A VÁGY VILLAMOSA

A múlt század egyik legjelentősebb amerikai drámaírója, Tennessee Williams kényes témákat hozott be a mainstream színházi világba, mint például a nimfománia, a homoszexualitás, az alkoholizmus, az őrület, a vérfertőzés, sőt még a kannibalizmus is. A polgárpukkasztó motívumok ellenére művei évtizedek óta a világ színházainak állandó repertoárdarabjai közé tartoznak, hiszen nagyszerű szereplehetőségeket kínálnak a színészek számára. Drámáinak sikerére Hollywood is hamar felfigyelt, ám a szigorú korabeli cenzúra miatt csak komoly változtatások árán születhettek meg az első filmváltozatok. Kompromisszumokra volt szükség A vágy villamosa (1951) esetében is, amely Elia Kazan egyik leghíresebb rendezésének számít. A film egy csapásra sztárrá tette a férfi főszerepet alakító Marlon Brandót, és végképp az őrület örvényébe taszította a női főszerepet megformáló Vivien Leigh-t, az Elfújta a szél (1939) legendás Scarlett O’Haráját. Az 1952-es Oscar-díjkiosztón A vágy villamosa rekordot állított fel, amelyet mind ez idáig csak egyetlenegyszer, negyed századdal később sikerült megismételni (Hálózat, 1976): első ízben fordult elő, hogy ugyanazon filmért három színész is megkapta az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát. És a három színész között nem volt ott Marlon Brando!

A történet

Blanche DuBois, a labilis idegzetű, érzékeny tanítónő egyetlen bőrönddel érkezik New Orleansba a húgához, Stellához. A külvárosi lakás igazi ura Stella férje, a durva, faragatlan, ugyanakkor az elemi erejű férfiasságot szimbolizáló Stanley, akit kezdettől fogva irritál a nem várt látogató. Rövidesen kiderül, hogy Stella és Stanley házassága egyáltalán nincs rendben, ám Blanche-nak is megvannak a maga titkai, amelyek miatt a húgához költözött…

Az eredeti Broadway-előadás

A film Tennessee Williams (1911–1983) 1947-ben bemutatott színdarabjából készült, amelyért az író a következő évben Pulitzer-díjat kapott. A premiert a New Haven-i Shubert Theatre-ben tartották. Innen a produkció rövid időn belül átkerült a New York-i Broadwayre, ahol az Ethel Barrymore Theatre nézői 1947. december 3-án láthatták az első előadást. Itt a darab összesen 855 alkalommal ment, az utolsó előadás 1949. december 17-én volt. Az előadást Elia Kazan rendezte, aki valóságos Williams-szakértővé nőtte ki magát, mivel később az író több művét színpadra vitte. A New York-i bemutatón Jessica Tandy, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden játszották a főszerepeket: Tandyn kívül valamennyien szerepeltek a filmváltozatban is. Rajtuk kívül további hat színész (Rudy Bond, Nick Dennis, Peg Hillias, Richard Garrick, Ann Dere és Edna Thomas) ismételhette meg az alakítását a filmvásznon is. Ilyesmire azóta sincs példa, mivel a Broadway-darabok filmváltozatát általában teljesen új szereposztással forgatták le. Az akkor még szinte teljesen ismeretlen Marlon Brandót Kazan fedezte fel az Actors Studio növendékei között. A színész autóstoppal elutazott Williams provincetowni otthonába, hogy maga az író döntse el, Brando valóban alkalmas-e Stanley szerepére. Williams annyira el volt ragadtatva tőle, hogy kijelentette, a többi szereplőt már nem is akarja véleményezni, tökéletesen megbízik Kazan választásában.

A színházi előadás producere, Irene Mayer Selznick (a legendás filmproducer, David O. Selznick volt felesége) azonban John Garfieldet akarta Stanley szerepére, de a színész nemet mondott, mert szerinte a figura háttérbe szorul a női főszereplő mellett. Selznick ekkor Burt Lancaster nevét dobta be, ám végül elfogadta Kazan és Williams választását. Beletörődött abba is, hogy Blanche szerepét sem a pártfogoltja, Margaret Sullavan kapta, hanem a szintén még ismeretlen Jessica Tandy. Mindazonáltal Irene Selznicknek a szereposztás többi részéről is megvoltak a maga elképzelései. Úgy vélte, hogy Karl Malden tökéletesen el tudná játszani Mitchet, Kim Hunter pedig ragyogó Stella lehetne. Elia Kazan olyannyira egyetértett vele, hogy mindkét színészt szerepeltette a filmváltozatban is. A rendező Brando különleges munkamódszere miatt nagy feszültségekre számított, ám nyíltan senki sem panaszkodott. Jessica Tandy a premiert követően dicséretként fogalmazta meg azt, ami valójában a legnagyobb problémát jelentette Brando esetében a partnerek számára: „Sose tudja az ember, hogy a következő pillanatban Marlon mit fog csinálni, hová fog lépni, mit fog mondani.” Brando zsenialitása, kiszámíthatatlan színpadi jelenléte arra ösztönözte a színészeket, hogy ők is a lehető legnagyobb erőbedobással dolgozzanak, nehogy kollégájuk „lejátssza” őket a színpadról. A kritikusok szerint Brando élte a szerepét, Tandy pedig „csupán” nagyszerűen eljátszotta, ám pontosan ez volt az a hatás, amelyet Williams és Kazan el akartak érni.

A londoni előadás

A darab londoni előadását Laurence Olivier rendezte. Blanche szerepét akkori felesége, Vivien Leigh alakította, partnerei Bonar Colleano és Renée Asherson voltak. Vivien figyelmét jó barátja, Cecil Beaton fotóművész és jelmeztervező hívta fel Williams darabjára, mert úgy gondolta, Blanche kitűnő szereplehetőség Leigh számára. A színésznő azonnal szerzett egy példányt a műből, és rövid idő alatt ronggyá olvasta. Az Elfújta a szél hősnője, Scarlett O’Hara mellett Blanche DuBois volt az egyetlen szerep, amelyet Leigh mindenáron szeretett volna eljátszani. Az író így jellemezte hősnőjét: „démoni teremtés, érzelmei olyan legyűrhetetlenek, hogy kénytelen az őrületbe menekülni”. Vivien szó szerint megszállottjává vált Blanche-nak, és olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy magánéletében is lelkileg labilissá vált, egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig. Olivier-nek rengeteg nehézséggel kellett megküzdeni a színrevitel során. A tempó felgyorsítása érdekében húzásokat eszközölt, amivel azonban magára haragította Irene Selznicket. Akarata ellenére kénytelen volt átvenni Elia Kazan néhány rendezői elképzelését, és emiatt kikötötte, hogy a műsorfüzetben a neve alatt fel kell tüntetni, hogy a New York-i előadás alapján rendezett. A cenzorok ragaszkodtak a homoszexualitás motívumának mellőzéséhez – Blanche elhunyt férje meleg volt –, noha ez fontos lett volna a hősnő jellemének jobb megértéséhez. A premiert 1949. október 11-én tartották az Aldwych Theatre-ben. Az előadás heves bírálatokban részesült. A Parlament alsóháza közönségesnek és visszataszítónak találta a darabot, a tekintélyes napilap, a The Times szerint pedig a mű igazi célja, hogy „egy prostituált múltját a jelenben bemutassa”. Ezek a bírálatok a színmű félreértéséről tanúskodnak, hiszen szó sincs prostituáltról, Williams csupán homályosan célozgatott arra, hogy Blanche múltja nem teljesen szeplőtlen. Egyébként még a darabot elmarasztaló kritikák többsége is dicsérte Leigh kiemelkedő alakítását.

Melegproblémák

A kényes téma miatt a nagy amerikai filmstúdiók eleinte elzárkóztak attól, hogy elkészítsék a filmváltozatot. Először a Paramount jelentette be, hogy megfilmesíti Williams darabját William Wyler rendezésében, Bette Davis főszereplésével. A filmjogokat végül Charles K. Feldman producer szerezte meg, aki a Warner Bros. céggel állapodott meg. A szigorú cenzúra miatt a történeten számos változtatást kellett végezni. Ezt a feladatot Oscar Saulra és magára Tennessee Williamsre bízták. A legfontosabb szempont az volt, hogy mellőzni kellett a homoszexualitásra való utalásokat. (Néhány évvel később egy másik Williams-mű, a Macska a forró bádogtetőn filmváltozata érdekében is hasonló szempontok szerint kellett átdolgozni az eredeti drámát.) A darab szerint Blanche rajtakapta a férjét egy másik férfival az ágyban, és ez szerepet játszott abban, hogy a fiatal férj később öngyilkosságot követett el. Blanche magát hibáztatja férje haláláért, ami egyébként nagyban hozzájárult labilis idegállapotához.

A filmben nemcsak hogy a homoszexualitás nem jöhetett szóba, de még az öngyilkosságra is csak rövid utalás történik. Blanche nimfomániáját sem lehetett egyértelművé tenni: az amerikai cenzúrahivatal azt javasolta az alkotóknak, hogy a figura jellemét formálják át úgy, hogy a nyers szexualitás helyett a hősnő romantikára és biztonságra vágyik, néhai férjét keresi a férfiakban. A nemi erőszakot ugyan az eredeti drámában sem részletezte a szerző, mindazonáltal sokkal egyértelműbben utalt rá, mint a filmváltozat. A cenzorok szorgalmazták, hogy ez az epizód teljesen maradjon ki, vagy csak hallucináció formájában kerüljön szóba, Blanche őrületének egyik jeleként. Úgy Williams, mint Kazan visszautasította ezt a követelést, mivel azon az állásponton voltak, hogy ezzel a darab lényegét hamisítanák meg. Mindazonáltal szükség volt a kompromisszumra, ezért Williams átírta a befejezést. A darabban Stella visszatér Stanley-hez, miután Blanche elkerül tőlük, a filmváltozat viszont azt sugallja, hogy elhagyja a férjét. A szigorú filmcenzorok elfogadták ezt a megoldást, hogy a nemi erőszak semmiképp ne maradjon büntetlenül.

Kazan és Vivien Leigh

Elia Kazan először nem vállalta a filmet, mert szerinte amit ezzel a darabbal mondani akart a nézőknek, azt a színpadi változattal már megtette. Williams rábeszélésének azonban nem tudott ellenállni, és később is dolgoztak együtt. Williams az emlékirataiban azt írta, hogy Kazan alkotása „egy csodálatos film, nagyszerű alakításokkal, kár, hogy Hollywood a kierőszakolt befejezéssel sokat rontott a mű hatásfokán”. A filmverzió női főszerepére a Warner Bros. mindenáron sztárt akart, ennek a kritériumnak azonban Jessica Tandy egyáltalán nem felelt meg. Vivien Leigh, a londoni előadás női főszereplője viszont az Elfújta a szélben nyújtott alakításának köszönhetően rendkívül népszerű volt az amerikai közönség körében is, éppen ezért számítani lehetett arra, hogy miatta a nézők jegyet váltanak A vágy villamosa filmváltozatára. A színésznő boldogan mondott igent, mert férje, Laurence Olivier épp akkor szintén hollywoodi szerződést kapott a Carrie, drágám (1952) című film férfi főszerepére. Egyes források szerint Blanche szerepét az alkotók Leigh előtt Olivia de Havillandnek is felajánlották, de ő állítólag túl magas gázsit kért.

Kazan úgy gondolta, hogy a jelmezek kényes kérdését még azelőtt tisztázni kell, mielőtt Vivien Hollywoodba utazna. Londonban ugyanis Leigh egészen másfajta jelmezeket viselt, mint New Yorkban Jessica Tandy. A New York-i előadás jelmeztervezője, Lucinda Ballard szerint Blanche egy törékeny, bizonytalan asszony, ezért molyette fehérbe, virágmintás fakult organdiba öltöztette. Olivier, a londoni előadás rendezője azonban ragaszkodott a Williams által megírt öltözékhez: elhasználódott hamvazószerdai ruha, sötétpiros szatén kimonó. A film jelmezeit szintén Lucinda Ballard tervezte, aki Londonba utazott, hogy egyeztető megbeszéléseket folytasson Viviennel. Kazan attól tartott, hogy a két akaratos természetű asszony között konfliktus bontakozik ki. Vita helyett kölcsönösen elbűvölték egymást, és Leigh elfogadta Ballard valamennyi jelmeztervét, miután a lelkes tervező pontosan elmagyarázta neki a saját szempontjait. 

Kazan és Leigh munkakapcsolata feszülten indult, mert az első megbeszélések után kiderült, hogy Blanche szerepét egészen másként értelmezik. Vivien részvétet érzett a hősnő iránt, Kazan viszont nem. Két hét után váratlanul megszűnt közöttük minden véleménykülönbség. A színésznő azt állította, hogy Kazan végül elfogadta az ő álláspontját, a rendező viszont azt nyilatkozta, hogy Vivien engedett. A kezdeti nézeteltérés hátterében egyébként az állt, hogy Kazan nem nézte jó szemmel, hogy Leigh a férjével mindennap átvette a következő napi forgatás szövegét, mert szerinte a színésznő játéka emiatt túl színpadiassá vált. Vivien végül felhagyott ezzel a szokásával, és onnantól kezdve gördülékenyen tudtak együtt dolgozni, munkakapcsolatuk azonban nem mélyült barátsággá. (Másfél évtizeddel később, a Modesty Blaise című 1966-os angol film forgatásán Joseph Losey került Kazanhoz hasonló helyzetbe, miután női főszereplője, Monica Vitti nem vele, hanem inkább élettársával, Michelangelo Antonionival vitatta meg a szerepét. Losey világhírű olasz kollégája iránti tiszteletből eleinte csendben tűrt, végül saját filmje érdekében udvariasan megkérte Antonionit, hogy maradjon távol a Modesty Blaise forgatásáról, és ne akarja helyette rendezni Monicát.)

Leigh és Brando

Feszültségekkel indult Leigh és Brando munkakapcsolata is, mivel mind magánemberként, mind színészi módszereiket tekintve különböztek egymástól. Brandót állítólag borzalmasan idegesítette Vivien kifinomult modora, udvarias viselkedése, amelyből a maga faragatlan módján többször megpróbálta kizökkenteni. Amikor például az első sajtótájékoztató után a színésznő megjegyezte, hogy megéhezett, partnere odavetette neki: „Akkor menj a büfébe, és zabálj valamit!” Leigh úgy vélte, Brando túl modorosan játszik: különösen legendássá vált „motyogását” találta zavarónak. Néhány nap után azonban nemcsak megszokták, hanem meg is kedvelték egymást. Brando odáig merészkedett, hogy az egyik forgatási szünetben Laurence Olivier-t parodizálta a stáb előtt. Noha imádta a férjét, Vivien mégsem haragudott meg a paródia miatt, mivel az inkább találó volt, és nem sértő. A paródiából egyébként később Brandónak is kijutott: a humoristák egyik kedvelt műsorszáma lett utánozni a filmbeli Stanley-t, amint feszes trikójában azt üvölti a feleségének: „Hé, Stella, lehúztad magad?”

Egyéb érdekességek

A 36 napig tartó forgatás javarészt műteremben zajlott, ámbár a darabbal ellentétben, amely kizárólag Stanley-ék lakásán játszódik, a filmben más helyszínek is vannak. A műtermi munkához Elia Kazan mozgatható díszletfalakat rendelt, amelyek minden egyes jelenetet követően egyre közelebb kerültek a hősnőhöz, ezzel is érzékeltetve Blanche elhatalmasodó elmezavarát. A külső felvételeket New Orleansban rögzítették. Ezek közül a leghíresebb képsor Blanche megérkezésének jelenete. A filmben látható Perley Thomas típusú villamos mind a mai napig forgalomban van New Orleansban. (Williams színművében a villamoson való utazásról csak szó esik, de ténylegesen nem látható.) A színdarabban Blanche egy fiktív Mississippi állambeli településről, Auriolból érkezett, amelyet a filmben egy valós helyre, Laurelre (szintén Mississippi állam) változtattak. Marlon Brando ikonikussá vált szűk trikóját kifejezetten az ő számára készítették, mivel akkoriban az ilyen „izompólók” még nem voltak forgalomban. Lucinda Ballard beszerzett egy hagyományos férfipólót, amelyet többször kimostak és hátul összevarrtak, hogy tökéletesen simuljon Brando felsőtestére. Mickey Kuhn játszotta azt a fiatal tengerészt, aki a film elején felsegíti Blanche-t a villamosra. Kahn elmesélte a stáb egyik tagjának, hogy korábban már filmezett Viviennel: ötéves korában Olivia de Havilland kisfiát játszotta az Elfújta a szélben, amelynek Leigh volt a sztárja. A történet eljutott Vivien fülébe is, és a színésznő meghívta a fiatalembert az öltözőjébe, hogy elbeszélgessenek egymással. Kuhn évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy Vivien Leigh volt a legkedvesebb és legbájosabb teremtés, akivel valaha is találkozott.

Alex North zeneszerző gyökeresen szakított a hollywoodi szokásokkal, és a filmzenét nem egy vezérmotívumra építette fel, hanem rövid tételeket komponált, melyek a szereplők lelkiállapotát tükrözik vissza. Munkájáért 1952-ben Oscar-díjra jelölték, sőt ugyanabban az évben Az ügynök halála (1951) Benedek László (Laslo Benedek) által rendezett filmváltozatának zenéjéért is jelölték. A díjat azonban Franz Waxman kapta a Hely a nap alatt (1951) című filmhez írt zenéjéért. A vágy villamosában elhangzó idézet Elizabeth Barrett Browning (1806–1861) 1850-ben publikált Portugál szonettek című versciklusának 43. költeményéből származik:

„S ahogy szerettem vesztett, szomorú

Szentjeimet – szeretlek én vidám

Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr

Hagyja, még jobban halálom után.”

A fogadtatás

A vágy villamosáról meglepően jó kritikák jelentek meg, melyek a színészi alakítások méltatása mellett kiemelték azt is, hogy a film katartikus drámai erővel, árnyalt lélek- és környezetrajzzal, kivételes művészi érzékenységgel és jó ízléssel dolgozta fel a kényes témát. Nem maradt el a közönségsiker sem: az egymillió-nyolcszázezer dollárból forgatott opusz csak Észak-Amerikában több mint a négyszeresét hozta be a költségvetésének, és ezzel az esztendő ötödik legsikeresebb filmje lett. 1952-ben 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, és négyet kapott meg. Richard Day és George James Hopkins a díszletekért vehette át a díjat, Vivien Leigh lett a legjobb női főszereplő, Kim Hunter a legjobb női, Karl Malden pedig a legjobb férfi epizodista. Az Oscar történetében először fordult elő, hogy a négy színészi díjból hármat ugyanaz a film nyert, és ezt a rekordot csak negyed századdal később, 1977-ben tudta megismételni egy másik film, a Hálózat (1976). Visszatérve 1952-be, Leigh és Hunter nem voltak jelen a díjkiosztón: Leigh nevében Greer Garson, Hunter helyett Bette Davis vette át az Oscart. Általános megdöbbenésre a film legerőteljesebb alakítását nyújtó Marlon Brando nem kapta meg a díjat, amelyet Humphrey Bogartnak adtak az Afrika királynője (1951) című filmben nyújtott alakításáért. 1993-ban a Warner Bros.-nál a raktárkészlet felülvizsgálatakor rátaláltak A vágy villamosa néhány kivágott jelenetére. Ezeket visszaillesztették a filmbe, amelyet rendezői változatként VHS-en újra forgalomba hoztak. A vágy villamosát 1999-ben az amerikai filmörökség részévé nyilvánították, amely kiemelt védelmet élvez.

Egyéb feldolgozások

Tennessee Williams drámáját az elmúlt évtizedekben számtalanszor színre vitték az Egyesült Államokban és szerte a világon, hiszen nagyszerű szereplehetőségeket kínál a színészek számára. Amikor az eredeti Broadway-előadásból országos amerikai turné lett, Tandy helyébe a német származású Uta Hagen lépett, míg Brandót Anthony Quinn váltotta. Blanche szerepét az eltelt évek alatt olyan kiváló színésznők is eljátszották színpadon, mint például Arletty, Cate Blanchett, Claire Bloom, Faye Dunaway, Jessica Lange, Natasha Richardson, Rosemary Harris, Rachel Weisz, Glenn Close és Gillian Anderson, míg Stanley szerepében többek között Jack Palance, James Farentino és Aidan Quinn bizonyíthatta jellemábrázoló képességeit. A magyar közönség először a budapesti Madách Színházban láthatta a darabot 1962-ben, parádés szereposztással: Tolnay Klári (Blanche), Avar István (Stanley), Pécsi Sándor (Mitch), Vass Éva (Stella). Bennfentesek szerint a magyar premierre főleg Tolnay Klárinak köszönhetően került sor, aki – akárcsak Vivien Leigh – „beleszeretett” a szerepbe, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy az előadás létrejöhessen. A vágy villamosa 2013-ban a Pesti Színházban került színre Tordy Géza rendezésében, a következő szereposztással: Eszenyi Enikő (Blanche), László Zsolt (Stanley), Nagy Enikő (Stella), Pindroch Csaba (Mitch).

Visszatérve az amerikai színpadi verziókhoz, személyes rajongásom okán arról az 1972-es jubileumi előadássorozatról szeretnék néhány szót szólni, amelyben Blanche-t Faye Dunaway alakította. Az előadást Tennessee Williams kívánságára James Bridges rendezte, Stanley-t Jon Voight játszotta. (Faye és Jon később együtt filmezett A bajnok című 1979-es Zeffirelli-melodrámában.) Dunaway számára különösen testhezálló szerep volt Blanche DuBois, hiszen színpadi színésznőként főleg az érzékeny, sérülékeny, neurotikus nőalakok megformálásában jeleskedett. Ráadásul ő is Délről származott, akárcsak Blanche, így temperamentumával és déli akcentusával is hitelesíteni tudta a figurát. Noha nehéz természetű színésznőnek tartják, A vágy villamosa esetében ennek nem volt semmi külső jele. Jól kijött Bridgesszel, mert kedveli a színészcentrikus rendezőket, és hamar megtalálta az összhangot Voighttal, mert szerepfelfogásuk harmonizált egymással. Dunaway visszaemlékezései szerint Williamsnek nagyon tetszett az alakítása, és egy fogadáson mindenkinek úgy mutatta be őt, hogy Faye az első igazi Blanche. Elia Kazan, Dunaway egykori tanára és hűséges barátja kicsit másképp emlékszik minderre. Szerinte Williams kifejezetten elégedetlen volt a színésznővel, bár ennek inkább emberi, és nem szakmai okai voltak. A drámaíró akkoriban különösen igényelte a törődést, a vele való foglalkozást, a szeretet különféle megnyilvánulásait, és ezt Faye-től nem kapta meg maradéktalanul, mert a színésznő nagyon keményen készült a szerepre, Williams szerint túl keményen. Kazan viszont úgy gondolta, az író igazságtalanul ítélte meg Dunaway árnyalt alakítását.

Williams drámája még ötször került filmszalagra, ebből három esetben a televízió számára. 1956-ban Luis Mottura argentin rendező forgatott mozifilmet a színműből, Magyarországon ismeretlen színészek közreműködésével. 1981-ben a svéd Bo Widerberg adaptálta a drámát, Bibi Andersson (Blanche), Krister Henriksson (Stanley), Börje Ahlstedt (Mitch) és Maria Hedborg (Stella) főszereplésével. Az 1984-es amerikai verziót John Erman rendezte, a főbb szerepeket Ann-Margret (Blanche), Treat Williams (Stanley), Beverly D’Angelo (Stella) és Randy Quaid (Mitch) játszotta. A szakmai siker nem maradt el: a produkció még abban az évben négy Emmy-díjat nyert, Ann-Margret pedig a következő évben megkapta a legjobb televíziós női alakításért járó Golden Globe-ot. 1989-ben a görög Kosztasz Karagjannisz másfél órás verziója videón került forgalomba. Az 1995-ös amerikai tévéfilm – akárcsak Kazan alkotása – egy színházi előadás sikere nyomán született meg. Az 1992-es Broadway-szériában Jessica Lange (Blanche) és Alec Baldwin (Stanley) játszotta a két főszerepet, és alakításukat mindketten megismételhették a tévékamerák előtt. Stellát Diana Lane, Mitchet John Goodman alakította. A produkciót 1996-ban négy kategóriában jelölték Emmy-díjra, Jessica Lange pedig ugyanabban az évben átvehette a Golden Globe-ot Blanche megformálásáért.

A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) – amerikai filmdráma. Azonos című színdarabjából a forgatókönyvet írta: Tennessee Williams és Oscar Saul. Operatőr: Harry Stradling. Zene: Alex North. Díszlet: Richard Day és George James Hopkins. Jelmez: Lucinda Ballard. Vágó: David Weisbart. Rendező: Elia Kazan. Főszereplők: Vivien Leigh (Blanche DuBois), Marlon Brando (Stanley Kowalski), Kim Hunter (Stella Kowalski), Karl Malden (Harold „Mitch” Mitchell), Rudy Bond (Steve), Nick Dennis (Pablo Gonzales), Peg Hillias (Eunice).