A szadizmus névadója, De Sade márki (1740–1814) az emberiség történetének egyik leghírhedtebb és legvitatottabb személyisége. Az utókor sokáig aberráltnak és pszichopatának tartotta – nem minden ok nélkül! –, a huszadik század második felétől azonban személyét árnyaltabban próbálják bemutatni a történelemmel, filozófiával és irodalommal foglalkozó szakemberek. Az új évezredben egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nézetekkel, hogy igazából a márki filozófiája volt megbotránkoztató és felforgató, nem pedig szélsőséges szexuális élete, amely valószínűleg nem volt betegesebb, mint ami abban a korban a felsőbb köröket egyébként is jellemezte. Az egyén teljes szabadságát hirdette, ezért ellenzett minden társadalmi rendszert, ami ezt korlátozta. Úgy gondolta, hogy az egyénnek ki kell élnie minden elfojtott vágyát, mert az elfojtás még veszélyesebb, mint a szenvedélyek szabadjára engedése. Tulajdonképpen az anarchizmus és a szexuális szabad(os)ság egyik úttörője volt. Írói munkássága a börtönévei alatt bontakozott ki. Egyik legjelentősebb műve a Justine, amelyet háromféle változatban is megírt. A regény hősnője, a történet kezdetén mindössze tizenkét esztendős (!) Justine erénye miatt kénytelen elviselni a különféle sorscsapásokat, míg nővére, Juliette a bűn útját járva egyre magasabbra jut a társadalmi ranglétrán. Az elmúlt bő öt évtizedben a könyv alapján több filmváltozat is készült, a hősnőt azonban mindegyikben néhány évvel öregítették, hogy az alkotók elkerüljék a cenzúrát és a várható közfelháborodást. A legismertebb verziót a spanyol botrányfilmes, Jess Franco rendezte, éppen ötven éve. A címszerepet az akkor még énekesnőként és színésznőként egyaránt pályakezdő Romina Power játszotta – a direktor szerint csapnivalóan. A Justine nem számít tipikus Franco-filmnek, ennek ellenére pontos tükörképe a rendező egész munkásságának: vitathatatlan vizuális tehetségről árulkodó, összességében mégis súlytalan alkotás.
A cselekmény
A hamvasan ártatlan és makulátlanul erényes tizenéves lányka, Justine a nővérével, Juliette-tel együtt egy zárdában él. Amikor értesülnek apjuk haláláról, elhagyják a kolostort. Útjuk Juliette egyik ismerőséhez, Madame de Buissonhoz vezet, aki szállást ad nekik. Krisztus koporsóját sem őrizték azonban ingyen, ezért a bordélytulajdonossá avanzsált dáma elvárja, hogy új lakói prostituáltként dolgozva fizessenek neki a kvártélyért. Justine erre nem hajlandó, és öröksége ráeső részével elhagyja a házat, Juliette viszont marad, hogy kitanulja az örömlányok mesterségét. Justine találkozik egy pappal, aki felajánlja, hogy biztonságba helyezi a lányka tallérjait, őt magát pedig odaadó hívéhez, Du Harpin úrhoz irányítja. Du Harpinnek fogalma sincs, Justine miféle papról beszél neki, ennek ellenére beleegyezik, hogy nála maradjon, cserébe cselédként kell szolgálnia. Az új cselédlány szépsége felkelti Du Harpin szomszédja, Monsieur Desroches érdeklődését is, aki szívesen ágyba vinné őt. Justine ellenáll, ahogyan visszautasítja Du Harpin kívánságát is, hogy lopja el Desroches úr értékes arany amulettjét. A becses ékszernek mégis nyoma vész, és másnap a zsandárok Justine holmijai között találják meg. A leányzó börtönbe kerül, ahol megismerkedik Madame Dusbois-val, akit másnap fognak kivégezni boszorkányság vádjával. Az asszonyra mély benyomást tesz Justine ártatlan külseje, és beavatja őt a szökési tervébe. Másnap Madame Dusbois bűntársai rátámadnak az őrségre, majd tüzet okoznak, aminek köszönhetően óriási zűrzavar támad. A kavarodást kihasználva a „boszorkány” és Justine megszöknek a börtönből.
Míg Justine ártatlanul szenvedi el a megpróbáltatásokat, Juliette öles léptekkel halad előre a bűn útján. Megöli az egyik kliensét, miközben leszbikus szeretője, a szintén prostituált Claudine megfojtja Madame de Buissont. Ellopják az asszony ékszereit, és az erdőbe menekülnek a zsákmányukkal. Ezalatt Madame Dusbois rá akarja venni Justine-t, hogy csatlakozzon a bandájához, mert jól jönne nekik egy ilyen ártatlan külsejű leányzó. A marcona férfiakat sajnos nem érdeklik holmi taktikai szempontok, ők mindnyájan magukévá akarják tenni Justine-t. Ezért még ölre is mennek egymással, ami kapóra jön a lánynak ahhoz, hogy kereket oldjon. Egy Raymond nevű festő házában talál menedékre. A férfi oltalmat és ellátást ígér neki, cserébe csupán azt kéri, hogy legyen a modellje. Justine beleszeret a festőbe, és boldogan élnek együtt. Egy napon azonban zsandárok jönnek, hogy letartóztassák a szökésben lévő leányzót. A lovagias Raymond elősegíti Justine szökését. A szerencsétlen teremtést a sorsa Bressac márki házához vezérli. A ravasz férfiút elbűvöli Justine ártatlansága: védelmet, sőt munkát ajánl neki. Ő lesz a bizalmasa a márki feleségének, a hatalmas vagyon igazi birtokosának. Bressacról hamar lehull a nyájasság és a jóindulat hamis álarca: felszólítja Justine-t, hogy ölje meg a feleségét, mert ha nem, akkor épp ezzel a szándékkal fogja megvádolni őt a márkinénál. A leány figyelmezteti az úrnőjét, aki nem hisz neki. Azt gondolja, csak tréfáról van szó, és a férje valamilyen ártalmatlan port adott Justine-nek. A szert belekeveri az italába, és megitatja a házi kedvencével. A kiskutya néhány pillanat múlva kimúlik. Ekkor a márkiné halálos bosszút forral, ám Bressac túljár az eszén, és a borospoharak észrevétlen felcserélése következtében a szépasszony issza meg a férjének szánt mérgezett bort. A márki megbünteti az „áruló” Justine-t is: az „M” betűt (Murderess = Gyilkos) égeti a mellére.
Erre a megbélyegzésre Juliette sokkal inkább rászolgálna, mert újabb bűncselekményeket követ el Claudine-nal, akit végül vízbe fojt. Justine közben Antonin atya és követői kastélyába vetődik. A jámbornak látszó férfiak meditálással és tanulással töltik az idejüket. A naiv Justine azt hiszi, itt majd végre tényleg biztonságban érezheti magát. Az igazság azonban kiábrándító: az aszkéták valójában hedonisták, szolgálólányaik szexrabszolgaként élnek velük. Rövidesen Justine is közöttük találja magát: egy kínzókamrában láncra verik és megkínozzák. Egyik nap Antonin atya elmagyarázza neki, hogy Justine számára az erény semmiféle örömet nem okozott, ezt csak a szenvedés elviselése nyújthatja neki. A lány látszólag egyetért ezzel a különös filozófiával, ami arra indítja az atyát, hogy a lehető legnagyobb élvezetet okozza neki, és halálra kínozza egy rituális szertartás keretében. Szerencsére a ceremónia káoszában Justine-nek sikerül elmenekülnie. Szerelme, a festőművész Raymond ájultan talál rá az úton, és magával viszi a közeli város fogadójába. Sajnos ugyanebben a városban vert tanyát Madame Dusbois is a bandájával mint mutatványosok. Az asszony magával hurcolja Justine-t, hogy az előadásukon vetkőzőszámot mutasson be a közönségnek. Igen ám, de ily módon mindenki meglátja a lány testére égetett „M” betűt, ami nagy felháborodást vált ki. Máris feltűnnek a zsandárok, hogy magukkal vigyék a „gyilkos”-t. A szerencse ekkor Justine mellé szegődik: az épp arra kocsikázó Juliette veszi pártfogásába, aki a király miniszterének szeretőjeként megmenti a húgát a törvénytől. Beismeri neki, hogy bűnös életét valójában üresnek érzi, Justine viszont megérdemli a jutalmat azért, mert az erény göröngyös útján maradt. A két testvér a továbbiakban Juliette palotájában éldegél, és úgy tűnik, Raymond oldalán Justine-re immár a felhőtlen boldogság vár…
A szerző
A szadizmus névadója, Donatien Alphonse François de Sade márki 1740. június 2-án született Párizsban, Jean-Baptiste François Joseph de Sade gróf és Marie-Éléonore de Maillé de Carman grófnő gyermekeként. Az átlagember – ha egyáltalán hallott róla – a legbetegesebb szexuális aberrációkat kapcsolja a nevéhez, és pszichopata személyiségnek tartja. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a márki tett is arról, hogy így emlékezzen rá az utókor, mindazonáltal ma már egyre elfogadottabb az a nézet, hogy íróként és filozófusként is helye van a kollektív emlékezetben. Bátran nevezhetjük anarchistának is, hiszen ellene volt minden társadalmi rendszernek, amely korlátozza az egyént, és azt hirdette, hogy minden embernek ki kell élnie elfojtott vágyait. Különös rekordot mondhatott a magáénak: öt egymást követő rendszer vetette börtönbe, ám érdekes módon egyik sem végeztette ki, pedig a jakobinus diktatúra alatt hullottak az arisztokrata fejek, XVI. Lajos királyt és feleségét, Mária Antóniát (Marie-Antoinette) is beleértve. No de nézzük meg kicsit bővebben, mi is történt a márkival a börtönévek előtt! Gyermekkoráról vajmi keveset tudunk, leginkább csak annyit, hogy játszópajtása volt a nálánál négy évvel idősebb Condé hercegnek, mivel édesanyja udvarhölgyként teljesített szolgálatot a herceg anyjánál. 1744. augusztus 16-án apját kinevezték kölni követnek. De Sade ekkor apai nagyanyjához került, ahonnan a következő évben nagybátyjához, De Sade abbéhoz költözött. Biográfusai szerint az abbé szabados életvitele jelentősen befolyásolta a márki jellemét. Ami azt illeti, apja sem volt éppen az erény mintaképe, hiszen kicsapongó életet folytatott, és szexuális mohósága nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is kiterjedt. Egyáltalán nem meglepő, hogy a De Sade szülők házassága tönkrement, és a mama – a kor szokásainak megfelelően – kolostorba vonult, ott is halt meg 1777-ben. 1750-ben De Sade egy párizsi jezsuita fiúiskola diákja lett, ahol állítólag többször is súlyos testi fenyítésben részesült, beleértve a korbácsolást is, ami szerepet játszhatott az erőszak iránt feltámadt érdeklődésében.
A márki tizennégy éves volt, amikor bekerült a Francia Katonai Akadémia gazdag nemesifjak számára létesített versailles-i állomáshelyére, ahol húsz hónapos kiképzésen vett részt. 1755 decemberében hadnagyi rangot kapott. A következő esztendőben kitört a hétéves háború, amelyben De Sade a lovasságnál szolgált. A krefeldi csatában (1758. június 23.) való részvételéről még naplót is írt. Érdemei elismeréseként 1759. április 21-én kapitánnyá nevezték ki a Burgundi Lovasságnál. Mint katonaviselt férfi – előléptetésekor még nem volt tizenkilenc éves! – már a házasságon is gondolkodni kezdett. Egy tíz évvel idősebb nő iránt támadt fel az érdeklődése, barátai azonban lebeszélték arról, hogy feleségül vegye. Apja a társadalmi ranglétrán alattuk álló, de az övékénél vagyonosabb család, a Montreuil família lányát szemelte ki fia jövendőbelijéül. Az ifjú De Sade viszont egy Laure de Lauris-Castellane nevű nemes leánynak csapta a szelet. Nem is eredménytelenül, mert a leányzó apja egyszer in flagranti érte őket, s a bősz atya haragja elől a fiatal márki egyenesen Avignonig menekült. Leveleiben tovább ostromolta Laurét, aki – feltehetően apja parancsára – kikosarazta őt. A vérig sértett De Sade ekkor azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmeséli, hogy nemi betegséget kapott a lánytól. Persze ő sem tehetett egyebet, mint engedelmeskedett saját apja akaratának, és visszatért Párizsba, ahol 1763-ban mégis nőül vette Renée-Pélagie de Montreuilt. Az évek folyamán három gyermeket nemzett neki, vágyait azonban az asszony valószínűleg nem tudta maximálisan kielégíteni, ezért a márki titokban egy lakást bérelt, hogy ott szabadon kiélhesse minden szexuális fantáziáját. Hamar rajtaveszett, mert az egyik örömlány, Jeanne Testard, akit 1763 októberében felvitt magához, másnap verbális bántalmazásért feljelentette. Természetesen nem arról volt szó, hogy De Sade lekurvázta az istenfélő prostituáltat, hanem kigúnyolta vallási meggyőződését, a jelenlétében ráélvezett egy Krisztus-szoborra, és anális szexet akart a lánytól. A márkit a feljelentés után néhány nappal letartóztatták. Két héttel később ugyan szabadon engedték, de arra kötelezték, hogy térjen vissza a feleségéhez, aki akkor éppen a normandiai Échauffourban tartózkodott.
A következő év április 4-én De Sade engedélyt kapott arra, hogy Párizsba jöjjön. A feleségével vidéken töltött hónapok nemhogy lehűtötték volna, inkább még jobban felszították szexuális vágyait. Marais felügyelő azonban kerek perec megtiltotta neki, hogy prostituáltakat vigyen fel a bérelt lakásába. E tilalomnak a márki tulajdonképpen eleget tett, ezután ugyanis mindenféle színésznőcskékkel hetyegett a kéjlakban, sőt olykor megesett, hogy egyszerre több nő is megjelent nála. Nem túl valószínű, hogy zsolozsmázással múlatták volna az időt. De Sade egyre kevesebbet törődött a látszattal, alkalmi szeretőit nemcsak a lakásán fogadta, hanem nyilvánosan is mutatkozott velük. Ez már nyílt szembefordulás volt a kor közerkölcseivel, bármilyen álszentek voltak is azok. 1767. január 24-én elhunyt Jean-Baptiste François Joseph de Sade gróf, aki nagy vagyon helyett csupán adósságokat hagyott a fiára. De Sade 1768. április 3-án elkövette ugyanazt a hibát, mint 1763 októberében: megint egy prostituáltat vitt fel a lakására. Rose Kellert már nemcsak verbálisan bántalmazta, hanem meg is korbácsolta. Ebből akkora skandalum kerekedett, amiről maga a király is értesült, aki elrendelte De Sade bebörtönzését. Ugyanazon év november 16-án szabadon engedték ugyan, de száműzték lacoste-i birtokára. Szinte napra pontosan egy évvel a Keller-ügy után, 1769. április 2-án tért vissza Párizsba, hogy gyógykezeltesse magát. Ősszel Hollandiába utazott, élményeiről naplót vezetett. 1771 szeptemberében ismét letartóztatták, ezúttal viszont nem szexuális kicsapongásai, hanem adósságai miatt. Ismét szerencséje volt, rövid időn belül kiszabadult, és visszatért a lacoste-i birtokra, ahová sógornője, Anne-Prospère is vele tartott.
A márki továbbra sem fért a bőrébe, hajszolta az élvezeteket, és kaján örömmel hergelte a „tisztes erkölcsű” polgárokat. Egy orgia alkalmával például a résztvevők ételébe kőrisbogár páncélját keverte, amit akkoriban szexuális ajzószerként használtak. A szexuális izgalom fokozódása helyett a vendégek közül többen rosszul lettek. De Sade-ot ismét lekapcsolták, ezúttal mérgezés és szodómia volt a vád ellene, a fajtalankodást hűséges szolgájával és állandó szexpartnerével, Latourral követte el. A márki nem várta meg az ítéletet, sógornője társaságában Itáliába távozott. Távollétében a provence-i bíróság Latourral egyetemben bocsánatkérésre kötelezte, továbbá a márkit lefejezésre, Latourt pedig kötél általi halálra ítélte. Halmazati büntetésként a bírák elrendelték, hogy holttesteiket el kell égetni, hamvaikat pedig a szélrózsa minden irányába szét kell szórni. Az ítéletet jelképesen, bábukkal, végre is hajtották. 1772. december 8-án De Sade-ot letartóztatták, amiben anyósa is tevékeny szerepet vállalt. A nagyravágyó asszony ugyanis nem bocsátotta meg a vejének, hogy elcsábította másik lányát, Anne-Prospère-t, ami lehetetlenné tette, hogy gyermeke „jó” házasságot kössön. Érdekes módon De Sade fogva tartói nem akarták ténylegesen végrehajtani rajta a provence-i halálos ítéletet, hanem a Saint-Pierre-d’Albignyban található Miolans várbörtönbe zárták. Négy hónap múlva megszökött, és elrejtőzött a lacoste-i birtokán. A királyi rendőrség a következő években többször is rajtaütött a birtokon, a márkinak azonban mindig idejében sikerült kereket oldania, majd a veszély elmúltával visszatért. Sosem volt hiány olyan hölgyekből (sőt fiatalemberekből sem), akik csatlakoztak a szökevényhez, egy idő után mégis valamennyien távoztak a szolgálatából. Nem tudjuk, hogy a változatosságot kedvelő márki unt-e rájuk, vagy a szolgálóknak lett elegük a rendhagyó nemi élvezetekből. Csupán egyvalaki nem kívánta elhagyni De Sade-ot: Catherine Trillet, akinek a márki a Justine becenevet adta, és azonos nevű regényhősnőjének modelljéül szolgált.
Mademoiselle Trillet édesapja egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy gyermeke a rossz hírű márki házában él. Megpróbálta rábírni a távozásra, s miután nem járt sikerrel, 1777. január 17-én egy pisztollyal rálőtt De Sade-ra. (A magyar Wikipédia szerint a lány édesanyja kísérelte meg a merényletet, a külföldi De Sade-szakirodalom azonban az édesapáról tud.) A lövés célt tévesztett. Közel két héttel később, január 30-án a márki Párizsba utazott, hogy meglátogassa beteg édesanyját. Az asszony időközben elhunyt, erről viszont De Sade nem értesült. Ellenben a hatóságok tudomást szereztek arról, hogy a fővárosban tartózkodik, és régebbi ügyei miatt letartóztatták. A vincennes-i börtönbe került, majd amikor azt bezárták, átszállították a Bastille-ba. Tizenhárom évet töltött a rács mögött. Felesége nem törte össze magát, hogy rohanjon meglátogatni őt: négy év elteltével kereste fel először. Ezt igazán nem vethetjük az asszony szemére, elvégre hites ura szemrebbenés nélkül félrepolkázott neje testvérével, Anne-Prospère-rel, hogy Justine-ről és egyéb nőszemélyekről ne is beszéljünk. Ugyanakkor a történészek szerint olykor a feleség is részt vett a márki kicsapongásaiban, így például hat gyermek elrablásában és szexuális kizsákmányolásában, ami 1774-ben történt. De Sade 1785 októberében kezdte írni első könyvét, a Szodoma 120 napját, amelyről a Pasolini-film kapcsán bővebben is írtam már. 1789. július 4-én került a charentoni elmegyógyintézetbe, ahonnan 1790. április 2-án engedték el. Ismét egy színésznő karjaiban kötött ki: Marie-Constance Quesnettel élete végéig kapcsolatban maradt. Szodómia és szentséggyalázás vádjával újra és újra rács mögé került. 1794. július 26-án megint halálra ítélték, a kivégzést azonban újfent megúszta, sőt október 15-én szabadon engedték. 1801. március 6-án Napóleon parancsára Joseph Fouché rendőrminiszter letartóztatta, és Charentonba záratta. Innen már nem került ki többé, ellenben bűnös viszonyt folytatott egyes betegtársaival, sőt a személyzet bizonyos tagjaival is, köztük a tizenhét éves Madeleine Leclerckel. Marie-Constance Quesnet is többször felkereste őt az elmegyógyintézetben. De Sade 1814. december 2-án álmában halt meg.
A regény
A Justine, avagy az erény meghurcoltatása egyike De Sade legjelentősebb műveinek, melyet három változatban is megírt. Az első verzió, a Les Infortunes de la vertu (Az erény szerencsétlenségei) két hét alatt született meg, 1787. június 23. és július 8. között, miközben a márki a Bastille foglya volt. Szabadlábon is írogatott ezt-azt, ám nagy vihart kavart, irodalmilag is jelentékeny munkáit a börtönévek alatt vetette papírra. A Justine első változata az akkoriban divatos klasszikus stílusban íródott, melyet a bőbeszédűség és a metaforák gyakori alkalmazása jellemzett, obszcén tartalma feltűnően kevesebb, mint a szerző más műveiben. Hosszú évtizedekig azt hitték, hogy a francia forradalom lázában elveszett – mint tudjuk, a forradalmárok lerombolták a Bastille-t –, aztán rejtélyes módon – akárcsak a Szodoma 120 napja – mégis előkerült, és először 1930-ban nyomtatásban is megjelent. A második verzió, a Justine ou Les Malheurs de la vertu 1791-ben született meg. Bár kibővült néhány új epizóddal, szerkezetét tekintve nem különbözik számottevően a korábbi változattól: Justine egyes szám első személyben, szemérmes pironkodás kíséretében meséli el szexuális megpróbáltatásait, bűnhődését minden egyes erényéért, az olvasónak pedig kétsége sem lehet afelől, hogy a szerző egy cseppet sem sajnálja a hősnőjét. A Justine ou Les Malheurs de la vertu volt a márki első olyan könyve, amely nyomtatásban is megjelent, már 1791-ben. Egyszerre aratott nagy sikert és keltett óriási felháborodást, megalapozva De Sade máig tartó rossz hírét. A botrányt lehetett fokozni: a márki 1797-ben megírta a harmadik verziót is, amelyen két évvel később szörnyülködhettek először a nyárspolgárok.
A La Nouvelle Justine jóval vaskosabb mű, mint két elődje, nagyjából kétszer akkora, mint az előző kettő együttesen. A történetet ezúttal nem Justine meséli el a maga szemérmes visszafogottságával, hanem a márki egyértelműen obszcén stílusban. A megnövelt terjedelem miatt természetesen számos új epizód és új szereplő is helyet kapott, De Sade pedig úgy belebonyolódik a különféle nyakatekert orgiajelenetek leírásába, hogy olvasó legyen a talpán, aki követni tudja, hogy melyik szereplő épp hol van a tömegben, mit csinál az illető, illetve közben mit csinálnak vele. Pedig a tájékozódást több tucat metszet is elősegítette, talán azért is, hogy akinek kedve (és lehetősége) van hozzá, élőben valósítsa meg a látottakat. Cinikusok szerint szinte teljesen mindegy, hogyan nézzük a metszeteket, mert a pozitúrák minden nézőpontból bonyolultak, sőt tapasztalt szexakrobaták szerint a gyakorlatban kivitelezhetetlenek. Állítólag nem is a szexuális felvilágosítás volt az igazi cél, hanem a prűd olvasók megbotránkoztatása a szexuális különcségekben való tobzódással. De Sade kortársa, Restif de la Bretonne (1734–1806) 1798-ban megírta az Anti-Justine-t (magyar nyelven inkább A nagy francia ágy címen ismert), amellyel azt próbálta bebizonyítani, hogy De Sade „beteges, szadista” fantáziája nélkül is lehet érzéki erotikus regényt írni. A Justine igazi „ikerregénye”, a Juliette története, avagy a bűn virágzása 1797-ben jelent meg nyomtatásban. (Mint szó volt róla, Juliette és Justine testvérek.) A Justine Vargyas Zoltán által készített magyar fordítása az 1989-es hazai könyvpiac egyik különlegessége volt. A teljes magyar cím – Justine, avagy az erény meghurcoltatása – alapján azt gondolhatnánk, hogy a mű második verzióját tartjuk a kezünkben, az utószóból azonban kiderül, hogy valójában a legelső szövegváltozatról van szó. Ennek eredeti címe még nem tartalmazta a hősnő nevét, amit a magyar kiadó, az Európa – lényegében marketingcélokból, a figura irodalomtörténeti ismertsége okán – mégis a címbe emelt.
A rendező
Némi túlzással azt mondhatnám, Jesús Franco (a stáblistákon gyakran csak Jess Franco) ugyanazt jelenti a spanyol filmművészetben, mint Tinto Brass az olaszban: egy tehetséges, termékeny és a filmkészítésben polihisztor alkotót, aki hamar elkötelezte magát az erotika, sőt a pornográfia mellett. De talán még találóbb, ha nem Tintóhoz, hanem inkább a szintén olasz Joe D’Amatóhoz (Aristide Massaccesi) hasonlítom, hiszen nagyjából hasonló színvonalon és lelkesedéssel dolgoztak, és mindkettőjüknek külön-külön is több álneve volt, mint a néhai Ságvári Endrének, aki állítólag csak harminckettőt használt. A kubai–mexikói származású Jess Franco 1930. május 12-én született, az IMDb és a spanyol Wikipédia szerint Madridban, míg egyes nemzeti wikipédiák szerint Málagában. Teljes neve: Jesús Franco Manera. Az exploitation filmek egyik legnagyobb alakjaként emlegetik. Az IMDb 205 (!) filmjét jegyzi rendezőként, bennfentesek szerint viszont ezek között vannak átfedések a sokféle címvariáció miatt, és kb. 160 a reális szám. Franco Madridban és Párizsban tanult filmkészítést. Szakmai karrierje 1954-ben indult, rendezőasszisztensként dolgozott olyan jelentős művészek mellett, mint Juan Antonio Bardem, Emilio Fernández, Joaquín Luis Romero Marchent, León Klimovsky és Julio Bracho. Menet közben kiderült, hogy van tehetsége a forgatókönyvíráshoz és a zeneszerzéshez is, így ezeken a területeken is bizonyíthatta képességeit. Első rendezése egy dokumentumfilm volt 1957-ben, az El árbol de España. Első egész estés játékfilmje, a Tenemos 18 años című vígjáték 1959-ben került a mozikba. A Labios rojos (1960) című bűnügyi drámája már sejtetni engedte, hogy egy olyan alkotó pályája kezd kibontakozni, akinek több műfajhoz is van érzéke, s a közönség szórakoztatását tekinti elsődleges feladatának.
1960-ban Franco két producer barátja, Marius Lesoeur és Sergio Newman társaságában megnézte a Drakula menyasszonyai című horrorfilmet, a híres Hammer cég produkcióját Terence Fisher rendezésében. Az élmény hatására elhatározták, hogy maguk is belevágnak ebbe a műfajba. Első közös horrorfilmjük, a Gritos en la noche (1962) oly nagy kereskedelmi sikert aratott még külföldön is, hogy több folytatása is készült. A történet főszereplője az őrült dr. Orloff, aki lánya eltorzult arcát bőrátültetéssel kívánja helyrehozni, s horrorról lévén szó, az alapanyagot hátborzongató módon szerzi meg. Az ötlet egyáltalán nem eredeti, Georges Franju klasszikusa, a Szemek arc nélkül (1960) sztorija is lényegében ugyanez. A kritikusok Franju filmjét tartják jobbnak, ugyanakkor az új évezredben már Franco verzióját is kedvezőbben ítélik meg, mint az ősbemutató idején. A spanyol rendező repertoárja rövidesen kémfilmekkel és erotikus produkciókkal bővült. Utóbbiakat a szigorú spanyol cenzúra miatt nem tudta saját elképzelései szerint megvalósítani, ezért 1969-ben Franciaországba költözött, ahol nagyobb alkotói szabadságot élvezhetett. Műveinek ideális hősnőjét Soledad Miranda (1943–1970) személyében találta meg, együttműködésük azonban rövid időn belül véget ért, mert egyik közös filmjük forgatása közben a művésznő halálos autóbalesetet szenvedett. Franco filmjei közül a Necronomicon (1967), a 99 nő (1968), az Il trono di fuoco (1970) és a Drakula gróf (1970) az Egyesült Államokban is jól futott, ami a későbbi opuszaira már nem volt jellemző. A 99 nőnek egyébként létezik egy pornójelenetekkel kiegészített verziója is, ám ezeket a képsorokat állítólag nem Franco forgatta, és a beleegyezése nélkül kerültek bele a filmbe. A fentebb említett két 1970-es alkotásában a főszerepet a brit Christopher Lee játszotta, aki azt nyilatkozta, hogy a Drakula gróf volt az egyetlen olyan filmje, melynek forgatásán kifejezetten jól érezte magát a vérszívó gróf szerepében.
1972-ben Franco rátalált Soledad Miranda utódjára, a mindössze tizennyolc esztendős Lina Romay-ra (igazi neve: Rosa María Almirall Martínez), aki egyre nagyobb szerepeket kapott a filmjeiben – a magánéletében pedig állandó főszerephez jutott. Lina exhibicionistának mondta magát, és Franco bőven adott alkalmat neki arra, hogy ebbéli hajlamait kiélje. A művésznő lelkesen produkálta magát élettársa hardcore pornófilmjeiben is, és mivel még bőven maradtak kihasználatlan energiái, ezért másoknál is nagy buzgalommal meztelenkedett, például Erwin C. Dietrich erotikus produkcióiban. Mester és múzsája már a hetvenes évek elejétől együtt éltek, bár egy ideig mindkettőjüket máshoz fűzte a házasság szent köteléke. Lina férje, Ramon Ardid (Raymond Hardy) nem csinált nagy ügyet abból, hogy neje félrelép, sőt ő maga is játszott riválisa egy-két filmjében. A pár 1975-ben vált el, míg Franco 1980-ban bontotta fel tizennyolc évig tartó házasságát Nicole Guettard színésznővel, de csak 2008-ban vette nőül Linát. Guettard korábbi házasságából született lánya, Caroline Rivière szerepelt mostohaapja néhány filmjében, akárcsak maga Nicole. Noha Franco meglehetősen sok horrorfilmet rendezett, mégis erotikus, sőt pornográf alkotások készítőjeként emlegették, amiben jelentős szerepe volt annak, hogy horrorfilmjeiben is jócskán volt meztelenség. Évente több film is kikerült a műhelyéből, gyakran párhuzamosan forgatta őket, így többször is előfordult, hogy valamelyik színész leszerződött hozzá egy filmre, utána azonban olyan produkcióban is viszontláthatta magát, amelyről fogalma sem volt, és amely után nem kapott gázsit sem. Még Franco legrosszabb filmjeitől sem tagadható meg egyfajta szakmai igényesség, hogy minél többet kihozzon az adott témából, amit csak a – többnyire szuperminimális – költségvetés és a színészek behatárolt képességei lehetővé tettek. Ennek ellenére 1996 után már egyetlen filmje se került a mozihálózatba, annyira alacsony volt a színvonaluk. A páros karrierjének a halál vetett véget. Lina Romay 2012. február 15-én rákban hunyt el, Jesús Franco 2013. április 2-án halt meg, mindketten Málaga városában. A direktor halálát agyvérzés okozta.
Romina Power
A Justine-t alakító Romina Power 1951. október 2-án született az Egyesült Államokban, Los Angelesben. Teljes neve: Romina Francesca Power. Édesapja Hollywood egyik nagy sztárja volt, Tyrone Power (1914–1958), aki a Salamon és Sába királynője (1959) című szuperprodukció forgatása közben vesztette életét. Az édesanya, a mexikói Linda Christian (1923–2011) az ötvenes években aratta legnagyobb sikereit mint filmszínésznő. A szülők 1956-ban váltak el. Romina Mexikóban és Olaszországban töltötte gyermekkorát, illetve egy ideig Angliában járt iskolába. 1965-ben kezdődött énekesnői karrierje, ekkor jelent meg első kislemeze, a Quando gli angeli cambiano le piume. Ugyanabban az évben filmszerepet is kapott, méghozzá a Menage all'italiana című filmben, amelyben olyan híres énekesnők is szerepeltek, mint Anna Moffo és Dalida, a férfi főszerepet pedig a nagyszerű Ugo Tognazzi alakította. Két újabb filmszerep után 1967-ben felkérték, hogy legyen az új olasz énekes sztár, Al Bano partnere a Minden dalom a tiéd című filmben. A fiatalok egymásba szerettek, és újabb filmeket is forgattak, 1970-ben rögtön kettőt is. Ugyanazon év július 26-án kötöttek házasságot, amelyet Linda Christian kifejezetten ellenzett. 1970-ben készült el első közös kislemezük is, és ekkor született első közös gyermekük, Ylenia Maria Sole.
1972-ben megérkezett a második gyermek, Yari Marco, 1985-ben a harmadik, Cristel Chiara, 1987-ben pedig a negyedik, Romina Iolanda. A családi boldogsághoz szakmai sikerek is társultak. A művész házaspár népszerűsége folyamatosan növekedett, a nyolcvanas években már Európa egyik legnagyobb kedvencének számítottak olyan slágerekkel, mint például a Felicità, a Sharazan, a Tu soltanto tu, a Sempre sempre és a Libertà, hogy csupán találomra említsek néhányat. 1994-ben súlyos csapás érte őket: New Orleansban nyoma veszett huszonhárom éves lányuknak, Yleniának, aki valószínűleg szerelmi bánat miatt öngyilkosságot követett el. A házasfelek másként dolgozták fel a tragédiát: Al Bano beletörődött a hatalmas veszteségbe, és a többi gyermek érdekében is megpróbált úrrá lenni a fájdalmán, míg Romina vérbeli anyaként minden szalmaszálba belekapaszkodott, irreális reményekben hitt, kétes alakokba vetette a bizalmát (és a pénzét), hátha mégis előkerül eltűnt gyermeke. 1999-ben bejelentették, hogy elválnak; a közös munkát már két évvel korábban befejezték. Romina nem találta a helyét, ezért 2007-ben elhagyta Olaszországot, és az Egyesült Államokba költözött. 2013-ban ismét közösen lépett fel az egykori álompár, és szakmai együttműködésük 2016-ig folytatódott. Közös gyermekeik érdekében rendezték a viszonyukat, de arról nincs hiteles hír, hogy megint össze akarnák kötni az életüket.
A további szereplők
A De Sade márkit alakító német fenegyerekről, Klaus Kinskiről egy másik alkalommal írnék bővebben, hiszen számos nívósabb ürügy is adódik majd erre, míg a többi szereplő esetében nem biztos, hogy lesz más alkalom is pár mondatot szólnom róluk. Juliette megszemélyesítője Maria Rohm (1945–2018) osztrák színésznő. Eredeti neve: Helga Grohmann. Gyerekszínészként kezdte a pályát, már négyéves korában színpadra lépett a bécsi Burgtheaterben. Tizennyolc éves koráig koptatta a világot jelentő deszkákat, amikor érdeklődése a filmezés felé fordult. Megismerkedett Harry Alan Towers brit filmproducerrel, akihez 1964-ben feleségül ment. Karrierje is ebben az évben kezdődött, és egészen 1976-ig tartott. Főleg horrorokban és erotikus filmekben foglalkoztatták, Jess Franco alkotásainak visszatérő szereplője volt. (A Justine forgatókönyvét egyébként Maria férje írta Peter Welbeck álnéven.) Filmográfiájában van két „kakukktojás” is, két ifjúsági film 1972-ből, melyek több éves késéssel a magyar mozikba is eljutottak: A kincses sziget és A vadon szava. 1985 és 2005 között néhány nem különösebben nagy igényű film elkészítésében producerként vett részt. Számos megkeseredett kollégájával ellentétben szép emlékei voltak színészi pályájáról, ráadásul házassága is tartósnak és boldognak bizonyult. Maria Rohm leukémiában hunyt el. A Raymondot alakító német Harald Leipnitz (1926–2000) filmszínészi karrierje 1961-ben kezdődött. Játszott a hatvanas években közkedvelt, nyugatnémet Edgar Wallace-féle bűnügyi történetekben és a Karl May regényei alapján forgatott indiánfilmekben. Visszatérő szereplője volt a Tordai Teri főszereplésével forgatott pikáns szériának a lahni fogadósnéról: Susanne (1967), A fogadósnénak is van egy grófja (1968), A fogadósnénak is van egy unokahúga (1969), A fogadósné szívesen fújja a trombitát is (1970). Leipnitz az NSZK-ban szinkronszínészként is nagy népszerűségnek örvendett. 1948-ban vette feleségül Walburga Dohlét, akitől három gyermeke született. Sose váltak el, ám 1969-től egy másik nővel élt együtt. Tüdőrákban hunyt el.
Az Antonin atyát játszó Jack Palance (1919–2006) ukrán bevándorlók gyermeke volt, eredeti neve: Volodimir Ivanovics Palahnyuk. Az 1930-as években Jack Brazzo néven bokszolói karrierbe kezdett, nem is eredménytelenül, katonai behívója azonban véget vetett ígéretes sportolói pályafutásának. A légierő pilótájaként szolgált, leszerelése után kezdett színészettel foglalkozni. 1949-ben egy tévésorozatban szerepelt először, ekkor még a Walter Palance művésznevet használta. Előnyös fizikai adottságai figyelemre méltó jellemábrázoló tehetséggel párosultak. Két egymást követő évben is Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában a Hirtelen félelem (1952) és az Idegen a vadnyugaton (1953) című filmért. Drámákban, westernekben, kosztümös és történelmi filmekben egyaránt játszott, 1954-ben például az Attila, a hunok királya címszerepét alakította. Többször is vendégszerepelt Európában, leggyakrabban Olaszországban. Jean-Luc Godard A megvetés (1963) című Moravia-adaptációjában Brigitte Bardot partnere volt. Magyarországra is eljutottak olyan filmjei, mint a Chato földje (1972), az Oklahoma olaja (1973), az Afrika expressz (1975), a Bagdad Café (1987), A vadnyugat fiai (1988), a Batman – A denevérember (1989), a Tango és Cash (1989), az Irány Colorado! (1991) – ezért kapta egyetlen Oscar-díját, amelyet emlékezetes egykezes fekvőtámaszok kíséretében vett át – és jelen sorok írójának egyik kedvenc vígjátéka, a Rendőrvicc (1994). Nem a Justine volt az egyetlen szexfilm, amelyben játszott: Joe D’Amato Fekete erotika (1976) című alkotásában is közreműködött Laura Gemser partnereként. Jack Palance kétszer nősült, első feleségétől három gyermeke született. Lánya otthonában érte a halál nyolcvanhét éves korában.
A Claudine szerepében látható Rosemary Dextert (1944–2010) Ugo Gregoretti olasz rendező fedezte fel 1963-ban, amikor a tizenkilenc esztendős művésznő Róma utcáin sétálgatott. Rosemary karrierje 1976-ig tartott. Bár neves rendezők is hívták forgatni, s méltán híres színészek oldalán játszhatott, filmográfiájában ennek ellenére sincsenek igazán kimagasló tételek. Aktív korszakában a Playboy számára is pózolt. Hosszan tartó betegség következtében hunyt el, állítólag visszavonulásának is megromlott egészségi állapota volt az igazi oka. Otthonában találták meg a holttestét, két nappal a halál beállta után. A tetemet elhamvasztották, a hamvakat pedig szétszórták. A Du Harpint játszó orosz származású Akim Tamiroff (1899–1972) 1923-ban járt először az Egyesült Államokban, és 1927-ben döntött úgy, hogy nem tér haza onnan. 1932-ben kezdett filmezni. Keresett epizodistának számított, kétszer jelölték Oscar-díjra. Forgatott Európában is, főleg olasz, spanyol és francia filmekben. Egyik emlékezetes epizódalakítása Cupido atya szerepe a Cicababák (1965) című szkeccsfilm Boccaccio által ihletett epizódjában, Gina Lollobrigida és Jean Sorel partnereként. Egyike volt Orson Welles kedvenc színészeinek, több alkotásában is szerepelt, ő volt például Sancho Panza a jeles direktor befejezetlenül maradt Don Quijote-filmjében. 1932-től haláláig élt házasságban Tamara Shayne színésznővel. Akim Tamiroff rákban hunyt el. A De Bressac márkit alakító német színész, Horst Frank (1929–1999) 1957-ben állt először a kamerák elé. Leggyakrabban melankóliára és pesszimizmusra hajlamos figurákat keltett életre, de játszott gazembereket is. A televízió is sokat foglalkoztatta, láthattuk olyan bűnügyi sorozatokban is, mint a Derrick, Az öreg és A felügyelő. Élete egy részét külföldön töltötte: hosszabb-rövidebb ideig lakott Franciaországban, Olaszországban, sőt két évig még Tanganyikában is. Agyvérzés következtében hunyt el.
A De Bressac márkinét megszemélyesítő Sylva Koscina (1933–1994) a jelenleg Horvátországhoz tartozó Splitben született. (Más források Zágrábról tudnak.) Édesapja görög, édesanyja lengyel volt. A második világháború alatt költözött Olaszországban élő nővéréhez, aki egy ottani férfihez ment feleségül. Mint sok más pályatársnője, Sylva is egy szépségversenyen tűnt fel. Modellszerződést kapott, majd következett a filmvilág, ahová 1955-ben lépett be. Filmjei viszonylag széles műfaji skálát ölelnek fel, szerepei azonban elsősorban a feltűnő szépségére épültek. Mindazonáltal nem volt híján a színészi tehetségnek sem, hiszen még Fellini is szerepeltette őt (Júlia és a szellemek, 1965), sőt Hollywood is érdeklődött iránta: Paul Newman partnere volt a Harry Frigg titkos háborúja (1968) című filmben. Jugoszláviában is forgatott, egyike volt A neretvai csata (1969) című háborús szuperprodukció sztárjainak. Bár önmagát félénknek tartotta, mégis több pikáns filmben is megjelent. Ezek közül a legmerészebb a L'assoluto naturale (1969), melyet el se vállalt volna, ha nem a tekintélyes művész, Mauro Bolognini rendezi. Félénkség ide vagy oda, Koscina megmutatta magát csupaszon a Playboy olvasóinak is. 1967-ben Mexikóban ment feleségül Raimondo Castelli menedzserhez, házasságuk azonban Olaszországban érvénytelennek számított. 1971-ben elváltak. Sylva Koscina hatvanegy éves korában hunyt el: egyes források szerint szívproblémái okozták a halálát, mások szerint mellrákja volt. A Florette-et játszó Rosalba Neri 1939-ben született Olaszországban. Akárcsak Koscina, ő is egy szépségversenyen tűnt fel, és már pályája elején amerikai szerződésajánlatot kapott, de nem fogadta el. Az ötvenes évek második felében fedezték fel a filmesek. Állítólag a nézők gyakran összekeverték Rosalina Neri színésznővel. Előnyös külseje ellenére inkább csak mellékszerepeket játszott, általában a női főszereplő barátnőjét vagy éppen riválisát. Kosztümös filmekben, spagettiwesternekben, krimikben és drámákban egyaránt foglalkoztatták. Tordai Teri egyik partnere volt A fogadósné szívesen fújja a trombitát is (1970) című kosztümös-pikáns produkcióban. 1976-ban befejezte a filmezést, azóta csupán egy tévésorozatban vállalt szerepet. Sokáig az a téves hír keringett a médiában, hogy az ő lánya a kilencvenes évek egyik európai sztárja, Francesca Neri, de ez a rokoni kapcsolat nem létezik közöttük. (A Madame Dusbois-t megformáló Mercedes McCambridge-ről Az óriás című film kapcsán már írtam.)
Így készült a film
Harry Alan Towers brit producer látta Franco Necronomicon című filmjét, amely annyira megtetszett neki, hogy közös munkát javasolt. A Fu Manchu vére (1968) egy többrészes széria negyedik epizódjaként készült Christopher Lee, Maria Rohm és Götz George főszereplésével. Franco és Towers együtt dolgoztak a forgatókönyvön (Manfred R. Köhler bevonásával), és munka közben kiderült, hogy remekül megértik egymást. A producer azt javasolta, hogy újabb projektjük egy erotikus film legyen De Sade márki egyik műve alapján. Franco elfogadta a javaslatot, de rögtön kikötötte, hogy a Szodoma 120 napjáról szó se lehet, mert az nem regény, hanem a legdurvább perverziók enciklopédiája. Towers sem erre gondolt, hanem a Justine-re, amelyből már korábban írt egy forgatókönyvet. A rendező másnap elolvasta, és nagyon megtetszett neki. Szerinte Towers ráérzett a mű szellemiségére, és sikerült a lényeget átmentenie a forgatókönyvbe. Franco nagy lelkesedéssel vágott bele az előkészületekbe, mert legutóbbi filmjei – különösen a Necronomicon – kereskedelmi sikerének köszönhetően amerikai forgalmazók is érdeklődni kezdtek a készülő film iránt, amelynek leforgatásához végül nagyjából egymillió dollár gyűlt össze. Egy több helyszínen játszódó, látványos kosztümös film elkészítésére ez nem volt kiugróan magas összeg, a rendező életművében viszont annak számított. Szükség is volt a pénzre a rengeteg pazar jelmez, a sok díszlet, a lovak, a kocsik és egyebek miatt. Igaz, az amerikai félnek volt egy nagyon fontos kikötése: ragaszkodott ahhoz, hogy a főszerepet az amerikai Romina Power játssza, kinek neve híres édesapja miatt jól csengett az Egyesült Államokban, Európában pedig épp akkoriban kezdett befutni mint énekesnő és színésznő. Alkatilag is alkalmasnak tűnt a szerepre, hiszen mindössze tizenhét éves volt, és pontosan olyan naivan ártatlan külsejű, mint a regény hősnője.
Franco dúlt-fúlt, legfőképpen azért, mert hozzászokott ahhoz, hogy minden fontos művészeti kérdésben ő döntsön, márpedig ő a szerepet Rosemary Dexternek szánta, aki már el is kezdte a szöveg megtanulását. Mégis engedett a határozott óhajnak, és elfogadta Rominát mint főszereplőt. Miután személyesen is találkoztak, az összes vele kapcsolatos balsejtelmét beigazolódni látta. A tizenéves sztárjelölt rágógumit rágcsálva érkezett, odacsicseregte a rendezőjének, hogy „Helló, Jessie!”, és szemmel láthatóan sejtelme sem volt arról, hogy egész pontosan miben is fog részt venni. A cinikus Franco szerint Romina talán azt hitte, a Bambi 2-t készítik majd el, pedig a sztori inkább Hófehérke meséjére emlékeztetett: a különbség főleg az volt, hogy Justine sokkal erotikusabb kalandokat élt át az erdőben, mint a mesehősnő. (Ha már Hófehérke, itt jegyezném meg, hogy Akim Tamiroff szerintem úgy néz ki a filmben, mint a hét törpe egyike.) S ha Romina önmagában nem lett volna elég nagy csapás, vele érkezett fontoskodó édesanyja is („her fucking mother”), illetve egy olasz fiatalember, aki rengeteget fotózott, és igazi „pöcs”-ként (prick) viselkedett. Franco nem igazán tudta eldönteni, hogy az ifjú vajon Romina vagy a mamája szeretője-e, netán mindkettőjüké. (Romina akkoriban már Al Banóval volt nagy szerelemben, ám a rendező visszaemlékezéseiből nem derül ki, hogy tényleg ő volt-e a két hölgy kísérője.) Az igazi bosszúságot azonban az jelentette, hogy Franco szerint Rominának halvány fogalma nem volt a színjátszásról. Engedelmesen végrehajtott minden utasítást, de a színészi átélés legcsekélyebb jele nélkül. Amikor a film vége felé Madame Dusbois újra rátalál Justine-re, a nyomaték kedvéért megpofozza a lányt. Az asszonyt alakító Mercedes McCambridge természetesen csak imitálta a verést, Romina viszont nem tudta színlelni a fájdalmat. A direktor ingerültségét látva McCambridge megkérdezte, mi lenne, ha tényleg felképelné fiatal partnernőjét. Franco lelkesen beleegyezett, s amit látunk a filmen, az már nem Justine érzelmi reakciója az ütlegekre, hanem Romina Poweré. A főszereplő tapasztalatlansága miatt a rendezőnek állítólag jelentős változtatásokat kellett végrehajtania a forgatókönyvön.
Sokkal könnyebb volt a munka a két férfi sztárral, az amerikai Jack Palance-szal és a német Klaus Kinskivel. Palance állítólag folyamatosan részeg volt: mindennap reggel 7-kor kezdte a vörösbor vedelését, ám színészként – Franco szerint – kifogástalan teljesítményt nyújtott. Jack aggódott amiatt, hogy esetleg meztelen jelenete is lesz, de a rendező eloszlatta ezzel kapcsolatos félelmeit. (Palance karrierjének egyetlen meztelen jelenete az egy évvel korábbi A zsoldos című spagettiwesternben látható.) De Sade szerepét Towers Orson Wellesnek szánta, akit jól ismert, és aki el is fogadta a felkérést. Miután a színész elolvasta a forgatókönyvet, inkább visszalépett, mert Palance-hoz hasonlóan kifogásai voltak az erotikus jelenetekkel szemben. A nehéz természetűnek tartott Klaus Kinski lépett a helyére. Franco szerint egy szó sem igaz abból, hogy Kinskivel nem lehetett jól együttműködni. Szerinte Klaus olyan színész volt, akit nem lehetett diktatórikus módszerekkel rendezni, mert hamar elküldte az illetőt a halál falloszára. Ha viszont azt érezte, hogy szeretik, hogy a rendező nem droidnak tekinti, hanem művészt és alkotótársat lát benne, aki érteni akarja az általa alakított szereplő minden rezdülését, akkor ragyogóan lehetett vele dolgozni. A Justine forgatásán Kinski csupán két napig vett részt, szövege szinte nincs is, szuggesztív színészi jelenléte mégis a film javára vált. Kettőjük összhangjának köszönhetően Klaus később is dolgozott Francóval. A direktor ragaszkodott ahhoz, hogy Bruno Nicolai írja a kísérőzenét. Az amerikai producer, Louis M. Heyward ellenkezett, mert attól tartott, hogy valamiféle „spagettihangulat” lesz a végeredmény. Miután meghallgatta Nicolai egyik szerzeményét, melyet a Justine-hez írt, áldását adta a dologra, sőt szégyellte is, hogy eleinte tiltakozott a zeneszerző személye ellen. A forgatás spanyolországi helyszíneken zajlott, körülbelül két hónapig. Ahol egyáltalán szóba jöhetett a Justine bemutatása, még ott is közbelépett a cenzúra, s a több mint kétórás filmnek van olyan változata is, amelyből körülbelül félóra hiányzik. A remélt hatalmas kereskedelmi siker ugyan elmaradt, az új évezredben azonban a Justine kultuszfilmnek számít, egy különös és kanyargós művészi pálya egyik legérdekesebb színfoltjának.
Egyéb Justine-filmek
De Sade márki regénye többször is filmvászonra került, de egyik adaptációt sem tartják igazán sikerültnek. A legelsőt a francia Roger Vadim alkotta, akinek irigylésre méltó magánélete – olyan szépségekhez fűzte hosszabb-rövidebb kapcsolat, mint például Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és Jane Fonda – sokkal mélyebb nyomott hagyott az emberek emlékezetében, mint egyébiránt igényes rendezői tevékenysége. A bűn és az erény (1963) igazából nem tekinthető teljes értékű adaptációnak – De Sade neve nem is szerepel a stáblistán –, mert Vadim csupán „kölcsönvette” a szerző két ikerregénye, a Justine és a Juliette címszereplőjét a saját történetéhez, amely a második világháború idején játszódik: Justine-t Catherine Deneuve, Juliette-et Annie Girardot alakította. Előbbi az erényt, utóbbi a bűnt szimbolizálja. Vadim verziójában Justine-t a németek letartóztatják, és egy speciális táborba kerül, ahol más szépségekkel együtt a náci katonák szórakoztatásáról kell gondoskodnia. Testvére, Juliette viszont önként lesz Schörndorf SS-ezredes szeretője, hogy megmentse a húgát. A közelgő német összeomlás mintha fokozná a szereplők vágyát az érzékiség iránt… A film nagy sikert aratott Franciaországban, több mint másfél millió nézőt vonzott.
Francia–kanadai–olasz koprodukcióban készült az 1972-es feldolgozás, a Justine de Sade, melynek rendezője Claude Pierson. A direktor a hatvanas évek elején kezdte a szakmát, az évtized végén átnyergelt az erotikus filmekre, a hetvenes évek közepétől pedig a pornókra. Ez utóbbiakat többnyire álnéven alkotta, mint például Caroline Joyce, André Marchand vagy Paul Martin. A Justine de Sade címszerepét alakító Alice Arnóról jómagam nehezen hiszem el, hogy a szexualitásban járatlan, naiv fiatal lány lenne – persze az is lehet, hogy én vagyok perverz, mert nem annak látom. (Mellesleg a művésznő karrierje során dolgozott magával Francóval is.) Az alkotók valamiért úgy döntöttek, hogy Justine filmbeli személyiségének kialakításához Lisieux-i Szent Teréz (1873–1897) alakját is figyelembe veszik. Nem csoda, hogy a cenzúra lecsapott a műre, és tizenöt perccel megkurtította, a DVD-korszakban azonban már a teljes változat is forgalomba kerülhetett. Egyes vélemények szerint Pierson készítette a regény legérdekesebb filmverzióját. Amit magam is meg tudok erősíteni, hogy De Sade szellemisége ebben a filmben jobban felfedezhető, mint Franco alkotásában.
Az 1975-ös Justine och Juliette – akárcsak Vadim fentebb emlegetett filmje – szintén a két ikerregény motívumaiból építkezik. Ne kerülgessük a forró kását, ez bizony egy pornográf feldolgozás, ami nem nélkülözi a humort sem. Justine és Juliette testvérek ugyan, és mindketten a világ legősibb mesterségét űzik, minden másban viszont tökéletes ellentétei egymásnak. Ez a munkájukhoz való hozzáállásban is megnyilvánul: Juliette élvezi szakmája minden percét, luxus és kényelem veszi körül, míg Justine utálja azt, amivel foglalkozik, szegénységben és nyomorban él, ami egyre mélyebbre rántja őt a perverziók örvényébe. A másfél órás filmet Bert Torn álnéven a svéd Mac Ahlberg rendezte, sőt De Sade regényéből ő írta a forgatókönyvet is. Justine-t a korszak svéd erotikus csillaga, a szerény tehetségű Marie Forså alakította, míg Juliette szerepében Anne Bie Warburg tárja fel a bájait. Érdekes módon az egyértelműen hardcore jeleneteket főleg a statisztéria prezentálja. A férfi főszerepben a műfaj egyik szupersztárja, a jellegzetes bajuszú, amerikai Harry Reems teszi közszemlére a férfiasságát, ahogyan azt a Mély torok (1972) vagy Az ördög Miss Jonesban (1973) című pornóklasszikusokban is tette.
1976-ban a brit Stewart Mackinnon veselkedett neki a témának. Mondhatni, szerzői filmet alkotott, hiszen nemcsak rendezőként irányította a produkciót, hanem ő volt a forgatókönyvíró és a vágó, sőt az egyik producer is. Alison Hughes személyében vélte megtalálni a hősnő ideális megformálóját: a művésznő javarészt sorozatokban játszott inkább kisebb, mint nagyobb szerepeket, a Justine volt az egyetlen mozifilmes főszerepe. Tulajdonképpen egy kísérleti filmről van szó, amely se nem adaptáció, se nem illusztráció, hanem egy próbálkozás arra, hogy De Sade regényének azokat az aspektusait hangsúlyozza, amelyek miatt korunk emberének is érdemes olvasnia a szerzőt. Chris Boger 1977-es filmje, a Kegyetlen szenvedély a Justine mellett egyéb De Sade-írások motívumait is felhasználta. Justine-t az akkor huszonegy esztendős Koo Stark személyesítette meg, Carlisle lordot pedig a Fellini-Satyriconban (1969) ismertté vált Martin Potter. A zömmel erotikus színezetű mozgóképekben megjelent Koo nem hagyott különösebben mély nyomokat a filmművészetben, ám annál emlékezetesebbnek bizonyult románca András yorki herceggel. Állítólag még maga az anyakirálynő is megnyerőnek találta Starkot, a média viszont kaján élvezettel taglalta a hölgy erotikus munkásságának minden részletét, ami nagy szerepet játszott a pár szakításában.
Így látta ő
„Jess Franco és a magas büdzsé találkozása. Hogy mi sült ki belőle? Felemás dolgok, az már egyszer biztos. A korszak felidézése a vásznon példás, a kosztümök és a helyszínek mind vonzzák a szemet. A stáb (Klaus Kinskivel, Jack Palance-szal, Maria Rohm-mel…) szintén remek, ráadásul Franco két órán keresztül fúrhatta bele magát Sade márki szadizmusába, ennyi ugyanis a film játékideje. No de mi a felemás ezek után? Sajnos épp elég. Kezdjük a stábbal: Klaus Kinski egy hintóban ül (pár másodpercig), majd egy cellában (az egész hátralévő időben), időnként víziók gyötrik (ez néhány meztelen nőben jelentkezik, akik ott ácsorognak mellette), ír egy könyvbe, nincs egy sor dialógusa sem és többnyire csak zavartan néz jobbra-balra. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezt bárki eljátszhatta volna (mint ahogy Orson Welles játszotta volna el, de amint megtudta, hogy időnként ruhátlan hölgyek fogják körbevenni, azonnal visszaadta a szerepet). A Justine-t játszó Romina Power elég vérszegény, de ahhoz képest nem rossz, hogy Franco utálta, és ezt még éreztette is vele a forgatáson. Jack Palance-szal volt tulajdonképpen a legkevesebb gond, ő ugyanis folyamatosan részeg volt, állítólag már reggel hétkor komoly bor-adagokkal nyitotta a napot (mindez a jelenetein is elég rendesen átjön…).”
(Nicroeg on-line kritikája: Marquis de Sade: Justine)
Justine (Marquis de Sade: Justine, 1969) – amerikai–olasz–nyugatnémet–liechtensteini erotikus filmdráma. De Sade márki Justine, avagy az erény meghurcoltatása című regényéből a forgatókönyvet írta: Peter Welbeck. Operatőr: Manuel Merino. Zene: Bruno Nicolai. Díszlet: Santiago Ontañón. Vágó: Nicholas Wentworth. Rendező: Jess Franco. Főszereplők: Klaus Kinski (De Sade márki), Romina Power (Justine), Maria Rohm (Juliette), Harald Leipnitz (Raymond), Jack Palance (Antonin atya), Rosemary Dexter (Claudine), Akim Tamiroff (Du Harpin), Horst Frank (De Bressac márki), Sylva Koscina (De Bressac márkiné), Mercedes McCambridge (Madame Dusbois), Carmen de Lirio (Madame de Buisson), Howard Vernon (Clément), Rosalba Neri (Florette), José Manuel Martín (Victor).
MÉG TÖBB EROTIKA!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.