Amikor ezt az opuszt bemutatták Nyugat-Németországban és az Egyesült Államokban, az élelmes forgalmazók kis papírzacskókat osztogattak hányás céljára a jegyvásárlóknak, mert a reklámszlogen szerint a néző „vetítés közben garantáltan rosszul lesz”. Ez a tagadhatatlanul eredeti marketingötlet persze már akkoriban is kicsit túlzás lehetett, hiszen Az ördög jele – maradjunk inkább az angol cím (Mark of the Devil) magyar megfelelőjénél, a németé ugyanis túl esetlenül hangzik – megítélésem szerint a rémségek terén nem haladja meg a Beatrice Cenci (Lucio Fulci 1969-es drámája) vagy Az ördögök (Ken Russell 1971-es remekműve) vizuális szörnyűségeit. A különbséget nem a kínzások mennyiségében, hanem inkább az alkotók szándékaiban érdemes keresgélni. Russellnél a test megtörésének gyomorforgató képsorai kétséget sem hagynak afelől, hogy a valódi cél a lélek megtörése. Michael Armstrong alkotásában azonban a kínzások bemutatása nem eszköz, inkább cél a közönség elborzasztására egy alapvetően romantikus történetben. Russell filmjének már a szerkezete is a középkori misztériumjátékok hármas tagolásához igazodik, Derek Jarman (igen, a későbbi filmrendező) díszletei pedig egyszerre idézik az adott történelmi kort, és rugaszkodnak el tőle, kitágítva ezzel a mű értelmezési tartományát. (Nem véletlen, hogy Magyarországon csak jelentős késéssel mutatták be Az ördögöket: 1971-ben még túl közel voltunk az 1950-es évek koncepciós pereihez.) Armstrongnál ilyesmit nem fedeztem fel, ami azt sejteti, hogy – túl a közhelyeken – nem igazán volt érvényes mondanivalója a ma embere számára. Amit Russell csak áttételesen éreztet, azt Armstrongnál kimondják. Csak egyetlen példa: Az ördögök láttán pontosan sejtjük, a verbálisan megfogalmazott vádakon túl valójában miféle komplexusokat él ki a jelentéktelen külsejű, férfiatlan Mignon atya, amikor a Sors a kezére adja délceg felettesét, Grandier atyát. Az ördög jele esetében azonban nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, a szépséges hősnő ugyanis kínzója arcába vágja, hogy impotens, aki csak ettől tud felizgulni. A maga szempontjából kétségtelenül igaza is van, a film szempontjából azonban szerencsésebb lett volna, ha erre az összefüggésre a néző magától jön rá, főleg ha ennél sokkal többet egyébként sem tud mondanivaló gyanánt kihámozni a műből.
A színészi játékot illetően szintén messze esett egymástól az angol és a nyugatnémet produkció. Russell zseniális színészvezetésének köszönhetően a színjátszás magasiskoláját látjuk Az ördögökben, Vanessa Redgrave, Oliver Reed és a többiek nem eljátsszák, hanem valósággal élik a szerepüket, annak minden fizikai fájdalmával és lelki terhével együtt. Armstrongnál viszont csak színjátszást látunk, némelyeknél jobban, másoknál kevésbé jól. Olivera Vuco (a Találkoztam boldog cigányokkal is egykori sztárja) a kosztümös filmekben nem ritka módon időnként túljátssza a szerepét, túl látványos érzelmi kitöréseket produkál, ami főleg azért feltűnő, mert Udo Kier viszont inkább visszafogott. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy csupán ott van, és beéri annyival, hogy görögösen szép arca, előnyös fizikai adottságai eleve alkalmassá teszik a romantikus hős szerepére. Az már más kérdés, hogy később a művészfilmek (Fassbinder, Morrissey, Borowczyk, Bódy, Jancsó, Gus Van Sant stb.) felé (is) kanyarodott az útja, bár azokban is gyakran hagyatkozott lényének enigmatikus vonzerejére, mint a tényleges színjátszásra. Persze nem akarok igazságtalan lenni: Az ördög jele mint romantikus történelmi film nézhető, még csak rossznak sem mondható, sőt szomorú befejezése akár katartikusnak is nevezhető, összességében azonban nem emelkedik a művészet szintjére. Az 1980-as években az NSZK-ban még megjelent videón, utána bő negyed századig tiltólistára került – ha valakit esetleg az effajta másodlagos infók ösztönöznek egy-egy film megtekintésére.
Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket (Hexen bis aufs Blut gequält, 1970) – nyugatnémet történelmi dráma. Írta: Sergio Casstner és Percy Parker. Operatőr: Ernst W. Kalinke. Zene: Michael Holm. Díszlet: Max Mellin. Jelmez: Barbara Grupp. Vágó: Siegrun Jäger. Rendező: Michael Armstrong és Adrian Hoven. Főszereplők: Herbert Lom (Lord Cumberland), Udo Kier (Christian von Meruh gróf), Olivera Vuco (Vanessa Benedikt), Reggie Nalder (Albino).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.