Legjobb barátaimmal egy privát filmklubot működtetünk, melynek programjában a közelmúltban Roman Polański szellemes horrorparódiája, a Vámpírok bálja (1967) is szerepelt. A történet egyik legviccesebb epizódfigurája a meleg vámpír, Herbert von Krolock, akit Iain Quarrier alakított. Bár többször is láttam már ezt a filmet, csak most ütött szöget a fejembe, hogy tulajdonképpen ki is ez a srác? Azt a dandy típust képviselte, amely a hatvanas években meglehetősen népszerű volt a brit filmvilágban – lásd még Terence Stamp, David Hemmings, Michael Caine –, mégsem lett belőle olyan közismert színész, mint említett kollégáiból. Még a szintén dandy Martin Potternél (az 1969-es Fellini-Satyricon főszereplője) is hamarabb feledésbe merült. Szóval feltámadt bennem a filmtörténész, és utánanéztem, ki is volt Iain Quarrier.
A kezdetek
Az első meglepetés, hogy a hatvanas évek trendi brit fiatalembereinek egyik szimbóluma valójában kanadai: 1941. április 12-én született Montréalban. Bár az is igaz, hogy a 2011-ben megjelent Stardust Memories: Talking About My Generation című kötet szerint Iain valójában Skóciában született, de tényleg Montréalban nevelkedett. Apja egy prédikátor volt, akit soha életében nem látott. Anyja annyiszor ment férjhez, hogy Iain a negyedik pasi után már nem számolta tovább a pótapukákat. Mondhatni, hogy a fiút az utca nevelte: mindenféle zűrös ügyekbe keveredett, még tízéves sem volt, amikor valami bunyóban betörték az orrát. Tizennyolc éves korában belépett a Királyi Haditengerészethez, ahol pilótaképzésben vett részt. Idővel rájött arra, hogy a katonaélet mégsem neki való, és húszéves korában már azon fáradozott, hogy mielőbb kibújhasson az egyenruhából. Nem volt könnyű dolga, de a felettesei végül belátták, hogyha valaki ennyire nem akarja viselni a mundért, abból úgysem lesz soha igazán jó katona. Huszonkét éves korában került kapcsolatba a filmvilággal. Az 1964-ben bemutatott The Fledglings című független filmben szerepelt először. A négyszereplős fekete-fehér produkció két fiatalemberről szól, akik filmet szeretnének készíteni. Hogy a kiszemelt producertől pénzt szerezzenek, gyakorlatilag el akarnak adni neki egy lányt, ám a zagyva történet azzal ér véget, hogy a lány és a producer faképnél hagyják őket. Valószínű, hogy ezzel a szereppel Quarrier rögtön el is tűnt volna a süllyesztőben, szerencséjére azonban egy partin találkozott Roman Polańskival. A Lengyelországból emigrált tehetséges rendező épp az Iszonyat (1965) című lélektani horrort forgatta Londonban a francia Catherine Deneuve főszereplésével. Roman bevette a stábba Iaint, akit a filmkészítés technikai oldala is érdekelt, és mellesleg igen jól ismerte a cselekmény helyszínéül szolgáló Kensingtont. Quarrier később elmondta, hogy a Polańskival való találkozása döntően megváltoztatta egész életét: rengeteget tanult tőle a filmekről és a filmkészítésről.
Zsákutca
Polański saját bevallása szerint már akkor a Zsákutca (1966) című személyesebb filmjére készült, amelyre a kereskedelmi sikernek szánt Iszonyattal akart pénzt szerezni. Nem túl szerencsés kezdetként azonban sem a Paramount Pictures, sem a British Lion Films nem találta támogatásra érdemesnek az Iszonyatot. A forgatáshoz végül a Compton Films adott pénzt. A cég soft-sex filmek forgalmazásával vált ismertté a szakmában, s bevételei egy részéből olyan filmtörténeti klasszikusok elkészítését támogatta, mint például a francia Tavaly Marienbadban (1961, Alain Resnais), az olasz Máté evangéliuma (1964, Pier Paolo Pasolini) és a dán A vörös palást (1967, Gabriel Axel). Az expresszionista hatáselemeket (falból kinyúló, fojtogató kezek; széthasadó falak stb.) is felvonultató Iszonyat meglepően jó kritikákat kapott, ráadásul kereskedelmileg kifejezetten sikeres volt, ezért a Compton Films hajlandó volt a következő Polański-opusz, a Zsákutca finanszírozására is. A fekete humorú thriller cselekménye szerint két sebesült bűnöző (Lionel Stander és Jack MacGowran) lerobban a kocsijával egy tengerparti úton. Amíg főnökük, egy bizonyos Katelbach megérkezik, egy közeli várkastélyban húzzák meg magukat, amelynek a különc George (Donald Pleasence) és francia felesége, Teresa (Françoise Dorléac) a tulajdonosai. Iain alakította a Christopher nevű mellékszereplőt, a George-ékhoz látogatóba érkező házaspár fiát, akivel Teresa flörtöl. A forgatás még 1965-ben elkezdődött Lindisfarne szigetén, abban a XVI. századi várban, ahol Polański öt év múlva a Macbeth (1971) néhány jelenetét is felvette. A Zsákutca részt vett az 1966-os nyugat-berlini filmfesztiválon, ahol elnyerte a fődíjat, az Arany Medvét. A női főszerepre szóba került az akkor még pályakezdő Jacqueline Bisset (végül egy kisebb szerepet kapott), forgalmazási okokból azonban Polański inkább egy ismertebb színésznőt választott, méghozzá Catherine Deneuve nővérét, Françoise Dorléacot. Egy évvel az ősbemutató után, 1967. június 26-án Dorléac egy tragikus országúti balesetben életét vesztette. Nizza közelében elvesztette az uralmát bérelt autója fölött, amely felborult és kigyulladt. A huszonöt éves színésznő a járműben rekedve elevenen elégett.
Vámpírok bálja
Polański és állandó forgatókönyvírója, Gérard Brach egy osztrák sítúrán találta ki a Vámpírok bálja (1967) sztoriját. Egy tündérmesét képzeltek el, amely horrorba fordul. Az idős Abronsius professzor és kétbalkezes segédje, Alfred egy kis erdélyi faluban vámpírok nyomát követve jut el Von Krolock gróf kastélyába. Abronsiust a tudományos érdeklődés vezérli, Alfred pedig meg akarja menteni a fogadós csodaszép lányát, Sarah-t, akit a gróf magával hurcolt, hogy a közelgő vámpírbál fő attrakciója legyen. A gróf szintén vámpír fia, Herbert viszont a szó minden értelmében Alfredra feni a fogát… Polański saját magára osztotta Alfred szerepét, Sarah-ét pedig Jill St. Johnnak szánta. A Filmways Inc. tulajdonosa, Martin Ransohoff megvásárolta a Zsákutcát amerikai forgalmazásra, és felajánlotta, hogy finanszírozza a Vámpírok bálja forgatását, amely Polański első színes filmje volt. Hozzátette, hogy kapcsolatai révén az MGM vállalni fogja a széles körű forgalmazást. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a női főszerepet a pártfogoltja, Sharon Tate játssza, akiből minden idők egyik legnagyobb filmsztárját akarta faragni. Polański kissé kelletlenül elfogadta ezt a feltételt, de eleinte kifejezetten nyersen bánt a tapasztalatlan színésznővel. Később nemcsak megenyhült irányába, hanem bele is szeretett: Alfred és Sarah szerelme a filmvásznon Roman és Sharon kibontakozó szerelmének lenyomata is. Említsük meg, hogy a Zsákutca két fontos szereplője is látható a Vámpírok báljában: Jack MacGowran mint Abronsious professzor és Iain Quarrier mint Herbert von Krolock. (Apját Ferdy Mayne alakította.) A film egyik legviccesebb jelenete, amikor Alfred menekülni próbál „a vámpír csókja” (valójában a nyakharapás) elől. Rémülten hátrál a négyszögletes folyosón, és észre se veszi, hogy ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult, és ahol Herbert türelmesen – és harapásra készen – várja. A Vámpírok bálját a forgalmazó MGM durván megvágta és átszerkesztette, s a csonkolt változat az Egyesült Államokban megbukott. A tengerentúlon csak Sharon Tate halála után mutatták be a rendezői változatot, amely ma már kultuszfilmnek számít, musical is készült belőle.
Feminizmus és pszichedélia
Jane Arden (1927–1982) a walesi kultúra sokoldalú személyisége volt: dalszerző, költő, forgatókönyvíró és rendező. Egyik legismertebb filmje, a Separation (1968) egy középkorú nő életét mutatja be házasságának felbomlása után. A forgatókönyvet Arden írta saját életének motívumai alapján, ő volt a főszereplő is, míg a rendezést a művésznő egyik állandó munkatársa, Jack Bond vállalta. Arden elsősorban feminista témákkal foglalkozott, különösen a nők kiszolgáltatottságát, kizsákmányolásuk módjait próbálta feltárni. Érzékeny, depressziós személyiség volt, 1982-ben önkezével vetett végett az életének. A javarészt fekete-fehérben forgatott Separationben Iain alakította a szeretőt. Ne hagyjuk említetlenül, hogy kifejezetten ehhez a filmhez íródott a legendás Procol Harum együttes egyik dala, a Salad Days (Are Here Again), az instrumentális kísérőzene pedig az együttes orgonistája, Matthew Fisher, valamint Stanley Myers nevéhez fűződik. A javarészt fekete-fehér film színes jeleneteit az új évezredben a DVD- és a Blu-ray kiadás számára restaurálták.
1968-ban készült el Joe Massot hányatott sorsú pszichedelikus filmje, a Wonderwall. A történet egy különc professzorról, Oscar Collinsról szól, akinek a szomszédságában egy fiatal fotós él a barátnőjével, Penny Lane-nel. Egy napon a professzor egy lyukat fedez fel a falon, melyen keresztül szemtanúja lesz Penny fotózásának. Tetszik neki, amit lát, szóval gondoskodik arról, hogy a lyuk egyre nagyobb legyen, és igazi leskelődő lesz belőle. Valósággal rabja lesz a lánynak, a munkáját is elhanyagolja. Amikor egy veszekedést követően a fiatal pár szakít, és a kétségbeesett Penny öngyilkosságot kísérel meg, a kukkoló professzor megmenti… A forgatókönyvet Polański munkatársa, Gérard Brach írta, így nem is csodálkozhatunk az ismerős arcok láttán. Jack MacGowran itt is egy szórakozott professzort játszik, mint a Vámpírok báljában, míg Iaint a fotós szerepében láthatjuk. Penny Lane-t a korszak egyik nagy felfedezettje, Jane Birkin alakította. A művésznő filmtörténetet írt, mert ő volt az első, aki szeméremszőrzetet villantott egy széles körű forgalmazásra szánt filmben, Michelangelo Antonioni Nagyításában (1967). A Wonderwall bulijelenetében néhány későbbi híresség is felbukkan, mint például a modell Suki Potier, aki 1966-ban még sértetlenül úszott meg egy olyan karambolt, amelyben akkori barátja életét vesztette, 1981-ben viszont a férjével együtt meghalt egy másik autóbalesetben. A filmben vele bulizott még a korszak stílusikonja, Anita Pallenberg modell és színésznő, valamint a 70-es évek második felének európai diszkókirálynője, Amanda Lear. Pikáns érdekesség, hogy mindhárom hölgynek (lényegében egymással párhuzamosan) viszonya volt a Rolling Stones 27 évesen elhunyt zenészével, Brian Jonesszal. Amanda és Brian kapcsolata ihlette a Rolling Stones egyik 1967-es felvételét, a Miss Amanda Jonest.
A Wonderwall igazi szenzációját a filmzene jelentette. Joe Massot eredetileg a feltörekvőben lévő Bee Geesszel akart dolgozni, de a Gibb fivérek épp nem értek rá. Ekkor a Beatles egyik tagjához, George Harrisonhoz fordult, akit még 1965-ben ismert meg a Help! című Richard Lester-film forgatásán. George és Joe együtt nézték meg a Wonderwallt, és a zenésznek megtetszett a történet. Akkoriban kezdett el érdeklődni a keleti filozófia és az indiai zene iránt, hogy megtalálja a saját útját, mivel a Beatles akkori arculatát alapvetően John Lennon és Paul McCartney határozta meg. Zenésztársai egyébként – Ringo Starr-ral egyetemben – osztották érdeklődését a keleti kultúra iránt, ezért az együttes 1968 februárjában Indiába utazott egy három hónapos meditációs kurzusra Maharisi Mahes jógihoz. Harrison figyelmeztette a rendezőt, hogy sosem írt még filmzenét, fogalma sincs, hogy kell, Massot azonban megígérte, hogy mindent fel fog használni, amit George komponál. A Wonderwall kísérőzenéje az indiai zene és a nyugati stílusok – főleg a rock – egyfajta antológiája, amely kiválóan alkalmas volt arra, hogy a film alaptémáját – a hagyományos gondolkodásmód és a fiatal generáció progresszív gondolkodásának ütköztetése – a párbeszédek helyett a zene nyelvén közvetítse. A soundtrack kétszeres könnyűzenei szenzációnak minősült: ez volt Harrison első hivatalos szólómunkája, s egyben a legelső album, amelyet a Beatles saját lemezcége, az 1968-ban alapított Apple Records adott ki. Pszichedélia ide, George Harrison oda, a Wonderwall nem került széles körű forgalmazásba. Az 1968-as cannes-i premieren Harrison és Ringo Starr a feleségeikkel együtt jelentek meg, ami publicitást jelentett ugyan a műnek, de a forgalmazásáról sem ott, sem később nem született előnyös megállapodás. A hetvenes években az Egyesült Államokban a híres „midnight movie” vetítéseken láthatta a közönség. Harminc év múlva Joe Massot vezetésével restaurálták a filmet, amelynek hangsávja különösen rossz állapotban volt. Harrison előkereste az eredeti mesterszalagokat, és kérésére utólag a filmbe illesztették a Remo Four in the First Place című dalát, amelyet 1968-ban azért mellőztek, mert George azt hitte, a rendező csak instrumentális zenét akar.
Az ördöggel cimborál
A Kifulladásig (1960) című alkotásával robbant be a filmvilágba a francia Jean-Luc Godard, aki a hatvanas évek egyik meghatározó személyisége lett a nemzetközi kulturális életben. A filmbarátok a „hetedik művészet” kifejezőeszközeinek zseniális megújítóját látták benne, az évtized lázongó fiataljai pedig a megalkuvásmentes művészt, aki szembemegy a fogyasztói társadalom tradícióival, sőt rombolni próbálja azokat, kényes kérdéseket feszeget, aktívan politizál. Ez utóbbi ténykedésére a provokáló szándék sokkal jellemzőbb volt, mint a tudatos átgondoltság. A hatvanas évek második felében forgatott több művében a maoizmus iránti lelkesedése érhető tetten. Akkori eszmerendszerének átgondolatlanságára jellemző, hogy a „prágai tavasz” idején épp a kommunista rezsimmel szembeforduló cseh kollégáinak, Miloš Formannak és Věra Chytilovának szólt be az egyik dokumentumfilmjében. E különös – és még a filmtörténészek által sem igazán alaposan ismert – alkotói korszak egyik terméke a Rolling Stones közreműködésével megvalósult filmesszé, Az ördöggel cimborál (1968).
Godard eredetileg azzal a céllal utazott Londonba 1968-ban, hogy filmet forgasson az abortuszról, ám az előző évben életbe lépett abortusztörvény miatt ez a téma már nem volt annyira érdekes. A direktor megnyugtatta a producereit – egyikőjük Iain Quarrier volt –, hogy ennek ellenére hajlandó egy filmet készíteni a számukra, amennyiben a Beatlesszel vagy a Rolling Stonesszal dolgozhat. A „gombafejűek” nevében John Lennon visszautasította az együttműködést, a Gördülő Kövek viszont állítólag boldogan mondott igent. Hetedik albumuk, a Beggars Banquet felvételi munkálatai jelentik a produkció vezérfonalát, különös tekintettel a film címéül szolgáló dalra (Sympathy for the Devil). A stúdiójelenetek mellett három fontosabb „cselekményszál” fut: egy roncstelepen a radikális feketéket és nézeteiket ismerhetjük meg, míg egy náci röpiratokat is forgalmazó pornográf könyvesboltban a tulajdonos – maga Quarrier játssza – részleteket olvas fel a Mein Kampfból. A harmadik „cselekményszál” a film szimbolikus nőalakjához, Eva Democracyhoz kapcsolódik, akit Godard akkori felesége és múzsája, Anne Wiazemsky személyesít meg. A látszólag össze nem illő alkotóelemek segítségével Godard olyan társadalmi jelenségekre próbált reagálni, mint például a Black Power (akkoriban került be a köztudatba a radikális afroamerikai polgárjogi mozgalom, a Fekete Párducok), a fasizmus, a forradalom, a brutalitás, a szex, a pornográfia és a nemi erőszak.
Godard eredeti, körülbelül 110 perces változata a One plus One (Egy meg egy) címet kapta. A rendező befejezetlenül hagyta a Sympathy for the Devil megalkotásának folyamatát: a nézőre akarta bízni, milyennek képzeli a dal végső verzióját. A három producer közül Quarrier különösen elégedetlen volt a Godard-féle vágással, és átszerkesztette a filmet, amelynek a címe is ekkor változott meg. Quarrier mintegy tíz perccel rövidebb verziójának végén teljes egészében elhangzik a Sympathy for the Devil hivatalos változata. Az 1968-as londoni fesztiválon a produceri változatot mutatták be. Godard ezen úgy felháborodott, hogy a vetítés végén arra biztatta a nézőket, hogy kérjék vissza a pénzüket. Mivel a többség erre nem volt hajlandó, a direktor fasisztának nevezte a publikumot. A színpadon megjelenő Quarrierrel parázs vitába bonyolódott, melynek hevében arcul ütötte a színész-producert. A heves vérmérsékletű rendező nem először ragadtatta tettlegességre magát: annak idején például a Kifulladásig producerével is bunyóba keveredett egy párizsi falatozóban.
A lovag és a playboy
Iainnek akkoriban nemcsak Godard-ral gyűlt meg a baja, hanem a rendőrséggel is. Erről az esetről a korabeli brit média részletesen beszámolt. 1968. november 10-én kora reggel Quarrier és négy barátja – Mia Farrow amerikai színésznő, Donyale Luna afroamerikai szupermodell, Donald Cammell skót filmproducer és Steve Brandt amerikai újságíró – betértek a londoni Mayfair Cavendish Hotelbe, hogy megreggelizzenek. Az alkalmazottak távozásra szólították fel őket azzal az indoklással, hogy egyik férfi sem visel nyakkendőt. Erre Quarrier megjegyezte, hogy több olyan férfit is lát az étteremben, akiken szintén nincs nyakkendő, ám az alkalmazottak ragaszkodtak ahhoz, hogy távozzanak. Az élesedő vitában Luna felháborodottan megkérdezte, hogy vajon azért akarják-e kidobni őket, mert ő színes bőrű. Quarrier megpróbált bemenni az étterembe, amit az alkalmazottak megakadályoztak. Dulakodásra került sor, és a szálloda vezetősége értesítette a rendőrséget. A kiérkező rendőrök az alkalmazottak segítségével kidobták a szállodából a színészt, aki megkísérelt visszamenni. Mivel ekkor már egy rendőrrel került összetűzésbe, letartóztatták, és gyorsított eljárással bíróság elé állították. A szálloda képviselője a tárgyaláson kitartott amellett, hogy a dress code-juk megsértése miatt ragaszkodtak a társaság távozásához, illetve azért, mert feltűnő öltözködésük és hangos viselkedésük zavarta a többi vendéget. Az egyik újságban azonban megjelent egy állítólagos szemtanú beszámolója, aki azt állította, hogy az elsőként belépő három férfival és Miával semmi probléma nem volt, asztalhoz is ültették őket. Amikor viszont csatlakozott hozzájuk Donyale, aki lemaradt a többiektől, mert elment a mosdóba, az alkalmazottak váratlanul kiutasították a társaságot. Mia Farrow tanúvallomásában kiállt Quarrier mellett, és megjátszott naivitásával, polgárpukkasztó viselkedésével bolondot csinált az igazságszolgáltatásból. Donyale hazugsággal vádolta a rendőröket, és kijelentette, hogy Iain nem tett egyebet, csupán az ő védelmére kelt, ahogy az egy igazi férfitól elvárható. Kenneth Harrington bíró megállapította, hogy szerinte az incidensnek semmi köze nem volt Miss Luna bőrszínéhez. Ekkor Iain közbekiáltott, hogy ez nem igaz. A színész azt állította, hogy a rendőri közbeavatkozás következtében kitörött egy foga, a bal lába megsérült, és zúzódások keletkeztek a testén. Ártatlannak vallotta magát, ennek ellenére bűnösnek mondták ki a rend megzavarásáért. Igaz, szokatlanul enyhe pénzbírságot szabtak ki rá, tíz font megfizetését.
Quarrierről köztudott volt, hogy a szebbik nem nagy rajongója. Ő maga nem szerette, ha playboyként emlegették, de a bulvármédia sok mindenkivel összeboronálta: állítólag a szeretője volt többek között Jean Shrimpton, Tuesday Weld, Donyale Luna, Jane Birkin és Nathalie Delon is. Iain nem dicsekedett sem a híres, sem az ismeretlen barátnőivel, ellenben egy interjúban elismerte: „A lányok az én ópiumom. Szenvedélyem, hogy vadásszak rájuk. Soha nem vagyok magányos. Mindig akad egy lány, vagy akár több is. Azt hiszem, külön tehetségem van arra, hogy másokat nagyon gyorsan levegyek a lábukról.” A francia Nathalie Delonnal való viszonya akkor kezdődött, amikor a színésznő válófélben volt a férjétől, Alain Delontól. Iain később azt mondta róla, hogy korábbi barátnőivel ellentétben, akik egyszerűen csak lányok voltak számára, Nathalie egy igazi nő volt. Ugyanakkor igazi anya is, aki mindent megtett akkor mindössze négyéves kisfiáért, Anthonyért. Ellenben a kötetlen szabadságot élvező Quarrier nem volt biztos abban, hogy képes vállalni a pótapasággal járó problémákat és felelősséget. Többször is szakított Nathalie-val, mígnem végleg befejezték a „se veled, se nélküled” viszonyukat. Bennfentesek szerint Quarrier legnagyobb szerelme a fentebb már említett Donyale Luna (valódi nevén: Peggy Ann Freeman) volt. A színes bőrű szépség előélete legalább olyan zűrös volt, mint Iainé: húszéves volt, amikor anyja lelőtte az apját, majd öngyilkosságot követett el. David McCabe fotósnak köszönhetően kezdődött el a karrierje. Ő volt az első afroamerikai modell, akinek a fotója megjelent a Vogue címlapján. A maga korában ugyanolyan szupersztárnak számított, mint később Grace Jones, Naomi Campbell vagy Iman. A filmesek is láttak benne fantáziát, Federico Fellini például a Fellini-Satyriconban rábízta a szerelem papnője, Oenothea szerepét. A hetvenes években Klaus Kinskivel járt egy ideig, aztán 1977-ben feleségül ment Luigi Cazzaniga fotóshoz, akinek egy lányt szült. 1979. május 17-én halt meg egy római kórházban, heroin-túladagolás következtében.
Gyilkosság Los Angelesben
1968-ban Quarrier Cupid Productions néven egy filmgyártó céget alapított Michael Pearsonnal. Szerinte jól kiegészítették egymást: temperamentuma, kapcsolati hálója, filmszakmai tapasztalatai párosultak a vagyonos Pearson pénzével. Ugyanakkor elismerte, hogy három évvel fiatalabb üzlettársa nemcsak egy mecénás, hanem korához képest igen bölcs személyiség is volt. A Cupid első produkciója a fentebb már taglalt Godard-opusz, Az ördöggel cimborál volt. A második film, a The Last of the Long Haired Boys egy pilótáról szól, aki a második világháború után nem képes visszazökkenni a polgári élet hétköznapjaiba. Meglehet, hogy az inspirációt Pearson édesapja, Lord Cowdray (John Churchill Pearson, 1910–1995) jelentette, aki derekasan harcolt a világháborúban, és bal karját egy súlyos sérülés miatt amputálni kellett. A Richard Todd főszereplésével forgatott film nem keltett különösebb figyelmet, és az elmúlt bő fél évszázadban gyakorlatilag teljesen feledésbe merült. Quarrier és Pearson nem adták fel: 1969-ben egy harmadik film gyártásába kezdtek. A Magyarországon Száguldás a semmibe (1970) címmel bemutatott alkotást Richard C. Sarafian rendezte, a férfi főszerepet a későbbi Petrocelli, az akkoriban még alig ismert Barry Newman játszotta. A soundtrack előadói között volt Rita Coolidge és Kim Carnes, aki csak 1981-ben futott be a Bette Davis Eyes című dallal. A film utolsó forgatási napja 1969. augusztus 8-án volt, a stáb a Los Angeleshez közeli sivatagban dolgozott. Aznap estére záróbulit szerveztek, amelyre Iain meghívta Sharon Tate-et is, aki Los Angeles egyik szép fekvésű részén, a Benedict Canyonban lakott egy bérelt villában. Tate férje, Polański épp Londonban tartózkodott, hogy előkészítse tervezett új filmje, A delfin napja forgatását. A terhessége utolsó napjaiban lévő Sharon megerőltetőnek vélte a bulizást, ezért lemondta a meghívást, de hozzátette, hogy örülne, ha Iain és Michael a buli előtt beugranának hozzá egy italra. A forgatás elhúzódott, és a két cimbora csak este 11 után ért a Benedict Canyonba. Quarrier úgy gondolta, tapintatlanság lenne ilyen későn beállítani az állapotos színésznőhöz, ezért megállás nélkül továbbhajtottak a Száguldás a semmibe búcsúbulijába.
Másnap délelőtt a rádióból tudták meg, hogy mi történt az elmúlt éjjel a Polański-villában. A színes bőrű házvezetőnő kora reggel a személyzeti bejárón lépett be a házba, ahol szokatlan rendetlenséget látott, és szanaszét mindenfelé vérnyomokat: a padlón, a falakon, a földre dobott kéztörlőkön. Sikítozva rohant ki az épületből, s közben a kert gyepén megpillantott két véres holttestet, a bejárati kapunál furcsán parkoló autóban pedig egy harmadikat. A szomszédok értesítették a rendőrséget. A kiérkező rendőrök a nappaliban még két holttestet találtak: Sharon Tate és jó barátja, egykori vőlegénye, Jay Sebring sztárfodrász tetemét. A boncolás során megállapították, hogy Tate testét tizenhat késszúrás érte, ebből öt halálos volt. A vizsgálat azt is feltárta, hogy a meg nem született magzat a szúrások következtében ugyan nem sérült meg, de az anyaméhben megfulladt. Amíg kézre nem kerültek a tettesek, a Manson család néven ismert hippikommuna agymosott, kábítószeres fiataljai, addig a legelképesztőbb teóriák terjedtek el a mészárlás okairól. A szenzációhajhász média úgy állította be az áldozatokat, mint akik állítólagos felelőtlen, könnyelmű életvitelükkel nemcsak kiprovokálták borzalmas halálukat, hanem tulajdonképpen rá is szolgáltak arra, hogy így végezzék.
Iaint sokkolta a tragédia híre. Saját magát hibáztatta: szerinte ha mégis beugrottak volna egy italra Tate-hez, akkor ez a szörnyűség nem történik meg. Barátai azzal próbálták enyhíteni a lelkifurdalását, hogy azt mondták neki, ez nem túl valószínű verzió. Ha bemennek a villába, alighanem kettővel több lett volna az áldozatok száma. Quarrier a tragédia hatására feladta színészi és produceri karrierjét, és hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Másokat is gyötört az önvád Sharon kegyetlen halála miatt. Polański eredetileg augusztus 8-án, egy pénteki napon akart hazatérni Los Angelesbe, de az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy lejárt a vízuma. Már csak hétfőn tudott újat szerezni. Meggyőződése, hogyha ő is a villában tartózkodott volna, a gyilkosságok nem történnek meg. Ennek ellenére a bulvársajtóban olyan feltevések is megjelentek, hogy ő maga rendelte meg a mészárlást, hogy megszabaduljon a nejétől és annak egykori kedvesétől. E teória szerint a többi áldozat csupán rosszkor volt rossz helyen. Sharon egyik húga, Debra augusztus 8-án délután felhívta a nővérét, és felajánlotta, hogy testvérükkel, Pattivel átmegy hozzá, a színésznő azonban fáradtságra hivatkozva elhárította az ajánlatot. Debra is úgy érezte, talán kedvező irányba tudta volna befolyásolni az eseményeket, ha jelen van a villában. Egyébként nem Quarrier volt az egyetlen színész, aki a tragédia miatt feladta a hivatását. Sharon halála és egyéb személyes okok miatt a brit Christopher Jones is befejezte a színészi pályát 1970-ben, és csak 26 év után tért vissza egyetlenegyszer a kamera elé. Az új évezredben azt állította, azért rendítette meg annyira Sharon meggyilkolása, mert viszonya volt a színésznővel, aki akkor már férjes asszony volt. Tate rajongói kétkedéssel és felháborodva fogadták az állításait. Sharon több barátja és a húga, Debra egybehangzóan azt nyilatkozták, hogy Tate minden gondolatát a közelgő anyaság kötötte le, és sosem volt csapodár. Debra elmondta azt is, hogy lehet, hogy Polański nem volt tökéletes férj, de szó szerint imádta Sharont, és ez az érzés kölcsönös volt.
A dicstelen vég
A visszavonult Quarriert élete végéig súlyos mentális problémák gyötörték. 1972-ben ideg-összeroppanást kapott, hetekig kezelték a londoni Bethlem Royal Hospitalban. Soha nem gyógyult meg teljesen, sőt mentális problémái idővel súlyosbodtak, különösen azután, hogy búfelejtőként rászokott az alkoholra. Kései életéről annyit biztosan tudni lehet, hogy a nyolcvanas évektől szűkebb hazájában, Kensingtonban élt. 1996-ban „illetlen támadás”-t hajtott végre két lány ellen. A részletek nem ismeretesek, csak annyit tudni, hogy a rendőrség figyelmeztetésben részesítette. Ez azonban hosszabb távon kevésnek bizonyult. 2008-ban Londonban, a Ladbroke Grove-on található Sainsbury's szupermarketben egy húszfontos bankjegyet lobogtatott egy kilencéves kislány előtt, miközben azt mondta neki: „Meg akarlak vásárolni”. A gyermek édesanyja nem akart feljelentést tenni. Két hét múlva ugyanott súlyosabb incidensre került sor: Iain a pénztárnál megkísérelt elragadni egy ötéves kislányt az anyjától, és a kijárat felé vonszolta a kiabáló gyereket. Quarriert letartóztatták, és tizenkét havi, két évre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Bár a bíróság nem találta megalapozottnak a pedofília vádját, Aidan Marron bíró mégis tiltó határozatot hozott, amely kimondta, hogy Quarrier felügyelet nélkül nem léphet kapcsolatba tizenhat éven aluliakkal. A tárgyalások folyamán arra is figyelmeztetnie kellett a vádlottat, hogy a saját érdekében ne késsen a tárgyalásokról, és józanul jelenjen meg. Hugh Blake-James ügyvéd arra hivatkozott, hogy védence Korszakov-szindrómában, az emlékezetzavar egyik fajtájában szenved, amelynek kialakulásában a túlzott alkoholfogyasztás döntő szerepet játszik. A bíró figyelembe vette ezt a védekezést, ugyanakkor elrendelte Quarrier kényszergyógykezelését. Sajnos ez sem volt elegendő, mert az egykori színész 2013-ban újra feltűnt a brit bulvármédia bűnügyi híreiben. Állítólag fiatalokat próbált megkörnyékezni az utcán, a szomszédasszonya pedig feljelentette. A helyzetet súlyosbította, hogy a nyílt utcán Quarrier „ribanc”-nak nevezte a nőt, aki épp kiskorú lánya társaságában volt, és megfenyegette, hogy meg fogja ölni. Ezúttal hat hónap börtönbüntetést kapott. További sorsa nem ismert. Az IMDb szerint 2016-ban Kensingtonban elhunyt, de az adatbázis pontos dátumot nem közölt.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.