Günter Grass legelső regénye, A bádogdob 1959-ben jelent meg, és óriási visszhangot váltott ki. A szerző egy csapásra a német irodalom leghíresebb és legjelentősebb személyiségei közé emelkedett, akinek későbbi műveit is mindig hatalmas érdeklődés kísérte. Ugyanakkor munkásságának nemcsak lelkes hívei, de szigorú bírálói is voltak, akik túlzásba vitt naturalizmussal, sőt pornográfiával is megvádolták. A támadások akkor erősödtek fel, amikor Grass 2006-ban bevallotta náci múltját. Sokan úgy gondolták, hogy a több évtizedes titkolózás hiteltelenné tette a személyét, hiszen addig épp ő hirdette a leghangosabban a dicstelen múlttal való őszinte szembenézést. Egyesek még azt is kezdeményezték, hogy vegyék vissza tőle az 1999-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. A bádogdob a vasfüggöny mögé késve jutott el, a magyar kiadás például 1973-ban jelent meg, mindazonáltal még így is jócskán megelőztük a baráti országokat. A regény megfilmesítése hamar szóba került, Grass azonban állítólag évekig nem adott erre engedélyt. Végül a hetvenes évek második felében Volker Schlöndorff láthatott hozzá az adaptációhoz, amelynek forgatókönyvét Grass is jóváhagyta, sőt dolgozott is rajta. A filmváltozat világpremierje az 1979-es cannes-i filmfesztiválon volt, ahol Francis Ford Coppola Apokalipszis most című háborús drámájával megosztva elnyerte az Arany Pálmát, 1980-ban pedig megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. Az Oscar-gálán az egyik vetélytárs A wilkói kisasszonyok (1979) című lengyel film volt, amelynek rendezőjét, Andrzej Wajdát annak idején az elsők között kérték fel A bádogdob adaptálására; mellesleg Daniel Olbrychski mindkét filmben játszott. Az Oscar-díj ellenére A bádogdob az Egyesült Államokban nagy vihart kavart, még a gyermekpornográfia vádja is elhangzott. A filmre Franciaországban 1 965 045, az NSZK-ban 3 918 091 néző váltott jegyet. A 7,2 millió nyugatnémet márkából forgatott produkció csupán az NSZK-ban 25 millió márkát jövedelmezett. Az 1980-as budapesti NSZK-filmhét egyik szenzációja Schlöndorff alkotása volt, de a nagy érdeklődés ellenére a filmet a széles körű forgalmazás számára nem vásárolták meg. Igen valószínű, hogy ennek nemcsak a naturalizmus és a meztelenség lehetett az oka, hanem az a rövid képsor is, amelyben a „felszabadító” orosz katonák megerőszakolják az egyik női szereplőt. A bádogdobot tíz év késéssel, 1989-ben mutatta be a budapesti Filmmúzeum. 64 előadáson 13 000 néző látta, és 556 000 Ft jegybevételt termelt. 2010-ben megszületett a húsz perccel hosszabb rendezői változat, amelybe Schlöndorff visszahelyezte azokat a jeleneteket, melyeket az ősbemutató idején forgalmazási szempontok miatt vágott ki. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem egy új filmet akart összeállítani, hanem a régit próbálta teljessé tenni.
A cselekmény
A huszadik század hajnalán járunk, 1899 októberében. Egy fiatal kasub lány, Anna Bronski egy burgonyaföldön üldögél egymagában, amikor megpillant egy menekülő férfit. Az illető Anna felé szalad, és arra kéri, hogy rejtse el őt. Anna a terebélyes szoknyája alatt ad neki menedéket, s a zsandároknak eszükbe se jut, hogy ott keressék a férfit. Pedig a Joseph Koljaiczek nevű szökevény ott sem fér a bőrébe, és teherbe ejti a megmentőjét. Kilenc hónappal az eset után megszületik Anna lánya, Agnes. Koljaiczeknek hamarosan újra nyomára akad a hatóság. A férfi menekülés közben a folyóba ugrik, és soha többé nem kerül elő. Egyesek szerint vízbe fulladt, mások azt beszélik, hogy kijutott Amerikába, ahol vagyonos ember lett belőle. A nagylánnyá cseperedett Agnes rendszeresen segít a piacon árusító anyjának. Titokban beleszeret az unokafivérébe, Jan Bronskiba, egzisztenciális okokból mégis úgy dönt, hogy kitartó udvarlójához, a német Alfred Matzerath-hoz megy feleségül. Ugyanakkor nem szakít Bronskival sem, aki állandó vendége a házaspár otthonának. 1924-ben megszületik Agnes kisfia, Oskar. A fiúcska már anyja hasában markáns véleményt formál a külvilágról, ahová nagy sírás közepette érkezik meg, és csak akkor csendesedik el, amikor Agnes megígéri, hogy hároméves korában megajándékozza őt egy bádogdobbal. 1927 szeptemberében meg is kapja ezt az ajándékot. Ekkor határozza el azt is, hogy nem akar tovább nőni, és ennek érdekében egy családi ünnepség közben leveti magát a nyitva felejtett pince lépcsőjének a tetejéről. Agnes a férjét hibáztatja a baleset miatt, szerinte Alfred hagyta nyitva a pinceajtót. Szerencsére az orvos megállapítja, hogy Oskar sérülése nem életveszélyes, ugyanakkor a gyereknek egy új képességére is fény derül: visító hangjával szét tudja törni az üvegtárgyakat.
Oskar felgyógyul ugyan, de valóban nem nő tovább. Örökös dobolásával és üvegrepesztő hangjával afféle csodabogár a többi gyerek között, akik egyszer vele etetik meg azt a gusztustalan löttyöt, amit az egyik ház udvarán főznek egy bográcsban mindenféle hulladékból. A kisfiú az édesanyjával minden csütörtökön bemegy a belvárosba vásárolni és ügyeket intézni. Mindez valójában csak ürügy arra, hogy Agnes találkozzon a szeretőjével, Jannal. A találka idejére az anya rábízza Oskart a zsidó játékboltosra, Sigismund Markusra, aki szintén gyengéd érzelmeket táplál Agnes iránt. Az egyik csütörtöki látogatás alkalmával Oskar kiszökik a boltból, és titokban követi az anyját. Míg rá várakozik, felmászik a toronyba, és hangjával szétrepeszti a szemközti épület hatalmas üvegablakait. Nagy tömeg verődik össze a történtek miatt. 1936-ban egy liliputi cirkusz lép fel Danzigban. Előadásukat megtekinti Alfred, Agnes, Jan bácsi és Oskar is. A műsor után a cirkuszi sátrak között bóklászó Oskar találkozik az egyik törpe művésszel, Bebrával. Megtudjuk, hogy Oskar ugyan már tizenkét éves, ám még mindig csupán kilencvennégy centis, míg a nála is kisebb Bebra már negyvenesztendős. A liliputi férfi hívja Oskart, hogy tartson velük, de a fiúcska Danzigban akar maradni. Bebra biztos abban, hogy fognak még találkozni: „Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy szem elől veszthessük egymást.”
Alfred belép a feljövőben lévő náci pártba, és egyik nap egyenruhába öltözve megy el a nagygyűlésre. Oskar elrejtőzik az emelvény alatt, és hangos dobolásával megzavarja az ünnepi eseményt. A zenekar végül rákezd a Kék Duna keringőre, s a náci hatalmasság érkezésének megünneplésére összegyűlt tömeg önfeledten táncolni kezd. A kudarcba fulladt nagygyűlésnek a váratlan eső vet véget. Amikor Agnes újra felkeresi Sigismund üzletét, a zsidó boltos arra figyelmezteti őt, hogy ebben az érzelmi krízishelyzetben – a politikai realitásokat is figyelembe véve – ne Bronskit válassza, hanem Matzerathot. Vagy esetleg őt, Markust, és menjen vele Londonba, ahová persze Oskart is magukkal vinnék, és a fiúcska hercegként élhetne. Az asszony udvarias, de elutasító választ ad. 1939 nagypéntekjén a Matzerath család és Jan bácsi a bröseni tengerparton sétálgatnak. Szemtanúi lesznek annak, ahogyan egy halász egy angolnáktól hemzsegő lófejet húz a partra. Agnes az émelyítő látványtól hányni kezd. Férje viszont vásárol az angolnákból, amelyekből odahaza ebédet főz. Az asszony nem hajlandó enni az ételből. A házaspár között vita bontakozik ki, s a feldúlt Agnest csak Jan tudja megnyugtatni. Később a lecsillapodott asszony előjön a szobából, és ijesztő eltökéltséggel befalja az összes angolnát. Sőt ettől kezdve mértéktelen halfogyasztásba kezd, ami növekvő aggodalommal tölti el közvetlen környezetét. Hamarosan megtudjuk, hogy Agnes állapotos, de semmiképpen nem akarja megtartani a gyereket. Alfred megértően próbálja más elhatározásra bírni, és kijelenti, hogy őt nem érdekli, ki a gyerek apja, hiszen az új jövevénynek is lenne hely a családban. A kétségbeesett Agnes egy napon bezárkózik a folyosói mellékhelyiségbe, és végez magával.
A nácik megerősödésével párhuzamosan egyre tapinthatóbbá válik a zsidókkal szembeni ellenszenv. Markust elzavarják Agnes temetéséről, s az SA legényei 1939 augusztusában a játékboltját is feldúlják. Ennek Oskar is szemtanúja lesz. Markus holtan borul az íróasztalára, halálos mérget ivott. Oskar nem tudja, mi lesz ezentúl a bádogdobjával, hiszen amikor tönkrement, Markus vagy megjavította, vagy másikat adott neki. Danzigban felforrósodik a hangulat, a lengyel posta 1939. szeptember 1-jén ostromzár alá kerül. Bronski ki akar maradni ebből, de Oskar egy óvatlan pillanatban beszalad az épületbe. Jan kénytelen utánamenni, és máris azon veszi észre magát, hogy puskát nyomnak a kezébe, és a posta egyik védője lesz. Oskar Kobyellát keresi, aki meg tudná javítani a dobját, ha épp nem a védelemmel lenne elfoglalva. Az egyik emeleti helyiségben, a legfelső polcon Oskar meglát egy vadonatúj bádogdobot. Felmászik egy székre, hátha eléri, s közben kiváló célpontot nyújt a kívülről tüzelők számára. Kobyella odasiet, hogy megakadályozza a tragédiát, és egy lövés őt találja el. A felboruló állványról a vadonatúj dob egyenesen Oskar lába elé gurul. Az épületet az ostromlók rövidesen elfoglalják, és a védők egy részét kivégzik, köztük Jan Bronskit is. Alfred nem boldogul egymaga a boltjában, és mivel Oskar a termete miatt nem alkalmas arra, hogy besegítsen, ezért kisegítőt fogad fel egy fiatal lány, Maria személyében. Cselédlányból rövidesen családtag lesz, Oskar és Alfred szeretője. Alfred teherbe ejti Mariát, aki 1941-ben megszüli a fiát, Kurtot. Oskarnak meggyőződése, hogy valójában ő a gyerek apja, és megígéri a kisfiúnak, hogy amikor hároméves lesz, megajándékozza őt egy bádogdobbal. Az újdonsült „apukával” kikezd a kikapós Lina, akinek náci érzelmű férje, Greff nem nagyon törődik ezzel, mert ő maga – mint a Hitlerjugend oszlopos tagja – a fiatal fiúk hazafias nevelésével van túlságosan is elfoglalva.
Oskar és Bebra újra találkoznak: a törpe előadóművész és társai jelenleg a Birodalmi Propagandaminisztérium szolgálatában állva utazzák be Európát, hogy műsorukkal a német hazafiakat szórakoztassák. A társulat új tagja, a szintén liliputi Roswitha megdobogtatja Oskar szívét. A fiatalember csatlakozik a vándorcirkuszhoz, amellyel Franciaországba utazik. Fellángoló szerelme Roswitha iránt nem marad viszonzatlan, de nem lesz hosszú életű: a szövetségesek egyik légitámadása során Roswitha életét veszti. Oskar visszatér Danzigba, az apjához. A család a szomszédokkal egyetemben a pincében várja az oroszok érkezését. Egyik nap egy néhány fős orosz egység nyomul a pincébe. Az egyik ázsiai külsejű katona a karjaiba veszi a gyereknek hitt Oskart, ezalatt a többiek megerőszakolják Linát. Alfred pánikba esik, mert elfeledkezett arról, hogy elrejtse a náci jelvényét. Amíg felemelt kézzel várja, hogy mi lesz velük, Oskar az apja tenyerébe szúrja a jelvényt. A kétségbeesett férfi hirtelenjében nem tud mit tenni, mint lenyelni azt. A fém megakad a torkán, és amikor a fájdalomtól eszeveszetten tántorogni kezd, az egyik orosz katona agyonlövi. Apja temetésén a huszonegy éves Oskar úgy dönt, hogy ideje felnőni, és a bádogdobot behajítja a sírba. Közben a kis Kurt játszadozik, köveket dobál, és az egyikkel eltalálja Oskart, aki a sírgödörbe zuhan. Ezt a balesetet is túléli, és szándékának megfelelően növekedésnek indul. A film végén Mariával és Kurttal együtt a vasútállomáson látjuk, amint a bizonytalan jövő felé indulnak. Csupán az idős nagymama, Anna Bronski integet utánuk, aki ottmarad ősei földjén…
A szerző
Günter Wilhelm Grass irodalmi Nobel-díjas német író, költő és képzőművész 1927. október 16-án született Danzig Szabad Városban (a mai Gdańsk). Édesapja, a német Wilhelm Grass (1899–1979) az evangélikus kereszténység elveit vallotta, édesanyja, a kasub–lengyel származású Helene Knoff (1898–1954) viszont a római katolikus hitet követte. Grass saját magát kasubnak tartotta, aki katolikus nevelést kapott, mellesleg gyerekkorában ministráns fiúként egyházi szolgálatot is ellátott. A szülők egy kis élelmiszerboltot vezettek Langfuhr (a mai Wrzeszcz) városrészben. Lányuk, Waltraud 1930-ban született. A Grass család szerény körülmények között élt. A kis Günter nem volt különösebben jó gyerek, édesanyja azonban mindig a pártját fogta. Középiskolai tanulmányait a Conradinum gimnáziumban folytatta. 1944. november 10-én besorozták a Waffen-SS 10. páncélgránátos-egységébe, bár ő maga a tengeralattjáró-flottához szeretett volna kerülni. A következő évben a sziléziai fronton megsebesült. 1945 májusában Marienbadnál amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1946. április 24-én szabadult. A Bad Aibling-i amerikai fogolytáborban együtt raboskodott a későbbi XVI. Benedek pápával, vagyis Joseph Aloisius Ratzingerrel. Grass a szabadulását követően egy évig egy sóbányában dolgozott. 1947-től egy düsseldorfi kőfaragó inasaként kereste a kenyerét. 1948-ban felvételt nyert a Düsseldorfi Művészeti Akadémiára, ahol 1952-ig grafikát és szobrászatot tanult. 1953 és 1956 között a Berlini Művészeti Egyetemen Karl Hartung szobrászművész tanítványa volt.
Grass első kiállítását 1956-ban Stuttgartban rendezték meg a grafikáiból és a szobraiból. A hatvanas évek elején kétlaki életet élt, felváltva időzött Berlinben és Schleswig-Holsteinben. 1961-ben nyilvánosan tiltakozott a berlini fal megépítése ellen. Irodalmi munkássága képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan, az ötvenes évek második felében kezdett kibontakozni. 1956 és 1958 között főleg rövid prózai műveket, verseket és színdarabokat írt. Első regénye, A bádogdob (1959) nemzetközi viszonylatban is ismertté tette a nevét. Ez az ún. „danzigi trilógia” első része, folytatásai a Macska és egér (1961), illetve a Kutyaévek (1963). Különösen az első két rész nemcsak nagy érdeklődést keltett, hanem megbotránkozást is okozott, elsősorban a szerző tabukat nem ismerő naturalizmusa és a művek szexuális tartalma miatt. Egy önkielégítési jelenet ürügyén még a Macska és egér betiltásának javaslata is felmerült. Grass 1969-es regénye, a Helyileg érzéstelenítve a vietnámi háború elleni tiltakozásul született. A halászról és feleségéről szóló Grimm-mese parafrázisának tekinthető A hal (1977) című műve, amely kiugró sikert aratott, már a megjelenés évében hatszázezer példányt adtak el belőle csak az NSZK-ban.
A bádogdob folytatásának is tekinthető A patkánynő az 1986-os könyvpiac egyik szenzációja volt. Igaz, Grass ekkor már olyan nagy nemzetközi tekintélynek örvendett, hogy minden új művének megjelenése eseményszámba ment. Különösen zajos fogadtatásban részesült 2006-os önéletrajzi kötete, a Hagymahántás közben, amelyben először vallott nyilvánosan a náci múltjáról. Emiatt óriási sajtókampány indult ellene: bírálói nem tudták elfogadni, hogy hat évtizedet várt a beismeréssel. Álszentnek nevezték, hogy miközben íróként a nácizmus bűneit illetően a német nemzet élő lelkiismeretének szerepében tetszelgett, magánemberként maga is az embertelen gépezet aktív részese volt. Egyesek még azt is felvetették, hogy vissza kéne venni tőle az 1999-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Első házasságából (1954–1978) Anna Margareta Schwarz svájci táncosnővel négy gyermek született. Második házasságát 1979-ben kötötte Ute Grunerttel. Házasságon kívüli kapcsolataiból még két gyermeke született. Günter Grass 2015. április 13-án Lübeckben hunyt el egy nyilvánosan meg nem nevezett fertőzés következtében. Halálával a huszadik–huszonegyedik századi világirodalom egyik legnagyobb és legellentmondásosabb személyiségét vesztettük el. Járt Magyarországon is, barátságot ápolt Déry Tiborral és Kertész Imrével.
A regény
Mint a fenti életrajzban is olvasható, Grass első regénye, a részben önéletrajzi vonatkozású A bádogdob 1959-ben jelent meg, az ún. „danzigi trilógia” nyitányaként. Egyes források szerint a szerző 1952-ben fogott bele a mű megírásába. A kötet még a hivatalos megjelenés előtt, kézirat formájában megkapta a Gruppe 47 irodalmi társaság díját 1958-ban. 1960-ban esélyes volt a Brémai Irodalmi Díjra is, de a brémai szenátus – feltehetően a mű provokatív tartalma miatt – ezt a szándékot meghiúsította. A bádogdob az új évezredben a második világháború utáni német irodalom egyik legjelentősebb művének számít. Ellentmondásosságára jellemző, hogy történelmi regénynek és korregénynek (Zeitroman) éppúgy tartják, mint pikareszk regénynek, illetve fejlődésregénynek, pedig ezek a műfaji kategóriák többé-kevésbé kizárják egymást. (Így például a többnyire fiatal szereplők változatos kalandjait elbeszélő pikareszk regények főhősei nem mennek át különösebb jellemfejlődésen, miközben a fejlődésregények éppen hogy a személyiség változására, formálódására koncentrálnak.) Oskarral, a történet főszereplőjével egy elmegyógyintézetben ismerkedünk meg, ahol monológjaiban életére és annak fontosabb szereplőire emlékezik vissza, a második világháború őrületébe rohanó Németországra, majd a kettészakadt ország nyugati felének, az NSZK-nak a politikájára. Nem akar részese lenni ennek a kegyetlen világnak, ezért már hároméves korában úgy dönt, hogy nem nő tovább. Üvegrepesztő hangja és az ajándékba kapott bádogdob jelentik számára az egyetlen lehetőséget arra, hogy kifejezze önmagát és a világról alkotott véleményét. Grass naturalista stílusa felháborította az olvasók egy részét, akik blaszfémiával és pornográfiával vádolták a művet. A vasfüggöny mögött A bádogdob kiadása sokáig szóba se jöhetett. Magyarországon 1973-ban tört meg a jég, ekkor jelent meg Szíjgyártó László fordítása a Magvető gondozásában. A mű azóta több kiadást is megért, legutóbb 2016-ban az Európa Kiadó hozta forgalomba.
Wajda és Polański
A bádogdob filmváltozatára húsz évet kellett várni. Jelentkezők ugyan kezdettől fogva voltak, ám Grass állítólag senkinek nem adta meg az engedélyt. A hetvenes évek elején elterjedt az a hír, hogy a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő lengyel rendező, Andrzej Wajda forgat filmet a könyvből: Oskar szerepét barátjának és felfedezettjének, Roman Polańskinak szánta. Wajda évekkel később azt nyilatkozta, hogy magától Grasstól kapta az ajánlatot, a film azonban „különféle okok”-ból nem készült el. A „különféle okok” egyike talán az lehetett, hogy a regény a vasfüggöny mögött sokáig tiltólistán volt, lengyel nyelven például csak a Schlöndorff-film bemutatásának évében, 1979-ben jelent meg először. A főszerepre kiszemelt Roman Polański is „fekete bárány”-nak számított Lengyelországban azóta, hogy a hatvanas évek közepén Nyugatra ment dolgozni. Miután megnézte Schlöndorff alkotását, Wajda már egy cseppet sem bánta, hogy nem ő rendezte meg A bádogdobot: szerinte ő nem tudott volna egy olyan különleges színésznőt találni, mint az NDK-ból áttelepült Katharina Thalbach, és nem lett volna bátorsága ahhoz sem, hogy olyan merész erotikus jeleneteket forgasson, mint német kollégája. (Ennek ellenére Az ígéret földje című 1974-es alkotása esetében megpróbálkozott azzal, hogy a lengyel cenzorok tűrőképességének tesztelésére néhány erotikus jelenetet forgasson, évek múlva azonban, amikor összeállította a film új változatát, ezeket már feleslegesnek tartotta, és kivágta.) A bádogdob megfilmesítési jogát Franz Seitz producer szerezte meg, aki évekig kitartóan kereste az ideális rendezőt és főszereplőt. Egyik jelöltje a rendezésre Johannes Schaaf volt, aki színpadon igen eredményesen dolgozott liliputiakkal. Roman Polańskit Seitz nemcsak főszereplőnek, hanem rendezőnek is szerette volna megnyerni, de a megállapodás vele sem jött létre. Schlöndorffot már régebbről jól ismerte: a rendező első világhírű filmje, Az ifjú Törless (1966) Seitz támogatásával valósult meg. A Katharina Blum elveszett tisztessége (1976) Heinrich Böll regényének nagy hatású adaptációja volt, amivel Schlöndorff ismét hatásosan bizonyította, hogy van érzéke az igényes irodalmi művek filmre viteléhez.
A forgatókönyv
A forgatókönyvet a francia Jean-Claude Carrière – megannyi filmklasszikus szerzője – írta a direktor és Franz Seitz közreműködésével. A munka körülbelül egy esztendőt vett igénybe. Grass elégedetlen volt az első változattal, mert szerinte túl részletes lett, és „protestáns” látásmód jellemezte. Hiányolta a regény irracionális részei iránti fogékonyságot is, és úgy ítélte meg, hogy a szkripten leginkább a karteziánus szemlélet (a racionalizmus elsődlegességét hirdető irányzat) hatása tükröződik. Úgy is mondhatnánk, Grass „túl franciá”-nak találta a forgatókönyvet. Az író észrevételeinek figyelembevételével készült egy újabb változat, amely mindenki tetszését elnyerte. A dialógusok véglegesítésében maga Grass is részt vett. A regényhez képest az egyik legfontosabb változtatás az volt, hogy a szkript 1945-ben ért véget. Carrière ugyanis a hetvenes évek végén úgy gondolta, hogy 1959 már nem olyan fontos dátum a német és az európai történelemben, mint amilyennek a könyv megjelenésekor látszott. Ezzel összefüggésben elhagyta az elmegyógyintézeti kerettörténetet is. Különösen sokat foglalkozott Oscar alakjának kidolgozásával: nagyon fontosnak tartotta, hogy igazából nem egy törpéről beszélünk, hanem egy olyan gyermekről, aki kívülről nézve nem fejlődik, de értelmét tekintve nem marad el a fejlődésben, sőt bizonyos értelemben ezen a téren meg is előzi a kortársait.
A szereposztás
Franz Seitz és Volker Schlöndorff nagy körültekintéssel alakították ki a végleges szereposztást. Minden szerepre több jelöltet is fontolóra vettek, csupa nagy tehetségű művészt. A nemzetközi forgalmazás érdekében eleinte világsztárokban gondolkodtak, akiknek a neve – legalábbis Európában – garantáltan a moziba csábítaná a nézőket. Alfred Matzerath szerepére például szóba került Albert Finney, Ian Holm és Gérard Depardieu, a németek közül pedig Götz George, Hans Brenner és Heinrich Giskes. Jan Bronski eljátszására alkalmasnak látszott Jon Finch (a Hitchcock-féle Téboly és a Polański által rendezett Macbeth főszereplője), Terence Stamp, David Hemmings, John McEnery és Patrick Dewaere. Mariát eljátszhatta volna Eva Mattes vagy Isabelle Huppert. Mattest a fiatal Anna Bronski szerepére is számba vették, akárcsak Catherine Allégret-t. Greff asszony mellékszerepére meglepően sok jelölt volt, mint például Christa Berndl, Ruth Drexel, Elisabeth Trissenaar, Claudia Skoda és Helen Vita. Sigismund Markus esetében többek között Vernon Dobtcheff, Donald Pleasence, Michel Robin és Günter Mack volt az esélyesek között. Löbsack, a náci seregszemle parancsnokának kicsiny szerepére az alkotók Klaus Kinskit szerették volna a legjobban, de nem sikerült megállapodni vele. Nem térnék ki a többi szerepre, ám a válogatás körültekintő aprólékosságára jellemző, hogy még a liliputi szereplők esetében is több lehetőség közül választottak. Két stabil pontja volt a szereposztásnak: Angela Winkler Agnes és Heinz Bennent Greff szerepében. (Winkler volt a rendező előző filmje, a Katharina Blum elveszett tisztessége főszereplője is.)
A legnagyobb nehézséget természetesen az Oskart alakító szereplő megtalálása jelentette. Ezzel kapcsolatban többféle ötlet is elhangzott. Az egyik az volt, hogy egy felnőtt színészt választanak, akit különféle speciális effektusok segítségével lekicsinyítenek. Félő volt azonban, hogy a végeredmény nevetséges lesz, ezért inkább lemondtak erről a lehetőségről. A megoldással Schlöndorff egyik orvos ismerőse állt elő, akinek a rendező elmondta, hogy új filmjéhez egy szokatlanul lassan növekedő gyermeket keres. A szakember a tizenegy esztendős David Bennentet ajánlotta, aki növekedési problémái miatt jóval fiatalabbnak nézett ki, mint amennyi valójában volt. Kiderült, hogy David apja nem más, mint Schlöndorff egyik színész barátja, a fentebb említett Heinz Bennent. Az édesapa állandó jelenlétére a kényes jelenetek miatt egyébként is szükség volt, és utólag hasznos elővigyázatosságnak bizonyult, amikor a filmet gyermekpornográfiával vádolták meg. Az alkotók fontolóra vették a kettős szereposztást is, vagyis hogy a figurát egyszerre játssza egy gyerek- és egy felnőtt színész: David Bennent és a forgatás idején huszonhét esztendős, ám mindössze száztizenhét centis David Rappaport. Ezt a megoldást végül elvetették. (Később a színházi előadások némelyikében – mint például a magyarban – két különböző színész játszotta a gyerek és a felnőtt Oskart.) Bebra szerepére szintén felmerült David Rappaport neve. A fiatalember alacsony termete ellenére sikeres művészi karriert épített ki magának, ugyanakkor testi adottságai miatt súlyos depresszió gyötörte, és 1990-ben véget vetett az életének. Érdekességként említsük meg azt is, hogy Agnes halotti torának jelenetében néhány pillanatra látható David Bennent nővére, Anne, aki a következő évben Walerian Borowczyk Lulu (1980) című filmjének főszerepét játszotta. A világhír viszont neki nem jött össze, mert A bádogdobbal ellentétben a Wedekind-drámából készült absztrakt erotikus művészfilm megbukott.
A forgatás
A bádogdob forgatása 1978. július 31-én kezdődött, és november 17-én ért véget. Bár a cselekmény javarészt Danzigban (a mai Gdańsk) játszódik, ami akkoriban szabad város volt, mégis csak nagyon kevés jelenetet tudtak valóban ott felvenni. A bádogdob ugyanis a vasfüggöny számos országában – beleértve Lengyelországot is – akkor még nem jelenhetett meg. Az egyik produkciós asszisztenst a lengyel hatóságok rövid időre letartóztatták, és a nemzeti iparág szabotálásával vádolták meg, amikor közvetlenül a kikötőben próbált angolnákat vásárolni a tengerparti jelenethez. A lengyel posta ostromát valójában Zágrábban forgatták, és itt vettek fel néhány danzigi utcai jelenetet is. A forgatáson nem lehetett teljesen kiküszöbölni az érzelmi tényezők által okozott nehézségeket sem, így például azt, hogy az Agnest alakító nyugatnémet Angela Winkler és a Jant megformáló lengyel Daniel Olbrychski között a valóságban is titkos szerelmi viszony zajlott. A hangulat néha feszültté vált a két törpe művész, Fritz Hakl (Bebra) és Mariella Oliveri (Roswitha) közötti rivalizálás miatt is. Természetesen a valóságban nem David Bennent hangja törte össze az üvegeket, hanem légpuskával lőtték szét azokat. Egyes esetekben azonban cukorból készítették el az összetörni kívánt üvegtárgyakat.
Igen nagy körültekintéssel forgatták a film meztelenséget és szexet ábrázoló képsorait. A történet szerint ezeknek Oskar olykor a szemtanúja, sőt egyes esetekben a résztvevője is. Mivel a kamera általában Oskar nézőpontját jelenti, ezért bizonyos kényes pillanatokban a gyerek jelenlétét sugallja, holott David Bennent a valóságban nem volt ott a felvételen. Utólag három jelenet váltott ki komoly vitákat: az egyik egy fürdőkabinban játszódik, amikor Oskar megpillantja a vele együtt vetkőző, meztelen Mariát, szemei szó szerint tágra nyílnak, majd odafut a lányhoz, és arcát annak szeméremtestéhez szorítja. Schlöndorff szerint csupán jelezték Maria meztelenségét, de az intim testtájakat nem mutatta a kamera. A színésznő szeméremtestét valójában egy Duvetyn nevű szövet fedte, így a gyerekszínész arca nem érintkezett semmilyen intim testrésszel. (A Duvetynt a filmgyártásban gyakran alkalmazzák az ilyen kényes jelenetek esetében.) Bár a jelenetnek dramaturgiai szempontból fontos szexuális töltete is van – Oskarban tulajdonképpen ekkor támadnak fel először a férfiúi ösztönök –, ezt a forgatáson a legkörültekintőbben kiküszöbölték, és elsősorban azt próbálták érzékeltetni ezzel a képsorral, hogy a figura továbbra is visszavágyik az anyaméh biztonságába. (Hasonló céllal bújik be időnként nagyanyja szoknyája alá is.) A másik kényes jelenet, amikor Oskar és Maria együtt töltenek egy éjszakát, és szeretkezésre kerül sor közöttük. Ezt a film tényleges meztelenség mutatása nélkül érzékelteti, a két test érintkezése valójában nem történt meg: a színészek (David Bennent és Katharina Thalbach) teljesen felöltözve feküdtek a paplan alatt. A harmadik vitatott jelenet, amikor Oskar rajtakapja az apját Mariával szeretkezés közben, és valósággal kényszeríti Alfredet a megzavart aktus befejezésére. Schlöndorff ebben az esetben is hangsúlyozta, hogy a jelenet nem mutatja egyik szereplő tényleges meztelenségét sem, sőt a jelenet kezdetén Oskar nem is látható, csupán a szubjektív kamerának köszönhetően tudjuk, hogy ott van. Ugyanakkor a film egyik reklámfotóján az Alfredot alakító Mario Adorf csupasz hátsóval látható ebben a jelenetben, ez a képkocka azonban a filmből kimaradt.
Az 1979-es cannes-i filmfesztivál
A 32. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1979. május 10. és május 24. között rendezték meg. Ma már általánosnak mondható az a vélemény, hogy a fesztivál történetének egyik legszínvonalasabb seregszemléjére került sor, ahol még a versenyen kívül vetített filmeket is olyan világnagyságok rendezték, mint Miloš Forman (Hair), Federico Fellini (Zenekari próba), Woody Allen (Manhattan), Francesco Rosi (Krisztus megállt Ebolinál), John Huston (Csalhatatlan vér) és Claude Lelouch (Ketten). A nagyjátékfilmek mezőnyében huszonegy alkotás versenyzett, Schlöndorff A bádogdobja mellett például Francis Ford Coppola (Apokalipszis, most), Werner Herzog (Woyzeck), Bo Widerberg (Victoria), Andrzej Wajda (Érzéstelenítés nélkül), James Ivory (Az európaiak), Dino Risi (Kedves papa), Andrej Koncsalovszkij (Szibériáda), James Bridges (Kína-szindróma), Terrence Malick (Mennyei napok), Alain Corneau (Bűnügyi regény), Martin Ritt (Norma Rae), Lordan Zafranović (Árnyak Dubrovnik felett), Luigi Comencini (Forgalmi dugó) és André Téchiné (A Brontë nővérek) új filmje. Magyarországot Jancsó Miklós befejezetlen trilógiája, az Életünket és vérünket első két része, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro képviselte. Fogadtatásuk általában értetlenkedő vagy egyenesen elutasító volt, ennek ellenére Jancsó életműdíjat vehetett át a fesztiválon. A Rendezők Kéthete szekcióban Gábor Pál kiváló drámája, az Angi Vera került a nézők elé, míg az Egy bizonyos tekintet (Un certain regard) összeállításában Kézdi-Kovács Zsolt filmje, A kedves szomszéd kapott helyet. Kézdi-Kovácsot a versenyprogram játékfilmes zsűrijébe is meghívták, melynek tagja volt még Jules Dassin francia és Luis García Berlanga spanyol filmrendező, továbbá Maurice Bessy francia és Rodolphe-Maurice Arlaud svájci újságíró, Robert Rozsgyesztvenszkij szovjet költő, Susannah York angol színésznő, Paul Claudon francia filmproducer és Sergio Amidei olasz forgatókönyvíró. Az elnöki tisztséget Françoise Sagan francia írónő töltötte be, akinek Encore un hiver című rendezését szintén az Egy bizonyos tekintet szekciójában vetítették.
Az 1979-es cannes-i mustrát már akkoriban is „a realizmus fesztiválja”-ként emlegették, és hangsúlyozták, hogy a versenyfilmek többségében a valós társadalmi problémák iránti érzékenység mutatkozott meg. Ez a megállapítás az amerikai versenyfilmekre hatványozottan igaz volt: az Apokalipszis most a vietnámi háború őrületéről festett húsba vágóan realisztikus képet, a Kína-szindróma – másfél hónappal a harrisburgi reaktorbaleset után és hét évvel a csernobili atomkatasztrófa előtt! – az atomerőművek veszélyeire figyelmeztetett, a Norma Rae pedig egy öntudatára ébredő gyári munkásnő története. Az Érzéstelenítés nélkül című filmjében Wajda – hosszabb idő után – újra a jelenből merítette a témáját, és egy sikeres tévériporter életének összeomlásáról tudósított a házasság válságától a szakmai problémákon át a tragikus végkifejletig. Egyesek a művet a lengyel társadalom éles bírálataként értékelték, miközben mások épp azt kifogásolták, hogy mindez bárhol bárkivel megeshetne, nem tipikusan lengyel történet. Mindennapos helyzetet túloz el az európai sztárokkal forgatott Comencini-film, a Forgalmi dugó, amely a címadó közlekedési esemény ürügyén fest találó emberi portrékat. (Nem tudok nem gondolni arra, hogy Spiró György vajon nem-e ettől a valaha nálunk is játszott, de már rég elfeledett opusztól kölcsönözte a Koccanás című színdarabjának az ötletét.) A fesztivál több filmjének is a történelem volt a témája, mint például a Visconti és Bertolucci nyomdokain járó jugoszláv alkotásnak (Árnyak Dubrovnik felett), vagy a fő díjat, az Arany Pálmát megosztva elnyert Apokalipszis mostnak és A bádogdobnak. A két díjnyertes film méltatása kapcsán a kritikusok kiemelték, hogy úgy Coppola, mint Schlöndorff a történelmi közelmúlttal való könyörtelen szembenézés iskolapéldáját nyújtja, ugyanakkor a valós kiindulási alapok mellett teret engednek a gazdag művészi fantáziának is, legyen szó a Wagner zenéjére végrehajtott légi csapásról az egyikben, vagy Oskar üvegrepesztő mutatványairól a másikban.
A folytatás és a rendezői változat
1984-ben a nemzetközi médiát bejárta az a hír, hogy A bádogdob világsikerének köszönhetően Schlöndorff elkészíti a folytatást, hiszen a film csak egy részét dolgozta fel a regény gazdag anyagának. A lelkes tudósítások szerint új főszereplőt sem kellett keresni, mert a forgatás óta eltelt öt év alatt David Bennent testmagassága nem változott, így továbbra is alkalmasnak tűnt Oskar megszemélyesítésére. (Kekeckedésként jegyezném meg, hogy a film azzal ért véget, hogy Oskar növekedésnek indul.) A folytatás végül nem készült el, állítólag David Bennent nem akarta újra eljátszani a szerepet. Schlöndorff visszaemlékezései szerint ahogy teltek az évek, David egyre távolabb került a filmtől, és nem akarta, hogy örökre beskatulyázzák Oskar szerepébe. (Negyven év távlatából és a filmvilág oldaláról nézve azt mondhatjuk, hogy sajnos tényleg nem sikerült kilépnie ebből a skatulyából, bár színpadi művészként a hírek szerint figyelemre méltó karriert futott be.) Az eredeti film húsz perccel hosszabb rendezői változata viszont valóban a közönség elé került 2010-ben DVD-n és Blu-rayen. Egyes források szerint a rendező már az 1979-es cannes-i filmfesztiválra is egy közel 165 perces változatot nevezett, amelyet azonban még a premier előtt megrövidítettek, hogy ugyanazon az estén két előadásban is be tudják mutatni a filmet. A világforgalmazás jogát megszerző United Artists is ragaszkodott ahhoz, hogy a játékidő ne haladja meg a 135 percet. Schlöndorff állítólag mindig is kérlelte a producereit, Anatole Daumant, Eberhard Junkersdorfot és Franz Seitzet, hogy engedjék meg a kihagyott képsorok visszaillesztését, ám a kedvező nemzetközi fogadtatás miatt a megkérdezettek ezt nem tartották indokoltnak.
Harminc évvel később, 2009-ben a berlini Geyer Kopierwerke kapcsolatba lépett a rendezővel, hogy rendezzék a fel nem használt filmszalagok sorsát. A cég a tárolási szerződés meghosszabbítását javasolta, ennek hiányában ugyanis az anyagot kiselejtezték volna. Schlöndorff a végső döntés előtt látni akarta a filmszalagokat, amelyekről megállapította, hogy meglepően jó állapotban vannak. Azonnal elővette az eredeti forgatókönyvet, hogy tisztázza, pontosan hová tervezte ezeket a jeleneteket, és hozzálátott ahhoz, hogy helyreállítsa az 1979-es legelső változatot. Anatole Dauman lánya, Florence és Franz Seitz fia, Peter mint örökösök nem emeltek kifogást ez ellen a terv ellen. (Szüleik időközben elhunytak.) Egyetlen komoly technikai probléma merült fel: a filmszalagokhoz tartozó hangsáv nem maradt fenn. A forgatókönyv alapján rekonstruálták a párbeszédeket, és hozzáláttak az utószinkron elkészítéséhez. Mario Adorf és Angela Winkler hangja megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy harminc évvel korábbi önmagukat szinkronizálják. Ellenben Katharina Thalbach hangja annyira megváltozott, hogy Schlöndorff a színésznő lányát, Annát kérte fel, hogy helyettesítse az édesanyját. David Bennent hangja szintén másmilyen lett (elvégre a beszédhang szempontjából is döntő fontosságú kamaszkor az ő esetében a forgatás utánra esett), mégis úgy döntöttek, hogy vele szinkronizálják a régi tekercseket: Bennent hangját egy különleges hanggenerátor segítségével sikerült úgy megváltoztatni, hogy olyan legyen, mint tizenegy éves korában. A pótjelenetek elsősorban a szereplők jellemrajzát mélyítik el, a cselekmény szempontjából nincsen nélkülözhetetlen dramaturgiai jelentőségük.
Így például Oskar apjáról, Alfredről megtudhatjuk, hogy korántsem olyan meggyőződéses náci, mint amilyennek a hivatalos változat alapján gondoltuk. A film vége felé – közvetlenül Oskar Franciaországból való hazatérése után – ugyanis a boltjában megjelenő náci tisztviselők azt akarják tőle, hogy korábbi ígéretének megfelelően Oskart engedje át egy eutanáziaprogram céljaira. Alfredban azonban az apai érzelmek erősebbek, mint a hazafias lelkesedés, és még Mariával is vitába keveredik, aki szerint nem szerencsés dolog ellenkezni a Gestapóval. (Az Alfredet megszemélyesítő Mario Adorfnak ez volt a kedvenc jelenete, és állítólag komolyan megneheztelt Schlöndorffra, hogy ezt annak idején kivágta a filmből.) Alfrednál is elkötelezettebb náciként ismertük meg Greffet, akinek homoszexuális-pedofil hajlamait a hivatalos verzióból is sejthettük. Egyik szomszédja – a folyton az ablakban trombitáló Meyn – jelenti fel, és Greff – feltehetően a felelősségre vonás és a megszégyenülés elkerülése érdekében – öngyilkosságot követ el. Oskar Lina Greff sikoltozását követve sétál be a házaspár zöldségüzletébe, és a pincében rátalál a felakasztott férfi holttestére. A rendezői változat vége felé a zsidó Fajngold személye is előtérbe kerül. A férfi a treblinkai koncentrációs táborból tért haza. Felesége és hat gyermeke elpusztultak a lágerben, és ő folyamatosan beszélget a szellemükkel. Fajngold megkapta az agyonlőtt Matzerath boltjának tulajdonjogát, sőt némi idő elteltével házassági ajánlatot tesz Mariának. Ez a jelenet lényegében ikerpárja annak, amikor Markus tett ajánlatot Agnesnek. Elődjéhez hasonlóan Maria sem fogadja el a zsidó férfi szerelmét, mert úgy érzi, ebben a városban nincs már semmi keresnivalója. Fiával és Oskarral elhagyja Danzigot, és a film végén elindul a bizonytalan jövő felé. A Gestapo-tisztviselők és Fajngold epizódja áttételesen a nácik által elkövetett szörnyűségeket is érzékeltetni próbálja a nézőkkel, hiszen a lengyel posta javarészt belülről mutatott ostromát leszámítva a barna inges szereplők leginkább fontoskodó, gyűléseken parádézó, kisfiúkkal játszadozó, de igazából nem különösebben veszedelmes emberekként jelentek meg az eredeti verzióban.
A film első felében két pluszjelenetet kapott Jan és Oskar, ami árnyalja a kettőjük közötti viszonyt, bár az az 1979-es verzióból is sejthető volt, hogy Oskar igazi apja nem Alfred, hanem Jan. A rendezői változatban Oskar felfigyel arra, hogy Jan bácsinak kék a szeme, mint neki. „Igen, a Bronskik kék szeműek” – mondja a férfi, de Agnes megtiltja, hogy folytassa ezt a gondolatmenetet. Jan erre azt feleli, hogy nem bírja elviselni, hogy Oskar nem tudhatja meg az igazat. Az egyik legérdekesebb új jelenetben – az orvosi vizsgálat után következik – Gretchen az ábécére tanítja Oskart, a fiú azonban kiköveteli, hogy inkább egy Raszputyinról szóló könyvből olvasson fel neki. Belép a szobába Agnes, aki maga is meghallgatja az orosz sarlatánról szóló történetet. Míg a két nő egymásra figyel, Oskar egy érdekes monológot mond Goethéről és Raszputyinról, a háttérben pedig – fantáziájának kivetüléseként – megelevenednek Raszputyin orgiái. (Raszputyin öltözékében maga a forgatókönyvíró, Jean-Claude Carrière látható.) Említést érdemel egy másik szürreális jelenet is, amely a francia tengerparton játszódik. A kagylót gyűjtő lisieux-i apácákban az egyik náci tiszt kémeket lát, és parancsot ad a likvidálásukra. Beosztottja hiába bizonygatja, hogy ő ismeri ezeket az ártalmatlan teremtéseket. A lemészárolt apácák mennybemenetelének látomása vizuális érzékeltetése annak, hogyan is látja Oskar az őt körülvevő világot. Az új évezred közönsége számára egyes jeleneteket különféle újságcikkek és archív felvételek bejátszásával helyeznek el a történelmi időben. Azt se hagyjuk említés nélkül, hogy a film nemcsak bővült, hanem néhány helyen kicsit rövidült is, hogy minél gördülékenyebb legyen a cselekményvezetés. Schlöndorff nem győzte hangsúlyozni, hogy a beavatkozásokkal nem egy új filmet akart létrehozni, hanem a régit próbálta teljessé tenni.
A magyar színpadi változat
Günter Grass először 2010-ben járult hozzá ahhoz, hogy A bádogdob alapján színházi előadás szülessen. Azóta a mű Németországban és más európai országokban többször is színpadra került. Terjedelmi okokból nem kívánok foglalkozni a külföldi előadásokkal, csupán a hazaival, amelynek premierje 2016. december 22-én volt a budapesti Kamrában Bádogdob címmel. Az adaptálást Mikó Csaba végezte, dramaturg: Gábor Sára és Bereczki Csilla. A díszletet Fekete Anna, a jelmezeket Kálmán Eszter tervezte. Az előadást Hegymegi Máté rendezte, szereplők: Elek Ferenc, Dér Zsolt, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pálmai Anna, Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, Rujder Vivien és Tasnádi Bence. A gyermek Oskart alakító Dér Zsolt az előadás aktualitásáról így vélekedett: „A regény vallomás, Günter Grass személyes, legbensőbb kérdéseit, félelmeit, titkait gyónja meg, dolgozza fel. Fasiszta díszlet és háttér előtt zajlik egy csávó vallomása, gyónása. Kérdései magára irányulnak: jókor mondtam, hogy nem, jókor, hogy igen? Ezek korszaktól, társadalomtól, politikai helyzettől független állandó kérdések, keresések, küzdelmek, harcok.” A felnőtt Oskart megszemélyesítő Elek Ferenc szerint „a Bádogdob egyetemes emberi, tehát mindig a mának fog szólni. Nincs benne semmilyen célozgatás. Egy ember hároméves korában eldönti, hogy nem nő tovább, nem nő fel. Ez olyan csodálatos, erős tézis, hogy semmi szükség aktualizálásra.” A nepszava.hu weboldalon Balogh Gyula így értékelte az előadást: „Fekete Anna díszlete egyszerre funkcionális és költői. Az előadás elején mindent fehér lepel borít, hogy aztán ez a tisztaság átváltozzon egyre mocskosabb valósággá. Remekek Kálmán Eszter jelmezei, a tervező mindig eltalálja azt a kifejező színt, amivel a leginkább érzékeltetni tudja az adott figura karakterét. A színészek sok szerepet játszanak, érezhetően nagy élvezettel teszik. Nagyon sok az öltözés, egymás után kell a legkülönbözőbb figurát életre kelteniük. Ennek a kavalkádnak a szabadsága a nézőre is átragad. Itt minden megtörténhet. Az is jó, hogy a jelenetek nem nélkülözik a humort, a fájó szarkazmust sem.”
Így látták ők
„A rendező, anélkül hogy túlságosan ragaszkodott volna valamiféle illusztratív hűséghez vagy hogy előtérbe helyezte volna saját erőltetett koncepcióit, önálló filmi alkotásként tette át más formanyelvre Grass remekművét. Azt is mondhatnám, hogy rám legkivált a két önálló (és – természetesen – szorosan összefüggő) mű hangulati azonosságai hatottak. Ahogyan – olvasván Grasst – orromban éreztem az őszi krumpliföldek keserédes szárégető illatát, ugyanúgy bőrömig hatolt a – vásznon megjelenő – őszi eső mezei nyirkossága. De továbbmegyek: Gdansk városi miliője a könyvben gondos leírásokból áll össze, a filmen néhány nagytotál az alkonyodó város fölött úgyszólván hasonló hangulatot teremt. Schlöndorff remekül megtalálja azokat az analógiákat is, amelyek a grassi undort hivatottak tolmácsolni.”
(fábián: „Bádogdob”. In: Film, Színház, Muzsika, 1980. január 19., 12. o.)
„A bádogdob eleven és időszerű film, a költői fantázia és a gyomorkavaró naturalizmus lenyűgözően különös keveréke, amelynek megejtő és taszító hatásaitól nehéz szabadulni. Egy nemzet lelkiismeretéhez szól, torzítva mutatva meg a kispolgárság, a fasizmus, a háború patológiáját. Oskar és Danzig ellentmondásossága Németország történelmi krónikájává és a nácizmus groteszkségében is félelmetes kórképévé emeli a filmet. A keserű képsorokban némi optimizmus is fellelhető: hogy a film végén eltávolodó vonat olyan világba viszi-e hősünket, ahol érdemes lesz felnőnie, nem tudni. Csak reménykedhetünk. De a reménykedés lehetősége sem A bádogdobban megjelenített társadalomból, hanem Schlöndorff világlátásából adódik.”
(Hollós László: „Gulliver a felnőttek világában”. In: Új Tükör, 1989. március 26., 26. o.)
„Különösen figyelemre méltó az, ahogyan Schlöndorff a »gyermeki« tekintet könyörtelenül tárgyilagos szemléletét a filmnyelv alapjává teszi, a stílus kiindulópontjává, a magatartás lényegévé. Az egyes jeleneteket – felvonásokat – Oskar monológjai vezeti be, illetve zárják le. A kísérteties gyermekhang narrációja köti át az egyes kiemelt jelenetek közötti képsorokat is – s ahol a hang elhallgat, ott kezd Oskar maga cselekedni. (Grass ugyanúgy váltja a könyvben az egyes szám első és harmadik személyt, ahogyan a film a cselekvés és a narráció kettősségét.) De igen nagy erővel alkalmazza Schlöndorff az ismétlődéseket, akárha gesztusok, színhelyek, zenei elemek vagy cselekvésekről van szó. Hajdan Oskar nagyapja a még fiatal Bronski nagymama négy szoknyája alá bújva menekült a rendőrök elől, utóbb, anyja halála után, ugyanazok alá a szoknyák alá menekül a kis Oskar is. (Schlöndorff ismétléses szerkesztésének ez a kiemelkedő jelentőségű pontja: itt ugyanis, a film elejéhez hasonlóan, mind a narrációt, mind a dialógusokat megszakítja a vonósok fájdalmas, szomorú zenéje, s ugyanúgy ömlik az eső az első jelenetben, mint a temetés után.) De ugyancsak kétszer ismétlődik meg a várost, a tettek színhelyét bemutató nagytotál. Iszonyú füst a város felett, hajnali égbolt, vágtató felhők. S visszatérő motívum a tenger is. […] Az ismétlődések és utalások rendszere eltér a játékfilm egy megoldási pont köré sűrűsödő szerkesztési normáinak néma hagyományától. Schlöndorff az ismétléssel az epikus teljességet idézi fel, s ugyanakkor ez válik a filmidő követelte tömörség alapjává is.”
(György Péter: „Német hétköznapok (A bádogdob)”. In: Filmvilág 1989/5, 44–48. o.)
A bádogdob (Die Blechtrommel / Le tambour / Blaszany bębenek / Limeni doboš, 1979) – nyugatnémet–francia–lengyel–jugoszláv film. Günter Grass azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Jean-Claude Carrière, Volker Schlöndorff, Franz Seitz és Günter Grass. Operatőr: Igor Luther. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Piotr Dudziński, Željko Senečić, Marijan Marcijus, Edouard Pezzoli és Paul Weber. Jelmez: Inge Heer, Dagmar Niefind és Yoshy Yabara. Vágó: Suzanne Baron. Rendező: Volker Schlöndorff. Főszereplők: Mario Adorf (Alfred Matzerath), Angela Winkler (Agnes Matzerath), David Bennent (Oskar Matzerath), Katharina Thalbach (Maria Matzerath), Daniel Olbrychski (Jan Bronski), Tina Engel (a fiatal Anna Koljaiczek), Berta Drews (az idős Anna Koljaiczek), Roland Teubner (Joseph Koljaiczek), Tadeusz Kunikowski (Vinzenz nagybácsi), Andréa Ferréol (Lina Greff), Heinz Bennent (Greff), Ilse Pagé (Gretchen Scheffler). Magyarországi bemutató: 1989. február 3. (Budapest, Filmmúzeum).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.