2021. június 20., vasárnap

RAGYOGÓ NAPFÉNY / A TEHETSÉGES MR. RIPLEY

Patricia Highsmith 1955-ben megjelent, ma már klasszikus bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley elsőként 1960-ban elevenedett meg a mozivásznon. Az adaptációt a nouvelle vague előtti francia filmművészet egyik legtekintélyesebb alkotója, René Clément rendezte Ragyogó napfény címmel. (Az opusz a magyar szakirodalomban Szikrázó napfény és Tűző nap címmel is előfordul.) A főszerepet Alain Delonra bízta, akinek ez volt az első jelentős alakítása. A filmet a kritikusok és a nézők is kedvezően fogadták, Patricia Highsmith véleménye sem volt elutasító, ámbár a regénytől jelentősen eltérő befejezés nagyon nem tetszett neki. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, amelyet bő húsz évvel később a televízióban láthattunk először. Anthony Minghella angol rendező 1999-ben készítette el a remake-et a saját forgatókönyve alapján. A főszerepre az amerikai Matt Damont szerződtette. A kritikusok kihangsúlyozták, hogy Minghella sokkal hűségesebben követte a regény cselekményét, mint francia kollégája. Ez persze nem teljesen igaz, mert új szereplőket is bevont a cselekménybe, és bár a befejezést illetően valóban hűségesebb volt Highsmithhez, mint Clément, a regény egyik háttérmotívumát, a latens homoszexualitást túlságosan előtérbe helyezte és egyértelművé tette. A tehetséges Mr. Ripley több Golden Globe-ra és Oscarra is esélyes volt, ám a gálákon egyik kategóriában sem győzött. A történet egyik, Európában kevésbé ismert, de figyelemre méltó szabad adaptációja a Naan (2012, Jeeva Shankar) című indiai film. Ez Ázsiában annyira sikeressé vált, hogy egy bengáli thriller, az Amanush második részeként 2015-ben a remake-je is elkészült.


A történet
A jóképű, de nincstelen Tom Ripley Olaszországba érkezik, hogy rávegye Philippe Greenleafet (a regényben és a remake-ben: Dickie [Richard] Greenleaf), térjen vissza az Egyesült Államokba dúsgazdag szüleihez. Az apa szép summát helyezett kilátásba Tom számára, ha sikerül rávennie a tékozló fiút a hazatérésre. Philippe azonban jól érzi magát a napfényes Itáliában, remekül szórakozik, és ebben eleinte Tom is megfelelő társaságnak bizonyul. Ripley hamar megszokja a könnyelmű életvitelt, s közben megismeri Greenleaf barátnőjét, Marge-ot és legjobb cimboráját, Freddyt. A férfi nem szimpatizál Tommal, élősködőnek tartja a fiatalembert. Egy idő után Philippe is megunja Tom társaságát, és szabadulni próbál tőle. Esze ágában sincs hazamenni, így Ripley elesik attól a pénztől, amelyet Mr. Greenleaf ígért neki a sikeres küldetés fejében. Szívesen élné Philippe gondtalan életét, tökéletesen el tudja képzelni magát a helyében, mígnem eljut az elhatározásig, hogy valóban átveszi a helyét…


A regény
Az amerikai Patricia Highsmith (1921–1995) bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley 1955. november 30-án jelent meg először, az Egyesült Államokban a Coward-McCann, az Egyesült Királyságban pedig a Cresset Press kiadásában. Ez volt a negyedik könyve, és a harmadik, amelyet a saját neve alatt publikált. (Második kötete, a leszbikus vonzalomról szóló The Price of Salt első kiadása még Claire Morgan álnéven került a boltokba.) Az írónő 1954-ben körülbelül fél év alatt írta meg a könyvet, amelyhez egy európai utazás adta az ötletet. Saját bevallása szerint önnön személyisége jelentette a legfőbb motivációt az írásra: „Megmutatom a gonosz egyértelmű diadalát a jó felett, sőt örülök is ennek. […] Magam is hajlamos vagyok a bűnözésre. Titkos rokonszenvet érzek a törvénysértők iránt.” A történetben eredetileg drogcsempészek is szerepeltek volna, akik holttestekbe rejtik a kábítószert. Highsmith részletesebben szerette volna kidolgozni Tom és Dickie egyre feszültebbé váló kapcsolatát, de úgy gondolta, ezzel csak a Két idegen a vonaton (1950) és A balek (1954) című korábbi regényeit ismételné. A cselekmény bizonyos elemeit Henry James The Ambassadors (A nagykövetek, 1903) című regényéből kölcsönözte. Így például James könyvének is az a kiinduló helyzete, hogy egy férfi Amerikából Európába utazik, hogy hazatérésre bírjon egy könnyelmű fiatalembert. Egész pontosan egy középkorú, vagyontalan férfiról van szó, akit gazdag menyasszonya bíz meg azzal, hogy menjen Párizsba, és hozza haza az asszony fiát, mielőtt a tapasztalatlan ifjú netán kalandornők hálójába keveredik. A tehetséges Mr. Ripley esetében jelentőségteljes motívum a homoszexualitás, és az olvasónak határozottan az az érzése támad, hogy Tom meleg. Az írónő szerint hősében valóban megvan ez a hajlam, de a későbbi folytatásokban ennek már nincs különösebb jelentősége. Highsmith négy folytatást írt a könyvhöz: Ripley Under Ground (Ripley a mélyben, 1970), Ripley’s Game (Ripley és a maffiózók, 1974), The Boy Who Followed Ripley (1980), Ripley Under Water (1991). Magyar nyelven elsőként a Ripley és a maffiózók jelent meg 1987-ben, Lugosi László fordításában. Ezt a Magvető adta ki, míg a Geopen 2003-ban két Highsmith-kötettel örvendeztette meg a magyar olvasókat, mindkettőt Jász István fordította: A tehetséges Mr. Ripley, Ripley a mélyben.


A televíziós feldolgozások
Magyarországon kevésbé köztudott, hogy A tehetséges Mr. Ripley első filmváltozata egy hatvanperces amerikai tévéfilm volt, amelyet az 1948-tól 1958-ig futó Studio One sorozat keretében mutattak be 1956. január 9-én. Az epizódot nem is akárki rendezte: Franklin J. Schaffner, aki később olyan híres filmeket forgatott, mint például A majmok bolygója (1968), a Pillangó (1973) és a Brazíliai fiúk (1978). (Mellesleg Schaffner nem kevesebb, mint 110 filmet készített a Studio One számára!) A forgatókönyvet maga Highsmith írta Marc Brandel társaságában. A fontosabb szerepeket Keefe Brasselle, William Redfield, Patricia Smith és Vaughn Taylor kapta. A részletesebb szereposztás nem ismeretes, csak feltételezhető, hogy Brasselle játszotta Ripley-t, Redfield alakította Greenleafet, Patricia Smith pedig Marge-ot. A tévéfilm nem maradt fenn az utókor számára. Feltehetően ez már nem fog megtörténni a több évadra tervezett Ripley című sorozattal: az első évad bemutatását jövőre ígérik, ebben A tehetséges Mr. Ripley cselekményét fogjuk viszontlátni. A forgatókönyvíró-rendező Steven Zaillian kilátásba helyezte, hogy a többi Ripley-regény szolgál majd a tervezett további évadok témájául. Az első évadot javarészt Olaszországban forgatják Capri és Ischia szigetén, valamint az Amalfi-parton, Rómában és Palermóban. Bizonyos jeleneteket New Yorkban vesznek fel. A főszereplők: Andrew Scott (Tom Ripley), Dakota Fanning (Marge Sherwood) és Johnny Flynn (Dickie Greenleaf). A Ripley négy tévétársaság, a Showtime Networks, az Endemol Shine North America, az Entertainment 360 és a Filmrights összefogásával valósul meg, bár a COVID-járvány miatt a projekt sorsa egyelőre még bizonytalan.


RAGYOGÓ NAPFÉNY
A rendező
René Clément francia filmrendező és forgatókönyvíró 1913. március 18-án született a délnyugat-franciaországi Bordeaux városában. Hivatalos neve: René Jean Bayle. Szülei Jean (Maurice) Clément és Marguerite Bayle. A kis René már négyéves korában érdeklődni kezdett a film iránt, mindazonáltal dekoratőr édesapja kedvéért építészetet kezdett tanulni. Apja halála után félbehagyta a tanulmányait, és teljesen a filmművészetnek szentelte magát. 1931-ben rendezte meg első saját alkotását César chez les Gaulois címmel. A tízperces animációs film egy múzeumban játszódik, ahol Julius Caesar és Vercingetorix, az arvernusok törzsfője csatázik egymással, míg a múzeumőr szundikál. Clément 1934-ben összebarátkozott Jacques Tatival, és az ő főszereplésével készítette el a Vigyázz a bal öklödre! (1936) című tizenhárom perces rövidfilmjét. Egy évtizeden át rövidfilmeket és dokumentumfilmeket rendezett. Jean Lehérissey operatőrrel Tunéziában készítette el a La Au seuil de l’Islam (1936) című rövidfilmet, majd Jules Barthoux antropológussal Jemenbe utazott, ahol rejtett kamerával forgatta a L'Arabie interdite (1937) című dokumentumfilmjét. 1940-ben, Franciaország német megszállását követően megszűnt a külföldre utazás lehetősége. Clément a déli zónába (Zone Sud) ment, ahol Henri Alekan operatőrrel filmezett. A két művész együtt készítette a Harc a sínekért (1946) című játékfilmet is, amely a vasútnál dolgozó ellenállókról szól, akik minden eszközt megragadnak, hogy késleltessék a megszálló német csapatok utánpótlásait, és megakadályozzák a hadmozdulataikat. Az 1946-os cannes-i filmfesztiválon a mű megkapta a nemzetközi zsűri díját, és Clément a legjobb rendezőnek járó díjat. Ugyanebben az esztendőben Jean Cocteau segédrendezője és technikai tanácsadója volt A szép és a szörnyeteg (1946) forgatásán.


Ettől kezdve Clément már csak egész estés játékfilmeket rendezett, és a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb rendezőjévé lépett elő. A Harc a sínekért után is visszatért a világháború és az ellenállás témaköréhez: Az elátkozott hajó (1947), Tiltott játékok (1952), A nap és az óra (1963), Párizs ég? (1966). A Tiltott játékokért megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat: másodszor részesült ebben az elismerésben (az elsőt A feledés útján című 1949-es alkotásáért kapta), és ezzel mindmáig rekordot tart a francia filmrendezők között. Életművének másik vonulatát az irodalmi művek megfilmesítése jelenti: az Üvegkastély (1950) Vicki Baum, a Ripois úr (1954) Louis Hémon, a Patkányfogó (1956) Émile Zola, a This Angry Age (1957) Marguerite Duras, a Ragyogó napfény (1960) pedig Patricia Highsmith regényéből készült. Az új hullám, a nouvelle vague előretörése idején Clément nemcsak háttérbe szorult, hanem olykor vitába is bonyolódott a fiatal filmesekkel, különösen François Truffaut-val. Megpróbálta felvenni velük a versenyt: ennek jegyében készült a Highsmith-adaptáció is, hiszen az új hullámosok is sokat merítettek az amerikai bűnügyi irodalomból és filmekből. A Ragyogó napfény ugyanakkor a pszichothrillerek sorát is megnyitotta Clément pályáján: A macskák (1964), Futó zápor (1970), Halálos csapda (1971). Ezekben olyan külföldi sztárok is szerepeltek, mint Jane Fonda, Charles Bronson, Jill Ireland, Faye Dunaway és Frank Langella. A La course du lièvre à travers les champs (1972) című zsarufilm után újabb pszichothriller következett, az életmű zárótétele, A gyerekfelügyelő (1975). A fontosabb szerepeket Sydne Rome, Maria Schneider, Vic Morrow, Robert Vaughn és Nadja Tiller játszotta. Ezt követően a direktor nyugállományba vonult, elsősorban utolsó filmjeinek kereskedelmi és kritikai kudarca miatt. Életműve elismeréseként 1984-ben tiszteletbeli César-díjat kapott. Kétszer nősült, gyermeke nem született. Egy nappal a 83. születésnapja előtt, 1996. március 17-én hunyt el Monte-Carlóban. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra. Alain Delon neki ajánlotta második saját rendezését, A kíméletlen (1983) című krimit.


Így készült a film
Az ötvenes évek végén Alain Delon neve már nem volt ismeretlen a francia filmvilágban, de addigi sikereit egyértelműen a külsejének köszönhette. Delon tudta, hogy az első csatát megnyerte, a következő lépés, hogy igazi színészként is elfogadtassa magát. Ehhez pedig egy jó szerepre van szüksége. A korszak egyik legtekintélyesebb francia rendezője, René Clément rokonszenvvel figyelte a fiatalember pályájának alakulását, és miután megnézte őt a Gyenge asszonyok (1959) című Michel Boisrond-filmben, az előnyös külső mögött meglátta a figyelemre méltó tehetséget is. Clément konkurenciának érezte a feltörekvő új hullámos rendezőket, akik amerikai ihletésű bűnügyi történeteket is forgattak. Elhatározta, hogy az ellenséget a saját fegyverével győzi le, és új filmjét ő is egy amerikai bűnügyi regény alapján készíti el. Választása Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényére esett, amelyet 1957-ben az év krimijének választottak Franciaországban. A címszerepet a megnyerő külsejű Jacques Charrier-nek szánta, Philippe szerepét pedig Delonnak ajánlotta fel. Más források úgy tudják, hogy Clément kifejezetten gyengének találta Alain színészi teljesítményét a Boisrond-filmben, nem is számolt vele saját filmje szereposztásakor, és csak Delon ügynöke, George Beaume kitartó unszolására gondolta meg magát. Jacques Charrier a Csalók (1958) című Marcel Carné-drámának köszönhetően került az érdeklődés középpontjába. A következő évben már a szuperszexi Brigitte Bardot-val filmezett a Babette háborúba megy (1959, Christian-Jaque) című vígjátékban. A fiatalok egymásba szerettek, és 1959. június 18-án összeházasodtak. Brigitte ekkor már állapotos volt, és 1960. január 11-én megszülte egyetlen gyermekét, Nicolas-Benoit-t. Bardot-t a terhesség nagyon megviselte, ezért Charrier úgy döntött, hogy a felesége mellett marad, és aláírt szerződése ellenére lemondja a Clément-filmet. Mindezt a forgatás előtt pár nappal tette meg, vakbélgyulladásra hivatkozva. A producerek tajtékzottak, be akarták perelni Charrier-t, aki helyett váratlan beugróként Maurice Ronet vette át a szerepet. Az 1949 óta filmező Ronet a Felvonó a vérpadra (1958) című Louis Malle-opusz főszereplőjeként hívta fel magára a figyelmet, és élete végéig hálás maradt Charrier-nek, hogy lényegében átengedte neki Clément filmjét. Az események azonban az utolsó pillanatban még egy éles fordulatot vettek.


Miután Delon elolvasta a forgatókönyvet, úgy érezte, Ripley szerepe sokkal inkább illik hozzá, mint Greenleafé: mintha saját magát kellene alakítania, az ismeretlenségből, a jelentéktelenségből mindenáron kitörni vágyó fiatalembert. (Mellesleg évek múltán ő is különféle bűnügyekbe keveredett.) Megérzésében annyira biztos volt, hogy szilárdan eltökélte: ha nem lehet övé a főszerep, nem fog játszani a filmben. A sorsdöntő megbeszélést évek múlva így idézte fel: „A Hakim fivérek [Robert és Raymond, a film producerei] egyik lakásán találkoztunk, Clément, a felesége, Bella, Hakimék és jómagam. Megpróbáltam meggyőzni Hakimékat, hogy mekkora tévedés lenne, ha nem cserélnénk meg a szerepeket, mire egyikük elkezdett üvöltözni: »Hogyan merészeli visszautasítani, hogy René Clément-nal forgasson?” Mire én: »Nem utasítok vissza semmit, de a véleményemet csak elmondhatom, nem?« Már éppen kezdett fagyossá válni a hangulat, amikor egy hosszabb csendet kihasználva megszólalt az egyik sarokban olvasgató Bella: »René, azt hiszem, a kölyöknek igaza van!« Erre Hakimék röhögni kezdtek, és a dolog ezzel eldőlt.” Bizonyos források úgy tudják, hogy Charrier ekkor még képben volt, és csak a szerepcsere után döntött úgy, hogy a vakbélműtétje miatt nem utazik Olaszországba, mivel Philippe szerepe egyébként sem érdekelte. Ekkor szerződtették helyette Maurice Ronet-t. Charrier rövidesen ráébredt, hogy rosszul döntött, és szerette volna visszacsinálni az egészet, de erre már nem volt lehetősége. Delon és Ronet a forgatáson összebarátkoztak, és később még három filmben játszottak együtt: Elveszett dicsőség (1966), A medence (1969), Egy gazember halála (1977). A három film közül különösen A medence című pszichothriller az érdekes, mert ebben Delon ismét egy olyan férfit alakított, aki megöli a Maurice Ronet által megformált barátját, akárcsak a Ragyogó napfényben.


A forgatás 1959. augusztus 3-án kezdődött Olaszországban, és október 22-én ért véget. A fontosabb forgatási helyszínek a következők voltak: Ischia és Procida szigete, valamint Róma. Marge szerepét egy akkoriban feltűnt fiatal tehetség, Marie Laforêt kapta, aki 1959-ben megnyert egy televíziós énekversenyt, ahová valójában az utolsó pillanatban ugrott be a testvére helyett. Hat évvel később egy interjúban bevallotta: sajnálja, hogy elfogadta ezt a filmszerepet. Túl fiatal volt még akkor, túl könnyen befolyásolható, és szerinte elszalasztotta annak lehetőségét, hogy valóban jó alakítást nyújtson. Helyzetét se Maurice Ronet, se Alain Delon nem könnyítette meg: „Két nagyképű, arrogáns seggfej!” – mondta róluk. Különösen Delont nem szívelte. Amikor először találkoztak egy liftben, Delon állítólag ezt kérdezte tőle: „Szeretnéd, hogy rád vessem magam?” Marie nemmel felelt, mire Alain így folytatta: „Nem tudod, mit veszítesz.” Laforêt nem késlekedett a csípős válasszal: „Te sem fogod sose megtudni, hogy miről maradtál le.” A pályakezdő színésznőnek az sem esett jól, hogy a forgatásra látogató és a filmben egy cameoszerepben látható Romy Schneider, Delon akkori menyasszonya kinevette őt. A 2019-ben elhunyt Marie ellenszenve Alain iránt az évek múlásával nemhogy eloszlott volna, inkább fokozódott. „Delon se nem vicces, se nem intelligens” – mondta róla egy 2004-es interjúban. De ami különösen rossz emléke volt, hogy belekeveredett Delon testőre, Stevan Marković 1968-as meggyilkolásának ügyébe, a rendőrség is kihallgatta. A művésznő szerint közel nyolc órán át faggatták a nyomozók pusztán azért, mert Markovićnál találtak egy névjegyzéket, melyen az ő telefonszáma is szerepelt. Felmerült ugyanis annak gyanúja, hogy Laforêt is részt vett azokon az intim összejöveteleken, melyekről Marković zsarolási céllal titokban fotókat készített. A gyilkosság egyik gyanúsítottja maga Delon volt, aki nem bocsátotta meg, hogy Marković lefeküdt a színész akkori feleségével, Nathalie-val, és a rendőrség gyanúja szerint Alain a maffiakapcsolatait felhasználva leszámolt egykori barátjával.


Laforêt hiába hivatkozott arra, hogy közös filmjük forgatása óta csak egyszer találkozott Delonnal. A lakását is átkutatták kompromittáló leveleket keresve, sőt a bankszámláját is ellenőrizték, hogy nem vett-e ki nagyobb összeget, hogy fizessen Markovićnak. „Rémálom volt” – emlékezett később Marie, akit még kétszer kihallgattak, mire kizárták az ügyből. Az eljárás ideje alatt a botránysajtó által felheccelt emberek sértő megjegyzéseket tettek rá az utcán. A Sors úgy hozta, hogy Laforêt néhány év múlva egy másik, szintén szexszel fűszerezett bűnügyi botrányba is belekeveredett. A prostitúció világában csak Madame Claude néven ismert Fernande Grudet minden igényt kielégítő luxusnőket közvetített francia és külföldi politikusoknak és hírességeknek, s közben állítólag bizalmas információkat szolgáltatott róluk a francia titkosszolgálatnak. A szolgálatkész hölgyeket táncosnők és színésznők közül válogatta, és bennfentesek úgy tudták, sőt terjesztették is, hogy Laforêt szintén a hálózat tagja volt, de a hivatalos vizsgálat semmi kompromittálót nem állapított meg róla. Azt beszélik, valamilyen formában Delon is kapcsolatban állt Madame Claude-dal. Ha a tapasztalatlansága és a férfi főszereplők iránti ellenszenve nem lett volna elegendő, Marie-nek más nehézségekkel is szembe kellett néznie a Ragyogó napfény forgatásán. A művésznő ugyanis tengeribeteg volt, ezért a tengeren játszódó jelenetek különösen megviselték: „Be voltam zárva egy kabinba egy haláltól bűzlő hajó aljában” – idézte fel évek múltán ezt az élményét. Nos, ami a tengertől való viszolygást illeti, abban osztozott Delonnal, akinek a forgatás végére annyira elege lett a hullámokból, hogy megfogadta, soha az életben nem vállal még egy olyan filmet, amelyben tengeri jelenetekben is részt kell vennie. Elhatározása hátterében az állt, hogy az egyik forgatási napon kis híján vízbe fulladt.


A főszereplőknek oly sok gondot okozó hajó, a Marge (a hősnőről kapta a nevét) egy 18,28 m hosszú, ún. bermuda kutter volt, amelyet 1940-ben a dániai Stubbekøbing hajógyárban építettek Johan Anker tervei alapján. A megbízás egyenesen X. Keresztély dán királytól érkezett, aki a hajónak az Eva nevet adta, állítólag azért, mert ajándékba szánta Adolf Hitler szeretőjének, Eva Braunnak. A vitorlás a flensburgi Mürwik Tengerészeti Akadémia kikötőjében vészelte át a háborút, és épségben megúszta a szövetségesek bombázásait. A háború után Lasse-ra keresztelték át. A film forgatása közben Clément-t kellemes csalódás érte: Delon ugyanis sokkal jobb volt Ripley szerepében, mint amire számított. Alig hibázott, pontosan betartotta a rendezői instrukciókat, sőt olykor elébe is ment ezeknek, szinte kitalálta Clément gondolatait. A rendező így emlékezett vissza erre a munkájára: „Elkezdtük ugyan a forgatást, de néhány jelenet nem volt pontosan kidolgozva, és improvizálnunk kellett. Olyan is előfordult, hogy az ebédszünet alatt írtam meg egy-egy jelenetet. Egyébként nem véletlenül számítottam Cocteau egyik legjobb tanítványának, én is magamévá tettem azt az elvet, miszerint mindig készen kell állni a váratlan megoldásokra. Soha nem szabad megállni a forgatással csak azért, mert bizonyos jelenetek nincsenek előre megtervezve. A forgatókönyv számomra egyébként is olyan, mint egy kotta, amelyben csak a hangok vannak papírra vetve, a tempót azonban mindig az adott karmester választja meg. Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogyan vesszük fel Greenleaf halálát, míg egy szép napos délelőtt egy gyönyörű vitorlás húzott el mellettünk. Később kiderült, hogy maga a dán király hajókázott éppen arra. Ráordítottam Alainre, hogy azonnal ugorjon a vízbe, operatőrünk felkapta a kameráját, és néhány perc alatt sikerült felvennünk azt, aminek a szalagra vitele egyébként minimum egy hétig tartott volna.”


A film hatásosságában tagadhatatlanul oroszlánrésze volt Clément szakmai hozzáértésének, Delon tehetségének és a két művész harmonikus együttműködésének, de ez csak az érem egyik oldala. A sikerhez kellett a stáb többi tagjának munkája is, például a Freddyt alakító amerikai Billy Kearns, akinek filmkarrierje főleg Franciaországhoz kapcsolódott: mindig őt hívták, ha egy amerikai vagy angol karakterre volt szükség. Az ötletes főcímet Maurice Binder készítette, két évvel hasonló stílusú munkája, az első James Bond-mozifilm, a Dr. No (1962) előtt. A premier után igen elismerően írtak Henri Decaë, az egyik legkiválóbb francia operatőr munkájáról is: kiemelték, hogy nem csupán a helyszínek természetes szépségét adta vissza, hanem a képeivel atmoszférát is teremtett, és érzékeltetni tudta a címben szereplő ragyogó napfény minden jelentésárnyalatát. A kísérőzenét Federico Fellini állandó munkatársa, Nino Rota komponálta, akinek a vezetékneve sajnálatos tévedés folytán hibásan (Rotta) szerepel a főcímen. A zeneszerző ismét remeket alkotott: muzsikája egyrészt tökéletesen közvetíti a mediterrán tájak hangulatát, másrészt az egymást követő dallamok egyre sötétebbé és nyomasztóbbá válnak, és így a zene egyszerre tükrözi az események drámaiságát és Ripley lelkivilágát. Paul Gégauff és René Clément forgatókönyve két ponton tért el jelentősen a regénytől: a kezdésben és a befejezésben. A rendező kihagyta Tom találkozását Greenleaf apjával, és in medias res indít, vagyis amikor a fiatalember már rátalált Philippe-re. A film végén Ripley lelepleződik, ugyanis a holttesttől valójában nem sikerült megszabadulnia. „Ez a befejezés szörnyű engedmény az úgynevezett közerkölcsnek” – nyilatkozta Patricia Highsmith, aki mindazonáltal alapvetően elégedett volt Clément opuszával. „Nagyon szép a szemnek és érdekes az értelem számára” – mondta, és kiemelte, hogy Alain Delon játéka különösen tetszett neki. Clément is elégedett volt a színésszel, rögvest a következő filmjébe (Mily öröm élni!, 1961) is meghívta, aztán még kettőbe, ám újabb közös munkáiknak már nem volt annyira kedvező visszhangjuk, mint a legelsőnek.


A Ragyogó napfényt 1960. március 10-én mutatták be Franciaországban. Noha igen jó kritikákat kapott, mégis amolyan „sleeper hit” volt, vagyis az átlagosnál némileg hosszabb idő alatt vált sikeressé. Az új évezredben már kultuszfilmnek számít. A maga idejében 2 437 874 nézője volt Franciaországban, ebből 706 553-an Párizsban és vonzáskörzetében látták. Olaszországban 2 800 000 néző váltott rá jegyet, az Egyesült Államokban viszont csak 618 090 dollár bevételt termelt. Magyarországi moziforgalmazásra nem vásárolták meg, huszonegy évvel (!) az ősbemutató után, a televízióban láthattuk először. 2012-ben a StudioCanal finanszírozta a film felújítását, amelyet az Immagine Ritrovata Laboratory munkatársai végeztek. A felújított változat elsőként a 2013-as cannes-i filmfesztiválon került a közönség elé egy Delon-homage keretében, 2013. július 10-étől pedig újra műsorra tűzték a francia mozik. Ugyanabban az évben a görög, az angol és a japán filmszínházak is felújították a filmet, sőt a görögöknél tavaly megint a mozikba küldték. Ebben a cikkben kicsit lentebb részletesen foglalkozunk az 1999-es remake-kel is, ugyanakkor említsük meg, hogy Highsmith regényének alapötletét mások is felhasználták. A szintén francia Barátok (1968) című Claude Chabrol-drámát azért érdemes kiemelni, mert ennek egyik forgatókönyvírója ugyancsak Paul Gégauff volt. Az eredeti francia cím, a Les biches nem véletlenül emlékezteti még a magyar olvasót is a „leszbikus” szóra, mivel a történet középpontjában leszbikus hölgyek állnak. (Emlékezzünk rá, Tom Ripley sztorijának is voltak homoerotikus felhangjai.) A gazdag Frédérique (Stéphane Audran) megismerkedik egy nincstelen utcai művésszel, Whyjal (Jacqueline Sassard). Elcsábítja őt, és meghívja Saint-Tropez-i villájába. Itt Why találkozik a jóképű Paullal (Jean-Louis Trintignant), és összejön vele. A szerelmi háromszög gyilkosságba torkolló személyiségcserével ér véget. A Barátok a maga idejében nem volt különösebben sikeres, de ma már Chabrol egyik legjobb filmjének tartják. Ő maga is úgy érezte, ezzel az alkotásával talált rá arra a tematikára és közegre, amelyben igazán otthonosan érezte magát. Közel húsz évvel később egyébként az igazi Highsmith is megihlette: 1987-ben filmesítette meg a Huhog a bagoly című regényét A bagoly kiáltása címmel.


Így látták ők
„A történet? Stendhalt és Dosztojevszkijt idézi. Ripley, a film hőse, Julien Sorel és Raszkolnyikov kései utóda. Szegény, és gazdag akar lenni, kisemmizett, és boldogságra vágyik. Gyilkol, mint Raszkolnyikov – de még józanabbul, még hűvösebb fővel –, mert azt hiszi, hogy neki mindent szabad, s mert erkölcsileg azzal igazolja magát: »egyeseknek joguk van a társadalom perifériáján élni.« De miért alakul – miért alakulhat – ki Ripley-ben ez a meggyőződés? Mi vonzza, mi ösztökéli? Miért akar azáltal különb lenni, hogy kirekeszti magát? A formai tökélyen túl a szolid érvelés s a diagnózis helyessége vagy helytelensége adhat csak választ arra, vajon Clément műve fordulat-e, vagy kitérő.”
(Gera György: „Két nemzedék vetélkedése az új francia filmekben”. In: Filmvilág 1960/8, 15–17. o.)


„A barátját meggyilkoló, majd annak identitását, vagyonát és barátnőjét elorzó szélhámos meséje ugyan nem nélkülözi a meglepő fordulatokat, de Clément mozijának az ereje nem – vagy nem elsősorban – a csavaros történetvezetésben van. A film amiatt hatásos máig, mert a rendező – mint már a címmel nyomatékossá teszi – a miliőnek főszerepet szán, és nagy hangsúlyt helyez az atmoszféraépítésre (műve többek között éppen a cselekmény közegének ihletett megfestésével múlja magasan felül a történet hollywoodi feldolgozását, az ezredfordulón nagy hiszti mellett bemutatott, de középszerű A tehetséges Mr. Ripley című Minghella-opuszt). Clément és Henri Decaë (Négyszáz csapás) operatőr Rómát, Nápolyt, valamint a verőfényben fürdő-égő délolasz tengert az expozíció szűk félórás hajókalandjától kezdve főszereplővé avatja, olyan hellyé, amely egyszerre a vágyak és álmok tárgya és temetője. Az alkotók látványosan kerülik az éjszakai vagy legalábbis sötétben, félhomályban játszódó jeleneteket, és a maga korában ez a közelítésmód unikálisnak számított a bűnügyi históriák között.”
(Pápai Zsolt: „Ragyogó napfény”. In: Filmvilág 2012/7, 60–61. o.)


Ragyogó napfény (Plein soleil / Delitto in pieno sole, 1960) – francia–olasz bűnügyi dráma. Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényéből a forgatókönyvet írta: Paul Gégauff és René Clément. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Nino Rota. Díszlet: Paul Bertrand. Jelmez: Bella Clément. Vágó: Françoise Javet. Rendező: René Clément. Főszereplők: Alain Delon (Tom Ripley), Marie Laforêt (Marge Duval), Maurice Ronet (Philippe Greenleaf), Erno Crisa (Ricordi felügyelő), Frank Latimore (O’Brien), Billy Kearns (Freddy Miles), Ave Ninchi (Signora Gianna), Viviane Chantel (a belga hölgy), Barbel Fanger (Mr. Greenleaf), Elvire Popesco (Popova asszony). Magyarországi bemutató: 1981. december 19. (MTV 1).


A TEHETSÉGES MR. RIPLEY
A rendező
Anthony Minghella angol író, filmrendező és producer 1954. január 6-án jött világra az Egyesült Királyságban, a Wight-szigeti Ryde városában. Édesapja egy olasz bevándorló volt, Edoardo Minghella, édesanyja a szintén olasz Gloria Arcari. Anthonynak négy testvére született, köztük az ügyvéd Loretta és a forgatókönyvíró-producer Dominic. A Minghella családot jól ismerték a szigeten, egészen a nyolcvanas évekig egy presszót üzemeltettek Ryde-ban, ahol olasz fagylaltokat árusítottak. Anthony komolyan érdeklődött a könnyűzene iránt, billentyűsként játszott két helyi együttesben, az Earthlightban és a Dancerben. Ez utóbbival 1972-ben egy lemezt is felvett Tales of the Riverbank címmel, ám az anyag csak 2001-ben jelent meg. A Kingston upon Hull-i egyetem dráma szakára járt, ugyanakkor továbbra is intenzíven foglalkozott a zenével. Musicalt írt Gabriel Josipovici Mobius the Stripper című műve alapján, amelyet 1975-ben mutattak be az egyetem színpadán. Három év múlva végzett az egyetemen, de ottmaradt tanítani, és közben meg akarta szerezni a PhD-fokozatot is. (Ez utóbbi szándékáról idővel letett.) 1978-ban rendezte első filmjét, az ötvenöt perces A Little Like Drowning című drámát, amely a saját színművéből készült. A forgatás tizenöt napig tartott a Wight-szigeten. Egy kisebb szerepet is eljátszott a filmben, akárcsak az öccse, Dominic. 1981 júniusában a londoni New End Theatre bemutatta Minghella Whale Music című színdarabját. Az A Little Like Drowningot a londoni Hampstead Theatre tűzte műsorára 1984 júliusában. 1986. március 18-án a szerzőnek újabb színpadi premierje volt: a West End-i (London) Aldwych Theatre-ben került színpadra a jelenben játszódó Made in Bangkok. A nyolcvanas években Minghella a BBC-nél dolgozott mint forgatókönyvíró, sőt rádiójátékokat is rendezett a BBC Radio 4 számára 1987-ben a Hang Up, 1988-ban pedig a Cigarettes and Chocolate című saját írásából.


Minghella második játékfilmje, a Szívből, igazán (1990) eredetileg szintén a BBC részére készült, a Screen Two című sorozat részeként, végül mégis mozifilmként mutatták be. A romantikus szerelmi történet két főszereplője sírig tartó szerelmet fogad, de a csellista férfi (Alan Rickman) váratlanul meghal. A nyelvtanárnő (Juliet Stevenson) a tragédia hatására összeomlik, mígnem a halott férfi egy napon szellemként jelenik meg a lakásában… Romantikus húrokat pengetett a Mr. Wonderful (1993) is. Főhőse, Gus (Matt Dillon) egy tekepályát nyithatna, ehhez azonban pénzre van szüksége, ami nincs, mivel volt feleségének (Annabella Sciorra) fizet tartásdíjat. A megoldás egyszerű: új férjet kell találni az asszonynak, ám a haditerv nem várt fordulatot hoz… Minghella leghíresebb filmje, a kilenc Oscar-díjjal elismert Az angol beteg (1996) főhőse valójában nem angol, hanem magyar: Almásy László felfedező és Afrika-kutató. Az amnéziás beteget a második világháború végén találják meg egy toscanai kolostorban, és miközben megismerjük a férfi előéletét, szerelem szövődik közte és ápolónője között. A főszerepeket Ralph Fiennes, Juliette Binoche és Kristin Scott Thomas játszotta. A tehetséges Mr. Ripley-t követő játékfilm, a Hideghegy (2003) sem mentes a romantikától: az amerikai polgárháborúból megszökött katona (Jude Law) hazatér szerelméhez (Nicole Kidman), aki közben egy talpraesett parasztlány (Renée Zellweger) segítségével próbálta átvészelni a nehéz időket. Minghella utolsó mozifilmje, a Bűnös viszonyok (2006) férfi főszerepét ismét Jude Law játszotta. Ezt már csak egy tévésorozat, a Női szimat nyomozóiroda egyik 2008-as epizódja követte. Minghella producerként is aktív volt, olyan közismert filmek megszületését segítette elő, mint például A csendes amerikai (2002), A tolmács (2005) és A felolvasó (2008). Két házasságából három gyermeke született. 2008. március 18-án halt meg egy műtéti beavatkozást követő agyvérzésben.


Így készült a film
„Ripley számomra a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködő figurája, egyik legtörékenyebb karaktere. Abból indultam ki, hogy valahol mindannyian magunkban hordozzuk a Ripley-jelenséget: a kis emberek álmát, elérhetetlen nagyravágyását, fantáziálását, hogy ha csak a képzelet szintjén is, de megváltoztassuk az életünket. […] Tom Ripley nem tesz egyebet, mint hogy a felkínált lehetőségekkel élve senki mivoltát »valakivé« cseréli fel. A lelepleződés kockázatát pedig azért sikerül kijátszania, mert hihetővé tudja tenni a hihetetlent, mert a környezete idővel annak látja, akinek láttatni akarja magát. Ennek a hihetővé tételnek a lélektana az igazi mozgatórugója a filmnek” – nyilatkozta Anthony Minghella, aki elmondta, hogy az ötvenes évek olasz valósága, életöröme különösen közel állt hozzá, hiszen ő is olasz származású volt. Amikor A tehetséges Mr. Ripley-t forgatta, sokat merített Fellini Az édes élet (1960) című klasszikus remekművének életérzéséből. A megvalósítást elsősorban Az angol beteg szakmai és közönségsikere tette lehetővé, a büdzsét a Miramax és a Paramount közösen biztosította. Saját filmje és a Ragyogó napfény közötti különbséget így látta: „A Clément-film esetében az európaiak amerikai tapasztalatai játszottak szerepet, az ő filmje a pénz megszállottságáról szólt. A tehetséges Mr. Ripley valójában csak a regény központi témáját őrizte meg, a mi filmünk esetében az amerikaiak európai »megszállottsága« dominál. Az 50-es, 60-as évek szélesvásznú mozijának stílusában közelítettünk a történethez.” Highsmith regényéből maga Minghella írta a forgatókönyvet: ne feledjük, fentebb szó volt róla, hogy íróként is jelentékeny sikereket ért el.


Tom Ripley szerepére több figyelemre méltó jelölt is volt, mint például Leonardo DiCaprio, Christian Bale, Edward Norton és Tom Cruise. Minghella Cruise-t találta a legmegfelelőbbnek. A sztárról már akkoriban is terjengtek olyan pletykák, hogy rejtőzködő homoszexuális, és a figura egyik fontos jellemzője épp a nem is annyira latens homoszexualitás volt. Miután a rendező megnézte a Good Will Hunting (1997, Gus Van Sant) című filmet, annak főszereplőjében, Matt Damonban rálelt az ideális Tom Ripley-re. A szerep kedvéért Damon több mint tizenhárom kilót leadott, sőt zongorázni is megtanult. Nemcsak imitálni tudta a zongorázást, hanem valóban képes volt játszani a hangszeren. Ennek ellenére a filmben nem az ő játékát halljuk: a Bach-zenemű Sally Heath, a Vivaldi-szerzemény pedig Gabriel Yared előadásában csendül fel. Az egyik jelenetben a My Funny Valentine című dalt viszont valóban Damon énekli. A színész később azt nyilatkozta, saját filmjei közül A tehetséges Mr. Ripley a kedvence. Jude Law a Krokodilok bölcsessége (1998, Po-Chih Leong) című filmjének köszönhette a felkérést, annak ugyanis Minghella felesége volt a vágója. A színész először nemet mondott Dickie Greenleaf szerepére, ám hamar meggondolta magát. Habozásának állítólag az volt az oka, hogy a Gattaca (1997, Andrew Niccol) című sci-fiben már eljátszott egy olyan figurát, akinek identitását másvalaki veszi át. Mások úgy tudják, nem akart egy üresfejű szépfiút alakítani, de miután megismerte a történet részleteit és a partnereit, megváltozott a véleménye. A felkészülés részeként Minghella még a forgatás előtt elküldte őt Ischia szigetére, hogy lebarnuljon és megtanuljon vitorlázni. Ezenkívül meg kellett tanulnia szaxofonozni is. Damonnal ellentétben Jude-nak nem fogynia kellett, hanem magára szednie egy-két kilót. Vicces érdekességként említsük meg, hogy a figurát Highsmith Paul Gauguin és Errol Flynn keverékeként jellemezte, öt év múlva pedig Jude Law Errol Flynn szerepét játszotta az Aviátor (2004) című Martin Scorsese-filmben. Minghella egyébként különösen elégedett volt Law játékával, és később szerepet adott neki a Hideghegy és a Bűnös viszonyok című filmjeiben is.


Minghella mint forgatókönyvíró több új figurával gazdagította a történetet. Meredith Logue tulajdonképpen Marge, míg Peter Smith-Kingsley Dickie egyfajta ellenpontja. A regényben is szereplő Fausto Dickie olasz barátja. Ők azok, akik rokonszenvet, sőt pozitív érzelmeket mutatnak Tom iránt. Fontos viszont az is, hogy Meredith az első pillanattól Dickie-nek hiszi Tomot, mivel a fiú Greenleafként mutatkozott be neki útban Olaszország felé – vagyis őt akár a Greenleaf-vagyon is befolyásolhatta érzéseiben –, ellenben Peter érzelmei egyértelműen Tomnak szólnak, hiszen ő a fiatalember igazi énjét ismeri. Kettőjük közül – a vitatható rendezői alapkoncepció szempontjából – szerintem egyértelműen Peter a dramaturgiailag fontosabb figura. Tom először Dickie személyében azt az embert öli meg, akibe alighanem szerelmes is volt, míg Peter esetében azzal a férfival végez, aki viszont őt szerette. Ezzel az utolsó gyilkossággal Tom szimbolikus értelemben önmagát is megölte: ekkor válik egyértelműen egy másik emberré.


Minghella valahogy megtudta, hogy a kitűnő ausztrál színésznő, Cate Blanchett érdeklődik Meredith szerepe iránt. Hogy megnyerje őt a filmhez, hajlandó volt megnagyobbítani a szerepet. Egyes forrásokban viszont azt az infót találhatjuk, hogy nagyon szeretett volna Cate-tel dolgozni, és kifejezetten az ő kedvéért találta ki Meredith figuráját. Peter megformálója, Jack Davenport a neves színész, Nigel Davenport fia, aki szintén a Krokodilok bölcsességében nyújtott alakításával hívta fel magára Minghella figyelmét. Ő maga egyébként nem látta dramaturgiailag annyira fontosnak a szerepét, mint kicsit fentebb jómagam: „Az a fickó voltam, aki düftin zakóban időnként fel- és eltűnt a háttérben.” Freddie szerepében Philip Seymour Hoffman remekelt: „Freddie Milest eljátszani nagyon egyszerű volt. Ez egyike azoknak a szerepeknek, amelyeknél pontosan tudod, mit csinálsz. A fickó egyáltalán nem kertel. Legfontosabb feladata, hogy leleplezze Tom Ripley-t mint csalót.” Érdekes véletlen, hogy három évvel később egy másik remake-ben, Az embervadászban (2002) Hoffman egy másik Freddie-t is megformált, akit szintén a főszereplő gyilkol meg. A zenész Faustót a népszerű olasz énekes és show-man, Fiorello (Rosario Tindaro Fiorello) alakította. Az egyik jelenetben Jude Law és Matt Damon társaságában előadja a Tu vuò fà l'americano című humoros dalt. Ezt az ötvenes évek második felében igen kedvelt nápolyi slágert eredetileg Renato Carosone énekelte, a szerzők: Carosone és Nicola Salerno. (A dal Sophia Loren előadásában is hallható volt a Nápolyban kezdődött című 1960-as filmben.) A szöveg egy olyan olasz férfiról szól, aki a filmekben látott amerikai életstílust próbálja utánozni, amihez a mamája pénzét költi. Ez egyértelmű célzás Dickie-re, aki amerikaiként szórja szülei pénzét, és éli az olaszok mediterrán életét.


A tehetséges Mr. Ripley forgatása 1998. augusztus 10-én kezdődött, és ugyanazon év december 8-án fejeződött be. Az eredeti terv az volt, hogy a teljes filmet Olaszországban veszik fel, beleértve a New Yorkban játszódó nyitójeleneteket is. Ezeket Rómában rögzítették, de Minghella elégedetlen volt velük, ezért később az összest újra leforgatták, ezúttal valóban New Yorkban. Az egyik itteni helyszín, a Lyceum Theatre a Nyugati 45. utca 149. szám alatt található. Ripley alagsori lakása a Gramercy Park egyik bérházában volt a Second Avenue-n, a 26. utcánál. Azt a rövid képsort viszont, amikor Tom elhagyja a lakást, és a vaslépcsőn felszalad a rá várakozó taxihoz, a Franklin Place egyik házánál vették fel a Tribeca negyedben. Ripley a palermói terminálban lép Olaszország földjére. A történet egyik fő helyszínének számító Mongibello a valóságban az Etna olasz neve, és nem egy (kis)város. A filmesek két, Nápolyhoz közeli szigetet használtak Mongibello megteremtéséhez: az egyik Ischia volt, a másik Procida, akárcsak Clément filmjében. Tom Ischia Ponténél száll le a buszról: a háttérben a XII. században épült Aragon-vár (Castello Aragonese) látható, amely uralja a sziget északkeleti részét. A magántulajdonban lévő Bagno Antonio tengerpartján forgatták azt a jelenetet, amikor Ripley először találkozik Dickie-vel és Marge-zsal. Ischia Ponte főutcáján, a Via Luigi Mazzellán található a Palazzo Malcovati, amelyet Dickie villájaként láthatunk. A ház nyugati oldala mentén helyezkedik el a Piazza Malcovati rakpartja, ahol a Madonna-fesztivál zajlik, amikor a Szűzanya szobrát kiemelik a vízből, majd kisvártatva a felszínre kerül Silvana (Dickie titkos szeretője) holtteste is. A mongibellói események nagyobb részét azonban a procidai halászfaluban, Corricellában rögzítették.


A cselekmény szerint Rómában van a Caffe Latino, amelyet valójában a nápolyi Vesuvio bár helyettesített, a római operaházban játszódó jelenetet pedig a szintén nápolyi Teatro San Carlóban vették fel. A jellegzetes boltozatú Galleria Principe di Napolinál forgatták azt a képsort, amikor Dickie felveszi az apanázsát a pénzintézetnél. Valóban Rómában, mégpedig a Piazza Navonán rögzítették Tom és Freddie első találkozását. Ripley római hotelje a St. Regis Grand Hotel (Via Vittorio Emanuele Orlando 3) volt. Dickie meggyilkolása után Tom visszatér Rómába, és láthatjuk a Forum Romanum romjainál a Capitoliumon. Lakása a Piazza Gioin van, amely kitalált helyszín, valójában a régi zsidónegyed egyik épülete a Piazza Mattein. A Via di Monte Giordano 36. alatt található Palazzo Taverna kettős funkciót is betöltött: egyrészt Ripley római lakásának belseje volt, másrészt a Grand Hotel apartmanja. A Piazza Gioihoz hasonlóan az ugyancsak római Dinelli kávézó sem létezik: a Spanyol lépcső közelében lévő ruhaüzlet előtt rendezték be a helyszínt. A sanremói fesztivál eseményeit a Róma környéki Anzióban vették filmszalagra. Tom velencei lakását is valójában két helyszín kombinálásával teremtették meg: az egyik a forgatás idején üres, de azóta ötcsillagos szállodaként üzemelő Ca 'Sagredo volt, a másik a Ca 'da Mosto: mindkettő a Canal Grande mentén helyezkedik el. Marge a velencei Santa Lucia pályaudvarra érkezik meg, és a Cafe Florianban (Piazza San Marco 56–59.) fogalmazza meg gyanúját Dickie eltűnésével kapcsolatban. Tom és Mr. Greenleaf a Westin Europa e Regina szállodában (Calle Larga 22 Marzo, San Marco 2159.) találkoznak. A velencei templom, ahol Peter a Stabat Mater próbáján vesz részt, valójában a XII. századi palermói Chiesa della Martorana volt. Bár Itália napfényes országként él az emberek tudatában, a forgatást a gyakori eső jelentősen megnehezítette. Minghella szerint többször is megtörtént, hogy még egy rövid jelenetet sem tudtak folyamatosan felvenni: két-három mondatonként le kellett állniuk a kiújuló eső miatt. A csónakban játszódó gyilkossági jelenet forgatása közben Jude Law egyszer úgy esett hátra, hogy eltört az egyik bordája.


A filmet 1999. december 12-én mutatták be az Egyesült Államokban. A fogadtatása általában kedvező volt. A kritikusok dicsérték Minghella stílusos rendezését, a színészek játékát, különös tekintettel Matt Damonra. Az értékelések szerint A tehetséges Mr. Ripley egy olyan thriller, amely mindvégig fenntartja a feszültséget. A rettegett kritikus, Roger Ebert véleménye is kedvező volt: intelligens, ugyanakkor alattomos thrillernek nevezte az opuszt, amely a Ripley-vel való azonosulásra készteti a nézőt. A Time magazin az év tíz legjobb filmje közé sorolta Minghella alkotását, míg a neten publikáló tekintélyes filmkritikus, James Berardinelli szerint minden szempontból alulmarad a Ragyogó napfény erényeivel szemben. A filmet öt Golden Globe-ra és öt Oscarra jelölték, de nem teljesen ugyanazokról a kategóriákról volt szó. Jude Law és Gabriel Yared mindkét díjra esélyes volt. Minghella a Golden Globe-ot rendezőként, az Oscart viszont forgatókönyvíróként kaphatta volna meg. A Golden Globe-on A tehetséges Mr. Ripley a drámai kategóriában a legjobb öt film egyike volt, és ugyanebben a kategóriában Matt Damont mint legjobb színészt jelölték, ellenben az Oscaron már a legjobb jelmez és a legjobb díszlet kategóriájában indították a filmet, amely végül mindkét gálán díjak nélkül maradt. A tehetséges Mr. Ripley-t Magyarországon a UIP–Duna Film mutatta be 2000. március 2-án.


Így látták ők
„Rém bőbeszédűen vitte vászonra Anthony Minghella a nyugati olvasók szemében kultuszfigurának számító Mr. Ripley-nek, egy krimiregény-sorozat főhősének a történetét. Ez a túldíszítő, romantizáló szószátyárság az egyik legfőbb oka annak, hogy a végeláthatatlan képáradatban feloldódik nemcsak a feszes krimi, hanem a figurákban rejlő drámai lendület is. A tehetséges Mr. Ripley túlszínezett lélektani drámának látszik, igazi lélektani mélységek nélkül, feltuningolt áldráma, amelyben a tehetséges Matt Damon játssza a fiatalembert, akinek különleges adottsága van a környezethez való idomuláshoz, a hazugsághoz, a más személyiség felöltéséhez. Nyomornegyed lakójaként férkőzik be egy dúsgazdag aranyifjú kegyeibe, majd adott pillanatban magára is ölti a másik személyiségét, miután az eredetit kiiktatta az élők sorából. Sokféle hangsúlyt kitehetne Minghella, hisz nem ez az egyetlen véres megoldás, amelyhez hőse a szerepjáték kedvéért folyamodik, széplelkű rendezőként azonban a bűn tárgyilagos »leírását« nem választja, a szociális lázadás sem érdekli, elpepecsel csak a homoszexuális vonzódással is, különösebb merészség nélkül. Mesél és színez.”
(Bársony Éva: „A tehetséges Mr. Ripley”. In: Népszava, 2000. március 2., 9. o.)


„Korábban René Clément alaposan mellényúlt, amikor Alain Delonnak adva a szerepet romlott szépfiút csinált Ripley-ből, aki a végén – az irodalmi forrást megcsúfolva – elnyeri példás büntetését. Tony Minghella Gwyneth Paltrow-val fogott törököt; nem is kérdés, hogy Hollywood üdvöskéje nem játszhatja el a regénybeli nagy fenekű, korlátolt, minden képzelőerő és érzékenység híján levő Marge-ot. Jobb nyomon járt Matt Damonnal, mert a filmjét (A tehetséges Mr. Ripley) indító bombasztikus jelzők (rejtélyes, baljós, veszélyes) ellenére komolyan vette a szerző szavait, miszerint Tom Ripley legfontosabb külső ismertetőjegye az, hogy »konformista arca van«. A cselekményt illetően is aprólékos pontossággal követte az eredetit – az a változtatás, hogy dilettáns festő helyett dilettáns zenészt csinált Dickyből, csak javára vált a filmnek –, a lényeget illetően azonban rendre félresiklott. A hollywoodi változat üzenetet akar közvetíteni, félreérthetetlent. Elsőre és eleinte még alig észrevehető, nüánsznyi változtatások révén vezeti oda a filmet és rá a nézőt, hogy itt egy minden módon és bármi áron feltörni vágyó fiatalember karriertörténetével van dolgunk. Tom szándékosan megtéveszti az apát, és már a hajón Greenleafnek adja ki magát, majd »az ő arca az én arcom« mondat biflázásával kezdi olasz tanulmányait, mintha tudatosan készülne arra a szereplehetőségre, amely valójában egy hosszú folyamat végeredményeként áll csak elő – nem mellékesen, ez a folyamat maga a regény! Ehhez képest a gyilkosságra úgy kerül sor, hogy Ripley visszaütött, és minderre egy szabályszerű coming out teszi fel a hamis koronát.”
(Bori Erzsébet: „Fenevadak a golftanfolyamon”. In: Filmvilág 2000/5, 26–31. o.)


A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley, 1999) – amerikai bűnügyi dráma. Patricia Highsmith azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anthony Minghella. Operatőr: John Seale. Zene: Gabriel Yared. Díszlet: Roy Walker és Bruno Cesari. Jelmez: Gary Jones és Ann Roth. Vágó: Walter Murch. Főszereplők: Matt Damon (Tom Ripley), Gwyneth Paltrow (Marge Sherwood), Jude Law (Dickie Greenleaf), Cate Blanchett (Meredith Logue), Philip Seymour Hoffman (Freddie Miles), Jack Davenport (Peter Smith-Kingsley), James Rebhorn (Herbert Greenleaf), Sergio Rubini (Roverini felügyelő), Philip Baker Hall (Alvin MacCarron). Magyarországi bemutató: 2000. március 2.


Alain Delon vs. Matt Damon, avagy: Így láttam én
Bár a Sors úgy hozta, hogy a remake-et hamarabb láttam, mint az eredetit, mégis az utóbbit tartom jobbnak. A külsőségeket tekintve mindkét film pazar és hangulatos, és mindkét rendező jó színészekkel forgatott. A minőségi különbség számomra egyértelműen a rendezői szemléletmódból adódik. A Ragyogó napfény cselekménye követhető és érthető, ám megvannak a titkai is, és ez határozottan a film előnyére vált. Alain Delon Ripley-je megnyerő arcú fiatalember, aki tökéletesen alkalmazkodik a környezetéhez, és a büszkeségét is kész félretenni, hogy megtartsa a vagyonos Philippe barátságát: gondoljunk csak arra, hogy látszólag milyen könnyedén teszi túl magát azon az életveszélyes incidensen, amikor Greenleaf egy csónakba löki, amely aztán valahogy elszakad a hajótól, és jó ideig irányíthatatlanul sodródik a tengeren a víziszonyos Tommal. Nem látunk azonban a fejébe, nem tudjuk, mi rejtőzik a megnyerő arc mögött. A filmből nem nehéz rájönnünk, hogy Tom legfőbb motivációja a pénz, de igazából nem lehet eldönteni, hogy a cinkos közös játék mikor fordul át gyilkos tervvé. Nem lehetünk biztosak abban, Ripley-nek eleve az volt-e a szándéka, hogy a barátja helyébe lép, vagy Mr. Greenleaf lemondólevele inspirálta a bűntényre. Valószínűleg Philippe számára Tom azért érdekes egy ideig, mert jó partner a szórakozásban, zokszó nélkül beéri a másodhegedűs szerepével, ugyanakkor nem tud róla mindent, mert Ripley igazából kiismerhetetlen. A gyűrű-ügy kapcsán döbben rá arra, hogy Tom nemcsak rejtélyes, de veszélyes is, ám ekkor már késő.


Minghella legnagyobb hibája szerintem az, hogy ő viszont mindent megmagyaráz, sőt olykor túlmagyaráz. Egy percnyi kételyünk sincs afelől, hogy Matt Damon Ripley-je a mélyből akarja felküzdeni magát, és bár már az Olaszországba tartó hajón is Greenleafnek adja ki magát, igazából esze ágában sincs gyilkolni: inkább lenne Dickie oldalán (nemcsak barátként, hanem szerelmi partnerként is), mint a helyében. A gyilkosság is hirtelen felindulásból következik be, amikor Dickie a csónakban nyíltan és agresszíven visszautasítja Tom – egyébként tényleg idegesítő és visszatetsző – nyomulását, és bejelenti, hogy útjaik a csónakázás után végleg elválnak egymástól. A regénnyel és Clément filmjével ellentétben Ripley homoszexualitása nemcsak hogy egyértelmű, de túlságosan is kihangsúlyozott motívum. A két rendező eltérő szemléletmódjára remek példa a tükörjelenet: amikor Delon Tomja a barátja ruhájában csókot ad a tükörképének, abban az önimádat sokkal dominánsabban van jelen, mint a latens homoszexualitás. Damon Ripley-je viszont leginkább pipiskedik a tükör előtt, még pucsít is, szóval teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy itt csupán a homoszexualitásról van szó, semmi másról. El kell ismerni, Matt Damon jól játssza ezt a komplexusos, alázatoskodó, coming outra (és persze jólétre) vágyó figurát, mindig tudjuk, mit érez, mert folyton kitárulkozik, csak éppen ezáltal Ripley érdekessége és titokzatossága vész el. A Damon által alakított Ripley egy piócaként tapadó, egyre idegesítőbbé váló lúzer, aki ha tehetséges is, az semmiképpen nem a bűnözésben nyilvánul meg. Gyakran csak a szerencsének köszönhetően kerüli el a lelepleződést, míg Delon Tomja – anélkül hogy ennek bármi külső jelét adta volna – hideg fejjel előre felépítette a tervét, melyet a gyilkosság előtt halálos nyugalommal el is mond Greenleafnek.


Damon figurája egyértelműen csak véletlenül és kényszerből válik többszörös gyilkossá, míg Delon esetében biztosak lehetünk abban, hogy benne eleve megvolt a bűnre való hajlam, amely valahol mélyen minden ember személyiségében ott rejtőzik, és tudatosan engedett a „sötét oldal” csábításának. Pedig egy-két esetben – ha nem is feltétlenül szándékosan – Minghella is tanújelét adja annak, hogy túlmagyarázás nélkül is képes gondolatokat közvetíteni. A film vége felé, amikor a hajón Tom félközelije mögött a háborgó tengert látjuk, a beállítást bátran tekinthetjük a fiatalember lelkiállapotának szimbólumaként is, anélkül hogy az alkotó ránk erőltetné ezt az értelmezést. De ilyen a befejezés is, amikor Peter megölése után a himbálózó szekrényajtó tükrében kis időre megpillantjuk Ripley-t, aki a beállítás következtében néhány pillanatra igazi önmaga mellé kerül, mintegy kettős személyiségének jelképeként. A gyilkosság hangjainak felidézése után a két Tomból egy lesz, egy minden értelemben új személyiség: a szekrényajtó lassan bezárul, vagyis szimbolikusan Ripley végleg önmaga csapdájába esik. Ha Minghella bátrabban élt volna az ehhez hasonló, kevésbé direkt képi eszközökkel, akkor talán most az eredetivel egyenértékű remake-ről beszélhetnénk. Így viszont ő is csupán azt tette, mint a filmhőse: megpróbált másvalaki helyébe lépni, de ez neki sem sikerült tökéletesen, csak tehetségesen.

MÉG TÖBB ALAIN DELON!





MÉG TÖBB MARIE LAFORÊT!



MÉG TÖBB HOMOEROTIKA!






A TEHETSÉGES MR. TEAKBOIS






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.