CALIGULA: AZ EL NEM MONDOTT TÖRTÉNET

A közelmúltban az Amazónia (1985) kapcsán említettem, hogy Olaszország az 1970-es, 1980-as években a kétes értékű trashfilmek Kánaánjának számított. Akkoriban nyílt lehetőség arra is, hogy a korábbi évtizedek látványosan patetikus, „szandálos” szuperprodukciói után a közönség végre valóban érzékletes képet kapjon az ókori Róma erkölcsi fertőjéről, különös tekintettel a kegyetlenségekre és a szexuális aberrációkra. Bár elfajzott római császárokból bőséges a kínálat, mégis a 12 és 41 között élt Caligula lett a filmesek kedvence, köszönhetően elsősorban Tinto Brass amerikai pénzből évekig forgatott hírhedt botrányfilmjének (1979), amelyhez a rendezőnek számos rangos sztárt sikerült megnyernie. Az opusz világsikerében a média állandó érdeklődése és a folyamatos botrányok (beleértve számos peres ügyet is) legalább akkora szerepet játszottak, mint maga a kész mű. Persze mindenki átlátott a szitán, és tisztában volt azzal, hogy a világsztárok és a kiváló technikai szakemberek közreműködése valójában csak fügefalevélként szolgált azon (produceri) szándék elleplezésére, hogy művészetként adjanak el egy erősen pornográf színezetű alkotást. Pedig Caligula valóban figyelemre méltó alakja a történelemnek, nem véletlen, hogy számos jelentős irodalmi mű is foglalkozott vele. Ötéves uralma alatt (37–41) mellesleg bebizonyította, hogy kegyetlenségben és romlottságban képes túlszárnyalni gyűlölt elődjét, Tiberiust is. A „minden relatív” elve évszázadokkal később a filmvilágban is érvényesült, hiszen Joe D'Amato Caligula-filmjéhez képest Tinto Brass opusza maga a nagybetűs FILMMŰVÉSZET. 

Az olasz filmvilág Ed Woodja, Joe D'Amato igazi neve Aristide Massaccesi (1936–1999). Az 1950-es években került a szakmába, ahol az 1960-as évektől volt igazán aktív, az első tíz évben operatőrként. Több tucat (!) álnevet használt – női név is akad közöttük –, de ezek közül a Joe D'Amato a leggyakoribb. Élete utolsó évtizedében már egyértelműen a pornó műfajában alkotott, ámbár korábbi filmjei is tartalmaztak élesben felvett szexjeleneteket. Gyakran merített ihletett mások sikeres produkcióiból – az ilyesmit kevésbé tapintatosan koppintásnak szokták nevezni. Forgatott például Pier Paolo Pasolini (Decameron no. 69, 1972), Walerian Borowczyk (Immagini di un convento, 1979) és Ruggero Deodato (Emanuelle e gli ultimi cannibali, 1977) hatására, Tinto Brass máskor is megihlette (Paprika, 1995), ahogyan az Emmanuelle-sorozat vagy éppen a Conan, a barbár (1982) sikere sem kerülte el a figyelmét (lásd a Fekete Emanuelle- és az Ator-filmeket). A Caligula: Az el nem mondott történet esetében nem vállalta leggyakoribb művésznevét, helyette David Hillsként jegyzi a forgatókönyvet és a filmet, míg operatőrként a Fédérico Slonisco nevet használta. Nem ő volt egyébként az egyetlen, aki álnév mögé bújt: jó barátja, Luigi Montefiori sem leggyakoribb művésznevén (George Eastman) vett részt a forgatókönyv megírásában, hanem Richard Franks néven, ahogyan a címszerepet játszó színész igazi neve sem David Cain, hanem David Brandon, a Messalát alakító Oliver Finch pedig Luciano Bartoli néven éppen egy Pasolini-filmben (Oidipusz király, 1967) kezdte viszonylag hamar félresiklott pályáját. Naivabbak szerint az opusz eleve külföldre készült, ennek köszönhetőek az angol álnevek, de számomra például a Richard Franks sem hangzik dögösebben (és angolosabban), mint a George Eastman. Szóval valószínűbb, hogy igazából maguk az alkotók sem voltak büszkék arra, amit létrehoztak. 

A Caligula: Az el nem mondott történet ugyanis tényleg nem egyéb, mint erőszak és kemény szex kombinációja, amelyből a szűkösebb költségvetés miatt éppen azokat az ismérveket hagyták ki, amelyek Tinto Brass opusza esetében a művészet gyanúját felkelthették: a rangos főszereplőket, a monumentális díszleteket és a pazar kosztümöket. D'Amato alkotásában újra láthatjuk a direktor favoritjait, a Laura Gemser – Gabriele Tinti házaspárt. Laura itt is gyönyörű, jó szokásának megfelelően vetkőzik is, ennél többet azonban sem itt, sem egyébként nem érdemes várni tőle. A valaha azért jobb napokat is látott Tinti meglehetősen rosszul végzi, mivel az egyik igen naturalisztikus jelenetben karóba húzzák. Persze nem ez az egyetlen „vizuális csemege” a filmben, például a sugárban hányás szinte már szót sem érdemel, és természetesen az orgiajelenetekben sem bíztak túl sokat a fantáziánkra. Tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mint a szokásos értelmiségi fanyalgás, de most sem az a baj, hogy a szélsőségeket látjuk, hanem az, hogy mindez cél volt, és nem eszköz. Joe D'Amato filmjének ugyanis a névazonosságon kívül az égadta világon semmi köze a néhai római császárhoz, pedig az igazi Caligula által elkövetett szörnyűségekből is lehetett volna szemezgetni, ha már őrültségének illusztrálása volt az alkotók egyetlen szándéka. Az opusz alcíme: Az el nem mondott történet; döntse el mindenki, vajon érdemes volt-e elmondani. (Az 1990-es években a MOKÉP VHS-en jelentette meg ezt a filmet, miközben Tinto Brassé legálisan semmilyen formában sem jutott el hozzánk.) Utóhangként hadd mondjak el még annyit, hogy az egyik orgiajelenet rövid részletét beillesztették A szerelem művészete (1983) című Borowczyk-filmbe is (Borowczyk beleegyezése nélkül), maga D'Amato pedig 1997-ben egy bevallottan pornófilmet is szentelt Caligula személyének. 

Caligula: Az el nem mondott történet (Caligola: La storia mai raccontata, 1982) – olasz erotikus filmdráma. Írta: David Hills, Richard Franks és Michele Soavi. Operatőr: Fédérico Slonisco. Zene: Carlo Maria Cordio. Díszlet: Linda Mann. Jelmez: Helen Zinnerman. Vágó: George Morley. Rendező: David Hills. Főszereplők: David Cain (Caligula), Laura Gemser (Miriam), Oliver Finch (Messala), Charles Borromel (Petreio), Fabiola Toledo (Livia), Sasha D'Arc (Ulmar), Alex Freyberger (Ezio), Larry Dolgin (Cornelius), Gabriele Tinti (Marcellus Agrippa).