Schneiderné: Kérlek, Mátyás, siess! Kilenc órakor szervírozzák a szupét!
Schneider úr: Mit csinálnak a micsodával?
Schneiderné: Szervírozzák a szupét.
És a legfőbb ideje, hogy te is estélyi dresszbe öltözz!
Schneider úr: Dresszbe, én? Hát mi vagyok én? Futballista?
Székely István 1931-ben bemutatott vígjátéka, a Hyppolit, a lakáj a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb és legjelentősebb darabja, a második magyar hangosfilm. Megszületése tulajdonképpen egy cseh származású német filmkölcsönzőnek, Albert Sameknek köszönhető, aki fizette a forgatás költségeit. Székely Németországban kezdte rendezői pályafutását, és a filmet gazdaságossági szempontok miatt a magyar verzióval párhuzamosan német változatban, német színészekkel is elkészítette. A magyar fél, a Hunnia Filmgyár Rt. komplett szereposztással állt elő a magyar verziót illetően, ezt viszont Székely csak részben fogadta el. Tökéletesen egyetértett azzal, hogy a címszerepet Csortos Gyula játssza, Schneider úr szerepére azonban az eredetileg kiszemelt Gózon Gyula helyett Kabos Gyulát tartotta alkalmasabbnak. A forgatás javarészt a Hunnia műtermeiben zajlott – volt néhány külső felvétel is –, ahol a szigorú munkarend ellenére olykor improvizációra is lehetőség adódott. A filmkrónikák úgy tartják számon, hogy az Er und sein Diener (Ő és a szolgája) címre keresztelt német változat gyorsan eltűnt a mozik műsoráról, és lényegében feledésbe merült, míg a Hyppolit, a lakáj kirobbanó sikert aratott, és a harmincas évek népszerű magyar filmvígjátékainak etalonjává vált. A filmet 1956-ban és 1972-ben felújították, és az elmúlt évtizedekben többször volt alkalmunk látni a televízióban is. 2000-ben a Hyppolit, a lakájt beválasztották minden idők legjobb magyar filmjei, az ún. „Az új budapesti 12” közé. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) az utóbbi években különösen kiemelt figyelmet fordít a hazai filmállomány felújítására és a felújított változatoknak a nagyközönséggel való megismertetésére. E dicséretes törekvés jegyében 2009-ben a Hyppolit, a lakáj is gondos digitális felújításon esett át, melynek végeredményéről a MaNDA által kiadott DVD-n a nézők is személyesen meggyőződhettek.
A film mindkét plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem a segítségéért.
A cselekmény
Schneider Mátyás fuvarozónak a Jóisten felvitte a dolgát, és a vállalkozóból vagyonos ember lett. A pénz nem vette el Schneider úr eszét, és megmaradt ugyanolyan egyszerű embernek, mint amilyen volt: hétvégenként eljár sörözgetni a haverjaival az óbudai kiskocsmába, és azt is tudomásul veszi, hogy papucsnak gúnyolják. Nem is minden ok nélkül. Feleségét ugyanis megszédítette a vagyon, és az asszony úgy gondolja, immár olyan társadalmi pozícióba kerültek, amelyhez nem illik a korábbi életvitel. Az urizáló Schneiderné ragaszkodik ahhoz, hogy felfogadják egy elszegényedett gróf inasát, Hyppolitot. A lakáj ugyan lenézi felkapaszkodott új gazdáit, mégis hozzálát ahhoz, hogy a grófnál megszokott arisztokratikus életformát Schneiderék házában is bevezesse. Népes személyzetet vesz fel, kicserélteti a régi bútorokat, és elvárja az etikett rigorózus betartását. Schneider úr immár nemcsak hogy nem eheti a kedvenc ételeit, de még azt is előírják neki, hogy milyen öltözékben jelenjen meg az étkezéseken. A túlsúlyos méltóságos asszony sem menekül meg Hyppolit szigorától: a lakáj mindennapos tornát és spártai diétát rendel el számára. Schneiderék lánya, Terka már jó ideje szerelmes édesapja sofőrjébe, a jóképű Benedek Istvánba, aki készségesen segít a vállalkozás könyvelésének intézésében is. Schneiderné azonban előkelőbb férjet akar a lányának, nem holmi sofőrt: Makáts urat szemelte ki Terka jövendőbelijéül, akinek úgy származása, mint vagyoni helyzete megfelel a mama nagy igényeinek.
Terka persze hallani sem akar egy érdekházasságról, ő szerelemből szeretne férjhez menni. Schneiderné Hyppolitot használja fel arra, hogy Benedeket távol tartsa a házuktól. A lakáj viszont tisztában van a sofőr valódi személyazonosságával: Benedek ugyanis valójában egy mérnök, Hyppolit egykori grófi gazdájának barátja. Schneiderék nem mernek fellázadni Hyppolit uralma ellen, titokban azonban megpróbálják kijátszani szigorú rendszabályait. Az állandó koplalásba és tornázásba belefáradt Schneiderné például beül egy hangulatos vendéglőbe, és boldogan végigeszi szinte a teljes étlapot. Mivel grófi körökben megengedettek a „művészetpártolás”-nak nevezett könnyű kis kalandok, a lakáj elküldi Schneider urat a Kolibri bárba, hogy néhány édes órát töltsön Mimivel, a mulató sztárjával. A Kolibriben Schneider úr véletlenül találkozik jövendőbeli vejével, Makáts úrral. A kezdeti döbbenet után – mit keres két finom úr egy ilyen félvilági helyen? – hamar szót értenek egymással, és közösen mulatoznak tovább, sőt együtt találnak ki egy hazugságot is a dorbézolás leplezésére, mivel Schneiderné úgy tudja, hogy az Operában vannak. Az eljegyzési estély a nem várt látogatók – Mimi és Schneider úr ivócimborái – miatt már-már botrányba fullad, ám a végén minden jóra fordul. Hyppolit is elnyeri méltó büntetését: magas erkölcsi elveire hivatkozva hiába mond fel lenézett újgazdag főnökeinél, Schneider úr ragaszkodik a felmondási idő kitöltéséhez, és a lakájnak végig kell néznie, amint a Schneider-házban visszaáll a régi rend, melynek részeként a háziúr még a hagymát is hagymával eszi…
A szerzők
Zágon István író, újságíró és kabarészerző 1893. október 30-án született Tiszaszőlősön. Édesapja Zágon Sándor Dezső, édesanyja Baruch Irma. Zentán végezte középiskolai tanulmányait, majd a budapesti Műegyetemen mérnöki oklevelet szerzett. 1919-ben került be a színházi világba. Elsőként az Andrássy úti Színházban mutatták be az általa írt vidám jeleneteket. Rövidesen a legkeresettebb kabarészerzők sorába emelkedett, dramaturgként foglalkoztatta az Andrássy úti Színház, a Belvárosi Színház és a Vígszínház is. Írt a Nemzeti Újság és a Pesti Hírlap számára is. 1925-ben a Renaissance Színház tűzte műsorára a Marika című színdarabját, amelyet később a bécsi Burgtheater is felvett a repertoárjába. A színműből 1938-ban magyar, 1959-ben nyugatnémet film készült. A Hyppolit, a lakáj című színdarabja a filmváltozatnak köszönhetően vált ismertté. Bár a forgatókönyv Nóti Károly munkája, Zágonnak is voltak filmes megbízásai: Gaál Béla rendezővel közösen ő írta a Budai cukrászda (1935) forgatókönyvét, továbbá dalszövegeket (Dunaparti randevú, 1936; Szerelemből nősültem, 1937) és verseket (Légy jó mindhalálig, 1936) Székely István filmjeihez. Operettlibrettói közül a Somogyi Péterrel közösen írt Fekete Péter (1946) a legismertebb, amelyhez Eisemann Mihály szerzett zenét. Élete vége felé a Ludas Matyiban publikálta tárcáit Egy kis öreg naplójából címmel. 1975. január 10-én hunyt el Budapesten.
Nóti Károly író, újságíró és kabarészerző 1892. február 1-jén született a jelenleg Romániához tartozó Tasnádon. Édesapja Nóti Géza, édesanyja Löwinger Róza. Zilahon járt gimnáziumba, Kolozsváron szerzett jogászdiplomát. Itt kezdte írói munkásságát 1918-ban a Keleti Újság munkatársaként. 1919. április 18-án házasságot kötött Rosenberger Irénnel, de másfél év után elvált tőle. 1923-ban költözött Budapestre, ahol a Terézkörúti Színpad házi szerzőjének számított; kabarétréfái, színdarabjai nagy népszerűségnek örvendtek. 1925. június 23-án másodszor is megnősült, Schiller Margitot vette feleségül. 1930-ban Berlinbe költözött, 1933-ig a német fővárosban élt. A harmincas évek második felében már újra Budapesten találjuk, ahol a zsidótörvények miatt 1939-től már csak álnéven dolgozhatott. Lebukott, és emiatt másokkal együtt internálták. 1947 és 1949 között a Pódium Kabaré dramaturgjaként kapott munkát. A harmincas évek legelejétől 1944-ig írt forgatókönyveket olykor egyedül, máskor társszerzőkkel. A Hyppolit, a lakáj mellett olyan filmsikerek megszületéséből vette ki a részét, mint például a Köszönöm, hogy elgázolt (1935), a Dunaparti randevú (1936), a Fizessen, nagysád! (1937), Az én lányom nem olyan (1937), a Családunk szégyene (1942) és az Ördöglovas (1943). 1945 után is dolgozott a filmiparban: Hazugság nélkül (1946), A képzett beteg (1952), Civil a pályán (1952), Péntek 13 (1953), Fel a fejjel (1954). 1954. május 29-én hunyt el Budapesten. (Egyes források szerint május 28-án.)
A rendező
Székely István 1899. február 25-én született Budapesten. Édesapja, Székely Marcell keresett építész volt, édesanyja neve: Wechsler Mária. (A mama családneve Wechler és Wexler írásmóddal is előfordul a forrásokban.) Két testvére volt, Székely Lili színésznő (idén tölti be a 100. életévét!) és Székely László dalszövegíró. A család azt szerette volna, ha István is építész lesz. A fiatalember a Műegyetemen kezdte el egyetemi tanulmányait, melyeket nem fejezett be, mert egy másik hivatást talált magának: az újságírást. A húszas évek végén az Ujság (igen, így, rövid U betűvel!) című lap tudósítójaként jutott ki Berlinbe, ahol a megélénkülő filmgyártás keltette fel leginkább az érdeklődését. Forgatókönyvíróként és rendezőként egyaránt beszállt a filmiparba. 1930-ban Die große Sehnsucht (A nagy vágyakozás) címmel rendezte meg első saját filmjét, melynek női főszerepét a korai német filmgyártás egyik sztárja, Camilla Horn játszotta. Székely első magyar filmje a Hyppolit, a lakáj volt, melynek német változatát (Er und sein Diener) is ő rendezte: csupán Szenes Ernő (Tóbiás) és Góth Sándor (a főtanácsos) az, aki mindkét változatban szerepelt. A német verzió hamar feledésbe merült, a magyar változat viszont – amely a második hazai hangosfilm volt – kirobbanó sikert ért el. A Hyppolitnak köszönhetően felpezsdült a magyar hangosfilmgyártás, és a harmincas, kora negyvenes évek hazai vígjátékai külföldön is népszerűvé váltak, némelyikből külhoni remake is készült. (A kiváló olasz rendező, Vittorio De Sica például két magyar filmből is remake-et forgatott.) 1931 és 1933 között Székely felváltva dolgozott Berlinben és Budapesten, Hitler hatalomra jutását követően azonban a magyar fővárosban állapodott meg. Igen termékeny alkotó volt, aki magyar korszakában főleg vígjátékokat forgatott – Piri mindent tud (1932), Ida regénye (1934), Nászút féláron (1936), Lovagias ügy (1937) –, amelyekben az ún. „fehér telefonos filmek” álomvilága helyett a realizmusra törekedett. Emiatt nem vállalta el a Meseautó (1934) megrendezését, mert irreálisnak tartotta az alapötletét. Igaz, a döntését később, a Gaál Béla által rendezett film sikere után megbánta.
Annak ellenére, hogy vígjátékai nagy népszerűségnek örvendtek, Székely más műfajokat is kipróbált. A Repülő arany (1932) című filmje a francia bestselleríró, Gaston Leroux egyik regényéből készült, a francia verziót is Székely rendezte. (Góth Sándor ezúttal is játszott mindkettőben.) A Pardon, tévedtem (1933) című alkotását magyar és német stábbal is leforgatta, akárcsak a Hyppolitot, de csupán a német változat maradt fenn. Herczeg Ferenc regénye alapján valósította meg a Rákóczi-indulót (1933), szintén magyarul és németül. Zsidó származása miatt Székely neve már nem kerülhetett fel a német verzióra, az a férfi főszerepet alakító Gustav Fröhlich neve alatt futott. Magyarországon viszont a zsidó származást akkor még elnézték a rendezőnek, hiszen a hazai bemutatón maga Horthy Miklós kormányzó is megjelent, sőt ez a film képviselte Magyarországot az 1934-es velencei filmfesztiválon is. Székely sikereinek egyik titka alighanem a jó alapanyag megválasztása lehetett: forgatott például Móricz Zsigmond (Légy jó mindhalálig, 1936), Heltai Jenő (A 111-es, 1938), Zilahy Lajos (Két fogoly, 1938) és Mikszáth Kálmán (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1938) ihletésére is. A zsidótörvények miatt 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált. Vele tartott a felesége, Ágai Irén (1912–1950) színésznő is, akivel 1933-ban kötött házasságot. Szakmai tudásának köszönhetően Székely Hollywoodban sem maradt munka nélkül, bár nem tudott az élvonalbeli alkotók közé kerülni. Karrierjének külhoni szakaszára is jellemző volt a műfajokkal való kísérletezés: Angliában forgatott sci-fije, A Triffidek napja (1963) ma már a műfaj egyik klasszikusa. 1945-ben Star Pictures néven saját filmgyártó céget alapított. Az ötvenes években Mexikóban, az NSZK-ban és Olaszországban is dolgozott. A hatvanas években látogatott el először a szocialista Magyarországra, ahol 1972-ben megrendezte negyven évvel korábbi filmje, a Lila akác (1934) remake-jét Bálint András, Halász Judit és Moór Marianna főszereplésével, Lila ákác címmel. Lettek volna még tervei itthon és külföldön is, de ezeket már nem tudta megvalósítani. 1979. március 11-én hunyt el a kaliforniai Palm Springsben. (Az IMDb-n március 9. szerepel.)
A zeneszerző
Eisemann Mihály László magyar zeneszerző és karmester 1898. június 19-én született, a legtöbb forrás szerint a vajdasági Paripáson, házassági anyakönyvi kivonatán viszont Budapest szerepel. Édesapja id. Eisemann Mihály kántor tanító volt, édesanyja neve: Payerle Éva (1876–1941). Már hatéves korától zenét tanult: először a hegedűvel próbálkozott, de azt nem szerette. Édesapjától vett zongoraleckéket, a templomi kórusban pedig szólót énekelt. Gimnazistaként kezdett komponálni, illetve mozikban zongorázott a némafilmek vetítése közben. Később is úgy alakult az élete, hogy a tanulás és önképzés mellett dolgozott valamit. 1917-ben vették fel a Zeneakadémiára, ahol Weiner Leó, Siklós Albert és Kodály Zoltán is tanította. A zenei tanulmányok mellett jogot hallgatott a Budapesti Jogi Egyetemen. 1923-tól 1927-ig az Admirál bár vendégeit szórakoztatta a zongorajátékával: nemcsak a divatos slágereket, hanem néhány saját szerzeményét is eljátszotta. Ezekre figyelt fel a neves szövegíró, Harmath Imre, aki elsőként írt szöveget egy Eisemann-szerzeményhez, a Szeret-e még? című számhoz. Egyik legnagyobb közös slágerük a Lesz maga juszt is az enyém. 1924. december 17-én a Józsefvárosban Eisemann feleségül vette Husz Ilona Cecilia tanítónőt.
Eisemann végül nem fejezte be a Zeneakadémiát, viszont beindult a zeneszerzői karrierje. 1928-ban megszületett első operettje, a Szilágyi László librettistával írt Három mákvirág, amelyet Miss Amerika címmel a következő év január 12-én mutatott be a Fővárosi Operettszínház. Ennek sikere nyomán másfél évtizeden keresztül szinte nem is múlt el úgy egy esztendő, hogy ne mutattak be volna legalább egy új Eisemann-operettet. Művei közül főleg a Zsákbamacska (1931), az Egy csók és más semmi (1932), az Én és a kisöcsém (1934), A cirkusz csillaga (1934) és a Handa Banda (1940) a külföldi – elsősorban a német anyanyelvű – közönséget is meghódította. 1931-től írt filmzenéket. 1945 után – amikor az operett műfaj halódott Magyarországon – újra bárzongoristaként kereste a kenyerét. 1958-ban mutatta be az Operettszínház a Bástyasétány 77. című operettjét, amelynek szövegeit Baróti Géza és Dalos László írta. Halála előtt egy évvel ellátogatott a Vajdaságba, ahol a tiszteletére díszelőadást rendeztek a szabadkai színházban. Budapesten hunyt el 1966. február 15-én. Operettjeit még ma is gyakran előveszik, számos dala ma már igazi örökzöld sláger, mint például a Hyppolit, a lakájban elhangzó Pá, kis aranyom (ének: Erdélyi Mici) és a Köszönöm, hogy imádott (ének: Fenyvessy Éva és Gózon Gyula), melyekhez Szilágyi László és Mihály István írt szöveget.
A vágó
A Hyppolit, a lakáj vágója nem más, mint Benedek László, aki az Egyesült Államokban vált nemzetközi hírű filmrendezővé. Budapesten született 1905. március 5-én. Pszichiáternek készült, Bécsben és Berlinben tanult. Az ehhez szükséges pénzt a filmiparban végzett munkájával kereste meg, mígnem úgy döntött, hogy nem lélekbúvár lesz, hanem filmekkel akar foglalkozni. Operatőrként került a mély vízbe a Die Geliebte (1927) című film forgatásán, de ezt az egyetlen alkalmat leszámítva soha többé nem állt a kamera mögé. Dolgozott forgatókönyvíróként és vágóként, leggyakrabban német produkciókban. A nácik hatalomra kerülését követően Bécsbe távozott, aztán kis időre visszatért Budapestre, utána következett az Egyesült Királyság, 1937-ben pedig az Egyesült Államok. 1948-ban rendezte első önálló játékfilmjét, a Csókos banditát. Legnagyobb szakmai sikerét Az ügynök halála (1951) című Arthur Miller-dráma filmváltozatával érte el, amelyért Golden Globe-díjat is kapott. Leghíresebb alkotása a Marlon Brando főszereplésével forgatott motorosfilm, A vad (1953), amely Angliában tizenöt évig tiltólistán volt. Pályafutása során olyan közismert színészekkel dolgozott, mint például Yul Brynner, Rock Hudson, Richard Widmark, John Cassavetes, Max von Sydow, Liv Ullmann és Raf Vallone. Számos közkedvelt amerikai tévésorozat számára is rendezett. Az ausztrál–görög koprodukcióban készült kalandfilm, az Assault on Agathon (1975) volt az utolsó rendezése. 1950-ben nősült, feleségétől, Lacerta Weisstől két gyermeke született. Válásuk pontos dátuma nem ismeretes. Benedek néhány nappal a 87. születésnapja után, 1992. március 11-én hunyt el New York Bronx kerületében.
Az ötlettől a forgatókönyvig
A Die große Sehnsucht (1930) című német hangosfilm sikere után a Hunnia Filmgyár Rt. illetékesei kapcsolatba léptek a rendezővel, a Berlinben dolgozó Székely Istvánnal, és találkozót kértek tőle. A megbeszélésre a rendező elfoglaltságai miatt a német fővárosban került sor még 1930-ban. A Hunnia képviseletében megjelent három úr – élükön dr. Bingert Jánossal, a cég vezérigazgatójával – a magyar hangosfilmgyártás beindításához kért segítséget Székelytől. Elmondták, hogy a korábbi próbálkozások nem jártak eredménnyel, mert azok az olasz, francia és német alkotások, amelyek magyar verzióját a Vígszínház művészeivel készítették, nem kellettek a hazai közönségnek. Székely a cipőgyártás gépiességéhez hasonlította a különböző nyelvű filmverziók készítését, amikor ugyanazokban a díszletekben és ugyanazokkal a beállításokkal, de különböző anyanyelvű színészekkel vesznek fel azonos jeleneteket. (Kedvezőtlen véleménye ellenére pályája elején ő maga is rákényszerült erre, például a Hyppolit, a lakáj esetében is.) Mindazonáltal elmondta, hogy amennyiben megfelelő témát ajánlanak neki, szívesen készítene magyar hangosfilmet is. A három úr máris a kezébe nyomott két forgatókönyvet: az egyik volt A kék bálvány, a másik valamilyen westerntörténet. Székelynek egyik sem tetszett, s azzal vett búcsút a Hunnia illetékeseitől, hogy kapcsolatban maradnak, és ha lesz megfelelő téma, akkor létrejöhet az együttműködés. A kék bálványból (1931) végül Lázár Lajos rendezett filmet, s bár hivatalosan ez volt az első magyar hangosfilm, mégsem keltett igazán nagy érdeklődést, és a kritikái is rosszak voltak. (A másik forgatókönyv sorsát nem sikerült kiderítenem.)
A Hyppolit, a lakáj megszületése igazából egy cseh származású német filmkereskedőnek, Albert Sameknek köszönhető. Samek találkozott Székellyel, átadott neki egy magyar nyelvű színdarabot és egy német nyelvű szinopszist. Kijelentette, hogy ha Székelyt érdekli a téma, akkor ő hajlandó lenne finanszírozni a készülő filmet. A rendezőnek összességében tetszett a darab, s bár jócskán akadtak kifogásai, a karaktereket valódiaknak érezte, és ráismert Budapest – közelebbről Óbuda – hangulatára. A színmű szerzője, Zágon István hosszú évek múlva így idézte fel a Hyppolit, a lakáj születésének körülményeit: „Ez a film tulajdonképpen nem is mozidarabnak íródott, hanem színpadi játéknak, ezt onnan tudom olyan biztosan, mert én írtam. Már próbálták is a Magyar Színházban, amikor a címszereplő, Csortos Gyula átszerződött a Nemzeti Színházhoz, s ezzel a próbák abba is maradtak. Én, érthetően, nagyon elkeseredtem. Ekkor azonban [valakinek] – sohasem sikerült megtudnom, hogy kinek és miért – az jutott az eszébe, hogy a Hyppolit az a filmötlet, amellyel talpra lehetne állítani a máris gyöngélkedő magyar hangosfilmgyártást. Megíratták a forgatókönyvet Nóti Károllyal, a zenét Eisemann Mihállyal, és már ment is a stáb a műterembe. Vitték Csortost is magukkal.” A valóságban ez persze nem ment ilyen gyorsan. Miután Székely elfogadta Samek ajánlatát, szerződtették Nóti Károlyt, hogy közösen megírják a forgatókönyvet. Ezalatt Samek úr tárgyalásokba bocsátkozott a Hunnia Filmgyár Rt.-vel a koprodukciót illetően, vagyis hogy gazdaságossági okokból magyar és német nyelvű verzió is készüljön, azonos stábbal, de különböző anyanyelvű szereposztással. A lelkes, ugyanakkor óvatos producer nem nagyon szólt bele az írók munkájába, ellenben szemmel akarta tartani őket, hogy valóban a szkripten dolgozzanak. Így amikor Párizsba kellett utaznia, Székelyt és Nótit is magával vitte, akik az előkelő Claridge Hotelben írták meg a forgatókönyvet. Samek úrnak egyetlen kikötése volt: ragaszkodott egy szerelmi szálhoz. Teljesítették a kérését, noha Székely szerint a szerelmi szál a film leggyengébb pontjának mondható. A stáblistán forgatókönyvíróként végül csak Nóti nevét tüntették fel, mert egyrészt akkoriban még nem volt divat a szerzői film, másrészt Székely szívesen átengedte a kizárólagos dicsőséget Nótinak, mert szerinte az ő nagyszerű humorérzéke tette egyedivé a Hyppolitot. A német változat forgatókönyvét Székely Fritz Löhner-Beda (1883–1942) osztrák íróval véglegesítette, aki a holokauszt áldozatául esett.
A szereposztás és a forgatás
Székely Párizsból érkezett Budapestre. Útközben megállt Münchenben, ahol megtörtént a német szereplők kiválasztása. A rendező sokkal nehezebbnek tartotta a magyar szereposztás elkészítését, mert még nem dolgozott itthon, ezért nem ismerte a magyar színészeket. A Hunnia vezérigazgatója, a már említett dr. Bingert segített neki, sőt állítólag kész szereposztással állt elő. Így például Csortos Gyulát javasolta Hyppolit, Gózon Gyulát pedig Schneider úr szerepére. Ami Csortost illeti, hamar megállapodtak a személyében, Gózonnal szemben viszont Székelynek kifogásai voltak. Bár jó színésznek tartotta, két okból mégsem gondolta alkalmasnak erre a szerepre. Egyrészt Gózon szerinte nem a főváros vagy Óbuda, hanem inkább a „vidék” hangulatát hozta volna a filmbe, másrészt Csortos alighanem tényleg elnyomta volna őt, és így hiteltelenné vált volna az a jelenet, amikor Schneider úr elégtételt vesz a lakájon. Természetesen egy ilyen jó színészt nem akart teljesen kihagyni a filmből, ezért ráosztotta Makáts szerepét. Székely a színházakat járva próbálta megtalálni az ideális Schneider urat. Visszaemlékezései szerint a Fővárosi Operettszínházban látta meg először Kabos Gyulát. Őt viszont a Hunnia illetékesei nem akarták, mert nem volt elég „előkelő”. Székelyt ez nem érdekelte, ő csak a tehetséget nézte, és a Hunnia végül rábólintott Kabosra, mert nem akarta elveszíteni a rendezőt, akitől oly sokat várt. Gózon és Kabos jó barátok voltak, a Hyppolit szereposztása miatt sem keletkezett közöttük konfliktus. Később is gyakran voltak partnerek, többek között néhány más Székely-filmben is. Évtizedek távlatából a rendező így emlékezett: „A kritikák még csak tudomásul sem vették Kabost, alig írták le a nevét is, pedig mi már akkor tudtuk, hogy ha valami évtizedek múlva is élvezhető lesz ebben a filmben, az a Csortosé mellett ennek a másik színészóriásnak az alakítása. Persze az előítéleteket, a napi berögződöttséget, a Kabossal szembeni elfogultságot egyetlen filmmel nem lehetett megtörni. Tovább kellett bizonyítani neki és nekünk is vele...” (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy én találtam olyan korabeli kritikákat, melyekben nemcsak leírták Kabos nevét, hanem dicsérték is mulatságos és találó alakítását.)
A Hyppolit, a lakáj volt Kabos első hangosfilmszerepe, s ekkor még ő maga is kételkedett a képességeiben: „Annyira megijesztett a színház és a filmműterem közötti munka homlokegyenest ellenkező berendezése, tempója, technikája, hogy a harmadik napon ijedten ajánlottam fel a producernek: inkább megfizetem a már rám pazarolt nyersanyag árát, de engedjen ki a szerződésből! Aztán beleszerettem. [Természetesen a filmezésbe, és nem a producerbe.] Most már talán tudom is, és jól csinálom, mert kezdenek jönni a levelek.” Önéletrajzi könyvében Székely beismerte, hogy Schneider Terka szerepére nem jól választott színésznőt. Több jelölttel is próbafelvételt készített, és azok alapján Fenyvessy Évát szerződtette. A jelöltek között volt a Fővárosi Operettszínház egyik művésznője, Szokolay Olly is, aki Székely szerint jobb színésznő volt Fenyvessynél. Ehhez képest Fenyvessyt az Ida regénye (1934) című filmjében is szerepeltette, Szokolayval viszont sose forgatott. (Szokolay egyébként mindössze öt filmben játszott, egyetlen hangosfilmjét 1942-ben mutatták be.) A direktor határozottan cáfolta azt a korabeli pletykát, hogy Fenyvessy pénzes hódolója fizetett neki azért, hogy a művésznőt szerződtesse a Hyppolithoz. Erre azért sem volt szükség, mert Samek úr oly bőkezűen állta a kiadásokat, hogy akkoriban szállóigévé vált Pesten, hogy „Samek zählt alles” (Samek mindent fizet). Ennek ellenére a film költségvetése állítólag nem haladta meg a százezer pengőt, míg a szegényesebb kivitelű és amatőr hatást keltő A kék bálvány büdzséje nagyjából száznegyvenezer pengő volt.
Schneidernét a Fővárosi Operettszínház művésze, Haraszti Mici keltette életre. Ez volt filmes karrierjének legjelentősebb alakítása. Mimi szerepében Erdélyi Mici mutatkozott be a közönségnek. A művésznő 1929 óta élt Berlinben, 1945 után véget ért színészi pályafutása. Székelynek nem volt kifogása az ellen, hogy Benedek Istvánt Jávor Pál játssza: úgy látta, külső adottságai valóban alkalmassá teszik a szerepre. Jávor a Hyppolit előtt A kék bálványban forgatott. Székely megnézte ebben a filmben, és teljesen megijedt tőle: „Jávor merev volt, mint egy fadarab. Úgy mozgott, mintha a nyakát is képtelen lenne elfordítani. Tudomásul kellett azonban vennem, hogy a közönségnek tetszik.” A direktor kedvezőtlen véleménye a Hyppolit forgatása közben sem változott meg: szerinte Jávor éppúgy nem volt jó színész, ahogyan Fenyvessy Éva sem, és kettőjük jelenetei a film leggyengébb pillanatai. A közönség egyébként valóban nem osztotta Székely véleményét Jávorról, hiszen a színész a harmincas évek egyik legnépszerűbb hazai sztárja volt. Közkedveltsége miatt a rendező még kilenc filmben dolgozott vele, és közben próbált javítani a játékstílusán. Az eredménnyel szakmailag nem volt elégedett, a filmek sikere azonban mindent feledtetett.
Székely önéletrajzi könyvében a következőt olvashatjuk: „Bevezettem azt a munkát, amit aztán a Magyarországon készült kétverziós filmeknél mindig betartottam – kivéve egy francia filmet –, hogy előbb a magyar színészekkel csináltam meg a jelenetet, aztán jöttek a külföldiek, akik ugyanazt játszották el saját nyelvükön, természetesen ugyanabban a beállításban.” Érdekes módon a Hyppolit, a lakáj színészei ennek épp a fordítottjára emlékeztek, vagyis arra, hogy előbb a németekkel vettek fel egy-egy jelenetet a Hunnia műtermeiben, utána jöttek a magyarok. Gózon Gyula a film huszonöt éves jubileuma alkalmából így idézte fel a forgatást: „A Hyppolit minden jeleneténél először a német színészek álltak be a díszletbe a felvevőgép elé, aztán mi.” Szavait Fenyvessy Éva is megerősítette: „És Székely Pista a német színészek jelenése alatt leültetett bennünket a felvevőgép mögé, és azt mondta: »Jól figyeljetek, a németek már rutinírozott filmszínészek, tanuljatok tőlük.«” A mechanikus módszer ellenére bizonyos technikai részleteken a színészcserénél változtatni kellett, így például a közelieknél módosítani kellett a fényt, mert a művészek arcberendezése és arcszíne, sőt a női szereplők esetében olykor a hajszín is más volt. Székely szerint kezdetben döcögősen mentek a dolgok, mert a technikai stábban németek és magyarok is voltak, eltérő szakmai háttérrel. A német díszlettervező nagyon elcsodálkozott azon, hogy milyen sok világosító dolgozik a forgatáson. A rendező sem értette, mi szükség van arra, hogy a világosítók fogják a lámpákat, hiszen azokat oda is lehet erősíteni a hídhoz. Miután elmagyarázta ezt a módszert a fővilágosítónak, másnap körülbelül a felére csökkent a világosítók száma: a feleslegessé vált embereket alighanem elküldték a produkciótól. Székely azzal vigasztalta magát, hogy ez a gazdaságosabb módszer valószínűleg nélküle is tért hódított volna a hazai filmgyártásban.
A direktor nem ragaszkodott szolgai módon a forgatókönyvhöz, időnként teret adott az improvizációnak is, akár a saját, akár a színészek ötleteiről volt szó. A reggelizős jelenet például egyáltalán nem szerepelt a forgatókönyvben. Székely azért találta ki, mert szerinte a film közepe táján a történet mintha megállna, és unalmassá válna, ezért valami viccessel akart túljutni ezen a holtponton. Ebben a mulatságos pótepizódban Makáts és Schneider úr el akarja hitetni Schneidernével, hogy az előző estét az Operában töltötték, holott valójában mulatni voltak a Kolibri bárban. Az asszony viszont rájön a turpisságra, mert elolvassa az újságban azt a hírt, hogy előző este az énekes betegsége miatt elmaradt az előadás az Operában. Kabos Gyula különösen élen járt az improvizálásban, olykor ütősebb poénokkal állt elő, mint amilyeneket Nóti a forgatókönyvben megírt, sőt saját kútfőből is kieszelt néhányat. A reggelizős jelenet esetében is javítgatta a hirtelenjében kitalált szövegét. A szintén tréfás kedvű stáb Székely tudomásával – sőt támogatásával! – egyszer alaposan megtréfálta a komikust. Mint már említettem, Kabosnak a Hyppolit, a lakáj volt az első hangosfilmje, ezért teljesen tájékozatlan volt az új technika mibenlétét illetően. Egy alkalommal behívták őt a hangszobába, hogy beavassák a technikai részletekbe, és elmagyarázzák neki, mi az oka annak, hogy a zárt szobában is jól hallják a kint dolgozó világosítók beszélgetését. Nos, ezt a beszélgetést Kabos is hallotta, és igencsak megdöbbent az elhangzottakon. A világosítók ugyanis úgy tettek, mintha csupán maguk között beszélgetnének, és nem tudnának arról, hogy szavaikat az elszigetelt hangszobában tartózkodók is hallják: „Ez a Kabos, kérem, ez egy marha. Azt hiszi, hogy nagy színész.” „Á, mindegyik olyan, kérem… Egyik pojáca olyan, mint a másik.” „És ez a Kabos még azt is hiszi, hogy ő vicces… Az emberek sírni fognak, ha meglátják…” Amikor Székely úgy érezte, kellőképpen megtréfálta a főszereplőjét, leleplezte előtte a színjátékot, és sértődés helyett nevetéssel fejezték be a technikai bemutatót.
A fogadtatás
A Hyppolit, a lakájnak előbb a német nyelvű változata, az Er und sein Diener került a közönség elé. A premiert 1931. szeptember 25-én tartották a berlini Ufa-Theater Universumban. A nagy siker állítólag elmaradt, pedig a történetet megpróbálták a német közönség vélt elvárásaihoz igazítani, beleértve a korabeli német közönségkedvencek szerepeltetését is. Ennek ellenére az Ujság című lap a Hyppolit budapesti premierje után, 1931. november 28-án azt írta, hogy „a Hyppolit, a lakáj német verziójában már eddig is sok elismerést szerzett külföldön a magyar filmiparnak”. Ebből a megfogalmazásból arra következtethetünk, hogy bár az Er und sein Diener a német filmgyártásban nem foglal el olyan fontos helyet, mint a Hyppolit, a lakáj a magyarban, de korabeli bemutatása talán mégsem volt akkora bukás, mint ahogyan a (magyar) filmtörténet számontartja. A budapesti bemutató egyébként két hónappal a berlini után, 1931. november 27-én volt. Székely nem volt jelen, kötelezettségei Berlinben marasztalták. Memoárjában azt írta, hogy úgy értesült, a Hyppolit eleinte itthon nem volt sikeres. Jómagam nem éltem akkor, így csupán a korabeli sajtóra támaszkodhatom, amely viszont nem igazolja Székely információit.
A Népszava például már november 29-én (két nappal a premier után) arról írt, hogy a film „rászolgál arra a lelkendező fogadtatásra, amelyben része volt”. Ugyanez a lap 1932. február 11-i számában már egyenesen arról áradozott, hogy „soha film még olyan nagy sikert nem aratott Budapesten, mint a magyarul beszélő Hyppolit.” A film népszerűsége tartósnak bizonyult, sőt 1945 után is megmaradt, annak ellenére, hogy a szocialista filmesztétika elég lesújtóan vélekedett a Horthy-korszak magyar filmjeiről, újbóli műsorra tűzésük egy ideig szóba sem kerülhetett, sőt népgazdasági okokból egyes régi magyar filmek kópiát egyéb célokra újrahasznosították. A Hyppolit szerencsére elkerülte a pusztulást: 1945-ben, 1956-ban, majd 1972-ben ismét műsorra tűzték a hazai mozik, és a siker sohasem maradt el. Az 1972-es vetítések egyikén a budapesti Uránia filmszínházban maga Székely is részt vett, aki épp Magyarországon tartózkodott, a Lila akác című 1934-es filmjének remake-jét forgatta. A több évtizedes népszerűség ellenére a Hyppolit, a lakáj csak az új évezredben kapta meg az igazi elismerést a hazai szakemberektől, akik 2000-ben a tizenkét legjobb magyar film („Az új budapesti 12”) közé választották.
A digitális restaurálás
A Hyppolit, a lakáj eredeti filmanyaga a gyakori másolástól annyira tönkrement, hogy az új évezredben halaszthatatlanul szükségessé vált a digitális restaurálás, amelyen mintegy másfél tucatnyi szakember dolgozott több hónapon át. A munka első állomása a kézi restaurálás volt. Ennek során vetíthető állapotba hozták a tűzveszélyes nitrofilmen lévő kép- és hangnegatívot. Valamennyi régi ragasztást ellenőriztek, javították – ahol kellett – a szakadt perforációt, és többször áttekercselték a filmszalagot. Ily módon sikerült eltüntetni a filmszalagra tapadt szennyeződések egy részét. Az anyag a kézi restaurátortól a Magyar Filmlaborba került, ahol minden egyes filmkockát egy speciális fénytörés-mutatójú folyadékba eresztve átvilágítottak. A folyadék kitöltötte a felületi karcokat, s így a képminőség körülbelül ötven-hatvan százalékkal javult. A kockánkénti szkennelés hetekig eltartott, s a folyamat legvégén a mintegy száztízezer képkocka többszörös expozícióval mint digitális adat került egy merevlemezre. Közben a Filmarchívumban egy olyan hangátíró-berendezésen, melyet kizárólag régi filmanyagok számára fejlesztettek ki, elkészült a Hyppolit, a lakáj eredeti hangnegatívjáról a digitális másolat. Ez volt az az alapanyag, amellyel a szakemberek dolgozni tudtak ahhoz, hogy korrigálják az eredeti hang hibáit és hiányosságait a szűrés, a tisztítás és a hibajavítás során. A merevlemezen őrzött képkockákat a munka következő fázisában szoftveresen megtisztították, aminek köszönhetően eltűntek a régi filmekre jellemző bevillanások, porszemek és foltok. Miután végeztek a képanyag megtisztításával, következhetett egy nem kevésbé nehéz munkafolyamat, a képstabilizálás és a hiányzó képkockák pótlása. Ez utóbbiak esetében a szoftver figyelembe veszi az előző és a következő képkockák tartalmát, elemzi azokat, és különféle bonyolult számítási folyamatok végeredményeként megszületnek a hiányzó képkockák a meglévők alapján. A munka azonban még itt sem ért véget.
A digitálisan tisztított és remegésmentesített filmet az ún. colorist vette kezelésbe. Ez a szakember egy mozivászon méretű kivetítőn minden egyes jelenet fotográfiai jelleg-görbéjét korrigálta, szaknyelven szólva: fényelte. Lényegében az operatőr fénymérőjét állította be pontosabban, sőt arra is lehetősége volt, hogy a fényviszonyokon ne az egész jelenet, hanem csak egyes képrészletek vonatkozásában változtasson. E munkafolyamat részeként szüntethető meg a villogás is, ami az egyes képkockák közötti fénykülönbség miatt keletkezik. Míg ezek a nagy körültekintést igénylő felújítási fázisok zajlottak, a Filmarchívum egyik kutatója azon fáradozott, hogy rekonstruálja az elveszett eredeti főcímfeliratot. Ehhez valamennyi fellelhető forrást gondosan át kellett tanulmányoznia, nemcsak a Filmarchívum anyagaiban, hanem könyvtárak és levéltárak állományában is. A szintén hiányzó főcímzenét magángyűjteményekben megtalált gramofonlemezek alapján sikerült rekonstruálni, melyek a film slágereit tartalmazták. (Kicsit komolytalankodva azt is mondhatnánk, soundtrackek már a hangosfilm hajnalán is léteztek.) Amikor külön-külön végére értek a kép- és hanganyag digitális felújításának, következhetett a kettő egyesítése. (A legnagyobb gondosság ellenére a felújított változatban megfigyelhetők apró kép- és hangkimaradások, melyek kiküszöbölését feltehetően a magas szintű technika sem tette lehetővé.) Miután minden ellenőrzési folyamatot elvégeztek, a lézeres filmlevilágító berendezés segítségével a restaurált anyagot visszaírták filmszalagra. Előhívás után a kép- és hangnegatívról pozitív másolat is készült a Filmarchívum filmállománya számára. A felújítás összköltsége tizenöt millió forint volt, a projektet a Magyar Fejlesztési Bank támogatta.
A remake
1999. december 9-én mutatták be a hazai mozik a Székely-film remake-jét, a Hippolytot: nemcsak a „lakáj” szót hagyták el a címből, hanem felcserélték az „y” és az „i” betű helyét is a névben. Feltehetően ezzel kívánták jelezni, hogy nem csupán más színészek játsszák az egykori szerepeket, hanem a történet is változtatásokon esett át, aktualizálódott. Kétségtelen, hogy a társadalmi helyzet is indokolta a modernizálást, hiszen a rendszerváltást követő években megjelent egy urizáló újgazdag réteg, amely rövid időn belül rászolgált egy csipkelődő paródiára. A remake Schneider Mátyása a szippantós kocsijainak köszönhetően tett szert nagy vagyonra, vagyis az ő esetében két közhelyet szimbolikus értelemben cáfolnak meg az alkotók: „A pénznek nincs szaga” (de jelen esetben el tudjuk képzelni, milyen lenne) és „Szarból nem lehet várat építeni” (azt talán tényleg nem, de egy luxusvillát igen). Állítólag az eredeti elképzelés az volt, hogy Eperjes Károly játssza Schneider urat, Darvas Iván pedig a lakájt. Darvas azért mondott nemet, mert szerinte Csortos Gyula alakítása után ezt a szerepet másnak már nem érdemes eljátszania. Eperjes Károly nem így gondolta, ezért végül ő lett Hippolyt, Schneider szerepét pedig Koltai Róbert kapta. A filmet az Európa 2000 Kft. gyártotta az RTL Klub támogatásával. További támogatók: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Magyar Mozgókép Közalapítvány és Nemzeti Kulturális Alapprogram.
A kritikák egyhangúan megállapították, hogy a Hippolyt nem állja az összehasonlítást az eredetivel, ám a maga módján szórakoztatónak mondható. „A film legfőbb erényei közé tartozik, hogy mindvégig belül marad az ízlés határain, s ez manapság nem kevés. Az ezredvégen szükséges fordulatszámot talán csak egy esetben, a Kolibri bár színpadán riszáló, Schneider úr fejét elcsavaró dizőz jelenetében éri el az új Hippolyt. Ez az a pont, ahol a ma és a tegnap úgy találkoznak össze, hogy új és érdekes szín tűnik fel a vásznon; a régi sláger, a »Pá, kis aranyom pá« új ritmusa, új előadása emlékezetes. Semmi vész. A régi Hyppolit örök, az új pedig nem ártalmas. Szurkoljunk tovább a magyar közönségfilmnek. Előbb-utóbb bejön. Addig is: »Pá, kis aranyom pá...«” – írta például Békés Pál a Filmvilág (1999/12, 54. o.) hasábjain. A közönség érdeklődése sem maradt el: a filmet 132 318 néző látta, és 69 474 725 Ft bevételt termelt. Ezen felbuzdulva a produceri feladatokat is ellátó rendező, Kabay Barna a következő években még három remake-et hozott tető alá: a Meseautót (2000) szintén ő rendezte, az Egy szoknya, egy nadrág (2005) és az Egy bolond százat csinál (2006) megrendezését azonban átengedte néhai alkotótársa, Gyöngyössy Imre fiának, a szintén filmrendező Bencének. A Hippolyt esetében még elnéző kritika az újabb remake-eket egyre kevesebb megértéssel fogadta, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a széria véget ért.
A színházi előadások
Székely filmjének sikere nyomán Zágon István eredeti színdarabja annyira elfelejtődött, hogy csak 1965-ben mutatták be először, mégpedig a budapesti Vidám Színpad Kis Színpadán. Az előadást Zsudi József rendezte, a díszleteket és a jelmezeket a legendás Vogel Eric tervezte. Az előadáshoz feltehetően figyelembe vették a filmet is, hiszen a klasszikussá vált betétdalok a színpadi változatban is elhangzottak. A színlapon a házaspár nem Schneider és Schneiderné, hanem Papa és Mama néven szerepel, akiket Kazal László és Madaras Vilma játszott, Hyppolitot Kibédy Ervin alakította. Közel húsz évet kellett várni az újabb színházi bemutatóra: 1984. március 22-én a budapesti Játékszínben volt a Hyppolit, a lakáj premierje. Az előadást Verebes István rendezte, Hyppolitot Benedek Miklós keltette életre. A Verebes-féle verzió csupán egy ponton tért el a Székely-film szereposztásától: Schneiderék lányának udvarlóját nem Benedek Istvánnak, hanem Nagy Andrásnak hívták. Schneider urat Szacsvay László játszotta, a feleségét Molnár Piroska, a lányukat Frajt Edit. 1985 januárjától Schneiderné szerepét Esztergályos Cecília, a lányáét Für Anikó vette át. „Benedek olyan mesterségbeli tudást, olyan nagyfokú stílusérzéket, ízléskultúrát és következetes munkát mutat alakításában – hangsúlyozzuk, nem először –, amely a színészi személyiség legteljesebb igazságát érzékelteti” – írta a címszereplőről a Film, Színház, Muzsika kritikusa, Róna Katalin, aki a többi szereplőt is meleg szavakkal méltatta. A karakterlimit nem teszi lehetővé, hogy minden színpadi verzióra kitérjek, így csak megemlítem, hogy a címszereplőt 1993-ban Veszprémben Szilágyi Tibor játszotta el, 1994-ben Győrben Maszlay István, 1995-ben Nyíregyházán Bárány Frigyes, ugyancsak 1995-ben Szegeden Sinka Károly, 1996-ban Budapesten Fülöp Zsigmond, 1997-ben Sopronban Gáti Oszkár (az 1984-es Verebes-verzióban még Nagy Andrást személyesítette meg!), 1997-ben Székesfehérváron újra Bárány Frigyes, 1999-ben Budapesten Szolnoki Tibor, szintén 1999-ben Szolnokon Ujlaky László, és a sornak még nem lenne vége, de mégis befejezem. A budapesti Turay Ida Színházban ebben a szezonban még játszották a darabot Hippolyt, a lakáj címverzióval. Az előadást Mikó István rendezte, és ő alakította Schneider urat is. A feleségét Hűvösvölgyi Ildikó, a lányukat Szilvási Judit, Hippolytot pedig Frech Zoltán keltette életre.
Így látták ők
„Kabos Gyula alakítása szenzációs. Színpadokon régen ismert és elismert komikusi tehetsége a beszélőfilmen hatványozottan érvényesül. Csortos Gyula kabinetalakítását tanulmányul ajánlhatjuk Hollywood és Berlin sztárjainak. Gózon Gyula kisebb lehetőségeket is remekül kihasznál. Haraszti Mici jó. Szenes Ernő és Simon Marcsa duettje nagyon kedves. Jávor Pálból ugyan hiányzik a filmbonvivánok simulékonysága, túlságosan merev, de a mérnök szerepében valahogy ez is megbocsátható. Gárdonyi, Sárosi, Bársony, Herceg és Pázmán »Cérnahang-dalárdá«-ja igen mulatságos. Kitűnő Góth Sándor epizódfigurája. A fiatalság nőnemű része már nem dicsérhető ennyire. Érdekes, hogy a beszélőfilmekhez nem találnak egészen megfelelő fiatal női szereplőket. Fenyvessy Éva jól beszél, jól mozog, de azért nem hisszük, hogy ő lesz a beszélőfilm magyar primadonnája. Viszont a nagyon szép Erdélyi Mici filmszerű, dekoratív jelenség, táncolni is tud, azonban se énekhangja, se filmre alkalmas beszédtechnikája.”
(Név nélkül: „Mint a bomba! [Bemutatták az új magyar beszélőfilmet]”. In: Sporthírlap, 1931. november 28., 10. o.)
„Annyi meddő és hiábavaló próbálkozás után végre megszületett az első olyan magyar hangosfilm, amelyet nyugodtan kitehetünk a kirakatba. Késő volna most már arról beszélni, hogy vajon az eddigiek miért nem sikerültek, amikor íme, bebizonyosodott, hogy ugyanazzal a színészgárdával és ugyanannyi pénzzel – jót is lehet csinálni! A lényeg az, hogy a Hyppolit, a lakáj százszázalékosan felveszi a versenyt a külföldi, hasonló zsánerű filmekkel, illetve messze túlszárnyalja azokat a közönség szemében, hiszen ismert kedvencei mozognak a vásznon, akik magyarul beszélnek. Zágon István és Nóti Károly igen épkézláb meséjét választották a film szüzséjéül, nincs benne romantikus grófkisasszony és hercegi mivoltát az egyszerű erdész zekéje mögé bújtató bonviván, hihető emberek mozognak a vásznon, hihető történet pereg le előttünk, igen kitűnő színészek interpretálásában. A két vezető szerep Csortos és Kabos kezében van – minden lépésüket, minden szavukat hangos kacagás kíséri. De jók a többiek is: Góth, Jávor, Gárdonyi, Sárossy, Gózon és a nők, élükön a csinos, ügyesen mozgó és szép hangú Fenyvessy Évával, Haraszti Micivel, Erdélyi Micivel, Simon Marcsával. A rendezés az igen ügyes Székely István érdeme, a hangulatos zeneszámokat Eisemann Mihály szerezte, a film a Hunnia műtermében készült, a zenei összeállításért Angyal Lászlót illeti dicséret – valamennyiüknek megérdemelten nagy sikere lesz –, ezt már a Fórum és Rádius tegnapi premierközönségének viharos kacagása eldöntötte.”
(Név nélkül: „Hyppolit, a lakáj”. In: Esti Kurír, 1931. november 29., 8. o.)
„Annyi kínosan sikertelen és hiábavaló próbálkozás után az első hangos magyar film, amely diadalmasan áll meg a lábán a nemzetközi konkurenciában is, és versenyképes az importáruk tömegével szemben. A Hyppolit nagy igazolása az elalélt magyar filmgyártásnak, amelynek régi emlékeit elmosta már az idő. Az a kétbalkezes »pekári« politika, amelyet a magyar filmalap évek óta folytatott, lehetetlenné tette, hogy a magyar filmgyártás is belekapcsolódjék abba a gyilkos versenybe, amelyet a német és amerikai filmek áradata jelent. Pedig úgy Hollywoodban, mint Berlinben a filmírók, filmszínészek és technikai emberek között akárhány magyar vezető szerepet játszik, és csak annak az áldatlan helyzetnek köszönhető, amit a speciális magyar viszonyok jelentenek, hogy már évekkel ezelőtt nem indulhatott meg a magyar film föltámasztásának munkája. A téma az újgazdagokról szól, tehát most mindenfajta gazdagság alkonyában kissé elkésett. A mese azonban annyira épkézláb, hogy feledtetni tud minden időszerűtlenséget. Amellett mélyen emberi is.”
(Név nélkül: „Hyppolit, a lakáj”. In: Népszava, 1931. november 29., 14. o.)
„Mert ha a magyar film történetében nem klasszikus értékű alkotás is a Hyppolit, alighanem annak tekinthető a magyar színjátszáséban. Hiszen benne alakult ki, fogalmazódott meg először Kabos Gyula szinte chaplini figurája, az elnyomott kispolgár groteszk és megindító, tragikomikus és jobb sorsra érdemes alakja, aki nem tud talpra állni és kiegyenesedni, de nem tud teljesen megalkudni sem, aki mindig alulmarad és mindig reménykedik, aki emberségre vágyik és csak megalázásban részesül. Ez a figura végigkíséri a magyar filmgyártást egy meglehetősen sivár korszakában és szinte egyetlen üde színfoltja, maradandó értéke. A Hyppolit társadalomkritikai kezdeményezései ugyanis a továbbiakban szinte teljesen folytatás nélkül maradnak, míg olcsó mesebonyolítása, giccses szentimentalizmusa, álomipar romantikája egészen a felszabadulásig a magyar hangos film íratlan dramaturgiai kánonjává válik.”
(Gyertyán Ervin: „Hyppolit titka”. In: Népszabadság, 1972. június 11., 8. o.)
Hyppolit, a lakáj (1931) – magyar filmvígjáték. Zágon István azonos című színdarabjából a forgatókönyvet írta: Nóti Károly. Operatőr: Eiben István és Eduard Hoesch. Zene: Eisemann Mihály. Díszlet: Max Heilbronner. Vágó: Benedek László. Rendező: Székely István. Főszereplők: Csortos Gyula (Hyppolit), Kabos Gyula (Schneider Mátyás), Haraszti Mici (Schneiderné), Fenyvessy Éva (Terka, Schneiderék lánya), Jávor Pál (Benedek István), Góth Sándor (főtanácsos), Gózon Gyula (Makáts), Erdélyi Mici (Mimi), Szenes Ernő (Tóbiás), Simon Marcsa (Julcsa), Horváth Elvira (a tornatanárnő). Magyarországi bemutató: 1931. november 27.
Er und sein Diener (1931) – német filmvígjáték. Zágon István színdarabjából a forgatókönyvet írta: Nóti Károly és Fritz Löhner-Beda. Operatőr: Eiben István és Eduard Hoesch. Zene: Eisemann Mihály. Díszlet: Max Heilbronner. Rendező: Székely István. Főszereplők: Paul Henckels (Hyppolit), Oscar Sabo (Schneider úr), Else Reval (Schneiderné), Liselotte Schaak (Elli, Schneiderék lánya), Góth Sándor (főtanácsos), Paul Heidemann (a tanácsos unokaöccse), Anni Markart (Karola), Robert Thoeren (Frank), Szenes Ernő (Tóbiás), Thea Grodyn (Julia).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.