EGY ROMANTIKUS ANGOL NŐ

Joseph Losey több mint negyvenéves, francia–angol koprodukcióban készült csipkelődő társadalmi szatírája, az Egy romantikus angol nő (1975) annak idején Magyarországon is látható volt, de az évek múltával feledésbe merült. Pedig már csak kiváló szereposztása miatt is méltó lehet a figyelmünkre.

Az Egy romantikus angol nő mintha csak egyik kedvenc filmszatírám, a szerb Dušan Makavejev által rendezett svéd Montenegro (1981) előfutára lenne. Mindkét film egy jómódban élő, középkorú nőről szól, aki megelégeli kiegyensúlyozottan unalmas életét, és a maga módján változtatni akar rajta, de végül mindketten visszatérnek a polgári jólét biztonságot nyújtó aranykalitkájába. Makavejev mindezt kellő fekete humorral adja elő, szembeállítva a jóléti társadalom sterilen unalmas életformáját a jugoszláv bevándorlók zajos és zavaros, ám kétségtelenül lüktetően eleven vitalitásról árulkodó életvitelével. Losey látásmódjától sem idegen némi csipkelődő humor, szemmel láthatóan azonban jóval komolyabban veszi önmagát és a témáját, mint szerb kollégája. Filmjének hősnője, a sikeres író felesége, Elizabeth Fielding Baden-Badenba utazik egy kis kikapcsolódásra. A szállodában felfigyel egy jóképű selyemfiúra, aki egyszer együtt száll be vele a liftbe, és rögtön a tettek mezejére lép. Vagy mindez csak a korosodó, kielégületlen nő és az otthon maradt férj élénk fantáziájában történt meg? Ami egész biztosan valóság, hogy a selyemfiú egyszer csak beállít Fieldingék angliai otthonába. Az asszony nem fogadja túl barátságosan a németországi ismerőst, férjét viszont mintha szórakoztatná a váratlan szituáció, és marasztalja az újonnan megismert látogatót. Ami esetleg meg sem történt Baden-Badenban, az most megtörténik a szigetországban, sőt hősnőnk úgy dönt, hogy otthagyja férjét (és kisfiát) a jóképű selyemfiúért és az ismeretlen, éppen ezért izgalmasnak tűnő jövőért.

Losey stílusérzéke elvitathatatlan, szinte észrevétlenül, ám a részletekre gondosan odafigyelve teremtette meg Baden-Baden, a vidéki angol otthon vagy éppen a Côte d’Azur atmoszféráját. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam ezt a filmet, de a mostani újranézés alkalmával is ugyanúgy hatott rám a hangulata, például az a jelenet, amelyben a selyemfiú a parkban elegánsan elfogyasztja a zsúrkocsistul lopott vacsoráját. Alighanem a stílusérzékben rejlik az Egy romantikus angol nő titka, hiszen a cselekmény önmagában nem több egy ponyvánál, és Losey nem is akar többet kihozni belőle. Illetve egész pontosan amit kihoz, az nem magának a cselekménynek, hanem az elmesélés módjának a hozadéka. Teljesen hihető és érzékletes képet kapunk a brit felső középosztály életformájáról és mentalitásáról. Ellentét persze itt is van, akárcsak a Montenegróban. A különbség csupán annyi, hogy a svéd filmben a hősnő világa és a bevándorlóké egymás mellett, de egymástól nagyjából függetlenül létezik, míg Losey esetében a Fielding házaspár és Thomas világa szimbiózisban állnak egymással: az előbbi „kitermeli” magából az utóbbit. Az irónia abban nyilvánul meg, hogy Elizabeth Fielding kitörni szeretne a maga világából, Thomas viszont oda szeretne bekerülni. Kettőjük kapcsolata már csak ezért is perspektívátlan (hogy a korkülönbséget ne is említsük), ám Losey mintha ezzel azt is ki akarná fejezni, hogy ha az emberek sem „fent”, sem „lent” nem érzik jól magukat a helyzetükben, akkor a probléma esetleg a társadalom egészével lehet. Ezt az értelmezést azonban csak sugallja, de nem erőlteti túl. 

D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című, valaha nagy botrányt keltett regényében az arisztokrata feleség elhagyja nyomorékká vált férjét az alantas származású vadőr kedvéért. A társadalmi osztályok és a szexuális teljesítmény (illetve annak hiánya) közötti összefüggés szimbolikus jelentéstartalma elég nyilvánvaló. Elizabeth Fielding azonban nem válik új Lady Chatterley-vé: eljut ugyan a lázadásig, hogy hátat fordítson addigi elegáns életformájának, ám mégsem tud véglegesen szakítani vele. Tegyük hozzá, hogy ebben szerepet játszik azért az is, hogy Thomas, a selyemfiú sem tekinthető egyértelműen Lawrence vadőrének modern kiadásban. A romantikus hősnők mindent feladnak a szerelemért, Lady Chatterley azonban nemcsak romantikus volt, hanem realista is: tisztában volt az új életforma várható nehézségeivel, és mégis vállalta azokat. Elizabeth Fielding csak addig romantikus, amíg az izgalmasnak látszó új élethez megvan az anyagi jólét biztonsága is, de ha a tüzes szeretőt a férj közreműködésével lekapcsolja a rendőrség, akkor szemrebbenés nélkül visszatér régi életébe. Hogy ez a banális történet többnek látszik annál, mint ami, az a már emlegetett rendezői stílusérzék mellett a színészi alakításoknak is köszönhető. A kétszeres Oscar-díjas Glenda Jackson tökéletesen azonosult a jólét unalmába belefáradt, középkorú nő szerepével: aligha véletlen, hogy Federico Fellini is eredetileg őt szemelte ki a tipikus feleség eljátszására A nők városa (1980) című filmjében, amelyet azonban Jackson egyéb elfoglaltságai miatt lemondott.

Michael Caine pontosan olyan férjet alakít, aki mellett egy változó korban lévő asszony unatkozhat is, pedig valójában mindent nyújtani tud, ami egy férjtől elvárható: anyagi biztonságot, megbecsülést, megértést és szeretetet. Forró öleléseket már nem igazán, talán ezért is fogadja oly szívélyesen Thomast, akiben felesége alkalmi szeretőjét sejti. Helmut Berger szerintem jobb színész volt annál, mint ahogyan a kritikusok annak idején emlegették. Főleg két szerepkör illett hozzá igazán: a neurotikus, olykor kisebb-nagyobb mértékben perverz figurák és az előnyös külsejükből élő selyemfiúk. Rossz nyelvek szerint utóbbiak esetében részben saját magát adta, hiszen köztudomású, hogy a zseniális olasz művész, Luchino Visconti támogatását és rajongását élvezhette. Mindazonáltal kár lenne elvitatni tőle, hogy rendelkezett színészi talentummal is, Thomas szerepében például egyszerre volt nagyvilági és kisstílű. Az epizódszereplők nem adnak hozzá túl sokat a három főszereplő történetéhez, és igazából ez így is van rendjén: ez nem az ő filmjük, rövidke megjelenéseik inkább a főszereplőkről alkotott képet árnyalják. Az Egy romantikus angol nő fentebb ecsetelt erényei ellenére nem igazán filmtörténeti jelentőségű alkotás; kicsit olyan, mint a filmbeli író regényei: szellemes, szórakoztató és hangulatos, ám a szerző következő műve hamar elhalványítja az előző emlékét. Losey esetében ez a következő mű ráadásul a nagy hatású Klein úr (1976) volt Alain Delonnal. Amiben viszont a néhai direktor egyértelműen különbözött regényíró filmszereplőjétől: Fielding könyvei tulajdonképpen egy kaptafára készültek, Losey alkotásai viszont karakteresen különböznek egymástól. 

Így látták ők

„Az irodalmi őskutatás talán a Bovarynéig vezethetné vissza annak a romantikus angol hölgynek az alakját, aki Losey filmjének a középpontjában áll, de a kielégületlen hölgy nemzedékről nemzedékre visszatérő problémája erősen felhígítva és közhelyesen formázódik meg a film forgatókönyvében. […] Glenda Jackson remek alakítása és Losey finoman árnyalt, a tájak, a színhely, a pszichológiai folyamatok – Baden-Baden, az előkelő fürdőhely, az angol úri ház, a féltékenységi megszállottság, a szerelmi felizzás – hangulatát, lényegét mesterien visszaadó rendezése emeli ki ezt a banális történetet a közönséges filmgiccsek sorából, adja meg filmértékét anélkül, hogy – paradox módon – valódi művészi értékké is tenné. Az écriture izgalmas a filmben, de amit elmond, több mint értéktelen.”

(Gyertyán Ervin: „A melodrámák fesztiválja”. In: Filmkultúra 1975/4, 55–69. o.)

„Szorosan vett cselekményét tekintve, meglehetősen szokványos história, a gondtalanság gondjairól, emberi kapcsolatainak kiürültségéről. Amiért mégis különös figyelmet érdemel, az Losey rendkívüli előadásmódja. Azt hiszem, nincs most még egy rendező a világon, aki ilyen tökéletes mívességgel tudna elbeszélni egy történetet, aki ilyen biztonsággal uralja a kifejezés eszközeit. S természetesen – a színészi munka is hibátlanul teljessé válik ilyen irányítás mellett.”

(Bán Róbert: „Cannes, 1975”. In: Film, Színház, Muzsika 1975/22, 18–19. o.)

„Hogy a kigúnyolás lehetett a szándéka, az nyilvánvaló. Kigúnyolni a gazdag semmittevést, a szexbe menekülő unalmat, a manapság oly divatos »keresem önmagamat«-érvelést és még sok egyebet. Ahhoz azonban, hogy a gúnyolódás sikerüljön, határozottabban kellett volna differenciálni az eszközökben, a főszereplők iránti rokonszenvben, jobban tisztázni kellett volna a film célját és stílusát. A romantika vonzásainak azonban ezúttal, úgy látszik, maga a rendező sem tudott ellenállni, amikor kézhez kapta a Thomas Wiseman regényéből Tom Stoppard által készített forgatókönyvet, és kiválasztotta hozzá a rendkívül megnyerő külsejű főszereplőket. […] A filmnek végül is az a legnagyobb hibája, hogy konstruáltnak ható és a kelleténél komolyabban kezelt történetében mindössze közhelyeket elevenít meg, s méghozzá nem is azon a színvonalon, amelyről rendezője már többször bizonyságot adott.”

(Kürti László: „Magánéleti konfliktusok”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/31, 12–13. o.)

Egy romantikus angol nő (The Romantic Englishwoman, 1975) – francia–angol filmdráma. Thomas Wiseman regényéből a forgatókönyvet írta: Tom Stoppard és Thomas Wiseman. Operatőr: Gerry Fisher. Zene: Richard Hartley. Díszlet: Richard Macdonald. Jelmez: Ruth Myers. Vágó: Reginald Beck. Rendező: Joseph Losey. Főszereplők: Glenda Jackson (Elizabeth Fielding), Michael Caine (Lewis Fielding), Helmut Berger (Thomas), Michael Lonsdale (Swan), Béatrice Romand (Catherine), Kate Nelligan (Isabel), Nathalie Delon (Miranda), Reinhard Koldehoff (Herman).