A különc brit rendezőzseni, Ken Russell művészeti témájú, provokatív televíziós rövidfilmekkel hívta fel magára a figyelmet, s ezek között volt olyan is, amit a maga idejében betiltottak. Játékfilmjei közül harmadik alkotása, az 1969-ben bemutatott Szerelmes asszonyok tette világhírűvé. D. H. Lawrence azonos című, először 1920-ban publikált regényének adaptációja jelentős nemzetközi figyelmet keltett. Az elismerő kritikák elsősorban azt emelték ki, hogy Russell egyedi vizuális stílusának köszönhetően nem a könyv mozgóképes illusztrációját nyújtja, hanem a miliő, a hangulat érzékletes megteremtésén túl eredeti módon közvetíti a regény gondolati-filozófiai mélységeit is. A produkció mérföldkőnek számít a meztelenség mozgóképes ábrázolásának történetében is: a két férfi főszereplő, Oliver Reed és Alan Bates birkózási jelenete egyike a filmművészet leghíresebb képsorainak, melyben a két csupasz színész szemből is többször látható totál plánban. Ami a hölgyeket illeti, Glenda Jackson elsőként kapott Oscar-díjat egy olyan figura életre keltéséért, akinek meztelen jelenetei is voltak a filmjében. Russell húsz évvel később megfilmesítette a történet előzményét, a Szivárványt (1989) is, 1993-ban pedig minisorozatot készített Lawrence Lady Chatterley szeretője című botrányregényéből. Szintén a televízió (a BBC) számára valósult meg 2011-ben a Szerelmes asszonyok remake-je, amely meglehetősen szabadon kezelte az irodalmi alapművet. Russell alkotását a Brit Filmintézet minden idők 100 legjobb angol filmjét tartalmazó listáján a 87. helyre sorolta. A hazai filmszínházak nem játszották a Szerelmes asszonyokat – Ken Russell hosszú évekig nemkívánatos alkotó volt a magyar mozikban –, huszonnyolc évvel az ősbemutató után, 1997-ben az állami televízióban láthattuk először.
A cselekmény
Egy békésnek ígérkező napon a Brangwen lányok – Gudrun és Ursula – sétálni indulnak, hogy megnézzék Mr. Crich, a bányatulajdonos lányának esküvőjét. Séta közben a házasság intézményéről beszélgetnek, és Ursula kijelenti, hogy ő nem szeretne férjhez menni. A két nő a templom közelében lévő sírkertből figyeli a gyülekező násznépet. A vőlegény az utolsó pillanatban érkezik. Menyasszonya boldogan ugrik a nyakába, majd játékos kergetőzésbe kezdve szaladnak a templom felé. Ursula tekintete megakad Rupert Birkinen, és felidézi magában azt az esetet, amikor a tanfelügyelőként dolgozó férfi egyszer ellátogatott az órájára (Ursula ugyanis tanítónő), ahová betoppant a szeretője, Hermione is. Gudrun figyelmét a menyasszony fivére, a robusztus Gerald Crich kelti fel. A testvérek később a Willey-tó partján sétálgatva megpillantják a férfit, aki meztelenül ugrik be a vízbe, és szemmel láthatóan élvezi, hogy kötetlenül és teljesen szabadon mozoghat ebben a közegben. Ursula és Gudrun közben arról beszélgetnek, hogy a férfi szigorú intézkedéseket vezetett be a Crich család tulajdonában lévő bányában. A két nő is meghívást kapott Hermione házába, egy hangulatos összejövetelre. A kellemes délutánon a társaság a kertben üldögél egy asztal körül. Rupert vezetésével filozofálgatás alakul ki a nevek ürügyén. A férfi végül belebonyolódik egy hasonlatba egy füge és az asszonyi természet között. A téma észrevehetően nincs ínyére Hermionénak, aki sétálni hívja a többieket. Rupert szembeszegül a nő akaratával, és nem tart velük, Geralddal együtt inkább az asztalnál maradnak. A két férfi a szerelemről beszélget, hogy még sosem voltak szerelmesek, de vágynak erre az érzésre. Gerald a munkájában látja élete értelmét, Rupert számára viszont a szerelem jelenti a kiteljesedést.
Este Hermione – Gudrun és Ursula közreműködésével – egy táncszámot mutat be az orosz balett stílusában. A nézők egyre kevésbé tudják leplezni az unalmukat, míg végül Rupert halkan arra kéri a zongoristát, hogy inkább egy vidám darabot játsszon. A klasszikus balett azonnal véget ér, a Brangwen lányok máris a vidám táncot kezdik ropni, és a társaság mindegyik tagja csatlakozik hozzájuk. Hermione vereséget szenvedett, távozik a szobából, ám előtte megvetően kokottnak nevezi Ursulát, aki Ruperttel táncol. A férfi Hermione után megy, és elnézést kér tőle, hogy tönkretette a táncbemutatóját. A bocsánatkérés szinte vádaskodásba csap át: Rupert azt állítja, Hermione nem spontánul, hanem megtervezetten él, hatalomra vágyik Birkin fölött is. A sértett nő hirtelen felindulásból egy levélnehezékkel lesújt a háttal ülő férfi fejére. A sebesült Rupert kitámolyog a kertbe, és a természetben talál enyhülést és megnyugvást. Leveti a ruháit, meztelenül sétál a kertben, élvezi a növények érintését a csupasz testén. Rupert és Ursula legközelebb egy szoboravatáson találkoznak, ahol a férfi provokatív közbeszólásokat tesz. Együtt távoznak a bámészkodók tömegéből, és közben a szerelemről filozofálgatnak.
A Brangwen lányok egyik sétájuk során arra figyelnek fel, hogy Gerald kíméletlenül hajtja a lovát a mezőn, hogy az állat versenyt fusson egy vasúti szerelvénnyel, de a jármű végül előbb ér az átjáróhoz. Ursulát felháborítja, hogy Gerald milyen kegyetlenül bánik a lóval, amelynek oldalából már szivárog a vér. Gudrunnak azonban mintha imponálna ez a nyers erő, a férfiasság és a hatalom e különös megnyilvánulása. Egyik este elmegy a munkásnegyedbe, ahol a férfiak meglehetősen egyértelmű megjegyzéseket tesznek rá, sőt egyikőjük ki is kezd vele. Gudrunt még szórakoztatja is a dolog, ám a férfi erőszakoskodni kezd. Gerald Crich megjelenése azonnal véget vet ennek a kínos helyzetnek. Crichék piknikjére a Brangwen lányokat is meghívták. Ursula és Gudrun elmennek csónakázni, és egy elhagyatott helyen ruhátlanul megfürdenek. A mezőn szárítkoznak, ahol Gudrun Ursula énekére táncolni kezd. A közelben egy tulokcsorda tűnik fel. Ursulát megijeszti a látvány, Gudrunt viszont felcsigázza a veszély. Megközelíti az állatokat, és kihívóan tovább folytatja előttük a táncot. Időközben csónakkal megérkezik Rupert és Gerald. Crich Gudrun után rohan, és megakadályozza, hogy a nő megvadítsa az állatokat. A férfi bevallja, hogy szerelmes Gudrunba, amit a nő minden különösebb érzelmi reakció nélkül fogad.
Hamarosan beesteledik. Laura és Tibby, az ifjú házasok szintén a meztelen fürdőzés örömeit élvezik. A lány egyszer csak lebukik a víz alá, és nem jön fel a felszínre. Tibby azt hiszi, felesége csupán viccelődik, aztán valami mintha őt is elragadná. Segítségért kiált, és a közelben csónakázók azonnal megindulnak felé. Gerald a vízbe ugrik, de nem tud mit tenni a sötétben, ráadásul a víz is zavaros. Rupert alig bírja visszarángatni a barátját a csónakba. Az idősebb Crich úgy dönt, hogy a zsilipen keresztül leeresztik a tó vizét. A tragédia közel hozza egymáshoz Ursulát és Rupertet. A halálról beszélgetnek: a férfinak az a véleménye, hogy a holtak valósággal belecsimpaszkodnak az élőkbe, teherként nehezednek rájuk. Rupert egy szerelemben szeretne újjászületni. Beszélgetésük szenvedélyes ölelkezésbe és szeretkezésbe torkollik. Az aktus után szinte pontosan ugyanolyan testhelyzetben pihennek meg, ahogyan Laura és Tibby meztelen holttestét megtalálják a leeresztett tó iszapos medrében.
Egyik este a lobogó tüzű kandalló mellett Gerald és Rupert a megszokottnak mondható filozofikus beszélgetést követően unaloműzésből birkózni kezd, teljesen meztelenül, mint egykor az antik kor görög sportolói. A játéknak induló birkózás kemény küzdelemmé fokozódik, ami végül már-már ölelkezésbe csap át. Birkin úgy véli, kettőjük között olyan szoros barátság áll fenn, amelyben a testi érintkezés teljesen természetesnek mondható. A középkori lovagok példáját követve szimbolikus vérszerződést ajánl Geraldnak, hogy örökké szeretni fogják egymást, barátja azonban azt kéri, várjanak ezzel, amíg jobban megérti ennek mélységét. Ursula és Rupert kapcsolata már-már válságba kerül, mert a nő valósággal hisztérikus rohamot kap a férfi azon bejelentésére, hogy ellátogat Hermionéhoz elbúcsúzni, mivel volt barátnője hosszabb időre elutazik. Rupert szerint Ursula féltékenyen őrjöng, mire a nő földhöz vágja a férfitől kapott eljegyzési gyűrűt. Néhány perc múlva lehiggad, és helyreáll közöttük a béke. A Crich családban közben újabb dráma történik. Az idősebb Crich nem heverte ki lánya, Laura halálát: fokozatosan összeomlott, megbetegedett, és állapota most válságosra fordult. Gudrun időközben bejáratos lett a Crich házba, és úgy tűnik, közte és Gerald között kezd elmélyülni a vonzalom. Egyik látogatása napján az idősebb Crich meghal. A temetésen az özvegy hisztérikus nevetésben tör ki. Sosem értette igazán a férjét, aki megpróbált emberségesen viszonyulni a munkásaihoz, kiknek küldöttségére az asszony egyszer rászabadította a kutyákat. Gerald a temetés estéjén elmegy Gudrunékhoz. Nem kopogtat, egyszerűen besétál a nyitott ajtón keresztül, egyenesen Gudrun szobájáig. A fiatalok szenvedélyesen szeretkeznek, miközben a férfi lelki szemei előtt visszatérően megjelenik nevető anyja arca.
Rupert és Gerald a házasságról beszélgetnek, mellyel kapcsolatban Crichnek kételyei vannak. Rupert maga sem ajánlja barátjának a Gudrunnal való házasságot, hiszen ezen intézmény hagyományos formáját ő is megveti. Ő az állandó szövetségben hisz, nem az alárendeltségben. Rupert ekkor konkrétan vall felfogásáról a férfiak közötti kapcsolatot illetően is. Gerald kissé ridegen válaszolja, hogy megérti barátja nézeteit, de nem tud azonosulni velük. A két férfi és a Brangwen lányok az Alpokba utaznak vakációzni. A pihenés eleinte idilli hangulatban telik, az idő múlásával viszont egyre több probléma kerül felszínre. Ursula gyűlöli a havat, a természetellenes fényt, és el szeretne utazni. A simulékony természetű Rupert hajlandó eleget tenni ennek a kívánságnak, és azt javasolja, keressék fel például Veronát, Rómeó és Júlia tragikus szerelmének helyszínét. Rupert később Geralddal beszélget, és barátja bevallja, hogy a Gudrun iránti szerelmébe egyre inkább a gyűlölet érzése keveredik. Egyikőjük sem fogalmazza meg, hogy valójában arról van szó, hogy az önállóságot és függetlenséget mindenek fölé helyező Gudrun nem engedi, hogy uralkodjanak rajta, nem tudja elfogadni a kötöttséggel és alárendeltséggel járó szerelmet, irtózik a hagyományos női szerepköröktől. Művészként szeretné kiteljesíteni önmagát, és ebben megértő barátra lel az üdülőhely egyik vendége, Herr Loerke személyében.
Loerke, a homoszexuális művész Gerald megvetésének tárgya, elsősorban azért, mert érthetetlen számára, hogy Gudrun miért vonzódik jobban ehhez a „patkány”-hoz, mint hozzá. Gudrun azzal vág vissza, hogy Gerald képtelen a szerelemre, szeretkezéseik közben nemcsak fizikailag, hanem képletesen is a nőre nehezedik, uralkodni akar fölötte, mintha el akarná nyomni és össze akarná törni őt. Szerinte a férfiban nincs semmi gyöngédség. Gerald szerint viszont Gudrun sem képes szeretni, ám a nő erre azt feleli, hogy ő tud, csak nem Geraldot. Másnap Loerke meghívja Gudrunt, hogy utazzon vele Németországba egy időre. Megjelenik Gerald, rátámad a beszélgetőkre, leüti Loerkét, majd fojtogatni kezdi Gudrunt. Hirtelen rádöbben arra, hogy kettőjük kapcsolata végérvényesen lezárult, csak nincs még befejezve. Elindul a végtelen hómezőn, míg végül valahol a messzeségben elterül a fehér havon. Megfagy. Halálának hírére Ursuláék visszatérnek. Gudrun arról beszél Ursulának, hogy el fog utazni Drezdába. Rupert megkönnyezi a barátját, aki képtelen volt úgy szeretni őt, ahogyan Birkin érzett iránta. Az utolsó jelenetben Rupertet és Ursulát látjuk. A nő rákérdez arra, hogy Rupert valóban vágyott-e Geraldra. A férfi őszintén válaszol a kérdésre, és azt mondja, hogy számára Ursula jelenti a világ összes nőjét, de csak azt tudja nyújtani, amire egy nő képes. Ő viszont vágyott egy férfi igaz barátságára is, mely éppen olyan örök lehetne, mint az Ursulával való szerelme. Ursula képtelenségnek tartja a kétféle szerelmet, szerinte ezt Rupert sem kaphatja meg, mert ez a gondolat hamis. A férfi válaszával fejeződik be a történet: „Nem hiszem.”
A regény
D. H. Lawrence 1913 és 1916 között egy önéletrajzi vonatkozású trilógiát írt, melynek első része a Szülők és szeretők (1913), folytatása a Szivárvány (1915), befejező része pedig a Szerelmes asszonyok (1916). A második és a harmadik rész kapcsolódik igazán szorosan egymáshoz, ezeket Lawrence valójában egyetlen könyvnek írta meg. A kiadó viszont úgy döntött, hogy a vaskos művet inkább két külön kötetként adja ki gyors egymásutánban. A terv nem jött be, mert már a Szivárvány is óriási botrányt keltett a prűd olvasók körében. A regényt obszcenitással vádolták meg, betiltották, és a lefoglalt 1011 példányát elégették. Ezek után persze szó sem lehetett a folytatás publikálásáról. A Szerelmes asszonyok elsőként 1920. november 9-én jelent meg az Egyesült Államokban, hiszen itt a Szivárvány megúszta a cenzúrát. Mindazonáltal először csak 1250 példányban nyomtatták ki az előfizetők számára. Lawrence huszonöt példányt alá is írt, ezek azóta különösen értékesek a könyvritkaságok gyűjtői körében. A kötetet 1921. június 10-én vehették először a kezükbe a brit olvasók. Amíg a Szivárvány a Brangwen família három nemzedékének sorsát mutatta be, addig a Szerelmes asszonyok Ursula és Gudrun Brangwen személyére koncentrál, illetve a velük érzelmi kapcsolatba kerülő Rupert Birkin és Gerald Crich figurájára. Ursula és Rupert kapcsolata az egyenjogúságon alapul: a férfi nem vár el többet a párjától, mint saját magától, ezért szerelmük a kiteljesedés felé vezet, egymásban találják meg a teljességet. Gudrun és Gerald kapcsolata viszont állandó küzdelem, amelyben nagy erők feszülnek egymásnak. Egyik fél sem akarja feladni az önállóságát a másik kedvéért, és feloldódni egy párkapcsolatban, ezért szerelmük boldogtalan véget ér. A bányatulajdonos Gerald igazából az ipari civilizáció embertelensége elől keres menedéket a szerelemben, az író felfogása szerint azonban a szerelem nem lehet kompenzáció.
Rupert tulajdonképpen a szerző alteregója, az ő életfilozófiáját testesíti meg. Lawrence felesége, Frieda Freiin von Richthofen (1879–1956) személyisége ihlette Ursula figuráját, míg Gudrun modellje Lawrence egyik barátnője, Katherine Mansfield (1888–1923) új-zélandi írónő volt. Lawrence barátságot ápolt Mansfield férjével, John Middleton Murry (1889–1957) angol íróval is, aki mellesleg röpke szerelmi viszonyba keveredett Frieda Lawrence-szel. Gerald alakjának megalkotásához a szerző figyelembe vette Murry személyiségének bizonyos vonásait. Rupert első barátnője, Hermione Roddice sem teljesen az írói fantázia szülötte: a figurában Lawrence egyik ismerőse, Lady Ottoline Morrell (1873–1938) portréját rajzolta meg. Az előkelő hölgy sokszínű egyénisége más szerzőket is megihletett, sőt irodalomtörténészek szerint ő volt Lady Chatterley modellje is. Barátságuk ellenére Lady Morrell nem igazán örült annak, hogy Lawrence egyik múzsája lehetett, sőt rágalmazásért be is perelte az írót, s a Szerelmes asszonyok publikálása után állítólag minden kapcsolatot megszakított vele. Mondani sem kéne, hogy a Szerelmes asszonyok is felháborította a konzervatív olvasókat, bár fogadtatása nem volt annyira szélsőséges, mint a Szivárványé.
Igen sok bírálat érte Lawrence szerelmi filozófiáját, különös tekintettel a regényt átható latens homoszexualitásra, amely a két férfi között nyilvánul meg, legegyértelműbben meztelen birkózásuk jelenetében. Küzdelmük egyszerre szimbolizálja eltérő életfelfogásuk egymásnak feszülését és azt, hogy egymásban is megtalálhatnák a testi-lelki teljességet, amire Rupert nyitott is lenne, s amire lelke legmélyén valószínűleg Gerald is vágyakozik, de elfojtja magában. A Szerelmes asszonyok Lawrence egyik legjelentősebb műve, melyben megfigyelhetők írásművészetének legfőbb témái és jellegzetességei: férfi és nő, test és lélek, ösztön és tudat, a gépi civilizáció és az egyoldalú intellektualitás ellentétei, a régi Anglia társadalmi hierarchiájának bírálata. A regény – akárcsak az író számos más műve – a nemiség, a szexualitás fontosságát és elsőségét hirdeti az intellektus ellenében, ami Lawrence véleménye szerint megrontotta az emberiséget. A Szerelmes asszonyok a nagy múltú amerikai kiadó, a Modern Library 1999-es rangsora szerint a huszadik század 100 legfontosabb angol regénye között a 49. helyet foglalja el. Magyar nyelven tudomásom szerint 1975-ben jelent meg először, Róna Ilona fordításában, az Európa Kiadó gondozásában.
A rendező
A brit filmművészet hírhedt fenegyereke, Ken Russell 1927. július 3-án született Southamptonban. Hivatalos neve: Henry Kenneth Alfred Russell. Édesapja, Henry Russell egy cipőboltot vezetett; a mogorva férfi általában a feleségén és két fián vezette le az ingerültségét. Ken mentálisan beteg édesanyjához érezte közel magát, gyakran jártak együtt moziba. A család anyagi helyzete lehetővé tette, hogy Ken magániskolákban tanuljon, de az intézmények szigorú fegyelmét nehezen viselte. Emiatt a katonai pályát sem érezte magáénak, pedig önszántából jelentkezett a légierőhöz. Ellenben megszerette a komolyzenét, vonzotta a balett és a színészet, sőt ezeket a művészeti ágakat ki is próbálta, ám egyik területen sem bizonyult kiemelkedően tehetségesnek. Az egyetemen kezdett el behatóan foglalkozni a fényképezéssel, és a fotózás végre sikerélményeket hozott számára. Ezen felbuzdulva próbálkozott meg a filmkészítéssel is. Korai amatőr filmjeinek köszönhetően a BBC munkát ajánlott neki. A brit közszolgálati csatorna az ötvenes években kezdte sugározni a Monitor és az Omnibus című művészeti magazinműsorait. A tehetséges fiatalember ezekhez forgatott rövidfilmeket, melyek témáit a zene és a képzőművészet világából merítette. Megihlette például Prokofjev, Elgar, Bartók Béla, Debussy és Isadora Duncan élete, akárcsak a tragikus sorsú festőművész, Dante Gabriel Rossetti és a francia naiv festő, Henri Rousseau személye. 1970-ben az Omnibus számára forgatott rövidfilmje, a Hétfátyoltánc nagy botrányt kavart. Az inspirációt Strauss élete és művészete jelentette, a zeneszerző alakját azonban Russell az egyik jelenetben náci külsőségekkel elevenítette meg. A Strauss család felháborodva tiltotta meg a művész zenéjének felhasználását ilyen kontextusban, s emiatt a mű tiltólistára került. (A copyrightjogok épp 2019-ben járnak le.) Egyébként nemcsak a család tagjai, hanem kívülállók is sértve érezték magukat, s a Hétfátyoltánccal kapcsolatban a pornográfia és a blaszfémia vádja is elhangzott.
Russell első két mozifilmje, a Francia öntet (1964) című vígjáték és a Harry Palmer-kémszéria harmadik része, a Milliárd dolláros agy (1967) a szárnypróbálgatások közé sorolható. A Lawrence-regényből forgatott Szerelmes asszonyok (1969) a rendező témaválasztásainak és kiemelkedő tehetségének legelső meggyőző bizonyítéka volt a mozivásznon. A direktor előszeretettel forgatott olyan emberekről, akik modern életfelfogásuk és/vagy tehetségük miatt összeütközésbe kerülnek szűkebb környezetükkel, illetve a korral, amelyben élnek. A barokkosan gazdag képsorok által Russell a fő téma és az irodalmi alapszöveg mögöttes tartalmait is hatásos módon tudta érzékeltetni. Életművének egyik vonulatát az életrajzi filmek jelentik: a Zenerajongók (1971) a homoszexuális Csajkovszkijról és nimfomániás feleségéről szól, éppúgy túllépve a hagyományos életrajzi filmek formai korlátjain, mint a merész és provokatív fantáziával megalkotott Mahler (1974) és a Lisztománia (1975). Ezek a filmek a sztárkultusz témáját is tárgyalják, akárcsak a némafilmkorszak szupersztárjáról szóló Valentino (1977). Mindegyik említett filmet erőteljes színészi alakítások fémjelzik – Richard Chamberlain, Glenda Jackson, Robert Powell, Roger Daltrey, Rudolf Nureyev –, noha Russell számára például a Nureyevvel való közös munka nem volt igazán örömteli. A rendező Magyarországon kevésbé ismert műve a Barbár messiás (1972), amely Henri Gaudier-Brzeska francia szobrász és jóval idősebb barátnője, a lengyel Sophie Brzeska viharos kapcsolatának érzékletes feldolgozása. Nem maradhat említetlenül két musical sem: a Twiggy, a sztár (1971) annak idején a magyar mozikba is eljutott. A csontsovány topmodell, Twiggy főszereplésével forgatott alkotás sajátos tisztelgés a klasszikus hollywoodi musicalek előtt is. A Who együttes rockoperája, a Tommy (1974) filmváltozata szintén a sztárkultusz hatásmechanizmusával foglalkozik, a szereplők között olyan sztárokkal, mint Roger Daltrey, Ann-Margret, Oliver Reed, Jack Nicholson, Elton John, Eric Clapton és Tina Turner. Az életmű egyik csúcspontja kétségtelenül a nagy vihart kavart Az ördögök (1971) – Vanessa Redgrave és Oliver Reed kiemelkedő alakításával – egy tizenhetedik századi boszorkányperről, amelynek tanulságai tértől és időtől függetlenül általános érvényűek.
A Lisztománia és a Valentino anyagi szempontból megbukott, s Russell csak az Egyesült Államokban kapott új megbízást. Arthur Penn helyére lépett, hogy elkészítse a Változó állapotok (1980) című filmet egy önmagával kísérletező tudósról. A forgatókönyvhöz ugyan szigorúan ragaszkodnia kellett, az álomjelenetek megrendezésében viszont nagy szabadságot élvezhetett. A Szenvedélyes bűnök (1984) egy kettős életet élő nőről szól, aki nappal sikeres divattervező, éjszaka pedig China Blue néven minden igényt kielégítő luxusprostituált. Kathleen Turner hatásos alakítást nyújtott a hősnő szerepében, a cenzúra azonban közbelépett, s a filmből több fontos jelenetet ki kellett vágni. A csalódott Russell hátat fordított az amerikai filmiparnak, és visszatért hazájába, ahol már csak szerényebb költségvetésű filmeket tudott készíteni. Bár ezeket az alkotásait nem sorolják az életmű legjelentősebb tételei közé, többségük mégsem érdektelen tucatdarab. A Gótika, avagy a szellem éjszakája (1986) azt az emlékezetes éjszakát idézi fel, amely Mary Shelley-t a Frankenstein, Polidori doktort pedig A vámpír megírására ihlette. Hasonló hangvételű alkotás a Drakula szerzője, Bram Stoker utolsó műve, A fehér féreg búvóhelye (1988) modernizált filmváltozata is. A Salome utolsó tánca (1988) Oscar Wilde életének és egyik fő művének motívumait elegyíti az alkotóra jellemző fantáziagazdag stílusban. 1989-ben Russell megrendezte a Szerelmes asszonyok előzményét, a Szivárványt, négy évvel később pedig elkészítette D. H. Lawrence leghírhedtebb regénye, a Lady Chatterley szeretője négyrészes tévéváltozatát. A prosti (1991) megszületésének egyik indoka az volt, hogy Russell a hollywoodi világsiker, a Micsoda nő! (1990) hazug, rózsaszín álomvilága helyett valós képet adjon a prostituáltak kiszolgáltatottságáról. Utolsó egész estés filmje egy tehetségéhez nem méltó horrorparódia, a The Fall of the Louse of Usher (2002) volt. Ken Russell négyszer házasodott, első feleségétől öt, a másodiktól kettő, a harmadiktól egy gyermeke született. Önéletrajzi kötete, az A British Picture: An Autobiography 1989-ben került a boltokba. A művész 2011. november 27-én hunyt el, a Wikipédiák szerint Londonban, az IMDb szerint Lymingtonban.
Az előkészületek
A Szerelmes asszonyok megfilmesítése elsőként Silvio Narizzano kanadai rendezőnek jutott eszébe, aki figyelemre méltó sikert ért el a Georgy Girl (1966) című alkotásával. Narizzano meggyőzte Larry Kramer amerikai producer-forgatókönyvírót, hogy vásárolja meg a filmjogokat. Következő filmje, a Blue (1968) című western Terence Stamp főszereplésével azonban megbukott, ráadásul a rendező magánéleti válságba került, és elhagyta a feleségét egy másik férfi kedvéért. Problémái miatt lemondott a Szerelmes asszonyok elkészítéséről. Kramer David Mercer brit drámaírótól rendelt forgatókönyvet, amiről viszont az volt a véleménye, hogy túlságosan eltér az eredeti regénytől. Mivel nem volt pénze másik írót szerződtetni, így végül ő maga írta meg a forgatókönyvet. Saját bevallása szerint a végleges szkriptnek körülbelül a fele származott az eredeti regényből, a többihez Lawrence egyéb írásai (például levelei és versei) jelentettek értékes forrást. Nagyon fontosnak tartotta a vizualitást, hogy a szerző egyes gondolatait ne a párbeszédek, hanem a képek közvetítsék, s ennek figyelembevételével próbált alkalmas rendezőt találni. A forgatókönyvet Jack Claytonnak, Stanley Kubricknak és Peter Brooknak is felajánlotta, de mindhárman visszautasították. Negyedik jelöltje Ken Russell volt: nem is annyira első két, nem különösebben érdekes mozifilmje miatt választotta őt, hanem a BBC számára forgatott rendhagyó életrajzi kisfilmjei győzték meg. Russellt lázba hozta a lehetőség, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy saját elképzeléseihez igazítsa Kramer szkriptjét. Ebben egyébként nem szerepelt a híres meztelen birkózás, mert az író-producer szerint a cenzorok úgysem engedélyezték volna, és Russell sem ragaszkodott hozzá. Gerald megszemélyesítője, Oliver Reed azonban a maga rendhagyó módján meggyőzte őt arról, hogy forgassák le ezt a többjelentésű jelenetet is. Állítólag a meggyőzés érdekében Russell konyhájában birkózni kezdett a rendezővel (felöltözve), és addig nem engedte ki őt a szorításából, amíg a direktor bele nem egyezett abba, hogy filmre veszik a meztelen birkózást is. Miután a United Artists elfogadta a szkriptet, újabb producer került képbe, Martin Rosen.
A szereposztás
A Georgy Girl főszereplője, Alan Bates örömmel vállalta a Szerelmes asszonyokban Birkin szerepét, és szakállt növesztett, hogy a fizikai hasonlóság is minél meggyőzőbb legyen. Kramer az akkor még kevésbé ismert Edward Foxnak – A Sakál napja (1973) későbbi főszereplőjének – szánta Gerald szerepét, amelyre a kitűnő színész külsőleg is különösen alkalmasnak látszott. A forgatást finanszírozó United Artists viszont ragaszkodott Oliver Reedhez, aki ugyan egyáltalán nem olyan alkat volt, mint a Lawrence által megírt szereplő, ellenben piacképesebb színésznek számított a hatvanas évek végén, mint Fox. Maga Reed állítólag először nem akart játszani egy szűkebb érdeklődésre számot tartó művészfilmben, ráadásul televíziós rendezőnek tartotta Russellt, emiatt kételkedett abban, hogy mozifilmes rendezőként is meg tudja-e állni a helyét. Tanácsot kért barátjától, Michael Winnertől, akivel épp a Hannibal Brooks (1969) című filmet forgatta, és a rendező azt javasolta, hogy fogadja el ezt az ígéretes szerepet. Reed igent mondott, de ragaszkodott néhány változtatáshoz, amibe Russell végül beleegyezett.
Kramer hajlandó volt Foxot Reedre cserélni, ám hallani sem akart arról, hogy lemondjon a Gudrun szerepére kiválasztott Glenda Jacksonról, a Royal Shakespeare Company egyik legfigyelemreméltóbb színésznőjéről. A United Artists szerint Jackson nem volt elég szép erre a szerepre, mégis beleegyeztek a szerződtetésébe, mert alkatilag viszont nagyon is jó választásnak látszott, kimagasló tehetségéről nem is beszélve. (Egyes források úgy tudják, kezdetben maga Russell tiltakozott Glenda ellen.) Állítólag Jackson elementáris tehetsége volt az igazi oka annak, hogy sem Vanessa Redgrave, sem Faye Dunaway nem vállalta Ursula szerepét: attól tartottak, hogy háttérbe szorulnak Glenda mellett. Két kiváló színésznőről van szó, akik – öt évtized után bátran kijelenthetjük – senki mellett sem váltak jelentéktelenné, szóval valószínűbbnek tartom, hogy egyéb okok miatt hiúsult meg Vanessa és Faye közreműködése. (Redgrave egyébként két évvel később a Mária, a skótok királynője című filmben együtt szerepelt Jacksonnal.) Szóba került Shirley MacLaine is, neki viszont a meztelen jelenetek ellen volt kifogása. Kramer és Russell látták azt a próbafelvételt, amely egy bizonyos Jennie Lindennel készült Anthony Harvey Az oroszlán télen (1968) című történelmi drámájához. Azt a szerepet Jennie ugyan nem kapta meg, ellenben Russell és Kramer felajánlották, hogy játssza el az ő filmjükben Ursulát. A művésznő habozott, mert időközben megszülte a fiát, Rupertet, de végül mégis beadta a derekát.
A hideg, kissé cinikus Hermionét Eleanor Bron alakította, és a közönségben általában ez a kép él róla, noha szerepskálája jóval szélesebb volt, vígjátékokban is remekelt. Első mozifilmje Richard Lester alkotása, a Beatles nevével fémjelzett Help! (1965) volt, és a zenészek állítólag az ő keresztnevét választották egyik nagy slágerükhöz, az Eleanor Rigbyhez. Bron Magyarországon nem különösebben ismert művész, ami talán azzal magyarázható, hogy kevés mozifilmben játszott, inkább a tévében foglalkoztatták, sorozatainak többsége azonban nem jutott el hozzánk. Gerald apját Alan Webb formálta meg. Karrierje a színpadon bontakozott ki, a filmezés mindig is másodlagos elfoglaltságot jelentett számára. Kevés szerepet vállalt a kamera előtt, azokat viszont ügyesen válogatta meg, és olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint például Orson Welles (Falstaff, 1965), Franco Zeffirelli (A makrancos hölgy, 1967), Peter Brook (Lear király, 1971), Pier Paolo Pasolini (Canterbury mesék, 1972) vagy éppen Ridley Scott (Párbajhősök, 1977). Tibbyt Christopher Gable balett-táncos és koreográfus alakította, aki reumás problémái miatt volt kénytelen szakítani a táncművészettel, és áttérni a prózai szerepekre. Ken Russell állandó színészei közé tartozott, játszott néhány korai tévéfilmjében is, sőt táncolnia is kellett mentorának a Twiggy, a sztár (1971) című alkotásában. A Russell-produkciók közül említsük meg a Zenerajongókat (1971) is, amelyben Csajkovszkij szeretőjét, Csiluvszkij grófot alakította, A fehér féreg búvóhelye (1988) című horrorparódiát és a Szivárványt (1989), amelyben Gudrun és Ursula apját személyesítette meg.
A Brangwen lányok apjának szerepét jelen műben Michael Gough formálja meg, aki az eredetileg kiválasztott, ám végül alkalmatlannak bizonyult színész helyére lépett. Gough az egyik legismertebb brit karakterszínész, filmográfiája több mint százötven tételből áll, ennek tekintélyes része a televízió számára készült. A magyar közönség is gyakran láthatta őt, négy Batman-mozifilmben is eljátszotta a címszereplő inasát, Alfredet, de Tim Burton rendező más alkotásaiban is szerepet osztott rá, ahogyan Derek Jarmannél is visszatérő színésznek számított. A Loerkét alakító lengyel Vladek Sheybal Andrzej Wajda Csatorna (1957) című háborús témájú klasszikusában debütált a filmvásznon. A hatvanas években Nagy-Britanniába emigrált, ahol összebarátkozott Sean Conneryvel, s az ő ajánlására kapott szerepet az Oroszországból szeretettel (1963) című James Bond-filmben. Pályafutására mindvégig jellemző volt, hogy művészfilmekben és szórakoztató produkciókban egyaránt közreműködött, szerepei között azonban igyekezett igényesen válogatni. Russell többször is dolgozott vele, s rajta kívül olyan jeles alkotók is számítottak a tehetségére, mint például John Boorman, Michael Winner, John Milius és Peter Ustinov. Kevésbé köztudott, hogy Sheybal nemcsak színészkedett, hanem tehetséges drámaíró és zeneszerző is volt.
A jelmezek
A Szerelmes asszonyok újat hozott a brit filmművészetbe a jelmezek terén is, melyeket Russell akkori (első) felesége, Shirley tervezett az 1920-as évek stílusában. A hatvanas évek második felében támadt fel ugyanis az igény arra, hogy a múltban játszódó filmek ne valamiféle nosztalgikus visszavágyódások legyenek, amit a női jelmezek vonatkozásában a szatén és a tüll dominanciája jellemez, hanem a szereplők a hitelesség érzetét keltő hétköznapi öltözékeket viseljenek. Shirley Russell egy ideig a bathi Divatmúzeum alapítója, Doris Langley Moore asszisztense volt, és már akkoriban érdeklődött a régi idők öltözékei és ruhaanyagai iránt. A Walthamstow College of Artban ismerkedett meg Ken Russell-lel, és a Szerelmes asszonyok előtt is együtt dolgoztak a férfi televíziós produkcióiban. A Szerelmes asszonyok különösen kedvező lehetőséget jelentett Shirley tehetségének kibontakoztatására, mivel cselekménye abban a korban játszódik, amikor az asszonyok öntudata kezdett megerősödni, amit az öltözködésük is kifejezett, miközben szerte a világban – Angliát is beleértve – az első világháború utáni óriási társadalmi változások zajlottak. Lawrence többnyire részletesen leírta a főszereplők öltözékét, Shirley azonban nem követte szolgai módon ezeket a leírásokat, hanem saját ötleteit és fantáziáját is belevitte a tervezésbe, és természetesen figyelembe vette azt is, hogy egy-egy ruhát melyik színész fogja viselni.
Nagy gondot fordított arra, hogy az öltözékek valóságosnak hassanak: nagyon sok film ugyanis azon vérzik el, hogy ordít róluk, hogy a szereplők egyenesen a varrodából érkezett vadonatúj ruhákat viselnek. Ellenben Shirley jelmezei kétséget sem hagynak afelől, hogy a szereplők nem egyszeri alkalomra (a forgatásra) vették fel azokat a ruhákat, hanem az életükhöz tartoznak, rendszeresen viselik őket, és ez a ruhák állapotán is észrevehető, illetve azon is, hogy a színészek teljesen természetesen mozognak bennük. Ugyanakkor figyelembe kellett venni azt is, hogy a szereplők különböző társadalmi osztályokat képviselnek, amit abban a korban a ruha is nagyon nyomatékosan kifejezett. Ez remekül tanulmányozható például a nyitójelenetben, amelyben Ursula és Gudrun divatos öltözéke éles ellentétben áll a bányászok szegényes, piszkos ruházatával. A vízparti mulatság jelenetében a két nővér egyszerűséget és tisztaságot szimbolizáló fehér öltözéke az „előkelőbb” vendégektől való elkülönülésüket fejezi ki: nem szegényesebb az öltözékük, hanem észrevehetően „más”, ahogyan a lányok is mások, mint az ünnepségen részt vevő többi nő. Hermione táncjelenetéhez Shirley fekete kreppet választott, amelyet az orosz balett ihletett. A történet folyamán az asszony komor hatást keltő jelmezei Hermionénak a nőiességhez és a szexualitáshoz való ambivalens hozzáállását is szimbolizálják.
Forgatási helyszínek
A Szerelmes asszonyok forgatása 1968 második felében zajlott. Egyes források szerint a munka már júliusban elkezdődött, az angol Wikipédia viszont 1968. szeptember 25-ét adja meg kezdődátumnak. A stáb az első három hétben Sheffield körülbelül negyven kilométeres sugarú körzetében dolgozott a következő helyszíneken: a sherwoodi erdő, Bretton Hall (a piknikjelenet), Newhall School, Thorsley Hall és Bobbins Mill (Rupert és Ursula háza). Ezt követően a filmesek Derbyshire megyébe települtek át hat hétre: az esküvői jelenetet a matlocki St. Giles templomban vették fel, az öreg Crich temetését pedig a belperi temetőben. Matlockban, a New Streeten volt a Brangwen nővérek háza. Az Elvaston-kastély és környezete a filmben a Crich család birtokaként látható, és az itteni tó partján forgatták a tragédiával végződő kerti mulatság képsorát is. Gateshead a bányajelenetek helyszínéül szolgált. A belsőket a londoni Merton Park Studios műtermeiben rögzítették. A forgatás utolsó szakaszában a stáb Svájcba utazott, a Matterhorn hegycsúcs (4478 m) északi lábánál, az olasz határ közelében fekvő Zermattba, amely 1608 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el.
A munka tizenhat hétig tartott. 1,65 millió dollárt irányoztak elő a forgatásra, végül másfél millió is elegendő volt. Kramer a megtakarítást egyrészt a stáb tagjainak lelkiismeretes és lelkes munkájával magyarázta, másrészt azzal a ténnyel, hogy a két férfi főszereplővel százalékos részesedésről kötöttek megállapodást, míg a női főszereplők fix összeget kaptak. A forgatáson Glenda Jackson terhessége sem okozott különösebb fennakadást, noha a színésznő – szerintem nem teljesen korrekt módon – egy ideig eltitkolta az állapotát a stáb elől. Nagyobb problémát okozott az, hogy az első olvasópróbákon, melyekre Ken Russell házában került sor, nem volt meg a szükséges összhang Glenda és Oliver között. Glenda – tökéletesen azonosulva azzal a szellemiséggel, amelyet az általa játszott Gudrun képviselt – hallani sem akart arról, hogy alárendelt legyen Reedhez képest, és különösen az egyik szexjelenetről voltak eltérő elképzeléseik. Oliver majdhogynem vérlázítónak találta, hogy egy ismeretlen (bár szerinte sem tehetségtelen!) színésznő ennyire önfejűen viselkedjen. Érdekességként említsük meg, hogy az egyik jelenetben Gudrun és Loerke azt játsszák, hogy ők ketten a Csajkovszkij házaspár. Ken Russell a Szerelmes asszonyok után Csajkovszkij életéről forgatta a Zenerajongók (1971) című filmjét, amelyben Csajkovszkij nejét, a nimfomániás Nyina Miljukovát valóban Glenda Jackson alakította.
A meztelen birkózás
Ken Russell kivételes vizuális fantáziájának köszönhetően a Szerelmes asszonyok számos emlékezetes jelenetet tartalmaz, melyek az eredeti regényben is szerepelnek, a rendező azonban a képekkel érzékeltetni tudta a sorok között megbújó mélyebb összefüggéseket is. A hatásos jelenetek közül érdemes kiemelni a Hermione házában tartott táncbemutatót, Gerald virtuskodását a lóval, Gudrun táncát a csorda előtt, Gerald halálának képsorát és természetesen Rupert és Gerald meztelen birkózásának epizódját, amely a film leghíresebb jelenetének számít. Lawrence így írta le a két férfi összecsapását:
„A két fiatalember összefonódott és birkózott. Fehér és makulátlan volt mindkettőjük teste, de Gerald mindig enyhén kipirosodott az érintés nyomán, míg Birkin egyformán feszes és fehér maradt. Valósággal behatolt Gerald fejlettebb izomzatú testébe, hogy elegyedve vele, finoman megadásra bírja, mindenkor a másik mozdulatainak mágikus megsejtésével nyúlva hozzá, irányítva és kivédve, úgy játszott Gerald végtagjaival és törzsével, mint a szélvész. Úgy tűnt, mintha Birkin minden testi fortélyossága átáramlana Gerald testébe, mintha finom, oldott életereje átjárná a testesebb férfi izmait, behálózva, foglyul ejtve sajátos hatalmával, nemcsak izmait, hanem Gerald fizikai létének rejtett mélységeit is.
Birkóztak egymással hevesen, lendületesen, végül már belemélyedve és gondolattalanul; a két fehér férfialak mindinkább eggyé vált a küzdelemben, mintha valami óriás oktopusz egy-egy lába villanna fel fehéren a helyiség tompa megvilágításában; egyetlen szorosan egybeforrt húscsomó hempergett az ódon barna könyvekkel borított falak között. Nem hallatszott egyéb, csak néha-néha egy sóhajszerű mély lélegzet vagy egy-egy tompa dobbanás a vastag szőnyegen, vagy az izom alól kicsúszó izom sajátságos nesze. Gyakran csak hempergett a fehér húscsomó, fej nem volt látható, csupán végtagok, erős, fehér hátak. A villódzó, egybeolvadó két test. Hirtelen előtűnt Gerald fényes, kócos feje, s ahogy tovább folyt a mérkőzés, az árnyékszerű másik fej is, tágra nyílt szemmel, és mit sem látva.
Végül Gerald öntudatlanul nyúlt el a szőnyegen, mellkasa zihálva, lassan hullámzott, Birkin is csaknem eszméletlenül térdelt rajta. Birkin merült ki jobban. Szaporán kapkodta a levegőt, alig tudott lélegzeni. Mintha kibillent volna helyéből a föld, teljes sötétség ereszkedett az agyára. Fogalma sem volt róla, mi történt. Öntudatlanul Geraldra borult, de észre sem vette. Ő pedig félöntudattal csak azt észlelte, hogy furcsán inog, billeg a föld. Ingatta a föld, és minden homályba süppedt. Süllyedt ő maga is szüntelenül, szakadatlanul bele a semmibe.”
Mint fentebb említettem, az eredeti forgatókönyvben nem szerepelt a birkózási epizód, mert az alkotók tartottak a cenzúrától, és azt feltételezték, hogy a színészek amúgy sem vállalnák a homoerotikus színezetű jelenetet. Alan Bates viszont évek múlva úgy emlékezett, hogy a szkriptben benne volt ez a jelenet, de nem a szobában játszódott, a kandalló mellett, mint a regényben, hanem a tengerparton. Oliver Reed meggyőzte ugyan Russellt arról, hogy ne hagyja ki ezt a kulcsjelenetet, ám ahogy közeledett a felvétel napja, neki is egyre több aggálya támadt, és ezeket Alan Bates is osztotta. A pletykák szerint a felvétel előtti napon mindketten betegséget színleltek, és orvosi igazolások segítségével próbáltak távol maradni a forgatásról. A jelenet dramaturgiai funkciója azonban vitathatatlan volt, így végül mégiscsak sor került a felvételre. Előtte állítólag mindkét színész alkohollal oldotta a gátlásait, és mindenféle praktikákat bevetett, hogy férfiassága imponálóan hasson a filmvásznon. Később a brit cenzúra csak úgy engedélyezte az elkészült filmet, ha Russell kivágja azokat a képkockákat, melyeken a birkózás megkezdése előtt a két meztelen színész mozdulatlanul látható. A rendező kénytelen volt a jelenet megvilágításán is változtatni. Ennek ellenére a Szerelmes asszonyok az első körben a legszigorúbb besorolási kategóriát, az „X”-et (Kizárólag felnőtt nézőknek!) kapta, amely kereskedelmileg igen rizikós, hiszen az „X” kategóriás alkotások reklámozása különféle korlátozások alá esik. Törökországban nem engedélyezték a filmet a meztelen birkózás latens homoszexuális tartalma miatt.
A fogadtatás
A cenzúra által követelt rövidítések végrehajtása után a Szerelmes asszonyokat 1969. november 13-ától játszották a brit filmszínházak. Meglepően jó kritikákat kapott, és a nézők érdeklődése sem maradt el. Négy és félmillió dollárt jövedelmezett világszerte, ami napjaink kasszasikereinek tükrében talán jelentéktelen összeg, de azért mégiscsak a büdzsé háromszorosát hozta vissza, és ne feledjük, hogy egy művészfilmről van szó. A szakmai elismerések sem maradtak el, noha az 1970-es BAFTA-gálán a film a tíz jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani (a négy főszereplő közül Oliver Reedet nem jelölték), csak Georges Delerue kapta meg az Anthony Asquith-díjat a filmzenéért. Az 1971-es Golden Globe-gálán a Szerelmes asszonyok lett az év legjobb angol nyelvű külföldi filmje, s a jelöltek között volt Ken Russell és Glenda Jackson is. Az 1971-es Oscar-díjkiosztón a film négy kategóriában indult: a legjobb színésznő (Glenda Jackson), a legjobb rendező (Ken Russell), a legjobb adaptált forgatókönyv (Larry Kramer) és a legjobb operatőr (Billy Williams). Az elismerést csak Glenda Jackson kapta meg, aki filmtörténetet írt, mert először fordult elő, hogy egy olyan színésznőt díjaztak, akinek meztelen jelenetei is voltak a filmjében. Maga a művésznő nem volt jelen a gálán, a nevében Juliet Mills vette át az Oscart. Alakításáért Jackson megkapta a New York-i Filmkritikusok Díját és az Amerikai Filmkritikusok Szövetségének Díját is. A nemzetközi siker ellenére Magyarország nem vásárolta meg a Szerelmes asszonyokat, s egészen a nyolcvanas évek végéig Ken Russellnek mindössze egyetlen filmjét, a Twiggy, a sztárt (1971) láthatták a magyar mozilátogatók. 1997-ben az állami televízió tűzte műsorára először a Szerelmes asszonyokat, később a Duna Tv és az MGM tévécsatorna is vetítette.
Az előzményfilmek
Húsz évvel a Szerelmes asszonyok után Russell megfilmesítette a történet előzményét is, a Szivárványt. Eredetileg már a Változó állapotok után meg akarta csinálni, de félretette, amikor lehetősége adódott a Szenvedélyes bűnök megrendezésére, és csak A fehér féreg búvóhelye után vette elő újra. A szkript megírásában akkori felesége, Vivian is részt vett. A filmet Russell szeretett unokahúga, Marion emlékének ajánlotta: a női főszereplő, Ursula személyiségében fiatalon elhunyt rokona idealizmusát vélte felfedezni. A szerepet Sammi Davisnek, A fehér féreg búvóhelye főszereplőjének adta, és több korábbi munkatársát is szerződtette a produkcióhoz. A Winifred Ingert alakító Amanda Donohoe szintén játszott A fehér féreg búvóhelyében, míg Christopher Gable-t a Szerelmes asszonyokban, a Zenerajongókban és a Twiggy, a sztárban is láthattuk. Dudley Sutton (MacAllister) Az ördögökben dolgozott Russell-lel, Glenda Jackson pedig ezúttal a Szerelmes asszonyok női főszereplőinek édesanyját, Anna Brangwent keltette életre. Állítólag a rendező először nem rá gondolt, ám a felkért színésznő túlságosan kicsinek találta a szerepet. Henry bácsi szerepét Russell kezdettől fogva David Hemmingsnek szánta, az amerikai forgalmazók viszont mást akartak. A direktor ekkor Elton Johnt választotta, aki ugyan igent mondott, de aztán mégis meggondolta magát. Ezután Alan Batest környékezte meg, aki azonnal visszautasította az ajánlatot. Végül az amerikai partnerek beletörődtek Hemmings szerepeltetésébe. A filmet teljes egészében az angliai Cumbria megyében forgatták, Borrowdale-ben és Keswickben, 1988 nyarán. Nem keltett olyan nagy figyelmet, mint a Szerelmes asszonyok, a legtöbb kritikus azonban újfent elismerte, hogy Russell érti és érzi Lawrence világát, még ha ezúttal nem is tudta olyan hatásfokon vászonra vinni, mint 1969-ben. A mérsékelt sikerben talán szerepet játszott az is, hogy a direktort megelőzte a BBC: 1988. december 4-én mutatták be a Szivárvány háromrészes tévéváltozatát. Stuart Burge adaptációját kedvezően fogadták, és az a vélemény alakult ki, hogy jobban sikerült, mint a mozifilm, Imogen Stubbs pedig emlékezetesebb alakítást nyújtott Ursula szerepében, mint Sammi Davis.
A remake
Ken Russell halála előtt néhány hónappal, 2011 márciusában mutatta be a BBC a Szerelmes asszonyok kétrészes tévéváltozatát, melyet Miranda Bowen rendezett William Ivory forgatókönyve alapján. Ivory a szkript írásához felhasználta a történet előzményéül szolgáló Lawrence-regényt, a Szivárványt is, hogy az összefüggéseket érthetőbbé, a lélekrajzot pedig árnyaltabbá tegye. A kritikusok elsősorban azt emelték ki, hogy a tévéváltozatnak köszönhetően egy női alkotó szemszögéből nyerünk betekintést Lawrence világába, ahogyan öt évvel korábban a francia Lady Chatterley (2006) esetében is történt. Jómagam kissé cinikusan úgy látom, hogy ez a női nézőpont nem sok érdekes újdonságot hozott egyik regény esetében sem, viszont elferdítette az alapműveket. A Szerelmes asszonyok tévéváltozata gyakorlatilag lemond arról, hogy a környezetet a cselekmény éppoly hangsúlyos részévé tegye, mint a regény vagy az 1969-es adaptáció. A történet ezúttal például nem is egy közép-angliai bányászfaluban, hanem Dél-Afrikában játszódik, a zárójelenet helyszíne sem a jeges Alpok, hanem a forró Namíbiai-sivatag, ami szerintem tökéletes ellentéte annak, amit Lawrence a helyszínválasztással érzékeltetni akart. Ilyen volumenű változtatásra szerintem egyáltalán nem elégséges és elfogadható magyarázat az, hogy a rendezőnő Dél-Afrikában töltötte gyerekkora egy részét, és a nosztalgia visszavitte oda filmet forgatni. Jelentősen megváltozott a négy főszereplő személyisége is, különösen Ruperté: az eredeti történetben a figura homoszexuális vonzalma Gerald iránt a mindent megtapasztalni vágyó, az életet, az érzelmeket a maguk teljességében átélni akaró férfi személyiségének egy részét jelenti csupán. A kétrészes tévéfilmben viszont Rupert szinte végig a coming-out problémájával küszködik, időnként kifejezetten idegesítően. A főszerepeket Rory Kinnear (Rupert Birkin), Rachael Stirling (Ursula Brangwen), Rosamund Pike (Gudrun Brangwen) és Joseph Mawle (Gerald Crich) játszotta, elődeik teljesítményével azonban egyikük alakítása sem vetekszik. A hírhedt meztelen birkózási jelenet sem a lobogó tüzű kandalló mellett játszódik, hanem a tengerparton. Joseph Mawle viccelődve meg is jegyezte: „Sokkal jobban aggasztott az, hogy vannak-e arrafelé cápák, mint az, hogy anyaszült meztelen vagyok ebben a jelenetben.”
Így látták ők
„A Brangwen lányokat játszó két színésznő, Glenda Jackson (Gudrun) és Jennie Linden (Ursula) valami olyasféle, elemezhetetlen, varázslatos sugárzást áraszt magából, mint Renoir csodálatos nőalakjai. Lawrence mániás nőkomplexusa fogalmazódik meg itt a vásznon, az az ellenállhatatlan és megmagyarázhatatlan női misztikum, amelyet egész művében folytonosan próbál megmagyarázni, leírni, megfejteni, foglyul ejteni, de tulajdonképpen nem ért meg. A szerelmet harcnak, vonzódás és gyűlölet, szolgálni- és uralkodni-vágyás kibékíthetetlen ellentétének látja, és ebből fakad a lélekrajz gazdagsága és a színészi játék végtelen sok lehetősége a filmben. Hasonlóan szép a két férfi barátságának ábrázolása is. Rupert mindvégig valami nem testi szerelemhez hasonló, »végső« kapcsolat reménytelen lehetőségét keresi Geraldban. Kettőjük meztelen birkózása a kandalló lobogó tüzének fényében, a vonzalom és a győzni vágyó titkolt gyűlölet harcának e tisztán testi ábrázolása felejthetetlen képsora a filmnek. Egyáltalán, Russell mesteri kézzel jelenít meg rendkívül bonyolult, a regényben is szinte csak sejtetett, mert voltaképp megfogalmazhatatlan mögöttes tartalmakat, finom érzelmi és lélektani asszociációkat. […] A film éreztetni tudja, anélkül hogy ezt bármiféle módon megfogalmazná, az élet teljességét, a fiatal emberek előtt álló lehetőségek gazdagságát, a világ tágasságát és nagyszerűségét – egy hatalmas, gazdag ország fiatal nemzedékének bonyolult életérzését, amelyből azonban a tragédia sem hiányzik. Ez talán a legtöbb, amire a film egyáltalán képes.”
(Vajda Miklós: „Egy rendező két arca”. In: Filmvilág 1972/5, 10–13. o.)
„A film gazdagsága két szerelmespár, Birkin és Ursula, illetve Gerald és Gudrun polarizált kapcsolatában bomlik ki. Élet-halál dichotómiája dominál mindvégig – egy templomban esküvőre készülnek, miközben a két nővér a sírkertben a férfiakról beszélget. Mielőtt Birkin és Ursula szerelme beteljesedne, egy fiatal házaspár belefullad az örvénylő bányatóba. Gerald és Gudrun pedig azon a napon találnak egymásra, amikor a férfi eltemette apját. Míg Birkin és Ursula viszonyát a vidéki Anglia bukolikus szépsége kíséri, hogy a végén egy melegséget árasztó kandalló előtt sorsukat nyitva hagyja a film, addig Gerald és Gudrun kapcsolata sötét tónusban bontakozik ki, háttérben mocskos bányászokkal, zajos kocsmákkal, véresre sarkantyúzott lóval. Szerelmük végül az Alpok hideg és jeges hegycsúcsai közt agonizál. Gudrun bacchánsnői táncában (Glenda Jacksont alakításáért Oscar-díjjal jutalmazták) a férfi-nő kapcsolat természete, a félelem és vonzódás, az uralkodni vágyás, az ösztönvilág a maga teljes mélységében tárul fel. A film egy másik, botrányt kavaró jelenetében a két férfi, Birkin és Gerald meztelenre vetkőzve birkóznak. Az unaloműzésből indult játék szimbolikus tartalmat nyer, az esztétikusan egymásnak feszülő izmok mitológiai példákat idéznek, a testi-lelki párbaj ábrázolása legalábbis Platón Lakomájáig nyúlik vissza. Birkin egyéniségének kiteljesedését keresi, amikor a férfi-női szerelem mellett az azonos neműek viszonyában is az élet teljességének megragadására törekszik. Vérszerződése Geralddal ugyan elutasíttatik, a film mégis az ő lehetetlent megkísértő, a férfi és női szerelmet egyaránt befogadni kész, kételkedő-kutató szavaival zárul.”
(Mátyás Péter: „Az ördög ifjúkora (Ken Russell)”. In: Filmvilág 1997/11, 35. o.)
Szerelmes asszonyok (Women in Love, 1969) – angol filmdráma. D. H. Lawrence azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Larry Kramer. Operatőr: Billy Williams. Zene: Georges Delerue. Díszlet: Ken Jones és Luciana Arrighi. Jelmez: Shirley Russell. Vágó: Michael Bradsell. Rendezte: Ken Russell. Főszereplők: Alan Bates (Rupert Birkin), Oliver Reed (Gerald Crich), Glenda Jackson (Gudrun Brangwen), Jennie Linden (Ursula Brangwen), Eleanor Bron (Hermione Roddice), Alan Webb (Thomas Crich), Vladek Sheybal (Loerke), Catherine Willmer (Mrs. Crich), Sarah Nicholls (Winifred Crich), Sharon Gurney (Laura Crich), Christopher Gable (Tibby Lupton), Michael Gough (Tom Brangwen), Norma Shebbeare (Mrs. Brangwen). Magyarországi bemutató: 1997. június 27. (MTV 1).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.