„When I see someone who’s looking so fine
you can’t believe I react everytime
I scream, ooouuhh
You sexy thing
You are the finest thing I've seen today
I am so glad that you passed by my way
I'm a cruiser
Oh baby, I'm a cruiser”
(Village People: I’m a Cruiser, 1978)
Negyven éve, 1980. február 8-án mutatták be az amerikai filmtörténet egyik leghírhedtebb botrányfilmjét, a Portyánt. William Friedkin alkotása a The New York Times riportere, Gerard Walker (1928–2004) azonos című, 1970-ben megjelent könyvén alapul. A kötet egy olyan gyilkosságsorozatról szól, amelynek homoszexuálisok voltak az áldozatai. A cím kettős jelentésű: egyrészt a járőröző rendőrökre utal, másrészt az alkalmi szexpartnert kereső melegekre. A Portyán ellen a meleg aktivisták már a forgatás idején hevesen tiltakoztak, szerintük ugyanis a film egyoldalú, előnytelen képet fest róluk, és azt sugallja, hogy a meleg életforma szerves része az erkölcstelenség, a bűnözés és az erőszak. A támadásokat az alkotók azzal próbálták kivédeni, hogy a főcím elé egy bevezető szöveget illesztettek: „Ez a film nem kíván vádat emelni a homoszexuálisok ellen. Bemutatja a világuk egy szeletét, amely nem vonatkoztatható az egészre.” A bemutató után a kritikusok főleg a lélektani motivációkat és a szituációk hitelességét kérdőjelezték meg. A világpremier óta eltelt évtizedek alatt a Portyán megítélése valamelyest megváltozott, manapság kultuszfilmnek számít még a homoszexuálisok körében is. A korabeli mentegetőző felirat az újabb DVD- és a Blu-ray-kiadásokra már nem került rá. A film nem jutott el a magyar mozikba, a hazai közönség hivatalos formában először videón ismerhette meg 1993-ban.
A cselekmény
A Hudson folyóban egy levágott kart találnak. A rendőrség nem tudja azonosítani az áldozatot, bár korábban már a törzs is előkerült. Rövidesen egy melegbárban két férfi megismerkedik egymással, majd egy motelbe mennek. Az aktus után a sötét szemüveget viselő férfi megkötözi és megkéseli alkalmi partnerét. Az ügy felderítéséhez Lefransky nyomozó egy meleg prostituált segítségét kéri, ugyanakkor elutasítja a fiatal hímringyó panaszát arról, hogy két rendőr egy szolgálati kocsiban szexre kényszeríttette. Edelson kapitány rendhagyó módon akarja megoldani a gyilkosságsorozatot. Azzal bízza meg az újonc Steve Burns nyomozót, hogy épüljön be a melegek közé, hátha sikerül a tettes nyomára akadnia. Természetesen nem viselhet rendőrjelvényt, és nem hordhat fegyvert sem. Burns hasonló típus, mint az áldozatok, Edelson emiatt osztotta rá a csalétek szerepét. Mivel a fiatal detektívnek barátnője van, ezért egy kisebb lakást kell bérelnie a titkos megbízatás teljesítése érdekében. John Forbes néven veszi ki az ingatlant, és beköltözéskor megismerkedik meleg szomszédjával, egy szép reményű íróval. El is mennek együtt meginni valamit, s közben a gyilkossági ügyekről is váltanak néhány szót. A fiatalember szerint a rendőröket nem érdeklik a meleggyilkosságok. Burns még aznap este munkához lát, s a következő hetekben szado-mazo melegbárokba jár, ismerkedik. Munkája eredményéről – vagyis inkább eredménytelenségéről – szóban folyamatosan beszámol a főnökének. A gyilkosságok ellenére New Yorkban esténként továbbra is intenzív melegélet zajlik. Két alkalmi ismerős jobb híján egy néptelen parkba megy, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek egymással. A sötétben egyikőjük egy különös dalt dúdolgat: „Na, ki van itt? Csak te meg én…” Az éneklő férfi hirtelen eltűnik, a másik hiába szólongatja. A magára maradt meleg fiatalembert valaki késsel többször hátba szúrja.
Burns munkája továbbra sem hoz semmi eredményt, barátnőjével való kapcsolata viszont kezd feszültté válni. Egyik este a nyomozót kiutasítják egy magánklubból, ahol mellesleg felkeltette valaki érdeklődését. Az illető követi őt a sötét utcán, Burns azonban nem megy el vele. A gyilkosságok folytatódnak, a következő áldozat egy ruhaszalon tulajdonosa, akivel egy szexshop vetítőfülkéjében végez a tettes. Burns a következő esti portyáján újra meglátja azt a fiatal fiút, aki az előző este leszólította őt. A pincértől megtudja, hogy a Skip nevű srác erőszakos alak. Burns továbbítja az infót a főnökének. A nyomozás kideríti, hogy Skip egy étteremben dolgozik, ahol olyan késeket használnak, mint amilyen az egyik gyilkosság eszköze lehetett. A rendőrök csapdát állítanak a fiúnak. Burns szobára megy Skippel, kollégái pedig lesben állnak, hogy tetten érjék őt. Mivel a rádiókapcsolat váratlanul megszakad, a rendőrök a megbeszélt jel előtt behatolnak a találka helyszínéül szolgáló lakásba, ahol kollégájukat meztelenül és megkötözve találják az ágyon. Skipet letartóztatják, és megalázó módon kihallgatják. Így például azt követelik tőle, hogy a kihallgatók előtt tolja le a nadrágját, és végezzen önkielégítést, hogy a szakértők megvizsgálják a spermáját. Annyit ugyanis megtudtak a tettesről az egyik korábbi gyilkosság után, hogy ondója nem tartalmaz spermiumot. A zsaruk azonban rossz nyomon járnak. Egyrészt azért, mert a spermavizsgálat kizárja Skipet a gyanúsítottak köréből. Másrészt a szexshop vetítőfülkéjének automatájában találtak egy pénzérmét, melyen a véres ujjlenyomat a tettestől származik, ám ez nem egyezik meg Skip ujjlenyomatával.
Burns és barátnőjének kapcsolata eljut a mélypontig, ezért úgy döntenek, hogy egy ideig szüneteltetik a viszonyukat. Amikor Burns megint találkozik a felettesével, a főnöke egy fotóalbumot mutat neki. Ebben az egyik áldozat, a Columbia Egyetem professzorának diákjairól készült fényképek találhatók. Burns az egyik fotón felismer valakit, akit többször is látott már a portyázásai során. Kideríti a srác címét, és nyomozni kezd utána. Egyszer még a fiatalember lakásába is behatol, ahol megtalálja a srác portyázós bőrruháját. A hazatérő diák felfedezi a behatolás nyomait, az ablakon kitekintve pedig Burnst is megpillantja, akinek esze ágában sincs elrejtőzni. Sőt az egyik este valósággal felkínálkozik a gyanúsított számára. Egy sötét parkban találkoznak, ahol Burns a gyilkos kedvenc dalocskáját énekli: „Na, ki van itt? Csak te meg én…” Az aktus lebonyolítására a közeli alagutat választják. Vetkőzés közben a fiú váratlanul kést ránt, de Burns megelőzi és leszúrja. A kórházban a nyomozók a fiatalember elé tárják a terhelő bizonyítékokat. Felajánlják, hogy beismerő vallomása esetén csökkenteni fogják a büntetését, ám ő mindent tagad. Miközben a tettes a kórházban fekszik, újabb gyilkosság történik. Az áldozat nem más, mint John Forbes (vagyis Burns nyomozó) szomszédja, a barátságos drámaíró fiú. A helyszínre érkező Edelson kapitány észreveszi, hogy az egyik helyszínelő rendőr ugyanaz a személy, akit erőszakoskodása miatt a meleg prostituált a film elején bepanaszolt. Burns időközben kibékült a barátnőjével, újra együtt élnek. Mialatt a nyomozó a fürdőszobában borotválkozik, a kíváncsi lány élettársa holmijai között megtalálja azokat a ruhadarabokat, amelyekben a férfi a melegbárokba járt, sőt azt a bőrsapkát is, amelyet a gyilkos viselt…
Az eredeti bűncselekmények
1962 és 1979 között történtek azok a bűnügyek, amelyek a film alapjául szolgáltak. A nyomozásban fontos szerepet játszott két New York-i detektív, Randy Jurgensen és Sonny Grosso (1930–2020). Az 1960-as évek elején több homoszexuális személy tett panaszt az államügyészségen, hogy magukat rendőrnek kiadó férfiak – egy fehér és egy színes bőrű – zaklatják őket. A „Salt and Pepper”-nek elnevezett duó rendszeresen feltűnt West Village környékén, a homoszexuálisok kedvenc találkahelyein. Akiket intim helyzetben találtak, azokat „őrizetbe vették”, és készpénzt követeltek az elengedésükért. Az álrendőrök feljelentői közül két személyt később az otthonukban meggyilkoltak. A New York-i rendőrség illetékesei azzal bízták meg Randy Jurgensen nyomozót – aki 1957 óta volt állományban, és addig főleg fegyverrel és kábítószerrel összefüggő ügyekkel foglalkozott –, hogy adja ki magát homoszexuálisnak, és épüljön be West Village meleg közösségébe. Abban reménykedtek, hogy az álrendőrök elfogása nem csupán tisztára mossa a rendőrség jó hírén esett foltot, hanem esetleg más, még folyamatban lévő bűnügyek megoldásához is elvezet. Jurgensen titkos küldetéséről még a családja és a kollégái sem tudhattak. Egy teljesen új életformát kellett kialakítania magának: lakást bérelt West Village-ben, s a meleg életformához igazította az öltözködését és a beszédstílusát. Ruhatárába szuszpenzorok, edzőcipők, fekete csizmák, bőrdzseki és szegecselt bőrből készült csuklópántok kerültek. A meleg szexshopokban tájékozódott arról, hogy mit jelentenek a nadrág különböző zsebeibe helyezett különféle színű kendők. (A film egyik jelenete is felidézi ezt az epizódot. A melegek a kendőkkel tudatják egymással, hogy az aktusban aktívak vagy passzívak akarnak-e lenni, illetve a szex milyen formáját kedvelik.) Jurgensen még (mű)tetoválást is készített, egy csillagot az egyik szeme fölé. Kitartóan járta West Village mólóit és melegbárjait, hogy partnereket találjon. (A meleg zsargonban ezt hívják „portyázás”-nak.) Újdonsült ismerősei – anélkül, hogy ismerték volna valódi kilétét – további tanácsokkal látták el, hogy minél sikeresebb legyen a meleg világban, és minél több helyre bejuthasson. Feladatának lényege az volt, hogy felderítse a valódi elkövetőket, és olyan helyzetbe kerüljön velük, hogy rendőri akciót lehessen végrehajtani. Sikerült ugyan elősegítenie kisebb bűnügyek felderítését, ám a Salt and Pepper páros rendre kicsúszott a kezei közül.
Jurgensen megismerkedett egy erőszakos alakkal is, akiről azt gyanította, hogy ő lehet az egyik meleggyilkos. Az előre megbeszélt kommunikációs csatornák egyikén kapcsolatba lépett a feletteseivel, és csapdát állítottak a gyanúsítottnak. A bemikrofonozott Jurgensen elment az illetővel egy motelbe. A közelben tartózkodó, bevetésre váró egység – melynek Sonny Grosso volt az egyik oszlopos tagja – a mikrofonon keresztül kihallgatta Jurgensen és a férfi beszélgetését. Az egység várt a korábban megbeszélt jelre, amikor az adás hirtelen megszakadt. A rendőrök rosszat sejtve behatoltak a motelszobába, ahol Jurgensent félig levetkőzve találták. A gyanúsított férfit letartóztatták, különféle vádpontok alapján el is ítélték, de soha nem bizonyosodott be róla egyértelműen, hogy azonos lett volna valamelyik tettessel. A titkos küldetés ideje alatt Jurgensennek komoly identitásproblémái támadtak, mivel egyrészt egyre több megértést tanúsított azon homoszexuálisok iránt, akik gyakran alaptalanul és megalázó módon váltak rendőrségi eljárások alanyaivá, másrészt attól félt, hogy lelepleződik családja és kollégái előtt. Felettese azzal próbálta megnyugtatni, hogy a kábítószeres ügyekben titkos megbízatást teljesítő kollégákból sem lesznek kábítószeresek, tehát Jurgensennek sem kell aggódnia, hogy szó szerint „belemelegszik” az új személyiségébe. A leleplezés egyébként nem maradt el: Jurgensen barátnőjének testvére egyszer meglátta őt, amint két homoszexuálissal kéz a kézben ballagott egy melegbár felé. Kínos magyarázkodás következett, ám Jurgensen nem fedte fel valódi küldetését a barátnője előtt sem.
Gerard Walker könyve ezt az ügyet dolgozta fel, és a Portyán is elsősorban ezen a bűneseten alapul, ennek megfelelően az Al Pacino által játszott Steve Burns tulajdonképpen Randy Jurgensen alteregója. (Maga Jurgensen a filmben Lefransky nyomozót alakítja.) Friedkin azonban felhasználta más bűncselekmények motívumait is. Az ún. „zsákos gyilkosságok” (Bag Murders) néven ismert bűnügy 1973 és 1979 között történt. A Hudson folyó New Jersey-i partján, illetve az azóta lerombolt Világkereskedelmi Központhoz közeli folyóparton az évek folyamán különböző emberi testrészek kerültek elő, többnyire fekete színű zsákokban. A torzók bizonyos jellegzetességei (például speciális tetoválások) alapján a rendőrség megállapította, hogy legalább négy áldozat egyértelműen homoszexuális volt, akik a rakparton található meleg szexklubok visszatérő vendégei voltak. Néhány áldozatot nem sikerült azonosítani, sőt a rendőrség bizonyos eseteket nem is gyilkossági ügyként kezelt, mivel egyes maradványok esetében már nem volt egyértelműen megállapítható a halál oka. Felmerült a gyanú, hogy ezeket a gyilkosságokat esetleg a harmincnyolc éves Paul Bateson radiológus követte el, ám kétséget kizáró bizonyítékok nem voltak ellene. 1962 és 1979 között történt az a tizenegy gyilkosság, melyeknek áldozatait megkéselték, illetve némelyiket megcsonkították. Közöttük néhány közismert személy is volt, mint például a Toni Lee művésznéven ismert transzvesztita sztár. A rendőrség a barátok és a családtagok kihallgatását követően arra a következtetésre jutott, hogy az áldozatok homoszexuális érdeklődésűek voltak. A hetvenes évek közepén a Black Doodler (Fekete firkálgató) néven emlegetett ismeretlen – feltehetően színes bőrű – elkövető legalább öt, de lehet, hogy tizenhat meleg fehér férfit gyilkolt meg San Franciscóban, köztük egy kitüntetett harminckét éves vietnámi veteránt is. Három férfi túlélte Black Doodler támadását, de megtagadták a tanúskodást a rendőrség gyanúsítottja ellen. Az illetőre végül semmit nem tudtak rábizonyítani, a nevét sem hozták nyilvánosságra. Állítólag az egyik túlélő a szórakoztatóipar közismert szereplője volt, a másik egy diplomata, ezért nem akartak a nyilvánosság elé állni.
A rendező
William Friedkin amerikai rendező 1935. augusztus 29-én született az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városában, Chicagóban. Bár ő is az Új-Hollywoodnak nevezett rendezőnemzedékhez tartozik, általában nem szokták az irányzat olyan nagy egyéniségei között emlegetni, mint Francis Ford Coppola, George Lucas, Martin Scorsese vagy Brian De Palma. Zsidó származású szülei és számos rokona 1903-ban egy különösen erőszakos pogrom elől menekültek Ukrajnából az Egyesült Államokba. Apja, Louis Friedkin sok mindennel foglalkozott, volt például kereskedelmi tengerész és férfiruha-kereskedő, de sem érzéke, sem érdeklődése nem volt a pénzcsináláshoz. Anyja, Rachael Green ápolónőként dolgozott, fia szerint egy „szent” volt. Williamnek középiskolában annyira jól ment a kosárlabda, hogy még a profi karrier lehetősége is megcsillant előtte. Tizenéves korában támadt fel érdeklődése a filmek iránt. Biográfusai váltig állítják, hogy Orson Welles klasszikusa, az Aranypolgár (1941) meghatározó szerepet játszott ebben, maga Friedkin viszont azt mondta, igazából csak huszonöt éves korában látta először ezt a filmet. Ellenben nagy hatást gyakorolt rá a francia Henri-Georges Clouzot két híres munkája, A félelem bére (1953) és az Ördöngösök (1955), illetve Hitchcock remekműve, a Psycho (1960). A középiskola befejezése után egy független chicagói tévécsatorna, a WGN-TV postázójában kezdett dolgozni. 1963-ben kezdődött rendezői karrierje, eleinte tévés dokumentumfilmeket forgatott. Legelső műve, a megtörtént esetet feldolgozó The People vs. Paul Crump állítólag hozzájárult ahhoz, hogy felfüggesszék a kilenc éve halálsoron lévő Crump halálos ítéletét. A férfit egy chicagói biztonsági őr meggyilkolása miatt ítélték halálra, miközben négy bűntársa börtönbüntetéssel megúszta. 1993-ban Crumpot szabadlábra helyezték, ám egy zaklatási bűncselekmény miatt vissza kellett mennie a börtönbe. 1965-ben Friedkin rendezte a The Alfred Hitchcock Hour című tévésorozat egyik epizódját, az Off Seasont.
A direktor első mozifilmje, a Good Times (1967) a népszerű énekes házaspár, Sonny & Cher főszereplésével készült. Hat nagy slágerük hangzik el a filmben – köztük a címadó Good Times és az örökzöld I Got You Babe –, miközben kifigurázzák az akkoriban legdivatosabb filmműfajokat. A zenés paródiát már-már művészfilmeknek minősülő alkotások követték: a Születésnapi buli (1968) Harold Pinter forgatókönyve alapján, a Razzia Minsky bárjában (1968) és Friedkin első meleg témájú filmje, A fiúk a csapatban (1970). Ez utóbbi Mart Crowley off-Broadway-darabjának filmváltozata, melynek forgatókönyvét maga a szerző írta, s az opuszt egyfajta mérföldkőnek tartják a melegfilmek történetében. Friedkin nem akarta magát művészfilmesként beskatulyázni, ezért 1971-ben leforgatta első „kommersz” filmjét, a világsikerű Francia kapcsolatot. Az öt Oscar-díjjal elismert alkotás életszerűségét részben az adja, hogy majdhogynem dokumentumfilmes eszközökkel készült, és a filmtörténet egyik legjobb autós üldözési jelenetét tartalmazza. A rendező nemcsak hogy megismételni, hanem még fokozni is tudta a sikert: Az ördögűző (1973) minden idők egyik leghíresebb és legfélelmetesebb horrorjának számít, 12 millió dollárból forgatták, és több mint 440 milliót jövedelmezett! Az ördög által megszállt kislány szerepe egy csapásra világsztárrá tette Linda Blairt, akinek karrierje később sajnos nem szárnyalt igazán magasra. A film szakmai fogadtatása ellentmondásosabb volt, mint a Francia kapcsolaté, elsősorban a vallási motívumok és a gyerekszereplő miatt, ámbár a legenda szerint a Vatikán nem ítélte el a filmet, mert meggyőzően demonstrálta a Sátán létezését. Mivel annak idején Friedkin számos kompromisszumra kényszerült, hogy Az ördögűző a mozikba kerülhessen, ezért az évtizedekkel későbbi DVD- és Blu-ray-kiadásokra hárult az a feladat, hogy a korábban cenzúrázott jeleneteket megismertessék a nézőkkel. 1977-ben a direktor elkészítette egyik személyes kedvence, A félelem bére (1977) remake-jét, amely a maga idejében megbukott, az új évezredben viszont kultuszfilmmé lépett elő. A Haláli meló (1978) című bűnügyi dráma után következett cikkünk fő témája, a Portyán.
A nyolcvanas évek nem a legszerencsésebb időszak volt Friedkin pályáján. Ironikus módon egyik legnagyobb sikere egy videoklip volt, amelyet Laura Branigan Self Control című 1984-es világslágeréhez forgatott. 1985-ben egy újabb fordulatos és izgalmas akciófilmmel jelentkezett Élni és meghalni Los Angelesben címmel, amelyben szintén látható egy lélegzetelállító autós üldözési jelenet. A Sátáni megszállottság (1987) és A vérszomjas dada (1990) című filmjeivel visszatért a horror műfajához, de Az ördögűző színvonalát és sikerét nem tudta elérni. Sajnos Friedkin nagy comebackje azóta is várat magára. A filmbarátok minden egyes munkáját nagy reményekkel várták, ám ezek többnyire kisebb-nagyobb csalódást okoztak. A Mester forgatott sportfilmet Csont nélkül (1994) címmel, hódolt az erotikus thriller divatjának a csúfosan megbukott Jade (1995) című alkotásával (a forgatókönyvet a műfaj magyar származású specialistája, Joe Eszterhas írta), 1997-ben pedig elkészítette a Tizenkét dühös ember újabb tévéváltozatát (Sidney Lumet negyven évvel korábbi klasszikusa eredetileg szintén tévéfilm volt). 2000-ben A bevetés szabályai című háborús drámáját láthattuk, amelynek főszerepeit olyan sztárok játszották, mint Tommy Lee Jones, Samuel L. Jackson, Ben Kingsley, Guy Pearce, Anne Archer és Bruce Greenwood. A Rambo és A szökevény emléke dereng fel a nézőben a Veszett vad (2003) láttán, főleg hogy az egyik fontos szerepet ebben is Tommy Lee Jones játszotta. Valahol a horror és a pszichothriller határán mozog a Bogárűző (2006), amely leginkább a Jákob lajtorjájával (1990, Adrian Lyne) állítható párhuzamba. Friedkin mind ez idáig utolsó mozifilmje, a Gyilkos Joe (2011) ugyan nem szólt akkorát, mint amekkorát vártak tőle, mégis bebizonyította, hogy alkotóját korai lenne még leírni. „A pengeéles dialógusokkal megspékelt százkét perces kamara-rémálom igazi filmélmény” – írta róla a Filmtett kritikusa. Zárszóként említsük meg, hogy a direktor négyszer nősült, mindegyik neje színésznő volt: a francia Jeanne Moreau, a brit Lesley-Anne Down és két amerikai, Kelly Lange (ő inkább újságíróként futott be) és Sherry Lansing.
Az előkészületek
A Portyán megfilmesítésének gondolatát a Francia kapcsolat producere, Philip D'Antoni vetette fel először. Friedkint nem érdekelte az ötlet, nem akart még egy melegfilmet készíteni A fiúk a csapatban után. D'Antoni ezután Steven Spielbergnek ajánlotta fel a témát, aki meg is rendezte volna, de egyetlen stúdió sem volt hajlandó finanszírozni a produkciót. A projekt ennek ellenére többeket is foglalkoztatott, akik abban bíztak, hogy idővel támogatót is sikerül találni hozzá. Andy Warhol egykori munkatársa, Paul Morrissey például Jeff Bridgesnek szánta a nyomozó, Jan-Michael Vincentnek pedig a tettes szerepét. Brian De Palmát különösen érdekelte a sztori, de nem tudta megszerezni a jogokat, és a Portyán helyett leforgatta a Gyilkossághoz öltözve (1980) című kitűnő thrillerjét. A megfilmesítés joga a hetvenes évek második felében Jerry Weintraubhoz került, aki szintén Friedkint akarta megnyerni a rendezésre. A direktor újfent nemet mondott, és csak azután gondolta meg magát, miután értesült a könyv megjelenését követő meleggyilkosságokról, illetve olvasta ezekről a Village Voice újságírója, Arthur Bell cikkeit. Jó barátja volt a korábban már emlegetett exrendőr, Randy Jurgensen is, aki a hatvanas években maga is hasonló akcióban vett részt, mint a regény főhőse, és kisebb filmszerepeket is játszott, például a Francia kapcsolatban és A félelem bére remake-jében. Friedkin Az ördögűzőben dolgozott Paul Bateson radiológussal, akit 1979-ben húsz év börtönre ítéltek Addison Verrill filmes újságíró 1977-es meggyilkolásáért. A „zsákos gyilkosságok” tetteseként is gyanúba keveredett, ám ezekkel a bűncselekményekkel hivatalosan sosem vádolták meg. Bateson állítólag azt mondta Friedkinnek, hogy azért vállalta magára a zsákos gyilkosságok elkövetését is, mert olyan ígéretet kapott, hogy ebben az esetben rövidebb büntetésre ítélik, mint akkor, ha csak Verrill megölését ismeri be.
Nightclubbing
Friedkin egy hónap alatt írta meg a forgatókönyvet. Megtartotta ugyan Walker regényének címét és a sztori több elemét is, ugyanakkor felhasználta azokat az infókat is, melyeket személyesen Jurgensentől és Batesontól, illetve Arthur Bell cikkeiből szerzett. Tanácsadója volt egy másik exzsaru, Sonny Grosso is. A könyv meghatározó helyszíneit New York elit negyede, az Upper East Side kifinomult melegbárjai jelentették, Friedkin viszont a hetvenes évek végének hírhedt szado-mazo melegbárjait választotta. Saját bevallása szerint korábban soha nem járt ilyen szórakozóhelyeken, ezért az előzetes helyszínkeresés során több melegklubba is elment. Ebben a helyi maffia segítette, mivel akkoriban a bűnszövetkezet kezében volt a New York-i melegbárok többsége. Állítása szerint a Mineshaftban muszáj volt alkalmazkodnia az ottani dress code-hoz, és szuszpenzorra kellett vetkőznie kísérőjével egyetemben, vagyis ülepük csupasz volt. Senki sem próbált közeledni hozzájuk, de nem tudta, hogy azért, mert sejtették, hogy kicsodák, vagy azért, mert ők voltak a legrondábbak. Valamit mégsem csinálhatott jól, mert állítólag innen és az Eagle's Nest bárból végül kitiltották, ennek ellenére kívülről ezek a helyszínek is láthatók a filmben. A Mineshaftba egyébként sem volt könnyű bejutni – ami közrejátszott a helyszín mítoszának kialakulásában is –, ezért az itteni jeleneteket a belülről hasonló kinézetű Hellfire Clubban vették fel, a statisztériát azonban javarészt a Mineshaft látogatói alkották. (Maga Friedkin viszont évek múlva úgy emlékezett, hogy az Eagle’s Nest és a Ramrod tagadta meg az együttműködést, a Mineshaft és az Anvil beleegyezett a forgatásba.) A legenda szerint a Mineshaft „dress code”-ja ihlette a világhírű diszkóegyüttes, a meleg életformát az elsők között népszerűsítő Village People tagjainak külsejét, sőt a zenekar egyik tagja, a mindig bőrszerkóban fellépő Glenn Hughes a klub törzsvendégének számított.
Richard Gere vs. Al Pacino
Mint azt fentebb említettem, mások is szóba kerültek a Portyán megfilmesítésére, s természetesen többféle szereposztási elképzelést is fontolóra vettek. Steve Burns szerepét Timothy Bottomsnak, Robert De Nirónak és Roy Scheidernek is felajánlották, de mindhárman visszautasították. (Ha van valaki, akit egyáltalán nem tudnék ebben a szerepben elképzelni, az Roy Scheider.) Friedkin favoritja egy új sztár, Richard Gere volt. Úgy gondolta, nemcsak nagyon tehetséges, hanem külső adottságai is kifejezetten előnyösek a film számára, mert egyéniségében-megjelenésében van valami különös kétértelműség. Gere-t érdekelte a szerep, a szerződést is megkötötték vele, amikor színre lépett Al Pacino, és bejelentette, hogy szívesen eljátszaná a figurát. Pacino a hetvenes évek egyik legnagyobb felfedezettje volt, Marlon Brando lehetséges utódjaként tekintettek rá (mellesleg a fiát játszotta A Keresztapa-trilógiában). A legfontosabb mégis az volt, hogy egy ilyen kaliberű művésszel a fedélzeten már könnyebb volt gyártót (Lorimar Productions) és forgalmazót (United Artists) találni. Eredetileg a Warner Bros. finanszírozta volna a filmet, ám a cég elfogadhatatlannak találta Friedkin forgatókönyvét. A Lorimar vezetősége engedékenyebb volt, de tett egy szigorú kikötést: a film maximum „R” kategóriás lehet, az anyagi bukást jelentő, a pornográfiával egyenértékűnek tartott „X”-ről szó sem lehet. Friedkin hajlandó volt Gere-t Pacinóra cserélni, noha alkatilag nem felelt meg az elképzeléseinek, és végső soron színészileg is csalódást okozott neki. Pacino állítólag mindvégig idegenkedett a meleg miliőtől, és próbált minél távolabb maradni tőle. Ez eleinte harmonizált a figura viselkedésével, később viszont, amikor a cselekmény szerint Burns már beépült a melegek közé, a színész idegenkedő attitűdje kifejezetten zavaróvá vált. (A regény főszereplője egyébként egy húszas évei elején járó tapasztalatlan nyomozó, míg az újoncot alakító Pacino a forgatás idején már harminckilenc éves volt.) Friedkin szerint Pacinót a forgatást kísérő folyamatos tiltakozások idegenítették el a filmtől. Mindmáig meggyőződése, hogy Gere-rel jobban járt volna, ugyanakkor elismeri, hogy Pacino alakításának vannak olyan hatásos mozzanatai, amelyekre akkoriban nem figyelt fel, az évek múlásával azonban a film javára váltak.
Egy 1979-es interjúban Pacino a következőket mondta: „Amikor először elolvastam a forgatókönyvet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen kisebbség [a szado-mazochizmust favorizáló melegek]. De ez a meleg társadalomnak a töredéke csupán. Ahogy a maffia is az olasz–amerikai lét kisebbik része. […] Elolvastam a forgatókönyvet, és az volt az érzésem, hogy a történet félig egy Pinter, félig egy Hitchcock: egy detektívregény és egy kalandos történet. […] Meg sem fordult a fejemben, hogy a homoszexuálisok ellen szól. Talán túl egysíkúan látom, talán nem vagyok elég érzékeny erre. […] Azért vállaltam el ezt a szerepet, mert a figurát, akit el kell játszanom, lebilincselő karakternek láttam: egy erkölcsileg és szexuálisan ambivalens embernek, aki megfigyelő és provokatőr egy személyben. A szerep lehetővé tette, hogy úgy jelenítsem meg a figurát, ahogy az impresszionisták a festményeik tárgyát: olyan emberként, akinek többé-kevésbé elmosódnak a vonásai. Színészként állok a társadalom előtt. Soha nem akartam ártani sem a meleg társadalomnak, sem az olasz–amerikai közösségnek, sem a rendőri szerveknek, sem akármelyik társadalmi csoportnak vagy közösségnek, amelyeket a szerepemből adódóan képviselek a vásznon.” Ugyanakkor Pacino határozottan állította, hogy nem tülekedett a szerepért, mindössze „belecseppent” a filmbe, melyet nem érez a sajátjának, bár erősen bízott Friedkin tehetségében. Itt jegyezzük meg, hogy Pacino sokat emlegetett távolságtartása a meleg világtól azért is érthetetlen kissé, mert már két korábbi filmjében is felbukkant a homoszexualitás motívuma. A Madárijesztő (1973, Jerry Schatzberg) című dráma egyik jelenetében az általa játszott csavargót egy másik férfi orális szexre akarja kényszeríteni, a Kánikulai délutánban (1976, Sidney Lumet) pedig azért válik bankrablóvá, hogy pénzt szerezzen barátja nemváltoztató műtétjére. Pacino akkor azt hitte, a Lumet-film nagy botrányt kavar majd, ám ez végül a Portyán miatt következett be. A színész maga döntött úgy, hogy egy meleg fodrásszal készítteti el a filmbeli frizuráját. A végeredményt viszont rettenetesnek találta, és valóságos dührohamot kapott tőle. Friedkinnnek se tetszett a frizura, ezért heteket kellett várni, amíg különböző hajnövesztő szerek segítségével újra megnőtt Pacino haja. Méregdrága stylistot vettek fel, hogy inkább ő tervezze meg a sztár által játszott figura külsejét, beleértve a frizurát is.
Meleg helyzetek
A forgatás 1979 nyarán kezdődött. A jelenetek többségét nem stúdióban, hanem külső helyszíneken vették fel. A direktor James A. Contnert szerződtette vezető operatőrnek, aki addig csak segédoperatőrként dolgozott, ám Friedkin különösen elégedett volt a szakmai felkészültségével. Contner eredetileg fekete-fehérben akarta felvenni a szado-mazo jeleneteket, mert szerinte ez illett volna ahhoz a miliőhöz, de ezt az ötletet végül elvetették. A bárjelenetekben szereplő homoszexuális statisztáktól Friedkin azt kérte, hogy mindent úgy csináljanak egymással, ahogyan máskor is szokták. Arthur Bell a Village Voice-ban még a forgatás megkezdése előtt egy cikket jelentetett meg, amelyben arról írt, hogy a Portyán évekre fogja visszavetni a melegmozgalmakat, a perifériára szorítja vissza a homoszexuálisokat, sőt az ellenük való erőszakra buzdít. A cikk hatására meleg aktivisták azt követelték, hogy a polgármester ne adja meg a forgatási engedélyt. A szólásszabadságra való hivatkozással ezt a követelést figyelmen kívül hagyták, ami csak olaj volt a tűzre. Voltak, akik szerint ez az ingyenreklám nagyon jól jött, Friedkin viszont szkeptikusan viszonyult hozzá. Miután elkezdődött a forgatás, a harcias melegek a legváltozatosabb módszerekkel, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” próbálták megzavarni a munkát: a forgatási helyszín közelében petárdákat robbantgattak, és maximális hangerővel zenét üvöltettek, hogy tönkretegyék az eredeti hanggal készülő jeleneteket. Voltak, akik a háztetőkre másztak fel, ahol tükrök és reflektorok által keltett ellenfényekkel igyekeztek megzavarni a filmeseket. A meleg szórakozóhelyek tulajdonosait és vendégeit arra kérték, hogy tagadjanak meg minden együttműködést a filmstábbal. Mondani sem kellene, hogy Friedkin címére tucatjával érkeztek a névtelen fenyegető levelek, sőt telefonon is kapott halálos fenyegetéseket.
A legnagyobb nehézséget mégis a főszereplő, Al Pacino jelentette, aki mellesleg hárommillió dollárt zsebelhetett be Steve Burns megformálásáért. Akkoriban ez elég jó gázsinak számított, előző filmjéért például „csak” egymilliót kapott. Az első forgatási napon akarták felvenni azt a jelenetet, amelyben Burns megkapja a különleges megbízást a főnökétől. Reggel 8-ra várták a színészt, aki két és fél órát késett. Ezalatt a stáb kétségbeesetten telefonált mindenfelé, hogy vajon hol lehet? (Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok.) Féltek attól, hogy esetleg a meleg tüntetők hajtottak végre valamiféle akciót a színész ellen, netán Pacino a tiltakozások miatt meggondolta magát, vagy már megint a frizurájával történt valami. Végül kiderült, hogy egyszerűen csak elfelejtette, hogy mikorra kellene jönnie, fogalma sem volt arról, hogy melyik jelenetet fogják felvenni, és nem tudta a szövegét sem. Egyik asszisztense bizalmasan megsúgta Friedkinnek, ha máskor azt akarja, hogy Pacino tényleg ott legyen 8-kor, akkor hívja reggel 6-ra vagy még korábbi időpontra. Friedkin visszaemlékezései szerint a színész sosem tudta a szövegét, mindig a felvétel előtti percekben nézett bele a forgatókönyvbe. Ezt Pacino a spontaneitással magyarázta, aminek ugyan Friedkin is híve volt, ám úgy gondolta, hogy az improvizáláshoz is szükséges az előzetes felkészülés, hogy a színész tudja, mi az, amitől esetleg el szeretne térni. Pacino a tökéletességre való mániákus törekvése miatt ötször, tízszer, hússzor is eljátszotta ugyanazt a jelenetet, még akkor is, ha Friedkin egy korábbi verziót már kifogástalannak minősített. Tény, hogy a sztárnak nem volt könnyű dolga: az egyik jelenetet éjszaka vették fel, amikor Burns egyedül követi a gyilkost a parkban. A rendőrök sorfala mögött a tüntetők torkuk szakadtából üvöltöztek: „Te kibaszott seggfej, te kis köcsög!” A forgatás időtartamára a színész rendőri védelmet kapott. Pacino nem volt homofób, ezért nem értette a személye ellen irányuló indulatokat. Friedkin viszont attól félt, hogy a színészből egyszer csak kirobban minden feszültség, ami Pacino laza munkafegyelme miatt amúgy is napról napra növekedett.
Friedkin ötletei
Amikor a tiltakozások hatására a Columbia Egyetem visszavonta a stábnak adott forgatási engedélyt, Friedkin Pacinóval és Richard Coxszal, valamint egy ministábbal titokban vette fel a szükséges jeleneteket a campuson. A New York-i halottkém, Michael Baden hozzájárult ahhoz, hogy a stáb a hullaházban forgasson, ahol igazi gyilkosságok áldozatainak testrészeit filmezték le. A sajtó megszellőztette ezt a kegyeleti okokból egyébként is vitatható eljárást, és Ed Koch polgármester azonnali hatállyal kirúgta Badent. Friedkinnek voltak más meghökkentő rendezői ötletei is. Az első gyilkossági jelenetet például az ún. Kulesov-effektus segítségével manipulálta: egy melegpornó anális behatolást ábrázoló képkockáit vágta be oda, ahol a gyilkos többször hátba döfi az áldozatát. A szem nem érzékeli tudatosan a néhány oda nem illő képkockát (egyetlen másodperc alatt 24 képkocka pereg le a szemünk előtt), az agyba viszont eljut az inger, és válaszreakciót vált ki. (Emiatt a Kulesov-effektus alkalmazását szigorúan szabályozzák, különösen a reklámokban.) Egy kihallgatási jelenetben azt látjuk, hogy egy mindössze cowboykalapot és szuszpenzort viselő izmos néger rendőr arcul üti a gyanúsítottat. Friedkin szerint ez akkoriban bevett vallatási módszernek számított a New York-i rendőrségnél. Ha ugyanis a gyanúsított panaszt tett a rendőri brutalitás miatt, és elmondta a történteket, senki nem vette őt komolyan, mert elmebeteg fantazmagóriának hangzott, hogy egy szinte teljesen meztelen néger zsaru pofozkodna az őrsön. Az effajta rendezői praktikák fényében teljesen ártalmatlan, ám kétségkívül hatásos módszer volt az is, hogy Friedkin nem adta oda a teljes forgatókönyvet az egyetlen fontosabb női szerepet, Nancyt alakító Karen Allennek, mert azt akarta, hogy a színésznő valóban ne tudjon arról, hogy filmbeli partnere, Burns nyomozó min is dolgozik tulajdonképpen. Az eredeti elképzelés szerint Nancynek nagyobb jelentősége lett volna a filmben, de Allen jeleneteinek többségét kivágták. Érdekességként említsük meg, hogy az egyik erőszakos zsarut alakító Joe Spinell az egyik jelenetben arról beszél a társának, hogy a felesége elhagyta őt, és közös gyermekükkel elköltözött. A valóságban nem sokkal a forgatás előtt Spinellt tényleg elhagyta a felesége, Jean Jennings pornószínésznő, és magával vitte közös gyermeküket is. Különös véletlen az is, hogy Spinell 1980-ban még két olyan filmben játszott, melyekben New York-i sorozatgyilkosok után nyomoznak, az egyikben ő alakította az elkövetőt.
A Portyán egyik súlyos hibájának tartják, hogy nem derül ki egyértelműen, mik voltak a tettes indítékai, hiszen Richards semmi jelét nem adja annak, hogy bármiféle konfliktus gyötörné szexuális identitása miatt. Egy fantáziajelenetben a már halott apja készteti arra, hogy melegeket öljön, ugyanakkor a kórházi ágyon tagadja, hogy ő követte volna el az összes gyilkosságot. Időnként tényleg határozottan látszik, hogy a jellegzetes bőrszerelésben nem mindig egyazon személy van, és a hang sem ugyanaz. Friedkin azt állította, az eredeti forgatókönyvet nem úgy írta meg, hogy több tettes is van. Forgatás közben jött az a gondolata – a gyilkos és az áldozatok hasonló öltözködése láttán –, hogy több gyilkost kellene sejtetnie, beleértve azt is, hogy maga Burns lehet az egyik elkövető. Ezt az ötletét többek között azzal magyarázta, hogy a valóságban is párhuzamosan történtek a különböző meleggyilkosságok. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni az esztendő másik botrányfilmjére, a holland Paul Verhoeven Spetters (1980) című alkotására is. Ennek egyik főszereplője megles és kirabol egy alkalmi meleg párt, később viszont ő maga válik ugyanott homoszexuális nemi erőszak áldozatává. Verhoeven ezzel azt akarta sugallni, hogy az erőszak világában az elkövetőből bármikor lehet áldozat is, és elképzelhető, hogy Friedkin is hasonló okokból élt azzal a megoldással, hogy a moteljelenet gyilkosa a parkbéli bűntény áldozataként látható. Mindazonáltal ezt az azonosságot nem hangsúlyozza, hanem a figyelmes nézőnek kell észrevennie. A Portyán egészére jellemző, hogy Friedkin inkább a valósághoz, mint a regényhez próbált hűséges lenni, a soundtrack esetében azonban a személyes ízlését engedte érvényesülni. A bűntények idején a diszkó volt a legmenőbb zenei irányzat, a melegklubokban is a KC & The Sunshine Band, Donna Summer és más diszkósztárok slágerei szóltak. A direktor saját bevallása szerint kifejezetten utálta ezt a fajta zenét, és a The Germs nevű Los Angeles-i punkegyüttest kérte fel a háttérdalok megírására. Bár ezek közül végül csak egyet (Lion’s Share) használt fel, ám ez egy anekdota szerint annyira tetszett neki, hogy pogózni kezdett a hangstúdióban.
Két fontos betű: R és X
Mivel a Lorimar egyetlen előzetes feltétele az volt, hogy az „X” kategóriát mindenképpen el kell kerülni, létkérdéssé vált, hogy a Portyán megkapja az enyhébb „R” besorolást. A producer, Jerry Weintraub meghívta otthonába Richard Heffnert, a korhatárbizottság új elnökét, hogy egy hangulatos vacsorát követően levetítse neki a filmet, és előzetes véleményt kérjen róla. Friedkin is jelen volt az összejövetelen. Visszaemlékezései szerint Heffner köpni-nyelni nem tudott a látottaktól, a vetítés végén vörös volt az arca, beleizzadt a ruhájába, és merev arccal így kiáltott fel: „Uramisten!” Weintraub ekkor megkérdezte, hogy mit gondol a filmről. Heffner így válaszolt: „Hogy mit gondolok? A legrosszabb film, amelyet valaha is láttam!” Weintraub erőltetett mosollyal rákérdezett: „De mégis, szerinted melyik kategória lehetne?” Heffner nem kertelt: „Nincs annyi X az ábécében, amennyi ehhez a filmhez kellene!” (Az „X” kategória a kifejezetten felnőttekhez szóló filmek megkülönböztetésére szolgált, ám ezeket a műveket sokan pornográfnak tartották, így reklámozásuk és forgalmazásuk szigorú korlátozás alá esett. A valóban pornográf művek az „XXX” besorolást kapják.) A felháborodott Heffner végül engedett Weintraub kérésének, és egy szakmai konzultánst javasolt Aaron Stern személyében, hogy tanácsai alapján megvágják a filmet az enyhébb kategóriabesorolás érdekében. Stern napidíja ezer dollár volt, Friedkin mégis örült a segítségének, mert jól ismerte őt, és tudta, hogy valóban értékes segítséget fog kapni tőle. Stern javaslatára körülbelül negyvenpercnyi anyagot vágtak ki a klubjelenetekből és a gyilkossági epizódokból. Friedkin később azt állította, hogy szándékosan forgatta le ezeket a kifejezetten pornográf és erőszakos képsorokat, mert ezekkel akarta elterelni a cenzúra figyelmét. Tudta, hogy ki kell majd vágnia őket, de abban bízott, hogy így megmarad az, amit és ahogyan elmondani szeretne. A vágott változat megkapta az áhított „R” besorolást, és Friedkin úgy gondolja, részben a Portyánnak köszönhető, hogy a kategória tűréshatára a korábbiakhoz képest kiszélesedett.
A happy end ennek ellenére elmaradt. Friedkin megítélése szerint a megvágott változat is ütős volt, ámbár sejtette, hogy vitákat fog majd kiváltani. Bud Smith vágóval együtt rohant Al Pacinóhoz, hogy megmutassák neki a végleges verziót. A vetítés végén Friedkin látta, hogy a sztár csalódott, és tekintete dühről árulkodik. „Sok lesz a tennivalónk – kezdte a mondandóját a színész. – A film nem működik.” Friedkin nem értett egyet vele, és megkérte, mondja el pontosan, hogy mi nem tetszik neki. Pacino szerint a vágást elölről kell kezdeni. Szerinte ki kellene hagyni a bevezető jelenetet a folyóban talált emberi karról, az első bárjelenetet és a gyilkosságot a motelben, és azzal kell kezdeni, hogy Burns nyomozó belép Edelson irodájába, ahol felettese megbízza az üggyel. Egyébként is az volt a véleménye, hogy a gyilkosságokat egyáltalán nem kellene mutatni, és kifejezte rosszallását, hogy a rendező nem szólt neki arról, hogy gyilkosnak akarja beállítani a nyomozót, mert akkor másként játszotta volna a figurát. Friedkin azt felelte, hogy egyrészt nem akarta volna, hogy másként játsszon, másrészt csak a vágás során jutott eszébe az a gondolat, hogy Burnst is gyanúba keverje. A mindaddig hallgatag Bud Smith végül felpattant, és emelt hangon közbeszólt: „Ide figyelj, Al, mondok én neked valamit! Nekem tetszik a film. Részemről ez a végső vágás. Szó sem lehet arról, hogy visszamenjek veled a vágószobába. Világos?” Friedkin szerint valószínűleg soha senki nem beszélt még így a sztárral. Nyílt konfrontációra nem került sor, Pacino azonban a bojkott mellett döntött. Nem vállalt részt a film népszerűsítésében, nem adott interjút ezzel kapcsolatban, és az elmúlt négy évtized alatt, ha beszélt is néhány szót a Portyánról, elutasító és negatív volt a véleménye.
A fogadtatás látszólag a színészt igazolta. A film se a nézőknek, se a kritikusoknak nem tetszett. A többség homofóbnak és visszataszítónak találta a látottakat, s a Variety kritikusa cinikusan megjegyezte, hogy ha a Portyán belefér az „R” kategóriába, akkor a valódi pornóknak egyetlen „X” is bőven elég. A film megítélése az eltelt évtizedek alatt valamelyest megváltozott: az új évezredben többen is félreértett, alulértékelt mesterműként beszélnek róla. Friedkin kitart amellett, hogy nem akarta támadni a meleg közösséget, s a Portyánban is az foglalkoztatta, mint az összes többi filmjében: ellentmondásos vágyaink, illetve a jó és a rossz együttes jelenléte az egyénben. Ugyanakkor elismerte, hogy az időzítés nem volt szerencsés: egyrészt az AIDS-pánik idején a filmet valóban ellenségesnek is lehetett gondolni, másrészt szerinte a Reagan-korszak kezdetén az emberek már nem kétértelmű filmekre vágytak, hanem megnyugvásra és szuperhősökre. Állítólag csak Franciaországban játszották a filmet az eredeti bevezetővel, amikor a homoszexuális tevékenységeket megörökítő graffitik alatt megjelenik egy felirat: „We are EVERYWHERE.” (MINDENHOL ott vagyunk.) Ezt Friedkin épp Stern javaslatára vágta ki az amerikai verzióból, és cserélte ki a bevezetőben idézett mentegetőző feliratra. Egyes vélemények szerint ez felért egy beismerő vallomással, mert ha a rendezőnek valóban tiszta lett volna a lelkiismerete a melegeket illetően, akkor nem lett volna miért mentegetőznie. Az új évezredben a DVD- és a Blu-ray-kiadásokról már eltávolították a bevezető feliratot, és M. Scott Smith (Bud Smith szintén filmvágó fia) itt-ott változtatott a vágáson is. Sokan reménykedtek abban, hogy a hírhedt klubjelenetek legalább a lemezek extrájaként a nyilvánosság elé kerülnek, Friedkin szerint azonban ezeket valószínűleg megsemmisítették. Néha azt mondja róluk, hogy más megvilágításba helyezhették volna a filmet, máskor arról beszél, hogy nem volt jelentőségük a történet lényege szempontjából.
Interior. Leather Bar.
A kilencvenes évek második felében feltűnt amerikai filmsztár, James Franco 2005 óta filmeket is rendez. Hamarosan betölti a 42. életévét, vagyis még egyáltalán nem öreg, de máris 39 rendezést mondhat magáénak, melyek többsége rövidfilm vagy dokumentumfilm. A rendezői életmű egyik legfeltűnőbb jellegzetessége a homoszexualitás visszatérő motívuma. Sokan úgy gondolják, ennek nem lehet más magyarázata, mint az, hogy Franco valójában meleg. Ő maga erről csupán ennyit mondott: „A művészetemben meleg vagyok, a magánéletben viszont hetero.” Több meleg szerepet is játszott karrierje során, és a homoszexuálisok egyik kedvenc sztárjának számít. 2013-as dokumentumfilmje, az Interior. Leather Bar. a Portyán hírhedt bárjeleneteinek nyomába eredt. Talán a szándékosan kétértelmű előzetes beharangozók miatt terjedt el az a téves feltételezés, hogy Franco rekonstruálja a kivágott képsorokat, vagyis tömény homoerotikával provokálja majd a közönséget. Franco és nyíltan meleg alkotótársa, Travis Mathews célja valójában az volt, hogy megvizsgálja, egy hetero színész miféle művészi és emberi problémákkal szembesülhet, ha egy filmszerep révén belecsöppen a kemény melegszex világába. Franco két évvel korábbi filmje, az 1976-ban meggyilkolt meleg színészről, Sal Mineóról szóló Sal (2011) főszereplője, Val Lauren az Interior. Leather Bar.-ban lényegében Pacinót alakítja. Magánvéleményem szerint nem túl jól.
Amikor a meleg szexjelenetek szemlélése közben többször is közelről mutatják az arcát, mimikája néha annyira eltúlzott, hogy szerintem egy amatőr színjátszó körből is eltanácsolnák. A táncjelenetben is túljátssza a figurát, groteszk módon vonaglik a táncparketten, jobb Pacino akar lenni az igazinál is, s emiatt az egész alakítás számomra paródiába fúlt. Nem kívánom elvitatni tőle, hogy privát életében abszolút heteroszexuális, de külső megjelenése szerintem nem ezt az imázst erősíti. Természetesen egy színész szexuális irányultsága éppúgy magánügy, mint egy civilé, ám itt ennek mégis volna jelentősége. Az alkotók szándékát ugyanis Lauren szerintem épp emiatt nem tudta hitelesen közvetíteni: végig az volt az érzésem, hogy egy meleg színész most azt játssza, hogy ő egy heteroszexuális színész, és megpróbál hitelesen rácsodálkozni a meleg világra, ami a valóságban talán semmiféle meghökkentő élményt nem jelent számára. Megszólalnak a statisztáknak szerződtetett amatőrök is, némelyikük szintén heterónak mondja magát. Ők is arról vallanak, hogy miként érzik magukat ebben a helyzetben. A hetero- kontra homoszexualitás művészi és emberi problémáiról szól(ná)nak Lauren és Franco elmélyült beszélgetései is, melyek sajnos mindennek mondhatók, de spontánnak a legkevésbé sem. A néző (én legalábbis) azonban alighanem zavarban érzi magát az arcába tolt melegszextől – Franco szerint nem kéne –, mert mindezt néha valóban élesben látjuk, ellenben a Friedkin-film kontextusa nélkül, ahol a zene, a kékes színvilág, az operatőri munka, a színészi játék és a rendezői koncepció összhangja valóban megteremtette azt a furcsa kettősséget, amely miatt a kívülálló hiába próbál távolságtartó maradni, mégis egyfajta kíváncsisággal szemléli ezt a számára idegen világot.
Az utánzatok
Bármilyen rosszul fogadták is a kritikusok és a nézők a Portyánt, a téma rövidesen több filmben is megjelent, s a homoszexualitás az elmúlt évtizedekben a mainstream produkciók egyik visszatérő motívuma lett. Filmes közhely, hogy a krimikben vagy akciófilmekben a nyomozók legalább egyszer ellátogatnak egy sztriptízbárba, a Portyán óta viszont a melegbárok is bekerültek a lehetséges különleges helyszínek közé. Ki gondolta volna pár évvel korábban, hogy még a férfiasság egyik abszolút megtestesítője, a francia Jean-Paul Belmondo is elmegy majd egy melegbárba A kívülálló (1983, Jacques Deray) című filmjében? Persze akadnak olyan opuszok is, amelyek ennél azért jobban belemelegedtek a témába. Például James Burrows filmje, a Partnerek (1982), melynek forgatókönyvét a francia vígjátékok nagymestere, Francis Veber (Magas szőke férfi felemás cipőben, 1972; Őrült nők ketrece, 1978) írta. Veber egy percig nem titkolta, hogy a Portyán ellenfilmjének szánta a Partnereket, mert szerinte Friedkin alkotása hamis és torz képet fest a melegek világáról. A forgatókönyvet mindazonáltal úgy írta meg, hogy csak igen halvány fogalmai voltak a Los Angeles-i melegek közösségéről. A történet szerint Benson őrmester azt a megbízást kapja, hogy Kerwin nevű kollégájával oldjon meg egy olyan gyilkossági ügyet, amelynek már két homoszexuális áldozata van. Meleg párnak adják ki magukat, hogy így épüljenek be abba a körbe, ahol az elkövetőt gyanítják. A helyzetet bonyolítja, hogy Kerwin valóban meleg, s bár ő maga azt hiszi, hogy ezt senki nem tudja róla, környezete valójában tisztában van az identitásával. A két főszerepet először Clint Eastwoodnak és Woody Allennek ajánlották fel. Eastwoodot érdekelte a film, amennyiben Allen is igent mond rá, Woody azonban elutasította a felkérést. Bensont végül a Love Story (1970) egykori sztárja, Ryan O’Neal játszotta, Kerwint pedig a kiváló brit karakterszínész, John Hurt. Noha vígjátéknak szánták a filmet, az eredeti befejezés mégis az volt, hogy Kerwin öngyilkosságot követ el. A tesztvetítésen a közönségnek nem tetszett ez a befejezés, ezért másikra cserélték. A Sors iróniája, hogy a Partnerek majdnem ugyanolyan elutasító fogadtatásban részesült, mint a Portyán. A bírálók általában azt kifogásolták, hogy Kerwin figurájának köze sincs az igazi melegekhez. Többen homofóbnak találták a filmet, ami szerintük azt sugallja, hogy egy meleg rendőr semmiképpen nem alkalmas arra, hogy hetero kollégával dolgozzon, mert elkerülhetetlenül szerelmes lesz belé. Mások egyszerűen csak bárgyúnak és ízléstelennek minősítették az opuszt, s épp azt a tipikus francia szellemességet hiányolták belőle, amely Veber hazai munkáinak sajátja.
A Portyánhoz hasonlóan megtörtént bűnügyek ihlették a City in Panic (1986) című kanadai filmet is. A hetvenes években Toronto körzetében tizennégy homoszexuális férfit gyilkoltak meg. A rendőrség egyetlen sorozatgyilkosnak tulajdonította a bűncselekményeket, az illető azonban sohasem került rendőrkézre. (A filmben fény derül a tettes személyére.) Az áldozatok többségét halálra szurkálták, és közös volt bennük az is, hogy törzsvendégek voltak a Yonge Street-i St. Charles Tavern kocsmában. Egyikőjükről sem bizonyosodott be, hogy HIV-fertőzött volt, ennek ellenére a film címe eredetileg The AIDS Murders (Az AIDS-gyilkosságok) lett volna. Anyagi okokból a stáb eleve VHS-re forgatott. Az opuszon észrevehető Hitchcock Psycho (1960) és Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost (1931) című filmtörténeti remekművének hatása. A cselekmény Torontóban játszódik, ahol a kegyetlen sorozatgyilkos mindegyik áldozatának a hátába egy M betűt vés a késével. A nyomozást vezető detektív a nyilvánosság erejével próbálja csapdába csalni a gyilkost, és ennek érdekében szövetkezik egy rádióriporterrel. Amikor kiderül, hogy az áldozatok egyazon intézménynél regisztrált AIDS-betegek voltak, a tettes személye már nem sokáig maradhat homályban… A Hellbent (2004, Paul Etheredge-Ouzts) című horrorban meleg fiatalokra vadászik egy sorozatgyilkos, de ennyiben ki is merül a hasonlóság a Portyánnal, mert a külsőségek inkább a Sikoly-féle slasher filmeket idézik, vagyis a lélektani magyarázattal nem nagyon fárasztják a nézőt. A filmet 2002 októberében forgatták, a szerepeket hetero fiatalok alakították, akiknek nem okozott semmilyen problémát, hogy esetenként homoerotikus színezetű jelenetekben vegyenek részt. Az eredeti elképzelés szerint a főszerepet mindenképpen egy latin-amerikai srác játszotta volna, és még egy-két mellékszereplővel is a faji sokszínűséget akarták reprezentálni, ám a meghallgatásra állítólag nem nagyon jelentkeztek kisebbséghez tartozó színészek, és akik mégis eljöttek, azok alkalmatlannak bizonyultak. Ez az oka annak, hogy a Hellbentben végül csak fehér színészek játszanak. Bár az IMDb a Portyán egyfajta variációjaként tartja számon a Zhi fen shuang xiong (1990, Sammo Kam-Bo Hung) című hongkongi filmet, igazából a Partnerek feldolgozásáról van szó: két rendőr meleg párnak adja ki magát, hogy felderítsék a homoszexuálisok ellen elkövetett bűncselekményeket.
A végére hagytam azt a filmet, amely nemcsak felveszi a versenyt a Portyánnal, hanem többek szerint a pszichológiai kidolgozottság szempontjából felül is múlja azt. Magyarországon viszonylag kevesen ismerik John Huckert Hard (1998) című krimijét (hivatalosan semmilyen formában nem láthattuk), melynek forgatókönyvét a rendező írta John Matkowsky társaságában. Egyesek szerint a film A bárányok hallgatnak (1991) és a Hetedik (1995) ügyes párosítása, a B-filmek iránt töretlenül lelkesedő Quentin Tarantino pedig ezt mondta róla: „Felejtsd el a Portyánt, ez a film a sírba teszi!” Tarantino persze most is túloz, de az tagadhatatlan, hogy a Hard izgalmas és provokatív film, amely mindössze százezer dollárból készült. Ehhez persze kellettek költségkímélő megoldások is: Huckert volt a vágó és az egyik zeneszerző is (a másik Phil Settle), Matkowsky pedig az operatőr. A forgatáshoz szükséges pénzt Huckert, Matkowsky, a főszerepet játszó Noel Palomaria és Dan Wingard dobta össze. Valamennyi színész ingyen játszott, remélve, hogy az esetleges haszonból utólag részesülni fog. A külső jeleneteket természetes fényben filmezték, a belsőknél többnyire a piros vagy a kék szín dominál. A történet alaphelyzete Friedkin alkotását idézi, ezúttal is fiatal férfiak válnak egy sorozatgyilkos áldozataivá. Az ügyet egy újonc detektív, Raymond Fates (Noel Palomaria) és társa, Tom Ellis nyomozó (Charles Lanyer) próbálja megoldani, akiknek meg kell küzdeniük kollégáik előítéleteivel is. A macsó zsaruk ugyanis meglehetősen közömbösek a „buzigyilkosságok”-kal szemben, ráadásul kifejezetten ellenségesek latin-amerikai származású kollégájukkal, Fatesszel, amikor megtudják róla, hogy valóban meleg. A gyilkos ellenben egy lehetséges tettestársat lát az újoncban, és megpróbálja behálózni. Miként a Portyánnak, úgy a Hardnak is volt igazi rendőr szaktanácsadója, aki szerepel is a filmben: a valóságban is homoszexuális Mitch(ell) Grobeson a saját bőrén tapasztalta meg kollégái előítéleteit. Bár a DVD-kiadás közel negyvenöt percnyi (!) kihagyott jelenetet tartalmaz, a mellőzésnek nem a cenzúra volt az oka. Olyan epizódok végezték a vágószoba padlóján, melyeknek a tényleges cselekményhez nem sok közük volt, illetve olyan párbeszédes jelenetek, amelyek kevés pluszt adtak volna a történethez, viszont megtörték volna annak lendületét.
A hetero változat: A szerelem tengere
1989-ben mutatták be a mozik A szerelem tengere című bűnügyi filmet, amelyben egy sorozatgyilkos ezúttal hetero férfiakat öl meg. A nyomozást Frank Keller (ismét Al Pacino!) és kollégája, Sherman detektív (John Goodman) vezeti, akik rájönnek arra, hogy az áldozatok haláluk előtt nem sokkal feladtak egy társkereső hirdetést, és – furcsa véletlen – valamennyiük lemezei között megtalálható egy régi sláger, a Sea of Love (A szerelem tengere). Elhatározzák, hogy csapdát állítanak a gyilkosnak, és ők is feladnak egy romantikus hirdetést, melynek megszövegezésében Keller idős apja segít. Magányos nők tucatjai jelentkeznek a hirdetésre, és a két zsaru külön-külön mindegyikkel találkozik, sőt titokban ujjlenyomatot is szereznek tőlük. Egyszer csak egy szexi szőke nő, Helen (Ellen Barkin) kerül sorra, aki gyanúsnak találja Keller különös kérdéseit egy első randin, és hamar eltávozik, még mielőtt sikerülne ujjlenyomatot szerezni tőle. Keller ösztönösen megérzi, hogy a nő lehet az ő emberük, és megpróbál a közelébe férkőzni… Nem szeretném lelőni a poént, mert Harold Becker krimije ügyesen adagolja a fordulatokat, és szolgál néhány meglepetéssel is, egyébként pedig majdan megérdemelne egy külön bejegyzést is. Frank Keller nemcsak abban hasonlít Steve Burnsre, hogy mindkét figurát Pacino alakítja, hanem abban is, hogy mindkét szereplő titkos küldetést teljesít, amely a magánéletükre is befolyással van. Egyikőjük sem képes kivonni magát a feltételezett tettes hatása alól: a Portyán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az utolsó gyilkosságot talán maga Burns követte el, A szerelem tengerében pedig Keller annak ellenére sem képes szakítani a veszélyesen vonzó Helennel, hogy egyre több apró jel bizonyítja, hogy a gyilkosságok hátterében tényleg a nő áll…
A szerelem tengere pozitív fordulatot hozott Al Pacino pályáján. A Portyántól kezdve ugyanis mindegyik filmje hatalmasat bukott, az Amerika fegyverben (1985) című drámáért még Arany Málnára is jelölték. Ezt követően négy évre visszavonult a filmvilágból, és csak A szerelem tengere kedvéért tért vissza. (Vicces érdekesség, hogy a film után Harold Becker rendező tartott négyéves pauzát.) Pedig Keller szerepét eredetileg nem is neki, hanem Dustin Hoffmannak szánták, ő viszont túl sok átírást követelt, ezért lapátra tették, és Pacinót szerződtették helyette. Igaz, a rendező sem Becker lett volna, hanem Gregory Hoblit. Noha Ellen Barkin már 1978 óta filmezett, csak A szerelem tengere hozta meg számára az áttörést. Ő maga állítólag egy cseppet sem élvezte a forgatást, sőt saját alakításával sem igazán elégedett. Szerinte Becker nem nagyon kedvelte őt, ellenben nagy segítségnek érezte, hogy Al Pacino volt a partnere. Valószínűleg azért is értették meg egymást annyira jól, mert mindketten az ún. „method-acting” színjátszás hívei. A filmhez leforgattak néhány olyan jelenetet is, amelyeket a moziváltozatban nem használtak fel. Így például a hivatalos verzióban csupán beszélnek Keller elvált feleségéről, Denice-ről, akit Lorraine Bracco játszott. A művésznő jeleneteit a vágáskor mellőzték, a tévéváltozatba viszont beillesztették. Egy másik kihagyott jelenet rövid részletét felhasználták a hivatalos előzeteshez. Végül jegyezzük meg, hogy A szerelem tengere meglepően nagy sikert aratott: 19 millió dollárból forgatták, és több mint 110 milliót jövedelmezett.
Így látták ők
„Valóban meglepően kevés idén az amerikai film, s amit eddig versenyen kívül bemutattak, az is elég riasztó volt. Pedig a most is kitűnő Al Pacino játssza a főszerepet, egy New York-i rendőrt, akit a homoszexuális férfiak között borzalmas gyilkosságokat elkövető tettes kinyomozása végett küldenek ebbe a szörnyű alvilágba. Fekete bőröltönyök és izzadó férfitestek gubanca táncol, iszik esténként egy pinceklubban, s mire a rendőr megtalálja és elfogja a tettest – maga lesz homoszexuális gyilkossá. Brutális krimi lélektani álmélységekkel; ez a Crusing (Sétálók).”
(Bernáth László: „Bemutatták a magyar versenyfilmet” [Tudósítás a 30. nyugat-berlini filmfesztiválról]. In: Esti Hírlap, 1980. február 25., 2. o.)
„William Friedkin, a Francia kapcsolat című film világhírű rendezője ez alkalommal is a bűn világába kalauzol el bennünket, de nem a maffia üzelmeibe, hanem a New York-i homoszexuálisok hasonlóan zárt köreibe nyerhetünk bepillantást. Gyilkos portyáik útját meggyilkolt és megcsonkított áldozatok szegélyezik. A rendőrség tehetetlen, így vakmerő lépésre kényszerül: csalétkül a perverz gyilkos elé egy frissen diplomázott rendőrtisztet, Steve Burnsöt (Al Pacino) dobnak oda, aki azt a feladatot kapja, hogy építsen ki kapcsolatokat a sajátos szabályok szerint élő közösségben. Al Pacino, aki az Egy asszony illata című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott, ebben az 1980-ban készült filmben buzibárokban, homoszexuálisok hoteljeiben játszódó jelenetekben csillogtatja meg színészi képességeit. […] William Friedkin nagy vihart kavart a film bemutatásával, melynek kényelmetlenül realisztikus képsorai megdöbbentő erejűek.”
(Filmhírek, 1993. május, 33. o.)
„A kérdés ugyanaz: értékes film a Portyán »elérhető« változata? Igen, értékes, de távolról sem tökéletes. Erős film, amelyben bőven akadnak hibák, mégis minden megtekintéssel jobbnak tűnik. Kegyetlen, felzaklató alkotás – nem akar feltétlenül tetszeni, nem keresi a közönség kegyeit. A cselekmény körüli homály és Friedkin visszafogott stílusa könnyen elfedi a torzó érdemeit, így elsősorban a kreatív fényképezést, a kiváló hangmérnöki munkát és a hardcore punk jegyében született zenét, a nihilbe hajló, kiábrándult hangulat hatásos megragadását, és azt a rendezői tudatosságot, amely minden jelenetben jelen van, a mű egészén mégsem érezhető (ez nyilvánvalóan az utó-utómunkálatok átka). Ebben a formában a Portyán leginkább egy kihívásokkal teli, intenzív bűnfilm hosszúra nyúlt, ám figyelemre méltó előzetese.”
(Orosdy Dániel: „Az elveszett cirkálás (Kultmozi: Portyán)”. In: Filmvilág 2013/3, 20–21. o.)
„Az, hogy mi is zajlik le a hetero Steve Burnsben, akit bedobnak egy számára teljesen új és idegen környezetbe, rendkívül távolságtartóan jelenik meg a filmben. A főszereplő szinte végig egy kívülálló megfigyelő marad, aki egyszer zavarba jön egy boltban, és nagyjából ez a legnagyobb érzelmi kitörés, amit a homoszexualitással kapcsolatban látunk tőle. Az, hogy hatással van rá az új munkája, a gyengébbek kedvéért ténylegesen kimondásra kerül, ám mit ér ez, ha a belső folyamatnak csupán bátortalanul kapargatják a felszínét? Az, hogy milyen szenvedélyesen szeretkezik a barátnőjével az egyik nap után, meglehet, kompenzálásból fakad, de ennek igaza se megerősítést, se cáfolatot nem nyer. Annyi minden lejátszódhatott pedig Randy Jurgensen nyomozóban, akiről a figurát mintázták, ami önmagában kitölthetne egy filmet. Mit érzett ezekben a klubokban járva? Undort, félelmet vagy épp ellenkezőleg? Al Pacino fáradt és apatikus arcát kutatva mindebből keveset látunk. A film csak általánosságban képes beszélni arról az esetleges személyiségváltozásról, mely elkerülhetetlen hozadéka a megbízásnak. A főszereplő egyre inkább kezd kiakadni, ám ennek pontos okai rejtve maradnak. Az is egy elejtett megjegyzésből derül ki, hogy már nem nyúl a barátnőjéhez. Felvetődhetne, hogy netán feltörtek benne a homoszexuális vágyak, de ennek a konkretizálását úgy kerülik, mint a tüzet. Helyette körülbelül a film felénél végre eszükbe jut, hogy előrébb mozdítsák a gyilkossági ügy megoldását.”
(Lazók György: Portyán [1980]. On-line kritika)
Portyán (Cruising, 1980) – amerikai–nyugatnémet bűnügyi dráma. Gerald Walker Cruising című regénye alapján a forgatókönyvet írta: William Friedkin. Operatőr: James Contner. Zene: Jack Nitzsche. Díszlet: Bruce Weintraub, Edward Pisoni és Robert Drumheller. Jelmez: Robert deMora. Vágó: Bud Smith (1980), M. Scott Smith (új kiadás). Rendező: William Friedkin. Főszereplők: Al Pacino (Steve Burns), Paul Sorvino (Edelson kapitány), Karen Allen (Nancy), Richard Cox (Stuart Richards), Don Scardino (Ted Bailey), Joe Spinell (DiSimone járőr), Jay Acovone (Skip Lee), Randy Jurgensen (Lefransky nyomozó), Barton Heyman (Dr. Rifkin), Gene Davis (DaVinci), James Remar (Gregory), Sonny Grosso (Blasio nyomozó), Henry Judd Baker (a néger rendőr az őrsön), Powers Boothe (bolti eladó). Magyarországi bemutató: 1993. április 15. (VHS).
ITT A MELEGFRONT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.