyik forgatási napon. A kiszámíthatatlan trópusi viharok három hónapos csúszást okoztak a forgatásban. A fáradozások mindazonáltal nem voltak hiábavalóak, mert A kék lagúna tetszett a közönségnek, az Egyesült Királyságban például az 1949-es esztendő hetedik legjövedelmezőbb filmje volt.
A rendező
Randal Kleiser 1946. július 20-án született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphiában. Teljes neve: John Randal Kleiser. Édesapja John Raymond Kleiser, édesanyja Harriet Kelly Means. A pennsylvaniai Lebanon holland közösségében nevelkedett. Már tizenéves korában kapcsolatba került a filmezéssel mint színész. Elsőként Randy Epstein The Pursuit (1962) című drámájában játszott, majd egy másik rövidfilmben, Don Glut Captain America vs. The Mutant (1964) című alkotásában a kultikus képregényhőst, Amerika kapitányt személyesítette meg. Cserébe Glut szerepet vállalt Kleiser első rövidfilmjében, az Orgy Beach Partyban (1964). Randal látható volt George Lucas háromperces rövidfilmjében, a Freiheitben (1966) is, az akkor még pályakezdő rendező ugyanis kollégiumi szobatársa volt a Dél-Kaliforniai Egyetemen, ahol mindketten filmkészítést tanultak. Kleiser 1973-tól rendezett folyamatosan. Két rövidfilm (Peege, Foot Fetish) után televíziós rendezőként jutott állandó munkához, így például 1975 és 1977 között három epizódot rendezett a hazánkban is kedvelt Starsky és Hutch című krimisorozathoz. A pályakezdő John Travoltával forgatta a The Boy in the Plastic Bubble (1976) című romantikus drámát, melynek forgatásán igazi szerelem szövődött Travolta és tizennyolc évvel idősebb partnernője, Diana Hyland között, aminek a színésznő pár hónappal később bekövetkezett halála vetett véget. Kleiser nagyon jól kijött Johnnal, így amikor a Szombat esti lázzal (1977) világsztárrá vált Travoltát szerződtették a Pomádé (1978) című filmmusical főszerepére, az újdonsült filmcsillag Kleisert javasolta rendezőnek. Az ifjú direktor meghálálta a bizalmat, és egy rendkívül hangulatos, szerethető és vicces filmet hozott össze, amely megérdemelt világsikert aratott. Travolta és partnernője, Olivia Newton-John ausztrál énekesnő népszerűsége a tetőfokára hágott, és a közös munka megalapozta immár négy évtizede tartó barátságukat is.
Kleiser későbbi filmjeivel nem tudta megismételni a Pomádé sikerét, mindazonáltal nem maradt munka nélkül, és ma már Hollywood egyik megbecsült doyenjének számít. Elsősorban a fiatalokról és a fiataloknak forgatott, filmjeiben számos tehetséges ifjú színészt (Leigh McCloskey, John Travolta, Christopher Atkins, Peter Gallagher, C. Thomas Howell, Patrick Swayze, Ethan Hawke, Craig Sheffer, Chris Carmack, Henry Cavill) foglalkoztatott, bár nem mindenkiből lett nagy sztár. A kék lagúna utáni filmjei Magyarországon vagy kevésbé ismertek, vagy kevesen tudják, hogy az ő rendezéseiről van szó: Nyári szeretők (1982), Gyermek az időben (1986), Pee Wee nagy kalandja (1988), Keresem az utam (1989), Fehér Agyar (1991), Drágám, a kölyök (marha)nagy lett! (1992). Kleiser életművében drámai témája miatt kakukktojásnak mondható a Búcsúmulatság (1994), amely egy jóképű építészről (Eric Roberts) szól, aki megtudja, hogy szervezete nem képes legyőzni a HIV-vírust, ezért egy kétnapos partin szeretne végleg elbúcsúzni azoktól, akik mindvégig kitartottak mellette. A szereplők között feltűnnek a direktor korábbi alkotásainak egyes szereplői is, mint például Olivia Newton-John, Christopher Atkins és Bruce Davison. Az Alapos gyanú (1998) című thriller főszerepeit Melanie Griffith és Tom Berenger játszotta. Kleiser utolsó mozifilmje, a Red Riding Hood (2006) című zenés családi film volt. 2016-ban a televízió számára forgatta mind ez idáig utolsó alkotását, a Defrost: The Virtual Series című sci-fit, amelyet az IMDb szerint azóta se mutattak be. Ebben ismét látható A kék lagúna megöregedett főhőse, Christopher Atkins. Kleiser egy ideje nyíltan vállalja homoszexualitását, magánéletét azonban nem kísérték botrányok. Tudomásom szerint a MeToo páncélja mögé bújva sem vádolta meg egyik színésze sem, hogy kifogásolható módon viselkedett volna velük. Érdekesség, hogy a Sikoly című horrorszéria 2000-ben bemutatott harmadik részének bizonyos jeleneteit az ő otthonában forgatták.
A szereplők
Az Emmeline szerepében látható Brooke Shields 1965. május 31-én született New Yorkban. Teljes neve: Brooke Christa Shields. Édesanyja és egykori menedzsere, Teri Schmon (1933–2012) színésznő és modell volt, édesapja Frank Shields (1941–2003) pedig üzletember. Amikor Teri bejelentette, hogy állapotos, Frank családja pénzt adott neki, hogy elvetesse a gyereket. Az asszony elfogadta ugyan a pénzt, de mégis megszülte a gyermekét. A szülők végül összeházasodtak, ám a kislány öt hónapos korában el is váltak. Brooke még csak ötnapos volt, amikor anyja kijelentette, hogy sztárt fog faragni belőle. A kislány karrierje már tizenegy hónapos (!) korában elkezdődött, első fotósorozatát egy szappanreklámhoz maga Francesco Scavullo, az egyik legmenőbb divatfotográfus készítette. Az egyik legismertebb modellügynökség vezetője, Eileen Ford később kijelentette, hogy kifejezetten Brooke miatt indították el gyermekrészlegüket. Shields 1974-ben filmezett először, mégpedig egy tévés produkcióban: a Faye Dunaway és Christopher Plummer főszereplésével forgatott Arthur Miller-adaptációban, A bűnbeesés utánban Plummer lányának szerepében jelent meg. Tizenkét évesen kapta első jelentős filmszerepét: egy gyerekprostituáltat játszott Louis Malle Csinos kislány (1978) című botrányfilmjében. Anyját Susan Sarandon alakította, akárcsak a szintén 1978-as A cigányok királya című drámában. Brooke meztelen jelenetei miatt Malle filmjét egyesek gyermekpornográfiával vádolták, és forgalmazása több országban nehézségekbe ütközött. (A magyar mozik sem mutatták be.)
A botrány hozzájárult ahhoz, hogy a reflektorfény a szépséges kislányra irányuljon, aki ezután már főszerepeket kapott ugyan, de sem a filmjei nem voltak kiemelkedőek, sem az ő színészi tehetsége nem volt igazán átütő. Ezzel kapcsolatban elég csupán a Végtelen szerelem (1981) című romantikus dráma rendezőjét, Franco Zeffirellit idézni, aki évek múlva elmondta, hogy a szerelmi jelenetek forgatásán csiklandoznia kellett színésznője talpát és lábujjait, hogy hiteles érzelmi reakció jelenjen meg Brooke kifejezéstelen arcán. Maga Shields később azt nyilatkozta, hogy huszonkét éves korában veszítette el a szüzességét, ezért 1981-ben még semmilyen személyes élményanyaga nem volt ahhoz, hogy meggyőzően eljátsszon egy orgazmust. Tekintettel arra, hogy Brooke színészi képességei mindig is vita tárgyát képezték, kicsit vicces, hogy Teri Shields azzal az indokkal akarta lemondani a Zeffirelli-filmet, hogy a lányának igazából nincs mit eljátszania, csak szépnek kell lennie. A Végtelen szerelem a direktor életművében valóban egy gyengébb darab, Brooke filmográfiájában viszont a figyelemre méltó tételek közé tartozik. Az évek múlásával – több szakmai és anyagi bukással a háta mögött – Shields neve lejjebb került a filmek stáblistáján. Legendás szépségének és a modellvilágban szerzett hírnevének köszönhetően mindig kapott szerepajánlatokat, de már csak televíziós produkciókban és másodvonalbeli filmekben foglalkoztatják. A valaha oly gyönyörű színésznő egykoron Dean Cain jegyese volt (életrajzában azt írta, ő volt az első szexpartnere is), valamiért mégsem házasodtak össze. Állítólag jó barátja, Michael Jackson is többször megkérte a kezét. Brooke 1997-ben Andre Agassi teniszezőnek mondta ki először a boldogító igent, ám házasságukat nem egész két év múlva érvénytelenítették. 2001-ben ment nőül Chris Henchy producer-színészhez, akinek két lánygyermeket szült.
A Richardot játszó Christopher Atkins 1961. február 21-én született az Egyesült Államokban, a New York állambeli Rye-ban. Teljes neve: Christopher Atkins Bomann. Édesapja Donald Bomann, édesanyja Bitsy Nebauer. Középiskolás korában életmentő és vitorlásoktató volt. Semmiféle színészi előképzettséggel nem rendelkezett, amikor engedett egyik ismerőse, egy színészügynök rábeszélésének, és elment A kék lagúna szereplőválogatására. Több száz jelentkező közül választották ki. A film java részében egy szál ágyékkötőben szerepelt, sőt voltak meztelen jelenetei is, melyek ellen nem emelt kifogást. (Igaz, állítólag neki is volt testdublőrje, a stáb felszerelését szállító repülőgépek egyikének fiatal pilótája, ámbár egyesek úgy tudják, a legtöbb jelenetben maga Atkins vetkőzött.) A rossz kritikák ellenére A kék lagúna világsikert aratott, Chris sztárrá vált, a tinilányok egy ideig az ő posztereivel tapétázták szobájuk falát. Ismertségét a továbbiakban is főleg a filmvilágban kívánta kamatoztatni, de első nagy sikerét soha nem tudta megismételni. A Kristy McNichol partnereként forgatott romantikus zenés film, a The Pirate Movie (1982) negatív kritikai fogadtatása A kék lagúnáén is túltett, s bár a közönség szórakoztatónak találta, anyagilag nem volt különösebben jövedelmező. Ellenben az Atkins által előadott betétdal, a How Can I Live Without Her a Billboard Hot 100-as toplistáján a 71. helyig jutott.
Ugyanabban az évben a fiatalember meztelenül pózolt a Playgirl magazin számára, ami a hölgyek körében fokozta népszerűségét. Ezt próbálta kiaknázni az A Night in Heaven (1983) című dráma is, amelyben Chris egy elbizakodott egyetemistát alakít, aki sztriptíztáncosként szerez magának zsebpénzt. Viszonyt kezd a tanárnőjével (Lesley Ann Warren), amiből komoly érzelmi zűrök keletkeznek. 1983-ban Atkins beszállt a Magyarországon is közkedvelt szappanoperába, a Dallasba: huszonhét részen át játszott egy Peter Richards nevű táborvezetőt, aki érzelmi kapcsolatba kerül a gonosz Jockey elhanyagolt feleségével, Samanthával. (A figura eredeti keresztneve Sue Ellen, a magyar változat keresztelte át Samanthára. Mellesleg a Jockey is a hazai szakemberek leleménye, a külföldi verziókban ugyanis J. R.-nak szólítják a cinikus férjet.) Chris karrierje ettől kezdve kevésbé jelentős mozifilmekre és tévés produkciókra korlátozódott. Négy Arany Málna-jelöléséből kétszer ítélték neki a díjat, egyszer épp a fentebb említett A Night in Heavenért. Kevésbé köztudott, hogy a Szeleburdi Susan című tévészéria egyik 1999-es epizódjában ismét Brooke Shields partnere volt, akivel egyébként A kék lagúna óta jó barátok. Atkins 1985-ben vette feleségül Lynne Barront, akitől két gyermeke született, Grant és Brittney Bomann. A házaspár 2007-ben elvált. Az új évezredben Chris elárulta, hogy fiatalkorában komoly alkoholproblémái voltak, de sikerült úrrá lennie káros szenvedélyén.
A Paddyt alakító ausztrál Leo McKern 1920. március 16-án született Sydney-ben. Hivatalos neve: Reginald McKern. Szülei: Norman Walton McKern és Vera Martin. Tizenöt éves korában baleset következtében megvakult az egyik szemére. A Sydney Technical High School (Sydney-i Műszaki Középiskola) elvégzése után mérnök gyakornokként dolgozott. A második világháborúban utászként harcolt az ausztrál hadseregben. 1944-ben Sydney-ben állt először színpadra. Beleszeretett Jane Holland színésznőbe, akivel 1946-ban kötött házasságot, és együtt települtek át az Egyesült Királyságba. A házaspárnak két gyereke született, az egyikük, Abigail, szintén a színészi pályát választotta. Második hazájában McKern hamar a kedvelt karakterszínészek sorába emelkedett, a legendás londoni Old Vic színház és a Shakespeare Memorial Theatre (a mai Royal Shakespeare Theatre az író szülővárosában, Stratford-upon-Avonban) állandó művészei közé tartozott. Híres alakítása volt az intrikus Jago az Othellóban. Robert Bolt azóta klasszikussá vált darabja, az Egy ember az örökkévalóságnak a hatvanas évek elején szinte egyszerre került színre Londonban és New Yorkban. Leónak mindkét előadásban szerepet ajánlottak, és ő a Broadway-t választotta, mert ott Wolsey bíborost játszhatta. Azonban rettenetes helynek találta New Yorkot, és két hét után otthagyta a produkciót. McKern 1951-ben kezdett filmezni, mozifilmekben és televíziós produkciókban egyaránt közreműködött. A magyar közönség olyan filmekben láthatta őt, mint Az ordító egér (1959), A királyért és a hazáért (1964), a Segítség! (1965), az Egy ember az örökkévalóságnak (1966, a filmben már Cromwellt játszotta, nem Wolsey-t), a Ryan lánya (1971), a Megtorlás (1973), a Sherlock Holmes legkedvesebb bátyjának kalandja (1974), az Ómen (1976) és az Ómen 2: Damien (1978), A francia hadnagy szeretője (1981) és a Sólyomasszony (1985). A Ryan lánya viharjelenetének forgatásán kis híján életét vesztette, és ezért David Lean rendezőt hibáztatta. Még az is megfordult a fejében, hogy felhagy a színészettel. Noha nagy népszerűségre tett szert mint Horace Rumpole bíró egy negyvenhárom részes tévésorozatban, ennek ellenére nem szerette ezt a szerepet, mert szerinte beskatulyázta őt, és elhomályosította más alakításait. Hosszan tartó betegség után hunyt el 2002. július 23-án Bathban.
Így készült a film
Randal Kleisernek állítólag egyik nagy álma volt, hogy megfilmesítse A kék lagúnát. Elmondása szerint sose hallott az 1949-es filmről, ezért nem remake-ben gondolkodott, hanem Stacpoole regényéből kiindulva akarta megvalósítani saját elképzeléseit. A szkriptet Douglas Day Stewart írta, akivel a The Boy in the Plastic Bubble forgatásán remekül kijött. Kleiser úgy tervezte, hogy a kamasz szereplők teljesen meztelenül játsszák végig a filmet. Ez az elgondolás azonban számos jelöltet elriasztott mindkét nemből. Emmeline-t eredetileg Jennifer Jason Leigh, Richardot Matt Dillon játszotta volna, de mindketten visszaléptek. A női főszerepre ekkor olyan színésznőket környékeztek meg, mint Kelly Preston, Lori Loughlin, Dana Plato, Diane Lane, Carrie Fisher, Molly Ringwald, Linda Blair, Jodie Foster, Tatum O'Neal, Michelle Pfeiffer, Daryl Hannah, Rosanna Arquette, Melissa Sue Anderson, Kim Basinger, Ellen Barkin, Justine Bateman, Delta Burke, Jamie Lee Curtis, Bridget Fonda, Melanie Griffith, Anjelica Huston, Kay Lenz, Mariel Hemingway, Kristy McNichol, Amy Irving, Sarah Jessica Parker, Kathleen Turner, Isabelle Adjani, Charlene Tilton és Ally Sheedy. A jelöltek között volt olyan hölgy, aki szerintem akkor már túlkoros volt, mint például Anjelica Huston és Kathleen Turner. Carrie Fisher inkább a világűrt választotta a trópusi sziget helyett, és A birodalom visszavágban (1980) újra eljátszotta Leia hercegnőt. Charlene Tilton a Dallas című népszerű szappanoperában való szereplést részesítette előnyben (a széria egyik állandó szereplőjét, Lucyt alakította), Jennifer Jason Leigh pedig színész édesapja, Vic Morrow kívánságára gondolta meg magát. Dana Plato az első körben még érdeklődött a szerep iránt, mígnem ügynöke figyelmeztette, hogy Emmeline megformálása lerombolhatja azt a gondosan felépített „ártatlan kislány” imázst, amelyet Plato a Different Strokes című tévésorozatban való szereplésével alakított ki magáról. Sean Young viszont rámenősen lobbizott, hogy őt válasszák, ötször is elment meghallgatásra Kleiserhez, ám hasztalan erőlködött.
A fiúk sem lelkesedtek azért, hogy himbálózó fütyivel álljanak a kamerák elé. Matt Dillon visszalépése után szóba került például Sean Penn, Lou Diamond Phillips, John Travolta, Richard Gere, Sylvester Stallone, Christopher Reeve és Willie Aames is, de egyikükkel sem jutottak el a szerződésig. Az említettek közül Reeve, Stallone, Travolta és Gere szerintem szintén túlkorosak voltak. Richard fiatalon többször is vállalt frontális meztelenséget, ellenben Travolta következetesen visszautasította a ruhátlan szerepeket. (A szintén 1980-as Amerikai dzsigoló címszerepére is ezért mondott nemet, és lépett a helyére épp Richard Gere.) Egyesek úgy tudják, John Belushi is pályázott a szerepre, és külseje miatt rostálták ki, mert az illetékesek szerint túlsúlya nevetségessé tette volna a figurát. Randal Kleiser évek múlva nagyvárosi legendának minősítette a Belushiról szállingózó pletykákat. Úgy emlékezett, hogy Diane Lane és Willie Aames volt a legesélyesebb páros, a film egyik külföldi kiadásának extrái között viszont Lou Diamond Phillips és Molly Ringwald próbafelvétele tekinthető meg. Bennfentesek úgy tudják, az utolsó körben két jelölt maradt: Sean Penn és Christopher Atkins. Egyértelműen a külsőségek döntöttek, és Christopher írhatta alá a szerződést. (Rossz nyelvek szerint a meleg rendezőnek egyszerűen jobban tetszett Chris, mint Sean.) Külsejét azonban Kleiser nem találta elég „vad”-nak, ezért a srác sima haját a film kedvéért begöndörítették. Atkins állítólag annyira hozzászokott a meztelenséghez, hogy a forgatási szünetekben sem mindig öltözött fel. A rendező szerint azért kellett lemondaniuk Willie Aamesről, mert feltűnően alacsonyabb volt, mint az addigra már leszerződtetett Brooke Shields. (Tizenöt centiméter a különbség.) Igaz, Atkins is alacsonyabb volt a partnernőjénél, de csak négy centiméterrel. Emiatt a forgatáson Brooke-nak külön mélyedéseket ástak a homokba, hogy a színésznő azokban lépkedjen, s így a magasságkülönbség kiegyenlítődjék, mert az alkotók szerint egy hősies férfi legyen magasabb, mint a nő.
Miután Kleiser belátta, hogy nemigen fog olyan színészeket találni, akik hajlandók végig ruhátlanul játszani, ezért módosított a koncepcióján, és beérte részleges meztelenséggel is. Nagyon szerette volna ugyanis, ha a tinédzserek körében igen népszerű Brooke Shields játszaná Emmeline-t, a fiatal sztár viszont a Csinos kislány botránya miatt hallani sem akart újabb meztelenkedésről. A direktor elfogadta Brooke feltételeit, s a meztelen jelenetekben testdublőrt használtak. Amikor ez nem volt lehetséges, Shields haját speciális ragasztóval a melléhez erősítették, hogy még véletlenül se láthasson a néző olyasmit, amit a kiskorú sztár nem akar megmutatni. Brooke testdublőre nem sokkal a forgatás megkezdése után súlyos hátsérülést szenvedett, ezért az a különös helyzet állt elő, hogy sürgősen meg kellett találni a dublőr dublőrjét. A választás arra a fiatal lányra esett, akit eredetileg a delfinek mellé szerződtettek. Az ifjú teremtés beleegyezett abba, hogy a meztelen jelenetekben Brooke-ot helyettesítse. A magyar Wikipédia szerint a film bemutatója után olyan, Shieldsnek tulajdonított nyilatkozatok jelentek meg egyes lapokban, melyekben a színésznő állítólag azt mondta, hogy a ruhátlan jelenetekben valójában a nővére látható. Ha voltak is ilyen újságcikkek, azokban a sztár aligha mondhatott ilyesmit, hiszen az Egyesült Államokban köztudott volt, hogy Brooke egyke. (A tévedést valószínűleg az okozta, hogy a Taxisofőr című hírhedt film akkor még kiskorú szereplőjét, Jodie Fostert viszont valóban a nővére helyettesítette a problémás jelenetekben.)
A film forgatása 1979 júniusában kezdődött, és körülbelül öt hónapig tartott. Noha a cselekmény – a tengeri epizódokat nem számítva – egyetlen trópusi szigeten játszódik, a jeleneteket mégis öt különböző helyszínen vették fel: a Fidzsi-szigetekhez tartozó Teknősbéka-szigeten és a Nanuya Levu szigeten, valamint Jamaicán, míg maga a kék lagúna a máltai Kemmuna (Comino) szigeten és a vanuatui Champagne-öbölben forgatott képsorok kombinálásával született meg. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy biológiai szempontból a film nem hiteles, mert olyan állatokat láthatunk benne, melyek a valóságban nem élnek egy életközösségben. Tudományos érdekesség, hogy A kék lagúna egyik nézője John Gibbons herpetológus volt, aki felfedezte, hogy a filmben látható leguánok egy olyan fajhoz tartoznak, amelyet addig még nem soroltak rendszerbe. Ezt megtette ő maga, amikor a film hatására ellátogatott Nanuya Levura, és az új fajnak a Fiji Crested Iguana (magyar besorolásban: tarajos leguán) nevet adta. Az Oscar-díjas operatőr, Néstor Almendros arra törekedett, hogy minél érzékletesebben adja vissza a kék lagúna színpompás növény- és állatvilágát a filmvásznon. Amikor egy magántulajdonban lévő szigeten forgattak, ahol az Oregonból származó tulajdonos honvágyból fenyőket ültetett, Almendrosnak nem kis fejtörésébe került olyan kameraállásokat találni, hogy a helyszínen nem őshonos örökzöldek ne kerüljenek a képmezőbe. Munkája elismeréseként ismét Oscarra jelölték, ám a díjat ezúttal nem ő kapta meg. A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a nem kevésbé lenyűgöző víz alatti képsorokat nem Almendros, hanem a Taylor házaspár (Ron és Valerie) készítette, akik cápaszakértők és a víz alatti fotózás mesterei voltak.
Randal Kleiser az évek távlatából úgy emlékezett vissza a forgatásra, mint egy nyári iskolai táborra, ahol ő volt a táborvezető. Nomád módra éltek, sátrakban laktak, a technikai civilizáció vívmányai nélkül. Olyanok voltak, mint egy nagy család, és nagyon közel kerültek egymáshoz. Sikerült jó kapcsolatokat kialakítani a bennszülöttekkel is, akik sajátos szerenáddal vettek búcsút tőlük, ami nagyon meghatotta a filmeseket. A kék lagúna megtalálta a célközönségét, a tinik világszerte tódultak a mozikba, és a négy és félmillió dollárból forgatott film csak Észak-Amerikában közel ötvenkilencmillió dollárt jövedelmezett. A kereskedelmi sikert azonban nem kísérték dicshimnuszok. Keresztény és konzervatív körök bírálták a filmet, hiszen az önkielégítés, a tizenévesek szexuális élete és az alkoholizmus a kényes témák közé tartozott Hollywoodban, és a rájuk vonatkozó tilalmak csupán a hatvanas évek végétől kezdtek enyhülni. Korábban még a felnőtteknek szóló művekben se nagyon tűrték meg az ilyesmit, nemhogy egy ifjúsági filmben. Újfent elhangzott a pedofília vádja, különösen Brooke Shields vonatkozásában, aki mindössze tizennégy esztendős volt a forgatáskor. A kritikusok nemigen voltak hajlandók többet látni A kék lagúnában, mint egy romantikus giccset. Az ellentmondó fogadtatás a szakmai elismerésekben is megnyilvánult. Néstor Almendros operatőrt Oscarra jelölték, Christopher Atkins pedig az év új sztárjaként esélyes volt a Golden Globe-ra. Mindkét főszereplőt jelölték a Young Artist-díjra, Brooke Shieldset viszont az Arany Málnára is, amelyet neki is ítéltek. (Ő volt az inkább híres, mint rangos díj első színésznő díjazottja.) Maga a film a legjobb fantasynek járó Saturn-díj és az év filmjének járó Young Artist-díj jelöltjei között szerepelt. Az Arany Málnához hasonlatos díj az 1978-ban alapított Stinker (Bűz) is a legrosszabb produkciók és filmes teljesítmények elismerésére. Brooke Shields ezt is megkapta, akárcsak Basil Poledouris zeneszerző. Christophert is jelölték, sőt a két főszereplő esélyes volt „Az év legrosszabb filmes párosa” címre is.
Bakik
Íme, néhány A kék lagúna számos bakija közül!
* A mentőcsónak, amelyben a film elején a két gyerek megmenekül, a hajón még csak egy egyszerű csónak volt, amikor azonban a tengeren sodródva látjuk, már árbóc van rajta vitorlával.
* Amikor az öreg Paddy lecsúszik a vízesésen, a hangsáv szerint kiabál, ám a szája nem mozog.
* Paddy halála után a gyerekek összecsomagolnak, és a sziget másik végébe csónakáznak a kék lagúnához. A magukkal vitt holmik tetején egy játékhajó is van. Amikor néhány év múlva visszatérnek Paddy csontvázához, Richard a homokban megtalálja a játékhajót, holott ezt annak idején magukkal vitték az új helyükre.
* Emmeline hajának hosszúsága több alkalommal megváltozik.
* Richard kisfiúként jobbkezes, kamaszként viszont balkezes.
* A sziget madarai között arák és kakaduk is vannak, noha az előbbi Dél-Amerikában, az utóbbi pedig Ausztráliában honos.
* Amikor az egyik jelenetben Richard meztelenül kijön a vízből, a haja érthető módon csuromvizes, ellenben a következő snittben már teljesen száraz.
* Richard a dobszó hangját követve világosban indul el a tiltott helyre, de éjszaka van, mikor meglesi a bennszülöttek szertartását. Emmeline ezzel az eseménysorral párhuzamosan, este kezd szülni, ám amikor a tiltott helyről visszatérő Richard rátalál, ismét világos van, nem sokkal a sötétség beállta előtt.
* Amikor Emmeline úszni viszi a kicsi Paddyt, egyikőjük sem visel semmit, a víz alatti közelképeken viszont a lányon mégis van ruha.
* Amikor a film végén a mentőhajó megtalálja a csónakot Richard, Emmeline és a gyermekük eszméletlen testével, Richard nyakában már észrevehetően nem az a lánc van, mint amelyet pár perccel azelőtt viselt, amikor kilátástalannak hitt helyzetükben megették a halálos bogyókat.
A folytatás
A kék lagúna folytatásának ötlete már az ősbemutató kereskedelmi sikerét követően felmerült, ám a film csak bő tíz év múlva, 1991-ben valósult meg. A vállalkozásban Randal Kleiser producerként vett részt, a rendezést a veterán William A. Graham (1926–2013) vállalta. Számomra rejtély, hogy miért épp egy akkor hatvannégy esztendős, inkább a televízióban dolgozó rendező tűnt a legalkalmasabbnak egy tizenévesekhez szóló film megvalósítására, de a döntnököknek nyilván megvolt erre a maguk magyarázata. A történet alapja az eredeti regény folytatása, a The Garden of God volt, ámbár attól több helyen annyira eltértek, hogy a Visszatérés a kék lagúnába legalább annyira nevezhető az 1980-as film remake-jének, mint a folytatásának. A két főszerepre országos meghallgatást hirdettek, és több ezer jelentkezőt megnéztek. Lilli megformálására az orosz származású, akkor tizenöt éves Milla Jovovichot szerződtették. A gyerekmodellként feltűnt lányt két évvel korábban a média még úgy emlegette, hogy ő „az új Brooke Shields”. (Jelen sorok írója itt most bevallja, hogy anno Brooke tetszett neki, Milla viszont egyáltalán nem.) A később mozgalmas színésznői pályát befutott Jovovich utólag azt nyilatkozta, hogy a Visszatérés a kék lagúnába volt a legrosszabb film, amelyben valaha játszott. (Én ez ügyben egy másik remake-re, a 2011-es A három testőrre voksolnék.)
A férfi főszerepet, Richardot a huszonegy éves Brian Krause kapta, aki az előző évben tűnt fel különféle televíziós produkciókban. A filmet a Fidzsi-szigetekhez tartozó Taveunin forgatták, nagyjából a történések sorrendjében. Az időjárás akaratlanul is a stáb kezére játszott, mert az első két hétben esős idő volt, ami a bevezető jelenetekhez épp kapóra jött. A stáb példamutató gondossággal ügyelt arra, hogy a csodás természeti környezetet semmiféle károsodás ne érje a filmezés miatt. Jon Dowding díszlet- és látványtervező és felesége, Aphrodite Kondos jelmeztervező fokozottan odafigyelt arra, hogy a díszletek és a jelmezek a Taveunin fellelhető természetes anyagokból készüljenek. A paradicsomi körülmények ellenére a stáb számos tagja megbetegedett különféle trópusi betegségekben. A sok-sok fáradozás ezúttal nem hozta meg a gyümölcsét: a folytatás ugyanolyan rossz kritikákat kapott, mint az előzménye, de amíg az legalább kereskedelmileg sikeresnek bizonyult, addig a második rész anyagilag is nagyot bukott, tizenegy millió dolláros költségvetéséből hárommilliónál is kevesebbet hozott be. A filmet, a rendezőt, Leslie Stevens forgatókönyvírót és a két főszereplőt egyaránt jelölték Arany Málnára 1992-ben, de mindegyik kategóriában voltak náluk rosszabbak. Ellenben Milla Jovovich ugyanabban az évben a legjobb fiatal színésznőnek járó Young Artist-díjra is esélyes volt ugyanezért az alakításáért. (Emlékezzünk arra, hogy Brooke-ot szintén párhuzamosan jelölték erre a díjra és az Arany Málnára, ámbár az utóbbit ő meg is kapta.)
Az utánzatok
Az elmúlt évtizedekben több olyan filmet is bemutattak világszerte, melyek észrevehetően a Stacpoole-regény hatására születtek, bár nem tekinthetők hivatalos adaptációknak, és a szerző neve sincs feltüntetve a stáblistájukon. A „kevesebb a több” elve alapján csak három utánzatra térnék ki röviden. Az Il sole nella pelle (1971, Giorgio Stegani) tizenhat éves hősnője, a dúsgazdag családból származó Lisa beleszeret egy tizenkilenc éves szegény, de jóképű hippibe, Robertbe. A szülők ellenkezése miatt a fiatalok titokban randizgatnak, és kettesben mennek el egyszer vitorlázni is. Egy számukra ismeretlen helyen hajótörést szenvednek. Míg ők a természet lágy ölén a szerelemmel ismerkednek, Lisa szülei a rendőrséghez fordulnak emberrablás gyanújával. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiút a rendőrök összekeverik egy veszélyes szexuális bűnözővel, aki mellesleg terroristagyanús is… A két főszerepet a pályakezdő Ornella Muti és későbbi első férje, Alessio Orano játszotta. Muti legfőbb riválisa a főszerepre Stella Carnacina volt, aki végül egy kisebb szerepet kapott. A két színésznő furkálódás helyett inkább összebarátkozott, és Stella évtizedek múlva is szeretettel nyilatkozott Ornelláról.
Kanadai produkcióban készült Stuart Gillard romantikus tinifilmje, a Paradise (1982), amelyet Magyarországon csak a televízióban láthattunk évekkel később Sivatagi paradicsom címmel. A női főszereplő, Phoebe Cates által előadott betétdalt viszont a maga idejében megismerhettük, több magyar változata is készült, az elsőt a Neoton Família egykori énekesnője, Fábián Éva énekelte. A film másik főszerepét A kék lagúnából kirostált Willie Aames játszotta. A két producer, Robert Lantos és Stephen J. Roth elsőként őt választotta ki, Phoebe-vel előbb próbafelvételt készítettek. Alighogy elkezdődött a munka, mindkét főszereplő bejelentette, hogy indokolatlanul soknak találják a meztelen jeleneteket. Robert Lantos állítólag tudomásul vette a tiltakozást, és nem ragaszkodott ahhoz, hogy ifjú sztárjai vetkőzzenek, ám beleegyezésük nélkül elrendelte, hogy dublőrökkel forgassák le a sérelmezett epizódokat. Phoebe és Willie saját elmondásuk szerint a premieren szembesültek azzal, hogy a producer félrevezette őket. Cates ezen úgy felháborodott, hogy nem volt hajlandó részt venni a film népszerűsítésében, ámbár a betétdal énekesnőjeként több médiaszereplést is elvállalt. Aames részt vett a reklámhadjáratban, ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki az eset miatt, mert szerinte maga a film amúgy nem volt rossz. Lantos azzal védekezett, hogy nem a főszereplők kompetenciája eldönteni, hogy a felvett anyagból mi kerül a végleges változatba, és hangsúlyozta, hogy a színészek állítása ellenére a bemutatott jelenetek 99 százalékában valóban ők láthatók, és nem a dublőrök. A történet egyébként nem egy trópusi szigeten játszódik, hanem egy közel-keleti sivatagi oázisban. A forgatás Izraelben zajlott, elsősorban Tel-Avivban, valamint a Holt-tenger és a Kineret-tó (a bibliai Genezáreti-tó, gyakori nevén: Galileai-tenger) partján. A Sivatagi paradicsom rossz kritikákat kapott, a cselekménybonyolítás és a jellemábrázolás kliséit (különösen a gonosz arab szereplő vonatkozásában) szinte mindenki kifogásolta. Willie Aamest 1982-ben Arany Málnára is jelölték. Annak ellenére, hogy e kétes megtiszteltetést a Sivatagi paradicsom mellett a Zapped! című filmben nyújtott teljesítményének is köszönhette, a díjat végül nem kisebb világnagyság kapta, mint Laurence Olivier az Inchon című filmért. (Vicces érdekesség, hogy Aames egyik riválisa Christopher Atkins volt a The Pirate Movie című filmmel.)
Szintén 1982-ben mutatták be a Due gocce d'acqua salata című olasz filmet, melyet Luigi Russo rendezett John Wilder álnéven. Dardano Sacchetti történetéből a forgatókönyvet Sacchetti és a produkció társrendezője, Enzo Doria írta, aki íróként az Ezio Passadore nevet használta. A két főszereplő ezúttal egy repülőgép-katasztrófa miatt reked egy trópusi szigeten. Hőseink, Bonnie és Billy egyesült erővel próbálnak úrrá lenni a szeszélyes természet okozta nehézségeken, s persze egymás iránti érzelmeik is elmélyülnek. Főleg amikor megjelenik egy hatalmas és cseppet sem barátságos vadember… A Bonnie-t alakító Sabrina Siani tizenkilenc éves volt akkor, mégsem számított pályakezdőnek. Krimikben és kannibálfilmekben (!) is játszott már korábban, de 1979-től 1989-ig tartó karrierje során kosztümös filmekben, vígjátékokban és a barbár időkben játszódó kalandfilmekben is szerepelt. A Billie-t megformáló Fabio Meyernek viszont a Due gocce d'acqua salata volt az első filmje, s öt évvel később mutatták be az utolsót (szám szerint az ötödiket), a Laura oggetto sessuale (1987) című erotikus drámát. A Due gocce d'acqua salata forgatása a Seychelle-szigeteken zajlott. Ha lehetséges, a film még A kék lagúna kritikáinál is rosszabbakat kapott, ennek ellenére nem merült feledésbe, DVD-n is megjelent. Magyarországra tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem jutott el.
A remake
2012-ben televíziós film készült a történetből Kék lagúna: Az ébredés címmel. Az új adaptáció a jelenben játszódik, nem a viktoriánus korban. A két főszereplő, Emmaline Robinson és Dean McMullen középiskolába járnak, vagyis nem gyerekként ismerjük meg őket, mint a regényben és a korábbi filmváltozatokban. Hőseink részt vesznek egy trinidadi osztálykiránduláson, s a hajón rendezett vad buli közepette Emmaline a vízbe esik. Dean utána ugrik, hogy kimentse. Sikerül ugyan egy csónakba felkapaszkodniuk, ám az elsodródik, és végül egy lakatlannak tűnő szigeten vetődik partra. Miközben a szülők kétségbeesetten próbálják megtalálni őket, a két fiatal között egyre mélyebb érzelmi kapcsolat alakul ki, hiszen a túlélés érdekében egyébként is össze kell tartaniuk. A stáb először a civilizációban játszódó jeleneteket vette fel Los Angelesben: a rendezői székben Eric Bross ült, az operatőr Denis Lenoir volt. Amikor viszont a produkció Hawaii egyik szigetére, a festői szépségű Mauira utazott, hogy ott folytassa a munkát, Bross helyébe Mikael Salomon, Lenoir helyébe Roy H. Wagner lépett. Bross ezen úgy megsértődött, hogy nem adta valódi nevét a filmhez, és Jake Newsome álnéven szerepel a stáblistán. A két főszerepre az Otthonunk című ausztrál szappanopera két fontos szereplőjét, Indiana Evanst és Brenton Thwaitest választották: mindketten négy évvel voltak idősebbek, mint az általuk megformált figurák. Thwaites elmondta, hogy korábban sosem hallott még A kék lagúna-filmekről, a casting előtt azonban megnézte az 1949-es és az 1980-as verziót, ellenben a Visszatérés a kék lagúnába megtekintésére nem bírta rászánni magát. Érdekesség, hogy a tévéfilmben a gyerekek egyik kísérő tanárát, Mr. Christiansent Christopher Atkins játszotta. Sokak meglepetésére a kritikusok nem voltak kifejezetten elutasítóak a tévéfilmmel szemben. Egyesek szerint a két főszereplő határozottan tehetségesebb, mint amilyen Brooke és Christopher volt, és többen érdemként méltatták, hogy a film a meztelenség helyett inkább az érzelmekre helyezi a hangsúlyt, noha a szex még az 1908-ban publikált könyvnek is fontos része volt.
Így látták ők
„A kék lagúna rendezője fiatal ember: harminckét esztendős. De már mögötte egy nagy kasszasiker: a Grease (Pomádé) rendezője volt, s ez a film, a főszerepben John Travoltával, közel 500 millió dollár bevételt eredményezett, hatmillió dolláros forgatási költséggel szemben (!). Randel Kleiser tehát tudja, mitől döglik a légy. Azaz tudja, hogyan kell telibe találni az éppen divatos filmtípust. És mivel most divat a nosztalgikus antiszex film, ezért elővett egy 1908-ban írt poszt-viktoriánus regényt, amolyan kiscsoportos óvodások számára is fogyasztható gondolkodásmódú, a Robinsonból és a Két év vakációból gyúrt, romantikus-idilli déltengeri szigeten játszódó történettel, szerződtette az ügyeletes tinédzserlány sztárt, Brooke Shieldst, elvitte a stábot a Fidzsi-szigetekre és leforgatta ezt a gyermeteg, ámde az édeni környezet miatt látványos filmet, a végére rakott egy kis idegborzoló kontrafalsot, és kész. A film egy év alatt az USA-ban 50 millió dollárt hozott. Így kell ezt csinálni...”
(Takács István: „A kék lagúna”. In: Pest Megyei Hírlap 1981. december 10., 4. o.)
„Hogy milyen film A kék lagúna? Nem történelmi és nem természetfilm, nem ifjúsági és nem mesefilm, hanem giccs, a szó legnemtelenebb értelmében. Eltorzított Robinson-történet, amelynek ezúttal két gyermek a hőse, akik egy lakatlan szigetre vetődve a szemünk láttára cseperednek fel. Semmit nem értenek sem a fejlődésükből, sem egymásból, sem érzéseikből, sem indulataikból, hiszen híján vannak mindennemű élettapasztalatnak és felvilágosításnak. Így aztán az sem csoda, ha legnagyobb meglepetésükre gyerekük születik. Az már sokkal inkább meglepetés azonban, hogy így családdá ötvöződnek, méghozzá oly összetartóvá, hogy érezzük: ez a három ember ilyen fiatalon, ilyen erősen, és főleg ilyen bronzbarnán éli le majd életét, örökösen banánt és egyéb trópusi nyalánkságokat majszolva, kéz a kézben, nádkunyhóból tengerbe, tenger mélyéről nádkunyhóba andalogva, és a halál is csak együtt érheti őket. De nem éri, mert jön a közjátéknál is sokkal happybb end.”
(Szalai Anna Mária: „A kék lagúna”. In: Filmvilág 1982/1, 46. o.)
„A kék lagúnát azonban nem igazán a szép képei teszik manapság is nézhetővé, inkább a két hős viszonyát színező idill és bukolika. Ehhez a szexualitás és a testiség diszkrét, naiv szemlélete is hozzátartozik, amelynek értéke mostanra, a bő négy évtizede tartó pornó boom tükrében, kiváltképpen megnőtt. Így közelíteni a szexualitáshoz manapság nem divat, ráadásul – malícia nélkül mondom – a film akár pedagógiai mintaanyagként is szolgálhat elemisták számára. A kék lagúna másfél órás szexuális felvilágosítás, és e nemben kiváló. Szexuális edukáció soha nem volt érzékenyebb és decensebb.”
(Pápai Zsolt: „A kék lagúna”. In: Filmvilág 2017/7, 62–63. o.)
A kék lagúna (The Blue Lagoon, 1980) – amerikai romantikus kalandfilm. Henry De Vere Stacpoole azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Douglas Day Stewart. Operatőr: Néstor Almendros. Zene: Basil Poledouris. Jelmez: Jean-Pierre Dorléac. Vágó: Robert Gordon. Rendező: Randal Kleiser. Főszereplők: Brooke Shields (Emmeline Lestrange), Christopher Atkins (Richard Lestrange), Leo McKern (Paddy Button), William Daniels (Arthur Lestrange), Elva Josephson (a kisgyerek Emmeline), Glenn Kohan (a kisgyerek Richard). Magyarországi bemutató: 1981. december 10.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.