PASOLINI

Kilencvenöt éve született Pier Paolo Pasolini, a XX. századi olasz és egyetemes kultúra kimagasló egyénisége, aki idén negyvenkét éve, 1975. november elsejéről másodikára virradó éjjel brutális gyilkosság áldozata lett az ostiai tengerparton. Élete és sokoldalú, magas színvonalú művészi tevékenysége éppúgy indokolja az iránta való kitartó érdeklődést, mint ellentmondásokkal és rejtélyekkel teli, kegyetlen halála. Az elmúlt évtizedekben számtalan dokumentumfilm és több játékfilm foglalkozott a személyével. A 2014-es velencei filmfesztiválon – Pasolini mesterműve, a Máté evangéliuma (1964) ősbemutatójának ötvenéves évfordulóján – került a közönség elé a kultikus B-filmjeinek köszönhetően ismertté vált Abel Ferrara életrajzi alkotása, a Pasolini. A meggyilkolt művész számos barátja és egykori munkatársa bábáskodott a produkció megszületésénél (nevüket a stáblista végén sorolták fel), a szereposztásban pedig ott olvashatjuk egykori szerelme, Ninetto Davoli és első filmjének egyik fontos szereplője, Adriana Asti nevét. Ferrara előzetes nyilatkozatai a filmbarátok – különösen a Pasolini-fanok – számára igazi szenzációkat ígértek: a Salò (1975) eddig még nem publikált jeleneteit és a meg nem valósult grandiózus filmterv, a Porno-Teo-Kolossal rekonstrukcióját, mindezeken felül pedig a Pasolini-rejtély megoldásával kecsegtetett. Nézzük, mit sikerült mindebből megvalósítani!

Szexuális bűnügy vagy politikai gyilkosság?

1975. november elsejéről másodikára virradó éjjel, körülbelül fél kettőkor az Ostiából Rómába vezető autópályán egy járőrkocsi rutinellenőrzés céljából meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő, világos színű Alfa Romeo gépkocsit. A sofőr nem állt meg, hanem még nagyobb sebességre kapcsolt. Valóságos hajsza vette kezdetét, amelynek végén az Alfa Romeót sikerült egy téglafalhoz szorítani. A fiatal sofőr menekülni próbált, a csendőrök azonban elfogták, és őrizetbe vették. A mindössze tizenhét esztendős fiatalembert Giuseppe Pelosinak hívták, beceneve: Pino. Nemrégiben szabadult a fiatalkorúak börtönéből, ahová autólopás és egyéb kisebb bűncselekmények miatt már nem először került be. A kocsiban talált okmányokból kiderült, hogy a jármű a neves író, költő és filmrendező, Pier Paolo Pasolini tulajdona. Két rendőr még az éjszaka felkereste a művész lakását, ahol Pasolini az édesanyjával, Susannával és unokahúgával, Graziella Chiarcossival élt. A csengetésre Graziella nyitott ajtót, aki nem tudott az autólopásról, de úgy gondolta, az ügy elég komoly ahhoz, hogy felébresszék Pasolinit. A rendező azonban nem tartózkodott a szobájában, ágya érintetlen volt, ami arra utalt, hogy este nem jött haza. Reggel hat óra körül egy középkorú nő épp a kutyáját sétáltatta az ostiai tengerparton, a hidroplán állomás közelében, amikor az ottani kezdetleges focipálya mellett egy véres, összeroncsolódott holttestet pillantott meg. A rendőrség viszonylag hamar megérkezett, mert feltételezhető volt, hogy a halott esetleg Pier Paolo Pasolini, akinek hollétéről este óta nem voltak információk. Az áldozatot a művész bizalmas barátja és filmjeinek állandó szereplője, Ninetto Davoli azonosította. Közben szédületes gyorsasággal elterjedt a hír, hogy Pasolinit holtan találták Ostiában. A helyszínt ellepték a kíváncsiskodók és a média rámenős képviselői, akik miatt a rendőröknek nem sikerült a nyomokat kielégítő módon biztosítaniuk. A kivételes szenzációt szimatoló újságírók már a tett helyszínén gyors magánnyomozásba kezdtek. A közeli nyomortanya megkérdezett lakói közül többen is arról számoltak be, hogy az éjszaka folyamán autók zaját, kiabálást, segélykiáltásokat hallottak, de senki sem járt utána annak, hogy mi történt. Többségük a rendőrség előtt nem kívánt vallomást tenni. Ennek a közönynek a megértéséhez tudni kell, hogy az olasz közbiztonság akkoriban különösen rossz volt: az állampolgárok óvakodtak attól, hogy bármibe is belekeveredjenek, pláne szemtanúként, hiszen ezzel halálos veszedelemnek tehették ki magukat, sőt családtagjaikat is.

Délben Pelosi megtört, vallomást tett, amelyben beismerte, hogy megölte Pier Paolo Pasolinit. Elmondása szerint a Termini pályaudvar melletti presszónál szállt be Pasolini kocsijába. Előtte több férfi prostituált is próbálkozott a rendezőnél, aki azonban bizalmatlanul viselkedett velük. Egyesek szerint Pelosit azért vette fel az autójába, mert azt a típust képviselte, amelyhez mindig is vonzódott művészként és homoszexuális férfiként egyaránt. Az alkalmi páros útnak indult, de még a kocsiban megegyezett a szexuális szolgáltatás részleteiről, az árat is beleértve. Pelosi azt vallotta, először fordult elő, hogy prostitúcióval próbált pénzt keresni. Ezután a fiatalember kívánságára visszatértek a Termini pályaudvarhoz, állítólag azért, hogy Pelosi odaadja barátainak a velük közösen használt kisautó nála lévő slusszkulcsát. Nem tudni biztosan, hogy miről beszélt velük, de később többen is állították, hogy Pasolini Alfa Romeóját a Termini pályaudvartól Ostiáig követte egy titokzatos autó négy utassal. A rendező és a fiú egy éttermi vacsora után Ostia felé indult, a hidroplán állomás irányába, amely az alkalmi meleg párok gyakori találkahelyének számított. Pelosi azt állította a vallomásában, hogy megérkezésük után Pasolini meggondolta magát. Változtatni akart az előre megbeszélt szexuális szolgáltatás mikéntjén, és erőszakoskodni próbált, mire Pelosi kiszállt az autóból. Pasolini követte, dulakodni kezdtek. Pelosi egy földről felkapott szöges lécdarabbal rátámadt a rendezőre, aki menekülni próbált. A fiú azonban a nyomába eredt, tovább ütlegelte, és súlyos sebeket ejtett rajta. Ezután tettétől összezavarodva eldobta a lécet, beült Pasolini kocsijába, elindította, és keresztülhajtott a még élő testen. Pasolini a gázolásban vesztette életét, az autó összeroppantotta a mellkasát. Pelosi arra hivatkozott, hogy pánikba esett, valójában nem akarta elgázolni a rendezőt, de a sötétben nem látta, hogy a magatehetetlen test az autó útjában hever. A még kiskorú fiatalembert 1976-ban kilenc év és hét hónap börtönbüntetésre ítélték, mert ismeretlen tettesek közreműködésével meggyilkolta Pasolinit. A másodfokon eljáró bíróság helybenhagyta ezt az ítéletet, amelyet annyiban módosított, hogy nem látta bizonyítottnak a tettestársak létezését, és kimondta, hogy a gyilkosságot Pelosi egyedül követte el. Pasolini barátai felháborodással fogadták az ítéletet, Laura Betti egyenesen a bizonyítékok manipulálásával, sőt néhány esetben azok megsemmisítésével vádolta meg a bíróságot.

Pasolini halála – akárcsak egész élete és munkássága – megosztotta az olasz társadalmat. A jobboldal radikális szószólói nem csináltak titkot belőle, hogy egyáltalán nem könnyezték meg a szókimondó baloldali művész halálát, empatikusabb képviselőik pedig felemelt ujjal intették az állampolgárokat: lám, lám, ide vezet az, ha valaki Istennek nem tetsző, erkölcstelen életet él. A baloldaliak viszont összeesküvés-elméletekkel álltak elő, szerintük rafinált politikai gyilkosság történt, Pasolinit politikai ellenfelei a legaljasabb módon, tekintélyét bemocskolva hallgattatták el mindörökre. Szándékosan nem lőtték őt agyon (amint az akkoriban szokásos volt a politikai gyilkosságok esetében), hanem homoszexualitását használták fel ellene, tudván, hogy ily módon az emberek szemében maga az áldozat is bűnössé válik saját kegyetlen halálában. Maguk a homoszexuálisok egyébként akaratlanul is a jobboldallal kerültek közös platformra, amikor homofóbiával és legendagyártással vádolták meg a baloldalt. Szerintük ugyanis a baloldal nem képes beletörődni abba, hogy egy homoszexuális indíttatású bűncselekmény történt, és a politikai gyilkosság teóriájával eltereli a figyelmet arról, hogy a melegeket nap mint nap életveszély fenyegeti másságuk miatt. Voltak olyan magyarázatok is, melyek szerint a bűncselekmény szexuális színezetű volt ugyan, de igazából nem Pasolini, hanem Pelosi ellen irányult: őt és a hozzá hasonlókat akarták drasztikusan „figyelmeztetni” azok a stricik, akik a női prostituáltakat futtatták, és a Pelosi-féle hímringyókban üzleti konkurenciát láttak. Tagadhatatlan, hogy a magányos tettesről szóló hivatalos állásfoglalás jogosan megkérdőjelezhető. Pasolini aktívan sportolt, jó erőben volt, ezért nem túl hihető, hogy egyik pillanatról a másikra alulmarad egy nem különösebben erős testalkatú tizenhét éves fiúval szemben. Az is furcsa, hogy a tetthelyen és az Alfa Romeón számos vérnyomot találtak, Pelosi öltözéke viszont szinte nem is szennyeződött vérrel. A helyszínen gumitalpú cipők friss nyomait rögzítették, melyek nem tartoztak sem az áldozathoz, sem a tetteshez. Az Alfa Romeóban talált ruhaneműk és cipő sem képezte egyikőjük tulajdonát sem.

Gyanúra adott okot a legnyilvánvalóbb bizonyíték, a Pasolini holtteste mellett talált rubinköves gyűrű is, mely iránt Pelosi már akkor feltűnően érdeklődött a rendőröknél, amikor a gyilkosságot még nem fedezték fel. Pelosi később azt állította, hogy a dulakodás közben csúszhatott le az ujjáról a gyűrű. Ez viszont nem hangzott túl életszerűen, mert barátai szerint a gyűrű annyira nehezen ment az ujjára, hogy amikor levette, mindig észrevehetően meglátszott a helye. Inkább afféle szándékosan otthagyott bizonyítéknak tűnt. Az ellentmondásokat tetézte a Biondo Tevere étterem tulajdonosainak vallomása is. Ők ugyanis egybehangzóan állították, hogy az a fiatalember, akivel Pasolini a végzetes estén náluk vacsorázott, nem azonos Pelosival. A gyilkosság harmincéves évfordulóján Pelosi egy tévéműsorban kijelentette, hogy valóban nem ő ölte meg Pasolinit, ahogyan azt sokan addig is gyanították. Állítása szerint azért vállalta magára a bűntényt, hogy megvédje családját az igazi tettesek bosszújától. 2005-ben azonban már úgy gondolta, nincs oka hallgatni, szülei meghaltak, nincs kire tekintettel lennie. A hatóságok újra megindították a nyomozást, majd rövidesen le is zárták, mert a megnevezett elkövetők elhunytak vagy hosszabb ideje ismeretlen helyen tartózkodtak. Pasolini régi barátja, Sergio Citti is azt állította, hogy tudja, kik voltak a valódi elkövetők, ám a nagy leleplezés előtt – hosszan tartó betegsége következményeként – elhunyt. Pelosi egyébként a Pasolini-ügy után is többször börtönbe került, összesen huszonhét évet töltött a rács mögött különböző ügyek miatt. Egy alkalommal közmunkára ítélték: a meggyilkolt rendező ostiai emlékművének gondozására rendelték ki. Korabeli vallomásával ellentétben 2008-ban már így emlékezett vissza egykori áldozatára: „Kedves ember volt, úgy is mondhatnám: régi vágású. Azt hiszem, ma már inkább jó barátok lennénk.” A Sors (és az olasz bíróság) iróniája, hogy Pelosit legutóbb épp a Pasolini-gyilkosság évfordulóján, 2012. november 2-án ítélték el újra: bűntársával együtt három év öt hónapot kapott egy ékszerbolt 1999-ben történt kirablása miatt. (Giuseppe Pelosi 2017. július 20-án egy római kórházban tüdőrák következtében elhunyt.)

Fikció és valóság: Ferrara elképzelései

Az idén 64 esztendős amerikai rendező, Abel Ferrara 2013 nyarán jelentette be, hogy filmet forgat Pasoliniről. Már maga a bejelentés felcsigázta a kedélyeket, hiszen a nehezen emészthető, provokatív botrányfilmek alkotójaként ismert Pasolini és a kis költségvetésű, művészet és kommersz határán egyensúlyozó B-filmeket forgató Ferrara látszólag igencsak távol állnak egymástól. A részben olasz származású és jelenleg Rómában élő Ferrara azonban saját bevallása szerint mindig is nagy tisztelője volt Pasolini munkásságának, Mária Magdolna (2005) című filmjének egyik forrását állítólag a Máté evangéliuma jelentette. Mindkét rendező afféle filmes fenegyereknek számít, akik munkáikkal folyamatosan provokálták a nézőket. Ferrara 2013-ban így nyilatkozott tervezett filmje főhőséről: „Nemcsak nagyszerű rendező volt, hanem igazi filozófus, költő, újságíró, ugyanakkor a születésszabályozást ellenző katolikus is, és radikális, szabad szellem minden tekintetben.” Pasolini szerepét a méltán világhírű Willem Dafoe vállalta, aki ezt megelőzően már három Ferrara-alkotásban is szerepelt. A meggyilkolt művész nagy szerelme, Ninetto Davoli szintén szerepet kapott a filmben, akárcsak A csóróból (1961) jól ismert Adriana Asti. Pasolini számos barátja, tisztelője és rokona segítette Ferrara munkáját, mint például Dacia Maraini, Nico Naldini és Marco Tullio Giordana, aki húsz évvel ezelőtt maga is forgatott egy filmet az ügyről (Pasolini: egy olasz bűntény, 1995). A vége főcímben az alkotók még a feltételezett tettesnek, Pino Pelosinak is köszönetet mondtak az opusz elkészítéséhez nyújtott segítségéért. Érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg a Pasolini premierjét, amelyre a 2014-es velencei filmfesztiválon került sor. A mű végül a rendezvény legnagyobb csalódása lett, ami érthető is, meg nem is.

Pasolini vagy akár Ferrara művészi hírneve miatt a többség alighanem szenzációkkal szolgáló, kemény, felkavaró alkotást várt. Ennek az elvárásnak volt is némi alapja, mert elterjedt a hír, hogy Ferrara fel kívánja használni az utolsó Pasolini-film, a Salò, avagy Szodoma 120 napja addig eltűntnek hitt jeleneteit, és feldolgozza a néhai művész filmterve, a Porno-Teo-Kolossal és félkész regénye, a Petrolio szövegét is. Ferrara ráadásul úgy nyilatkozott, hogy megtudta, ki is öl(et)te meg valójában Pasolinit, vagyis nem minden ok nélkül várták tőle, hogy filmje lerántja a leplet az immár négy évtizedes rejtélyről. Ez nem történt meg, de hozzáteszem, ezt nem feltétlenül kell az opusz hibájául felróni. Ferrarától szemmel láthatóan távol állt az olyasfajta politikai színezetű leleplező szándék, mint ami például Costa-Gavras, Elio Petri, Francesco Rosi vagy akár Oliver Stone alkotásait jellemzi. Rekonstruálja persze magát a gyilkosságot is, méghozzá szerintem teljesen hihetően, de a legendát ezzel egyáltalán nem építi, pedig sokan alighanem ezt várták tőle. A Salòból végül csak olyan képsorokat használt, amelyeket a hivatalos verzióból már ismerhetünk. Az eltűntnek hitt jelenetek időközben ugyanis rákerültek a 2013-ban kiadott háromlemezes (1 Blu-Ray + 2 DVD) német Collector’s Editionre, és valószínű, hogy idővel a világhálón is felbukkannak, sőt ez talán már meg is történt. Igen érdekes viszont, ahogyan Ferrara a Petroliót és a Porno-Teo-Kolossalt feldolgozta, mert koncepciójának gerincét és filmjének egyik értékét éppen ez jelenti.

Sokan azt feltételezik, hogy közvetve esetleg ez a két mű okozhatta Pasolini halálát, politikai ellenfelei ezek miatt végeztek vele. A töredékesen is terjedelmes Petrolio (Olaj) egyes vélemények szerint a Satyricon és az Isteni színjáték XX. századi megfelelője, amely neuralgikus belpolitikai eseményekre (például az 1962-es Enrico Mattei-ügyre) is reflektálva, az államhatalom és az energiaipar összefonódását és sötét üzelmeit leplezi le. Az olaszul először 1992-ben publikált könyvet a Kalligram Kiadó néhány éve már beígérte a magyar olvasóknak időközben sajnos megfeneklett Pasolini-sorozatában. (Jelen filmismertető a Filmbookon volt olvasható először, 2015-ben. A Petrolio azóta megjelent magyarul is, Olaj címmel.) Puskás István fordító így nyilatkozott róla: „A Petrolio fordításának izgalmait, kihívásait a szöveg nyelvi-stiláris sokszínűsége adja egyrészt, másrészt pedig az az igen sűrű szövésű referenciaháló, amely minden sorát működteti. […] A Petrolio… hol az újságírói nyelvvel, hol a klasszikus irodalmi nyelvvel játszik, hol ironizál, hol kinyilatkoztat, hol krónikát mesél, hol allegorikus példázatot ad… Ami az igazi kihívást jelenti, az a referencialitás kezelése, ami tehát sokkal inkább kulturális, mint nyelvi-grammatikai-lexikális transzfer.” 2010 márciusában Marcello Dell'Utri olasz politikus bejelentette, hogy birtokában van a Petrolio legdöbbenetesebb hatású, mindaddig elveszettnek hitt fejezete, ám a beígért időpontban mégsem hozta nyilvánosságra a szöveget. (Dell'Utrit azóta a maffiával való szövetkezés vádjával börtönbüntetésre ítélték.)

A Porno-Teo-Kolossal a Salòval megkezdett „ellentrilógia”, A Halál trilógiája második része lett volna, lényegében a tíz évvel korábbi Madarak és madárkák (1966) grandiózus újragondolása Eduardo De Filippo és Ninetto Davoli főszereplésével. A jeles hazai filmesztéta, Bikácsy Gergely így foglalta össze a projekt lényegét: „Nápolyban megjelenik a Megváltó születését jelző Üstökös, és Mester és Szolga követni kezdi. Róma (Szodoma), Nápoly (Gomorra) vérgőzös szexuális erőszak- és szerelem-hullámvasútja után egy Párizsra emlékeztető hatalmas városba jutnak, ahol a szabadító marxista ideológia már eltorzult formájában uralkodik, és a várost a leplezetlen fasiszta ideológia seregei ostromolják. Kívül-belül erőszak, Szodoma és Gomorra bukása után bukásra ítéltetett mindenféle társadalmi utópia is.” Pasolinit rokonai és közeli barátai állítólag megpróbálták lebeszélni arról, hogy megvalósítsa ezt a különösen kockázatos filmtervét, és hogy kiadja a Petroliót, hiszen még az ezekhez képest visszafogottabbnak mondható korábbi filmjei és regényei is nagy viharokat kavartak. Hogy hozzávetőleg lássuk, miről van szó, íme, egy rövid részlet a Porno-Teo-Kolossal „Gomorra” című fejezetéből: „A meztelen ifjak kitódulnak az utcákra, elárasztják a tereket. Minden nőt megerőszakolnak, aki az útjukba kerül, ott becstelenítik meg őket, ahol éppen rájuk akadnak: az utcán, a saját házukban, gyerekeik szeme láttára. Aztán kirabolják a fegyverkereskedéseket, megostromolják a bankokat, eltulajdonítják a pénzt, berontanak az üzletekbe, kifosztanak, feldúlnak mindent. Amikor újra az utcán látjuk őket, már nem meztelenek: a legutolsó divat szerint vannak öltözve, garázda tivornyájukat vadonatúj cuccokban folytatják. A képsor rendkívül komplex, minden benne van, amire az újabb nemzedékek képesek: »jó« napjaik szimbóluma és szintézise egyidejűleg. Szorongás, elvakultság, elvetemültség, neurózis, önhittség, hatalomvágy, konformizmus, gyűlölet: ezek a »raptus« mozgatórugói, ezek hajtják őket a város lerohanására, birtokba vételére.” (Pintér Judit fordítása)

Ferrara nem egyszerűen illusztrálni akarta a két írásmű kölcsönvett részleteit, hanem arra törekedett, hogy szerves egészet alkossanak a fő cselekményszállal, Pasolini történetével, afféle „párhuzamos jelen”-t, a társadalmi valóságot szimbolizálva. Filmjével ily módon akaratlanul is cáfolja Giuseppe Zigaina képzőművész (Pasolini barátja, aki a naiv gyóntatópapot játszotta a Dekameronban) elméletét, mely szerint Pasolini tudatosan készült a halálra, és ami Ostiában történt, tulajdonképpen rituális öngyilkosság volt: a művész kiprovokálta meggyilkolását, melyet előre megírt egyik művében. Ez az elmélet főleg a La Divina Mimesis egyik – Pasolini által saját kezűleg írt! – „kiadói” lábjegyzetére épül, amely arról tudósít, hogy a mű szerzőjét „bottal verték agyon Palermóban”. (Négy évtizede tudjuk, hogy Pasolini csupán a helyszínt tévesztette el saját halálának eme víziójában.) Zigainával ellentétben Ferrara nem a halálra készülő, hanem nagyon is aktív, tettre kész embernek láttatja Pasolinit, akinek nemcsak a munkára van ideje, hanem családjára és barátaira is. Az egyik jelenetben például látogatóba jön hozzá hűséges barátja, az extravagáns színésznő, Laura Betti, aki elmeséli, hogy épp Horvátországból érkezett, ahol egy magyar rendezővel, Jancsó Miklóssal forgatott egy filmet. (Bizony, bizony, itt a híres-hírhedt Magánbűnök, közerkölcsök kerül szóba!) Egy másik jelenetben Ninetto Davolival látjuk, akivel egy étteremben találkozik, ahová Ninetto elhozta feleségét és kisfiát is: a gyereknek mellesleg Pier Paolo volt a keresztapja. A zömmel hideg színek és a zene használatával Ferrara alighanem azt a hatást próbálta elérni, mintha saját alkotása is egy Pasolini-film lenne: Rómának ugyanaz a nem túl barátságos, rideg-hideg oldala elevenedik meg, mint a Maestro korai (fekete-fehér) filmjeiben, és a kiválasztott kísérőzenék is az ő művészi módszereit idézik. Pasolini ugyanis szintén előszeretettel használt fel komolyzenei műveket, például Bach Máté-passióját, amely most Ferraránál is felcsendül, aki odafigyelt arra is, hogy a kiválasztott operarészleteket a csodálatos Maria Callas előadásában halljuk: mint azt a Pasolini-fanok tudják, Callast és Pier Paolót mély barátság kötötte össze, amely közös filmjükkel, a Médeával (1970) vette kezdetét.

A Pasolini-projektek kreatív felhasználása mellett a színészi játék Abel Ferrara alkotásának másik hatásos eleme. A címszereplő Willem Dafoe tökéletesen átlényegült Pasolinivé. Nemcsak a külsőségeket tekintve döbbenetes a hasonlóság, hanem Dafoe képes érzékeltetni Pasolini hihetetlen intellektusát és empátiáját is. Aki látta már Pasolini valamelyik interjúját, az amerikai színész gesztusaiban felismeri a néhai művész jellegzetes mozdulatait, kommunikációs stílusát. Szinte csak kekeckedés a részemről, hogy szóvá teszem, vajon miért nem Dafoe saját hangját halljuk (az olasz verzióban Fabrizio Gifuni szinkronizálta), hiszen folyékonyan beszél olaszul is. Azt is csak kötözködésből jegyzem meg, hogy Pasolini jellegzetes szemüvege teljesen sötét üvegű volt – sokan irritálónak is tartották, hogy emiatt nem lehetett látni a tekintetét –, Dafoe filmbeli szemüvege viszont csak sötétített üvegű, a szemek láthatóak maradnak. Ennyi eltérést a valóságtól azonban szerintem bátran elfogadhatunk. Feltétlenül méltatást érdemel Adriana Asti is, aki Susanna Pasolinit alakította. Csupa szeretet és aggódás ez a törékeny öregasszony, akit azonban az évek és az addig átélt szenvedések belülről még nem törtek meg. Nagyon szívbe markoló az a pillanat, amikor a filmbeli Laura Betti tudatja az ágyban fekvő Susannával egyetlen életben maradt fia, Pier Paolo halálát. (A művész életrajzában járatlanok valószínűleg nem tudják, hogy Susanna másik fiát, a tizennyolc éves Guidót még 1945-ben megölték, legelső gyermeke pedig néhány hónapos korában halt meg.) Asti számára feltehetően komplex érzelmi hatása lehetett ennek a képsornak, hiszen magánemberként számára is nagy csapást jelentett négy évtizeddel ezelőtt Pasolini halála, ráadásul személyesen ismerte Susannát és jó barátnője volt az igazi Laura Betti, ámbár barátságuk Bernardo Bertolucci miatt megromlott. (Kis bulvárpletyka: a fiatal Laura volt Bertolucci első szerelmi partnere, Adriana azonban „lecsapta” az ifjú Bernardót barátnője kezéről, sőt feleségül is ment hozzá, néhány év múlva azonban elváltak.) A feltehetően amatőr Damiano Tamilia (Pino Pelosi) és a rendező-íróként is alkotó Giada Colagrande (Graziella Chiarcossi) szintén illúziókeltőek a szerepeikben. (Civilben egyébként Colagrande nem más, mint Willem Dafoe felesége, ami további érzelmi pluszt ad a filmhez.)

Maria de Medeirosról régóta tudjuk, hogy remek karakterszínésznő, és ezt a hírnevét ebben a filmben sem cáfolja. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy nincs egy súlycsoportban Bettivel, és ezt most szó szerint kell érteni. A hedonista Betti ugyanis 1975-ben már igencsak észrevehető súlytöbblettel rendelkezett, míg ebben a filmben Medeiros – számomra legalábbis – már-már anorexiásnak tűnik. Gesztusaiban jól hozza Betti extravagáns, dívás, de mégis szerethető allűrjeit, és bár életkorban lényegében pontosan olyan idős, mint Laura volt 1975-ben, mégis inkább a kora hatvanas évek, semmint az 1970-es évek Bettijére emlékeztetett. Különösen problematikus Ninetto Davoli személye, aki kétszeresen is jelen van a filmben. Fizikai valójában a Porno-Teo-Kolossal főhősét, az eredetileg Eduardo De Filippónak szánt Epifaniót alakítja, míg fiatalkori énjét Riccardo Scamarcio játssza. Az igazi Davoli immár ősz hajjal ugyan, de ugyanazt az örökké mosolygó, naiv, életteli Ninettót idézi meg, aki Pasolini alkotásainak emblematikus figurája volt, és most is igazi „pasolinis” hangulatot hoz a filmbe. Éppen ezért feltűnő, hogy fiatalkori klónja mennyire eltörpül mellette. Nem csupán az a gond, hogy Scamarcio észrevehetően öregebb (35 éves), mint Ninetto volt 1975-ben (27 éves), hanem az, hogy ez a korkülönbség a színészi játékán is meglátszik. Scamarcio legfeljebb csak göndör haja okán emlékeztetett engem Davolira: sem a magánember, sem a színész Ninettót (a Porno-Teo-Kolossal-jelenetben) nem képes erőteljesen megszemélyesíteni, pedig az igazi Davoli ennél sokkal meghatározóbb módon volt jelen Pasolini magánéletében éppúgy, mint a filmjeiben. Ahogy fentebb utaltam rá, a Pasolini valószínűleg csalódást okoz azoknak, akik bulvárszenzációkat vártak, netán a meggyilkolt művész forradalmi hevületét vagy Ferrara provokatív stílusát szerették volna viszontlátni, mert a film egy-két merész képsora ellenére is inkább meditatív-poétikus jellegű. Ha valaki ebből az opuszból szeretné felmérni Pasolini jelentőségét, kiterjedt munkásságát, az nem jó helyen keresgél. Jómagam is azt mondanám, lehetett volna ez a film bátrabb, harciasabb, merészebb, ütősebb is, de mégis van egy elvitathatatlan érdeme: a Pasoliniről szóló, általam ismert játékfilmek közül ez az egyetlen, amely 86 perc erejéig úgy idézi meg Pasolini személyét, mintha még közöttünk élne, mert nem idolt épít, és nem legendát sző, hanem (alkotó) embert ábrázol. Az utolsó képkockákon virrad, miközben a halott Pasolinit látjuk az ostiai nyomortanya közelében. Ekkor nem lehet nem gondolni arra, hogy a Sors talán még Pelosinál (és bűntársainál) is kegyetlenebbül bánt el a művésszel, aki végül annak a társadalmi közegnek vált áldozatává, amelyet verseiben, regényeiben, filmjeiben piedesztálra emelt.

Pasolini (2014) – francia–belga–olasz filmdráma. Abel Ferrara és Nicola Tranquillino ötletéből a forgatókönyvet írta: Maurizio Braucci. Operatőr: Stefano Falivene. Zene: Bach, Rossini és mások. Díszlet: Igor Gabriel. Jelmez: Rossano Marchi. Vágó: Fabio Nunziata. Rendező: Abel Ferrara. Főszereplők: Willem Dafoe (Pier Paolo Pasolini), Riccardo Scamarcio (Ninetto Davoli), Ninetto Davoli (Epifanio), Valerio Mastandrea (Nico Naldini), Maria de Medeiros (Laura Betti), Adriana Asti (Susanna Pasolini), Francesco Siciliano (Furio Colombo), Andrea Bosca (Andrea Fago), Giada Colagrande (Graziella Chiarcossi), Damiano Tamilia (Pino Pelosi).