2021. május 13., csütörtök

SZINDBÁD

Huszárik Zoltán első játékfilmje Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek felhasználásával készült. Az előkészületek már a hatvanas évek második felében elkezdődtek, a forgatókönyvet azonban az illetékesek csak többszöri átdolgozás után tartották megvalósításra alkalmasnak. A rendező először az olasz Vittorio De Sicát kérte fel a főszerepre, aki igent is mondott, gázsiigénye viszont meghaladta a produkció anyagi kereteit. A címszerepet Latinovits Zoltán kapta, aki eleinte ugyan nehezen jött ki Huszárikkal, némi idő elteltével mégis kialakult közöttük az összhang – jelentős részben a női főszerepet alakító közös barát, Dayka Margit diplomáciai érzékének köszönhetően. A Szindbádot javarészt Csehszlovákiában forgatták, körülbelül nyolc hónapon át. Huszárik kezdetben Tóth Jánossal akarta elkészíteni a filmet, az operatőr a motívumkeresésben is részt vett. Végül mégis úgy döntött, hogy vizsgafilmje operatőrjét, Sára Sándort kéri fel a munkára, aki csak némi szabadkozás után mondott igent. A mikrófelvételek Gujdár József nevéhez fűződnek. Jeney Zoltán zeneszerző részben korabeli hangzásvilágú, részben modern szerzeményekkel járult hozzá a film időtlen hangulatának megteremtéséhez. A Szindbád ősbemutatója 1971. október 20-án volt Krúdy szülővárosában, Nyíregyházán. Az országos premierre bő egy hónappal később került sor. A film Magyarországon és külföldön is jelentős szakmai sikert aratott, értékeit számos rangos díjjal ismerték el. Kiemelt jelentősége van a magyar filmtörténetben: 2000-ben például az úgynevezett „Új budapesti 12” közé választották, ezen a ranglistán a 3. helyet foglalja el. 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.

Jelen filmismertető a Wikipédiára évekkel korábban írt saját szövegem javított és jelentősen kibővített változata.


A cselekmény
„Isten áldjon meg benneteket, drága jó nők, asszonyok és szüzek, grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék, akik remegő ajakkal, hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád jókedvében, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: tele hazudta a fejeket, a lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel, elgondolkozásra való szavakkal... Olykor ablakon ugrott ki elátkozott kastélyokból, és hazamenet egy másik nőért sírt. Máskor szinte kábultan, az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket – elfelejtette hangjukat, amelybe szinte egész életüket öntötték –, elfelejtette végtelen önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös, drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád belőlük. Mind esküdtek boldogan a szerelmi órában... Igazán mindegy, hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését? És ó, hányszor kínálták ékszereiket, pártfogásukat, jövő életüket.” (Krúdy Gyula: Szindbád)


Lét és nemlét határán a haldokló Szindbád felidézi a múlt emlékeit: a régi ízeket, az idő állandóságát sugalló kisvárosok hangulatát és persze megannyi nő szerelmét. Az elmúlás és a halál árnyékolja be az emlékképeket: temetői találkozások, öngyilkos szerelmek, siratóasszonyok – elszalasztott lehetőségek, félresiklott életek. Szindbád asszonyai nem csupán társadalmi pozíciójukban képviselnek sokféleséget, hanem a nőiesség, a szerelem, a szenvedély és az érzékiség különböző típusait is megjelenítik. A mesék világát idéző Setétke azért választotta ezt a nevet, hogy a sötétben is kedvese eszébe jusson, amikor az nem látja őt. Fruzsina nem akarna élni, ha többé nem ragyogna rá a szeretett férfi csillaga. A doktorné, Lenke, az újbóli találkozásnál leplezni igyekszik érzelmeit, mintha nem zaklatná fel a váratlan látogató megjelenése, pedig évekig várt rá, és tervezgette közös jövőjüket. Fanny számára Szindbád az utolsó fellángolás, vele szeretne élni vidéken, ám a férfi tudja, hogy ezt a nőt is el fogja hagyni. Florentinát egy temetőben látta és hódította meg. Az érzéki szépasszony kijelenti, hogy meghalna, ha Szindbád elhagyná. A kis virágáruslány azonban nem csupán beszélt a halálról, hanem ki is vetette magát az ablakon, ahonnan előtte egy szál virágot dobott kedvesének. Eldobta magától az életet Vendelin, a pincér felesége is. A derék Vendelin eleinte nem is tudja, hogy éppen az a férfi rabolta el tőle asszonya szerelmét, aki igazi ínyenchez méltó módon válogat az étlap kínálatából. A sok nő között egyvalaki van, akihez hősünk állandóan visszatér: az olykor zsörtölődő Majmunka, aki egykori szeretőből lett megértő és gondoskodó anyafigura. Szindbád utolsó utazása a film elején megjelenő lovas kocsin valójában a halálba vezet, amely egy templomban éri őt, egyszerre szimbolizálva az emberi élet múlandóságát és az örökkévalóságot.

„A barátság arany láncza
Kösse össze szívünket;
Csak a halál bús homálya
Válasszon el bennünket.”

(Turtsányi Gizella filmbéli levele)


Krúdy és a Szindbád
Krúdy Gyula (1878–1933) gyermekkorának kedvenc olvasmányából, Az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönözte Szindbád nevét. Az arab mesehős hét utazást tett meg, Krúdy Szindbádjának – aki tulajdonképpen az író alteregója – utazásai pedig öt könyvben jelentek meg. 1911-ben adták ki az elsőt Szindbád utazásai címmel. „Halk tünemények, alig élő fátyolképek, inkább képzelt, mint hallható zenedarabok a Krúdy Gyula Sinbad-tárcái, élet, amely ott finom, mint az életről való képzelet. Az a csodálatos, festhetetlen szín van Sinbad történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat, amely ócska tükrökre lehell, megőrzött selymeket illatosít, antik ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Sinbad mesél, gyengédebb és érzékenyebb a muzsikás cigányok üveghangjainál, az ember régi hangszereket képzel, clavecint vagy viole de Gambe-ot” – írta a kötetről Szép Ernő a Nyugat 1911/10. számában. A következő évben jelent meg a Francia kastély, amelynek szintén kedvező volt a visszhangja. A Magyar Figyelő 1912/4. számában például ezeket olvashatjuk róla: „Jellemalakítás, meseszövés, előadás dolgában ama bizonyos Mozart-operákra emlékeztet, amelyeket nem szabad nagyzenekarral előadni, mert ahhoz túl finomak. Inkább egy szalonba képzeljük őket, illemtudó, finom publikum elé, egy halk estén. Krúdy regénye is ilyen: s ez a hang, ez a hatás ma nem oly közönséges, nem oly mindenütt kapható, hogy ne érdekelne minket. A profán piacnak bizony semmi köze az írásművészet e fajához. Mély lelkű, nemesedett ízlésű emberek számára való. Vagy a fiatalságnak, amelynek lelkét még nem kezdte ki az élettapasztalat szkepszise, tehát tud még szépséget élvezni. Efféle gondolatok támadnak az emberben, ha olvasgatja e szép új regényt s egy-egy fejezetnél megáll.”


1915-ben vehették kezükbe az olvasók a Szindbád: Feltámadás című kötetet, amelyet az Uj Idők így ajánlott: „Krúdy Gyula, aki az Ezeregyéjszakák kalandos hősét a mai modern kor egyik férfi alakjában föltámasztotta, finom stílusérzékkel költői hangulatú, elmúlt világokat idéz föl legújabb könyvének valamennyi elbeszélésében. Az új Szindbád azonban már nem a kalandos utazásokban leli örömét, hanem a lelki titkokat fürkészgeti, s amíg érzelmes és vidám asszonyok szerelmi életének fátylait lebbentgeti föl, ő maga busán, fáradtan keresi a boldogságot.” Az 1920-as években írt Szindbád-novellákat a Szindbád megtérése című kiadvány tartalmazza, amely az író ötvenedik születésnapjára megjelent Atheneum-könyvsorozatnak is része volt. Ebből az alkalomból az Esti Kurir így méltatta a szerzőt: „Krúdy Gyula úgy lépett be a magyar irodalomba, mintha nagyon messziről jött volna közibünk, a Távol-Keletről, a mesék országából, Szindbád útjairól. Ahogyan ő látja a magyar világot, úgy még nem látta senki sem – mintha őse lenne ennek a kalandos és lomha, nagy fantáziájú és kis akaratú népnek, olyan elbúsult melankóliával és olyan megbocsátó mosollyal néz rájuk nagyon-nagyon messziről. De ez a messzeség nem tompítja meg tekintetének élességét: a félmúlt magyar urait, vidéki kisasszonyait, nyíri zsidóit, szép életű gavallérjait és csúf sorsú bohémeit senki sem látta meg a velük élésnek azzal a melegségével és igazságával, mint ő.” Az utolsó, a szerző halálának évében megjelent Szindbád-regény címe: Purgatórium.


A művek fogadtatásáról Krúdy így írt: „A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szerzettek. Sok sápadt, gyűlölködő arc lett ismerősöm. A könyvkiadó bátorságot kapott. A könyvecskéket kezdték venni Pesten és a Felvidéken.” Az írót élete végéig foglalkoztatta Szindbád alakja. Harmadik lánya, Krúdy Zsuzsa visszaemlékezései szerint Szindbád-történet volt édesapja utolsó írása is, melyet halála után az íróasztalán találtak: A szív alakú hölgy titka. Irodalomtörténészek szerint a XIX. század végének és a XX. század elejének számos művészeti irányzata – a realizmus, a naturalizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szürrealizmus, a késő romantika és a szecesszió – hatott Krúdyra, akinek írásaira a cselekményesség helyett inkább a hangulati elemek, az idővel való játék, az asszociációkat keltő írói stílus jellemző. Fia, ifj. Krúdy Gyula 1947-ben így idézte fel apja munkamódszereit: „Kellékek nélkül dolgozott, egy falat száraz kenyér, korty bor, néhány cigaretta, ez volt az üzemanyaga. Csak ezzel a szerzetesi szerénységgel és szorgalommal lehetett 55 év alatt 120 kötetnyi könyvtárt és újságcikkeinek, tárcáinak légióit papírra róni. Kéziratában oldalszámra nincs egy betűnyi törlés vagy javítás. Tudta a leckét. Többnyire pénzért írt. Kellett. Mindig több, mint amennyi volt. De talán ő az egyetlen, akinek az írásán ez nem érződött soha. Háromsoros, hozzám intézett üzenetei és hatalmas történelmi regényei egyazon anyagból vannak szőve, a legnemesebb magyar prózából.”


Az objektív és a szubjektív idő
A Szindbád-történetek az objektív és a szubjektív idő (az egyéntől független, mérhető idő és az egyén életében eltelt idő) kölcsönhatására épülnek. A kétféle idő kölcsönhatásáról Henri Bergson (1859–1941) francia filozófus így írt a Teremtő fejlődés (1907) című művében: „A tartam a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog. Ha a múlt szüntelenül nő, akkor határtalanul meg is marad.” Szindbád az idő megállíthatatlan múlását tapasztalhatja saját magán és szerelmein, és ez az objektív idő az, ami keserűvé vagy olykor nevetségessé teszi az emlékezést. Az örökös változás mellett azonban jelen van az állandóság is, egyrészt a múlt történéseinek tetszőleges felelevenítése, másrészt a kisvárosok változatlansága által: „A városka (melyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik... Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanúgy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért, olajért járó cselédlányok keze alatt.” Az idő határai gyakran elmosódnak Szindbád történeteiben: a főhős a jelenből emlékezik vissza a múltra, amikor valamelyik szerelme felidézi első találkozásukat (egy még régebbi múltat), illetve a(z elképzelt) jövőről beszél. Az idősíkokkal való játék jellemzi Huszárik Zoltán filmjét is, amely fényesen cáfolja azt a korábban elterjedt feltételezést, hogy Krúdy „megfilmesíthetetlen” író. Huszárik így vélekedett az időről: „Az idő a legnagyobb ellenfelünk. Elrendezési szándékainkat lerombolja, a megértés lehetőségét elrabolja, őszinte kitárulkozásainkkal megfoszt az illúzió szabadságától, sarokba szorít. […] A képzelet kalodájában él az ember, megvonja a jelen idővel saját börtönének falait. Mit csinálhat? Új cellasorokat formál falak nélkül, hogy aztán kapcsolatai újból körbefogják. Ezt a témát variálja tulajdonképpen egy életen át, viszonylagos szabadságot nem is élvez, csupán a színterek változásaiban, az emberi gesztusok esetlegességében. Szindbád nem csinál mást, mint felejteni, emlékezni akar és újra élni, bizonyítva a létezés értelmét.” Az egyetemes filmművészetben Alain Resnais filmjei – főleg a Tavaly Marienbadban (1961) – különösen érdekesek az idősíkok szempontjából, míg a magyar filmesek közül például Fábri Zoltán 141 perc A befejezetlen mondatból (1975) című alkotása bánt szabadon az idővel.


A korai filmtervek
Kevésbé köztudott, hogy Szindbád kalandjaiból már maga Krúdy is filmet akart készíteni. Korda Sándor lapja, a Mozivilág 1917-ben közölte ezt a hírt: „Krúdy Gyula, a kitűnő író, aki érdekesen egyéni írásaival a legkedveltebbek közé tartozik, a filmszerzők sorába lépett. Szindbád című szép, költői lendületű regényét filmre való felvétel céljából megvette a Corvin-gyár. Krúdy első filmje a legérdekesebb moziesemények egyike lesz.” A tervezett film nem valósult meg, ahogyan nem készült el Korda másik tervezett Krúdy-adaptációja, A vörös postakocsi sem. Erről viszont tudni lehet, hogy az író egyértelműen nemet mondott rá. Feltehetően nem anyagi okokból, mert pénzre mindig szüksége volt, hanem azért, mert akkoriban ő maga dolgozott a mű színpadi változatán. A harmincas évek végén, Krúdy halála után, a népszerű író, Zilahy Lajos tervezte a Szindbád-történetek és A vörös postakocsi megfilmesítését saját cége, a Pegazus számára. Részletes filmnovellát is írt. Az író középső lánya, Krúdy Mária szerint a szerződés anyagi problémák miatt nem jött létre. Bár a köztudatban úgy él, hogy a Szindbád volt az első Krúdy-film, valójában Zsurzs Évát illeti az elsőség, aki 1963-ban tévéfilmet készített A hírlapíró és a halál című Krúdy-novellából. Ehhez a forgatókönyvíró, Rózsa Zoltán az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című novella motívumait is felhasználta. „Zsurzs Éva rendezése nemcsak az atmoszférát, hanem az író stílusát is átmentette” – írta az Esti Hírlap kritikusa az 1963. július 1-jei lapszámban.


Huszárik Zoltán és Krúdy
Amikor Huszárik először olvasta Krúdy történeteit, saját bevallása szerint csak a mese ejtette rabul: „Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba, fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg: a hangja is többszólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagában tovább bogoztam, úgy távolodott a stílromantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide, annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia.” A rendező egy ízben arról nyilatkozott, hogy az érzékenységnek egy olyan tudatos belső rendszerét akarja megteremteni magában, amely képessé teheti az embert a lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére. A „szellemi építkezés” folyamatában Krúdy lett Huszárik egyik mestere Marcel Proust, Virginia Woolf és James Joyce mellett. A rendező optimistának vallotta magát, ezért foglalkoztatta a múlandóság problémája, hogy ennek függvényében hogyan lehet mégis boldogan élni. Más utak is Krúdyhoz vezették Huszárikot. A művészt állítólag mindig is zavarta az az egyoldalú irodalomszemlélet, amely abból az irodalomtörténeti korszakból Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot tette meg útjelző bástyáknak. A Szindbád-történetek azért is vonzották a rendezőt, mert asszociációs szerkezetük rendkívül nagy alkotói szabadságot biztosított számára. Nem kellett mereven ragaszkodnia semmilyen írói koncepcióhoz, szabadon válogathatott a novellák közül. Némelyikből csak néhány mondatot vagy egy rövid epizódot használt fel, de figyelembe vett más Krúdy-műveket is, sőt Márai Sándor és Móricz Zsigmond is hatott rá. Érdekesnek tartotta azt is, hogy Szindbád emlékeinek jellege és szerkezete jelentősen eltért más irodalmi figurákétól. Huszárik korábbi rövidfilmjei közül az Elégia (1965) és a Capriccio (1969) mutatnak a legtöbb rokonságot Krúdy műveivel.


A forgatókönyv és az operatőr
Az Elégia váratlan sikere tette lehetővé, hogy Huszárik játékfilmet forgathasson. Eleinte azt tervezte, hogy a Daidalosz és Ikarosz című forgatókönyvét filmesíti meg, „amely arról a nemzedékről szól, amelyiket az új hit emelt magasba, s ugyanez kényszerített zuhanni is egy adott pillanatban.” Végül elvetette ezt az elképzelését, mert túl tételszerűnek érezte a forgatókönyvet, az adott történelmi periódust pedig bonyolultabbnak annál, hogy egyetlen filmben meg tudná ragadni a lényegét. Egy 1967-es interjúban arról beszélt, hogy a Szindbád mellett egy másik forgatókönyv-tervezetet is benyújtott: az Úton-útközben szerzője Mészöly Miklós volt, a történet a második világháború után játszódott, négy ember országjárását mesélte el. „Hármójukat a háború formálta olyanná, amilyenek. A negyedik kölyök még. Ő csupán szemlélője a három már felnőttnek. Az emlékvilága előttünk születik, azok cselekvéséből. Valahogy így él tovább generációkon keresztül a háború rombolása” – mondta az elképzeléseiről, de ez a terv sosem valósult meg. Bár a Szindbád előkészületei már 1966-ban elkezdődtek, évekig tartott, míg elkezdődhetett a film tényleges forgatása. A Szindbád-történetek alapján Huszárik egy körülbelül 300 oldalas forgatókönyvet írt, amely kéthasábos szerkesztésű volt: az első hasáb tartalmazta a tulajdonképpeni történéseket, illetve a képi látvány leírását, a második pedig a párbeszédeket. Az illetékesek kuszának, érthetetlennek, sőt megalomániásnak találták Huszárik tervezetét, és nemet mondtak a megvalósítására.


Később az operatőr, Sára Sándor is azt mondta, hogy az első verzió valóban megvalósíthatatlan volt. Ő maga „szózuhatag”-nak tartotta azt a forgatókönyvet, amin azért csodálkozott, mert tudta, hogy miként ő, úgy a rendező is szöveg helyett inkább képekben gondolkodik, számukra az a filmkészítés alfája és ómegája. Maga Huszárik 1967-ben a következőket mondta kezdeti elképzeléseiről: „Elég bonyolult az a formarendszer, amivel Krúdy dolgozik. Az idősíkok egymásmellettisége és ölelkezése szabad konstrukciót követel. Hét-nyolc női figura köré fogtam a könyvet. A jelenetek belső formáját illetően nem az epikai sajátosságok az uralkodók, hanem az egymásba lépő gyors egymást váltó pillanatok. A filmet színes anyagra tervezem, színvilágát monokróm színhangzásúra gondolom, ilyen például Picasso ismert rózsaszín és kék korszaka.” Csak a negyedik vagy ötödik verzió után kapott zöld utat a produkció. A végső változatban egy hang vonul végig a történeten, de nem narrátor, hanem egyfajta belső hang. Rendhagyó módon előzetesen színészekkel magnetofonszalagra vették a forgatókönyv minden dialógusát. „Arra törekedtünk, hogy a szereplők ugyanúgy beszéljenek, mintha filmben beszélnének, hogy ezáltal a forgatókönyv végleges formába öntéséhez kipróbálhassuk, lemérhessük a film várható ritmikai és hatásproblémáit a legapróbb gesztusokra bontva” – nyilatkozta a rendező. A belső hang megszólaltatására a mezzobariton hangú Pálos Györgyöt szemelték ki, aki betegen is vállalta és megcsinálta a felvételt. Nem sokkal később, 1970. január 3-án elhunyt.


Huszárik és operatőrje, Tóth János 1969 nyarán indult el motívumokat és helyszíneket keresni. Útjuk során megfordultak Sopronban, Kőszegen, Óbudán és Szlovákiában, a Szepességben. „Különleges mércéje itt a képi megjelenítésnek, hogy Szindbád világa voltaképp belül átélt világ, amelynek sajátos idősebessége van. Minden pillanata a lélek motivációival telített. Nem dolgozhatunk hosszú beállításokkal, hiszen Szindbád impressziók villódzásaiban él; diffúz tenyészet ez, ebből kell organikus egészet kialakítanunk: képmozaikokból, egymásba játszó, összemosódó látomásokból sajátos harmóniát” – fejtegette elképzeléseit Tóth János a motívumkereső út során. Az operatőr szívügyének tekintette a filmet, részt vett a forgatókönyv megírásában is (a stáblista dramaturgként tünteti fel a nevét), és Huszárikkal is egy hullámhosszon volt, ami a rendező rövidfilmjeinek forgatása közben alakult ki. Ennek ellenére a Szindbád végül nem vele készült el, hanem Sára Sándorral, aki Huszárik vizsgafilmje, a Groteszk (1963) operatőrje volt. Sára először megpróbálta udvariasan elhárítani az ajánlatot. Hivatkozott arra, hogy Huszárik Tóth Jánossal kezdte el a munkát, ezért vele is kellene befejeznie; arra, hogy közös munkájuk, a Groteszk a maga idejében megbukott; arra, hogy a rendezővel ellentétben Sára számára idegen és ismeretlen Krúdy világa; sőt arra is, hogy a forgatókönyvvel szemben is vannak fenntartásai. Huszárik nem hagyta lerázni magát. Ekkor Sára bedobta a döntőnek szánt érvet, miszerint hónapokra Párizsba utazik egy tanulmányútra. A rendező kijelentette, hogy kész megvárni őt. Ekkor az operatőr beadta a derekát, és azt mondta, ha Huszárik valóban nem talál más megoldást, hazatérése után elvállalja a filmet.


Sára Sándor operatőri munkáját így méltatta Fábián László a Film, Színház, Muzsikában (1983/51): „Sára ismét több, mint a rendezőt kiszolgáló fényképező mester: képben és színben fejti meg Huszárik föladványait. Totál és inzert, premier plán vagy amerikai plán – ugyanazzal az igényes komponáltsággal, a színek pedig olyan fegyelemmel és pontossággal előadva, amire… már a Sodrásban idején készen állt. A találkozás is szerencsés: képzőművészeti ihletettségű rendező, adekvát műveltségű operatőr. Benyomás és érzéki tapasztalás kavalkádszerű forgataga. Zsírfoltok a húslevesen, remegő csontvelő – még az illata is érződik. Aztán elomló női haj, korcsolyanyom a jégen, lombhullás, avarzizzenés. Mindezek mögött pedig mintha más is történnék. Csak nem a mítosz megint?” Maga Tóth János óriási csalódásként élte meg, hogy Huszárik az utolsó pillanatban mást választott helyette. „Szellemgyilkos gesztus volt ez, életemnek egyik, azaz már második szakmai lélekgyilkossága. Külön regényfejezet volna. Nélkülem a Szindbád-film nincs. Kolumbusz nélkül nincs Amerika. Ez a tiszta igazság. Az életem fekszik benne…” – emlékezett vissza 1993-ban. A Szindbád miatt végképp megszakadt az együttműködése Huszárikkal, ám rögtön elkezdődött egy másik gyümölcsöző munkakapcsolat Makk Károllyal, aminek első állomása a Szindbáddal párhuzamosan készült remekmű, a Szerelem (1971) volt.


A szereposztás
Huszárik egyik interjújában azt állította, hogy kezdettől fogva Latinovitsra gondolt Szindbád szerepében. Az előkészületi fázisban mégis felmerült az az elképzelés, hogy a világhírű neorealista rendező, a színészként is jelentős Vittorio De Sica játssza a címszerepet. Az olasz művész kedvezően fogadta az ajánlatot, és hajlandónak mutatkozott Szindbád megformálására. Egy római étteremben találkozott Huszárikkal. Adjuk is át a szót a rendezőnek! „Az egész családja eljött. Anyósa, anyja, felesége és a két fia, a legelőkelőbb római hotel éttermében üldögéltünk. Sicának tetszett a szerep, ragaszkodott ahhoz, hogy a fia szerezze a zenét a filmhez. Belementem. Nagy fogás! Gyanútlanul figyeltem, milyen sokat esznek, rák, ravioli, marhasült, fagylalt, borok… Aztán elmentek, mit mentek, hömpölyögtek, én ottmaradtam a számlával. Rossz visszagondolni rá. Hazarohantam, és OTP-kölcsönt kértem.” Az igazi gond nem az éttermi számla volt – ezt állítólag a Hungarofilm végül rendezte –, hanem De Sica gázsija. A kitűnő művész mentségéül szolgál, hogy ő csupán a szokásos gázsiját kérte, az viszont messze meghaladta a produkció anyagi lehetőségeit. Ráadásul az eredetileg tervezett költségvetést (egyes források szerint 12,8 millió forintról volt szó) az illetékesek mindjárt az elején megnyirbálták másfél millióval. Huszárik ilyen feltételek mellett nem is akart munkához látni. Tóth János ellenben azon az állásponton volt, hogy el kell kezdeni a forgatást, mert ha már elkészül valamennyi anyag, akkor egész biztosan lesz pénz a folytatásra is, hiszen a döntéshozók nem fogják hagyni, hogy kárba vesszen az addigi munka. A főszerepet Latinovits Zoltán kapta. „Latinovits személyében olyan színésszel sikerült találkoznom, aki ügyszeretetben, analízisben, türelemben, stílusérzékben, a figura sorsát átélő érzékenységében eszményi partner. A Krúdy-világ transzponálása nehéz, borotvaélen mozgó vállalkozás; ha sikerül megteremteni az egyensúlyt, az fele részben az ő, fele részben az operatőr, Sára Sándor érdeme lesz” – nyilatkozta Huszárik még a forgatás idején.


A Képes Film Híradóban (1972/2) Latinovits Zoltán is a közös munka élményét emelte ki: „Ebben a filmben olyan összmunka valósult meg, ami ritka a magyar filmgyártásban. Ritkán is adódik ilyen nemes anyag, mint Krúdy, és ritkán van lehetőség a megvalósítás közös kigondolására, noha a film eredendően kollektív műfaj. A Szindbád valódi kollektív munka volt a forgatás nyolc hónapján át, s ebbe beleértendő a rendező, az operatőr, a színész munkáján kívül mindenkié, aki részt vett a filmkészítésben, a vágótól kezdve a díszlettervezőn át a zeneszerzőig.” Hozzátette azt is, hogy Szindbád megformálása az elhúzódó forgatás ellenére sem okozott nehézséget számára. Ezt egyrészt azzal magyarázta, hogy már a forgatás megkezdése előtt sokat beszélgettek a filmről. Másrészt azt tartotta nagyon lényegesnek, hogy távolságot tudjon tartani Krúdytól, hiszen az író olyan nagy formátumú egyéniség volt, akit nem lehet tökéletesen eljátszani. Neki azzal kellett tehát tisztában lennie, hogy a saját belső világával mit tud eljátszani Szindbádból. Saját korábbi karakteralakításait remek előtanulmánynak tartotta Szindbád összetett figurájának életre keltéséhez: különösen Palásthy György két filmjében – Hazai pálya (1968), Az örökös (1969) – nyújtott epizódalakításait tartotta fontosnak ebből a szempontból.


A két legfontosabb női szerepet Dayka Margit és Ruttkai Éva formálta meg. Latinovits és Ruttkai a magánéletben egy párt alkottak, és barátságot ápoltak Dayka Margittal. (A három művész együtt játszott Révész György Volt egyszer egy család című 1972-es filmjében is.) Majmunka szerepe igen testhezálló volt Dayka számára, mert a művésznő közel érezte magához Krúdy stílusát és gondolatait: „Krúdy munkáit minden második esztendőben első betűjétől az utolsóig végigolvasom. S mindig úgy érzem, mintha csak most ismerkednék vele. Mintha együtt változna a korral, szemléletünkkel, az eleven élettel. Fiatalkoromban megesett, hogy a sok Krúdy-ízlelgetés hatására akarva-akaratlanul az ő szavaival kezdtem beszélni vagy levelet írni [...] Engem Majmunkában nem az elhagyott szerető vonásai vonzottak, hanem figurájának áradó anyaisága. Akihez Szindbád úgy tér vissza-vissza, mintha az édesanyjához menne. Krúdy minden szava magával röpít, minden szavát szívem vérével élem át. De ez nem lett volna elegendő a szerep felépítéséhez. Hogyan is tudtam volna megvalósítani Huszárik és Sára óriási segítsége nélkül? Vagy Latinovits ihlető közelsége nélkül? Nekem minden munka szent, amit elvállalok, de egyáltalában nem mindegy, kikkel dolgozom együtt.” Nem mindenki tudja, hogy a levest, amelyet Majmunka feltálal Szindbádnak, tényleg Dayka Margit főzte Latinovitsnak, aki nagyon szerette kolléganője főztjét. Ruttkai Éva később elismerte, hogy sokáig nem szerette a Szindbádot, nem is emlegette a kedvenc saját filmjei között, mert szerinte „férfi film”, és csak évek múlva értékelte át magában. Ezzel kapcsolatos gondolatait 1976-ban így fejtegette: „Szindbád a korba van ágyazva. Ez az ő kora. Londonban biztos nem született volna Szindbád. Itt született Magyarországon, magyar íróban. Ilyen tájon, ilyen helyen. Ilyen korban. A tilosak vették körül, kis polgárasszonyok tilosai, a kor tilosai, amilyenek közt ő is bolyongott. És nyomot hagyott. Nem csak nagyszerű férfiassága, hatalmas jelensége. Á. Sokan azt hiszik, hogy a nagy kan hagy nyomot, a szeretkezés nagymestere. Nem egyszerűen erről van szó... Ezekben a kis nőkben sem csupán a remek férfi hagyott nyomot. A történet. A költő története... Szindbádban, azt hiszem, a nők a történetet érezték meg, ez a történet hagyott bennük nyomot. Ezt nem tudták elfelejteni, ezt a történetet a havas utcákon, az elhagyott szerelmes temetőkben, a lefüggönyözött szobákban mindig folytatni lehetett. Azt mondom, hogy mondjak valamit, mi lett volna, ha Szindbád egy ellen-Szindbáddal, úgy értem, egy Szindbád-minőségű nővel találkozik? Találkozott-e? Hogy ne menjünk messzire... egy ilyen nővel, akinek szintén van története, varázslata, keze?”


Huszáriknak az volt a véleménye, hogy egy színész magával viszi korábbi szerepei és sikerei bélyegét. A mellékszereplők esetében ezért arra törekedett, hogy olyan pályakezdő vagy éppen amatőr színészeket válasszon, akiknek személyéhez még nem kapcsolódnak meghatározó alakítások, és „előzmények nélküli” arcukkal tökéletesen alkalmasak Krúdy álomalakjainak megszemélyesítésére. Az akkori főiskolások közül láthatjuk Muszte Annát, Andai Györgyit és Bánsági Ildikót, illetve a magyar közönség számára arcról nem különösebben ismerős erdélyi – de már nem pályakezdő – színésznőket, mint Tanai Bella, Bisztrai Mária, Dorián Ilona és Stieff Magda. Tanai Bella évek távlatából így emlékezett vissza a filmre: „Vásárhelyen, egyszer a piacról jövet, a sarkon találkoztam Haraggal és Huszárik Zoltánnal... Huszárik a Szindbádhoz kereste a női szereplőket. Egy év múlva kaptam egy meghívást Pestre, egyenesen forgatásra! Huszárik és Sára, két nagyszerű ember... Latinovitsról nem is beszélve, mert hisz ő volt Szindbád! Én voltam az aranymívesné. Korhű ruha, Krúdy-szöveg... Egy csoda volt! Az egész film egy gyönyörű költemény! A Magyar Film – nagybetűkkel. Boldog vagyok, hogy részese lehettem.” Az amatőr szereplők közé tartozott Leelőssy Éva (akkoriban a Hungexpónál dolgozott), Czakó Anna, Pardi Anna, Benghardt Mira (az IMDb adatbázisában: Berghardt Alina), Melczer Annamária, Móger Ildikó, Szamosi Judit és Ruttkai Éva lánya, Gábor Júlia. A szereposztásban ugyanakkor találhatunk olyan fiatal színésznőket is, akik mögött akkor már több éves szakmai múlt állt, mint például Szegedi Erika, Várhegyi Teréz, Nagy Anna, Pap Éva és Medgyesi Mária. Negyvenkét év múlva Szegedi Erika így emlékezett: „Eleinte én is nemet mondtam Huszárik Zoltánnak, mert amikor elolvastam a forgatókönyvet, kiderült, hogy le kell vetkőznöm a filmben. Aztán addig győzködtek, hogy nyugodjak meg, senki sem lesz jelen a felvételkor, csak az operatőr és rendező, míg el nem vállaltam. Latinovits Zoltán szüntelenül óva intett: »Vigyázz, Erika, mert az operatőr állandóan téged néz«, mire én mondtam, hogy csak a dolgát teszi, de Latinovits váltig hajtogatta: »Nem, nem, ő mást is akar tőled«. Zoltán a jövőbe látott. Nemcsak a mi szerelmünk bontakozott ki a forgatás alatt, Huszárik Zoltán és Nagy Anna is a Szindbád révén talált egymásra. Egyébként a film képeinek hangulata és zenéje a mai napig magával ragad.”


A helyszínek és a képi világ
A Szindbád forgatása 1970 augusztusában kezdődött, a stáb nagyjából százötven (!) helyszínen járt. A munka javarészt szlovákiai városokban zajlott, mint például Szepesváralján, Bártfán, Selmecbányán, Késmárkon, Liptószentmátyáson, Szepesszombaton és Lőcsén. Huszáriknak az volt a véleménye, hogy ezek a felvidéki városok csendjükkel, utcáikkal, épületeik színeivel valósággal árasztják magukból a Krúdy-művek hangulatát. Különösen Bártfát kedvelte, amely olyan csodálatos térélményt nyújtott az épületek és utcák rendszerével, mellyel szerinte a világon csak nagyon kevés város dicsekedhet. A stáb járt Podolinban, ahol Krúdy iskolás volt, illetve Poprádon és Tátrafüreden is. A szombathelyi Forgó utca megfelelőjét Eperjesen találták meg. Voltak persze magyarországi helyszínek is, mint például Szentendre és Kőszeg. A híres korcsolyázási jelenetet eredetileg a Balatonon akarták felvenni, ám a jégviszonyok erre nem voltak alkalmasak, ezért a Lillafüred közelében lévő Hámori-tó mellett döntöttek. A Fruzsinát alakító Nagy Anna 2010-ben így emlékezett erre a jelenetre: „Ott sem volt könnyű korcsolyázni, mert elég göcsörtös volt a jég. Kezdetben nagyokat estünk Latinovitscsal, akivel nem volt olyan felhőtlen ez a korcsolyázás, mint amilyen harmonikusnak látszik a filmen. Később azonban Latinovits humorának köszönhetően feloldódtak a köztünk levő feszültségek. Nekem jelbe kellett megállni, ami nagyon nehezen ment. Neki könnyű dolga volt, mert ő állt. Én viszont folyton kicsúsztam a jelből. S amikor már vagy huszadszor mentem ki a képből, akkor egyszer csak megszólalt: »Meddig vagyunk, Nagy Anna, meddig vagyunk?!« Na, akkor mindenki elkezdett röhögni. Aztán a forgatás után Ruttkai, Huszárik, Latinovits meg én jó hangulatban beültünk vacsorázni. Én nagyon tiszteltem, remélem, ő is kedvelt, egyszer Huszárik Zoltánnak nagyon szépen nyilatkozott rólam.”


Huszárikra különösen nagy hatást gyakoroltak a temetők, melyek nem annyira a túlvilágra emlékeztették, mint inkább az adott településen élők összetartozására. A Szindbád több jelenetét temetőkben forgatták. Rózsa Gyula művészettörténész a film csodálatos képi világa révén még egy várossal hozta kapcsolatba Huszárik alkotását: Nagybányával, részben azért, mert a nagybányai festőművészek stílusa idéződik fel bizonyos beállításokban. „Gyönyörű egyezéseket természetesen láttam; egy élénkzöld hegyoldalak között vezető mélyútban Iványi-Grünwald éles levegőjét, a film eleji levélírás-jelenet szórt fényében Réti István enteriőrjeit, a korcsolyázás képeiben azt a bizonyos finom naturalizmust fel nem fedezni lehetetlen. Ezek az én analógiáim, több van belőlük tíznél. Alkonyfényű, sárga, provinciális barokk templomok, amint Ferenczy Károly állapot-képein, s hajnali párákban tejszínű tónusok, mint más Ferenczy-műveken, dús szobabelsőkben Csók Istvános, kihívó nőiruha-színek, s behavazott, halk bányavárosi főterek, mint a magyar plein air hajdan legmerészebb alkotásain…” Ugyanakkor Rózsa úgy gondolja, a nagybányai festőiskola hatása valójában a film egészében, mélyebb rétegeiben is kimutatható, anélkül hogy ezt Huszárik spekulatív módon, tudatosan építette volna be a filmbe. A díszletek és a jelmezek minden apró részletükben megidézik azt a kort és stílusvilágot, melyben a nagybányai művészek alkottak, s formáikkal, anyagaikkal azt az időtlenséget sugallják, amely a film egyik kulcsfogalmának számít. A Szindbád és a nagybányai festőiskola kapcsolatát Rózsa így magyarázza: „…a nagybányai festők piktúrája fogalmazta meg azt az emberi-filozófiai, lényegében finoman tartózkodó, elegáns passzív liberalizmust, rezervált, de humanista derűt, amellyel a század fordulóján egy felemás, még nem végleg lumpenizálódott, nem is egyértelműen burzsoává vált magyarországi félpolgárság középosztálynak tudhatta magát. Szindbád, ha az irodalomtörténetnek és a Krúdy-könyveknek hinni lehet, maga is ennek a különleges társadalomnak különleges figurája.”


Az eltűnt idő nyomában
Huszárik az egyetlen lehetséges módon dolgozta fel a Szindbád-történeteket: nem az író mondataihoz, hanem a szellemiségéhez kívánt hű maradni. Ez nem azt jelenti, hogy teljes egészében mellőzte vagy átfogalmazta volna Krúdy szövegét, hanem inkább azt, hogy máshová helyezte a hangsúlyt a szövegértelmezésben. Az eredeti művekben fontos mondatok a filmben mintegy „mellékesen” hangzanak el, miközben egyes jelenetek úgy tükrözik vissza Krúdy világát, hogy írásbeli megfelelőjük nem vagy nehezen található meg. Az alkotók abból a – mások által gyakran figyelmen kívül hagyott – tényből indultak ki, hogy a leírt szöveg hatása egészen más, ha a mondatokat nem olvassa a befogadó, hanem hallja. Krúdy mondatai hamisan csengenének élő beszéd formájában, ezért az alkotók olyan időtlen képi világot teremtettek, amelyben ezek a mondatok hitelesen hangzanak. Az időtlenséget a dramaturgia szabályainak radikális megváltoztatásával érték el. A film egyetlen jelenetének sincsen eleje vagy vége, soha nem érzi azt a néző, hogy amit lát, az „itt és most” játszódik. Az idősíkok egymásba fonódnak, a múltból felidézett asszonyok szinte minden átmenet nélkül beszélnek egy még régebbi múltról és egy lehetséges jövőről. A Szindbádra párbeszédek helyett a monológok jellemzőek, még akkor is, amikor a szereplő nem egyedül van a vásznon. A főhős puszta jelenlétével szóra bírja az asszonyokat, és ha néha ő maga is megszólal, nem annyira hozzájuk beszél, inkább mintha maga is egy rövid monológot mondana. Huszárik egészen kivételes módon, tetten érhetetlenül éri el, hogy ezekből a néhány mondatos monológokból is teljes emberi sorsok bontakozzanak ki. Az „időtlen lebegés”-ből az egyetlen kivételt Szindbád és Vendelin epizódja jelenti. Látszólag valódi beszélgetés folyik a két férfi között, valójában azonban ők is csak egymás mellett beszélnek. Vendelin hűtlen feleségéről mesél, akinek történetét ugyan Szindbád akarja hallani – ugyanis ő volt a „csábító harmadik” –, ám a főhős figyelmét a kulináris élvezetek és az ezzel kapcsolatos észrevételek mintha jobban lekötnék, mint a készséges pincér feleségének tragikus sorsa.


A magányos utazó
Elhagyott asszonyok, életüket eldobó fiatal szeretők alakja kíséri és kísérti Szindbádot az útján, Krúdy és Huszárik hőse mégsem valamiféle szívtelen nőcsábász, aki mindig csak „azt” akarja. Szindbád az életet a maga teljességében szeretné átélni: élvezni az ételek ízét, a természet minden apró szépségét, a kisvárosok megnyugtató harmóniáját, az asszonyok ölelését – hiszen nincs két egyforma nő, két egyforma ölelés! Mindenhol jelen akar lenni, mindent át akar élni és érezni, a múló pillanatokban szeretné megragadni az örökkévalóságot. A teljességre való törekvésével lelassítaná vagy egyenesen megállítaná az időt, amelynek éppen ezáltal válik foglyává. Nem lehet ugyanis mindenhol jelen lenni és mindent megragadni, mert akkor az ember nem megéli, csupán megízleli az élményt. A pillanatok milliónyi élménye azonban nem sokszorozódik meg, ezek az élmények nem egyesülnek egy magasabb szinten, hanem inkább kioltják egymást, és a jelen helyett az egyén a megváltoztathatatlan múlt emlékei és a képlékeny jövő csalóka igézetébe kerül. Szindbád nem azért magányos, mert képtelen az érzelmekre, hanem azért, mert kedveseiben is a teljességet keresi, de nem találja, hiszen ezek a szeretők is a női létnek, az archetípusnak csak egy-egy vetületét képviselik. Majmunka azért lehet állandó szereplő Szindbád életében, mert lényegében egy anyafigurát testesít meg, vagyis egy olyan asszonyt, aki minden férfi életében jelen van a születéstől a halálig, még ha nem is mindig fizikai valóságában. Közhely, de igaz, hogy férfi és nő azért nem érthetik meg egymást sohasem, mert mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit. Az egymás mellett beszélés, a film egészére jellemző monológok is mintha ezt az állítást támasztanák alá. És ha a néző figyelmesen hallgatja az asszonyok monológjait, akkor azt veheti észre, hogy azok sem a másikról (vagyis Szindbádról) szólnak, hanem mindig a beszélőről (ebben is csak Majmunka anyafigurája a kivétel). Jogosan jegyzi meg tehát a főszereplő, hogy: „Nagyon jók voltak hozzám a nők, mert sohasem szerettek… Senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit hordok a kabátom alatt.” Mint említettem, az idősíkok összekeveredése a Szindbád egyik fő jellemvonása, míg a másikat egy különös ellentét jelenti: miközben a főszereplő igényli és élvezi az élet örömeit, mindezt a halál árnyékában teszi. A halál fogja keretbe a filmet, és a halált kísérti meg Szindbád szinte mindegyik ölelésével. Amikor a film elején szenvedélyesen öleli át Setétkét (a név egyértelmű utalás a túlvilágra), valójában a halállal jegyzi el magát. A Tó tündére, a korcsolyázás a tavon a túlvilág csábításának szimbóluma, és e két kulcsjelenet közötti szerelmeknek hol egy temető képe ad baljós hátteret, hol egy-egy fiatal szerető öngyilkossága. Ebből a megközelítésből Szindbád halála nem csupán az elmúlást jelenti, hanem a beteljesülést is, az egész életen át tartó utazás végállomását mind konkrét, mind pedig átvitt értelemben: a megérkezést a halottak birodalmába, amely az e világi asszonyok által kísérte végig hősünk életét.


A fogadtatás
A Szindbád ősbemutatóját Krúdy szülővárosában, Nyíregyházán tartották 1971. október 20-án, stílszerűen az íróról elnevezett moziban. (Számomra kissé érthetetlen, hogy a szocializmusban a mozikat inkább írókról, zeneszerzőkről és történelmi alakokról – Ady, Bartók, Madách, Kossuth, Kinizsi, Petőfi, Puskin, Csokonai, Bem, Dózsa stb. – nevezték el, mint filmes személyiségekről.) Az esemény alkalmából megkoszorúzták az író szülőházának falán elhelyezett emléktáblát is. Az országos bemutató bő egy hónappal később, november 25-én volt. Már a legelső kritikák is kiemelték, hogy különleges, vizuálisan lenyűgöző, Krúdyhoz méltó mozgókép született, amelyet Latinovits Zoltán és Dayka Margit alakítása koronáz meg. Csupán kisebb kifogások hangzottak el, főleg a vágással kapcsolatban: többen is kissé hosszadalmasnak érezték a film eleji táncjelenetet. 1972 januárjában a Szindbád három kategóriában is elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját: nagydíj, operatőri díj és a legjobb női alakítás díja Dayka Margitnak. Ugyanabban az évben a Mannheimi Filmfesztiválon Huszárik Zoltán kapta a legjobb elsőfilmesnek járó díjat, az opusz pedig Joseph von Sternberg-díjban részesült, melyet az Evangélikus Filmközpont ítél oda. 1973-ban a Szindbád lett az Atlantai Filmfesztivál különdíjasa, az Aucklandi Filmfesztiválon a rendezés díját nyerte el, a Milánói Filmfesztiválon pedig az Agis-kupát. 2000-ben az úgynevezett „Új budapesti 12” közé választották (a harmadik helyet foglalja el), 2012-ben pedig bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé. A film többször is megjelent DVD-n, külföldi kiadása is létezik.


Így látták ők
„Mert ha valamire, a széles közönség érdeklődésére ez a film bizonyára nem számíthat: a Szindbád-novellák alapos ismerőjének s a képi vagy filmi kifejezésmódra érzékeny nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ebbe a filmbe valaki valóban bele tudja élni magát s annak ritmusával együtt tudjon rezegni, ne pedig újra meg újra megzavartnak, hangulatból és értelmi követhetőségből kibillentettnek érezze magát. De ez csak annak a jogos és sikeres törekvésnek a következménye, hogy a film alkotói nem a Szindbád-novellák meséjét akarták közvetíteni – nem is egy lenne, amely kerekebb könyvben, mint itteni megjelenítési formájában –, hanem hangulatát, ízét; mintegy lírai film-verset írtak egy általuk nagyon szeretett és nagyra becsült prózaíróról. S eljárásukat mi sem dicséri jobban, mint az a tény, hogy a filmben a Krúdy-szövegek elsápadnak a képmegoldások plaszticitása és hangulatgazdagsága mögött: a minden Krúdy-olvasó számára drága mondat a harisnyakötőre hímzett Puskin-sorról itt süketen csendül el, míg a páros tavi korcsolyázás s a ködben ellebbenő nőalak, melynek pedig nem tudom, van-e Krúdynál közvetlen szövegi-epizodikus megfelelője, egy kötetnyi Krúdy-novella hangulatát tolmácsolja töményen. Előreláthatólag kevesek filmje lesz ez; de ezek a kevesek újra meg újra vissza kívánnak majd járni ehhez a filmhez, hogy újra kortyinthassanak költőisége, nosztalgiája, technikai és vizuális tökéletessége tiszta forrásvizéből.”
(Nagy Péter: „Szindbád”. In: Filmvilág 1971/23, 1971. december 1., 1–4. o.)


„A Szindbád… teljességre törekvő, totalitásban gondolkodó film, amelynek anyagában a cselekvés és gondolkodás, az értelem és érzelem, a lehetőség és valóság pólusai között hánykolódó mai (mindenkori) ember dilemmái rendeződnek egymás mellé. Nagyszerű film, a szó minden értelmében az, számomra a legszebb magyar filmek közül való, és inkább abban vagyok bizonytalan, hogy miért nem remekmű. Talán a mellérendelés magasabb fokozatain még erőteljesebben érvényesülhetne mindenséget kísértő vibrálása. Talán a magyar múlt és kultúra, a magyar történelem és társadalom mitologikusabb mélységei és messzeségei hiányoznak belőle. Egy nővel kevesebb, egy fagyönggyel, fésűvel, zöld köves gyűrűvel több – talán a végletek még nagyobb arányú széthúzása, az álom és a képzelet még furcsább bakugrásai megakadályozhatták volna, hogy a Szindbád helyenként túl szép vagy rétegeire különülő legyen, dekorativitásba tévedjen.”
(Horgas Béla: „Időtlen mellérendelés – Szindbád”. In: Filmkultúra 1971/6, 5–11. o.)


„Amit képkomponálásban, amit színakkordokban láthattam, felért az újkori festészet csodás tárlatával. Fekete-fehér »grafikai« kockák váltakoztak pállott pasztellekkel és zsíros csillogású olajfesték-felületekkel, együtt lélegezve a film ütemrendjével. Micsoda remek művészet is a film! A festőnek a benne felrajzó képsorból végül is egy »állókép«-nél ki kell kötnie, mert egyszerre csak egy képet festhet, a többi meghal benne. Nem így a filmen: egyik kép úgy megy át a másikba, akárcsak álomban látnók. S ez nem csupán hasonlat! Figyeltem a filmben néha alkalmazott eljárást, hogy vagy színes foltok jelentkeznek először, s aztán szilárdul képpé a jelenet, vagy pedig az előbb még éles kép tárgytalan színakkorddá bomlik. […] Elejétől végig a film egésze hatott reám, nem tudtam – s nem is akartam – különválasztani a rendezést, a játékot, a fényképzést és a muzsikát. Lám, a muzsikára nem is emlékszem, ami csak úgy érthető, hogy nagyon jó volt, rátapadt a jelenségekre, azoknak »adott hangot«.”
(László Gyula: „Kétszólamú invenció”. In: Filmkultúra 1971/6, 11–14. o.)


„Huszárik Zoltán nem egy Krúdy-novellát vagy regényt filmesített meg, hanem nagyon helyes érzékkel Krúdy világát idézte fel egy remek forgatókönyv és a felvevőgép segítségével – ami Sára Sándor kezében páratlan csodákra volt képes. Igen, Krúdy világa elevenedett meg másfél órára előttünk a vásznon, olyan káprázatos pasztellszínekben, melyek a legnagyobb impresszionista festők ecsetjéhez méltók, valósággal képzőművészeti remeklések. Az évszakok egybemosódó kavargása mintegy aláfestő zenéje a sok nő kavargásának, az emlékezésnek – ahogy felelevenít egy-egy pillanatot Szindbád ifjúságából, utazásaiból, feltámadásaiból és megtéréseiből és persze mindent beborító szomorúságaiból is. Huszárik Szindbádja ugyanolyan többrétegű, mint hajdani Krúdy-élményem volt: Szindbád Rezeda Kázmér és Krúdy is egyben. Egy örökre elsüllyedt Budapest alakja, egy olyan Budapesté, amit néha visszasóvárog az ember, de tudja, hogy álma nem teljesülhet sohasem. Mindenesetre Huszárik egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt az elsüllyedt életet újrateremti egy maradandó és minden bizonnyal a magyar film történetében is nagy jelentőségű alkotásban, s ezzel átmenti a jövő számára is. Mert ha a tizenkét legnagyobb magyar filmet kellene felsorolnom, melyeknek emléke végigkísér egy életen át, a Szindbádot közéjük sorolnám, s méghozzá sorrendben is az elsők közé.”
(Végh György: „A Krúdy-élmény nyomában”. In: Filmkultúra 1971/6, 14–17. o.)


Szindbád (1971) – magyar filmdráma. Krúdy Gyula Szindbád-történeteiből a forgatókönyvet írta: Huszárik Zoltán és Tornai József. Dramaturg: Tóth János. Operatőr: Sára Sándor. Zene: Jeney Zoltán. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Vágó Nelly. Vágó: Morell Mihály és Huszárik Zoltán. Rendező: Huszárik Zoltán. Főszereplők: Latinovits Zoltán (Szindbád), Ruttkai Éva (Lenke), Dayka Margit (Majmunka), Nagy Anna (Fruzsina), Andai Györgyi (Setétke), Szegedi Erika (Florentina), Muszte Anna (Virágárus lány), Horváth Sándor (Valentin), Czakó Anna (Valentin felesége), Tanai Bella (Fanny), Medgyesi Mária (Paula), Szénási Ernő (Vendelin), Szilágyi Maya (Vendelin felesége), Zelk Zoltán (Nusdorf bácsi), Bánsági Ildikó (Mária). Magyarországi bemutató: 1971. október 20. (ősbemutató), 1971. november 25. (országos premier).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?






























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése