Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című kisregényéből, amely először folytatásokban jelent meg a Film, Színház, Muzsika című hetilapban. (Az egyik mellékszereplő, Forbáth György író feltehetően szerzői önportré.) A történet bizonyos motívumai emlékeztetnek a Somerset Maugham regénye alapján készült Csodálatos vagy, Júlia! (1962) című világsikert aratott filmre, amely szintén egy házasság keretein belül nyújtott szórakoztató betekintést a színház világába. A Butaságom története női főszerepét Ruttkai Éva játszotta, aki alakításáért megkapta a II. Magyar Játékfilmszemle díját és a magyar filmkritikusok díját is. Fontos szerepet kapott Básti Lajos, Mensáros László, Irina Petrescu, Várkonyi Zoltán és Kiss Manyi is. A filmet 1966. január 20-án mutatták be a mozik. Május 31-ig bezárólag 4973 előadást tartottak belőle, 879 055 néző váltott rá jegyet, ami 58%-os kihasználtságot jelentett. A Butaságom története időről időre látható valamelyik tévécsatorna műsorán, DVD-n viszont egyelőre még nem jelent meg. A kisregényt Karinthy Márton, Vajda Katalin és Vajda Anikó adaptálta színpadra, a darabot 2005. október 28-án mutatta be a budapesti Karinthy Színház Karinthy Márton rendezésében. Kabók Katit Pápai Erika, Méreyt Sörös Sándor, Forbáthot Cseke Péter, Jacqueline-t Tallós Rita, a házvezetőnőt pedig Schubert Éva játszotta.
A cselekmény
Kabók Kati színésznő szeretne lenni, ám a felvételi vizsgája nem sikerül: Mérey László, az elismert színész alkalmatlannak tartja őt erre a pályára. Kati nem adja fel az álmát, tovább próbálkozik, és bár Mérey véleménye nem változik a tehetség(telenség)éről, a férfi mégis feleségül veszi a „butuska” lányt, házasságuk évei alatt viszont akaratlanul is gyakran érezteti vele, hogy ki az igazán Nagy Ember a családban. Kati csendesen éldegél híres férje árnyékában, látszólag tökéletesen elégedett a helyzetével. Amikor a házaspár közös barátja, Forbáth színdarabot ír A világ legokosabb asszonya címmel, a főszerepet Katinak szánja. Vajon „a világ legbutább asszonya” képes arra, hogy eljátssza a világ legokosabb asszonyát? Vagy lehetséges, hogy ezt a szerepet valójában nem is kell játszania, elég csupán önmagát adnia?
A rendező
A huszadik századi magyar filmgyártás egyik legnépszerűbb alkotója kétségtelenül Keleti Márton volt, akinek rendezői pályája még a harmincas években elkezdődött, de karrierje csak 1945 után, a szocializmus évtizedeiben bontakozott ki. Mindmáig a közönségfilmek egyik legnagyobb hazai mestereként emlegetik, és e cím annak ellenére is kijár neki, hogy filmjei nem képviselnek egyformán magas művészi színvonalat, s mai szemmel nézve néhány kétesebb értékű darab is fellelhető az életművében. Keleti 1905. április 27-én született Budapesten. Már érettségi után, 1924-ben segédrendezői álláshoz jutott a Városi Színháznál. A harmincas évek elején került a filmvilágba, ahol Fejős Pál és Vajda László asszisztenseként tanulta meg a szakma gyakorlati fogásait. 1937-ben debütált önálló rendezőként a Torockói menyasszony című filmmel, ám a forgalmazás szeszélyei úgy hozták, hogy második alkotása, a Bónyi Adorján sikeres színdarabja alapján forgatott Viki két héttel hamarabb került a mozikba. (Több on-line forrás is úgy tudja, hogy Keleti első saját filmje A harapós férj, de ez tévedés, mert ennek forgatását csak 1937 novemberében, említett két filmje premierjének időszakában kezdte meg.) Már első két alkotása kapcsán nagy tehetségként emlegették, aki 1938-ban nem kevesebb, mint négy filmet forgatott: Te csak pipálj, Ladányi; A harapós férj; Borcsa Amerikában; Nehéz apának lenni. 1939 és 1944 között zsidó származása miatt nem jutott rendezői megbízásokhoz, és „néger”-ként írt forgatókönyveket mint társszerző. „Ma már a filmírás technikai részébe is jól betanult, kitűnő íróink vannak és így semmi szükség nincs rá, hogy a zsidó tőkések és (sajnos) egyes keresztény filmgyártó vállalatok zsidó társszerzőket foglalkoztassanak” – kelt ki a jelenség ellen az Új Magyarság, és a felháborodást osztotta a jobboldali média jelentős része is.
Keleti rendezte az első magyar filmet a második világháború után. Az 1945. szeptember 25-én kezdődött forgatásról így számolt be a Színház című lap másnapi száma: „Délelőtt tíz órakor kigyulladtak a lámpák az új műterem szegényes falusi szobát ábrázoló díszletei között, ahol Bródy Sándor A tanítónő című híres színműve filmváltozatának forgatását kezdték meg. A levegőben ott vibrált a szívekből kiáradó megindultság, hogy végre a magyar film munkásai és művészei dolgozhatnak, alkothatnak s munkájukkal hozzájárulhatnak az ország szellemi és művészi újjáépítéséhez. A felvevőgép elé került az első jelenetet jelző fekete tábla, rajta fehér krétával a felírás: »A demokratikus magyar filmgyártás első felvétele«.” A filmgyártás államosítását követően Keleti karrierje újra beindult. Ideális művész volt az új hatalom számára, hiszen szimpatizált a baloldallal, és mesterségbeli tudása garantálta, hogy a Párt ideológiai és kultúrpolitikai elvárásait populáris formában tudja közvetíteni a dolgozó nép felé, ráadásul esetében nem kellett attól tartani, hogy a „sorok (képkockák) közé elrejtve” netán bomlasztó tevékenységet fejt ki. Politikai és szakmai megbízhatóságának fényes bizonyítéka, hogy egészen haláláig évente forgathatott legalább egy, olykor több filmet is. Nevéhez fűződnek olyan emlékezetes hazai filmsikerek, mint például a Mágnás Miska (1949), a Janika (1949), a Különös házasság (1951), a Civil a pályán (1952), az Erkel (1952), a Fel a fejjel (1954) és A csodacsatár (1957). Sikerének egyik titka az volt, hogy mindig kiváló érzékkel válogatta ki filmjei szereplőit, és biztos kézzel vezette őket.
Életművének van néhány olyan tétele is (főleg az ötvenes évekből), melyek nem állták ki az idő próbáját. Ezek közé tartozik a Soós Imre és Ferrari Violetta főszereplésével forgatott Dalolva szép az élet (1950), az Ifjú szívvel (1953), Az élet hídja (1955), az 1956-os forradalom eseményeit a Kádár-kormány nézőpontjából ábrázoló Tegnap (1959) és a Virrad (1960), illetve a magyar–francia koprodukcióban megvalósult A fekete szem éjszakája (1958). A hatvanas évek jelentette a kiteljesedést Keleti pályáján. Akkoriban annyira jó passzban volt, hogy aktívan dolgozni kezdett a televízió számára is. Az évtized első felében olyan filmekkel örvendeztette meg a mozilátogatókat, mint Tatay Sándor regényének adaptációja, a Puskák és galambok (1961), a Tolnay Klári és Páger Antal remek kettősére épülő Nem ér a nevem (1962) vagy éppen a kultuszfilmmé lett Hattyúdal (1964). Az Esős vasárnap (1962) azért is külön említést érdemel, mert ebben Keleti tanúbizonyságot tett a fiatalok problémái iránti fogékonyságáról is. A kor prüdériájához képest merészen foglalkozott a szexualitás témájával, és ráirányította a reflektorfényt olyan, akkor még főiskolás színésznőkre, mint Béres Ilona, Tordai Teri, Halász Judit és Polónyi Gyöngyi. 1965-ben mutatták be a magyar filmgyártás egyik legnagyobb sikerét, A tizedes meg a többieket, amelynek nagyszerű szereplőgárdája (Sinkovits Imrével az élen) és humora feledtette a mű eléggé egyértelmű politikai háttérszándékát, a magyar–szovjet barátság népszerűsítését.
A Butaságom történetében (1966) Keleti nemcsak Ruttkai Éva számára adott lehetőséget jutalomjátékra, hanem szellemesen önironikus célzásokat is megengedett magának. Az opusz oly nagy szakmai és közönségsikert ért el, hogy Keleti még három filmet forgatott Gyárfás Miklós forgatókönyvei alapján: Tanulmány a nőkről (1967), Elsietett házasság (1968), Történelmi magánügyek (1969). Szovjet–magyar koprodukcióban valósult meg a Liszt Ferenc életéről szóló Szerelmi álmok (1970), amely Keleti pályájának utolsó nagy filmje volt. Az ezt követő Fuss, hogy utolérjenek! (1972) csupán egy nyugati mintákat esetlenül másoló, zenés krimiparódia volt, a Harminckét nevem volt (1972) pedig Ságvári Endre életútját mutatta be a kommunista ideológia elvárásainak megfelelően. Keleti nem titkolta, mennyire nem tetszett neki, hogy egy magyar (tévé)film szerinte valóságos hőst csinált egy borotvás gyilkosból (a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem!-re gondolt), és azért készítette el a Ságvári-filmet, hogy „valódi példaképet” állítson a közönség – főleg a fiatalok – elé. A Csínom Palkó forgatása közben hunyt el 1973. június 20-án, a filmet Mészáros Gyula fejezte be. Keleti Márton művészetét rangos állami díjakkal ismerték el: az ötvenes években háromszor is megkapta a Kossuth-díjat (1951, 1953, 1954), 1952-ben lett Érdemes Művész, 1965-ben Kiváló Művész, 1970-ben pedig a SZOT-díjat vehette át.
A főszereplők
A Kabók Katit alakító Ruttkai Éva 1927. december 31-én született Budapesten. Eredeti neve: Russ Éva. Szülei: Russ Márk Miklós és Podrabski Emma. Két bátyja, Ottó (1921–1988) és Iván (1922–2013) szintén a színészi pályát választotta. Volt még három testvére, ők azonban gyermekkorukban meghaltak. Ottó, Iván és Éva Lakner Artúr gyerekszínházában kezdték az ismerkedést a színészettel, állítólag Lakner bácsitól kapták művésznevüket, a Ruttkait is. Éva 1934-ben játszotta első filmszerepét, a Lila akác (rendező: Székely István) hősnőjének, az Ágay Irén által alakított Tóth Mancinak a kishúgát. (Egyes források úgy tudják, egy másik Székely-filmben, az 1933-as Iza néniben debütált.) 1942-től két évig Makay Margitnál képezte tovább magát. 1944 októbere és decembere között édesanyjával együtt Eőry Kató színésznőnél rejtőzött, hogy elkerüljék a deportálást. 1945-ben Jób Dániel a Vígszínházhoz szerződtette, 1948-tól három évadon át a Nemzeti Színház művésze volt. Ezután visszatért a Vígszínházba (az intézmény 1951 és 1961 között Magyar Néphadsereg Színháza néven üzemelt), amelynek haláláig tagja maradt, és számos nagyszerű színpadi szerepet játszott széles műfaji skálán. Keleti Mártonnal 1948-ban forgatott először a Beszterce ostroma című filmben. Sikere volt Máriássy Félix Szabóné (1949) és Kis Katalin házassága (1950) című alkotásában, valamint olyan filmekben, mint például a Különös házasság (1951), a Liliomfi (1955), a Budapesti tavasz (1955), az Egy pikoló világos (1955), a Mese a 12 találatról (1957), a Fotó Háber (1963), az Egy magyar nábob (1966), a Kárpáthy Zoltán (1966), A múmia közbeszól (1967), A hamis Izabella (1968) és az Egri csillagok (1968). A hetvenes években főleg drámai szerepeket játszott a kamera előtt, például a Szindbád (1971), a Ha megjön József (1976) és a Labirintus (1976) című filmben. Tévés szereplései közül kiemelkedő sikert aratott Horn Miciként az Abigél (1978) című háromrészes tévésorozatban és A fantasztikus nagynéni (1986) címszerepében. Utolsó mozifilmje, a Küldetés Evianba (1988) másfél évvel a halála után került a mozik műsorára. Ruttkai Éva 1986. szeptember 27-én hunyt el Budapesten. A művésznő 1950-ben ment feleségül Gábor Miklóshoz, akitől 1953-ban született a lánya, Júlia. A házaspár a hatvanas évek elején vált el. Ruttkait legendásan nagy szerelem fűzte Latinovits Zoltánhoz, akivel színpadon és filmen is többször játszott. A színésznőről elnevezett színház 1994 és 2014 között létezett.
A Mérey Lászlót játszó Básti Lajos az egyik legszebb orgánumú magyar színész volt. 1911. november 17-én született Keszthelyen, eredeti neve: Berger Lajos. Édesapja, Berger Rezső rövidáru-kereskedő, édesanyja leánykori neve: Fuchs Emma. Valószínűleg zsidó származása is szerepet játszott abban, hogy családnevét többször is megváltoztatta: 1934-ben a Beregi, 1936-ban pedig a Básthy nevet vette fel, amelyet 1942-ben módosított Bástira. 1935-ben kapta meg a diplomáját a Színművészeti Főiskolán. Bárdos Artúr szerződtette a Belvárosi Színházhoz, ahonnan 1937-ben átment a Vígszínházba. Származása miatt 1939-től már alig jutott szerepekhez, 1942-től a háború végéig már nem is állhatott színpadra. Egy ideig Londonban élt, ahol megismerkedett a jeles íróval, Noël Cowarddal és összebarátkozott olyan emigráns magyar művészekkel, mint Pressburger Imre (Emeric Pressburger) és Mikes György (George Mikes). Londoni barátai meglepődtek azon a döntésén, hogy visszatér Magyarországra. Filmszerepeiben is megérdemelt sikereket aratott, ennek ellenére elsősorban színpadi művészként bontakozott ki sokoldalú tehetsége. Színházi szerepei közül kiemelkedik Ádám Az ember tragédiája Gellért Endre-féle verziójában (tizenöt évig volt műsoron ez az előadás!), Gregory Solomon megformálása Arthur Miller Az alku című drámájában, Higgins professzor a My Fair Ladyben és Shakespeare-alakításai közül főleg a Lear király. 1935-ben kezdett filmezni. Kadisa főhadnagyot játszotta Az aranyember 1936-os, Gaál Béla által rendezett filmváltozatában. Többször is forgatott Ruttkai Évával, elsőként a Beszterce ostroma (1948) című Keleti Márton-filmben. Filmjei közül említést érdemel még a Föltámadott a tenger (1953), a Merénylet (1959), a Katonazene (1961), a Nappali sötétség (1963) és Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei. Számára is sikert hozott Zsurzs Éva minisorozata, az Abigél, amelyben Torma Gedeont, az árkodi leánynevelő intézet szigorú, de emberséges igazgatóját alakította. Szívesen szavalt verseket, több verslemeze is megjelent. Kétszer nősült, mindkétszer színésznőt vett el. 1949 és 1954 között Ferrari Violetta férje volt, 1956-ban volt főiskolai tanítványát, Zolnay Zsuzsát vette nőül. Két gyermeke született: Básti Juli színművésznő 1957-ben és Básti Mihály 1965-ben. Básti Lajosnál 1976-ban diagnosztizáltak tüdőrákot. 1977. június 1-jén hunyt el Budapesten.
A Jacqueline-t megformáló román Irina Petrescu 1941. június 19-én született Bukarestben. Orvosprofesszor édesapja azt szerette volna, ha lánya fül-orr-gégész lesz, Irinát viszont az orvostudománynál jobban érdekelte az irodalom. Francia–román szakos tanárnőnek készült, az egyetemen figyelt fel rá a kiváló rendező, Liviu Ciulei, aki rábízta Ana szerepét a Tűz a Dunán (1960) című háborús drámájában. Ciulei annyira elégedett volt a fiatal tehetséggel, hogy rábeszélte, jöjjön át a Színművészeti Főiskolára. A wikipédiák szerint Petrescu 1963-ban kapta meg színészi diplomáját, ám egy korabeli újságinterjúban ő maga 1962-re emlékezett. Ahogy végzett, felajánlották, hogy maradjon a főiskolán mint tanársegéd. Ciulei továbbra is segítette a pályakezdő színésznőt. Ő győzte meg arról, hogy vállaljon szerepet a Nem nősülök (1961) című filmben. Irina először ugyanis nemet akart mondani, mert táncolnia és énekelnie is kellett volna. „Ha egy lány tízéves korától tizenöt éves koráig hetente háromszor zongorázni tanul, és olyan szorgalmas, mint maga, az nem lehet, hogy ne tudjon énekelni. Próbálja csak meg!” – biztatta a mentora, és neki lett igaza. A film is, a színésznő is sikert aratott. Ezt olyan, valaha Magyarországon is játszott filmek követték, mint például Az orvos felesége (1962), a Mese a fehér mórról (1965) és a Jel a glóbuszon (1967). Petrescu kedvenc saját filmje a Vasárnap hat órakor (1966) volt, Lucian Pintilie drámája. A Szerelem egy szezonra (1969) című tragikomédiáért a 6. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. „Szeretem ezt a szerepemet, ezt a hősnőt mélységesen emberi és asszonyi tulajdonságaiért, azért, ahogyan nehéz helyzetében méltósággal helytáll. Szeretem, mert nem hamis, nem kiagyalt figura. Mert bármikor találkozhattam volna vele, és bármikor találkozhatnék vele az életben” – nyilatkozta a premier előtt. A korabeli média szerint a moszkvai fesztivál után még hollywoodi szerződésajánlatot is kapott, amiből végül semmi nem lett. A hetvenes években is láthattuk őt néhány mozifilmben (Tölgy, azonnal jelentkezzen!, 1974; Túl a hídon, 1976; A Birodalom hamvain keresztül, 1976; Az autóbusz akció, 1978), de a bukaresti Bulandra Színház művészeként egyre nagyobb figyelmet szentelt színpadi pályafutásának. Magyarországra is eljutott utolsó filmje, A HR-menedzser (2010), amelyben egy nagymamát alakított. Irina Petrescu 2013. március 19-én hunyt el Bukarestben.
Forbáth György írót Mensáros László keltette életre, aki 1926. január 26-án született Budapesten. Édesapja, Mensáros Zoltán József főherceg testőrtisztje volt. Édesanyja, Springer Piroska zenekonzervatóriumot végzett. Ő ismerte fel fia zenei tehetségét, és egy életre sikerült megszerettetnie vele a komolyzenét. László a Champagnan francia papi iskolában folytatta elemi iskolai tanulmányait, 1943-ban a Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Megpróbálta elkerülni a katonai behívót, édesapja segítségével bujkált. A közeledő szovjet csapatok elől apjával együtt Nyugatra menekült, ahonnan 1945 novemberében hazatértek. Író barátai ajánlották be Góth Sándorhoz, akinek fél évig volt a tanítványa. Innen már egyenes út vezetett a színészképző intézményekbe, ahol a kor jeles művészei és színészpedagógusai tanították a mesterségre. 1947-ben megnősült, feleségétől két fia és egy lánya született. A kommunista hatalomátvétel után – polgári származására hivatkozva – eltávolították a Színművészeti Főiskoláról. Elkeseredésében disszidálni próbált, de elkapták, és tizenhárom hónap börtönbüntetésre ítélték. Az ötvenes évek elején visszakerülhetett a főiskolára (a levelező tagozatra), és 1954-ben megkapta színészi oklevelét. Részt vett az 1956-os forradalomban, ami miatt újra börtönbe került. Bár büntetését nem kellett végig letöltenie (amnesztiát kapott), magánélete és pályája ismét válságba került. Elvált a feleségétől, és szabadulása után előbb segédmunkásként, majd pincérként dolgozott. 1961 októberében a szolnoki Szigligeti Színházban futott neki ismét a színészi pályának. 1964-ben térhetett vissza Budapestre, ahol húsz évig, nyugdíjazásáig a Madách Színház művésze volt. Mindig is a színház volt az igazi terepe, sokoldalú jellemábrázoló tehetsége, méltóságot és emberi tartást sugárzó egyénisége, jellegzetesen egyedi, kellemes orgánuma egyaránt hozzájárult tartós népszerűségéhez és a személyét övező kultuszhoz. Fábri Zoltán Hannibál tanár úr (1956) című klasszikusában filmezett először, és a direktor később is hívta őt forgatni. Filmvásznon többnyire epizódszerepeket játszott a szocializmus évtizedeinek számos közkedvelt mozi- és tévéfilmjében. 1968-ban másodszor is megnősült, noha – mint évekkel halála után nyilvánosságra került – homoszexuális volt. (Ezt életében is pletykálták róla.) 1993. február 7-én Budapesten hunyt el, hosszan tartó betegség következtében. Emlékére művész barátai díjat alapítottak, amelyet 1994-ben adtak át először.
(A fontosabb szereplők közül Kiss Manyiról és Várkonyi Zoltánról a közeljövőben más filmek kapcsán fogok majd írni.)
Így készült a film
A Butaságom története Gyárfás Miklós azonos című kisregényéből készült, a forgatókönyvet maga a szerző írta. „Régóta foglalkozom bizonyos megszokott gyűjtőfogalmak felülvizsgálásával. Ilyen gyűjtőfogalom a butaság is. Sokféle buta emberrel találkoztam életemben, s tapasztalataim alapján bízvást elmondhatom, hogy a butaság gyűjtőfogalmában rendkívül érdekes jelenségekkel ismerkedhetünk meg. […] A legérdekesebb butasági forma mögött azonban finom és rokonszenves értelem húzódik meg. Ezt a magatartást az önteltek, a felületesek, az önzők keresztelték el butaságnak. Ezeknek a »kinevezett« butáknak egyike a Butaságom története című kisregényem és forgatókönyvem hősnője, Kabók Kati színésznő. Nagy élvezettel írtam ezt a munkámat, mert bíztam benne, hogy gunyoros mondanivalómnak társadalmi értelme van” – nyilatkozta a forgatás idején Gyárfás Miklós. A rendező, Keleti Márton így indokolta, hogy miért épp erre a műre esett a választása: „A tizedes meg a többiek sikere után úgy láttam, hogy jó lenne folytatni a szatirikus vígjátéki műfajt. Nos, a Film, Színház, Muzsikában folytatásokban megjelent kisregényt, a Butaságom történetét megfelelőnek találtam. A téma nagyon alkalmas arra, hogy kedves, lírai hangvételű vígjáték szülessen belőle, de emellett lesz komoly mondanivalója az üres, fecsegő emberekről.” A Butaságom története volt az első magyar film, amely ironikusan idézte fel az ötvenes éveket. Keletiből nem hiányzott az önirónia sem, hiszen például csipkelődve meséli el a Básti Lajos által játszott Mérey László két Kossuth-díjának történetét, miközben neki magának három Kossuth-díja volt.
Egy korabeli sajtóhír szerint a forgatás 1965. augusztus 18-án kezdődött. Ruttkai Éva visszaemlékezései szerint a film harminckét forgatási nap alatt készült el, és rá harminc napig szükség volt, hiszen szinte mindegyik jelenetben szerepel. „Talán eddig egy filmnél sem éreztem olyan örömet, mint a Butaságom története forgatása közben. Nap mint nap számtalan érdekes színészi feladat állt előttem, melyekre várakozással gondolhattam. […] Reggel kifestettek, és attól kezdve csaknem megállás nélkül léphettem át egyik jelenetből a másik jelenetbe.” Ruttkai szerint egy színész számára nem feltétlenül könnyebb egy színészt eljátszani, mint bármilyen más figurát, elvégre a szerepet alakító színész szakmai háttere, habitusa olykor egészen más, mint azé a színészé, akit játszik. Mint minden szerep esetében, ilyenkor is az a fontos, hogy kapcsolatot találjon saját személyisége és az eljátszott figura között. Elmondta, hogy az első premierjére készülő Kabók Kati izgatottságát valóban nem volt nehéz hitelesen eljátszania, mert csupán fel kellett idéznie magában azt az izgalmat, amit 1945. augusztus 20-án érzett, amikor arra készült, hogy átvegye a megbetegedett Tolnay Klári szerepét A hattyú című Molnár Ferenc-darabban. A színésznő amiatt is nagyon örült a Butaságom története sikerének, mert róla az a hír járta a filmszakmában, hogy őt nem lehet igazán jól fényképezni, Hegyi Barnabás operatőr azonban bebizonyította, hogy ez a vélekedés nem igaz. Ruttkai később bevallotta, hogy a maga idejében túlságosan nagy reményeket fűzött Keleti filmjéhez, arra számított, hogy ezután sokkal többször kap majd eleve az ő tehetségére épülő, nagy színészi feladatokat a kamerák előtt is, ám csalódnia kellett. Keleti persze nem feledkezett meg róla, a Történelmi magánügyek (1969) című filmje két főszerepét szintén Ruttkaira és Bástira bízta, ahogy megint szerepet osztott Kiss Manyira, Várkonyi Zoltánra és Mensáros Lászlóra is. Ennek ellenére ebből az alkotásából nem lett akkora klasszikus, mint a Butaságom történetéből.
Keleti munkamódszereiről a francia színésznőt alakító román Irina Petrescu annak idején így nyilatkozott: „Keleti… a színész és a rendező viszonyát valamiféle »cinkostársi« kapcsolatnak fogja fel. Elvárja a színészeitől, hogy másodpercnyi pontossággal megjelenjenek a felvételeken, de nem haragszik meg, ha a hatás kedvéért saját maguk által kitalált, a szövegkönyvben levő mondatoknál szellemesebb »bemondásokkal« vagy váratlan ötletekkel teszik pezsgőbbé a játékot. Az ilyen forgatás közbeni »kitalálások« nagymestere Kiss Manyi...” Petrescu egyébként az 1965-ös mamaiai filmfesztiválon találkozott Keletivel, aki megkérdezte tőle, hogy tud-e franciául. Irina igenlő válasza után a rendező azonnal felajánlotta neki Jacqueline szerepét, amelyet a művésznő azért is örömmel vállalt, mert állítása szerint először adódott lehetősége vígjátékban szerepelni, pedig önmagát – akkor még – elsősorban vígjátéki színésznőnek tartotta. (Petrescu tévedett, mert a fenti életrajzában is említett korai filmje, az 1961-es Nem nősülök szintén vígjáték volt.) A stáb dolgozott többek között a Gellérthegyen, a Mechwart téren, a Farkasréti temetőben és a Vörösmarty cukrászdában, de voltak műtermi felvételek is. Utóbbiak közé tartozott az a jelenet, amelyben Kabók Kati visszaemlékezik egyik párizsi emlékére, amikor mulatozó férjére várakozva becsiccsentett. A díszlet egy párizsi hotelszobát idézett fel, a díszletablak mögött a világosítók ki-be kapcsolgatták a reflektorokat, hogy a párizsi utca vibráló neonfényeinek hatását keltsék. (Ezt a módszert a szakzsargonban „bliccelés”-nek hívták, ami azonban a magyar köznyelvben egészen mást jelent.) S ha már a díszletekről beszélünk, említsük meg, hogy a Mérey-villa valójában díszlet volt, melynek felépítése 360 ezer forintba került. Ez a szakmán belül némi méltatlankodást váltott ki, egyesek azon a véleményen voltak, hogy abból a pénzből a korabeli árakon egy igazi villát is fel lehetett volna építeni, nemhogy egy díszletet az I. kerület, Orom utca 20. szám alatt.
A harmincas évek magyar filmjeinek egyik jellemzője, hogy dalbetétek is vannak bennük, amelyek általában hatalmas sikert arattak, és ma már a klasszikus hazai slágerek közé tartoznak. A dalbetétek alkalmazásának szokása egészen a hatvanas évek közepéig élt, aminek két nyomós indoka is volt. Az egyik, hogy 1945 után tovább dolgozhattak a filmgyártásban a harmincas évek azon sikeres rendezői, akik nem kompromittálódtak a Horthy-korszakban (mint például Keleti Márton, Gertler Viktor és Kalmár László), másrészt jó rendszerreklámnak bizonyult, hogy a magyar filmek szereplői időnként önfeledten danolásztak, mint akiknek valóban aranyéletük van. Az 1945 után készült Keleti-filmekben is olykor énekeltek a szereplők, elég csak a Hattyúdal slágerére (A Villa Negra nem apácazárda) gondolni. A Butaságom történetéhez Fényes Szabolcs, a huszadik századi magyar könnyűzenei élet egyik géniusza írt zenét, ám érdekes módon ezúttal nem kértek tőle slágernek szánt betétdalt. Fényes elmondta, hogy a film zenéjének egy részét a szokásoknak megfelelően utólag írta. Néhány jelenethez azonban Keleti előre akarta a filmzenét, így például a temetési jelenethez. A rendező ugyanis úgy gondolta, hogy ebben a groteszk közjátékban a színészeket jobban inspirálja, ha hallják azt a zenét, ami majd a mozikban is hallható lesz. Fényes férfikórust és dzsesszhangszereket kombinált a kívánt hatás eléréséhez. A zeneszerző azt is elmondta, hogy mindig nagy kihívást jelent számára egy-egy film zenéjének megkomponálása, mert a rendező általában előre meghatározza, hogy melyik jelenethez kér zenét, és milyen hosszúságút. Érdekességként említsük meg, hogy hasonló módszerrel dolgozott Sergio Leone és Ennio Morricone is: a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) című filmhez például Leone előre kérte a teljes filmzenét, mert ahhoz igazodva tervezte meg a képsorokat, beleértve a kameramozgást is.
A bécsi vígjátékfesztivál
1966 márciusában hatodik alkalommal rendeztek Bécsben vígjátékfesztivált. A március 24-én kezdődött esemény egy hete alatt tizenöt ország huszonnyolc filmjét vetítették, egész estés alkotásokat és kisfilmeket is. Az elsődleges cél a tájékoztatás és a szórakoztatás volt, ezért a szervezők mellőzték a versenyjelleget. A vidám hangulat megteremtése érdekében a résztvevőket egy negyven évvel azelőtt forgalomba állított, vicces rajzokkal és feliratokkal díszített villamos szállította az Intercontinental Hoteltől az Uránia moziig. A fesztiválon a fő program mellett a legendás amerikai komikusok, a Marx fivérek tizenkét legjobb filmjét is megtekinthették az érdeklődök. A bemutatók között szerepelt például René Clair román–francia koprodukcióban készült Finom kis háború című filmje, sőt a vetítésen maga az ősz direktor is megjelent. „A film küldetése szerintem: érzelmekre hatni és szórakoztatni. Magam is mindig hálás vagyok azoknak, akik megnevettetnek. S nincs örömtelibb elégtétele a művésznek, mint a tudat, hogy valahol a világon egy teremben nevetésre készteti a nézőket” – nyilatkozta Clair, aki a háborúk esztelenségét próbálta kifigurázni. Sikere volt a Silvana Mangano és Alberto Sordi nevével fémjelzett olasz szkeccsfilmnek, Az én kis feleségemnek is, melyet a zseniális Sordi személyes jelenlétével is népszerűsített.
A svéd Calle P. (r.: Robert Brandt) és a brit Saját otthon (r.: Jay Lewis) elsősorban azzal keltettek feltűnést, hogy semmilyen dialógust nem tartalmaztak. A svéd opusz az autóőrületet és a parkolási nehézségeket figurázta ki – említsük meg, hogy a Sordi-szkeccs egyik epizódjának témája is az autó volt –, míg a brit film egy házépítésről szól, amelyet legkevésbé sem a szorgalom és a szakértelem jellemez. A korabeli nyugatnémet közéletet csipkedte meg a Bajorország nem Texas (r.: Rainer Erler), melynek cselekménye szerint egy kis bajor faluban olaj után kezdenek kutatni. Olaj helyett azonban forró víz tör a felszínre, de semmi baj: a legeslegfontosabb a várható haszon, szóval olajkút helyett sebtében egy fürdőhelyet építenek a vízforrás köré. A szocialista országok filmjei közül a csehszlovák Csókhossz kilencven (r.: Antonín Moskalyk) napjaink Magyarországán különösen aktuális lehetne: az egyébként peches ifjú házaspárnak valamiféle biológiai véletlen folytán ötös ikrei születnek. Az államvezetés hirtelen látványosan támogatni kezdi őket, miközben lehallgatják minden mondatukat, hátha kiderül a szocialista társadalom számára oly fontos népszaporulat valamilyen elhallgatott titka. Jól fogadták a nézők Leonyid Gajdaj filmjét, Az „I” akciót is, alighanem azért, mert akkoriban az üde, friss humor nem volt különösebben jellemző a szovjet filmművészetre. Izraelt képviselte Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) Sallah című alkotása, amelynek forgatókönyvét is a direktor írta, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy filmre vitte saját művét, hiszen Kishon elsősorban író volt, és nem filmrendező. Az ötvenes években játszódik a történet, amikor körülbelül egymillió bevándorló érkezett a világ minden tájáról Izraelbe, ami rengeteg problémával járt együtt, melyeket Kishon bő humorérzékkel mutatott be.
Magyarország a Butaságom történetével vett részt a rendezvényen. Itt említsük meg, hogy egyes jobboldali zsurnaliszták nehezményezték Magyarország és más szocialista országok meghívását a fesztiválra: azzal érveltek, hogy a vasfüggöny mögött valójában semmi olyasmi nem történik, amelyen önfeledten nevetni lehetne. Ahogy lenni szokott, a negatív reklám is reklámnak bizonyult, mert ha hinni lehet a korabeli magyar sajtónak, a bécsi nézők sorban álltak a jegyekért, és a Butaságom története zsúfolt nézőtér előtt pergett. Talán a földrajzi közelség is tette, hogy a bécsi nézők megértették a film humorát és célzásait. Vetítés közben többször is felcsattant a taps, amelyből kijutott a „Vége” felirat után megjelenő művészeknek is. Ruttkai Éva az első vetítésen még nem tudott ott lenni – a művésznőnek aznap fellépése volt Budapesten, A testőr című Molnár Ferenc-darabban játszott –, csak később tudott Bécsbe utazni Keleti Márton után. A második vetítést követően állítólag őt is éppúgy megrohanták az autogramkérők, ahogyan a nyugati sztárokat szokták. Bruno Marek polgármester és a bécsi magyar követség is fogadást adott a magyar művészek tiszteletére. Ruttkai alakítását mindenki meleg szavakkal méltatta, és tehetségét többen is Lilli Palmeréhez és Danielle Darrieux-éhez hasonlították. A sajtóban olyan vélemény is megjelent, hogy amennyiben versenyjellege lett volna a fesztiválnak, a nagydíjat a Butaságom története érdemelte volna.
A II. Magyar Játékfilmszemle
1966. szeptember 26. és október 1. között Pécsett rendezték meg a II. Magyar Játékfilmszemlét, akárcsak az elsőt, sőt 1976-ig az összest. (1976 és 1983 között Budapest és Pécs felváltva adott otthont az eseménynek, 1983-tól pedig a főváros lett a kizárólagos házigazda.) Ekkoriban még nem volt szokás, hogy az előző év teljes filmtermése részt vegyen a szemlén: a versenyben csak a mozikban már bemutatott és a szakemberek által legjelentősebbnek ítélt magyar filmek szerepeltek. 1966-ban a Magyar Filmművészek Szövetsége titkos szavazással az elmúlt évben készült húsz magyar film közül hatot választott ki arra, hogy Magyarország filmművészetét reprezentálja a szakma, a közönség és persze a meghívott keleti és nyugati vendégek számára. Tizennyolc ország képviselője érkezett a szemlére, melynek versenyprogramja keretében az Iszony (Hintsch György), a Fügefalevél (Máriássy Félix), a Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc és Rózsa János), a Szegénylegények (Jancsó Miklós), a Minden kezdet nehéz (Révész György) és a Butaságom története (Keleti Márton) című filmeket vetítették. A nyitóünnepség után Kovács András Hideg napok című drámájának ősbemutatójára került sor, a szemle befejezéseként pedig a rendezvény igazgatója, Ranódy László Aranysárkány című alkotását vetítették, szintén az országos premier előtt. A szervezés körül voltak problémák, ezek egy részéről azonban legkevésbé a Magyar Filmművészek Szövetsége tehetett: Pécs egyszerűen nem volt felkészülve arra, hogy ennyi vendég számára kellően színvonalas szállodai elhelyezést biztosítson.
A versenyprogram mellett számos közönségtalálkozó is lezajlott, amelyek iránt igen nagy érdeklődés nyilvánult meg: a nézők örömmel fogadták azt a lehetőséget, hogy személyesen találkozzanak a filmvászonról ismert kedvenceikkel, és nem volt hiány autogramkérőkből sem. A szakmai viták nyilvánosak voltak, a felek több témát is körüljártak, különös tekintettel a művészi önállóságra és az új gazdasági mechanizmus hatására a magyar filmgyártásban. Azonban többen is szóvá tették, hogy ezekre az ankétokra Pécs kulturális életének legkiválóbbjait egyáltalán nem vagy csak korlátozott számban hívták meg. A játékfilmszemlén szakmai zsűri és társadalmi zsűri is ténykedett. Utólag elhangzottak olyan (jogos) vélemények, hogy célszerűbb lenne, ha egyetlen zsűri döntene a művekről, különösen ha a mezőny csupán fél tucat filmből áll, ráadásul a kétféle zsűri döntésében sincsenek nagy különbségek. A Fábri Zoltán által vezetett szakmai zsűri a Szegénylegényeknek ítélte a legjobb rendezés díját. Ez senkit nem lepett meg, ahogyan az sem, hogy Ruttkai Éva kapta a legjobb női alakítás díját a Butaságom története főszerepéért. Az viszont egyesekben csodálkozást váltott ki, hogy a szakmai zsűri nem adta ki a legjobb férfi alakítás díját. Az Iszony és a Butaságom története fényképezéséért a néhány hónappal korábban elhunyt Hegyi Barnabás lett a legjobb operatőr. A társadalmi zsűrit Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének elnöke vezette. A fődíjat Jancsó Miklós kapta a Szegénylegényekért, a különdíjat pedig a Butaságom története, amely a legtöbb közönségszavazattal büszkélkedhetett. A fesztivál egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy hat film nem elegendő ahhoz, hogy megvonják az egész éves filmgyártás mérlegét, és Jancsó drámáját például Keleti vígjátékával összevetni, hogy melyik a jobb, egyenesen szakmai abszurdum. Volt olyan észrevétel is, hogy a már elkészült, de országosan még nem forgalmazott filmekkel is gazdagítható lenne a versenyprogram.
Így látták ők
„Meggyőződésem, hogy a film nem lett volna az, amivé sikeredett, ha nem olyan nagyszerű színésznő alakítja Kabók Katit, mint Ruttkai Éva. Valami meleg puhaság veszi körül egész lényét, amelyben szerepe kiteljesedik, szinte rendező és színész fölé nő. Kitűnő Básti Lajos is, aki Mérey Lászlót, a nagy színészt eleveníti meg, természetes könnyedséggel, biztos, de eredeti színészi játék keretében. A többiek közül a régi szerepeiben élő, házvezetőnőt alakító Kiss Manyi, az író, Mensáros László és a szkeptikus színész figurájában Várkonyi Zoltán emelkedik ki. Vonzó jelenség a vendégszereplő Irina Petrescu. És végül nem lehet szó nélkül hagyni Hegyi Barnabás remek beállítású, dallamosan kedves hangulatú képeit.”
(Szombathelyi Ervin: „Butaságom története”. In: Népszava, 1966. január 20., 2. o.)
„Gyárfás Miklós szelíd humora határozza meg a film légkörét és ritmusát is, és Keleti Mártonról nem mondhatunk dicsérőbbet annál, hogy ezt a finom és elegáns humort segítette hiánytalanul képpé, mozgóképpé válni. Az író elsősorban színpadi szerző, aki jó és jól játszható szerepeket adott színészeinek, és olyan szellemes dialógusokat, amiket a legdivatosabb francia dialógusírók is megirigyelhetnének; Keleti rendező pedig szabadjára engedte színészeinek teremtő jókedvét. Vagyis olyan filmet láthatunk, ahol különleges képességű színészeinket hagyják, hogy kibontakoztassák egyéniségük színeit és fénytöréseit. Engedik, hogy jól érezzék magukat a szerepükben, s ennek következtében a néző is jól érzi magát, miközben őket nézi.”
(Molnár G. Péter: „Butaságom története”. In: Népszabadság, 1966. január 21., 9. o.)
„A tizedes meg a többiek megtörte a jeget. Kiderült, hogy mégis lehet szívből nevetni, magyar filmnél is. Most aztán itt van a Butaságom története, amely tovább erősíti a felfedezett igazság érvényét. Ha egyetlen szót keresnék rá, azt kellene mondanom: elegáns. Eleganciája könnyed természetességében rejlik, abban, hogy sehol nem érhető tetten abban a bizonyos erőlködésben, amely a tapsokat sóvárogja. Ez a film: szakmunka, abban a legjobb értelemben, hogy nincs benne semmi véletlenre-hagyatkozás, semmi dilettáns rizikó-vállalás. Itt szakember mindenki: a forgatókönyv írója, Gyárfás Miklós, aki tévedhetetlen érzékkel találja meg a komoly s a kifejezetten burleszk-elemek optimális arányát, s aki pontosan tudta, hogyan vegyítse a csak szakmai berkekben élvezhető humort a mindenki számára érthető mulatsággal úgy, hogy ez senki számára ne jelentsen hiányérzetet; a rendező, Keleti Márton, aki egyetlen hatáselemzési tévedés nélkül, megejtő könnyedséggel dirigálja a sokhelyütt finom intellektuális részletezést is kívánó helyzetek sorozatát. És szakember, de milyen szakember a címszereplő Ruttkai Éva!”
(Geszti Pál: „Sikeres magyar filmvígjáték”. In: Film, Színház, Muzsika, 1966. január 21. 8. o.)
Butaságom története (1966) – magyar filmvígjáték. Saját azonos című novellájából a forgatókönyvet írta: Gyárfás Miklós. Dramaturg: Katona Ferenc. Operatőr: Hegyi Barnabás. Zene: Fényes Szabolcs. Díszlet: Duba László. Jelmez: D. Forgó Teréz. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Keleti Márton. Főszereplők: Ruttkai Éva (Kabók Kati), Básti Lajos (Mérey László), Kiss Manyi (Gizi néni), Mensáros László (Forbáth György), Irina Petrescu (Jacqueline Noiret), Várkonyi Zoltán (Kemenes Gábor), Tomanek Nándor (miniszter), Pártos Erzsi (Kati mamája), Rajz János (Kati papája), Sulyok Mária (Palágyi Ödönné színipedagógus). Magyarországi bemutató: 1966. január 20.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.