KIFULLADÁSIG

Idén hatvanesztendős a francia új hullám, a nouvelle vague alapfilmje, a Kifulladásig, amellyel Jean-Luc Godard beírta a nevét a filmtörténetbe, a főszerepet alakító Jean-Paul Belmondo pedig egy nemzedék bálványa lett. A film alapjául egy megtörtént eset szolgált, amelyet a szkript eredeti változatát jegyző François Truffaut és Claude Chabrol (maguk is a nouvelle vague meghatározó alkotói) csak kiindulópontnak tekintett. Godard improvizációkra építve valósította meg barátai filmötletét. Az alacsony költségvetés, a szerény technikai háttér és számos esetben a forgatási engedély hiánya miatt egyébként is muszáj volt rögtönözni. Ebben a rendező méltó partnere volt Raoul Coutard operatőr, aki kézikamerával, mesterséges megvilágítás nélkül dolgozott. A Kifulladásig egyik formai bravúrja az ún. „ugró vágás” alkalmazása. Godard alkotása azon kevés művészfilm egyike, amelyet mind a szakma, mind a közönség lelkesen fogadott, s ehhez mérhető nagy sikert a termékenynek mondható rendező soha többé nem ért el. A Kifulladásig nem jutott el a magyar mozikba, mert az illetékesek aggályosnak találták, hogy a rendező lényegében rokonszenvesnek ábrázol egy bűnözőt. Vitathatatlan filmtörténeti jelentősége miatt azonban 1969-ben műsorára tűzte a budapesti Filmmúzeum, a hetvenes években pedig a Magyar Televízió is többször játszotta. 1983-ban Richard Gere és Valérie Kaprisky főszereplésével amerikai remake készült belőle, amely az ősbemutató óta valamelyest felértékelődött, de továbbra sem tartják az eredeti filmmel egyenértékű alkotásnak. 

A történet 

A vagány Michel a francia tengerparton ellop egy autót, és Párizsba indul vele. Előre örül annak, hogy a fővárosban majd egy nagyobb összeghez jut, amelyből külföldre tud utazni. A szép terv megvalósulásának első akadálya egy motoros rendőr, aki igazoltatni akarja őt. Michel hidegvérrel lelövi a zsarut, és folytatja az útját. Párizsban újabb nehézséggel szembesül. Hiába telefonál a remélt pénzért, a vonal túlsó végén senki nem veszi fel a kagylót. Szorult helyzetében egy lányismerősétől kér ötezer frankot. A lány csak ötszázat tudna adni, amit nem fogad el, de egy óvatlan pillanatban lop tőle. Az utcán találkozik egy amerikai lánnyal, Patriciával, akivel nemrég futó kalandja volt Nizzában. Egy újabb randit beszélnek meg. Addig is Michel igyekszik még pénzt szerezni, és egyik barátját, egy utazási iroda alkalmazottját, Tolmatchoffot keresi fel. Alighogy elmegy, detektívek érkeznek, akik Michelről kezdik faggatni a férfit. Tolmatchoff tudni se akar róla, mindent tagad, ám a kolléganője elárulja, hogy Michel pár perce járt ott. A mit sem sejtő Michel ezalatt újságot vesz, és felfedezi, hogy benne van az általa elkövetett rendőrgyilkosságról szóló hír. Újra találkozik Patriciával: nyíltan nem vall színt, de célozgat arra, hogy bajban van. Megint telefonon keresztül próbál pénzt szerezni, ismét eredménytelenül. Ekkor egy kávéházi mosdóban leüt és kirabol egy férfit. Ezután ismét kocsit lop, és azon viszi el Patriciát egy másik kávéházba, hogy ott a lány találkozzon egy újságíró ismerősével. Patricia másnap is találkozik ezzel a férfival, aki azzal kecsegteti, hogy segíteni fog neki újságírói karrierjében. 

A lány hazamegy a szállodai szobájába. Nagy meglepetésére Michel is ott van. Patricia bevallja, hogy egy nagy szerelem után vágyódik, és bár nem hiszi, hogy ezt Michel jelentené számára, mégis lefekszik vele. Hősünk szinte már rutinból lop egy újabb autót: szeretőjét ezúttal a reptérre viszi, egy híres író, Parvulesco sajtótájékoztatójára. Később el akarja adni a lopott kocsit, de az orgazda garázstulajdonos egy dörzsölt gazember: tudja, hogy ügyfelét gyilkosságért körözik, ezért ingyen akarja megszerezni a járművet. Michel dühében leüti a tulajt, és utána taxin távozik. A detektívek ezalatt eljutnak Patriciához, akit Michelről faggatnak. A lány tagadni próbál, mire a felügyelő azzal fenyegeti, hogy ki fogják utasítani az országból, ha nem működik együtt velük. Lelkére köti, hogy azonnal telefonáljon, amint Michel újra feltűnik a színen. Ez hamarosan megtörténik, a fiú azonban észreveszi, hogy követik a barátnőjét. Patriciát sem ejtették a feje lágyára, és lerázza a detektívet. Moziba megy Michellel, utána együtt szereznek egy újabb kocsit. Ismerősökkel futnak össze – köztük van Antonio Berrutti is, az a férfi, akit Michel folyton felhívott a neki járó pénz miatt. A férfi, miután megtudja, hogy Michelt körözik, másnapra megígéri a pénzt. Egy lakás címét is megadja nekik, ahol a pár eltöltheti az éjszakát. Reggel úgy tűnik, minden jóra fordul. Michel megint felhívja Berruttit, és ígéretet kap arra, hogy a barátja hamarosan hozza a pénzét. A fiatalember örömének hamar vége szakad. Patricia ugyanis közli, hogy nem utazik vele, sőt feljelentette, mert igazából nem szereti. Utazzon el egyedül, még mielőtt megérkeznek a rendőrök. Michel azonban belefáradt a bujkálásba, rövidre akar zárni mindent. Lemegy, hogy találkozzon Berruttival, és átvegye tőle a pénzét. Figyelmezteti őt, hogy mindjárt itt a rendőrség, mert Patricia feladta. Berrutti azt kéri, hogy Michel szálljon be a kocsiba, hogy elmeneküljenek. A fiú maradni akar, mire Berrutti legalább egy revolvert akar adni neki. Megjön a rendőrség. Michel menekülni próbál, de rálőnek és eltalálják. Utolsó erejével még fut valamennyit, aztán összeesik. Hamarosan kisebb tömeg veszi körül, köztük van Patricia is. Michel közös játékuk grimaszaival jelez neki, és halála előtt mindössze ennyit mond: Undorító vagy. 

A francia új hullám 

A filmtörténet egyik legnagyobb hatású irányzata, a francia új hullám (nouvelle vague) az ötvenes évek második felében bontakozott ki, és nagyjából egy évtizeden át élte fénykorát. Magát a kifejezést Françoise Giroud (1916–2003) francia újságírónő használta először a La Nouvelle Vague, portraits de la jeunesse című 1958-ban publikált esszéjében. Az irányzat nem volt olyan egységes, mint amilyennek egyes filmesztéták láttatni próbálták – stiláris és világnézeti szempontból semmiképpen sem –, és nem a semmiből alakult ki, hanem megvoltak a maga filmtörténeti-filmesztétikai előzményei. Ezek közül az egyik legfontosabb Alexandre Astruc (1923–2016) 1948-ban ismertetett ún. töltőtoll-kamera-elmélete. Ennek lényege, hogy amíg egy író a tollat, addig egy filmrendező a kamerát használja a társadalmi valóság hiteles megörökítésére. A valóság közvetlen megragadása érdekében az elmélet szerint például kerülendő volt az adaptációk készítése. Astruc ebben rögvest ellent is mondott önmagának, hiszen filmográfiájában adaptációkat is találhatunk. Az új hullám egyik kulcsfogalma a szubjektivitás, az egyéni látásmód érvényesítése a témafelvetésben éppúgy, mint a formai megoldásokban. Ebből a szempontból a francia új hullám sok hasonlóságot mutat a nagyjából ugyanakkor kibontakozott dokumentumfilmes irányzattal, a cinéma véritével, amely szintén a valóság minél hitelesebb visszatükrözésére törekedett. Paradox módon ennek egyik eszközeként a fikciót használták: az alkotók nem elégedtek meg a külső szemlélő, a „krónikás” szerepével, hanem aktívan belefolytak a kamera előtti történésekbe, szituációkat teremtettek, amelyekben a kiválasztott amatőrök életéről drámaian sűrített képet kapott a néző. A nouvelle vague filmtörténeti előzményei közül talán a legfontosabb az olasz neorealizmus, amelynek alkotói kiléptek a műtermek világából, hogy filmjeik a valós helyszínek által is realisztikusak, életszerűek legyenek. Az új hullámosokra hatott a német expresszionizmus is, amelyben a szubjektivitás szintén kulcsszerepet játszott. 

Az új hullám alkotói elvetették a hollywoodi sztárkultuszt, ugyanakkor akaratlanul is egy saját sztárkultuszt teremtettek, amelynek olyan színészek voltak a meghatározó arcai, mint például Jean-Paul Belmondo, Anna Karina, Jeanne Moreau, Jean-Claude Brialy és mások. Mindazonáltal Hollywoodból sem volt mindenki piros lapos: Orson Welles, Howard Hawks és különösen Alfred Hitchcock művészetét a nouvelle vague rendezői igen nagyra tartották. Az André Bazin által 1951-ben alapított szaklap, a Cahiers du Cinéma az új hullámosok egyik „gyülekezőhelyének” számított: a lap vonzáskörébe tartoztak például az irányzat olyan kulcsfontosságú alkotói, mint François Truffaut (Négyszáz csapás, 1959; Lőj a zongoristára, 1960; Jules és Jim, 1962), Jean-Luc Godard (életrajzát lásd lentebb), Claude Chabrol (A szép Serge, 1958; Unokafivérek, 1959; Kettős küldetésben, 1959), Éric Rohmer (Az Oroszlán jegyében, 1962; A férfigyűjtő, 1967; Claire térde, 1970) és Jacques Rivette (Az apáca, 1966; Out 1, noli me tangere, 1971). A nouvelle vague esztétikai alapelveit is a Cahiers du Cinéma ismertette elsőként az olvasókkal. Louis Malle nevéhez fűződik az új hullám talán legbotrányosabb filmje (Szeretők, 1958), ahogyan a legjátékosabb is (Zazie a metróban, 1960). Későbbi művei között is akadtak felzúdulást keltő opuszok: Szívzörej (1971), Lacombe Lucien (1974), Csinos kislány (1978). A figyelemre méltó új hullámos alkotók sorába tartozik Agnès Varda és Alain Resnais is. Varda klasszikusa, a Cléo 5-től 7-ig (1962) érdekessége, hogy a rendezőnő a valós idő és a játékidő szintézisére törekedett. Alain Resnais rendezései tér- és időkezelésük szempontjából hoztak újdonságot a filmművészetbe, különösen a Szerelmem, Hiroshima (1959) és a Tavaly Marienbadban (1961). Az új hullámos rendezők többsége az évek múlásával idomult a hagyományos filmkészítés és -forgalmazás játékszabályaihoz, amit később főleg Chabrolnak és Truffaut-nak róttak fel egyes filmesztéták és némely kollégák, mindenekelőtt az egykori barát, Godard. A francia új hullám több-kevesebb késéssel egész Európa filmművészetét felpezsdítette, és a vasfüggöny mögött is éreztette a hatását, különösen a cseh és a magyar filmgyártásban. 

A rendező 

A francia új hullám vezéregyénisége, a hatvanas évek egyik legjelentősebb rendezője, a francia–svájci Jean-Luc Godard 1930. december 3-án született Párizsban. Édesapja Paul Godard svájci orvos, édesanyja lánykori neve: Odile Monod. Szülei válása után, 1948-ban Godard Párizsba ment, és a következő évben néprajzot kezdett tanulni a Sorbonne-on. Egyetemi évei alatt került kapcsolatba egy párizsi filmklubbal, és bekerült abba a filmbaráti körbe, ahová például François Truffaut, Jacques Rivette és Éric Rohmer is tartozott. Rivette, Rohmer és Godard 1950-ben egy rövid életű filmlapot indítottak, az öt számot megért La Gazette du cinémát. Az ifjú titánok voltak az első szerzői André Bazin szaklapjának, az 1951-ben indult Cahiers du Cinémának, amelyben Godard általában a Hans Lucas álnevet használta. A lapnál töltött időszakot meghatározó jelentőségűnek tartotta rendezői karrierje szempontjából. Rövidfilmekkel indult a pályája. A legelső, az Opération Béton (1953) a svájci Grande Dixence gát építéséről szól. Anyagi okokból Godard mint építőmunkás maga is részt vett az 1950-ben kezdődött építkezésen. (A filmet csak 1958-ban mutatták be, a gátat pedig 1961-ben adták át.) 1955 és 1959 között Godard még négy rövidfilmet forgatott – az egyiket Truffaut-val közösen –, a legjelentősebb közülük a Charlotte és az ő pasija (1958). A nagy áttörést első játékfilmje, a Kifulladásig (1960) hozta meg számára. Mindmáig olvashatunk olyan elemzéseket, miszerint Godard zsenialitásának egyik ékes bizonyítéka, hogy filmes előképzettség nélkül alkotta meg ezt a remekművét. Nos, mint a fentiekből is kiderült, voltak azért néminemű filmes tapasztalatai rendezőként, sőt vágóként is, hogy az elméleti felkészültségéről ne is szóljak. 

Második filmje, az algériai háború brutalitását érzékeltető A kis katona (1961) politikai szempontból különösen nagy vihart kavart, két évre be is tiltották. Ebben az alkotásában dolgozott először a dán származású Anna Karinával, aki néhány évig állandó szereplője volt a filmjeinek. Érdekes színfolt a pályáján Az asszony az asszony (1961) című romantikus vígjáték Karina, Belmondo és Brialy hármasával. Többször is foglalkozott a prostitúció témájával, és a fogalmat tágabb értelemben használta, mint a köznyelvben szokásos: az Éli az életét (1962) Anna Karina, a Két vagy három dolgot tudok csak róla (1967) Marina Vlady személye köré épült. Korai munkái közül a Csendőrök (1963), A megvetés (1963), a Külön banda (1964), az Alphaville (1965) és A bolond Pierrot (1965) szintén a korszak francia alapfilmjei közé tartoznak. Későbbi alkotásaiban még jobban eltávolodott a hagyományos játékfilmek narratív sémáitól, miközben fokozódott érdeklődése a közéleti témák és a politika iránt. Lényegében ebben az alkotói korszakában vált rétegrendezővé, akinek filmjeit a korábbiaknál ugyan kevesebb néző tekintette meg, azok körében viszont máig ható kultusza alakult ki. A Hímnem, nőnem (1966) és a Weekend (1967) által keretezett időszakban született A kínai lány (1967), amely Godard-nak a maoizmus iránti szimpátiáját tükrözi, és egyúttal bemutatja új múzsáját, Anne Wiazemskyt is, aki néhány évig a művész magánéletében is Anna Karina helyébe lépett. 1968 és 1971 között Godard olyan nehezen nézhető és értelmezhető filmeket forgatott, amelyekben radikális politikai nézeteinek adott hangot. Társalkotója többnyire Jean-Pierre Gorin volt, aki a Godard által létrehozott Dziga Vertov Csoporthoz is csatlakozott. Ezen tézisfilmek többségét (Pravda, Keleti szél, Lotte Olaszországban, Vladimir és Rosa stb.) már alig forgalmazták. Godard évek múlva határozottan állította, hogy maoista korszaka semmiféle megbicsaklást nem jelentett a pályáján, és a buzgó filmesztéták is arról győzték meg leginkább saját magukat, hogy ezek a formailag-tartalmilag szélsőségesnek mondható alkotások elengedhetetlen átmenetet jelentenek a korai és a kései Godard-filmek között. 

A Jane Fonda és Yves Montand főszereplésével forgatott Minden rendben (1972) bukása után néhány évig alig lehetett hallani Godard-ról, akinek újabb múzsa-feleség jelent meg az életében Anne-Marie Miéville személyében. Elődjeivel ellentétben Anne-Marie nem színésznőként, hanem forgatókönyvíróként járult hozzá néhány fontos Godard-film megszületéséhez. Godard 1980-ban tért vissza a játékfilmrendezéshez a Mentse, aki tudja (az életét) (1980) című alkotásával. Új filmjeinek többsége bejutott ugyan a hagyományos mozihálózatba, de Godard megmaradt rétegrendezőnek, akire már csak kevesen figyeltek oda, és tevékenysége korántsem fejtett ki akkora hatást a nemzetközi filmvilágban és a közéletben, mint a hatvanas években. Az elmúlt negyven év legjelentősebb és legtöbbet emlegetett Godard-filmjei a Passiójáték (1982), a Keresztneve Carmen (1983), az Üdvözlégy, Mária! (1985), a Detektív (1985), a Vigyázz jobbról (1987), a Nouvelle vague (1990) és a Németország kilenc (új) nulla (1991). 1987-ben nagy meglepetést keltett, hogy szerződést kötött a kétes értékű filmjeiről nevezetes Cannon Filmsszel a Lear király elkészítésére. Filmtörténeti legendák szerint a cég két producere, Menahem Golan és Yoram Globus egy étterembe vitték vacsorázni a rendezőt, ahol lényegében leitatták, és végül a Godard által aláírt szalvétán született meg a szerződés. 2014-es filmje, a Godard: Búcsú a nyelvtől megint egy szinte nézhetetlen, provokatív alkotás volt. Az idők változását jelzi, hogy már senki nem háborodott fel rajta: az opuszt a közönség részéről leginkább érdektelenség fogadta, és ezen a szaklapok lelkendezése sem változtatott. A filmesztéták úgy látják, Godard világképe meghökkentően, de nem indokolatlanul pesszimista: szerinte már nemcsak a filmművészetnek, hanem az egész társadalomnak, sőt az emberiségnek is befellegzett. 2018-ban volt utoljára Godard-premier, s nem valószínű, hogy az idén kilencvenéves rendező forgatna még valamit, főleg ha komolyan veszi saját sötét világ- és jövőképét. Befejezésül említsük meg, hogy a művész 1980-ban Magyarországon is járt, ötvenedik születésnapját Budapesten ünnepelte. 

Jean Seberg 

A Michelt alakító Jean-Paul Belmondo pályafutásával a Félelem a város felett (1975) című filmjéről szóló ismertetőben már foglalkoztam, szóval most nézzük a női főszereplőt. Jean Seberg amerikai színésznő 1938. november 13-án született az Egyesült Államokban, az Iowa állambeli Marshalltownban. Angol–német származású édesanyja, Dorothy Arline Benson (1909–1997) helyettes tanárnőként dolgozott, svéd származású édesapja, Edward Waldemar Seberg (1906–1984) pedig gyógyszerészként ténykedett. Nagyapja családneve még Carlson volt, amikor 1882-ben az Egyesült Államokba érkezett. Itt arra a megállapításra jutott, hogy túl sok Carlson van már az országban, ezért Sebergre változtatta a nevét. Jeannek három testvére volt. Nővére, Mary Ann 1936-ban született. Egyik öccse, Kurt 1942-ben, a másik, David 1950-ben jött világra. (David tizennyolc éves korában egy autóbalesetben életét vesztette.) Jean egy időben gyerekfelügyeletet vállalt: a rábízott, nála nyolc évvel fiatalabb gyermek, Mary Beth Supinger később maga is színésznő lett Mary Beth Hurt művésznéven. Seberg az Iowai Egyetemen drámai művészeteket tanult, a filmezés azonban mindent megváltoztatott. A nagy tekintélyű, osztrák származású rendező, Otto Preminger tizennyolcezer jelentkezőből választotta ki a tizennyolc éves lányt, hogy eljátssza G. B. Shaw Szent Johannájának címszerepét. Jean nem rendelkezett semmilyen komolyabb színészi tapasztalattal – állítólag egyik szomszédja nevezte be a meghallgatásra –, és ennek meg is lettek a következményei. Nehezen viselte a ráirányuló figyelmet, és nem tudta feltalálni magát a kamerák előtt. A film csúfosan megbukott, alakításával a kritikusok különösen elégedetlenek voltak. 

Ennek ellenére Preminger hitt abban, hogy egy csiszolatlan gyémántra lelt Seberg személyében, és egy újabb lehetőséget adott neki. Françoise Sagan regénye, a Jó reggelt, búbánat! (1958) filmváltozatában rábízta Cecile szerepét. A fiatal sztárjelöltnek olyan híres partnerei voltak, mint Deborah Kerr, David Niven, Mylène Demongeot, Juliette Gréco és Walter Chiari. Sajnos Jean ismét lesújtó kritikákat kapott, és a színésznő azt hitte, még el sem kezdődött karrierjének végleg befellegzett. A Columbia Pictures azonban látott benne fantáziát, és hosszú távú szerződést kínált neki. Preminger hajlandó volt elengedni a felfedezettjét a vele kötött szerződésből azzal a feltétellel, hogy alkalmasint egy harmadik közös filmet is készítenek, ám erre végül nem került sor. A Peter Sellers nevével fémjelzett komédia, Az ordító egér (1959) meglepő sikert ért el, és úgy tűnt, Jeannek mégiscsak van keresnivalója a filmvilágban. Még a Jó reggelt, búbánat! franciaországi forgatásán ismerkedett meg François Moreuil filmrendezővel. 1958-ban összeházasodtak, és Franciaországban telepedtek le. 1959-ben Seberg elvállalta a Kifulladásig női főszerepét. Ragyogó kritikákat kapott, Truffaut egyenesen „a legjobb európai színésznő”-nek nevezte. Több francia filmben is játszott – köztük Moreuil első rendezésében (La Recréation, 1961) –, de ezeket a szerepeit nem igazán szerette. Amerikában a Warren Beatty főszereplésével forgatott Lilith (1964, Robert Rossen) című filmben nyújtott alakítása győzte meg a kritikusokat arról, hogy tehetsége végre beérett: rendkívül meggyőzően alakította a skizofrén címszereplőt. Jean Becker Az aranycsempész (1964) című filmjében újra összekerült Belmondóval. Forgatott a magyar származású Nicolas Gessnerrel (Egymilliárd a biliárdasztalban, 1965) és a francia Claude Chabrollal (Hosszú az út Gibraltárig, 1966; A korinthoszi kapcsolat, 1967), a Fine Madness (1966, Irvin Kershner) című amerikai bűnügyi komédiában pedig Sean Connery és Joanne Woodward partnere volt. 

Seberg már 1960-ban elvált Moreuil-től, és két év múlva feleségül ment Romain Gary íróhoz, aki a saját művéből önmaga által rendezett Les oiseaux vont mourir au Pérou (1968) című drámában a nejével játszatta el a női főszerepet. Jeant Lee Marvin és Clint Eastwood oldalán láthattuk a Fesd át a kocsit! (1969) című zenés westernben, énekhangját Anita Gordon kölcsönözte. A bátor stewardesst, Tanya Livingstont formálta meg a katasztrófafilmek divatját elindító Airportban (1970). Truffaut eredetileg Sebergnek szánta az Amerikai éjszaka (1973) női főszerepét, ám nem sikerült kapcsolatba lépnie vele, így a lehetőséget Jacqueline Bisset kapta. Jean utolsó filmjei közül hazánkban az Egy különös szerelem (1972, Alberto Bevilacqua) és a Merénylők (1972, Yves Boisset) a legismertebb. A művésznő 1970-ben elvált Garytől, akitől még 1962-ben fia született, Alexandre Diego. A Macho Callahan (1970) című film forgatásakor Jean érzelmi kapcsolatba került egy forradalmár diákkal, Carlos Ornelas Navarrával. Még abban az évben egy kislányt szült neki, a gyerek azonban kétnapos korában meghalt. Romain Gary sajátjának ismerte el az elhunyt kislányt. Tudta, hogy nem ő az apa, de így akarta megvédeni Seberget, akit akkoriban már az FBI zaklatott a Fekete Párducok afroamerikai mozgalomban vállalt szerepe miatt. Jean 1972-ben feleségül ment Dennis Berryhez, aki szintén filmrendezői karrierre áhítozott. Már külön éltek, amikor Seberg 1979-ben zavaros viszonyt kezdett az algériai Ahmed Hasnival. Állítólag hozzá is ment, bár később azt állította, a férfi bántalmazta őt. A színésznő 1979. augusztus 30-án eltűnt. Oszlásnak indult holttestét szeptember 8-án találták meg egy Renault hátsó ülésén, egy takaróban. Halálát öngyilkosságnak minősítették, mondván, hogy már korábban is többször megpróbált véget vetni az életének. Romain Gary az FBI-t vádolta azért, hogy elvált felesége mentális egészsége végzetesen megromlott. Az író a következő évben, 1980. december 2-án maga is öngyilkosságot követett el. 

A valós háttér 

A Kifulladásig alapötlete abból az újságcikkből származik, amelyet François Truffaut olvasott a France-Soirban 1952 novemberében. A cikk egy kisstílű bűnözőről, Michel Portailről szólt, akit fegyveres rablásért elítéltek az Egyesült Államokban, majd kiutasították az országból. Amerikai barátnőjével, Beverly Lynette (egyes forrásokban: Lumet) újságírónővel tért vissza Franciaországba. A pár a Côte d'Azurön (a francia Riviéra) élvezte a semmittevés örömeit, aminek anyagi fedezetét feltehetően a korábbi rablás biztosította. Amikor Portail értesült arról, hogy Le Havre-ban élő édesanyja haldoklik, 1952 novemberében ellopta egy diplomata autóját a görög nagykövetség elől, és elindult az anyjához. Egy Grimberg (néhol: Grinberg) nevű motorosrendőr üldözőbe vette, mire a bűnöző lelőtte őt. Portail két hétig rejtőzött a rendőrség elől, és végül Párizs központjában, egy Szajnán horgonyzó hajón találták meg. Truffaut-t leginkább az amerikai barátnő személyisége érdekelte: Beverly eleinte segített elrejtőzni Michelnek, aki azt hitte, hogy a lánnyal együtt nyerhet egérutat, az újságírónő azonban feladta őt a rendőröknek. 

A forgatókönyv 

Truffaut az új hullám másik fontos alkotójával, Claude Chabrollal látott hozzá a forgatókönyv kidolgozásához, de egy idő után ejtették a témát, mert nem tudtak megegyezni a történet felépítésében. Állítólag attól féltek, hogy per lesz a dologból, hiszen Portail még élt, elfogása után börtönbe került. Truffaut jól emlékezett arra, hogy Michelangelo Antonioni A legyőzöttek (1953) című szkeccsfilmjének francia epizódját azért cenzúrázták, mert az 1948-ban megtörtént bűnügy lányáldozatának apja beperelte az alkotókat a személyiségi jogok megsértése miatt. Godard néhány évvel később elolvasta Truffaut-ék szkriptjét, amely megtetszett neki, és filmet akart készíteni belőle. Akkoriban a 20th Century Fox sajtóügynökeként dolgozott, és találkozott Georges de Beauregard producerrel. Szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy szerinte a producer utolsó filmje nem volt jó, mire De Beauregard szerződtette őt, hogy megírja tervezett új filmje, a Pêcheur d'Islande forgatókönyvét. Godard nagyon unta ezt a munkát, és hat keserves hét elteltével bedobta azt az ötletet, hogy helyette inkább megrendezné cimborái filmtervét. Chabrol és Truffaut átengedték a szkriptet Godard-nak, sőt még egy levelet is írtak De Beauregard-nak, hogy dolgozni is hajlandók a filmen, amennyiben azt Godard rendezi. Mindketten akkoriban futottak be a szakmában: Truffaut a Négyszáz csapással (1959), Chabrol A szép Serge (1958), az Unokafivérek (1959) és a Kettős küldetésben (1959) rendezőjeként. Hírnevük elegendő garanciát jelentett a producernek arra, hogy támogassa a Kifulladásig elkészítését. Truffaut-t szerzőként, Chabrolt tanácsadóként tüntették fel a főcímben, noha nem volt különösebben sok közük a megvalósult filmhez. Chabrol később elmondta, hogy az ő részvétele kimerült abban, hogy kétszer meglátogatta a forgatást, Truffaut pedig rábeszélte Godard-t arra, hogy adjon egy kisebb szerepet Liliane Davidnek: ennyi volt a tényleges szerepük a Kifulladásig megszületésében.  

Godard maga írta a véglegesnek szánt forgatókönyvet. Eredeti elképzelése azt volt, hogy meghagyja Truffaut és Chabrol történetét, és csupán párbeszédeket ad hozzá. Végül rájött arra, hogy át kell írnia az egészet. Elképzeléseiről lakonikus stílusban ezt mondta Truffaut-nak: „Röviden összefoglalva, a történet egy olyan fiúról fog szólni, aki a halálra gondol, és egy olyan lányról, aki viszont nem.” Michel Poiccard figurájának kidolgozásához Godard nemcsak Michel Portail személyét, hanem Paul Gégauff egyéniségét is figyelembe vette, akit nagy nőcsábászként ismertek. Gégauff volt Chabrol két korai filmje, az Unokafivérek és a Kettős küldetésben forgatókönyvírója. Utóbbi film főszerepét, egy Kovács László nevű férfit Belmondo játszotta, aki ezt a nevet a Godard-filmben álnévként használja. Maga Gégauff akkoriban René Clément számára írta a Ragyogó napfény (1960) forgatókönyvét, amely Alain Delonnak hozta meg a nagy áttörést. Godard egyébként a Kifulladásig több szereplőjét is olyan emberekről nevezte el, akiket még Genfből ismert. A film egyik jelenetében egy fiatal lány a Cahiers du Cinémát árulja az utcán, azt a lapot, amelynek Godard is dolgozott. 

Truffaut korai elképzelése szerint Michel Poiccard egy gyötrődő fiatalember volt, akit a kétségbeesés hajszolt a gyilkosságba torkolló bűnbe, míg Godard Michelje egy erőszakos egzisztencialista bűnöző, aki közönyös a joggal és az erkölccsel szemben. Godard a történet elejét Marseille-be helyezte át. Itt Michelt látjuk, aki úgy tesz, mint aki a Paris Flirtöt olvassa, ám valójában a gyalogos- és gépjárműforgalmat figyeli a vieux-i kikötő előtt. Eltérés van az eredeti szkript és a film befejezése között is. Filmkrónikák szerint Truffaut állítólag úgy írta meg a történet végkifejletét, hogy a rendőrség letartóztatja a lányt, Bettyt, aki elárulja a szeretője rejtekhelyét. (A lány nevét Godard Patriciára változtatta.) A rendőrök rajtaütnek a bárkán, és Michel megadja magát. Azt állítja, hogy halálos adag aszpirint vett be, de persze senki nem hisz neki. Az őrsön azonban összeesik és meghal. Maga Truffaut viszont azt állította, hogy ő egy olyan befejezést írt, amelyben Michel végigmegy az utcán, és egyre több ember megbámulja, hiszen körözési fényképe ott virít minden újság címlapján. Szerinte alaptermészetük különbözőségéből fakadt, hogy Godard egy erőszakosabb befejezést választott. Truffaut és Godard barátsága egyébként később megromlott. Godard olykor már-már becsületsértéssel felérő megjegyzésekkel bírálta Truffaut filmjeit. Truffaut azzal vágott vissza, hogy szerinte a perifériára került Godard epeömlést kap, ha egy-egy volt barátja sikereiről hall. Az évtizedek múlásával Godard kissé visszavett pimaszul szókimondó stílusából. Egy kései interjúban már úgy fogalmazott, hogy nem tartja szemétnek Truffaut filmjeit, melyek nem rosszabbak Chabrol filmjeinél, csak éppen valaha, az új hullám kezdetekor még nem olyan filmekről ábrándoztak. 

A színészválasztás

Egyes források úgy tudják, hogy Godard még hozzá sem kezdett a forgatókönyv megírásához, de már előre megállapodott a két főszereplővel. Truffaut a férfi főszerepre a színész-énekes Charles Aznavourt javasolta. A Godard-ral való találkozás után Aznavour nem vállalta a szerepet, viszont ajánlott maga helyett mást: Jean-Paul Belmondót. (Nem kívánom kétségbe vonni Aznavour szavait, de Belmondo játszott már a Charlotte és az ő pasija című Godard-rövidfilmben is, így szerintem aligha kellett őt különösebben ajánlgatni a rendezőnek.) Bébel (Belmondo közismert beceneve) keveset filmezett a Kifulladásig előtt, és külföldön akkor még teljesen ismeretlen volt. A Cahiers du Cinémában olvasta Godard néhány írását, melyek tetszettek neki, ezért igent mondott a szerepre. Pedig első találkozásukkor egy cseppet sem találta megnyerőnek a direktort: „Azelőtt csak látásból ismertem. Nem hatott rám különösebben. Mindig egyedül láttam, rosszul öltözködött, állandóan borotválatlan, fásult volt, és mindig fekete szemüveget viselt, amitől még fásultabbnak látszott. Szóval elriasztónak, kicsit ellenszenvesnek találtam. És éppen ez a faragatlan alak szólított meg egy napon, hogy akarok-e filmben szerepelni.” 

Az ügynöke hasztalan próbálta lebeszélni Bébelt: szerinte a színész élete legnagyobb őrültségét követi el, ha aláírja a szerződést. 1964-ben Belmondo így emlékezett vissza a filmre: „Egy időben bennem is volt bizonyos fajta elkeseredés a világ iránt, és akkor ajánlották a Kifulladásig című film főszerepét. Mikor elmondták, hogy fiatal gengsztert kell alakítanom, máris tetszett a dolog, magam is szeretem a kalandokat, meg akkor még zöldfülű is voltam, tele bolondos elképzelésekkel. Sokat vitáztunk forgatás közben a rendezővel. Nem volt bennem annyira tiszta a figura, mint ahogy Godard elképzelte. Nagyobb hévvel csináltam, és csak lassan szoktam meg, hogy a gengszter is úgy viselkedik, mint egy precíz mérnök vagy jogász, vagy üzletember. De én azt hiszem, hogy éppen ezzel nyertem meg a fiatalok szívét. A francia fiatalság őrjöngött a filmért, hosszú hónapokon át állandó telt házzal játszották. A gengszter kilépett a szerepéből, valahol általánosan megfogalmazta a fiatalok jelenlegi problémáit.”

Belmondo viszonylagos ismeretlensége miatt Godard egy ismertebb, némi kereskedelmi vonzerőt is jelentő színésznőt akart Patricia szerepére. (Egyes források úgy tudják, első kiszemeltje a dán modell, Anna Karina volt, aki akkor még nemet mondott neki.) Korábban lelkesen írt a Cahiers du Cinémába Jean Sebergről a művésznő első két filmszerepe kapcsán. Megtudta, hogy Seberg épp Párizsban tartózkodik. Godard ismerte a színésznő férjét, Francois Moreuilt, aki maga is rendezői babérokra vágyott, szóval sikerült találkoznia a kiszemeltjével. Seberg nem találta különösebben rokonszenvesnek Godard-t: „Hihetetlenül introvertált, rendezetlen külsejű fiatalember, aki még akkor se nézett a szemembe, amikor hozzám beszélt”. Nem akarta elvállalni a szerepet, Moreuil azonban rábeszélte. A gázsija tizenötezer dollár volt – a teljes költségvetés egyhatoda –, amelynek egy részét Moreuil kénytelen volt átutalni a Columbiának, hogy az amerikai cég beleegyezzen a nála szerződött színésznő francia vendégszereplésébe. Seberget a közös munka se győzte meg Godard tehetségéről, és forgatás közben egyre éleződött a köztük lévő feszültség. A csúcsjelenetet, amikor Patricia bevallja Michelnek, hogy feladta őt a rendőrségen, Seberg úgy akarta eljátszani, hogy a figura felzaklatott állapotban van, mert ezt tartotta a helyes érzelmi reakciónak. Godard ellenben azt akarta, hogy maradjon hűvös és nyugodt. 

A színésznő akarata győzött, ám az utószinkron közben Seberg rájött, hogy mégis Godard-nak volt igaza, és a szöveget már a rendezői instrukció szerinti hanghordozásban mondta fel, ami nem mindig volt összhangban a vásznon látható gesztusaival. Pierre Rissient rendezőasszisztens szerint Sebergnek fogalma sem volt arról, hogy miben vesz részt, és egyre azon tépelődött, hogy ez a furcsa film fog-e egyáltalán érdekelni valakit. A Kifulladásig hatalmas sikere – amely az ő érdeme is volt – viszont annyira megváltoztatta a rendező iránti érzéseit, hogy hajlandó volt eljátszani egy másik Patriciát is a Le Grand Escroc című Godard-szkeccsben. Godard egyébként értékelte Moreuil segítségét abban, hogy Seberg igent mondjon a Kifulladásigra, és rábízta a film egyik mellékszerepét, egy újságírót, aki több kollégájával – köztük Patriciával – együtt az Orly repülőtéren interjút készít Parvulescóval. (Ezt a figurát a filmrendező Jean-Pierre Melville alakítja. A szerepet eredetileg az olasz neorealista rendezőnek, Roberto Rossellininek írták.) Mellesleg maga Godard is látható a filmben: ő az a férfi az utcán, aki felismeri Michelt az újságban megjelent körözési fotója alapján, és feljelenti őt. A színészek közül említsük meg Roger Hanint (Carl Zubart) is, aki még ugyanabban az évben egy másik filmtörténeti jelentőségű műben, Luchino Visconti Rocco és fivérei (1960) című családeposzában is fontos epizódszerepet játszott. 

A forgatás 

Godard úgy tervezte, hogy korai rövidfilmjeinek operatőrje, Michel Latouche áll a kamera mögé a Kifulladásig forgatásán is. Georges de Beauregard azonban ragaszkodott Raoul Coutard-hoz, akivel már korábban hosszabb távú szerződést kötött. Godard-ra nagy hatást gyakorolt Jean Rouch filmje, az Én, a néger (1957): mesterséges díszletvilág helyett valós helyszíneken forgatták, dokumentarista stílusban, ugrásszerű vágásokkal. Godard hasonlóképpen képzelte el a Kifulladásigot, ezért arra utasította Coutard-t, hogy az egész filmet kézikamerával vegye fel, mesterséges fény használata nélkül. (A természetesség érdekében a színészeket sem sminkelték.) Coutard úgy gondolta, hogy nincs hírneve, ami kockán foroghatna, de van benne kíváncsiság, hogy részt vegyen ebben a rendhagyó filmes kalandban. A gyenge fényviszonyok miatt Ilford HP5 márkajelzésű filmet kellett használnia, ilyet azonban akkoriban játékfilmek számára még nem gyártottak. Coutard ezt úgy oldotta meg, hogy 35 mm-es fényképezőgéphez vett egyenként 18 m hosszú HP5-filmtekercseket, és ezeket 120 méteres szalagokká ragasztotta össze. A fényérzékenységet 400-ról 800 ASA-ra állította. A fényképezőgépes filmek perforációja másmilyen, mint a mozifilmes filmé, s a preparálással létrejött filmszalagot csak a Cameflex kamera tudta kezelni. Mivel a zajos kamera alkalmatlannak bizonyult a szinkronhangzásra, komoly technikai utómunkálatokra volt szükség. 

A film forgatása 1959. augusztus 17-én kezdődött. Godard az Hôtel de Suède közelében található Notre Dame kávézóban találkozott a stábbal. Két órán keresztül filmeztek, aztán a rendező ideiglenesen kifogyott az ötletekből. Coutard szerint gyakorlatilag végig improvizálva forgattak. Godard az improvizált párbeszédeket egy füzetbe jegyezte le, amelyet csak a színészeknek mutatott meg. A szöveget odaadta Belmondónak és Sebergnek, és rövid próba után már forgott is a kamera. A legtöbb kiszemelt helyszínre, beleértve a bulvárokat és a mellékutcákat, nem kaptak forgatási engedélyt, aminek Godard titokban örült, mert ezáltal még spontánabbak lettek a felvételek. A helyszínek előzetes kiválasztásának köszönhetően Pierre Rissient rendezőasszisztens szerint egyáltalán nem volt kaotikus a forgatás, inkább nagyon is rendezettnek tűnt. A Tolmatchoffot megszemélyesítő Richard Balducci fogatókönyvíró és rendező viszont úgy emlékezett, hogy egy-egy forgatási nap tizenöt perctől tizenkét óráig terjedhetett, attól függően, hogy aznap Godard-nak éppen mennyi ötlete volt. A forgatás bulvárszenzációval is szolgált, mivel Georges de Beauregard és a rendező között egy kávézóban tettlegességre is sor került. Ennek előzménye az volt, hogy Godard egy napon gyomorrontásra hivatkozva beteget jelentett. A producer már amúgy is elég ideges volt Godard szokatlan forgatási módszerei miatt, és amikor egy kávézóban ott-találta a békésen falatozó „beteg” rendezőt, azonnal rátámadt, és igazi bunyó alakult ki közöttük – csak a Paris Match újságírói tudták szétválasztani őket.

A filmet a történések sorrendjében forgatták, kivéve az első jelenetet, amely csak a forgatás vége felé került sorra. Michel és Patricia hálószobajelenetét az Hôtel de Suède-ben vették fel minimális stábbal és mesterséges megvilágítás nélkül, akárcsak a külsők esetében. Ezt a helyszínt nem volt könnyű megszerezni, de Godard ragaszkodott hozzá, mert az ötvenes évek elején itt élt egy darabig, miután visszatért Dél-Amerikából. Godard bonyolultnak, időigényesnek és főleg drágának tartotta, hogy a kameramozgáshoz egy ún. dollyt béreljenek. Helyette inkább szereztek egy kerekesszéket, amelybe beleült az operatőr: általában Godard tolta a széket, és ily módon követték kamerával a mozgó szereplőket. (Godard ezt az ötletet Jean-Pierre Melville-től kapta, aki három évvel korábban a Bob nagyban játszik forgatásán élt ugyanezzel a módszerrel.) Az utcai jelenetek esetében gyakran arra kényszerültek, hogy rejtett kamerával forgassanak. Coutard például egy postai autóban rejtőzött el, és egy résen keresztül filmezett. A forgatás 23 napig tartott, és 1959. szeptember 12-én ért véget. Az utolsó jelenetet, Michel halálát a rue Campagne-Première-en vették fel. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a forgatás idejére esett Dwight D. Eisenhower amerikai elnök párizsi látogatása: ez szóba is kerül, sőt az elnöki menetre várakozó tömeget is látjuk. 

Belmondo évekkel később elmondta, hogy a Kifulladásig forgatása azért is jelentett óriási élményt számára, mert a teljes szabadság érzésével ajándékozta meg. Nem volt semmiféle mesterséges felhajtás, nem nyüzsögtek körülöttük a stábtagok vagy a díszletmunkások, nem voltak reflektorok, nem kellett kábeleket kerülgetni, előre felrajzolt jelekre lépdelve mozogni, stb., stb. Olykor még ők sem tudták, hol a kamera, amely veszi őket. A színész elmondta, hogy bár nagy káosznak látszott az egész, és ő sem bízott abban, hogy bármi használható kisül majd az egészből, Godard valójában hagyományos forgatókönyv nélkül is pontosan tudta, hogy mit akar, és csupán azzal nem volt rögtön tisztában, hogy az objektív körülményeket – például az aktuális fényviszonyokat vagy az adott helyszín pillanatnyi állapotát – hogyan építse be a soron következő jelenetbe. Belmondo úgy érezte, nincsen a technika vagy a kamera korlátjai közé szorítva: bárhová mehetett, bármit mondhatott, hiszen Godard spontán, természetes viselkedést és reakciókat várt tőle még akkor is, ha igazából szerepet játszott. Belmondo így emlékezett vissza az utolsó jelenet felvételére: „És amikor meghaltam, amikor összeestem az utcán, rá a terelővonalra, nagyon sokan azt kérdezték tőlem: »Miért épp ott?«. Azért, mert Godard azt mondta: »Golyót kapsz a hátadba, és futsz. Ha eleged van, összeesel.« Nem azt mondta, itt és itt fogsz összeesni. Futottam egyik oldalról a másikra, és az emberek, akik láttak az utcán, azt hitték, hogy részeg vagyok, nem sebesült. […] Odaértem a boulevard Raspailhoz, és rázuhantam a zebrára, de nem szándékosan. Nem volt abban semmi jelképes. Egyszerűen nem akartam, hogy elgázoljanak!” 

A vágás 

A Kifulladásig Cécile Decugis vágónak és asszisztensének, Lila Hermannak köszönhetően nyerte el végső formáját, amelyhez persze Godard adta az útmutatásokat. Decugis később elmondta, hogy az opuszt már a bemutató előtt az év legrosszabb filmjeként emlegették, miután nyilvánosságra kerültek bizonyos részletek a rendhagyó forgatásról. Coutard kijelentette, hogy a vágás adta meg a film igazi lendületét, amely forgatás közben még nem volt érezhető, és merőben eltért a korszak más filmjeitől. A legtöbb filmkrónikában azt olvashatjuk, hogy a Kifulladásig volt az első film, amelyben az ún. ugró vágás figyelhető meg. A módszer korai változatát azonban már Georges Méliès (A vihar, 1908) és Dziga Vertov (Ember a felvevőgéppel, 1929) is alkalmazta, bár tagadhatatlanul a Godard-film után kezdett elterjedni, és napjainkban már a mainstream filmek eszköztárába is bekerült. (Az ugró vágásról érdemes elolvasni Varga Balázs cikkét is.) Pierre Rissient szerint nemhogy forgatáskor, de még a vágás megkezdésekor sem gondoltak az ugró vágás alkalmazására, munka közben alakultak így a dolgok. Jean-Pierre Melville szerint az első vágás túl hosszú volt, és Godard tőle kért tanácsot a rövidítéshez. Ő azt javasolta, hogy hagyjon ki minden olyan jelenetet, amely lassítja a cselekményt, így például a Melville által alakított Parvulesco epizódját is. Godard végül úgy döntött, hogy nem hagy ki egyetlen jelenetet sem, hanem mindegyikből kivág valamennyit innen-onnan. Így alakult ki az „ugró vágás” technikája, s a végeredményt Melville igen meggyőzőnek találta. 

A fogadtatás 

A Kifulladásig jelentőségét már a maga idejében felismerték: Godard megkapta a fiatal rendezők elismerésére alapított Jean Vigo-díjat és az 1960-as berlini filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat is. Átvehette még a francia és az olasz filmkritikusok szervezetének díját is: az előbbit megosztva kapta meg Jacques Beckerrel, akit Az odú (1959) című filmjéért díjaztak. Ne gondoljuk azonban, hogy csak a finnyás kultúrsznobok lelkesedtek a filmért: a Kifulladásig kiemelkedő közönségsikert aratott, amelyet Godard később egyetlen más alkotásával sem tudott megismételni. Párizsban 810 821 néző látta a filmet, országosan pedig 2 082 760-an váltottak rá jegyet. (A direktor egyébként „tévedés”-nek nevezte a Kifulladásig meglepő sikerét.) Belmondo egy csapásra a fiatalok bálványa, az új hullám első szupersztárja lett. A híres és rettegett amerikai kritikus, Roger Ebert szerint az Aranypolgár (1942, Orson Welles) óta nem volt példa arra, hogy egy fiatal rendező ennyire nagy hatású filmmel álljon elő, amely évtizedeken át inspirálóan hatott más filmkészítőkre is. 

A Kifulladásig és a magyar filmforgalmazás 

A Kifulladásig híre hamar eljutott Magyarországra, de a filmet évekig hiába várták a hazai nézők. Érdeklődő levelek érkeztek a filmlapok szerkesztőségeibe: ezekre eleinte olyan válaszok születtek, hogy a hazai illetékeseknek még nem volt módjuk megtekinteni a filmet, később pedig olyanok, hogy még nem döntöttek a sorsáról. 1964 januárjában Francia Filmnapokat tartottak a budapesti Filmmúzeumban az új hullám jegyében, és a magyar közönség ekkor láthatta először Godard opuszát. Ugyanazon év október 13-án a Hajdú-Bihari Naplóban „Miért nem mutatjuk be?” címmel egy cikk jelent meg, melynek szerzője, Veress József megpróbált magyarázatot adni arra, hogy milyen okok miatt nem kerülnek széles körű forgalmazásba egyes világhírű nyugati filmek. A Chaplin-filmek, Elia Kazan alkotásai és a Híd a Kwai folyón (1957) esetében a teljesíthetetlen anyagi feltételeket és a nyugati partnerek politikai indítékú elzárkózását említette. Kicsit bővebben foglalkozott a Vasárnap soha (1960, Jules Dassin), a Madarak (1963, Alfred Hitchcock), Az igazság (1960, Henri-Georges Clouzot) és a Kifulladásig mellőzésének okaival. Dassin alkotása szerinte a „prostituáltromantika” jegyében készült, Hitchcock filmjének pedig, bármilyen profin van elkészítve, semmi értelme: „Időnként ki kell szaladni a teremből, hogy az ember felfrissüljön”. Clouzot filmjének hibájául a „kulturált konzervatizmus”-t rótta fel, hogy a polgári erkölcs nézőpontját képviseli, de nem jut el az igazi mélységekig. S hogy mi volt a gond Godard művével? „Ez az a film, melyről hazánkban is számos elemzés látott napvilágot; a modern filmművészet egyik jellegzetes, valósággal iskolát teremtő alkotása. Mint film ragyogó – de eszméje, erkölcsi nézőpontja, filozófiája reakciós, nem beszélve arról, hogy a bandita főhőst Godard rokonszenves lázadónak ábrázolja. Furcsa világ, torz szemlélet tükre ez a rafináltan elkészített mű. Képvezetésben, ritmusban, cselekménybonyolításban, feszültségteremtésben egyébként kitűnő, Belmondót és Jean Seberget sem lehet könnyen elfelejteni.” 

A cikkben is említett számos hazai elemzésnek köszönhetően a Kifulladásig 1969-ben a Filmmúzeumban újra a közönség elé került, csak 16 éven felüli nézők számára. A filmet először 1973 májusában mutatta be a Magyar Televízió éjszakai előadásban. A Zalai Hírlap kritikusa, H. S. a „Maradhatott volna a múzeumban” című tévékritikájában lényegében felmelegítette Veress idézett cikkének negatív megállapításait: „A baj ott kezdődik, hogy a film ezzel az emberi, valóban elképzelhető magatartásformával nem száll szembe, nem ítéli el. Éppen ellenkezőleg. Mintha egyenesen szimpatizálnának a film készítői ezzel a gátlástalan gyilkossal. El nem kötelezettségét, felelőtlenségét, lelkiismeretlenségét a »szabad ember« könnyedségének állítják be. Ez a »szabad ember« egyik pillanatban gyilkol, a másik pillanatban durcáskodik, játszadozik, mint a gyerek, majd végül vérében fetrengve közli a világról alkotott véleményét: »Undorító vagy«. Még szomorúbb, hogy a néző szemében igaza is van! Hiszen végeredményben nem a megérdemelt büntetése éri utol, hanem szerelme árulásának áldozata lesz. És szerelmese sem azért jelenti fel, mert megundorodott a gyilkostól, mert elfordult tőle, hanem azért, hogy kipróbálja, vajon szereti-e hősét igazán? Hát ez tényleg undorító. Ilyen mondanivalókkal bizony nem tudunk mit kezdeni, de nem is akarunk. Az a legkevesebb, amit remélünk, hogy ez a fajta emberi magatartásforma, a »veszélyesen élni« efféle életfilozófiája minél kevesebbeket hódít meg...” Ez a vélemény végül nem vált általánossá. A Kifulladásig a filmesztétikai oktatás egyik alapfilmje lett, melyet a televízióban ez okból kifolyólag később már napközben is játszottak. 

Az amerikai remake

A Godard-film amerikai remake-jét 1983-ban mutatták be Jim McBride rendezésében. A forgatókönyvet McBride és L. M. Kit Carson írta az eredeti szkript felhasználásával. Kezdetben velük dolgozott Michael Mann is, aki azonban kiszállt a munkából, miután lehetősége nyílt egy saját film, Az erőd (1983) megrendezésére. A remake cselekményének helyszíne Párizs helyett Los Angeles lett, és megcserélődött a két főszereplő nemzetisége is: McBride-nál a bűnöző (Jesse) amerikai és a lány (Monica) francia, míg Godard-nál fordított volt a helyzet. A változtatásnak megfelelően a Belmondo által játszott figura családnevét (Poiccard) az amerikai verzióban a lány viseli. Jesse eljátszására szóba került Robert De Niro, Al Pacino és John Travolta is, mígnem a korszak férfi szexszimbólumára, Richard Gere-re esett a választás. Korábban Gere lépett Travolta helyére az Amerikai dzsigoló (1980) című erotikus drámában – sőt 2002-ben a Chicago filmváltozatában is –, mivel kollégája nem vállalt meztelen jeleneteket, márpedig ilyenek a Godard-film remake-jében is voltak. Monica megformálására is több színésznőt számba vettek – például Nastassja Kinskit –, ám Gere ragaszkodott a francia Valérie Kapriskyhoz, akinek ez volt az első amerikai filmje. Mindketten különösen fontosnak tartották a szerelmi jeleneteket, melyeket illetően Valérie a nálánál tizenhárom évvel idősebb Richardot tartotta a legtökéletesebb partnernek. Véleménye szerint nem játszották, hanem élték ezeket a pillanatokat. 

A művésznő kétértelműen úgy nyilatkozott, hogy „a látottaknak legalább a fele valóság volt, és nem színjátszás”, ami alapot adott azokra a pletykákra, hogy a kamerákon kívül is viszonyuk van egymással. Akkoriban ezt mindketten tagadták, ám a kilencvenes években a bulvársajtóban olyan hírek jelentek meg, hogy Kaprisky rendületlenül ostromolja Richardot, akit nem tudott feledni közös filmjük óta (pedig a feledésben Alain és Anthony Delon egymással is rivalizálva próbált segíteni neki), és nem csinált gondot abból, hogy imádottja akkor épp Cindy Crawford férje volt. A Kifulladásig Los Angelesben korabeli szakmai fogadtatása nem volt túl jó. Az általános vélemény szerint a remake meg sem közelítette az eredeti film színvonalát, mindazonáltal nem volt kimondott anyagi bukás: hét és félmillió dollárból forgatták, és az Egyesült Államokban közel húszmillió dollár bevételt termelt. Az ősbemutató óta eltelt harminchét év alatt kultuszfilmmé lépett elő, és ma már inkább úgy tartják, hogy ha nem remake-ként nézzük, akkor tulajdonképpen kellemes meglepetést okoz. Eredetileg egyébként Jesse a remake-ben is meghalt volna, miként Michel az eredeti filmben, ám a tesztközönségnek nem tetszett, hogy Gere elhalálozik, ezért függőben hagyták a dolgot: látjuk, hogy az utolsó pillanatban Jesse rálő a rendőrökre, akik feltehetően viszonozzák a tüzet, és megölik őt, de ez a fantáziánkra van bízva. Quentin Tarantino, aki köztudomásúlag rajong a B-filmekért, McBride alkotását az egyik „legmenőbb” (coolest) filmnek nevezte, amely „tökéletesen kielégíti a képregények, a rockabilly zene és a filmek iránti minden megszállottságomat”. 

Így látták ők 

„A Kifulladásig hőseit mindenesetre az jellemzi, hogy a világ szétszakadozottá és megfejthetetlenné, véletlenek sorozatává vált számukra, s bár a maguk módján a szabadságot keresik, hiába próbálkoznak. Ezért nem tudjuk csak elítélni őket. Szánalmat is érzünk irántuk, hiszen a száguldó autók és a pisztolyok ropogása mellett is két szerencsétlen ember boldogság iránti vágyakozása szól felénk. Godard ezt a szétszakadozott világot úgy ábrázolja, hogy szakít a hagyományos filmdramaturgia számos szabályával, mellőzi a logikai és időrendi folytonosságot, a jelenetek egymásba kapcsolását. A jórészt rögtönzéseken alapuló, összevissza csapongó meseszövése ellenére egy pillanatig sem hat zavarosnak a film, sőt nagymértékben leköti az érdeklődésünket. Godard-nak már ebben az első filmjében sikerült egy friss, lenyűgözően egyéni stílust megteremtenie.” 

(„Kifulladásig”. In: Filmek könyve. Szerkesztő: B. Egey Klára. Budapest, 1967, Magvető, 244–248. o.) 

„A Kifulladásig egy életérzés filmje is: sokan követték Poiccard-Belmondo és Patricia-Jean Seberg féktelenségét és a világ szabályainak fittyet hányó antikonformizmusát. A rendező egyébként hatásos, riportszerű képekben idézi a párizsi utcát, a párizsi életet, a felelőtlenek tartalmatlan vegetációját. A kifulladás rajzát el is hisszük, hiányoljuk azonban a következetesebb alkotói állásfoglalást, mely – ahelyett, hogy piedesztálra emelné – elmarasztalhatná és megbírálhatná a hetyke vagányt, akinek – ha jól figyelünk – az égvilágon semmi bűne nincs, csak az, hogy nem bújt ki csalafinta módon a hekusok karmai közül.” 

(Veress József: „Kifulladásig”. In: Kétszáz film. Budapest, 1969, Magvető, 410–412. o.) 

„A rendező filmjében – mint az »új hullám« annyi más alkotása – azt kívánta példázni, hogy korunkban devalválódtak az emberi kapcsolatok, az erkölcsi szabályok, nehéz eldönteni, valójában mi is a jó és a rossz, értékítéleteink relatívak. Ugyanakkor a néző előtt világos, hogy ez az elmélet csupán tetszetős póz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a film maga, hiszen nem tud megoldást, megmarad a dolgok felületén. Alkalom csak, hogy az alkotók elmondhassák véleményüket az életről és hangot adjanak lelkiviláguk rendezetlenségének egy kitalált történet ürügyén. A megkésett bemutató egyébként ma már alig nyújt többet filmtörténeti érdekességnél, hiszen e témában sok hasonló és jóval értékesebb filmeket láthattunk az utóbbi időben. Művészi kvalitásai – a hagyományos filmépítkezéssel való szakítás, a mozgékony kamera és egy közvetlen, sajátos »filmnyelv« teremtése – azonban vitathatatlanok.” 

(Név nélkül: „Katolikus szemmel”. In: Új Ember, 1969. július 6., 2. o.) 

„Ugyanis a rendezői, elbeszélői szándék Michel és amerikai barátnője cselekedeteinek mozgatórugóit szeretné bemutatni. A főhős oldalára állít, akárki legyen is az. Övé a szimpátiánk, mert a gengszterfilmek hatásmechanizmusának köszönhetően neki drukkolunk; neki van terve, ő akar valamit elérni, még ha ez a cél nem áll is összhangban a körülötte lévő világ szabályaival. Halála, amikor a nyílt utcán hátulról meglövik a nyomozók, ráadásul még megnyerőbbé teszi, mert tudjuk, hogy a hozzá legközelebb álló személy adta fel, abból a meggondolásból, hogy ha meg tudja ezt tenni, nem szereti őt. »Ocsmány vagy«, mondja utolsó leheletével, s ez akkor és ott nemcsak Patríciára vonatkozik, hanem úgyszólván az egész világra.” 

(Kelecsényi László: „Vezetékneve: Godard”. In: Filmvilág 2014/12, 43–45. o.)

Kifulladásig (À bout de souffle, 1960) – francia bűnügyi dráma. Forgatókönyv: François Truffaut, Claude Chabrol és Jean-Luc Godard. Operatőr: Raoul Coutard. Zene: Martial Solal. Vágó: Cécile Decugis. Rendező: Jean-Luc Godard. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Michel Poiccard / Laszlo Kovacs), Jean Seberg (Patricia Franchini), Daniel Boulanger (Vital rendőrfelügyelő), Henri-Jacques Huet (Antonio Berrutti), Roger Hanin (Carl Zubart), Van Doude (önmaga), Claude Mansard (Claudius Mansard), Liliane David (Liliane / Minouche), Jean-Pierre Melville (Parvulesco, az író). Magyarországi bemutató: 1964. január 15. (Francia Filmnapok, Budapest, Filmmúzeum), 1969. június 19. (Budapest, Filmmúzeum), 1973. május 12. (tévé). 

MÉG TÖBB BELMONDO! 

A betörés

Félelem a város felett 

Zsaru vagy csirkefogó