SZUBJEKTÍV TOPLISTÁIM 2: AZ ÖRÖK KEDVENCEK

Rengeteg kedvenc filmem van, melyeket felsorolni is képtelenség, de bármikor szívesen megnézem őket, ha elém kerülnek. Van azonban néhány olyan mozgókép, melyekhez a szokásosnál is erősebb érzelmi kötelék fűz. Nem azért, mert valamiféle filmtörténeti mérföldkövekről van szó: egyszerűen csak jó időben, jó helyen láttam őket, amikor éppen fogékony voltam arra a témára vagy hangulatra, vagy különösen érdekelt valamelyik rendező vagy színész munkássága. A magyar filmekből összeállított toplistámhoz hasonlóan a felsorolás ezúttal sem jelent értékítéletet, csupán a bemutatás időrendjét követi.

1. Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967, Arthur Penn)

Mielőbb verd ki a fejedből Oliver Stone hatásvadász filmjét, a Született gyilkosokat, mert ugyanezt bő negyed századdal korábban már sokkal jobban és sokkal igényesebben megcsinálták! Természetesen Arthur Penn filmjére gondolok, amely a harmincas évek hírhedt bűnöző szerelmespárja, Bonnie Parker és Clyde Barrow idealizált históriája. Penn elképesztő bravúrt vitt végbe ezzel az alkotásával, hiszen a lélekábrázolás, az interperszonális kapcsolatok bemutatása éppoly kitűnően megoldott, mint a társadalombíráló szál, de a Bonnie és Clyde azok számára sem okoz csalódást, akik nem gondolkodni, csupán szórakozni akarnak egy filmen. Egy poros amerikai kisvárosban egy unatkozó, gyönyörű pincérnő megismerkedik egy kisstílű bűnözővel, aki annak lehetőségét jelenti, hogy végre kitörjön abból a világból, amely körülveszi, és végre ne csak létezzen, hanem éljen is. A srác imponálni szeretne a lánynak, de hamar kiderül, hogy sem bűnözőként, sem férfiként nincs a legjobb formában. Bonnie csalódása határtalan, mégsem fordul vissza azon az úton, amelyen elindult. Kitart Clyde mellett, a szó minden értelmében a társa lesz, és a páros bűnügyi karrierje rövidesen a magasba ível. Ők azok, akik nem akarnak a nagy gazdasági válság vesztesei lenni, és a rablásokkal egyfajta elégtételt vesznek a bankokon, amelyeket a szegények vámszedőinek tartanak. Nem rettegett bűnözők akarnak lenni, egyszerűen csak híresek és gazdagok, és erre akkoriban az egyetlen lehetőséget a hozzájuk hasonlóknak csak a bűnözés jelentette. Penn vékony jégen jár azzal, hogy a hagyományos hollywoodi erkölcsi kódexet felrúgva végső soron rokonszenvesnek ábrázol egy bűnöző párost (sőt szexuális problémáikat is nyíltan ábrázolja!), és a társadalommal való szembefordulást megengedhetőnek tartja, de a mű egészét tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy neki van igaza. A Bonnie és Clyde világsikerében a mesteri rendezés, a ragyogó színészi játék (Warren Beatty, Faye Dunaway, Gene Hackman, Estelle Parsons, Michael J. Pollard, Denver Pyle, Dub Taylor, Gene Wilder, Evans Evans) és a hangulatos kísérőzene mellett szerepet játszott az is, hogy jó időben érkezett. A vietnami háború megosztotta az addig oly egységes amerikai nemzetet, a társadalommal való szembefordulás napi aktualitássá vált, amellyel Bonnie és Clyde históriája kellő párhuzamot mutatott. Másrészt akkoriban vált szállóigévé Andy Warhol híres mondása, a „Bárkiből lehet sztár 15 percre”, amelynek igazságát Bonnie és Clyde már a harmincas években bizonyította, hiszen olyan publicitást kaptak, amelyet a valóságban elkövetett, nem túl eredményes bűncselekményeik nem indokoltak volna.

2. Mackenna aranya (Mackenna's Gold, 1969, J. Lee Thompson)

Kilencéves koromban láttam először ezt a filmet a Május 1. moziban, és szájtátva néztem. Lenyűgözött a Sziklás-hegység szépsége, a látványos jelenetek sokasága: átkelés a szakadék fölött a vékony kötélhídon, a menekülés a vízesés felé sodródó tutajon, a földrengés képsora. A José Feliciano által előadott dal, az Old Turkey Buzzard mindmáig kedvenc filmdalaim élvonalában szerepel. A nagyszerű szereplőgárdából (Gregory Peck, Omar Shariff, Telly Savalas és a többiek) az elbűvölő szépségű Julie Newmart emelném ki külön: azonnal beleszerettem, ő volt az első „színésznő szerelmem”. Newmar egyetlen szót sem szólt a filmben, viszont az egyik jelenetben nekivetkőzött. Ezt a képsort egyébként, amelyben a Julie által játszott indián lány a víz alatt meg akarja fojtani a riválisát, a hazai tévébemutató alkalmával kivágták a filmből. Számomra évekig a Mackenna aranya jelentette a nagybetűs WESTERN-t: marcona férfiak, elrejtett kincs, veszedelmes indiánok, jó és rossz között ingadozó civilek és katonák. Naivan azt hittem, az én életem is tele lesz hasonló kalandokkal, mást sem kell majd csinálnom, mint szorgalmasan moziba járnom. Ezt meg is tettem, az életem viszont ettől még egyáltalán nem lett kész regény, de ez most nem ide tartozik. Mi tagadás, amikor később klasszikus westerneket is megnéztem, azok többnyire csalódást okoztak: unalmasaknak találtam őket, és mindmáig nem barátkoztam meg igazán ezzel a műfajjal. Mindazonáltal a Mackenna aranya mindmáig szép emlékeket idéz bennem, valahányszor újra látom, noha ma már inkább kalandfilmnek mondanám, mint westernnek.

3. A Sakál napja (The Day of the Jackal, 1973, Fred Zinnemann)

Mi lehet izgalmas egy olyan filmben, amelynek végkifejletét az első pillanattól kezdve tudjuk? Talán az, hogy mi lesz az a bizonyos banánhéj, amelyen végül elcsúszik a hihetetlenül profi bérgyilkos, aki magát De Gaulle elnököt akarja megölni. Frederick Forsyth méltán népszerű bestselleréből Kenneth Ross elképesztően jó forgatókönyvet írt: a mesteri kézzel elvégzett tömörítések és kihagyások által a cselekmény pergővé, feszessé, filmszerűvé vált anélkül, hogy elnagyolt lenne. Zinnemann két briliáns elme párharcává tette a filmet: sem a Sakál, sem Lebel felügyelő nem olyan, mint amilyennek a hollywoodi klisék alapján képzelnénk. A bérgyilkos leginkább egy tökéletes angol úriember benyomását kelti, aki azonban bármikor képes átváltozni mondjuk homoszexuális dán tanárrá vagy féllábú francia háborús veteránná. Lebel felügyelő első ránézésre túlsúlyos, lomha aktakukac: valójában az ész embere, aki apró mozaikdarabkákból is képes kirakni a teljes képet, leginkább azért, mert van türelme a részletekkel foglalkozni, pedig igen nagy nyomás nehezedik rá. Két nagyszerű színész játssza a két főszerepet: Edward Fox és Michael Lonsdale, de a többi közreműködő is kifogástalan teljesítményt nyújt. Kedvencem a naiv bárónőt alakító Delphine Seyrig, aki maga volt a nőiesség esszenciája. Külön tanulmányt érdemelne Zinnemann abszolút profi rendezése is, ahogyan a valóságos idővel és a filmidővel játszik: a merénylet napjának eseményei, amikor sem zene, sem szöveg nem hangzik el, csupán a környezeti zajok alkotják a hangsávot, önmagában a feszültségteremtés egyik iskolapéldája.

4. A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (The Four Musketeers: The Revenge of Milady, 1974, Richard Lester)

Dumas klasszikus kalandregényének számos filmváltozatát láttam már, de mindmáig Richard Lester feldolgozása a szívem csücske, különösen ez a második rész, ámbár az első, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai se skófic. Lester és forgatókönyvírója, George MacDonald Fraser remekül dolgozta át a terjedelmes regényt a filmvászonra: ügyesen nyesegették meg a kevésbé fontos cselekményszálakat, mellőzték a kevésbé lényeges mellékszereplőket, és bőven adagolták a humort, az iróniát. Alapvetően komolyan veszik ugyan a romantikus történetet, de közben nevetnek is rajta. A kor- és a hangulatfestés egyszerűen káprázatos, a színészek pedig egytől egyig remekelnek. Michael York, Oliver Reed, Frank Finlay és Richard Chamberlain játsszák a testőröket: mindnyájan karakteresen egyéni figurákat formálnak meg anélkül, hogy modorossá válnának. Jean-Pierre Cassel az infantilis XIII. Lajos szerepében éppúgy zseniális, mint Charlton Heston a ravasz Richelieu bíborosként. Geraldine Chaplin merőben más alkat, mint amilyennek egy világszép királynét elképzelnénk, mégis elhiteti velünk, hogy érte akár még háborút is érdemes indítani. A dagi Roy Kinnear örökös humorforrás Planchet, a szolga szerepében, Christopher Lee pedig annyira összenőtt ezzel a szereppel, hogy Rochefort gróf azóta minden filmváltozatban félszemű, noha az eredeti regényben nem volt az. Raquel Welch szépségének szerintem egyetlen férfi sem tud ellenállni, és vele csak egyvalaki tudta felvenni a versenyt: Faye Dunaway, aki az elvetemült Miladyt alakítja. Egyetértek Quentin Tarantinóval: Dunaway egyik legjobb szerepformálását láthatjuk Lester filmjében. Amikor először láttam azt a jelenetet, amelyben a Milady megállapodik Richelieu-vel Buckingham herceg meggyilkolásáról cserébe D'Artagnan és Constance életéért, azonnal beleszerettem Faye-be, és azóta is hűséges vagyok hozzá. Oké, hogy gonosz teremtést játszik, akinek szörnyű dolgok száradnak a lelkén, ám mégis olyan szenvedély lángol benne, amely nem hagyja hidegen az embert: lehet, hogy a valóságban egy ilyen nővel nagyon nehéz együtt élni, de hogy nem unalmas, az egész biztos.

5. Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974, John Guillermin és Irwin Allen)

1978 őszén a magyar mozikban ez volt a legnagyobb kasszasiker, a mindenkit érdeklő SZUPERFILM, amelyet azoknak is illett megnézni, akik egyébként nem voltak különösebb moziőrültek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a katasztrófafilmeknek nemhogy a divatja, de még a reneszánsza is már rég elmúlt, a Pokoli torony azonban meglepően jól állja az idő próbáját. Ennek egyik oka lehet az is, hogy nekünk, magyaroknak talán ez a szituáció a legátélhetőbb: egy tűzvész. A földrengés, a tengeren támadó cápa és a végveszélybe került repülőgép egy átlag magyar számára kevéssé átélhető veszélyforrás – tegyük hozzá: szerencsére. Az anyagi haszonszerzés miatt bekövetkezett tűzesetek azonban már hazánkban sem ismeretlenek: hány lakótelepi tűzvészről tudunk már, ahol a pusztítás mértékét a hanyagságból, az „ésszerű takarékosság”-ból megspórolt megfelelő szigetelés hiánya fokozta! A Pokoli torony egy ilyesfajta helyzetet a szélsőségig fokoz, de még megmarad a hihetőség határain belül. A rendezők ügyesen adagolják a fordulatokat, a látványelemeket, de a legnagyobb húzásuk az volt, hogy a pusztulás képeiben való tobzódás helyett az embereket állították középpontba: egyrészt a heroikus küzdelmet folytató tűzoltókat, másrészt az épületben rekedteket, akik között mellesleg a felelősök is ott vannak. A világsikerhez persze az is kellett, hogy ezeket az embereket a korszak legnagyobb sztárjai személyesítsék meg a mozifilm, a televízió, sőt a sport (O. J. Simpson is felbukkan egy fontos mellékszerepben!) világából. A Pokoli torony természetesen nem művészfilm, nem lelki dráma, hanem egy izgalmas látványfilm, amelyben azonban az emberi tényező még fajsúlyosan jelen van. Ez az, ami sajnos annyira hiányzik napjaink jó néhány hollywoodi szuperfilmjéből, amelyek ugyan hihetetlenül látványosak, elképesztően pörgősek, ugyanakkor csüggesztően lélektelenek, gépiesek.

6. Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte, 1974, Pier Paolo Pasolini)

Mi tagadás, amikor először láttam ezt a filmet, nem tetszett különösebben. Számomra az Ezeregyéjszakát Aladdin, Ali Baba és a negyven rabló, Szinbád és a hasonló mesék jelentették, amelyek kimaradtak Pasolini opuszából, ráadásul Az Ezeregyéjszaka virágai stílusában is más volt, mint a rendező trilógiájának előző két darabja, a Dekameron és a Canterbury mesék. Hosszabb idő után néztem meg újra, immár korábbi előzetes elvárásaim nélkül. Egy egészen más filmet láttam, mint először, amely – mint most látható – örök kedvenceim közé is bekerült. Ami leginkább megfogott benne, az egyrészt a hangulata, másrészt az időtlensége. Felidézi a mesés Kelet színpompás gazdagságát, ugyanakkor az eltelt évszázadok patináját is érzékelteti. Zumurud és Nuredin szerelmének története természetesen túlmutat önmagán: tulajdonképpen egy kamasz fiú férfivá érésének folyamatát kísérhetjük nyomon. Nuredin nemcsak a realitás szintjén keresi Zumurudot, hanem szellemi síkon is meg akarja találni, meg akarja ismerni a Nőt, a női természetet, melynek különféle megnyilvánulási formáival találkozik útja során. A nők azok, akik egyre közelebb juttatják őt a számára legtökéletesebb nőhöz, Zumurudhoz, és a nők azok, akiknek meséiben az élet megannyi bölcsessége feltárul. Mese és valóság természetes módon egyesül ebben a filmben, hiszen igazából a mese sem más, mint a valóság sajátos lenyomata. Érdekes, hogy Pasolini egyik legfilozofikusabb alkotása az egyik legkönnyedebb is egyben, aminek fényes bizonyítéka, hogy a történet nem halállal ér véget, mint legtöbb filmje, hanem az egymásra talált szerelmesek boldog ölelkezésével. Kedvencem az a jelenet, amelyben a majommá változtatott, díszes öltözékbe bújtatott királyfit kellő pompával az uralkodó elé viszik: a menetet számtalan bámészkodó figyeli, felnőttek és gyerekek, akik különböző méretű csengőket és harangokat szólaltatnak meg, és a színeknek, hangoknak, látványnak egy igen magával ragadó egysége valósul meg.

7. A bűn története (Dzieje grzechu, 1975, Walerian Borowczyk)

A lengyel Walerian Borowczyk „kétarcú” rendező. Sznob filmesztéták az animáció terén végzett munkásságát tartják igazán érdekesnek és értékesnek, az erotikus (játék)filmek terén kifejtett munkássága jóval kevesebb dicséretben részesült. Gyakran nevezték őt „luxuspornográfus”-nak, aki művészetnek álcázva elégíti ki az erotika iránti, kissé alantas igényeket. Tény, hogy játékfilmjeinek színvonala egyenetlen, de a Lengyelországban forgatott A bűn története mindenképpen az életmű egyik csúcspontja. Stefan Żeromski romantikus bűnügyi-szerelmi regényéből Borowczyk hihetetlenül stílusos mozgóképet alkotott, amelyben művészetének minden erénye jelen van, forma és tartalom tökéletes egysége valósul meg. A rendező filmjeiben mindig nagy jelentősége van a tárgyi környezetnek, egy-egy érdekes, szép formájú tárgy külön szerephez is jut. Talán ezzel magyarázható, hogy a néző tökéletesen érzi a szűk polgári lakás fullasztó légkörét, Ewa munkahelye, az iroda monoton unalmát, Monte-Carlo nagyvilági hangulatát, vagy éppen a gyilkosság helyszínéül szolgáló budoár érzéki erotikáját. A címbeli bűnnek ezúttal több jelentése van: a film a szép Ewa elbukásának históriája, aki „jól nevelt” polgárlányból gyilkossá és prostituálttá züllik, vagyis bűnt követ el. Elsőként rögtön a legnagyobbat: szerelmes lesz, és ez a sírig tartó szerelem az, amely erkölcsi és fizikai vesztét okozza. Valóban bűn lenne a szerelem? Borowczyk nem keres mentségeket hősnője számára, a film egész hangulata, képi világa, cselekményvezetése azonban kétséget sem hagy afelől, hogy az igazi felelős a társadalom a maga képmutató, idejétmúlt berendezkedésével, erkölcsi normáival, ahol a legszebb emberi érzés, a szerelem nem bontakozhat ki, mert gúzsba kötik a társadalmi konvenciók.

8. Hair (1979, Milos Forman)

Milos Forman alkotása az akkoriban megszokotthoz képest rekordgyorsasággal jutott el a hazai mozikba: 1979-ben mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, és 1980 januárjában már megvolt a magyarországi premier. A film óriási sikert aratott, ami tulajdonképpen érthetetlen, hiszen a Hairnek nálunk nem volt meg az a kulturális háttere, mint Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban. Mi csupán hírből ismerhettük a musicalt, szerencsésebbekhez valahogy eljutott lemezen vagy kazettán a zene is, de nálunk akkor még nem mutatták be a darabot, sőt igazából az egész hippimozgalom is megkésve gyűrűzött be hozzánk, ráadásul inkább csak a külsőségek szintjén – már amennyit a korabeli magyar társadalom abból még tolerálni tudott. Forman alkotásának egyik nagy érdeme, hogy tulajdonképpen rehabilitálja a hippimozgalmat, amelyen az altamonti Rolling Stones-koncert történései és Charles Manson bandájának gyilkosságai lemoshatatlan foltot ejtettek. A Hair fiatal szereplői nem akarják megdönteni a rendszert, nem tartják rettegésben a békés polgárokat, egyszerűen csak nem akarnak meghalni egy értelmetlen háborúban, embereket ölni a Föld egy távoli pontján, hanem élvezni szeretnék a fiatalságukat, az életet, a szerelmet. A Hair a felhőtlen boldogság ábrázolásától fokozatosan jut el a katartikus fináléig, amely minden idők egyik leghatásosabb jelenete: ahogy az éneklő katonák menetelnek a repülőgép sötét gyomra (a halál) felé, az látszólag fokozhatatlan, Forman mégis fokozza, amikor Berger sírját mutatja, majd a képmező kiszélesedik, és sok száz ugyanolyan sírt látunk a temetőben. Ezzel a nem is túl ravasz operatőri megoldással az egyedi hirtelen általánossá válik, és talán ekkor érezzük meg igazán, hogy egy háborúnak nincsen igazi győztese: elvek, eszmék, országok harcban állhatnak és állnak, maguk az emberek azonban ebben a küzdelemben csakis vesztesek lehetnek. A Hair azonban nemcsak a szívhez szól, hanem a szemnek és fülnek is élményt nyújt: James Rado és Gerome Ragni eredeti dalait Galt MacDermot hangszerelte újjá, és bár sokan „felvizezett diszkó-pop”-ként értékelték a munkáját, szerintem máig korszerű és hallgatható ez a zene. Miroslav Ondrícek operatőrnek rengeteg látványos jelenetet köszönhetünk, és nem maradhat említetlenül a koreográfia sem: a Hairben ugyanis valóban TÁNC-ot láthatunk, és nem gépiesen végrehajtott, látványosan unalmas tornagyakorlatokat, mint egynémely későbbi filmmusicalben, hogy a videoklipekről már ne is beszéljek. A színészek egytől egyig kiválóak, ráadásul énekesként is megállják a helyüket: Treat Williams mint Berger azóta sokunk számára kultikus figurának számít, és mindannyian sajnáljuk, hogy sem ő, sem partnerei hollywoodi karrierje nem szárnyalt igazán magasra. Pedig megérdemelték volna.

9. A nyolcadik utas a Halál (Alien, 1979, Ridley Scott)

Vártam ezt a filmet, hiszen már jóval a hazai premier előtt értesültem róla. A Film, Színház, Muzsika ugyanis 1980-ban színes képekkel illusztrált cikksorozatban számolt be a legfrissebb nyugati sci-fikről, és külön részt szentelt Ridley Scott alkotásának. Pedig nem igazán szerencsés, ha az ember előzetes elvárásokkal ül le megnézni egy filmet, de Ridley Scott zsenijét bizonyítja, hogy az Alien nemcsak hogy megfelelt az elvárásaimnak, hanem jócskán túl is teljesítette azokat. Pedig először vágott verziót láttam, az idegen lény megszületésének képsorát ugyanis a magyar moziváltozatban jelentősen megrövidítették. Ennek hátterében állítólag az állt, hogy a néhai pártfőtitkár, Kádár János és felesége rendszeresen megtekintették a bemutatás előtt álló filmeket (érdekes módon nem igazán a baráti országokból szép számmal érkező opuszokat tüntették ki a figyelmükkel), és az Alien nagyon nem tetszett nekik, különösen az ominózus születési jelenet. Ridley Scott nagy érdeme, hogy számos kollégájával ellentétben megértette, hogy egy igazán jó horror nem a gyomrunkat, hanem az agyunkat veszi célba. Az Alien éppen ezért nem tobzódik a gusztustalan jelenetekben, viszont kitűnően teremti meg a rettegés légkörét, a klausztrofobikus hangulatot annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén kifejezetten hatalmasnak láttatja a Nostromót. Az emberi szervezetből megszülető parazitában a ráktól kezdve az AIDS-ig sokféle metaforát felfedeztek már a hivatásos és amatőr filmelemzők, de én azt hiszem, nem kell feltétlenül materializálni ezt a motívumot. A szörnyeket igazából ugyanis az ember teremti, a legnagyobb félelmeink tulajdonképpen belülről fakadnak, belőlünk születnek, és jómagam e gondolat hatásos és izgalmas megvalósításaként tekintek Ridley Scott alkotására, a legjobb Alien-filmre: az összes többi csak kulloghat mögötte, James Cameron egyébként nagyszerű akciófilmjét is beleértve.

10. Excalibur (1980, John Boorman)

Rajongok a középkorban játszódó filmekért, ám éppen ezért nagyon szigorú is vagyok velük. Szóba se jöhetnek az „időutazásos” filmek a maguk jópofáskodó anakronizmusaival, a karatézó francia testőrök és egyéb agyament marhaságok. John Boorman filmje, az Excalibur tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, mert közel hozta a lovagkor világát, átélhetővé, maivá tette anélkül, hogy bármiféle dramaturgiai és minőségi engedményt tett volna. A kor, amely megelevenedik előttünk, a véres erőszak ideje, ugyanakkor a nemes érzelmeké is, az az időszak, amikor mágia és valóság még szerves egységet alkottak, hogy a történet végére az előbbi átadja helyét az utóbbinak, és a varázslók uralma helyett bekövetkezzék az ész korszaka, amikor az ember már saját kezébe veszi sorsa irányítását, nem a varázslóktól, nem a természetfeletti erőktől várja az útmutatást. Artúr király és lovagjainak történetét sokféle feldolgozásban láttam, de egyik sem volt annyira komplex sem a cselekmény, sem a jellemábrázolás, sem a látvány szempontjából, mint Boorman opusza. A néző szinte a saját bőrén érzi a csatákban ejtett sebeket, és át tudja élni a szereplők által megélt nagy és végletes érzelmeket is. Boorman jelentős – bár mifelénk akkoriban kevésbé ismert – színészeket választott a fontosabb szerepekre: Nigel Terry, Nicol Williamson, Nicholas Clay, Helen Mirren, Cherie Lunghi, Liam Neeson és a többiek eggyé olvadnak a figurákkal, és nem játsszák, hanem élik a szerepüket. A túlpörgetett filmekhez szoktatott mai nézők talán unalmasnak találják az Excaliburt, pedig ezt a történetet csak így lehet és érdemes igazán jól elmondani ahhoz, hogy amit látunk, azt a maga mélységében meg is értsük, a szemünktől az agyunkon keresztül eljusson a szívünkig.

11. Terminátor (The Terminator, 1984, James Cameron)

No, máris itt van egy „időutazásos” film, ami mégis tetszik, bár ezzel még nem mondok ellent korábbi állításomnak, hiszen a Terminátor nem a középkorban játszódik. James Cameron alkotásának cselekményén őszintén szólva számos logikai rés tátong, a rendező azonban olyan hatásosan ábrázolja a történetet, hogy nincs igazán sok értelme a vitatható részleteken lovagolni. Az indítás azonnal megadja a szükséges alaphangot (a főcím vizuális megoldása igazán nagyszerű!): a feszültség onnantól kezdve egy cseppet sem lankad. Miután meghatározza az események alapvető koordinátáit, Cameron fokozatosan avatja be a nézőt a részletekbe. Fokozatosan tudjuk meg, hogy mit is akar az a két férfi Sarah Connortól, és igazából magunk se tudjuk, hogyan lehet elmenekülni egy megállíthatatlan gyilkológép elől. A Terminátor alapvetően vizuális film, amely elsősorban a látvány által hat: Adam Greenberg operatőr és Mark Goldblatt vágó (a Dolph Lundgren-féle A büntető rendezője) kiváló munkát végzett. Az opuszt a hideg színek jellemzik, a jelenetek általában este vagy éjszaka játszódnak, a pörgős képsorokat Brad Fiedel hatásos kísérőzenéje festi alá. Cameron remekül oldotta meg az idősíkok közötti váltásokat is, és különösen a jövőben játszódó képsorok igen nyomasztóak. Számos hasonló filmmel (például a folytatással) ellentétben egyáltalán nem éreztem erőltetettnek sem a szállóigévé vált mondatot („I'll be back!”), sem az időnként megcsillanó humort („Fuck You, Asshole!”). Jók a színészek is, különösen Arnold Schwarzenegger, akinek igen testhezálló az emberi érzelem nélküli kiborg szerepe. Kár, hogy a film elgondolkodtatóan „darkos” világképét maga Cameron hatástalanította a folytatással, amely már egyértelműen – és a szó legrosszabb értelmében vett – látványfilm, émelyítő szentimentalizmussal és ellenszenves cinizmussal megspékelve. Az első Terminátor az emberiség jövőjéről festett populárisan megvalósított, összességében mégis nyomasztó képet, a második viszont sajnos csak a filmművészet sötét jövőjét előlegezte meg, amely azóta egyébként jelenné vált.

12. Az én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette, 1985, Stephen Frears)

Az olasz Pasolini korai játékfilmjei az Örök Város ismeretlen arcát mutatták be a nagyvilágnak: a nincstelenek, a kitaszítottak, a lumpenproletárok Rómáját. Bő húsz évvel később Stephen Frears alkotása is lényegében hasonló szemléletet tükröz: a Temze-parti metropolist, Londont merőben más oldaláról láthatjuk, mint korábban. Mi közünk lehet nekünk egy több mint negyedszázados angol filmhez, amely pakisztáni bevándorlókról szól a Thatcher-korszakban? Nos, sokkal több, mint gondolnánk, hiszen az a problémakör, amelyet a film ábrázol, a mai Magyarországon is égetően aktuális: a kisebbségek helyzete, beilleszkedési problémái, konfliktusai az „őshonos” lakossággal a gazdasági problémák árnyékában, a másság témája a bőrszín és a szexuális identitás vonatkozásában. Ne gondoljuk azonban azt, hogy a hasonló témájú amerikai filmek didaktikus hozzáállásával van dolgunk, a „szeressük egymást, gyerekek!” naiv szentimentalizmusával és plakátízű szólamokkal traktálnak bennünket másfél órán át! Oscar-díjra jelölt forgatókönyvében Hanif Kureishi – aki az új évezredben hazánkban is járt – egy olyan világba vezet be minket, amelyet belülről ismer: a Londonban élő pakisztán bevándorlók közösségébe. Főhőse, Omar halmozottan hátrányos helyzetű: sötét bőrű bevándorló, aki ráadásul a saját neméhez vonzódik. Azon belül sem akárkihez, hanem épp Johnnyhoz, aki egy skinhead társaság oszlopos tagja. Nos, igen, az ellentétek valóban vonzzák egymást, de vajon mennyire tartós ez a vonzalom? Frears stílusosan és mértéktartóan mutatja be a társadalomnak ezt a szeletét: nem tekinti csodabogaraknak sem a bevándorlókat, sem a brit őslakosokat, kerüli a bombasztikus jeleneteket, legyen szó a feszültségek kiéleződéséről vagy éppen a férfiszerelem ábrázolásáról. Kitűnő szereplőket választott, akik közül főleg a Johnnyt alakító Daniel Day-Lewis és a pakisztáni családapa brit szeretőjét megformáló Shirley Anne Field remekelnek. Az én szép kis mosodám realisztikus, mégis optimista képet fest arról, hogy egy multikulturális közösségben elengedhetetlen, hogy az emberek ne egymás mellett, elszigetelődve, hanem együtt, egymást elfogadva éljenek. És most nézzünk körül a saját házunk táján: mi, a hagyományosan vendégszerető magyarok mennyire vagyunk szívélyesek a nálunk letelepedettekkel? Vagy legalább a csak látogatóba érkező turistákkal? Hogyan viszonyulunk a zsidókhoz, arabokhoz, romákhoz, melegekhez stb.? De hagyjuk az idegeneket, nézzük a saját fajtánkat! Mennyire vagyunk toleránsak és befogadóak a határon túli magyarokkal? Mennyire vagyunk jóban a szomszédainkkal egyéni és országos léptékben? Tényleg semmi közünk ahhoz, amit Frears filmje bemutat?

+ 1. Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto, 1975, Luigi Zampa)

A „Cherchez la femme!” mondás igazsága esetemben tökéletesen helytálló e film vonatkozásában is. Luigi Zampa bűnügyi elemekkel átszőtt, kisvárosi társadalmi drámája ugyanis elsősorban a női főszerepet alakító amerikai színésznő, Jennifer O'Neill miatt tartozik a nagy kedvenceim közé. A hölgy ugyanis nemcsak gyönyörű volt, hanem elég jó színésznő is. Zampánál egy tanárnőt alakít, aki akaratán kívül egy különös gyilkosságsorozat kulcsfigurájává válik. Nemcsak szépségével tűnik ki a környezetéből, hanem temperamentumával és bátorságával is. A történet végén még egy tulajdonságára fény derül: naivitására, hiszen a bűnügy megoldása valójában annyira kézenfekvő, hogy talán ezért nem jutott neki sem rögtön az eszébe. A Tisztes honpolgárok erénye a színészi játék (Jennifer mellett Franco Nero, James Mason, Orazio Orlando és Franco Fabrizi nevét érdemes kiemelni), a szicíliai kisváros atmoszférájának érzékletes megteremtése és Ennio Morricone hatásos kísérőzenéje. Nem tartozik az olasz filmművészet csúcsteljesítményei közé, inkább Damiano Damiani nagyközönségnek szánt, populáris politikai krimijeihez áll közel. Ma már valószínűleg sokan elfelejtették, akik valaha moziban megtekintették, pedig érdemes lenne újra látni legalább a televízióban, netán DVD-n.