Fellini-Satyricon

Fellini-Satyricon

2017. május 17., szerda

FARKASOK GYENGÉDSÉGE

A hannoveri mészárosként és hannoveri vámpírként egyaránt elhíresült Fritz Haarmann (1879–1925) a XX. század egyik legelső és leghíresebb sorozatgyilkosa volt. 1918 és 1924 között legalább 27 fiút gyilkolt meg, ámbár három gyilkosságot nem sikerült rábizonyítani. Áldozatainak átharapta a torkát, némelyiket megerőszakolta. A tetemeket megcsonkította, és a maradványokat általában a Leine folyóba dobta. Bűntársával és szeretőjével, Hans Gransszal a feketepiacon értékesítette a meggyilkolt fiúk holmijait. Felmerült annak gyanúja, hogy az áldozatok húsát eladta, de ezt nem sikerült hitelt érdemlően igazolni. Azt viszont a nyomozás egyértelműen feltárta, hogy a húshiány ellenére Haarmann rendszeresen értékesített húst is a feketepiacon. Az eset amiatt is igen hátborzongató, mert Haarmann gyilkosságait valószínűleg meg lehetett volna akadályozni, vagy legalábbis hamarabb véget vetni a bűncselekményeknek. A férfi ugyanis már piti bűnözőként korán a rendőrség látókörébe került, többször is rövid időtartamú börtönbüntetésre ítélték. 1898-ban elítélték gyerekek zaklatásáért, és elmeállapotáról már akkor orvosi szakvéleményt kértek. Szinte hihetetlen, de a pszichikailag labilis, többszörösen büntetett Haarmannt a rendőrség alkalmasnak találta arra, hogy besúgóként alkalmazza. A rendőrséghez fűződő „munkakapcsolat” megkönnyítette, hogy a férfi gyanútlan áldozatai bizalmába férkőzzön, hiszen állítólag még rendőrigazolványa is volt. A fiúkat egyébként többnyire a hannoveri vasútállomáson szedte fel: munkanélküli, otthontalan vagy éppen hazulról szökött fiatalokat választott.


Bombasztikusan fogalmazva: maga az anyatermészet elégelte meg a szörnyűségeket, amikor a Leine folyó 1924 májusában és júniusában emberi csontokat vetett ki a partra. Miután egyértelművé vált, hogy nem vágóhídi hulladékról van szó, a rendőrség elrendelte a folyó átkutatását, melynek során több mint 500 csontot találtak. A szakértők megállapították, hogy ezek legalább 22 hímnemű személyhez tartoznak. Haarmann rövidesen megfigyelés alá került, hiszen már legelső áldozata, a 17 éves Friedel Rothe 1918-as eltűnésekor komoly gyanúba keveredett, mivel a fiút vele látták utoljára. Rajtaütöttek a lakásán, ahol a falak véresek voltak. A házkutatás során olyan holmik kerültek elő, melyek egyértelműen nem Haarmann és Grans tulajdonát képezték. A gyilkos végül beismerő vallomást tett, áldozatainak számát 50 és 70 közöttire tette. Valószínűleg bizonyítékok hiányában csak 27 eltűnés miatt fogták perbe, és 24 gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Halálra ítélték, akárcsak bűntársát, Hans Gransot, aki Haarmann szerint két gyilkosságban tevőlegesen részt vett. A hannoveri mészáros később egy levélben lényegében visszavonta terhelő vallomását, és ezért Grans végül megúszta 12 év börtönnel. 1975-ben halt meg Hannoverben, ahonnan nem akart elköltözni.


Fritz Haarmannban sokan a weimari köztársaság tipikus figuráját látták és látják. Talán ez az oka annak, hogy személye gyakran megihleti a művészeket. Alfred Döblin például állítólag részben Haarmannról mintázta híres regénye, a Berlin, Alexanderplatz főszereplőjét, Franz Biberkopfot. Marius von Mayenburg 1972-es dokumentumdrámáját 2006-ban a Vígszínház is bemutatta, Haarmannt Kern András játszotta. A vámpírregényeiről ismert Kim Newman egyik könyvében éppúgy felbukkan Haarmann személye, mint minden idők egyik legtúlértékeltebb írója, Stephen King egyik művében. A Macabre nevű death metal zenekar dalt (Fritz Haarmann der Metzger) írt a szörnyetegről (na ja, ugye senki nem gondolta komolyan, hogy egy death metal banda majd Assisi Szent Ferencről vagy Teréz anyáról komponál?), a Beton Kopf Media lemezcég pedig még a logójába is betette Haarmann portréját. A téma legérdekesebb és legszínvonalasabb feldolgozásai azonban a filmvilágból származnak. Fritz Lang filmtörténeti klasszikusa, az M – Egy város keresi a gyilkost (1931) három híres német sorozatgyilkos – Fritz Haarmann, Peter Kürten és Carl Großmann – bűnesetein alapul. Mifelénk sajnos kevéssé ismert Romuald Karmakar 1995-ös Der Totmacher (kb. „A halottgyártó”) című feszült lélektani drámája, amely évekkel ezelőtt a semmitmondóan közönségvonzó A sorozatgyilkos címmel ment le az egyik kereskedelmi tévéadón. Karmakar opusza a Haarmann pszichológiai kivizsgálásával megbízott egyik szakember, Erich Schultze visszaemlékezésein alapul. A mészáros szerepében a Schimanski felügyelőként jól ismert Götz George nyújtott elképesztően átélt alakítást, játékát méltán jutalmazták annak idején a Velencei Filmfesztiválon. Filmtörténeti kuriózum, hogy a már említett Döblin-regény 1931-es filmváltozatának főszerepét Götz apja, Heinrich George játszotta, aki náci kollaboránsként került egy szovjet fogolytáborba, ahol 1946-ban éhen halt. Rainer Werner Fassbinder Götz Georgét szerette volna megnyerni saját Döblin-filmje főszerepére, de az együttműködés nem valósult meg. Fassbinder produceri közreműködésével született meg azonban a Haarmann-sztori másik jelentős német filmváltozata, a Farkasok gyengédsége.


Homoszexuális és pedofil sorozatgyilkos vámpír hajlamokkal? Az elmúlt évek filmterméséből kiindulva könnyedén vizionálhatunk egy tabukat nem ismerő mozgóképet, amely tocsog a vérben, különösen nagy teret szentel a kannibalizmus motívumának, és trendi módon a férfiszerelem ábrázolásában sem hagy sokat a fantáziának. Ezek után kissé meglepő – egyesek számára talán csalódást is okoz –, hogy a Farkasok gyengédsége témájához képest mennyire visszafogott film. Van benne ugyan vér, meztelen fiúk is felbukkannak olykor, ám a hangsúly nem a szörnyű részleteken van, hanem a kor- és környezetábrázoláson, illetve a pszichológiai megközelítésen. Említettem, hogy Fassbinder volt a producere a filmnek (egy kis szerepet is játszik benne, sőt ő volt az egyik vágó Franz Walsch álnéven), amely tulajdonképpen saját alkotói műhelyének vállalkozása. A rendező, Ulli Lommel ugyanis Fassbinder-színészként vált ismertté, akárcsak a forgatókönyvet író és a főszerepet játszó Kurt Raab (mellesleg díszlettervezőként is szerepel a stáblistán), de a szereplők között a Mester olyan kedvencei is felbukkannak, mint például Brigitte Mira, Ingrid Caven, Margit Carstensen, illetve egyik szeretője, a marokkói El Hedi ben Salem, aki Lommel opuszának egyik díszlettervezője is volt. A stábból minimum ketten (Fassbinder és Raab) közismert homoszexuálisok voltak, éppen ezért a témaválasztás nem okoz meglepetést, annál érdekesebb viszont, hogy sikerült kilépniük e periférikus problémakör korlátjai közül. A témával összhangban a Farkasok gyengédsége vizuális szempontból a húszas évek német expresszionista filmjeit idézi: az expresszionizmus volt ugyanis az első olyan nagy hatású irányzat, amely az ember belső érzelmi világát kivetítette a külvilágra.


A Farkasok gyengédsége első olvasatban nem látszik többnek egy rejtőzködő homoszexuális férfi poros kriminalisztikai históriájánál. Raab nagy érdeme, hogy elkerüli a kliséket, és a „szörnyeteg” fárasztó közhelyének eljátszása helyett hús-vér figurát formál Haarmannból. Hiányoznak az amerikai sorozatgyilkosos filmek unalomig ismert sztereotípiái: Haarmann-nak például nincsenek visszatérő manírjai, nem néz delejes tekintettel, mint valamiféle Charles Manson-klón, nem ontja magából a zagyva ideológiát, hogy a világot szeretné megtisztítani mindattól, ami szerinte nem odavaló. Raab Haarmannja szó szerint egy emberbőrbe bújt farkas, aki érdeklődést és gyengédséget mutat áldozatai iránt, kihasználja naiv hiszékenységüket, hogy aztán mint prédára csapjon le rájuk. De mi mást is tehetne, hiszen ő is farkasok között él egy olyan mikro- és makrokörnyezetben, ahol maga is csak addig tud létezni, amíg erősnek mutatja magát? Egy olyan korban, amelyet a szegénység, a létbizonytalanság, az össznépi depresszió jellemez, ember embernek a farkasa, ezért nemcsak az a szörnyeteg, aki konkrétan elköveti a rémségeket, hanem azok is, akik ezekből a cselekedetekből hiéna módjára táplálkoznak (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt), és cinkos hallgatásuk által válnak bűntársakká. És ha már a szimbolikánál tartunk: nem is kell túlságosan előrerohanni a német történelemben ahhoz, hogy egy olyan személyiségre bukkanjunk, aki szimbolikus értelemben szívta a fiatalok vérét, amikor a háború vágóhídjára küldte őket saját hatalmi tébolya lázában. A Bőrpofán, Hannibal Lecter doktoron, Csontemberen és hasonló filmes pszichopatákon szocializálódott nézők többsége alighanem unalmasnak találná Lommel filmjét, hiszen a látványos külsőségek helyett a kis költségvetésből gazdálkodó alkotók ezúttal valóban az egyéni és a kollektív lélek mélyére próbáltak hatolni, amit a hasonló hollywoodi produkciók általában csak a marketingszövegekben ígérnek. Szó se róla, idővel Lommel maga is alkalmazkodott ehhez a hollywoodi trendhez, ugyanis sorozatgyilkosokról forgatott későbbi (amerikai) filmjei többnyire a „gagyi” különféle fokozatait képviselik. De ez már egy másik (rém)történet.


Farkasok gyengédsége (Die Zärtlichkeit der Wölfe, 1973) – nyugatnémet filmdráma. Írta: Kurt Raab. Operatőr: Jürgen Jürges. Zene: Peer Raben. Díszlet: Kurt Raab és El Hedi ben Salem. Vágó: Thea Eymèsz és Franz Walsch. Rendező: Ulli Lommel. Főszereplők: Kurt Raab (Fritz Haarmann), Jeff Roden (Hans Grans), Margit Carstensen (Frau Lindner), Ingrid Caven (Dora), Wolfgang Schenck (Braun felügyelő), Brigitte Mira (Louise Engel), Rainer Hauer (Müller felügyelő), Barbara Bertram (Elli), Rainer Werner Fassbinder (Wittowski).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

REFLEKTORFÉNYBEN – EWA AULIN: A SVÉD, AKINEK NYOMA VESZETT

Ewa Aulin. Tegye fel a kezét az, aki tudja, kiről van szó! A svéd színésznő egy tini szépségverseny győzteseként került a filmvilágba, ahol...