Death in Venice

Death in Venice

2017. május 17., szerda

SZUBJEKTÍV TOPLISTÁIM 1: A MAGYAR FILMEK

Toplistáim sorát a magyar filmekkel kezdem. Elöljáróban hangsúlyozni szeretném, hogy 100 százalékosan szubjektív toplistáról van szó, amelyről több olyan alkotás is hiányzik, melyeknek egy objektív rangsorban (vagy egy Top 24-ben) nyilván helyük lenne a legjobbak között. Szubjektivitásom legfőbb oka, hogy sajnos nem ismerem a teljes magyar filmtörténetet, jó néhány fontos filmet egyáltalán nem láttam, vagy annyira régen, hogy az élmény nem idéződött fel bennem. De olykor csak arról van szó, hogy az adott műalkotás az általános értékítélet ellenére bennem nem pendített meg semmilyen érzelmi húrt. Hangsúlyozni szeretném azt is, hogy a felsorolás sorrendje nem értékítélet, csupán a bemutatás időrendjét követi.


1. Mici néni két élete (1962, Mamcserov Frigyes)
Az egyik legszerethetőbb filmünk, amely a harmincas évek Európa-hírű magyar vígjátékainak legjobb hagyományait követi, és szerencsére mellőzi az elődökre (azokban pedig elsősorban a női szereplőkre) jellemző modoros beszédstílust. Mamcserov Frigyes opuszát afféle habkönnyű vígjátékként tartja számon a filmtörténet, pedig bizonyos tekintetben korát megelőző alkotás. Egyrészt az idős emberek szerelme (van élet 60 fölött is!) nem tartozik a leggyakoribb filmtémák közé még napjainkban sem. Másrészt a Mici néni két élete cselekménye egy akkoriban merőben újnak számító, tipikus szocialista kezdeményezés, az eltartási szerződés körül bonyolódik. Beszélik, hogy igazából a film is azért készült el, hogy népszerűsítse ezt a kezdeményezést, hiszen a lakáskérdés már akkor égető társadalmi problémának számított. Mamcserov még a humor oldaláról közelített mindehhez: közel húsz évvel később Gothár Péter látásmódja például már egészen más volt a lakáskérdés vonatkozásában (Ajándék ez a nap, 1979). A Mici néni két élete tartós népszerűségének legnagyobb titka persze leginkább a színészi játék: Kiss Manyi valósággal lubickol a címszerepben, méltó partnere Páger Antal, a hazai filmtörténet egyik legnagyobb egyénisége. Az epizodisták közül számomra Fónay Márta, Sulyok Mária, Mezey Mária és Somogyi Nusi voltak a legemlékezetesebbek. A két fiatal főszereplő (Tóth Judit és Szokolay Ottó) picit talán haloványabb, de ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a látszat ellenére ez a film igazából nem róluk szól. 


2. Szegénylegények (1966, Jancsó Miklós)
Jancsó Miklóssal folyton problémák vannak. Pályája legfényesebb korszakában nem számított eléggé elkötelezett, eléggé szocialista filmrendezőnek, míg a rendszerváltás óta egyesek úgy tekintenek rá, mint a régi rendszer kiszolgálójára és kirakatfigurájára, aki – kritikák ide, viták oda – mégiscsak rendszeresen forgathatott. Szó se róla, az ősz Mester mindig is értett a provokáláshoz, és ha nem is lehet vele mindig mindenben egyetérteni, a nézetkülönbségek visszamenőleg sem hatástalanítják legjobb filmjeit. Ezek sorában a Szegénylegények a legfontosabb és legmaradandóbb. Ez volt ugyanis filmgyártásunk első olyan alkotása, amely a legmodernebb nemzetközi filmnyelvet beszélte, miközben egyszerre szólt hozzánk, magyarokhoz és az egész világhoz. A magyar nézők, a magyar kritikusok nem mondhatták ki, de a külföldiek megfogalmazták, hogy Jancsó alkotása csak látszólag szól a betyárvilág felszámolásáról, igazi témája az 1956-os forradalmat követő megtorlások, amelyek az 1960-as évek közepén nagyon is élő, eleven sebek voltak, ezért sem lehetett róluk nyíltan beszélni. Hogy a Szegénylegények a szókimondás korszakában sem veszített erejéből és jelentőségéből, az már egyértelműen a formai eszközöknek köszönhető: a jellegzetesen „jancsós” stíluselemeket valószínűleg azok is felismerik, akik egyáltalán nem kedvelik a direktor munkáit. Somló Tamás operatőr maximálisan kiaknázta a fekete és fehér színekben rejlő valamennyi esztétikai és drámai hatást: az ő érdeme is, hogy a Szegénylegények nemcsak tartalmilag, hanem vizuálisan is kivételes élményt nyújt. 


3. A tanú (1969, Bacsó Péter)
Van, aki ezt a filmet nem ismeri? Kicsit talán már unhatjuk is, hiszen némi túlzással hetente felbukkan a tévéműsorban, és félő, hogy olyan kötelező néznivaló lesz belőle, mint a régi rendszerben a heroikus szovjet filmekből november 7-e környékén. Ahogyan a Szegénylegények volt a jellegzetes jancsói stílus első darabja, úgy A tanú számít a tipikus Bacsó-szatírák nyitányának. Mint az köztudott, a filmet csak tíz évvel az elkészülése után mutatták be, ennek ellenére egy cseppet sem öregedett a dobozban töltött évek alatt. Jómagam is megértettem, miről van szó, noha az ötvenes években még nem éltem, és nem is tudtam túl sokat arról az időszakról. A tanún úgy szórakozott az ember, hogy közben tudta: amin nevet, az annak idején véresen komoly valóság volt. Mindazonáltal úgy gondolom, réges-rég elfeledtük volna ezt a filmet, ha nem lenne több jobb-rosszabb poénok egymásra halmozásánál. Bacsó azonban rendkívül érzékletesen szemléltette, hogy a rendszer abszurditása igazából abban nyilvánul meg, hogy miközben látszólag az egyszerű emberekért van, valójában tudomást sem vesz róluk: nem az eszme van az emberekért, hanem pont fordítva. A tanú ugyanakkor iskolapéldája annak is, hogy a magyar színészek igenis jók, ha testhezálló szerepeket kapnak, és egy rutinos mesterember irányítja őket. Kállai Ferenc Pelikánja emblematikus figurája a magyar filmtörténetnek, akárcsak Őze Lajos Virág elvtársa. A többi színész is egytől egyig kiváló, most csak személyes kedvencemet, Versényi Idát emelem ki Gogolák elvtársnő szerepében. 


4. Szindbád (1971, Huszárik Zoltán)
A magyar filmgyártás egyszeri csodája, időtálló remekmű. Abban a korban, amikor a rendezők vagy kiszolgálták a rendszert, vagy azon munkálkodtak, hogy virágnyelven beszóljanak neki, Huszárik a politikai felhangokat mellőzve egy kortalan remekművet alkotott a szerelemről, az elszalasztott lehetőségekről, az elmúlásról. Az 1970-es években sokszor ment ez a film a televízióban, gyerekként láttam először. Egy kukkot nem értettem belőle, unalmas marhaságnak tartottam. Na ja, hát nem véletlen, hogy már a maga idejében is csak 18 éven felülieknek ajánlották a megtekintését. És nyilván nem azért, mert a gyönyörű és tehetséges Szegedi Erika meztelenül is látható benne, hanem azért, mert kell valamennyi leélt élet ahhoz, hogy az ember ráérezzen a Szindbád mondanivalójára. Ahogy öregszem, úgy válik Huszárik mesterműve egyre személyesebb élményemmé. Talán csak Alain Resnais tíz évvel korábbi remeklése, a Tavaly Marienbadban (1961) bánik ilyen mesterien az idősíkokkal, mint a Szindbád. A két alkotás közötti különbség viszont Huszárik javára szól, ugyanis a Tavaly Marienbadban esetében nem lehet nem észrevenni bizonyos mesterkéltséget, míg a Szindbád mentes mindettől. A néző egy pillanatra sem érzi zavarónak az időtlenséget, hogy múlt, jelen és jövő nem különülnek el egymástól, mert az alkotók egyszerre tudják megmutatni az örökkévalóságban a pillanatot, és a pillanatban az örökkévalóságot. Bár a színészek (Latinovits, Ruttkai, Dayka és a többiek) egytől egyig kiválóak, Huszárik filmje sokkal komplexebb élményt nyújt a parádés alakításoknál: páratlan vizualitása és mély, de egyáltalán nem szájbarágós gondolati tartalma révén szemnek és agynak egyaránt balzsam. Jól látta a korabeli filmkritikus: „Előreláthatólag kevesek filmje lesz ez; de ezek a kevesek újra meg újra vissza kívánnak majd járni ehhez a filmhez, hogy újra kortyinthassanak költőisége, nosztalgiája, technikai és vizuális tökéletessége tiszta forrásvizéből.” 


5. Fotográfia (1973, Zolnay Pál)
Véletlen felfedezést jelent számomra ez a film, mert a maga idejében nem láttam, kilencéves gyerekként ugyanis fel sem merült bennem, hogy megnézzem. Néhány éve viszont a Duna Tv vetítette, és valahogy elcsíptem a kezdést. Az első néhány percben csak amolyan „háttérfilm”-ként ment, miközben egész mással foglalkoztam, aztán azon vettem észre magam, hogy már nem csinálok semmi mást, csak ezt a filmet nézem. Pedig fekete-fehér alkotásról van szó, félig-meddig dokumentumfilmről. Nem lehet nem észrevenni némi hasonlóságot Antonioni mesterművével, a Nagyítással (1966), a különbség azonban nagyobb és jelentősebb. Antonioni alkotása ugyanis a világ megismerhetőségét kérdőjelezi meg, míg Zolnayé éppen hogy arról szól, hogy a valóság feltárható és megörökíthető (fényképen vagy filmen is), amennyiben a művészt őszinte érdeklődés vezeti, és nem a témát (és saját koncepcióját) nézi, hanem magát az embert. Talán nincs is még egy olyan alkotója a hazai filmtörténetnek, mint az 1995-ben elhunyt Zolnay, aki ennyire őszintén érdeklődött az emberek iránt, aki műdrámák és kitalált életutak helyett valódi sorsokat akart bemutatni a nézőknek. Ugyanakkor távol állt tőle mindenféle bulvárérdeklődés: a valaha elkövetett gyilkosságok esetében sem a szenzáció, a szörnyűséges részletek érdekelték, hanem a miértek, az indítékok, az érzelmek és indulatok, illetve ezek kiindulópontja, maga az ember. Csendes remeklés a Fotográfia, semmi harsányság, semmi mesterkéltség, nem csoda, hogy a múló filmdivatok, a szemkápráztató filmlátványosságok lázában élő nagyközönség soha nem figyelt fel rá. Talán egyszer eljön az ő ideje, amikor a szuperhősök emberfeletti kalandjai helyett az embereket érdekelni kezdi a valóság is, amely körülveszi őket, és amelyet nem akkor tudunk megváltoztatni, ha menekülünk előle, és nem veszünk tudomást róla. 


6. 141 perc a Befejezetlen mondatból (1974, Fábri Zoltán)
Nem a Körhinta? Nem az Édes Anna? Nem A Pál utcai fiúk? Nem az Isten hozta, őrnagy úr!? Nem Az ötödik pecsét? Hát nem. A Déry Tibor regénye alapján forgatott 141 perc a Befejezetlen mondatból állítólag soha nem tartozott Fábri legjobb filmjei közé, és az elmúlt évtizedek sem tettek jót neki. Én ezt nem tudom és nem is akarom eldönteni, de az egészen biztos, hogy amikor a közelmúltban újra megtekintettem, egyáltalán nem éreztem azt, hogy valamilyen poros (film)múzeumi darabot nézegetek. Némi nosztalgia persze tagadhatatlanul erőt vett rajtam egy letűnt korszak iránt, amikor a magyar filmrendezőknek még nem az volt az életcéljuk, hogy külföldi sikerrecepteket, sikerfilmeket próbáljanak egy egészen más szellemi és főleg anyagi környezetbe átemelni. Fábri opusza jellegzetes darabja annak az – általam „impresszionistá”-nak nevezett – irányzatnak, amely elsősorban a korábrázolásban, a hangulatfestésben jeleskedik; a történet, a mondanivaló, ha nem is lényegtelen, mindazonáltal akaratlanul is csak másodlagos fontosságú. A 141 perc a Befejezetlen mondatból számomra inkább a képek, mint a szavak filmje: arcokat, tekinteteket, tárgyakat sokkal inkább fel tudok idézni belőle, mint konkrét mondatokat. Őszintén bevallom, hogy hazai művészeink közül sem Bálint András, sem Sáfár Anikó nem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, de Fábrinál mindketten kifejezetten jók. Ugyanez mondható el a többiekről is: annyian vannak, hogy felsorolásuktól eltekintenék. Talán erőltetett a hasonlat, de számomra Fábri volt „a magyar Luchino Visconti”, aki színészeiből mindig ki tudta hozni a maximumot. 


7. Herkulesfürdői emlék (1976, Sándor Pál)
Tudom, hogy száz emberből nyolcvan a Régi idők fociját (1973) emelné be a maga listájába, a maradék húsz pedig a Ripacsokat (1981), de az én szívem csücske Sándor életművéből egyértelműen a Herkulesfürdői emlék. Az alaphelyzet vígjátéki (egy férfi álruhában bujkál üldözői elől), a megvalósítás azonban drámai. A Tanácsköztársaság leverése után játszódik a film, ami ma már elegendő indok lenne arra, hogy gyanakodva nézzük, hiszen „a dicsőséges 133 nap” megítélése napjainkban már nem egészen ugyanaz, mint 1976-ban volt. Az alkotók szerencsére nem merültek el túlságosan a politikai vonatkozások ecsetelésében, inkább egy női mikrovilágot próbáltak ábrázolni egy férfi szemével. És máris kedvenc filmtípusomnál, az „impresszionista” filmeknél vagyunk, köszönhetően elsősorban Ragályi Elemér kiváló operatőri munkájának. De az is tagadhatatlan, hogy maga a történet sem érdektelen, sőt azt is mondhatjuk kicsit ide nem illő szóval, hogy: izgalmas. A koronát pedig minderre a színészi játék teszi fel: az amatőr Holman Endre azóta kiváló orvosként ténykedik, mindazonáltal nem kizárt, hogy jó színész is lehetett volna belőle. Hiszen aki megállja a helyét olyan színésznagyságok mellett, mint mondjuk Szabó Sándor, Garas Dezső, Pécsi Ildikó, Kútvölgyi Erzsébet, Margitai Ági és Temessy Hédi, abban „van valami”. Külön kell szólni az idős hölgyekről, akik az egész történet zamatát adják, elsősorban Dajka Margit és Patkós Irma nagyszerű és csipkelődő párosáról. És a végére hagytam egyik (akkor még fiatal) kedvencemet, az egzotikus szépségű olasz Carla Romanellit, aki akkoriban többször filmezett nálunk. Fotogén szépség volt, gyakran vetkőzött (Sándornál is), mindazonáltal színésznőként is tudott mit nyújtani. Az 1980-as évek közepén szakított a filmezéssel. 


8. Egy erkölcsös éjszaka (1977, Makk Károly)
Még egy „impresszionista” magyar remekmű az egyik legnagyobb magyar rendezőtől, Makk Károlytól. Tudom, tudom, egy sznob listán inkább a Szerelemnek (1970), a Ház a sziklák alattnak (1959), netán az Egymásra nézvének (1982) kéne szerepelnie, egy populárisabb rangsorban pedig a Liliomfinak (1954), na de itt kerül képbe a címben említett szubjektivitás. A „bordélyfilmek” az 1970-es évek vége felé világszerte népszerűek voltak: a cseh Finom kis bordély és a francia Luxusbordély Párizsban viszonylag hamar eljutottak hozzánk, az olasz Salon Kittyt viszont jelentős késéssel láthattuk. Makk természetesen jóval nagyobb művész annál, hogy beérje a miliő ürügyén a csupasz hölgyek parádéjával. Sőt ezen a téren inkább visszafogottnak mondható: tényleges meztelenséget ugyanis alig látunk, a helyszín hangulatát mégis tökéletesen érezzük. Némi túlzással azt is mondhatnám, egy „megfordított” Herkulesfürdői emléket nézhetünk végig: az egyikben a szanatórium, a másikban a bordély a mikrovilág; Sándornál a szanatóriumban élők nem tudják, hogy kicsoda valójában Galambos Sarolta, míg Makknál a Mama nem sejti, kik is ezek a kedves hölgyek fia szállásadónőjénél. Az utolsó jelenetben, a búcsú pillanatában azonban megsejtjük, hogy a Mama talán mégsem olyan naiv, mint amilyennek gondoltuk, valójában egy nagyon is bölcs asszony, aki számára fia jövője a legfontosabb, a többi nem számít. Az Egy erkölcsös éjszaka – mint Makk minden alkotása – parádés alakításokra ad lehetőséget: nem akarok mindenkit felsorolni, csak a két női főszereplőt emelném ki. A Mama szerepében Makay Margit egy szeretni való, tisztességben megőszült asszonyt játszik, olyasvalakit, aki egész életét alighanem a Tízparancsolat jegyében élte anélkül, hogy ezt áldozatnak érezte volna. A Mutter szerepében Psota Irén a színjátszás magasiskoláját nyújtja, és túlzás nélkül mondhatom, hogy a hazai színjátszás történetének egyik legeredetibb, legsokoldalúbb tehetségét tisztelhetjük benne. 


9. Angi Vera (1979, Gábor Pál)
Méltatlanul került ki a kollektív filmemlékezetből Gábor Pál legragyogóbb alkotása, az Angi Vera, pedig több okból is kitüntetett helye van a magyar filmtörténetben. Megannyi, rébuszokban beszélő vagy esetleg hazug filmmel szemben nyíltan és őszintén szólt az 1950-es évekről. Valószínű persze, hogy mindent nem mondhatott ki és nem mutathatott be, de ami átcsúszott a cenzúrán, az is nagyon újszerű, eleven és döbbenetes erejű volt. A tanú szatirikus szemszögből idézte fel az ötvenes éveket, az Angi Vera viszont a realista dráma eszközeivel él. Mindkét film hőse egy tiszta lelkű ember: Pelikán, a gátőr és Angi Vera, az ápolónő. Mindketten bekerülnek a rendszer fogaskerekei közé, de Pelikán többé-kevésbé sértetlenül kerül ki a megpróbáltatásokból, a rendszer minden abszurditása lepereg józan paraszti eszéről, igazából még a frázisokat sem tudja bebiflázni, annyira nem érti a tartalmukat. Ami többnyire nincs is. Angi Vera sokkal rosszabbul jár, őt ugyanis valóban bedarálja a rendszer, amellyel egyre inkább azonosul, miközben maga számára is észrevétlenül feladja őszinteségét, szókimondását, gerincességét, vagyis az összes olyan tulajdonságát, amelyek miatt a Párt felkarolta, hogy hű pártkatonát faragjon belőle. Muskát Máriát viszont a Pártnak nem sikerül ugyanígy „betörnie”. Az utolsó képsorban Verát látjuk, amint a Párt kényelmes autójának ablakán kitekintve megpillantja a mostoha időjárásban fáradságosan előrehaladva kerékpározó Muskátot, akit persze az autó hamar maga mögött hagy. Szimbolikus, mégsem szájbarágós képsor: szavaknál is érzékletesebben ábrázolja, hogy milyen jövő várt azokra, akik behódoltak a Pártnak, és azokra, akik kívül maradtak. Mondani sem kéne, hogy az Angi Vera persze a színészek filmje is, mindenekelőtt a címszerepet alakító Pap Veráé. A világhírű filmrendező, Marco Ferreri például állítólag annyira el volt ragadtatva Vera játékától, hogy szerepet ajánlott neki. A közös munka végül mégsem valósult meg, de ez már egy másik történet. 


10. Megáll az idő (1981, Gothár Péter)
Az 1950-es évek szörnyűségeit bemutató magyar filmek többsége az 1980-as évek elején még nem készült, nem készülhetett el, de Gothár Péter már 1981-ben egy jóval kényesebb témához nyúlt. A Megáll az idő ugyanis nem más, mint az 1956-os forradalmi hevület elmúlásának, az alkalmazkodásnak és megalkuvásnak a krónikája, a „kádári konszolidáció” megszületésének érzékletes képe. Szembenézni mindazzal, hogyan váltunk megalkuvókká, nem volt éppen kellemes élmény, különösen annak fényében, hogy a „hogyan váltunk hősökké?” filmek csak később jöttek. Gothár filmjét teljesen – de szerencsére nem unalmasan – áthatja a politika, ahogyan ez egyébként is jellemző volt arra a korra. A Megáll az idő egyik operatőri bravúrja, hogy a korábrázolás tökéletesen „átjön” a filmvászonról, és hitelesnek hat, noha a megvilágítás, a színek használata tulajdonképpen természetellenes, de hát maga a kor is az volt. A diktatórikus vezetés alatt álló iskola remek szimbóluma az akkori magyar társadalomnak, amely uniformizálni és ellenőrzés alatt tartani akart mindenkit, esetenként például váratlan ellenőrzések (razziák) formájában. Voltak persze, akik a maguk módján megpróbálták az igazi értékeket továbbadni a diákoknak, mint például Szombathy tanár úr, vagy olyanok, akik a nyíltság és őszinteség fontosságát hangsúlyozták, mint például Malacpofa tanárnő, de ugyan, ki tudhatta, vajon nem provokáció-e mindez egy olyan társadalomban, ahol a túlélés legbiztosabb módja, ha az ember befogja a pofáját, és hallgat, még inkább lelkesen tapsol a hivatalos frázisoknak. Gothár nem ítéli el a felnőtteket azért, mert felismerték, hogy az ellenállás ideje már elmúlt, és még nem jött el újra, ezért alkalmazkodni és túlélni kell. Sokkal kritikusabb a fiatalokkal, a jövő zálogaival, hiszen 1956 is elsősorban a fiatalok forradalma volt. De ez az új ifjúság már nem biztos, hogy alkalmas egy új forradalomra, hiszen lázadásuknak nincs meg az igazi belső indítéka, csak a külsőségek, mint például a pornó, a kóla és a rock and roll. Az utolsó képsorok egyikén a főhőst látjuk, amint bakaként illuminált állapotban vizel egy házfalra. Némasága ellenére beszédes jelenet, mindennél jobban elmondja, hogy a címnek megfelelően valóban megállt az idő. Megkockáztatom, azóta is csak csigalassúsággal megy előre... 


11. Jób lázadása (1983, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna)
A magyar filmgyártás egyik legszebb filmje Gyöngyössy Imre és Kabay Barna nevéhez fűződik. Ez a megállapítás főleg Kabay életművének frissebb darabjai ismeretében hangzik meghökkentően, pedig tökéletesen fedi a valóságot. A Jób lázadása korosodó zsidó házaspárja valamennyi gyermekét eltemette, ezért örökbe fogad egy katolikus kisfiút a lelencházból, hogy életüknek legyen folytatása. A rakoncátlan kisfiú nehezen szokja meg az új környezetet, de végül alkalmazkodik hozzá, sőt meg is szereti nevelőszüleit, és kész elfogadni az új hitet. A történelem azonban beleszól a család életébe: a házaspárt elhurcolják, és az igaz szülői szeretet legszebb és legfájdalmasabb bizonyítékaként megtagadják sajátjukként nevelt gyermeküket, hogy megmentsék őt. Gyöngyössyék finom érzékenységgel ábrázolják a nevelőszülők és a kisfiú fokozatosan szeretetté mélyülő kapcsolatát, érzékletesen mutatják be a vidéki életet és a zsidó életformát. Szerencséjük volt a kisfiút alakító Fehér Gáborral, még inkább a felnőtt színészekkel. Zenthe Ferencre sokan máig Eke Mátéként (A Tenkes kapitánya) emlékeznek, pedig az öreg Jób megformálásával fényesen bizonyította, hogy drámai szerepekben is képes nagyot alakítani, anélkül hogy egy pillanatra is mesterkélt lenne. Méltó partnere Temessy Hédi, aki filmgyártásunk egyik legérdekesebb színésznője volt. Artikulációját jómagam számos filmben éreztem problémásnak, mindazonáltal ebben a szerepben egy percig sem láttam modorosnak, mert élte, és nem játszotta a szerepét. Ezt tényleg csak a legjobbak tudják. A Jób lázadása számomra sokkal katartikusabb élményt jelentett, mint a haláltáborok szörnyűségeinek bemutatását halmozó, esetenként a hatásvadászat csapdájába eső, bár általában jó szándékú filmek (természetesen nem az Ilsa-produkciókhoz hasonló, aberrált szexhorrror opuszokra gondolok). Titka valószínűleg ugyanaz, mint Zolnay Fotográfiájának: nem a témában rejlő hatásvadász lehetőségek érdekelték az alkotókat, hanem az emberi sorsok és életek. Valószínűleg a külföldi nézők is ezt értékelték benne, talán ezért kerülhetett 1984-ben a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjának várományosai közé. (Bergmannal szemben veszíteni egyáltalán nem szégyen.) 


12. Esti Kornél csodálatos utazása (1994, Pacskovszky József)
Listám vége felé elgondolkodtam azon, mit kéne még feltétlenül belevenni ebbe a rangsorba. Talán Ranódy László emlékezetes drámáját, az Árvácskát (1976)? Vagy a mindmáig a magyar közönségfilm etalonjának számító Dögkeselyűt (1982)? Vagy Tímár Péter tabukat feszegető, műfaji kísérletként is értelmezhető kamaradrámáját, amely Shakespeare nyomán a Mielőtt befejezi röptét a denevér (1988) címet kapta? Címek tucatjai suhantak át a fejemen, de egyvalami közös volt bennük: mindegyik 1990 előtt készült. Tényleg ennyire nem tudok valóban emlékezetes magyar filmet mondani 1990 utánról? Egyet azért találtam, az Esti Kornél csodálatos utazását. Pacskovszky József alkotása ugyan Kosztolányi legendás regényhőséről szól, mindazonáltal számomra nem a Kosztolányi-specialistának mondható Ranódy László, hanem inkább a Krúdy-műből forgatott Huszárik-mestermű, a Szindbád követőjének tűnt. Mint a többször emlegetett Fotográfiát, az Esti Kornél csodálatos utazását is véletlenül fedeztem fel a tévéműsorban, egy balatoni nyaralás egyik csendes estéjén. Magával ragadott a hangulata, máig erre emlékszem a legjobban. Gondolatilag, képileg nem érzem annyira erősnek, mint Huszárik filmjét, mindazonáltal annak bizonyítékaként él az emlékeimben, hogy filmgyártásunk legszebb hagyományainak lenne, lehetne méltó folytatása. Tudom, hogy a világon csak egyetlen dolog állandó: maga a változás, és nem lehet ugyanúgy filmet készíteni, mint 30-40-50-nagyon sok évvel ezelőtt, hiszen a feltételek is mások. Vannak persze figyelemre méltó új alkotók most is, de amennyire én meg tudom ítélni, többségük a forma bűvöletében él (ez sajnos nem csak hazai jelenség), és a „mit mondok” helyett inkább a „hogyan” dominál. 


+1. Macskajáték (1974, Makk Károly)
És még egy Makk-film ráadásként, és ez sem a direktor kanonizált alkotásai közül! A Macskajáték a maga idejében megosztotta a kritikusokat és a közönséget, és az azóta eltelt évtizedek sem változtattak jelentősen a megítélésén. Ebben nem akarok igazságot tenni, de az biztos, hogy számomra nagy élmény volt látni ezt a filmet, az első perctől az utolsóig élveztem. Igen, ez is egy „impresszionista” alkotás, amely nálam szinte mindig tuti nyerő. Tudom, hogy az eredeti Örkény-darab hangvétele nem ilyen, de hozzám Makk nosztalgikus, elégikus stílusa közelebb áll, és engem az sem különösebben izgat, hogy a filmből épp a címadó macskajáték maradt ki. A két szerető nővér, Erzsi és Giza évek óta távol élnek egymástól. Erzsi, azaz Orbánné Magyarországon éli az idős asszonyok egyhangúan unalmas életét, amelybe a nagyvilági Paula barátsága és a nyugdíjas operaénekes, Csermlényi Viktor színre lépése hoz némi elevenséget. Orbánné beleszeret az idős amorózóba, akire azonban a fondorlatos Paula is kiveti a hálóját. A Németországba férjhez ment Giza rendezett anyagi körülmények között él, de halálos beteg. Ezt titkolni próbálja testvére előtt, akit rá akar beszélni arra, hogy menjen ki hozzá, és éljenek együtt ugyanolyan megértésben és boldogságban, mint lánykorukban. Orbánné halogatja az utazást, Csermlényi iránti érzelmei marasztalják, de mire rádöbben Paula mesterkedéseire, már késő: Giza halálhírét hozza a postás. Makk zseniálisan ötvözi egymással a múltat és a jelent, a fikciót és a valóságot. Finom érzékenységgel ábrázolja szereplőit, és bár tudjuk, hogy Giza a legjobbat akarta testvérének, de megértjük Orbánnét is, aki a „gulyáskommunizmus” szürke és lélektelen világában utoljára próbálja átélni a legszebb emberi érzést, a szerelmet. Listámon a Macskajáték a negyedik olyan film, amelyben Dajka Margit szerepel, és ez a mennyiség nem is csoda, hiszen utolérhetetlenül színes és sokoldalú személyiség volt, élvezet nézni őt, akármit játszik is. Bulla Elmának sokkal kevesebb eszköz állt rendelkezésére Giza megformálásához, hiszen jószerivel csak telefonkagylóval a kezében látjuk (a történet alapját kettőjük telefonbeszélgetései és levelezése jelentik), a hangjával azonban tökéletes illúziót teremt. Makay Margit Paulája és Balázs Samu Csermlényije szintén remek epizódalakítás, a többiekről nem is szólva. Kevesen tudják, hogy – abszolút megérdemelten – a Macskajáték is Oscar-jelölt volt: Fellini Amarcordjával (1973) szemben maradt alul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

HALÁL VELENCÉBEN

Thomas Mann 1912-ben megjelent kisregénye (más besorolás szerint: novellája), a Halál Velencében egyike a nagy német író legjelentősebb és...