A közelmúltban töltötte be 87. életévét Richard Chamberlain amerikai színész, akire a magyar közönség a nyolcvanas évek olyan sikersorozataiból emlékszik a legjobban, mint A sógun (1980) és a Tövismadarak (1983). Mindazonáltal már a hatvanas-hetvenes években is több emlékezetes szerepet játszott, így például Pjotr Iljics Csajkovszkijt a Zenerajongók (1971) című Ken Russell-filmben, amely idén ötvenesztendős. Rendhagyó életrajzi filmről van szó, amelyben a zene nem aláfesti a történéseket, hanem a mű vezérfonalát jelenti. A rendező számos jelenetben Csajkovszkij zenéjével érzékelteti a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, vágyait és félelmeit. Olyan Csajkovszkij-művek részletei csendülnek fel, mint a Scherzo Burlesque a II. (c-dúr) szvitből, a b-moll zongoraverseny, az 1812 (nyitány), a Levélária az Anyegin című operából (énekel: April Cantelo), a 6. (h-moll, Patetikus) szimfónia, az ún. Manfréd-szimfónia, a 3. (esz-moll) vonósnégyes, A diótörőből a Miniatűr-nyitány és az Induló, a Hamlethez írt mellékzene, az op.67b, valamint a nyitány a Rómeó és Júliából és persze A hattyúk tava. A kiválasztott zeneműveket André Previn és a Londoni Szimfonikus Zenekar adja elő. Megszólalnak azonban más zeneszerzők művei is, például a Polovec táncok Alekszandr Borogyin Igor herceg című operájából és Felix Mendelssohn-Bartholdy szerzeménye, A bohócok tánca a Szentivánéji álomból. A Zenerajongók nyíltan foglalkozik Csajkovszkij homoszexualitásával, amelyről a korabeli biográfiák és más Csajkovszkij-filmek – a Zenerajongókkal párhuzamosan készült szovjet–amerikai koprodukció is – szemérmesen hallgattak, magánügyként kezelték, aminek semmi köze a művész alkotótevékenységéhez. (Russell szerint nagyon is van!) A maga idejében a Zenerajongókat értetlenség, sőt botrány fogadta. Voltak, akik az életrajzi tények (amúgy szándékos) pontatlanságát kérték számon, mások szerint Russell öncélúan vájkál Csajkovszkij magánéletében, anélkül hogy ennek bármilyen pozitív hozadéka lenne, de szép számmal akadtak olyan vélemények is, hogy Csajkovszkij ürügyén az egocentrikus rendező valójában saját magáról beszél, és a Zenerajongók sokkal többet mond el róla, mint az orosz zeneszerzőről. A szocialista filmforgalmazás éveiben szó sem lehetett a film magyarországi bemutatójáról. A hazai közönség először a Duna Tv-ben láthatta a Zenerajongókat 2002-ben. Azóta se jelent meg Magyarországon se videón, se DVD-n. Blu-ray-kiadás tudomásom szerint Nyugaton sem létezik belőle.
A történet
A moszkvai zenekonzervatórium professzorát, Pjotr Iljics Csajkovszkijt meglátogatja az öccse, Mogyeszt. A szerető fivér figyelmezteti a bátyját, hogy Pjotr karrierje véget érhet, ha nyilvánosságra kerül, hogy homoszexuális kapcsolatban áll Anton Csiluvszkij gróffal. A zeneszerzőt nyomasztó emlékek és különös víziók gyötrik. Így például gyakran látja maga előtt az édesanyját, aki kolerában szenvedett, és a betegségét úgy kezelték, hogy forró fürdőbe tették a testét. Pjotr friss zeneműve sikert arat ugyan a nyilvános bemutatón, felettese, Nyikolaj Rubinstejn viszont kíméletlenül megbírálja. A bemutatón megjelent a dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck is, akit teljesen elbűvöl Csajkovszkij muzsikája. Magához rendeli Rubinstejnt, és közli vele, hogy támogatni kívánja Csajkovszkijt: lakást és apanázst biztosít számára. A zeneszerző szerelmes levelet kap egyik rajongójától, Antonyina Miljukovától. Pjotr nem akar úgy járni, mint operájának főhőse, Anyegin, akinek Tatjana vallott szerelmet egy levélben, a férfi azonban elutasította őt, és későn döbben rá arra, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. Csajkovszkij feleségül veszi Nyinát, noha erről mind Mogyeszt, mind Csiluvszkij gróf megpróbálja lebeszélni. Madame von Meck sem örül a házasság hírének.
Rövidesen kiderül, hogy Pjotr valóban elhamarkodottan cselekedett: fizikailag nemcsak hogy nem vonzódik Nyina iránt, de az asszony mellett még az alkotókedve is kezd elszállni. Kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg. Az orvos pihenést javasol, és egy hosszabb távollétet Nyinától. Madame von Meck meghívja Csajkovszkijt a birtokára, hogy a művész kipihenje magát, és nyugalomban tudjon alkotni. A nimfomániás és nagyravágyó Nyina ezalatt pénzéhes anyja közvetítésével alkalmi kalandokba bonyolódik: szeretői közé tartoznak Csajkovszkij riválisai is, Borogyin és Rimszkij-Korszakov. A zeneszerzőt meglátogatja Csiluvszkij gróf, aki ismételten azt kéri, hogy Pjotr vállalja fel igazi önmagát, és térjen vissza hozzá. Amikor a művész ezt elutasítja, Csiluvszkij elmegy Madame von Meckhez, és beszámol neki Csajkovszkij homoszexualitásáról. Az asszony, aki titokban szerelmes is Csajkovszkijba, és lelki társra talált benne, a megdöbbentő leleplezés hatására elhagyja a birtokot, és megszünteti a zeneszerző számára folyósított apanázst. Mogyeszt javaslatára Pjotr karmesteri munkákat vállal, hogy anyagilag egyenesbe kerüljön. Mialatt Csajkovszkij a 6. szimfónián dolgozik, meghal imádott húga, Szása, a felesége, Nyina pedig tébolydába kerül. A koleraveszély ellenére Csajkovszkij megiszik egy pohár forralatlan vizet. Rövidesen kolerás lesz, és mint egykoron az anyját, kezelés gyanánt az ő testét is forró fürdőbe teszik. Hamarosan meghal, a megtébolyodott Nyina pedig örökre az elmegyógyintézet falai között marad.
Ki volt Csajkovszkij?
A komolyzene történetének egyik legnagyobb egyénisége, az orosz romantika géniusza, Pjotr Iljics Csajkovszkij 1840. május 7-én jött világra Votkinszk városában. Apja Ilja Petrovics Csajkovszkij, anyja Alekszandra Andrejevna Asszijer volt. A házaspárnak hat gyermeke született: Nyikolaj, Pjotr Iljics, Alekszandra (Szása), Ippolit, Anatolij és Mogyeszt. (A magyar Wikipédia szerint hét gyermekük volt: a legelső, egy lány meghalt, de erre vonatkozóan máshol nem találtam infókat.) Ilja Petrovicsnak az első házasságából is született egy lánya, Zinajda. Mivel a család tisztes anyagi körülmények között élt, így Pjotr Iljics megfelelő nevelésben részesült. A zene iránti érdeklődése már gyerekkorában megnyilvánult, és egy ideig lehetősége volt arra, hogy zongoraleckéket vegyen. Szentpéterváron jogi tanulmányokat folytatott, és 1859. május 25-én letette a záróvizsgát. Titkári állást kapott az igazságügy-minisztériumban. Szabadidejében továbbra is érdeklődött a zene iránt, operába és koncertekre járt, műkedvelőként komponált is, ám eszébe se jutott, hogy ez legyen a hivatása. 1859 júliusában egy mérnök tolmácsaként európai körutazást tett, amelynek során számos zenei élmény érte, különösen Párizsban. Hazatérése után úgy döntött, hogy további életét a zenének szenteli. Amikor Anton Grigorjevics Rubinstejn, a világhírű zongoravirtuóz 1862-ben egy konzervatóriumot nyitott Szentpéterváron, Csajkovszkij az elsők között iratkozott be oda, de az állását csak 1863 májusában adta fel. Már konzervatóriumi évei alatt szorgalmasan komponált, és közben óraadással kereste a kenyerét. Ebben Rubinstejn segítette őt, aki tanítványokat küldött hozzá. 1866-ban megkapta a diplomáját, és Rubinstejn öccse, a szintén zongoraművész Nyikolaj meghívására Moszkvába költözött, ahol zenepedagógusként dolgozott. Komponált is, ezekben az években születtek olyan zeneművei, mint például a c-moll koncertnyitány, az F-dúr nyitány és a Téli ábrándozás című szimfónia.
Első operája, az 1869. február 11-én bemutatott A vajda megbukott. Bár tagadhatatlan, hogy gyenge mű volt, ám a bukáshoz a hanyag előkészületek – kopott díszletek, kis létszámú zenekar – is hozzájárultak. Csajkovszkij első igazi remekműve, a Shakespeare-dráma alapján komponált Rómeó és Júlia című nyitány 1870-ben készült el, de tíz évvel később átdolgozta. Első igazi közönségsikerét A cár katonája (1874) című operájával érte el, amelyhez felhasználta A vajda néhány dallamát is. Miközben folyamatosan és váltakozó sikerrel komponált, egyre gyakrabban gyötörte a depresszió, és folyamatosan küzdött anyagi gondjaival is. Ezek megoldásához Nyikolaj Rubinstejn nyújtott segítséget, aki barátja nehéz helyzetét szóba hozta egy dúsgazdag özvegy, Nagyezsda von Meck előtt. A művészetpártoló asszony már ismerte Csajkovszkij néhány művét, és támogatást ajánlott a tehetséges zeneszerzőnek. Levelezni kezdtek, és a zeneszerző őszintén írt az asszonynak alkotói és magánéleti válságairól is. Soha nem találkoztak személyesen, de igen mély lelki kapcsolat fűzte össze őket. Csajkovszkij 1875-ben kezdett hozzá első balettjéhez, A hattyúk tavához. 1877-ben megismerkedett a nála tíz évvel fiatalabb Antonyina Miljukovával, aki nála tanult. Nyina beleszeretett, és szerelmes leveleivel ostromolta őt. Csajkovszkij beleegyezett a házasságba, mert az ő korában már furcsán néztek egy egyedülálló férfira, és véget akart vetni a homoszexualitásáról szállingózó pletykáknak is. A július 18-i esküvő után azonban értésére adta Nyinának, hogy kettőjük között nem lehet több testvéri szeretetnél. Valójában tehernek érezte a házasságot és felesége kitartó szeretetét, ráadásul a komponálással is nehézségei voltak. Elkeseredésében 1877 augusztusában öngyilkosságot kísérelt meg: a jéghideg Moszkva folyóba ugrott, de túlélte a próbálkozást. Orvosi tanácsra utazgatni kezdett, hogy megnyugvást találjon: ellátogatott Berlinbe, Svájcba, majd Olaszországba, s közben az alkotókedve is visszatért. Befejezte az Anyegin című operáját és a IV. szimfóniát is. 1878 júliusában a felesége levélben értesítette arról, hogy hajlandó elválni tőle, ám erre végül sosem került sor.
Problémái elől Csajkovszkij a munkába menekült, bár művei fogadtatása meglehetősen hullámzó volt: az Anyegin például hűvös kritikákban részesült, Az orléans-i szűz viszont nagy közönségsikert aratott, pedig a moszkvai Nagyszínház alig áldozott valamit a bemutatóra. Igaz, a sajtótámadások miatt a művet gyorsan levették a műsorról. 1881-ben a zeneszerzőt újabb csapások érték: előbb Nyikolaj Rubinstejn, majd másik jó barátja, Muszorgszkij is meghalt, patrónusa, Madame von Meck pedig arról értesítette, hogy az anyagi csőd szélére került. Ennek ellenére még évekig támogatta őt, és csak 1889-ben tudatta vele, hogy a jövőben erre már valóban nem lesz képes. A nagylelkű apanázs megszűnése már nem hozta kilátástalan helyzetbe Csajkovszkijt, mert időközben a csillaga felfelé ívelt, köszönhetően olyan új kompozícióinak, mint, mondjuk, a Koronázási induló és a IV. szvit, valamint olyan operáinak, mint a Mazeppa, A varázslónő és A pikk dáma, illetve a Csipkerózsika című balettnek. 1892-ben fejezte be A diótörő című balettjét. Élete utolsó éveit a Moszkvához közeli Majdanovóban és Klinben töltötte. Tanítványai és barátai gyakran felkeresték. 1893. november 6-án Szentpéterváron halt meg, feltehetően azért, mert a kolera sújtotta városban forralás nélkül ivott meg egy pohár vizet. Halálára persze voltak más magyarázatok is, melyek egy része a titkolt homoszexualitásával függött össze. Egyesek azt suttogták, hogy a kolerát a szentpétervári férfi prostituáltaktól kapta el, míg mások úgy tudták, hogy magánéletének kitudódott titka miatt egy becsületbíróság, netán maga a cár követelte, hogy legyen öngyilkos. Az is felmerült, hogy lelki problémái és az unokaöccse iránti vonzalma miatt önként választotta a halált. Leghíresebb művei mindmáig óriási népszerűségnek örvendenek, a b-moll zongoraversenyt például alighanem mindenki hallotta már, még ha nem is tudja, mi a címe és ki a szerzője.
Ken Russell a Zenerajongókról
„A film arról szól, hogy Csajkovszkij senkit sem tudott szeretni, annak ellenére, hogy a világ leggyönyörűbb zenéjét komponálta. Igazából csak önmagát és a húgát szerette. A film arról is szól, hogyan lépnek túl a művészek a személyes problémáikon, hogyan használja fel Csajkovszkij ezeket a problémákat és következményeiket ahhoz, hogy megalkossa ezt a különleges zenét. Ugyanolyan nyugalom van a Csajkovszkijról készült filmemben, mint az ő zenéjében.”
Így készült a film
A brit filmművészet zsenije, Ken Russell 1959 és 1965 között a BBC Monitor című műsora számára több rövidfilmet is forgatott neves zeneszerzőkről, mint például Claude Debussy, Bartók Béla és Edward Elgar. Harry Saltzman – többek között a korai James Bond-filmek egyik producere – látta ezeket a rövidfilmeket, és úgy gondolta, érdemes lenne megbízni a tehetséges rendezőt egy játékfilm készítésével is. Russell a film témájául állítólag Csajkovszkijt javasolta, akinek régóta rajongója volt, ám vannak, akik úgy tudják, hogy a legendás balett-táncosról, Nizsinszkijről akart filmet készíteni Rudolf Nurejev főszereplésével. Ebben is lehet valami, mert Russell 1977-ben Nurejevvel forgatta a Valentino című filmjét a némafilmkorszak nagy sztárjáról, 1979-ben pedig Saltzman volt a producere Herbert Ross Nizsinszkij-filmjének. Visszatérve a hatvanas évekbe, az üzleti szempontokat is mérlegelő Saltzman először valami kommerszebb játékfilmet várt Russelltől. Megállapodtak abban, hogy Russell megrendezi az Egymilliárd dolláros agy (1967) című kémfilmet, amely valójában egy trilógia befejező része, előzményei Az Ipcress ügyirat (1965) és a Temetés Berlinben (1966). Mindhárom film Len Deighton kémregényei alapján készült, melyekben a főhőst sosem nevezik meg. Saltzman a James Bond-filmek egyfajta ellenpólusának szánta a Deighton-adaptációkat, ám úgy gondolta, elkerülhetetlen, hogy a filmekben neve is legyen a szereplőnek. Nem akart olyan hangzatos nevet, mint a James Bond, inkább egy hétköznapi, mondhatni, unalmas névre gondolt. A főszerepre kiválasztott Michael Caine szemrebbenés nélkül megjegyezte, hogy szerinte a Harry a legunalmasabb keresztnév, és csak a producer felhőssé vált tekintete láttán ugrott be neki, hogy ez Saltzman keresztneve is. A Palmer vezetéknevet egyes források szerint a producer javasolta, mások szerint az is Caine ötlete volt: a színész azt mondta, hogy egykori iskolatársa, Tommy Palmer volt a suli legunalmasabb tanulója. Így lett a névtelen regényhősből a filmvásznon Harry Palmer. Itt jegyezzük meg, hogy 1976-ban Michael Petrovitch főszereplésével készült egy negyedik, sikertelen Palmer-film is, Caine pedig 1995-ben és 1996-ban is eljátszotta a figurát, de azokat a kései filmeket már nem Len Deighton könyvei alapján forgatták. Említsük meg azt is, hogy Caine volt a narrátora Russell néhány rövidfilmjének: a két művész összebarátkozott, és állítólag a színész javasolta Saltzmannak, hogy cimborája legyen az Egymilliárd dolláros agy rendezője. Utólag viszont azt nyilatkozta, hogy ez rossz ötlet volt a részéről, mert Russell ugyan zseniális művész volt, ám tökéletesen alkalmatlan egy kémfilm megrendezésére. A fogadtatás is Caine véleményét igazolta: a film vizualitását többen is lenyűgözőnek találták, ugyanakkor úgy vélték, a történet megengedhetetlenül zavarossá vált.
Az Egymilliárd dolláros agy után Russell ismét előjött a Csajkovszkij-témával. Saltzmant eleinte érdekelte a dolog, de miután értesült arról, hogy Dimitri Tiomkin közreműködésével az oroszok is filmet készítenek a zeneszerzőről, nemet mondott a projektre. Russell következő mozifilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) című D. H. Lawrence-adaptáció kavart ugyan némi vihart a meztelen jelenetek miatt – különösen Oliver Reed és Alan Bates latens homoszexualitást sugalló birkózása láttán főtt a cenzorok feje –, ám a kritikusok általában jól fogadták, és a közönségsiker sem maradt el. Ennek hatására a gyártást is pénzelő amerikai forgalmazócég, a United Artists vállalta a következő Russell-film finanszírozását is. A direktor részletesen ismertette az elképzeléseit a cég illetékeseinek, amit utólag így magyarázott: „Ha nem mondom el nekik, hogy egy homoszexuálisról akarok forgatni, akibe szerelmes lesz egy nimfomániás, akkor soha nem támogatták volna a filmet”. (Azt hiszem, ez csak egyike lehet a direktor szokásos provokáló kijelentéseinek, mert jómagam nem tartom túl valószínűnek, hogy a szigorú amerikai cenzúra miatt a United Artists illetékeseit épp a problematikus mozzanatok kiemelése csigázta volna fel, amelyeknél borítékolható volt a cenzorok közbelépése. Bár az is igaz, hogy a Zenerajongók gyártója hivatalosan a Russ-Arts.) A produkció a Csajkovszkij munkacímet kapta, és főleg a zeneszerző életének második felére koncentrált, mert Russell azt az időszakot tartotta a legfontosabb periódusnak a művész életében. A Melvyn Bragg által írt forgatókönyv Csajkovszkij levelein alapult, melyek 1937-ben jelentek meg Beloved Friend címmel Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck válogatásában. Miután az oroszok konkurens filmje is Csajkovszkij címmel készült, ezért Russell új címet választott: a The Lonely Heart (A magányos szív) a zeneszerző egyik művének angol címéből származik. Az elkészült film főcímén végül ez olvasható: Ken Russell's Film on Tchaikovsky and The Music Lovers (Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a zenerajongókról).
Russell a Szerelmes asszonyok két főszereplőjét, Alan Batest és Glenda Jacksont hívta meg új filmjébe is. Mindketten igent mondtak, de aztán Bates meggondolta magát és visszalépett. A rendező szerint Alan – aki a valóságban rejtőzködő biszexuális volt – úgy gondolta, hogy nem tenne jót az imázsának, ha egymás után két olyan figurát is eljátszik, akik homoszexuális hajlamaikkal vívódnak. Kereskedelmi okokból a United Artists egy sztárt szeretett volna látni a főszerepben, míg Ken Russell inkább egy olyan színészt akart találni, aki nem riad vissza egy provokatív szereptől, ugyanakkor készségesen aláveti magát a rendhagyó rendezői instrukcióknak. Amikor valaki az Angliába áttelepült Richard Chamberlaint ajánlotta, azt hitte, mindjárt szívinfarktust kap a meghökkentő ötlettől. Chamberlaint ugyanis a rokonszenves dr. Kildare megformálása tette igazán ismertté egy tévésorozatban (1961–1966). Russell is abban látta őt, és annak alapján azt hitte, tökéletesen alkalmatlan lenne Csajkovszkij eljátszására. Mindenesetre adott neki egy esélyt, és megnézte őt az Egy hölgy arcképe (1968) című sorozatban is. Az élmény hatására úgy gondolta, mégis érdemes fontolóra vennie Chamberlaint mint Csajkovszkijt, és miután megtudta, hogy a színész tud zongorázni, már övé is volt a szerep. (Ennek ellenére a filmben nem Chamberlain, hanem Rafael Orozco zongorajátékát halljuk Csajkovszkijként.) Sose bánta meg a döntését, szerinte Chamberlain „egyfajta csendes méltósággal rendelkezett, amire szükség volt ehhez a szerephez. Jó volt vele dolgozni: egy kedves úriember volt, mindent megtett, amire csak kértük.” A színész utólag azt nyilatkozta, hogy Csajkovszkij megszemélyesítése pályafutása legnagyobb kihívása volt. Ő maga is rejtőzködő homoszexuális volt (hajlamait csak az új évezred elején ismerte be nyilvánosan), így még inkább azonosulni tudott Csajkovszkij belső vívódásaival.
A Nyinát alakító Glenda Jacksonnak ez volt a második filmje Ken Russell-lel: később a Twiggy, a sztárban (1971), a Salome utolsó táncában (1988) és a Szivárványban (1989) is játszott. Nagyon szeretett vele dolgozni, mert szerinte Russellnek fogalma sem volt a színjátszásról, ezért hagyta a színészeket játszani, és ehhez fantasztikus hangulatot tudott teremteni. (Chamberlain is osztotta ezt a véleményét.) Meggyőződése, hogy a Zenerajongókat a néző vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja, de valószínűleg senkit nem hagy közömbösen, és ez benne a rendkívüli. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyokat jobban kedveli, mert annak forgatókönyvét jobbnak találta. Mindkét filmben van szexjelenete, ám az a véleménye, hogy akik szerint ő szexi volt meztelenül a Zenerajongókban, azok valószínűleg Mini egeret (Miki egér barátnőjét) is szexisnek tartják. Itt említsük meg, hogy a Szerelmes asszonyoknak van egy olyan jelenete, amelyben a Glenda Jackson által alakított Gudrun és a barátját megformáló Vladek Sheybal azt játsszák, hogy ők a Csajkovszkij házaspár. A Zenerajongók szereposztásából emeljük ki Max Adrian, Christopher Gable, Kenneth Colley és Izabella Teleżyńska nevét is, mert mindnyájan dolgoztak máskor is a rendezővel. Adrian játszott még a Song of Summerben, Az ördögökben és a Twiggy, a sztárban. Ez utóbbiban Gable is szerepelt, akit láthattunk még a Szerelmes asszonyokban, a Song of Summerben, a Hétfátyoltáncban, A fehér féreg búvóhelyében és a Szivárványban. Colley Hitlert alakította a Hétfátyoltáncban, Legrand atyát Az ördögökben, Kreneket a Mahlerben, Chopint a Lisztomániában és Mr. Bruntot a Szivárványban. Az Angliába emigrált lengyel Teleżyńska egy litván gengsztert formált meg az Egymilliárd dolláros agyban és Christina Rossettit a Dante’s Infernóban (mindkét filmben az Iza Teller művésznevet használta). Az ördögökben Iza nővért játszotta, a Lisztomániában pedig ismét Nagyezsda von Meck szerepében láthattuk, ahogyan a Zenerajongókban is. A Russell család egyébként nemcsak a rendezővel képviseltette magát a Csajkovszkij-filmben: a direktor felesége, Shirley volt a jelmeztervező, gyermekeik közül hárman – Alexander, Victoria és Xavier – pedig kisebb szerepeket játszottak. Van még egy Russell a filmben, James Russell, de ő csak névrokonságban állt a rendezővel.
Mondani sem kéne, hogy Russell mellőzte a hagyományos életrajzi filmek ünnepélyes mesterkéltségét. Épp a mesterkélt fennköltség miatt ki nem állhatta Igor Talankin konkurens Csajkovszkij-filmjét, amely szerinte a zeneszerzőt mint idolt ábrázolja, amilyennek az oroszok láttatni akarták, míg ő az embert akarta megmutatni a maga összes vívódásával és problémájával, melyek mégis csodálatos zeneművek megszületéséhez vezettek. Filmjében a szenvedélyek uralmát látjuk, de nincsenek igazán rokonszenves, szerethető szereplők, ahogyan nincsen ítélkezés erkölcsi magaslatokról sem: a párhuzamos életutak megállíthatatlanul torkollnak a tragikus végkifejletbe. A direktor évekkel a forgatás után felkereste a Csajkovszkij-múzeumot a szovjetunióbeli Klinben. Visszaemlékezései szerint a szamovártól a szülők portréjáig minden kiállítási tárgy egy teljesen hamis képet sugallt, és az idegenvezető szavai is egy hazug idillről szóltak, boldog házasságról és elnyert díjakról, de egyetlen szót sem ejtett a zeneszerző életét kísérő botrányokról. Russellből előbújt a kisördög, és szólt az idegenvezetőnek, hogy szeretne látni egy képet Csajkovszkij egyik szeretőjéről, Alekszej hercegről. Az idegenvezető kijelentette, hogy sosem hallott még erről az illetőről. Kisebbfajta vita bontakozott ki közöttük, melyben az idegenvezető kifejtette, hogy szerinte a botrányok nem segítenek megérteni Csajkovszkij művészetét. Russell a Zenerajongókra hivatkozott, amely szerinte épp a kendőzetlen őszintesége miatt sok ember figyelmét felkeltette Csajkovszkij személye és művészete iránt, és még magának Dmitrij Sosztakovicsnak is tetszett. A filmet azonban az idegenvezető is látta, és neki viszont egyáltalán nem tetszett: szerinte Russell „eszeveszett karnevál”-nak ábrázolta Csajkovszkij életét, amelyben nincs idő se elmélkedésre, se egy kis nyugalomra.
A rendező önmaga alteregóját látta Csajkovszkijban. A közös pont nem a homoszexualitás volt – Russell imádta a nőket, négyszer nősült, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született –, hanem az alkotó képzelet szabad szárnyalása, a temperamentum és az a közeg, amely mindennek gátat próbál szabni. Mégis elsősorban azért vette alapul Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck (Nagyezsda von Meck Vlagyimir nevű unokájának felesége) könyvét, mert elsőként beszélt nyíltan Csajkovszkij homoszexualitásáról, amely a szerzők szerint a kulcsot jelenti a művész bonyolult személyiségének megértéséhez. Csajkovszkij szorosan kötődött családja nőtagjaihoz, különösen az édesanyjához és a húgához, Alekszandrához. Bár több férfival is volt szexuális kapcsolata, mégis kemény küzdelmet folytatott ilyesfajta vágyai ellen, és a konvencióknak való megfelelés érdekében vette feleségül Nyina Miljukovát. (Mellesleg a zeneszerző egyik fivére, Mogyeszt is meleg volt, és fiútestvérei közül Csajkovszkij vele volt a legjobb viszonyban.) Kapcsolata Nagyezsda von Meckkel is a „normális” világhoz való tartozás vágyát tükrözi. Csajkovszkij rettegett attól, hogy homoszexualitása lelepleződik a pártfogója előtt. (A filmben ez meg is történik, és egyértelműen emiatt szűnik meg kettőjük kapcsolata, ami egyébként a valóságban is így lehetett, mert az özvegy anyagi helyzete állítólag nem vált annyira súlyossá, mint amilyennek ő maga lefestette.) Egyes vélemények szerint a Zenerajongók többet mond el Russellről és a zenéhez való viszonyáról, mint Csajkovszkijról, hiszen a rendező elég szabadon kezelte az életrajzi tényeket. Anton Csiluvszkij, Csajkovszkij filmbeli szeretője például kitalált figura, aki több, a zeneszerző számára fontos fiatalember tulajdonságait egyesíti magában. Legfontosabb modelljei alighanem Csajkovszkij tanítványai, a Silovszkij fivérek voltak, Vlagyimir (1852–1893) és Konsztantyin (1849–1893). Kettőjük közül valószínűleg Konsztantyin lehetett az, aki különösen közel állt a művész szívéhez. Több művét is a különc fiatalembernek szentelte, leveleztek is, ámbár csak néhány levelük maradt fenn. A filmbeli Csiluvszkij furcsa szereplő: időnként rokonszenves, aki tisztánlátásával bátor tanácsot ad a szeretőjének, amikor azt mondja neki, fogadja el magát olyannak, amilyen, és ne színleljen. De végül mégis ő az, aki szétrombolja Csajkovszkij plátói kapcsolatát Madame von Meckkel, miután nem sikerül rábeszélnie a szeretőjét arra, hogy térjen vissza hozzá. A filmben Madame von Meck és Csajkovszkij – ha futólag is – többször találkoznak, míg a valóságban erre sosem került sor. Az igazi Nyina Miljukova csak négy évvel Csajkovszkij halála után került elmegyógyintézetbe, ahol húsz évig élt, 1917-ben bekövetkezett haláláig. Mindehhez hozzáteszem személyes véleményemet is, hogy a filmben Mogyeszt a külseje alapján sokkal inkább tűnik Pjotr bátyjának, mint öccsének. (Mindazonáltal a szerepet alakító Kenneth Colley tényleg fiatalabb, mint Richard Chamberlain.)
A Zenerajongók forgatása 1969. szeptember 1-jén kezdődött. Russell szeretett volna eredeti helyszíneken dolgozni, vagyis a Szovjetunióban, de ez nem jött össze, ezért Angliában keresett alkalmas helyszíneket. A moszkvai konzervatórium megfelelője a Grand Pump Room épülete volt Bathban (Somerset megye). Madame von Meck otthonát valójában két helyszín kombinálásával alkották meg: a külsőket West Wycombe House-ban (Buckinghamshire megye, High Wycombe) vették fel, a belsőket viszont Wilton House-ban (Wiltshire megye, Wilton). A szentpétervári parkot a Larmer Tree Gardens (Wiltshire megye, Tollard Royal) helyettesítette. Pjotr és Nyina esküvőjét a Szent Szófia görög székesegyházban (Nagy-London, Bayswater, Moscow Road) forgatták. Csajkovszkij öngyilkossági jelenetéhez a camdeni (Nagy-London) csatornahíd környékét választották, az elmegyógyintézet pedig a woolwichi (Nagy-London) Royal Artillery Barracks (Királyi tüzérségi laktanya) használaton kívüli épülete volt. Néhány jelenetet stúdióban vettek fel. Ezekhez a Water Oakley-ben található Bray Studiosban építették fel a moszkvai díszletet, amelyet már a film első jeleneteiben is látunk, például akkor, amikor Nyina felszalad az egyik ház erkélyére, hogy onnan hívja fel magára egy fiatal hadnagy figyelmét. A Greenwichi Egyetemhez tartozó Queen Mary Courtban forgatták azt a rövid jelenetet, amelyben Csajkovszkij és Miljukova teáznak. A pár meglátogatja a camera obscurát is, amely a West Wycombe Parkban (Buckinghamshire megye) volt.
A film egyik leghírhedtebb és leghatásosabb jelenete egy vonaton játszódik, ahol a nimfomániás Nyina meztelenre vetkőzik Pjotr Iljics előtt, és kéjvágyban vonaglik előtte. Russell azt akarta, hogy a fülke szimbolizálja Csajkovszkij pszichikai börtönét, a lengedező mennyezeti lámpák pedig a mentális állapotát. A zenei aláfestést a Manfréd-szimfónia és az ún. Patetikus szimfónia (6. h-moll szimfónia) szolgáltatja, amely Russell szerint a „legkínzóbb zene”, amelyet Csajkovszkij valaha is komponált. Forgatás közben ezt a zenei kavalkádot mindenki számára váratlanul egy tizenöt másodperces „barbár” zenével törte meg, amely Dmitrij Sosztakovics Sztyepan Razin kivégzése című kantátájából származott. A direktor tökéletesen érzékeltette azt az egyszerre szimbolikus és valóságos poklot, amelyben Csajkovszkij érezte magát, aki egy szűk vonatfülke rabjaként magára maradt egy öntudatlan, részeg és meztelen nővel, a feleségével, „egy darab hússal”. Glenda Jackson visszaemlékezései szerint amikor a díszletmunkások mozgásba hozták a vasúti kocsit, hogy a vonat mozgását imitálják, minden mozdítható tárgy a színésznő meztelen testére zuhant: a pezsgős vödör, a poharak, a csirke, a kés és a villa. Törött üveg borította el, amely itt-ott felsebezte a testét. A hangzavart a rendező fokozta, aki üvöltött, hogy „töröljétek le róla a vért, takarítsatok össze, ezt nem mutathatjuk”. Glenda azt mondta, hogy aki egyszer látja az ő csontvázszerű testét meztelenül vonaglani ebben a jelenetben, annak alighanem egy életre elmegy a kedve a szextől. Richard Chamberlain azt nyilatkozta, hogy a forgatás befejezése után hetekig arra gondolt, hogy abbahagyja a színészi pályát. Depressziós lett, és sokáig tartott, amíg túltette magát ezen. Kedvelte Russellt, és mindent hajlandó volt megtenni érte, de a maximalista rendező sokszor, akár hússzor is megismételtetett egy-egy jelenetet, és a végén ő és Glenda Jackson már mozdulni is alig bírtak. Richard szerint egyáltalán nem volt szórakoztató a forgatás, ámbár magát a filmet szerette, még ha korabeli fogadtatása nem is volt túl kedvező. Ugyanakkor a 2003-as önéletrajzi könyvében nem szentelt neki túl sok figyelmet.
Egyéb Csajkovszkij-filmek
Csajkovszkijról elsőként a németek forgattak filmet 1939-ben Es war eine rauschende Ballnacht (magyar változatban: Mámoros báli éj) címmel Carl Froelich rendezésében. Froelich a német filmművészet kulcsfigurája, az első német hangosfilm (Die Nacht gehört uns, 1929) alkotója, a náci korszak sztárrendezője volt. A forgatókönyvet Traugott Georg Wittuhn és Jean Victor történetéből a magyar Cziffra Géza (Géza von Cziffra) írta, a párbeszédek Frank Thieß nevéhez fűződnek. A film meglehetősen szabadon kezelte a zeneszerző életének eseményeit, ugyanis Csajkovszkijra például egyáltalán nem volt jellemző, hogy bálokba járt volna, mivel feszélyezve érezte magát az emberek között, bár ezt igyekezett leplezni. Csajkovszkijt Hans Stüwe alakította, a két női főszerepet pedig a korszak nagy sztárjai, Zarah Leander és Rökk Marika. A két színésznőnek ez az egyetlen közös filmje, és ebben sincs különösebben sok közös jelenetük. A Leander által megformált Katharina Alexandrovna Murakina modellje feltehetően Nagyezsda von Meck volt. A művésznő előadásában elhangzik a Nur nicht aus Liebe weinen című dal (Theo Mackeben és Hans Fritz Beckmann szerzeménye), amely a német zenetörténet egyik klasszikusa lett, ámbár többek szerint fölöttébb furcsán hat egy Csajkovszkij-filmben. Leander más zeneszámokat is elénekel, azok viszont Csajkovszkij-szerzeményeken alapulnak. A táncosnő Nasztaszja Petrovna Jarovát alakító Rökk Marikának a forgatáson vakbélproblémái jelentkeztek. Az utolsó forgatási napján szerepe szerint a végkimerülésig kellett táncolnia, ám az összeesése valódi volt: a forgatásról egyenesen egy kórházba vitték, ahol megműtötték. A Mámoros báli éj forgatása közel két hónapon át, 1939. január 18-tól március 15-ig tartott. Ősbemutatója 1939. augusztus 13-án volt a velencei filmfesztiválon, díszbemutatója két nappal később a berlini Ufa-Palast am Zoo-ban. A korabeli kritikák különösen Franz Weihmayr operatőri munkáját dicsérték, többek között azt írták róla, hogy „a szemével zenél”. Zarah Leander alakítását is kedvezően fogadták, kiemelve a művésznő szépségét és játékának érzelemgazdagságát.
A negyvenes években az Egyesült Államokban négy olyan filmet is forgattak, melyek Csajkovszkij személyéhez is kapcsolódnak, bár nem mindegyikben jelenik meg. A Heavenly Music (Mennyei zene, 1943) című huszonkét perces rövidfilmet az orosz származású Josef Berne rendezte, a zeneszerzőt Lionel Royce alakította, a nevét nem tüntették fel a stáblistán. Igazából ez a mű kakukktojás a Csajkovszkij-filmek között, és nem is elsősorban a játékideje miatt, hanem azért, mert nem a zeneszerző áll a középpontban, hanem Ted, egy zenekar vezetője. Tednek a túlvilágon bizonyítania kell, hogy méltó arra, hogy belépjen a Zene csarnokába a mennyekben. A bírálóbizottság vezetője Beethoven, az egyik tag pedig Csajkovszkij, aki lényegében plágiummal vádolja Tedet. A None but the Lonely Heart (1944) című filmet Clifford Odets rendezte, a forgatókönyvet is ő írta Richard Llewellyn regényéből. A cím az 1870-ből származó, hat tételből álló Op. 6 dalmű utolsó tételének (oroszul: Нет, только тот, кто знал) angol címéből származik: Csajkovszkij a hat dalt Tolsztoj, Hartmann, Heine, Goethe, Rosztopcsina és Apuhtyin verseire írta. Kuriózum, hogy a szerzemény a filmben a főszerepet alakító Cary Grant (zongora) és az egyik mellékszereplő, Jane Wyatt (cselló) előadásában hangzik el. Llewellyn és Odets egyaránt megdöbbentek, amikor meghallották, hogy a főszerepet, egy tizenkilenc éves fiút a negyvenesztendős Cary Grant fogja játszani. A színészt később Oscarra jelölték az alakításáért: hogy ez az alkotók aggodalmának alaptalanságát vagy a díj komolytalanságát bizonyítja, azt személyes tapasztalatok híján nem tudom eldönteni. Az viszont tény, hogy a film nemcsak hogy 72 ezer dollár veszteséget termelt, hanem még kommunista propagandával is megvádolták, és maga Grant is úgy érezte, hogy szereposztási tévedés volt őt választani.
Edgar G. Ulmer 1947-ben bemutatott, majdnem két és félórás filmje, a Carnegie Hall bizonyos motívumaiban a Heavenly Musicra emlékeztet. A történet főszereplője egy anya (Marsha Hunt), aki szeretné, ha Tony nevű fiából (William Prince) híres zongorista válna, aki majd a Carnegie Hallban is játszhat. A klasszikusok helyett azonban Tony a modern zenét részesíti előnyben, de még így is valóra váltja édesanyja álmát, mert egy szép napon együttesével, a Vaughn Monroe Orchestrával valóban a Carnegie Hall színpadára léphet. Közben a jelen és a múlt nagy alakjai is megjelennek, mint például Jascha Heifetz, Leopold Stokowski és Arthur Rubinstejn. Csajkovszkij szerepét a mexikói zeneszerző, karmester és zongorista, Alfonso D'Artega alakította. A négy amerikai film közül csupán az utolsó, a Song of My Heart (A szívem dala, 1948) az, amelynek valóban Csajkovszkij a főszereplője a svéd Frank Sundström megszemélyesítésében. A színészt a legendás producer, David O. Selznick hívta meg Hollywoodba, amikor látta a vendégszereplését a Broadwayn. A zongoraszólókat José Iturbi spanyol zongoraművésszel vették fel, az ő kezei láthatók a filmvásznon. Iturbit viszont a konkurens MGM-hez kötötte a szerződése, így a nevét nem lehetett feltüntetni a stáblistán, ő maga pedig – feltehetően az MGM-mel való viták elkerülése érdekében – lemondott a gázsijáról. Nemcsak a főszereplőnek, hanem az operatőrnek is „négere” volt: a Song of My Heartot hivatalosan Roland Totheroth, a Chaplin-filmek operatőrje fényképezte, valójában azonban a lengyel származású Curtis Courant állt a kamera mögött. Courant Európában tekintélyes művésznek számított, de nem vették fel az amerikai operatőrök szakszervezetébe, ezért szüksége volt egy, a szakszervezet számára elfogadható szakemberre, aki a nevét adja a filmhez: ő volt Totheroth. Az egyik elismerő kritikában az olvasható, hogy bár a költségvetés 600 ezer dollár volt, a látványvilág mégis olyan pazar, mintha kétmillió dollárt költöttek volna a forgatásra. A filmet Benjamin Glazer rendezte a saját forgatókönyve alapján. A korabeli szigorú amerikai cenzúra miatt Glazert előzetesen figyelmeztették, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel járjon el, mivel forgalmazási szempontból Csajkovszkij személyisége, különös tekintettel a magánéletére, meglehetősen problematikusnak számított. A kész filmből utólag kivágták azokat a mondatokat, amelyekből Csajkovszkij homoszexualitására lehetett következtetni.
Felületesen azt gondolhatnánk, hogy a szovjet Csajkovszkij (1970) és az angol Zenerajongók két véglet, pedig Igor Talankin és Ken Russell művészi hozzáállása igazából meglehetősen hasonló volt. Egyikőjük sem hagyományos életrajzi filmet akart készíteni, hanem mindketten Csajkovszkij zenéjén keresztül akarták megmutatni az embert, éppen ezért a zeneművek nem a soundtrack funkcióját töltik be, hanem dramaturgiai szerep jut nekik: az érzelmek hullámzásait, a lélek rezdüléseit közvetítik, lényegében a művész életében bekövetkezett sorsdöntő események zenei lenyomatát jelentik. Talankin így nyilatkozott saját nézőpontjáról: „Nekem Csajkovszkij csak a művein keresztül érdekes. Ami életében nem volt kapcsolatban a műveivel, az számomra nem létezik.” Lélektani szempontból jómagam azt mondanám, hogy Talankin a jungi, Russell pedig a freudi pszichológiát követte. Vagyis az orosz rendező az alkotást nem mint eseményt ábrázolja, hanem az ember leglényegének kifejeződését láttatja benne, s a mű keserves gyötrelmek árán születik meg. Ahogy Jung mondja (erősen leegyszerűsítve a gondolatmenetét), igazából nem a szerző hozza létre tudatosan a művet, hanem a mű akar kiemelkedni a kollektív tudattalanból a művész személyén keresztül. Russell viszont a freudi elméletnek megfelelően a szexualitás oldaláról közelíti meg Csajkovszkij alakját, s a művek megszületésének fájdalmas folyamata mögött az elfojtott, ki nem élt vágyakat és ösztönöket látja és láttatja.
Talankin állítólag három évig készült a filmre, a forgatókönyvet ő írta Jurij Nagibinnal és Bugyimir Metalnyikovval közösen. (Érdekességként említsük meg, hogy később Nagibin írta a Kálmán Imre életéről szóló Az élet muzsikája című 1984-es Palásthy György-film forgatókönyvét is.) Mindig is az volt a módszere, hogy a figurában gondolkodik, és utólag választ hozzá színészt, a Csajkovszkij esetében azonban kezdettől fogva tudta, hogy mást el sem tud képzelni a főszerepben, csak Innokentyij Szmoktunovszkijt. A színész Kozincev Hamletjével (1964) vált ismertté, és még be sem fejeződött annak forgatása, amikor Talankin felajánlotta neki Csajkovszkij szerepét. Szmoktunovszkij gyerekkorában zeneszerző szeretett volna lenni, Csajkovszkij volt a legnagyobb kedvence, és ha a zene területén nem is léphetett a nyomába, boldoggá tette a lehetőség, hogy eljátszhatja. „Én azt szerettem ebben a filmben, hogy nem sokat törődtünk Csajkovszkij egész életével. Mikor a film kezdődik, a komponista már meglett ember, és a film folyamán csak egyre öregedik. De a kort nem hangsúlyozzuk ki, az öregedés csak külsőség, másodrendű probléma. Az elsőrendű kérdés, a lelkialkat, az ihletés forrásai, a mű születése, majd a nagy művek keletkezésének módja” – nyilatkozta a bemutató után. A 70 mm-es nyersanyagra forgatott film a cselekmény szintjén a boldogtalan házasság (Nyina Miljukova) és a be nem teljesült vonzalom (Nagyezsda von Meck) érzelmi ellentétét hangsúlyozza, a művész homoszexualitása még homályos célzásként sem kerül szóba. Itt említsük meg, hogy a világhírű orosz származású amerikai zeneszerző, a négyszeres Oscar-díjas Dimitri Tiomkin nemcsak a film zenei rendezője, hanem a társproducere is volt. A Csajkovszkijt nagy sikerrel mutatták be az 1970-es San Sebastián-i filmfesztiválon, ahol Szmoktunovszkij megkapta a legjobb férfi alakítás díját (megosztva Latinovits Zoltánnal, akit az Utazás a koponyám körül című filmért díjaztak), Igor Talankin pedig külön elismerésben részesült. Az opusz 1972-ben esélyes volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ra és az Oscarra is, Dimitri Tiomkint pedig a zenéért jelölték Oscarra. A Golden Globe-ot végül az Azulai, a rendőr című izraeli film kapta (a Budapesten született Ephraim Kishon rendezése!), miközben olyan világhírű alkotók művei is versenyben voltak, mint Bernardo Bertolucci (A megalkuvó), Éric Rohmer (Claire térde) és André Cayatte (Meghalni a szerelemért). Az izraeli opusz szintén Oscar-esélyes volt, a Filmakadémia viszont Vittorio De Sica Finzi-Continiék kertje című drámájának ítélte az aranyszobrot. Ez a mű éppúgy nem szerepelt a Golden Globe-jelöltek között, mint a japán Dodeskaden (Kuroszava Akira) és a svéd Kivándorlók (Jan Troell), amelyeket a Filmakadémia szintén az Oscarra méltó külföldi filmek közé sorolt.
Így látták ők
„Ken Russell filmje, a Zenerajongók a múltból meríti témáját. A barokkosan túlburjánzó, emésztő szenvedélyekkel telezsúfolt alkotásnak hőse Csajkovszkij. Mégsem mondhatjuk, hogy Russell életrajzfilmet forgatott volna: monomániás érdeklődése kizárólag a zeneköltő szerelmi élete felé fordul, s ezenközben bizonyos történelmi pontatlanságokat is megenged magának. Pompás és némi humorral árnyalt jelenetek keltik életre azt a szerelmet, amely Csajkovszkij és soha nem látott patrónusnője, Madame von Meck között szövődött levelezésük során, s ezekből pontosan leszűrhető, hogy ez a távoli, absztrakt szerelem a narcisszizmus egy formája: mindkettő belehabarodik abba a képmásba, amelyet önmaga, a saját képzelete képes volt megteremteni a másikról, s amely bizonnyal szebb a valóságosnál. De ennél is megragadóbbak, s viharosabbak a Csajkovszkij házasságáról szóló képek. A filmalkotó itt ütközteti össze hősének ábrándjait a zord valósággal, az idealista tökélyvágyát az érzékiség sötét, mélybe húzó hatalmával. […] A Zenerajongók nem egyértelmű film. Izzó hőfoka, érzelmi gazdagsága, az a tény, hogy a csúcsfeszültségű jelenetek java részére csak egy még telítettebb, még fűtöttebb kép következik, sok néző számára fárasztóvá teszi. Erénye viszont, hogy a Csajkovszkijt alakító Richard Chamberlain és Glenda Jackson rendkívül fegyelmezetten, minden hatásvadászat nélkül játszik, s ez a szélsőségeknek is hitelt kölcsönöz.”
(Zilahi Judit: „Látomás és romantika”. In: Filmvilág 1972/17, 15–19. o.)
„Russell meghökkentő és tekintélyelvűséget elutasító módszere a Zenerajongók című munkájában folytatódott. A Diótörő hangjai alatt, a nyitójelenet mozgalmas és jól megkoreografált karneváli forgatagában mindenki jelen van, akit valaha is hatalmába kerített Csajkovszkij és a zenéje, így többek között Nyina Miljukova, aki néhány hétig a zeneszerző felesége volt, valamint Csiluvszkij gróf, Csajkovszkij közismert szeretője. Russell szokásos szellemességével azt mondta, hogy filmje egy homoszexuálisról szól, akibe beleszeret egy nimfomániás. A történet valóban Csajkovszkij és Nyina végzetes találkozására és tragikus sorsukra koncentrál. A hétköznapok szorításából, az anyagi problémák és erkölcsi botrányok elől a zeneszerző a fantázia világába menekült. Zenéjével ébresztve rá hallgatóit arra, hogy az élet gazdag és tartalmas is lehet – gondoljunk csak a b-moll zongoraverseny filmbeli előadására, amelyet a közönség illúziókkal teli álmodozásai kísérnek. Első találkozásukkor a férfi abban a fehér ruhában képzeli el a nőt, amit korábban a koncertjén viselt, s álomszerű megismerkedésük házassággal végződik. Ám a Hattyúk tava egyik bemutatóján Csajkovszkij felismeri, hogy nem tagadhatja meg valódi természetét, homoszexualitását. A jelenetben a kamera párhuzamosan filmezi a zeneszerzőt, Nyinát és a hozzájuk csatlakozó Csiluvszkijt, valamint a balettet, ahol a herceg összetéveszti a szép hattyúlányt a szélhámosnővel. Russell iróniájának egyik legszebb példája ez, ahogy a művészet az életet, az élet a művészetet imitálja. Néhány reménytelen és elkeseredett szeretkezési kísérlet után Csajkovszkij számot vet házassága kudarcával. A torokszorító igazság elől az öngyilkosságba akar menekülni, s egy meleg őszi estén a Moszkva folyó partjáról beugrik a vízbe, amely azonban csak térdig ér. A zeneszerző és Nyina útja elválik, a Rómeó és Júlia előadása csapnivalóan sikerült. Az álmait kergető, hírnévre és vagyonra vágyó Nyina a film végén magányosan, egy elmegyógyintézet rácsain keresztül tekint ábrándozva a fény felé.”
(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora [Ken Russell]”. In: Filmvilág 1997/11, 34–40. o.)
„»Ez minden idők legjobb, zeneszerzőről szóló filmje« – nyilatkozta André Previn, aki a Londoni Szimfonikusok karmestereként közelről követhette a Zenerajongók fejlődését. A történetben Csajkovszkij zenéje nemcsak illusztrálja az életrajz epizódjait, a részletek a zenei válogatás köré szerveződve nyernek értelmet. Az egyik legismertebb jelenetben Nyina és Csajkovszkij vonatban [sic!] utaznak, és mialatt a hisztérikus asszony levetkőzik az imbolygó szerelvényben, a Patetikus szimfónia fináléja fogja össze a vizuális szempontból teljesen instabil jelenetsort. A komolyzene és a vizualitás tökéletes szintézisét adó film az igazi zenerajongók tetszését is elnyerte, hiszen a Csajkovszkij-művek nagyjából vágatlanul jelennek meg és szinte komolyzenei videoklipeket alkotnak a képekkel.”
(Hubai Gergely: „Szabad adaptáció [Ken Russell zeneszerző-trilógiája]”. In: Filmvilág 2012/2, 28–29. o.)
Zenerajongók (The Music Lovers, 1971) – angol életrajzi dráma. A Catherine Drinker Bowen és Barbara von Meck szerkesztésében megjelent Beloved Friend című levélgyűjtemény alapján a forgatókönyvet írta: Melvyn Bragg. Operatőr: Douglas Slocombe. Zene: André Previn. Díszlet: Natasha Kroll és Michael Knight. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendező: Ken Russell. Főszereplők: Richard Chamberlain (Pjotr Iljics Csajkovszkij), Glenda Jackson (Antonyina Miljukova), Max Adrian (Nyikolaj Rubinstejn), Christopher Gable (Anton Csiluvszkij gróf), Kenneth Colley (Mogyeszt Csajkovszkij), Izabella Teleżyńska (Madame Nagyezsda von Meck), Maureen Pryor (Nyina anyja), Sabina Maydelle (Szása Csajkovszkij), Andrew Faulds (Davidov), Bruce Robinson (Alekszej Szofronov). Magyarországi bemutató: 2002. július 6. (Duna Tv).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.