FELLINI-SATYRICON

„Ki nagy s komoly művész nevére pályázik
s nagy célokkal jegyezte el magát, lelkét
kemény törvény alatt csiszolja, érlelje,
gőgös királyi várakkal ne gondoljon,
hatalmasok lakmáiért se kapdosson,
s ne fojtsa borba, züllött cimborák társa,
az elme lángját, és szinész-rajongóként
szinházban ülve bérencként se tapsoljon.”
(Petronius: Satyricon.
Horváth István Károly fordítása)

A rosszul fogadott Júlia és a szellemek (1965) után Fellini szénája nem állt túl jól. Az első forgatási napon lemondta a G. Mastorna utazása című filmjét, ami miatt megromlott addigi korrekt munkakapcsolata Dino De Laurentiis producerrel, és újabb projektjeihez nem talált vállalkozó kedvű támogatót. A Különleges történetek (1968) című szkeccsfilmhez forgatott alkotása, a Toby Dammit azonban bebizonyította, hogy még mindig a világ élvonalába tartozik, és újabb remekművek várhatók tőle. A Fellini-Satyricon (1969) megvalósítását – Alberto Grimaldi producer közreműködésének köszönhetően – egyenesen az amerikai United Artists támogatta. A cég eleinte amerikai színészek szerepeltetését szorgalmazta, majd az illetékesek belátták, hogy sokkal jobban járnak, ha mindent a Maestro belátására és tehetségére bíznak. Óriási médiaérdeklődés kísérte a forgatást, hiszen először fordult elő, hogy Fellini nem egy mai témájú történetet filmesített meg, hanem a Nero császár idején élt Petronius töredékesen fennmaradt művét. Az érdeklődést fokozta, hogy bejelentettek egy konkurens filmet is a Satyricon alapján, melyet a hatvanas évek divatos erotikus vígjátékainak mestere, Gian Luigi Polidoro rendezett. Az ellenfilm miatt bírósági eljárás indult, amely kimondta, hogy a Petronius-mű szerzői jogai szabadok, és magára a témára nem lehet monopoljogot követelni. A két film vetélkedése csúfos kudarccal végződött: Polidoróét betiltották, és többé-kevésbé el is feledték, Fellinié pedig megbukott az 1969-es velencei filmfesztiválon. Idővel azonban felértékelődött, s bár nem sorolják a Maestro legjobb alkotásai közé, mégis árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Fellini a Satyriconnal valójában kora társadalmáról is véleményt mondott, arról a világról, amelyben a valódi értékek, a régi erkölcsök veszni látszanak, és a pénz diktál, amiért bárki bármire hajlandó (például Eumolpus testét a végakarat szerint megeszik az örökösök, hogy megkapják az örökséget). Mindenki a mának él, mulandó örömöknek, a test pillanatnyi gyönyöreinek adja át magát: senki nem törődik se a múlttal, se a jövővel. Ebből a szemszögből nézve a Fellini-Satyricon egy trilógia középső darabjaként is értelmezhető. Előzménye Az édes élet (1960) – melynek kapcsán Fellinit már akkor korunk Petroniusának nevezték –, folytatása pedig a Fellini-Casanova (1976).

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek görgessenek lejjebb!

A KÉK LAGÚNA

Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországon bemutatták A kék lagúnát. Ebben az életkorban az ember még jól emlékszik pár évvel korábbi kamaszos ábrándjaira, hogy olvasmányélményei hatására majd miféle kalandokat fog átélni mindenféle egzotikus helyszíneken, de már elég felnőtt ahhoz, hogy felismerje a tündérmese naiv egyszerűségét. Az édenkerti idillben jómagam kicsit oda nem illőnek éreztem a cselekmény néhány szexuális vonatkozását, hiszen például az önkielégítés vagy a menstruáció nem tartozott az általam korábban olvasott ifjúsági regények motívumai közé. Egy percig nem bírtam komolyan venni az opuszt, mert kalandfilmnek nem volt eléggé fordulatos, és a nagykorúság küszöbén szexuális felvilágosításként sem tudtam már különösebben értékelni. Vizuális szépsége viszont kifejezetten tetszett: a trópusi sziget flórája és faunája, a víz alatti világ és a két összeillő főszereplő, Brooke Shields és Christopher Atkins. Kifogásaim ellenére összességében kellemes emlékeim maradtak A kék lagúnáról, még ha nem is sorolom legnagyobb moziélményeim közé. Egykor megmosolyogtató naivitása mára erénnyé vált a szememben, ugyanis az általam ismert újabb keletű tinifilmek többsége sajnos egyszerre végtelenül bugyuta és csüggesztően ízléstelen, és tartok tőle, hogy A kék lagúna egy valóban realisztikus modern változatában a két főszereplő már gyerekként jóval többet tudna a szexről és a piálásról, mint a derék öreg Paddy, akinek köszönhetően megmenekülnek. Az alábbi írás szokásom szerint a film keletkezéstörténetét tekinti át, de kitér az előzményekre, a folytatásra, az utánzatokra és a remake-re is. Vitorlát fel, irány a kék lagúna! 

A cselekmény 

A XIX. században járunk. Két kisgyermek, Richard és Emmeline a kisfiú édesapjával együtt San Franciscóba utazik egy hajón. Amikor tűz keletkezik, a kapitány parancsba adja, hogy az utasok szálljanak be a mentőcsónakokba. A zűrzavarban a gyerekek egy mogorva, részeges tengerésszel, Paddyvel kerülnek össze. Csónakjuk a ködben és a füstben elszakad a többi csónaktól, és hőseink magukra maradnak a nyílt tengeren élelem és ivóvíz nélkül. Már-már úgy tűnik, nincs menekvés számukra, amikor másnap reggel szárazföldet pillantanak meg. Partot érés után azonnal felfedezőútra indulnak. Egy magaslatra felmászva nemcsak arról győződhetnek meg, hogy egy szigetre kerültek, hanem arról is, hogy híre-hamva sincs se a többi csónaknak, se a hajónak. Felkészülnek arra, hogy egy darabig itt kell maradniuk, amíg megmentőik rájuk nem találnak. A zord Paddy igyekszik gondoskodni róluk, Richardot különféle férfimunkákra tanítja, és mindkét gyereket kioktatja, mi a teendő, ha hajó bukkanna fel a láthatáron. Vannak nyomai annak, hogy esetleg nem egyedül tartózkodnak a szigeten, mert Paddy egy napon magányos kóborlása közben az egyik sziklán friss húst fedez fel, melyet mintha áldozat gyanánt tett volna oda valaki. Korábban Richard talált már egy koponyát és egy rumos hordót is. Az iszákos Paddy nem bírja megállni, hogy időnként meg ne ízlelje a hordó tartalmát. Egyik este túlságosan felönt a garatra, és a gyerekek másnap már csak a holttestét találják meg a parton. Richard és Emmeline magukra maradnak a szigeten, ahol megannyi veszély leselkedik az ártatlan és tapasztalatlan gyerekekre… 

A szerző 

Henry De Vere Stacpoole 1863. április 9-én látta meg a napvilágot az írországi Kingstownban (a mai Dún Laoghaire). Édesapja William C. Stacpoole iskolaigazgató (egyes források szerint egykori lelkész) volt, édesanyja egy kanadai nő, Charlotte Augusta Mountjoy Stacpoole. A házaspárnak három lánygyermeke is született. A kis Henryt krónikus hörghurut gyötörte, amiből csak akkor gyógyult ki, amikor 1871-ben anyjával és testvéreivel a franciaországi Nizzába utazott abban a reményben, hogy az ottani klíma meggyógyítja. Hazatérésük után a fiú a londoni Malvern College-ben tanult. A Szent György Kórházban, a University College-ben és a Szent Mária Kórházban elsajátította az orvostudomány elméleti ismereteit és gyakorlati fogásait, s 1891-ben orvosi diplomát szerzett. Ezt követően elszegődött hajóorvosnak a Brit Királyi Haditengerészet egyik hajójára, amellyel bejárta a Déli-Csendes-óceánt. Feltehetően utazási élményei inspirálták jó néhány későbbi regényét. Gyerekkora óta érdeklődött az irodalom iránt, s az 1890-es években megismerkedett John Oliver Hobbes angol–amerikai írónővel (férfiúi álnév, az igazi: Pearl Mary Teresa Craigie). Ennek a barátságnak köszönhetően lett a Yellow Book (Sárga Könyv) irodalmi kör tagja, és elkezdődött írói pályafutása. Első könyvei iránt nem mutatkozott különösebben nagy érdeklődés, ezért 1904-ben a Királyi Irodalmi Alapítvány (Royal Literary Fund) támogatását kérte. Egészségi állapota ugyanis jelentősen megromlott, isiász és depresszió gyötörte, ami miatt nem tudott munkát találni, addigi szerény írói bevétele pedig nem volt elegendő a megélhetéséhez. Következő két regénye, A bíbor azáleák (1907) és A kék lagúna (1908) kiugró sikere azonban megoldotta anyagi problémáit. Előbb Chelmsfordban, aztán Essexben, végül a Wight-szigeten található Bonchurchben telepedett le. Ideje javát ekkor már az írásnak szentelte. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak romantikus kalandos történeteket, hanem történelmi regényeket, sőt életrajzokat is írt, például a nagy francia költőről, François Villonról. Olykor a Tyler De Saix álnevet használta. Saját élete történetét két kötetben írta meg: 1942-ben jelent meg az első, a Men and Mice, 1863–1942, három év múlva a második, a More Men and Mice. Közben külföldön is felfedezték, műveit számos nyelvre lefordították, néhány magyarul is megjelent, például a Garryowen és persze A kék lagúna. A Garryowent filmesítették meg először, méghozzá 1920-ban, a némafilmkorszakban. Stacpoole kétszer házasodott. 1907-ben Margaret Robsont vezette az oltár elé, aki 1934-ben meghalt. Négy évvel később nőül vette Margaret testvérét, Florence Robsont. Az író 1951. április 12-én hunyt el a Wight-szigeti Shanklinban. Özvegye tíz évvel élte túl. 

A regény 

A kék lagúna 1908-ban jelent meg először a londoni T. Fisher Unwin kiadásában. Keletkezéstörténetéről viszonylag keveset tudni, de az biztosra vehető, hogy a szerzőt befolyásolták hajóorvosként tett utazásainak élményei. A Biblia hatását sem érdemes vitatni, nemcsak azért, mert a szereplők olykor emlegetik is, hanem azért sem, mert Emmeline és Richard története a kék lagúnában tulajdonképpen egyfajta variációja Ádám és Éva történetének az édenkertben. Ugyanakkor a mű előszavában a keletkezésre vonatkozóan ezeket olvashatjuk: „Földgolyónk két legnagyobb kalandja szolgáltatja Henry de Vere Stacpoole izgalmas regényének hátterét. Az egyik a földkéreg kialakulása, a másik pedig az emberi műveltség megszületése: két hatalmas drámája ennek a »sárgolyóbisnak«, amellyel az embert végzete mindörökre és elválaszthatatlanul egybefűzte.” Egyes irodalomtörténészek szerint Morgan Robertson (1861–1915) két rövid novellája, a Harper’s-ben 1898-ban publikált Primordial és a Three Laws and the Golden Rule is hatott Stacpoole-ra, sőt A kék lagúna bizonyos kiadásai tartalmazzák is ezt a két Robertson-történetet. Edgar Rice Burroughs klasszikus Tarzan-történeteinek legfontosabb forrásai között is megtalálható ez a két Robertson-novella, sőt A kék lagúna is. Kevésbé köztudott, hogy A kék lagúna egy trilógia első része. A nagy sikerre való tekintettel ugyanis Stacpoole két folytatást írt hozzá: a The Garden of God (Isten kertje) 1923-ban, a The Gates of Morning (A reggel kapui) 1925-ben jelent meg. A kék lagúna nyitott befejezéssel ért véget, a The Garden of God elején azonban megtudjuk, hogy Emmeline és Richard meghalt, a gyermekük viszont életben maradt, és ő lett a folytatások főszereplője. 

A korábbi filmváltozatok 

A kék lagúnát elsőként a némafilmkorszakban, 1923-ban filmesítették meg. A forgatókönyvet az operatőr (!), William Bowden írta, s a rendező, Dick Cruikshanks alakította a részeges matrózt, Paddyt, illetve ő látta el a produceri teendőket is. A két főszereplőt tizenéves korukban Molly Adair és Arthur Pusey alakította, gyerekkori énjüket Doreen Wonfor és Val Chard személyesítette meg. A két gyerek semmilyen más filmben nem játszott, Adair és Pusey viszont nem kezdőként szerepeltek, ámbár karrierjük a hangosfilmek elterjedésével véget ért. Pusey egyébként játszott hangosfilmben is, a Souris d'hôtel című 1929-es némafilmben pedig a magyar Lenkeffy Ica volt az egyik partnere. Adair magas kort megért, 1990-ben, nyolcvanöt éves korában hunyt el, szóval akár láthatta is egykori filmje két remake-jét, bár arról nincsenek infóim, hogy megnézte volna őket. A forgatás afrikai helyszíneken zajlott. A filmről nagyon kevés információ található a világhálón, a kópia valószínűleg elveszett. A kor lehetőségeihez képest nagyszabású produkciónak indult az 1949-es hangosfilm. Az előkészületek már 1935-ben elkezdődtek. Herbert Wilcox producer bejelentette, hogy színes filmet tervez, ami a harmincas évek közepén nem volt még annyira magától értetődő, mint manapság. 

A hangzatos elképzelések 1935-ben még nem realizálódtak, így Frank Launder író, rendező és producer javaslatára Wilcox eladta a filmjogokat a Gainsborough Picturesnek. A cég 1938-ban nagy sikert ért el Alfred Hitchcock Londoni randevú című kémfilmjével, ezért felvetődött az az ötlet, hogy annak két főszereplője, Margaret Lockwood és Michael Redgrave legyenek A kék lagúna főszereplői is. A forgatást a második világháború miatt elhalasztották. 1947-ben vették elő újra a projektet, és kezdődtek meg a tényleges előkészületi munkálatok. A regényből John Baines, Michael Hogan és a rendező, Frank Launder írt forgatókönyvet. Launder volt az egyik producer is. Emmeline szerepére az akkor még ismeretlen Marilyn Monroe (!) és Claire Bloom egyaránt esélyes volt, mégis a brit Jean Simmons lett a befutó, mégpedig a Szép remények (1946) című Dickens-adaptációban nyújtott alakításának köszönhetően. A főhőst az 1949-es filmben nem Richard Lestrange-nek, hanem Michael Reynoldsnak hívják: feltehetően a hollywoodi erénycsőszök miatt volt szükség az átkeresztelésre, ugyanis a könyvben unokatestvérekről van szó. Az erkölcsök védelme érdekében írták bele a történetbe az esküvői jelenetet, illetve az eredeti cselekményt a gonosz kereskedők szerepeltetésével próbálták még izgalmasabbá tenni. 

Michael szerepére nyilvános meghallgatást hirdettek, amire állítólag ötezren jelentkeztek, de „csak” száz fiatalember tűnt annyira meggyőzőnek, hogy próbafelvétel is készüljön velük. A legesélyesebbek között volt a későbbi Angyal és James Bond, azaz Roger Moore, illetve a fiatalon elhunyt remek karakterszínész, Laurence Harvey. Az illetékesek a pályakezdő Donald Houstont választották. A forgatás két fő helyszíne a Fidzsi-szigetek és a londoni Pinewood Studios volt, a munka 1947 végén kezdődött. A stábnak több nehézséggel is szembe kellett néznie. A Fidzsi-szigetek egészségügyi rendszabályai szerint például tizenkilenc év alattiak nem léphettek az ország területére a gyermekbénulás megelőzése érdekében. Simmons csak a következő év január 19-én töltötte be a tizenkilencedik életévét, ezért azt a néhány hetet állítólag máshol kellett kivárnia, hiába bizonygatta, hogy megkapta a szükséges védőoltásokat. A művésznő és partnere, Donald Houston autóbalesetet szenvedtek a Fidzsi-szigeteken, de szerencsére komolyabb sérülések nélkül megúszták a dolgot. Nem esett baja Sidney Gilliat producer fivérének, a forgatásra látogató Leslie-nek sem, amikor repülőgépe Suva (a Fidzsi-szigetek fővárosa) közelében a folyóba zuhant. Frank Launder rendező viszont eltörte a kezét az egyik forgatási napon. A kiszámíthatatlan trópusi viharok három hónapos csúszást okoztak a forgatásban. A fáradozások mindazonáltal nem voltak hiábavalóak, mert A kék lagúna tetszett a közönségnek, az Egyesült Királyságban például az 1949-es esztendő hetedik legjövedelmezőbb filmje volt. 

A rendező 

Randal Kleiser 1946. július 20-án született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphiában. Teljes neve: John Randal Kleiser. Édesapja John Raymond Kleiser, édesanyja Harriet Kelly Means. A pennsylvaniai Lebanon holland közösségében nevelkedett. Már tizenéves korában kapcsolatba került a filmezéssel mint színész. Elsőként Randy Epstein The Pursuit (1962) című drámájában játszott, majd egy másik rövidfilmben, Don Glut Captain America vs. The Mutant (1964) című alkotásában a kultikus képregényhőst, Amerika kapitányt személyesítette meg. Cserébe Glut szerepet vállalt Kleiser első rövidfilmjében, az Orgy Beach Partyban (1964). Randal látható volt George Lucas háromperces rövidfilmjében, a Freiheitben (1966) is, az akkor még pályakezdő rendező ugyanis kollégiumi szobatársa volt a Dél-Kaliforniai Egyetemen, ahol mindketten filmkészítést tanultak. Kleiser 1973-tól rendezett folyamatosan. Két rövidfilm (Peege, Foot Fetish) után televíziós rendezőként jutott állandó munkához, így például 1975 és 1977 között három epizódot rendezett a hazánkban is kedvelt Starsky és Hutch című krimisorozathoz. A pályakezdő John Travoltával forgatta a The Boy in the Plastic Bubble (1976) című romantikus drámát, melynek forgatásán igazi szerelem szövődött Travolta és tizennyolc évvel idősebb partnernője, Diana Hyland között, aminek a színésznő pár hónappal később bekövetkezett halála vetett véget. Kleiser nagyon jól kijött Johnnal, így amikor a Szombat esti lázzal (1977) világsztárrá vált Travoltát szerződtették a Pomádé (1978) című filmmusical főszerepére, az újdonsült filmcsillag Kleisert javasolta rendezőnek. Az ifjú direktor meghálálta a bizalmat, és egy rendkívül hangulatos, szerethető és vicces filmet hozott össze, amely megérdemelt világsikert aratott. Travolta és partnernője, Olivia Newton-John ausztrál énekesnő népszerűsége a tetőfokára hágott, és a közös munka megalapozta immár négy évtizede tartó barátságukat is. 

Kleiser későbbi filmjeivel nem tudta megismételni a Pomádé sikerét, mindazonáltal nem maradt munka nélkül, és ma már Hollywood egyik megbecsült doyenjének számít. Elsősorban a fiatalokról és a fiataloknak forgatott, filmjeiben számos tehetséges ifjú színészt (Leigh McCloskey, John Travolta, Christopher Atkins, Peter Gallagher, C. Thomas Howell, Patrick Swayze, Ethan Hawke, Craig Sheffer, Chris Carmack, Henry Cavill) foglalkoztatott, bár nem mindenkiből lett nagy sztár. A kék lagúna utáni filmjei Magyarországon vagy kevésbé ismertek, vagy kevesen tudják, hogy az ő rendezéseiről van szó: Nyári szeretők (1982), Gyermek az időben (1986), Pee Wee nagy kalandja (1988), Keresem az utam (1989), Fehér Agyar (1991), Drágám, a kölyök (marha)nagy lett! (1992). Kleiser életművében drámai témája miatt kakukktojásnak mondható a Búcsúmulatság (1994), amely egy jóképű építészről (Eric Roberts) szól, aki megtudja, hogy szervezete nem képes legyőzni a HIV-vírust, ezért egy kétnapos partin szeretne végleg elbúcsúzni azoktól, akik mindvégig kitartottak mellette. A szereplők között feltűnnek a direktor korábbi alkotásainak egyes szereplői is, mint például Olivia Newton-John, Christopher Atkins és Bruce Davison. Az Alapos gyanú (1998) című thriller főszerepeit Melanie Griffith és Tom Berenger játszotta. Kleiser utolsó mozifilmje, a Red Riding Hood (2006) című zenés családi film volt. 2016-ban a televízió számára forgatta mind ez idáig utolsó alkotását, a Defrost: The Virtual Series című sci-fit, amelyet az IMDb szerint azóta se mutattak be. Ebben ismét látható A kék lagúna megöregedett főhőse, Christopher Atkins. Kleiser egy ideje nyíltan vállalja homoszexualitását, magánéletét azonban nem kísérték botrányok. Tudomásom szerint a MeToo páncélja mögé bújva sem vádolta meg egyik színésze sem, hogy kifogásolható módon viselkedett volna velük. Érdekesség, hogy a Sikoly című horrorszéria 2000-ben bemutatott harmadik részének bizonyos jeleneteit az ő otthonában forgatták. 

A szereplők 

Az Emmeline szerepében látható Brooke Shields 1965. május 31-én született New Yorkban. Teljes neve: Brooke Christa Shields. Édesanyja és egykori menedzsere, Teri Schmon (1933–2012) színésznő és modell volt, édesapja Frank Shields (1941–2003) pedig üzletember. Amikor Teri bejelentette, hogy állapotos, Frank családja pénzt adott neki, hogy elvetesse a gyereket. Az asszony elfogadta ugyan a pénzt, de mégis megszülte a gyermekét. A szülők végül összeházasodtak, ám a kislány öt hónapos korában el is váltak. Brooke még csak ötnapos volt, amikor anyja kijelentette, hogy sztárt fog faragni belőle. A kislány karrierje már tizenegy hónapos (!) korában elkezdődött, első fotósorozatát egy szappanreklámhoz maga Francesco Scavullo, az egyik legmenőbb divatfotográfus készítette. Az egyik legismertebb modellügynökség vezetője, Eileen Ford később kijelentette, hogy kifejezetten Brooke miatt indították el gyermekrészlegüket. Shields 1974-ben filmezett először, mégpedig egy tévés produkcióban: a Faye Dunaway és Christopher Plummer főszereplésével forgatott Arthur Miller-adaptációban, A bűnbeesés utánban Plummer lányának szerepében jelent meg. Tizenkét évesen kapta első jelentős filmszerepét: egy gyerekprostituáltat játszott Louis Malle Csinos kislány (1978) című botrányfilmjében. Anyját Susan Sarandon alakította, akárcsak a szintén 1978-as A cigányok királya című drámában. Brooke meztelen jelenetei miatt Malle filmjét egyesek gyermekpornográfiával vádolták, és forgalmazása több országban nehézségekbe ütközött. (A magyar mozik sem mutatták be.) 

A botrány hozzájárult ahhoz, hogy a reflektorfény a szépséges kislányra irányuljon, aki ezután már főszerepeket kapott ugyan, de sem a filmjei nem voltak kiemelkedőek, sem az ő színészi tehetsége nem volt igazán átütő. Ezzel kapcsolatban elég csupán a Végtelen szerelem (1981) című romantikus dráma rendezőjét, Franco Zeffirellit idézni, aki évek múlva elmondta, hogy a szerelmi jelenetek forgatásán csiklandoznia kellett színésznője talpát és lábujjait, hogy hiteles érzelmi reakció jelenjen meg Brooke kifejezéstelen arcán. Maga Shields később azt nyilatkozta, hogy huszonkét éves korában veszítette el a szüzességét, ezért 1981-ben még semmilyen személyes élményanyaga nem volt ahhoz, hogy meggyőzően eljátsszon egy orgazmust. Tekintettel arra, hogy Brooke színészi képességei mindig is vita tárgyát képezték, kicsit vicces, hogy Teri Shields azzal az indokkal akarta lemondani a Zeffirelli-filmet, hogy a lányának igazából nincs mit eljátszania, csak szépnek kell lennie. A Végtelen szerelem a direktor életművében valóban egy gyengébb darab, Brooke filmográfiájában viszont a figyelemre méltó tételek közé tartozik. Az évek múlásával – több szakmai és anyagi bukással a háta mögött – Shields neve lejjebb került a filmek stáblistáján. Legendás szépségének és a modellvilágban szerzett hírnevének köszönhetően mindig kapott szerepajánlatokat, de már csak televíziós produkciókban és másodvonalbeli filmekben foglalkoztatják. A valaha oly gyönyörű színésznő egykoron Dean Cain jegyese volt (életrajzában azt írta, ő volt az első szexpartnere is), valamiért mégsem házasodtak össze. Állítólag jó barátja, Michael Jackson is többször megkérte a kezét. Brooke 1997-ben Andre Agassi teniszezőnek mondta ki először a boldogító igent, ám házasságukat nem egész két év múlva érvénytelenítették. 2001-ben ment nőül Chris Henchy producer-színészhez, akinek két lánygyermeket szült. 

A Richardot játszó Christopher Atkins 1961. február 21-én született az Egyesült Államokban, a New York állambeli Rye-ban. Teljes neve: Christopher Atkins Bomann. Édesapja Donald Bomann, édesanyja Bitsy Nebauer. Középiskolás korában életmentő és vitorlásoktató volt. Semmiféle színészi előképzettséggel nem rendelkezett, amikor engedett egyik ismerőse, egy színészügynök rábeszélésének, és elment A kék lagúna szereplőválogatására. Több száz jelentkező közül választották ki. A film java részében egy szál ágyékkötőben szerepelt, sőt voltak meztelen jelenetei is, melyek ellen nem emelt kifogást. (Igaz, állítólag neki is volt testdublőrje, a stáb felszerelését szállító repülőgépek egyikének fiatal pilótája, ámbár egyesek úgy tudják, a legtöbb jelenetben maga Atkins vetkőzött.) A rossz kritikák ellenére A kék lagúna világsikert aratott, Chris sztárrá vált, a tinilányok egy ideig az ő posztereivel tapétázták szobájuk falát. Ismertségét a továbbiakban is főleg a filmvilágban kívánta kamatoztatni, de első nagy sikerét soha nem tudta megismételni. A Kristy McNichol partnereként forgatott romantikus zenés film, a The Pirate Movie (1982) negatív kritikai fogadtatása A kék lagúnáén is túltett, s bár a közönség szórakoztatónak találta, anyagilag nem volt különösebben jövedelmező. Ellenben az Atkins által előadott betétdal, a How Can I Live Without Her a Billboard Hot 100-as toplistáján a 71. helyig jutott. 

Ugyanabban az évben a fiatalember meztelenül pózolt a Playgirl magazin számára, ami a hölgyek körében fokozta népszerűségét. Ezt próbálta kiaknázni az A Night in Heaven (1983) című dráma is, amelyben Chris egy elbizakodott egyetemistát alakít, aki sztriptíztáncosként szerez magának zsebpénzt. Viszonyt kezd a tanárnőjével (Lesley Ann Warren), amiből komoly érzelmi zűrök keletkeznek. 1983-ban Atkins beszállt a Magyarországon is közkedvelt szappanoperába, a Dallasba: huszonhét részen át játszott egy Peter Richards nevű táborvezetőt, aki érzelmi kapcsolatba kerül a gonosz Jockey elhanyagolt feleségével, Samanthával. (A figura eredeti keresztneve Sue Ellen, a magyar változat keresztelte át Samanthára. Mellesleg a Jockey is a hazai szakemberek leleménye, a külföldi verziókban ugyanis J. R.-nak szólítják a cinikus férjet.) Chris karrierje ettől kezdve kevésbé jelentős mozifilmekre és tévés produkciókra korlátozódott. Négy Arany Málna-jelöléséből kétszer ítélték neki a díjat, egyszer épp a fentebb említett A Night in Heavenért. Kevésbé köztudott, hogy a Szeleburdi Susan című tévészéria egyik 1999-es epizódjában ismét Brooke Shields partnere volt, akivel egyébként A kék lagúna óta jó barátok. Atkins 1985-ben vette feleségül Lynne Barront, akitől két gyermeke született, Grant és Brittney Bomann. A házaspár 2007-ben elvált. Az új évezredben Chris elárulta, hogy fiatalkorában komoly alkoholproblémái voltak, de sikerült úrrá lennie káros szenvedélyén. 

A Paddyt alakító ausztrál Leo McKern 1920. március 16-án született Sydney-ben. Hivatalos neve: Reginald McKern. Szülei: Norman Walton McKern és Vera Martin. Tizenöt éves korában baleset következtében megvakult az egyik szemére. A Sydney Technical High School (Sydney-i Műszaki Középiskola) elvégzése után mérnök gyakornokként dolgozott. A második világháborúban utászként harcolt az ausztrál hadseregben. 1944-ben Sydney-ben állt először színpadra. Beleszeretett Jane Holland színésznőbe, akivel 1946-ban kötött házasságot, és együtt települtek át az Egyesült Királyságba. A házaspárnak két gyereke született, az egyikük, Abigail, szintén a színészi pályát választotta. Második hazájában McKern hamar a kedvelt karakterszínészek sorába emelkedett, a legendás londoni Old Vic színház és a Shakespeare Memorial Theatre (a mai Royal Shakespeare Theatre az író szülővárosában, Stratford-upon-Avonban) állandó művészei közé tartozott. Híres alakítása volt az intrikus Jago az Othellóban. Robert Bolt azóta klasszikussá vált darabja, az Egy ember az örökkévalóságnak a hatvanas évek elején szinte egyszerre került színre Londonban és New Yorkban. Leónak mindkét előadásban szerepet ajánlottak, és ő a Broadway-t választotta, mert ott Wolsey bíborost játszhatta. Azonban rettenetes helynek találta New Yorkot, és két hét után otthagyta a produkciót. McKern 1951-ben kezdett filmezni, mozifilmekben és televíziós produkciókban egyaránt közreműködött. A magyar közönség olyan filmekben láthatta őt, mint Az ordító egér (1959), A királyért és a hazáért (1964), a Segítség! (1965), az Egy ember az örökkévalóságnak (1966, a filmben már Cromwellt játszotta, nem Wolsey-t), a Ryan lánya (1971), a Megtorlás (1973), a Sherlock Holmes legkedvesebb bátyjának kalandja (1974), az Ómen (1976) és az Ómen 2: Damien (1978), A francia hadnagy szeretője (1981) és a Sólyomasszony (1985). A Ryan lánya viharjelenetének forgatásán kis híján életét vesztette, és ezért David Lean rendezőt hibáztatta. Még az is megfordult a fejében, hogy felhagy a színészettel. Noha nagy népszerűségre tett szert mint Horace Rumpole bíró egy negyvenhárom részes tévésorozatban, ennek ellenére nem szerette ezt a szerepet, mert szerinte beskatulyázta őt, és elhomályosította más alakításait. Hosszan tartó betegség után hunyt el 2002. július 23-án Bathban. 

Így készült a film 

Randal Kleisernek állítólag egyik nagy álma volt, hogy megfilmesítse A kék lagúnát. Elmondása szerint sose hallott az 1949-es filmről, ezért nem remake-ben gondolkodott, hanem Stacpoole regényéből kiindulva akarta megvalósítani saját elképzeléseit. A szkriptet Douglas Day Stewart írta, akivel a The Boy in the Plastic Bubble forgatásán remekül kijött. Kleiser úgy tervezte, hogy a kamasz szereplők teljesen meztelenül játsszák végig a filmet. Ez az elgondolás azonban számos jelöltet elriasztott mindkét nemből. Emmeline-t eredetileg Jennifer Jason Leigh, Richardot Matt Dillon játszotta volna, de mindketten visszaléptek. A női főszerepre ekkor olyan színésznőket környékeztek meg, mint Kelly Preston, Lori Loughlin, Dana Plato, Diane Lane, Carrie Fisher, Molly Ringwald, Linda Blair, Jodie Foster, Tatum O'Neal, Michelle Pfeiffer, Daryl Hannah, Rosanna Arquette, Melissa Sue Anderson, Kim Basinger, Ellen Barkin, Justine Bateman, Delta Burke, Jamie Lee Curtis, Bridget Fonda, Melanie Griffith, Anjelica Huston, Kay Lenz, Mariel Hemingway, Kristy McNichol, Amy Irving, Sarah Jessica Parker, Kathleen Turner, Isabelle Adjani, Charlene Tilton és Ally Sheedy. A jelöltek között volt olyan hölgy, aki szerintem akkor már túlkoros volt, mint például Anjelica Huston és Kathleen Turner. Carrie Fisher inkább a világűrt választotta a trópusi sziget helyett, és A birodalom visszavágban (1980) újra eljátszotta Leia hercegnőt. Charlene Tilton a Dallas című népszerű szappanoperában való szereplést részesítette előnyben (a széria egyik állandó szereplőjét, Lucyt alakította), Jennifer Jason Leigh pedig színész édesapja, Vic Morrow kívánságára gondolta meg magát. Dana Plato az első körben még érdeklődött a szerep iránt, mígnem ügynöke figyelmeztette, hogy Emmeline megformálása lerombolhatja azt a gondosan felépített „ártatlan kislány” imázst, amelyet Plato a Different Strokes című tévésorozatban való szereplésével alakított ki magáról. Sean Young viszont rámenősen lobbizott, hogy őt válasszák, ötször is elment meghallgatásra Kleiserhez, ám hasztalan erőlködött. 

A fiúk sem lelkesedtek azért, hogy himbálózó fütyivel álljanak a kamerák elé. Matt Dillon visszalépése után szóba került például Sean Penn, Lou Diamond Phillips, John Travolta, Richard Gere, Sylvester Stallone, Christopher Reeve és Willie Aames is, de egyikükkel sem jutottak el a szerződésig. Az említettek közül Reeve, Stallone, Travolta és Gere szerintem szintén túlkorosak voltak. Richard fiatalon többször is vállalt frontális meztelenséget, ellenben Travolta következetesen visszautasította a ruhátlan szerepeket. (A szintén 1980-as Amerikai dzsigoló címszerepére is ezért mondott nemet, és lépett a helyére épp Richard Gere.) Egyesek úgy tudják, John Belushi is pályázott a szerepre, és külseje miatt rostálták ki, mert az illetékesek szerint túlsúlya nevetségessé tette volna a figurát. Randal Kleiser évek múlva nagyvárosi legendának minősítette a Belushiról szállingózó pletykákat. Úgy emlékezett, hogy Diane Lane és Willie Aames volt a legesélyesebb páros, a film egyik külföldi kiadásának extrái között viszont Lou Diamond Phillips és Molly Ringwald próbafelvétele tekinthető meg. Bennfentesek úgy tudják, az utolsó körben két jelölt maradt: Sean Penn és Christopher Atkins. Egyértelműen a külsőségek döntöttek, és Christopher írhatta alá a szerződést. (Rossz nyelvek szerint a meleg rendezőnek egyszerűen jobban tetszett Chris, mint Sean.) Külsejét azonban Kleiser nem találta elég „vad”-nak, ezért a srác sima haját a film kedvéért begöndörítették. Atkins állítólag annyira hozzászokott a meztelenséghez, hogy a forgatási szünetekben sem mindig öltözött fel. A rendező szerint azért kellett lemondaniuk Willie Aamesről, mert feltűnően alacsonyabb volt, mint az addigra már leszerződtetett Brooke Shields. (Tizenöt centiméter a különbség.) Igaz, Atkins is alacsonyabb volt a partnernőjénél, de csak négy centiméterrel. Emiatt a forgatáson Brooke-nak külön mélyedéseket ástak a homokba, hogy a színésznő azokban lépkedjen, s így a magasságkülönbség kiegyenlítődjék, mert az alkotók szerint egy hősies férfi legyen magasabb, mint a nő. 

Miután Kleiser belátta, hogy nemigen fog olyan színészeket találni, akik hajlandók végig ruhátlanul játszani, ezért módosított a koncepcióján, és beérte részleges meztelenséggel is. Nagyon szerette volna ugyanis, ha a tinédzserek körében igen népszerű Brooke Shields játszaná Emmeline-t, a fiatal sztár viszont a Csinos kislány botránya miatt hallani sem akart újabb meztelenkedésről. A direktor elfogadta Brooke feltételeit, s a meztelen jelenetekben testdublőrt használtak. Amikor ez nem volt lehetséges, Shields haját speciális ragasztóval a melléhez erősítették, hogy még véletlenül se láthasson a néző olyasmit, amit a kiskorú sztár nem akar megmutatni. Brooke testdublőre nem sokkal a forgatás megkezdése után súlyos hátsérülést szenvedett, ezért az a különös helyzet állt elő, hogy sürgősen meg kellett találni a dublőr dublőrjét. A választás arra a fiatal lányra esett, akit eredetileg a delfinek mellé szerződtettek. Az ifjú teremtés beleegyezett abba, hogy a meztelen jelenetekben Brooke-ot helyettesítse. A magyar Wikipédia szerint a film bemutatója után olyan, Shieldsnek tulajdonított nyilatkozatok jelentek meg egyes lapokban, melyekben a színésznő állítólag azt mondta, hogy a ruhátlan jelenetekben valójában a nővére látható. Ha voltak is ilyen újságcikkek, azokban a sztár aligha mondhatott ilyesmit, hiszen az Egyesült Államokban köztudott volt, hogy Brooke egyke. (A tévedést valószínűleg az okozta, hogy a Taxisofőr című hírhedt film akkor még kiskorú szereplőjét, Jodie Fostert viszont valóban a nővére helyettesítette a problémás jelenetekben.) 

A film forgatása 1979 júniusában kezdődött, és körülbelül öt hónapig tartott. Noha a cselekmény – a tengeri epizódokat nem számítva – egyetlen trópusi szigeten játszódik, a jeleneteket mégis öt különböző helyszínen vették fel: a Fidzsi-szigetekhez tartozó Teknősbéka-szigeten és a Nanuya Levu szigeten, valamint Jamaicán, míg maga a kék lagúna a máltai Kemmuna (Comino) szigeten és a vanuatui Champagne-öbölben forgatott képsorok kombinálásával született meg. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy biológiai szempontból a film nem hiteles, mert olyan állatokat láthatunk benne, melyek a valóságban nem élnek egy életközösségben. Tudományos érdekesség, hogy A kék lagúna egyik nézője John Gibbons herpetológus volt, aki felfedezte, hogy a filmben látható leguánok egy olyan fajhoz tartoznak, amelyet addig még nem soroltak rendszerbe. Ezt megtette ő maga, amikor a film hatására ellátogatott Nanuya Levura, és az új fajnak a Fiji Crested Iguana (magyar besorolásban: tarajos leguán) nevet adta. Az Oscar-díjas operatőr, Néstor Almendros arra törekedett, hogy minél érzékletesebben adja vissza a kék lagúna színpompás növény- és állatvilágát a filmvásznon. Amikor egy magántulajdonban lévő szigeten forgattak, ahol az Oregonból származó tulajdonos honvágyból fenyőket ültetett, Almendrosnak nem kis fejtörésébe került olyan kameraállásokat találni, hogy a helyszínen nem őshonos örökzöldek ne kerüljenek a képmezőbe. Munkája elismeréseként ismét Oscarra jelölték, ám a díjat ezúttal nem ő kapta meg. A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a nem kevésbé lenyűgöző víz alatti képsorokat nem Almendros, hanem a Taylor házaspár (Ron és Valerie) készítette, akik cápaszakértők és a víz alatti fotózás mesterei voltak. 

Randal Kleiser az évek távlatából úgy emlékezett vissza a forgatásra, mint egy nyári iskolai táborra, ahol ő volt a táborvezető. Nomád módra éltek, sátrakban laktak, a technikai civilizáció vívmányai nélkül. Olyanok voltak, mint egy nagy család, és nagyon közel kerültek egymáshoz. Sikerült jó kapcsolatokat kialakítani a bennszülöttekkel is, akik sajátos szerenáddal vettek búcsút tőlük, ami nagyon meghatotta a filmeseket. A kék lagúna megtalálta a célközönségét, a tinik világszerte tódultak a mozikba, és a négy és félmillió dollárból forgatott film csak Észak-Amerikában közel ötvenkilencmillió dollárt jövedelmezett. A kereskedelmi sikert azonban nem kísérték dicshimnuszok. Keresztény és konzervatív körök bírálták a filmet, hiszen az önkielégítés, a tizenévesek szexuális élete és az alkoholizmus a kényes témák közé tartozott Hollywoodban, és a rájuk vonatkozó tilalmak csupán a hatvanas évek végétől kezdtek enyhülni. Korábban még a felnőtteknek szóló művekben se nagyon tűrték meg az ilyesmit, nemhogy egy ifjúsági filmben. Újfent elhangzott a pedofília vádja, különösen Brooke Shields vonatkozásában, aki mindössze tizennégy esztendős volt a forgatáskor. A kritikusok nemigen voltak hajlandók többet látni A kék lagúnában, mint egy romantikus giccset. Az ellentmondó fogadtatás a szakmai elismerésekben is megnyilvánult. Néstor Almendros operatőrt Oscarra jelölték, Christopher Atkins pedig az év új sztárjaként esélyes volt a Golden Globe-ra. Mindkét főszereplőt jelölték a Young Artist-díjra, Brooke Shieldset viszont az Arany Málnára is, amelyet neki is ítéltek. (Ő volt az inkább híres, mint rangos díj első színésznő díjazottja.) Maga a film a legjobb fantasynek járó Saturn-díj és az év filmjének járó Young Artist-díj jelöltjei között szerepelt. Az Arany Málnához hasonlatos díj az 1978-ban alapított Stinker (Bűz) is a legrosszabb produkciók és filmes teljesítmények elismerésére. Brooke Shields ezt is megkapta, akárcsak Basil Poledouris zeneszerző. Christophert is jelölték, sőt a két főszereplő esélyes volt „Az év legrosszabb filmes párosa” címre is. 

Bakik 

Íme, néhány A kék lagúna számos bakija közül! 

* A mentőcsónak, amelyben a film elején a két gyerek megmenekül, a hajón még csak egy egyszerű csónak volt, amikor azonban a tengeren sodródva látjuk, már árbóc van rajta vitorlával. 

* Amikor az öreg Paddy lecsúszik a vízesésen, a hangsáv szerint kiabál, ám a szája nem mozog. 

* Paddy halála után a gyerekek összecsomagolnak, és a sziget másik végébe csónakáznak a kék lagúnához. A magukkal vitt holmik tetején egy játékhajó is van. Amikor néhány év múlva visszatérnek Paddy csontvázához, Richard a homokban megtalálja a játékhajót, holott ezt annak idején magukkal vitték az új helyükre. 

* Emmeline hajának hosszúsága több alkalommal megváltozik. 

* Richard kisfiúként jobbkezes, kamaszként viszont balkezes. 

* A sziget madarai között arák és kakaduk is vannak, noha az előbbi Dél-Amerikában, az utóbbi pedig Ausztráliában honos. 

* Amikor az egyik jelenetben Richard meztelenül kijön a vízből, a haja érthető módon csuromvizes, ellenben a következő snittben már teljesen száraz. 

* Richard a dobszó hangját követve világosban indul el a tiltott helyre, de éjszaka van, mikor meglesi a bennszülöttek szertartását. Emmeline ezzel az eseménysorral párhuzamosan, este kezd szülni, ám amikor a tiltott helyről visszatérő Richard rátalál, ismét világos van, nem sokkal a sötétség beállta előtt. 

* Amikor Emmeline úszni viszi a kicsi Paddyt, egyikőjük sem visel semmit, a víz alatti közelképeken viszont a lányon mégis van ruha. 

* Amikor a film végén a mentőhajó megtalálja a csónakot Richard, Emmeline és a gyermekük eszméletlen testével, Richard nyakában már észrevehetően nem az a lánc van, mint amelyet pár perccel azelőtt viselt, amikor kilátástalannak hitt helyzetükben megették a halálos bogyókat. 

A folytatás 

A kék lagúna folytatásának ötlete már az ősbemutató kereskedelmi sikerét követően felmerült, ám a film csak bő tíz év múlva, 1991-ben valósult meg. A vállalkozásban Randal Kleiser producerként vett részt, a rendezést a veterán William A. Graham (1926–2013) vállalta. Számomra rejtély, hogy miért épp egy akkor hatvannégy esztendős, inkább a televízióban dolgozó rendező tűnt a legalkalmasabbnak egy tizenévesekhez szóló film megvalósítására, de a döntnököknek nyilván megvolt erre a maguk magyarázata. A történet alapja az eredeti regény folytatása, a The Garden of God volt, ámbár attól több helyen annyira eltértek, hogy a Visszatérés a kék lagúnába legalább annyira nevezhető az 1980-as film remake-jének, mint a folytatásának. A két főszerepre országos meghallgatást hirdettek, és több ezer jelentkezőt megnéztek. Lilli megformálására az orosz származású, akkor tizenöt éves Milla Jovovichot szerződtették. A gyerekmodellként feltűnt lányt két évvel korábban a média még úgy emlegette, hogy ő „az új Brooke Shields”. (Jelen sorok írója itt most bevallja, hogy anno Brooke tetszett neki, Milla viszont egyáltalán nem.) A később mozgalmas színésznői pályát befutott Jovovich utólag azt nyilatkozta, hogy a Visszatérés a kék lagúnába volt a legrosszabb film, amelyben valaha játszott. (Én ez ügyben egy másik remake-re, a 2011-es A három testőrre voksolnék.) 

A férfi főszerepet, Richardot a huszonegy éves Brian Krause kapta, aki az előző évben tűnt fel különféle televíziós produkciókban. A filmet a Fidzsi-szigetekhez tartozó Taveunin forgatták, nagyjából a történések sorrendjében. Az időjárás akaratlanul is a stáb kezére játszott, mert az első két hétben esős idő volt, ami a bevezető jelenetekhez épp kapóra jött. A stáb példamutató gondossággal ügyelt arra, hogy a csodás természeti környezetet semmiféle károsodás ne érje a filmezés miatt. Jon Dowding díszlet- és látványtervező és felesége, Aphrodite Kondos jelmeztervező fokozottan odafigyelt arra, hogy a díszletek és a jelmezek a Taveunin fellelhető természetes anyagokból készüljenek. A paradicsomi körülmények ellenére a stáb számos tagja megbetegedett különféle trópusi betegségekben. A sok-sok fáradozás ezúttal nem hozta meg a gyümölcsét: a folytatás ugyanolyan rossz kritikákat kapott, mint az előzménye, de amíg az legalább kereskedelmileg sikeresnek bizonyult, addig a második rész anyagilag is nagyot bukott, tizenegy millió dolláros költségvetéséből hárommilliónál is kevesebbet hozott be. A filmet, a rendezőt, Leslie Stevens forgatókönyvírót és a két főszereplőt egyaránt jelölték Arany Málnára 1992-ben, de mindegyik kategóriában voltak náluk rosszabbak. Ellenben Milla Jovovich ugyanabban az évben a legjobb fiatal színésznőnek járó Young Artist-díjra is esélyes volt ugyanezért az alakításáért. (Emlékezzünk arra, hogy Brooke-ot szintén párhuzamosan jelölték erre a díjra és az Arany Málnára, ámbár az utóbbit ő meg is kapta.) 

Az utánzatok 

Az elmúlt évtizedekben több olyan filmet is bemutattak világszerte, melyek észrevehetően a Stacpoole-regény hatására születtek, bár nem tekinthetők hivatalos adaptációknak, és a szerző neve sincs feltüntetve a stáblistájukon. A „kevesebb a több” elve alapján csak három utánzatra térnék ki röviden. Az Il sole nella pelle (1971, Giorgio Stegani) tizenhat éves hősnője, a dúsgazdag családból származó Lisa beleszeret egy tizenkilenc éves szegény, de jóképű hippibe, Robertbe. A szülők ellenkezése miatt a fiatalok titokban randizgatnak, és kettesben mennek el egyszer vitorlázni is. Egy számukra ismeretlen helyen hajótörést szenvednek. Míg ők a természet lágy ölén a szerelemmel ismerkednek, Lisa szülei a rendőrséghez fordulnak emberrablás gyanújával. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiút a rendőrök összekeverik egy veszélyes szexuális bűnözővel, aki mellesleg terroristagyanús is… A két főszerepet a pályakezdő Ornella Muti és későbbi első férje, Alessio Orano játszotta. Muti legfőbb riválisa a főszerepre Stella Carnacina volt, aki végül egy kisebb szerepet kapott. A két színésznő furkálódás helyett inkább összebarátkozott, és Stella évtizedek múlva is szeretettel nyilatkozott Ornelláról. 

Kanadai produkcióban készült Stuart Gillard romantikus tinifilmje, a Paradise (1982), amelyet Magyarországon csak a televízióban láthattunk évekkel később Sivatagi paradicsom címmel. A női főszereplő, Phoebe Cates által előadott betétdalt viszont a maga idejében megismerhettük, több magyar változata is készült, az elsőt a Neoton Família egykori énekesnője, Fábián Éva énekelte. A film másik főszerepét A kék lagúnából kirostált Willie Aames játszotta. A két producer, Robert Lantos és Stephen J. Roth elsőként őt választotta ki, Phoebe-vel előbb próbafelvételt készítettek. Alighogy elkezdődött a munka, mindkét főszereplő bejelentette, hogy indokolatlanul soknak találják a meztelen jeleneteket. Robert Lantos állítólag tudomásul vette a tiltakozást, és nem ragaszkodott ahhoz, hogy ifjú sztárjai vetkőzzenek, ám beleegyezésük nélkül elrendelte, hogy dublőrökkel forgassák le a sérelmezett epizódokat. Phoebe és Willie saját elmondásuk szerint a premieren szembesültek azzal, hogy a producer félrevezette őket. Cates ezen úgy felháborodott, hogy nem volt hajlandó részt venni a film népszerűsítésében, ámbár a betétdal énekesnőjeként több médiaszereplést is elvállalt. Aames részt vett a reklámhadjáratban, ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki az eset miatt, mert szerinte maga a film amúgy nem volt rossz. Lantos azzal védekezett, hogy nem a főszereplők kompetenciája eldönteni, hogy a felvett anyagból mi kerül a végleges változatba, és hangsúlyozta, hogy a színészek állítása ellenére a bemutatott jelenetek 99 százalékában valóban ők láthatók, és nem a dublőrök. A történet egyébként nem egy trópusi szigeten játszódik, hanem egy közel-keleti sivatagi oázisban. A forgatás Izraelben zajlott, elsősorban Tel-Avivban, valamint a Holt-tenger és a Kineret-tó (a bibliai Genezáreti-tó, gyakori nevén: Galileai-tenger) partján. A Sivatagi paradicsom rossz kritikákat kapott, a cselekménybonyolítás és a jellemábrázolás kliséit (különösen a gonosz arab szereplő vonatkozásában) szinte mindenki kifogásolta. Willie Aamest 1982-ben Arany Málnára is jelölték. Annak ellenére, hogy e kétes megtiszteltetést a Sivatagi paradicsom mellett a Zapped! című filmben nyújtott teljesítményének is köszönhette, a díjat végül nem kisebb világnagyság kapta, mint Laurence Olivier az Inchon című filmért. (Vicces érdekesség, hogy Aames egyik riválisa Christopher Atkins volt a The Pirate Movie című filmmel.) 

Szintén 1982-ben mutatták be a Due gocce d'acqua salata című olasz filmet, melyet Luigi Russo rendezett John Wilder álnéven. Dardano Sacchetti történetéből a forgatókönyvet Sacchetti és a produkció társrendezője, Enzo Doria írta, aki íróként az Ezio Passadore nevet használta. A két főszereplő ezúttal egy repülőgép-katasztrófa miatt reked egy trópusi szigeten. Hőseink, Bonnie és Billy egyesült erővel próbálnak úrrá lenni a szeszélyes természet okozta nehézségeken, s persze egymás iránti érzelmeik is elmélyülnek. Főleg amikor megjelenik egy hatalmas és cseppet sem barátságos vadember… A Bonnie-t alakító Sabrina Siani tizenkilenc éves volt akkor, mégsem számított pályakezdőnek. Krimikben és kannibálfilmekben (!) is játszott már korábban, de 1979-től 1989-ig tartó karrierje során kosztümös filmekben, vígjátékokban és a barbár időkben játszódó kalandfilmekben is szerepelt. A Billie-t megformáló Fabio Meyernek viszont a Due gocce d'acqua salata volt az első filmje, s öt évvel később mutatták be az utolsót (szám szerint az ötödiket), a Laura oggetto sessuale (1987) című erotikus drámát. A Due gocce d'acqua salata forgatása a Seychelle-szigeteken zajlott. Ha lehetséges, a film még A kék lagúna kritikáinál is rosszabbakat kapott, ennek ellenére nem merült feledésbe, DVD-n is megjelent. Magyarországra tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem jutott el. 

A remake 

2012-ben televíziós film készült a történetből Kék lagúna: Az ébredés címmel. Az új adaptáció a jelenben játszódik, nem a viktoriánus korban. A két főszereplő, Emmaline Robinson és Dean McMullen középiskolába járnak, vagyis nem gyerekként ismerjük meg őket, mint a regényben és a korábbi filmváltozatokban. Hőseink részt vesznek egy trinidadi osztálykiránduláson, s a hajón rendezett vad buli közepette Emmaline a vízbe esik. Dean utána ugrik, hogy kimentse. Sikerül ugyan egy csónakba felkapaszkodniuk, ám az elsodródik, és végül egy lakatlannak tűnő szigeten vetődik partra. Miközben a szülők kétségbeesetten próbálják megtalálni őket, a két fiatal között egyre mélyebb érzelmi kapcsolat alakul ki, hiszen a túlélés érdekében egyébként is össze kell tartaniuk. A stáb először a civilizációban játszódó jeleneteket vette fel Los Angelesben: a rendezői székben Eric Bross ült, az operatőr Denis Lenoir volt. Amikor viszont a produkció Hawaii egyik szigetére, a festői szépségű Mauira utazott, hogy ott folytassa a munkát, Bross helyébe Mikael Salomon, Lenoir helyébe Roy H. Wagner lépett. Bross ezen úgy megsértődött, hogy nem adta valódi nevét a filmhez, és Jake Newsome álnéven szerepel a stáblistán. A két főszerepre az Otthonunk című ausztrál szappanopera két fontos szereplőjét, Indiana Evanst és Brenton Thwaitest választották: mindketten négy évvel voltak idősebbek, mint az általuk megformált figurák. Thwaites elmondta, hogy korábban sosem hallott még A kék lagúna-filmekről, a casting előtt azonban megnézte az 1949-es és az 1980-as verziót, ellenben a Visszatérés a kék lagúnába megtekintésére nem bírta rászánni magát. Érdekesség, hogy a tévéfilmben a gyerekek egyik kísérő tanárát, Mr. Christiansent Christopher Atkins játszotta. Sokak meglepetésére a kritikusok nem voltak kifejezetten elutasítóak a tévéfilmmel szemben. Egyesek szerint a két főszereplő határozottan tehetségesebb, mint amilyen Brooke és Christopher volt, és többen érdemként méltatták, hogy a film a meztelenség helyett inkább az érzelmekre helyezi a hangsúlyt, noha a szex még az 1908-ban publikált könyvnek is fontos része volt.  

Így látták ők 

„A kék lagúna rendezője fiatal ember: harminckét esztendős. De már mögötte egy nagy kasszasiker: a Grease (Pomádé) rendezője volt, s ez a film, a főszerepben John Travoltával, közel 500 millió dollár bevételt eredményezett, hatmillió dolláros forgatási költséggel szemben (!). Randel Kleiser tehát tudja, mitől döglik a légy. Azaz tudja, hogyan kell telibe találni az éppen divatos filmtípust. És mivel most divat a nosztalgikus antiszex film, ezért elővett egy 1908-ban írt poszt-viktoriánus regényt, amolyan kiscsoportos óvodások számára is fogyasztható gondolkodásmódú, a Robinsonból és a Két év vakációból gyúrt, romantikus-idilli déltengeri szigeten játszódó történettel, szerződtette az ügyeletes tinédzserlány sztárt, Brooke Shieldst, elvitte a stábot a Fidzsi-szigetekre és leforgatta ezt a gyermeteg, ámde az édeni környezet miatt látványos filmet, a végére rakott egy kis idegborzoló kontrafalsot, és kész. A film egy év alatt az USA-ban 50 millió dollárt hozott. Így kell ezt csinálni...”

(Takács István: „A kék lagúna”. In: Pest Megyei Hírlap 1981. december 10., 4. o.) 

„Hogy milyen film A kék lagúna? Nem történelmi és nem természetfilm, nem ifjúsági és nem mesefilm, hanem giccs, a szó legnemtelenebb értelmében. Eltorzított Robinson-történet, amelynek ezúttal két gyermek a hőse, akik egy lakatlan szigetre vetődve a szemünk láttára cseperednek fel. Semmit nem értenek sem a fejlődésükből, sem egymásból, sem érzéseikből, sem indulataikból, hiszen híján vannak mindennemű élettapasztalatnak és felvilágosításnak. Így aztán az sem csoda, ha legnagyobb meglepetésükre gyerekük születik. Az már sokkal inkább meglepetés azonban, hogy így családdá ötvöződnek, méghozzá oly összetartóvá, hogy érezzük: ez a három ember ilyen fiatalon, ilyen erősen, és főleg ilyen bronzbarnán éli le majd életét, örökösen banánt és egyéb trópusi nyalánkságokat majszolva, kéz a kézben, nádkunyhóból tengerbe, tenger mélyéről nádkunyhóba andalogva, és a halál is csak együtt érheti őket. De nem éri, mert jön a közjátéknál is sokkal happybb end.” 

(Szalai Anna Mária: „A kék lagúna”. In: Filmvilág 1982/1, 46. o.) 

„A kék lagúnát azonban nem igazán a szép képei teszik manapság is nézhetővé, inkább a két hős viszonyát színező idill és bukolika. Ehhez a szexualitás és a testiség diszkrét, naiv szemlélete is hozzátartozik, amelynek értéke mostanra, a bő négy évtizede tartó pornó boom tükrében, kiváltképpen megnőtt. Így közelíteni a szexualitáshoz manapság nem divat, ráadásul – malícia nélkül mondom – a film akár pedagógiai mintaanyagként is szolgálhat elemisták számára. A kék lagúna másfél órás szexuális felvilágosítás, és e nemben kiváló. Szexuális edukáció soha nem volt érzékenyebb és decensebb.” 

(Pápai Zsolt: „A kék lagúna”. In: Filmvilág 2017/7, 62–63. o.) 

A kék lagúna (The Blue Lagoon, 1980) – amerikai romantikus kalandfilm. Henry De Vere Stacpoole azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Douglas Day Stewart. Operatőr: Néstor Almendros. Zene: Basil Poledouris. Jelmez: Jean-Pierre Dorléac. Vágó: Robert Gordon. Rendező: Randal Kleiser. Főszereplők: Brooke Shields (Emmeline Lestrange), Christopher Atkins (Richard Lestrange), Leo McKern (Paddy Button), William Daniels (Arthur Lestrange), Elva Josephson (a kisgyerek Emmeline), Glenn Kohan (a kisgyerek Richard). Magyarországi bemutató: 1981. december 10.

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Sivatagban, őserdőben  

Özönvíz  

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai  

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja  

A vasálarcos férfi: a történelmi háttér, a regény és a filmek  

Ben-Hur  

Az Ezüst-tó kincse  

Napfivér, Holdnővér  

Excalibur  

Az aranyember 

Kísértet Lublón

ÁRVÁCSKA

A családi legenda szerint édesapámtól örököltem a filmek iránti vonzódásomat, mert fiatalkorában ő járt gyakran moziba, és sokat tudott az akkori hazai és külföldi sztárokról. Gyerekkoromból természetesen elsősorban a szocialista országokból importált mesefilmekre emlékszem, mint például a keletnémet Jégkirálynő és a Hatan hetedhét országon át, a szovjet A görbe tükrök birodalma, a román Veronika és a bűvös zsák, a csehszlovák Három mogyoró Hamupipőkének és hasonlók, meg olyan nyugati szuperfilmekre, mint az amerikai Mackenna aranya (ezt máig nagyon szeretem) vagy az olasz Dorellik jön (ezt pár évvel később újra láttam, és akkor már csalódást okozott). Imádtam moziba járni, egy másik univerzum nyílt meg előttem olyankor, ami nem egyszer érdekesebb és izgalmasabb volt, mint a valóság, amelyben éltem. Viszonylag jó tanuló voltam különösebb magatartási problémák nélkül, szóval szinte mindig ki tudtam hízelegni édesanyámtól a mozijegyre és moziújságokra valót. A közelünkben lévő két moziba (Május 1., Bem) általában egyedül is elengedtek, talán ezért is alakult így, hogy a filmnézés számomra mindig is inkább magányos, és nem társas szórakozás volt. Amikor az Árvácskát forgatták, már filmőrültnek számítottam, és fel is vettem a majdan megnézendő filmek listájára. Jól emlékszem a tévéreklámjára is: azt a jelenetet emelték ki, amikor Árvácska megszökik Dudáséktól, és bár egyedül akar menni, Boris, a tehén engedelmesen baktat utána. Pénzt végül nem kellett áldoznom a jegyre (a premiermozikban a legolcsóbb jegy ára négy forint volt, nekem valóságos vagyon, négygombócnyi fagyi ára), mert valamelyik napon az egész osztály (sőt lehet, hogy az egész iskola) elment megnézni. Nagyon tetszett a film, nagynénéim jóvoltából ugyanis volt némi személyes tapasztalatom is a falusi életről, és meghatott Árvácska tragikus sorsa. Igazi mélységeit persze csak később láttam meg, hiszen naiv kisfiúként például fogalmam se volt arról, hogy a Madaras József által alakított Pista bácsi a történet elején valójában mit is tett a szerencsétlen kislánnyal. Felnőttként tudtam igazán értékelni a film szakmai erényeit is, a lenyűgöző operatőri munkát, a rendezés megannyi finomságát, a színészek kimagasló és hiteles játékát. Jelen írás apropóján újra megnéztem: ennyi év után is nagy hatású mű, és sajnos aktuális is, mert ha nem is feltétlenül tanyasi környezetben, de még ma is sok Árvácska él közöttünk. 

A film plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem mindkettőjük önzetlen segítségéért. 

A cselekmény 

Az 1920-as évek végén járunk az alföldi tanyavilágban. A hétéves Csöre, az Állami Árvácska Dudáséknál nevelkedik. Mindent megtesz, hogy nevelőanyja kedvében járjon: tehént legeltet, mosogat, takarít, de az asszony ridegen bánik vele, mindenért kegyetlenül leszidja. Dudásék azon is hamar túlteszik magukat, amikor Csörét megerőszakolja Kadaros Jóska. Amikor viszont megtudják, hogy a kislány felvett a földről egy dinnyét, és megette, vagyis Kedvesanyám véleménye szerint lopott, nevelőapja tüzes parazsat nyom a gyerek kezébe, hogy egy életre elvegye a kedvét a lopástól. Kedvesanyám aggódást színlelve magyarázgatja a szegény árvának, hogy itt neki semmije sincs, semmi nem az övé, mert ő itt nem otthon van. Másnap egyik mostohatestvére is felvilágosítja, hogy Csöre csupán egy zabigyerek, Kedvesanyám nem szereti, csak azért tartják, mert sok pénzt kapnak érte. Csöre megszökik, és egy menhelyre kerül. Itt felfigyel rá egy kedves arcú nő. Az asszony alighanem saját gyerekét látja benne, akitől annak idején elszakították. Az irodai nyilvántartásból viszont kiderül, hogy Árvácska valószínűleg nem az a gyerek. Az asszony összetörve támolyog ki a menhelyről, a könnyes szemű Csörére meg azonnal lecsap a nagyszájú Zsofka, és a kislányt Szennyesékhez viszi. 

Árvácskának itt sincs jobb élete. Miután nem fogadja el Szennyesnétől, azaz Zsabamáritól a tejet, kizavarják az istállóba, az öreg Vénistenhez, hogy vele lakjon. Zsabamári már másnap durván elveri valami csip-csup dolog miatt. Csörének most már nem kell pucéron járnia, de Zsabamári talán még kegyetlenebbül veri őt, mint Kedvesanyám. Egyik vasárnap Árvácska és a Vénisten együtt mennek templomba. Hazafelé menet az öreget megállítja két csendőr, és néhány szót váltanak. Ezt meglátja Zsabamári, aki azt hiszi, az öreg arról panaszkodik, hogy kisemmizte őt. Hiába próbálja megtudni Csörétől, mit mondott Vénisten a csendőröknek. Ekkor egy pohár tejjel kiküldi őt az istállóba, hogy ezt igya meg az öreg, és akkor nem fog többet panaszkodni. Másnap reggel Vénisten holtan fekszik a fekhelyén. Zsabamári egyre ingerültebben viselkedik, különösen azután, hogy megjelennek nála a zsandárok, és az öreg végakaratáról érdeklődnek. Az asszony elégeti Vénisten minden holmiját, és megkísérli megmérgezni Csörét is. A szeretetéhes gyerek abban reménykedik, hogy egyszer eljön érte az anyja, és kimenti őt innen. A téli hidegben, az istállóban, egy égő szalmaszál mellett suttogja el saját karácsonyi kívánságait. Rövidesen lángol körülötte az egész tanya… 

A szerző 

Móricz Zsigmond személyében a realista magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük. 1879. július 2-án született Tiszacsécsén. Édesapja, Móricz Bálint (1851–1919) egy időben módos parasztgazdának számított. Az apa 1878. május 30-án vette feleségül egy református lelkész lányát, Pallagi Erzsébetet. A házaspárnak kilenc (!) gyermeke született, akik közül ketten korán meghaltak: egyikőjük tejhiány miatt, a másik gyerek ruháját pedig meggyújtotta a szomszéd kisfiú. A két gyerek halála után a Móricz család Istvándiba költözött, ahol nyomorúságos körülmények között éltek. Innen 1887-ben Prügyre mentek tovább. Az édesapa napszámosként vállalt munkát, és keményen dolgozott azért, hogy eltartsa a családját. Fáradozásainak köszönhetően mindegyik gyereküket taníttatni tudták. Móricz Istvándiban kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, és Prügyön folytatta. 1890-től a Debreceni Református Kollégiumban tanult, négy év múlva Sárospatakra került. Itt tanulmányi eredményei jelentősen romlani kezdtek, amiben szerepet játszott az is, hogy magányosnak érezte magát. Anyai nagybátyja, Pallagi Gyula 1897-ben magával vitte Kisújszállásra. Akkoriban az volt a szokás, hogy az arra érdemes egyházi főiskolás diákokat legációba küldték egy gyülekezethez. Móriczot Pallagi beajánlotta egyik barátjának, Balogh Péter szakolyi körjegyzőnek, aki örömmel fogadta a fiatalembert. Móricz később is gyakran ellátogatott Szakolyba, és ottani emlékei alapján írta meg a Kivilágos kivirradtig című regényét. 1899-ben Kisújszálláson tette le az érettségi vizsgát. Debrecenbe ment, ahol egy évig református teológiát hallgatott, és segédszerkesztői állást vállalt a Debreceni Hírlapnál. 

Móricz 1900 októberében költözött Budapestre, ahol jogot és bölcsészetet tanult, szaktanári vizsgát azonban nem tett. Négyesy László irodalomtörténész és akadémikus stílusgyakorlatain találkozott a magyar irodalom olyan későbbi klasszikusaival, mint például Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Benedek Marcell és Oláh Gábor. Egzisztenciális okokból a tanulás mellett munkát is vállalt: 1902-ben a kisújszállási gimnáziumban óraadó tanárként kezdett dolgozni, tisztviselői álláshoz jutott a kultuszminisztériumban, később a Központi Statisztikai Hivatalban. Sosem fejezte be az egyetemet. 1903-ban elfogadta Mikszáth Kálmán ajánlatát, és elvállalta Az Újság gyermekrovatának szerkesztését. Rövidesen megbízást kapott a Kisfaludy Társaságtól is: 1903 és 1905 között járta a szatmári falvakat, népdalokat, köszöntőket, meséket, játékokat gyűjtött. Ő jegyezte le a kállai kettős szövegét is. 1905-ben feleségül vette Holics Eugénia (Janka) tanítónőt, aki négy gyermeket szült neki: három lányt és egy fiút, aki sajnos meghalt. A Nyugat című folyóirat 1908-ban közölte a Hét krajcár című novellát, amely egy csapásra híressé tette Móriczot. A történetet második gyermeke halála után írta, az apai fájdalom hatása alatt. Ezt követő írói munkásságában mindvégig meghatározó szerepet játszottak saját életének szomorú tapasztalatai. 

Az első világháborúban Móricz haditudósítóként vett részt, a katonák életéről, sorsáról adott testközeli beszámolókat. Sokat várt az őszirózsás forradalomtól, és a kezdet kezdetén a Tanácsköztársaságtól is, amiből viszont alig két hónap alatt kiábrándult a kommün diktatórikus módszerei miatt. A háború után egyre megbecsültebb tagja lett a hazai irodalmi életnek: a Vörösmarty Akadémia 1918. december 1-jén alelnökké választotta, 1919. február 5-én pedig a Kisfaludy Társaság fogadta tagjai közé. A kommunisták iránti kezdeti szimpátiája miatt a Horthy-rendszerben kegyvesztetté vált, a Kisfaludy Társaság például nem egész egyéves tagság után, 1919. december 10-én kizárta. A nehéz években csupán a Nyugat és Az Est Lapok publikálta a műveit. Magánélete sem alakult túl szerencsésen. 1904-ben megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, aki iránt egyre mélyebb érzelmeket táplált. Féltékeny felesége 1925-ben öngyilkosságot követett el. Az önvád kínjait Móricz külföldi utazásokkal próbálta enyhíteni, majd 1926-ban feleségül vette Simonyi Máriát. 1929 decemberétől 1933 februárjáig Babits Mihállyal közösen szerkesztette a Nyugatot, az összhang azonban nem volt meg közöttük. Móricz kapta meg a prózarovatot. Arra törekedett, hogy a lap a magyar nyelvű irodalom bástyája legyen, ennek érdekében erdélyi, vajdasági, felvidéki, sőt Amerikába emigrált magyarok írásait is közölte. Feladatának érezte a paraszti származású tehetségek támogatását is. Fáradhatatlanul járta az országot, kereste az új tehetségeket, népszerűsítette a folyóiratot és a magyar irodalmat. Bár támadások is érték szerkesztői koncepciója miatt, mégis sikerült a Nyugat pozícióját és egyben saját művészi rangját is megerősítenie a hazai kulturális életben. 1932-ben megkapta a Rothermere-díjat: a jelentős pénzjutalommal járó díjat egy magyarbarát angol lord alapította az európai mércével mérve is jelentős magyar írók elismerésére. 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesületének elnökévé választották. Ekkoriban született művein a népi mozgalom erőteljes hatása fedezhető fel. 

1936 szeptemberében Móricz megmentett egy húszéves lányt, aki a Ferenc József hídról (a mai Szabadság híd) a Dunába akarta vetni magát. A lányt Littkey Erzsébetnek hívták, Móricz a Csibe becenevet adta neki, és örökbe fogadta. Az egykori lelencgyerek élete ihlette az Árvácska című regényét, továbbá még huszonnyolc novellát. Móricz és Csibe között idővel szerelmi kapcsolat is kialakult. Az író később örökbe fogadta Csibe 1935. április 14-én született fiát, Imrét is, sőt egyes források úgy tudják, valójában ő volt a gyermek igazi apja. Ez azonban aligha valószínű, hiszen Littkey Imre már másfél éves volt, amikor Móricz és Csibe először találkoztak egymással a Ferenc József hídnál. Móricz 1937-ben elhagyta a feleségét, Simonyi Máriát, és végleg Leányfalura költözött. 1939-ben a Kelet Népe folyóirat szerkesztője lett. Ekkoriban már őt tekintették a népi írók atyjának. 1942. augusztus 29-én telefonon értesült arról, hogy Gyöngyi lányának köszönhetően nagyapa lett. Az örömhír úgy felizgatta, hogy stroke-ot kapott, és néhány nappal később, szeptember 5-én a budapesti Korányi klinikán elhunyt. Gazdag írói életműve állja az idő próbáját, elég csak olyan műveit említeni, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1911), a Légy jó mindhalálig (1920), az Úri muri (1928), a Forró mezők (1929), a Rokonok (1932) vagy a Rózsa Sándor-történetek. Emlékét különösen Nyíregyházán őrzik, ahol sokszor megfordult és mindig szívesen időzött. Itt már az 1940-es évek második felében utcát neveztek el róla, később az ő nevét vette fel a Megyei Könyvtár, a szakszervezeti művelődési ház és a benne működő mozi, valamint a városi színház is. A városháza falán, a bejárattól jobbra elhelyezett márványtábla az 1928-as látogatásának állít emléket az akkori vendégszobájának ablaka alatt. 

A regény 

Mint arról fentebb szó volt, az Árvácska forrását a Littkey Erzsébet által elmondott történetek jelentették, melyekről Móricz mintegy ezerötszáz oldalt kitevő jegyzeteket készített. Irodalomtörténészek szerint egy nagyregényt akart írni, amely nemcsak terjedelmében, hanem gondolatgazdagságában is Dosztojevszkij műveivel vetekedett volna. Végül a lejegyzett történetek egy részét novellák formájában dolgozta fel, egy részét pedig az Árvácskához használta fel, amely ugyan „csak” kisregény, a lélek- és környezetábrázolás mélységeit tekintve mégis felveszi a versenyt a terjedelmesebb irodalmi művekkel is. A lelenc Árvácska élete maga a pokol az alföldi tanyavilágban, és a nevelőszülők – Dudásék, Szennyesék, Verőék – a pokol egyre mélyebb bugyrait jelentik a gyerek számára. A döbbenetes részletek ellenére a kisregényt nem (csak) a naturalizmus jellemzi, hanem valamiféle lírai pátosz is: az emberi kegyetlenséget az alföldi táj egyszerű és természetes szépsége ellensúlyozza. Ezt a történetet „csak égre kiáltva lehet elsikoltatni, mint a világ lelkiismeretének bűnbánó zsoltárait”, mondta maga a szerző, aki a hét bűnbánati zsoltár (6., 31., 37., 50., 101., 129. és 142. zsoltár) mintájára maga is hét zsoltárban írta meg Árvácska szenvedéstörténetét, a tisztaság és jóság kiszolgáltatottságának példázatát. Az Árvácskát először folytatásokban közölte a Kelet Népe folyóirat 1940-ben, s a következő évben az Athenaeum Kiadó jelentette meg könyv formátumban. Móriczot elkeserítette a bukás, melynek okait a Kelet Népe 1942. februári számában mint szerkesztő így magyarázta: „„soha még úgy könyv meg nem bukott, mint az Árvácska. Nem írnak róla, nem beszélnek róla, nem veszik meg. Az emberek ösztönszerűen érzik, mi az, amitől félni kell. Itt mindenki lelkiismerete nyugalmát félti: nem akar felelősségbe keveredni hitvány árvagyerekek sorsáért.” Ez is elképzelhető, ahogy az is, hogy valamiféle álszentség is megnyilvánult az elutasításban, hiszen a „jobb körök” szemében Móricz kétes erkölcsű írónak számított, akinek első felesége öngyilkos lett, a másodikat elhagyta, és Csibéhez fűződő érzelmi kapcsolatáról is pletykák keringtek. A szocialista Magyarországon az Árvácskát nem csupán irodalmi értékei miatt rehabilitálták, hanem azért is, mert rendkívül érzékletes képet festett arról a nyomorról, az alföldi tanyavilág elmaradottságáról, melynek felszámolását a Párt a maga egyik nagy érdemének tartotta. 

A rendező 

Ranódy László rendező 1919. szeptember 14-én született a vajdasági Zomborban (régi nevén: Czoborszentmihály). Eredeti neve: Raniszavjevits László. Édesapja, dr. Ranódy (Raniszavjevits) György pénzügyminisztériumi osztályfőnök volt, édesanyja lánykori neve: Karvázy Jolán. Gyermekkorát Bácskában, Baján és Budapesten töltötte, és ezek a gyerekkori emlékek jelentősen befolyásolták későbbi filmjeinek miliőjét és hangulatát. 1938-ban kezdte meg felsőfokú tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol jogot tanult. Ugyanakkor már gimnazista korában arra készült, hogy filmrendező legyen, ezért egyetemi tanulmányaival párhuzamosan, 1939-ben beállt gyakornoknak a Hunnia Filmgyárba, ahol rövidesen segédrendezővé lépett elő. Balogh Béla Karosszék (1939) című filmjében dolgozott először, olyan kollégái voltak, mint Szőts István és Bán Frigyes. Különösen Szőtssel volt egy hullámhosszon, mert mindketten arra törekedtek, hogy kitörjenek a műtermek világából, és a valóságról hiteles, ne pedig mesterséges környezetben forgassanak. 1941-ben két filmre is felkérték őket: az egyik Móra Ferenc Ének a búzamezőkről, a másik Darvas József Szakadék című regényének adaptálása lett volna. Mindkét produkciót forgatás előtt néhány nappal tiltotta le az Országos Nemzeti Filmbizottság: az előbbit szovjetbarátnak, utóbbit osztályellenesnek minősítették. Szőts 1947-ben egy másik forgatókönyv alapján végül megfilmesítette a Móra-regényt, ám az elkészült filmet a kommunisták azonnal dobozolták, állítólag a vallási vonatkozások miatt. Ranódy 1943-ban lett a Hunnia rendezője. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt filmcége, a Sarló Film vezetőjévé nevezték ki. Ebbéli minőségében rendelt forgatókönyvet Szabó Pál Talpalatnyi föld című regényéből, de azt már csak az államosítás után valósította meg Bán Frigyes. 

Nádasdy Kálmán asszisztense volt 1940-ben a Gül Baba, 1942-ben a Magdolna című filmben. 1950-ben a társrendezőjévé lépett elő az első magyar színes filmben, a Fazekas Mihály műve alapján forgatott Ludas Matyiban, melynek címszerepét Soós Imre alakította. A gyenge alapanyag miatt a színek sajnos hamar megfakultak, a hang is rongálódott, így alig tíz évvel az ősbemutató után már restaurálni kellett a filmet. A színeket akkor még nem tudták visszaadni, Soós Imre pedig az újraszinkronizáláskor már nem élt. A Magyar Nemzeti Filmarchívum 2003-ban, szinte az utolsó pillanatban, digitális technikával felújította a filmet, amelyet öt évtized után immár ismét az eredeti hangokkal és színekkel lehetett megtekinteni. Nádasdy és Ranódy közös alkotása volt az 1848-as szabadságharc emlékére forgatott nagyszabású, kétrészes történelmi film, a Föltámadott a tenger (1953) is, melynek rendezésébe Szemes Mihály is bekapcsolódott. Eredetileg az események százéves évfordulóján akarták bemutatni, de túlságosan elhúzódtak az előkészületek. A Szovjetunióból érkezett művészeti tanácsadó, Vszevolod Pudovkin javaslatára eltértek a történelmi tényektől, és az osztályharcos utalásokkal lényegében azt sugallták, hogy a későbbi „béketábor” már akkoriban kezdett egymásra találni. 1955-ben született meg Ranódy első, valóban saját filmje, a Hintónjáró szerelem. A Szigligeten forgatott film elsősorban üdeségével, természetességével jelentett rokonszenves színfoltot a sematizmus korában. Mint arról fentebb szó volt, Ranódy már 1943-ban forgatókönyvet írt Darvas József Szakadék című regényéből, de a forgatást csak az ötvenes évek közepén kezdhette el. A Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre és Bara Margit főszereplésével 1956-ban bemutatott film egy szegény parasztfiúból lett tanítóról szól. A férfi azzal a naiv meggyőződéssel tér vissza a falujába, hogy a gazdagok és szegények közötti szakadék némi jó szándékkal és segítőkészséggel áthidalható lenne, a rideg valóság azonban egészen más. 

Elutasító kritikák fogadták A tettes ismeretlen (1958) című drámát, amely a második világháború befejezését követő időszakban játszódik, fő helyszíne egy vízivárosi bérház. Az elégedetlen ítészek szerint egy megkésett neorealista filmmel van dolgunk, amelynek nyomasztó hangulata, boldogtalanságot és sivárságot tükröző képei köszönő viszonyban sincsenek a szocialista magyar valósággal. Arról persze egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy bő egy évvel a forradalom után valójában mennyire pontos társadalmi körképet adott ez a film az egyszerű emberek helyzetéről, az erőszak fenyegető jelenlétéről, a fiatal áldozatok értelmetlen haláláról. (A filmben gyerekek kezében robban fel a világháborús akna.) Ranódyt elkeserítette az elutasítás, és ettől kezdve egészen haláláig kizárólag irodalmi adaptációkat forgatott, melyek cselekménye 1945 előtt játszódik. Az Akiket a pacsirta elkísér (1959) alapjául ismét egy Darvas József-mű, az 1934-ben megjelent Vízkereszttől szilveszterig szolgált, a forgatókönyvet maga a szerző írta. A történet 1922-ben kezdődik, főszereplője, Varga Sándor (Tordy Géza) béresként szolgál a Csiszér házaspárnál (Agárdy Gábor és Tolnay Klári), miközben arra vágyik, hogy kovács legyen. Hamar összetűzésbe kerül az indulatos gazdával, ám a cselédlány, Julis (Pap Éva) iránt érzett szerelme egy új élet lehetőségét ígéri. A Móricz-mű alapján született Légy jó mindhalálig (1960) forgatókönyvét szintén Darvas írta. Ranódyt állítólag az is vonzotta ehhez a műhöz, hogy a miliőben édesapja debreceni kollégiumi emlékeire ismert. Ugyanakkor nem csupán egy míves adaptációt forgatott belőle, hanem egy „áthallásos” drámát is, amelyben a Kádár-korszak Magyarországát is fel lehetett ismerni. Ranódy mindig biztos érzékkel választotta ki a színészeit, beleértve a gyerekszereplőket is, akikről az volt a véleménye, hogy „hangfogó nélküli hangszerek”. Nyilas Misi szerepében Tóth Laci nyújtott emlékezetes alakítást, aki később is filmezett ugyan, de nem kapott ehhez hasonló nagy feladatot. 

Megérdemelt sikert ért el a direktor két következő filmje, a Kosztolányi-művek alapján forgatott Pacsirta (1964) és az Aranysárkány (1966). Mindkét filmet az aprólékos és hiteles környezetrajz jellemzi, ami azonban csak kulisszája a kibontakozó emberi drámáknak. A Pacsirta főszereplői, az éltes Vajkay házaspár (Páger Antal és Tolnay Klári) évek óta reménykedik abban, hogy csúnyácska lányuk (Nagy Anna) végre megtalálja a boldogságot, és kiröppen a családi fészekből, mígnem rádöbbennek arra, hogy az ő boldogságáért feláldozták a sajátjukat. A filmet bemutatták az 1964-es cannes-i filmfesztiválon is, ahol Páger Saro Urzival, az olasz versenyfilm, az Elcsábítva és elhagyatva (1964) főszereplőjével megosztva kapta meg a legjobb férfialakítás díját. Az Aranysárkány főhőse, a köztiszteletnek örvendő Novák tanár úr (Mensáros László emlékezetes alakítása) élete akkor omlik össze, amikor szembesülni kénytelen azzal, hogy magasztos erkölcsi elveit nemhogy a diákjai, de még tulajdon lánya (Béres Ilona) se veszi komolyan. Eredetileg a televízió számára készült Babits Mihály egyik műve alapján a Hatholdas rózsakert (1970), amelyet a hetvenes évek második felében a mozik is műsorukra tűztek. Az Aranysárkány és az Árvácska között eltelt tíz évben Ranódy számos forgatókönyvet írt rangos irodalmi művek alapján. Többek között Fejes Endre Rozsdatemető, Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra drága, Benedek István Aranyketrec, Miroslaw Krleža Areteus avagy Legenda Szent Ancilláról, a mennyei madárról és Németh László A két Bolyai című könyvét szerette volna filmvászonra átültetni, de foglalkoztatta Kosztolányi Esti Kornél-ciklusa, továbbá egy Hubay Miklós- és egy Kaffka Margit-mű megfilmesítése is. Egyiket sem tudta realizálni, bár volt olyan is, amelyhez már a próbafelvételeket készítette, amikor a produkciót lefújták. Tulajdonképpen az Árvácska volt az utolsó filmje, mert az 1980-ban bemutatott Színes tintákról álmodom valójában csak három korábbi Kosztolányi-tévéfilmjét – A kulcs, Fürdés, Kínai kancsó – gyűjtötte egybe. Ranódy László 1944. december 14-én Szentendrén vette feleségül Kótzián Katalin (1926–2006) költőnőt és fordítót, akivel közel negyven évig, 1983. október 14-én szívrohamban bekövetkezett haláláig élt boldog házasságban. 

A megtestesült Árvácska: Czinkóczi Zsuzsa 

Az Árvácska megvalósításának egyik legnehezebb feladata a címszereplő megtalálása volt. Ranódy először állami intézetekben keresgélt, mert úgy gondolta, az ott élő kislányok sorsa lehet hasonló a regény szereplőjének sorsához. Elmondása szerint 1974-ben több ezer állami gondozott kislányt nézett meg, de Árvácskát nem találta meg közöttük. 1975 tavaszán tanyasi iskolákban folytatta a keresgélést: áprilistól júliusig bejárta Csongrád, Bács-Kiskun és Pest megye számtalan iskoláját, mintegy ötezer gyerekkel beszélgetett, játszott. A szereplőválogatás legfontosabb szempontja az alkati hasonlóság volt. Ennek többen is megfeleltek. A második lépésben a kiválasztott gyerekek fantáziáját vizsgálták. Kérdéseket tettek fel nekik, amire bármit felelhettek, csupán egyetlen kikötés volt: ne az igazat mondják. Akik a legérdekesebb, legötletesebb válaszokat adták, azokkal következett az újabb feladat, egy helyzetgyakorlat. El kellett játszaniuk, hogy a meghallgatás helyszínéül szolgáló szoba egy mező, ahol pipacsot szednek, vagy azt, hogy otthon keresik a cicát, de csak az élettelen tetemét találják meg. Ezekben a feladatokban a gyerekek érzelmi reakcióiból felmérhető volt, hogy kiben van meg a szerephez szükséges átélési képesség. Az ötezer gyerekből száznegyvenhetet választottak ki. Velük újabb és újabb gyakorlatokat végeztek, mígnem a lehetséges jelöltek köre nyolc főre szűkült. Köztük volt a jászszentlászlói iskola tanulója, Czinkóczi Zsuzsa is. A nyolc gyereket felvitték Pestre, hogy próbafelvételeket készítsenek velük, és a szerep végül Zsuzsikáé lett. „Hamarosan összebarátkoztunk. Szövegének az értelmét lerajzoltam neki, majd elmondtam, miről is esik benne szó. Ő meg úgy rögzítette a mondatokat, hogy közben a rajzot nézte” – nyilatkozta együttműködésükről Ranódy László. 

Czinkóczi Zsuzsa bő egy évtized elteltével így idézte fel a körülményeket Zalatnay Sarolta Ezt sem a zárdában írtam című, nőkről szóló riportkönyvében: „Amikor kis, tanyasi iskolás lány voltam, Ranódy Laci bácsi bejött Jászszentlászlóra, ott az iskolában mondott egy-két jelenetet, amit megcsináltunk, aztán hívott próbafelvételre, és azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék Árvácska. Elvállaltam.” A szerepért nyolcezer forint gázsit kapott, és a filmben a saját tehenükre vigyázott. A forgatásra elkísérte a tanítónője is, aki nemcsak arra figyelt, hogy ne maradjon el a tanulással, hanem amolyan pótanya is volt számára, hiszen igazi édesanyja nem tudott vele menni. Az Árvácska sikere országosan ismertté tette a kislányt. Megcsodálták, szeretgették, vitték ide, vitték oda, de utána vissza kellett mennie a saját világába, a tanyára. Volt azonban valaki, aki megpróbált segíteni neki hosszabb távon is. Mészáros Márta ösztönös, elementáris tehetségnek tartotta Zsuzsit, és két egymást követő filmjében is szerepeltette: az Ők kettenben (1977) Marina Vlady, az Olyan, mint otthonban (1978) Anna Karina partnere lehetett. Mészáros akkori férjével, Jancsó Miklóssal azt is megbeszélte, hogy örökbe fogadják Zsuzsit, ám ezt maga a kislány utasította vissza azzal, hogy neki végtére is megvan a saját családja, édesanyja és testvérei. Mellesleg Jancsó is forgatott Czinkóczival: rábízta befejezetlen trilógiája, az Életünket és vérünket első részében, a Magyar rapszódiában (1979) a gyerek Bankós Mari szerepét (a figurát felnőttként Tarján Györgyi játszotta). Mészáros szorgalmazta, hogy Zsuzsi menjen tanulni a Színművészeti Főiskolára, ő azonban nemet mondott. Nem vállalta a négyéves tanulást, mert akkor már gyereke is volt tizenhét éves korában kötött házasságából. Nincsenek napi kapcsolatban, de a rendezőnő sosem engedte el pártfogoltja kezét, és szinte mindegyik filmjében szerepeltette őt: a híres Napló-trilógiában Zsuzsa lényegében Mészáros fiatalkori énjét játszotta. Az egykori gyerekszínész soha nem törekedett arra, hogy reflektorfénybe kerüljön, és bár egy ideje vállal kisebb szerepeket színpadon is, nem a színészet tölti ki a hétköznapjait. 

Édesek és mostohák 

A Kedvesapámat alakító Horváth Sándor (1932–2012) a felvidéki Pereden született. Családja a második világháború éveiben költözött Budapestre. Kocsmáros és étterem-tulajdonos édesapja miatt Sándor sosem tartozott a kommunista rendszer nagy kedvencei közé. 1956-ban kapta meg diplomáját a Színművészeti Főiskolán. Pályája első másfél évtizedében vidéki társulatokban játszott: Egerben, Kaposváron, Miskolcon, Pécsett, Szolnokon és Veszprémben. A hetvenes évek elején került fel Budapestre, a József Attila Színházhoz. 1960-ban kezdett filmezni. Elsősorban epizódszerepekben láthattuk, gyakran játszott egyszerű vidéki embereket vagy városi munkásokat. Tehetségének, emberismeretének köszönhetően a legkisebb szerepben is hiteles emberi sorsokat tudott ábrázolni. Mozifilmjei között olyan klasszikusokat találhatunk, mint a Szindbád (1971), a Makra (1974), a 141 perc A befejezetlen mondatból (1974), Az ötödik pecsét (1976) és a Redl ezredes (1985), és láthattuk nagy közönségsikert aratott tévésorozatokban is, mint a Bors, a Kántor vagy a Szomszédok. Szekeres Ilona színművésznővel kötött házasságából két gyermeke született. A Kedvesanyámat megformáló Nagy Anna 1940-ben született Budapesten. Már kislányként érdekelte a színészet. Második nekifutásra, 1959-ben vették fel a Színművészeti Főiskolára, ahol 1963-ban kapott diplomát. Ranódy László míves Kosztolányi-adaptációja, a Pacsirta (1964) címszerepével beírta magát a hazai filmtörténetbe: a Páger Antal és Tolnay Klári által megszemélyesített szülők csúnyácska lányát alakította, aki alighanem örökre vénlány maradt. Nagy Anna mindig megválogatta a szerepeit, filmográfiájának nincsen vállalhatatlan tétele. A sorból kimagaslik az Aranysárkány (1966), a Szindbád (1971), a Holnap lesz fácán (1974) és a Boldogtalan kalap (1980). Filmes sikerei ellenére mindig is a színpadot tartotta előrébbvalónak, még musicalben is szerepelt. Férjétől, Huszárik Zoltán filmrendezőtől született Kata nevű lánya, akivel színpadon is többször játszott már. Huszárik emlékére alapítványt hoztak létre, melynek egyik célja a művész grafikusi hagyatékának méltó megőrzése. 

A Szennyest alakító Szirtes Ádám (1925–1989) eredeti neve: Szvitek Ádám. Szegény és népes családból származott, szülei állítólag örökbe akarták adni, hogy eggyel kevesebb éhes száj legyen otthon. Ádám már kamasz fiúként munkába állt, hogy segítsen a családjának: dolgozott mezőgazdasági idénymunkásként és szíjgyártó inasként is. Egy újsághirdetés nyomán jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. Lekéste ugyan a felvételit, ám temperamentumos kifakadása láttán Hont Ferenc igazgató mégis felvette, és Szirtes lett a Horváth Árpádról elnevezett népi kollégium első lakója. 1950-ben kapta meg a diplomáját, de már 1948-ban a felvevőgép elé állhatott: a Talpalatnyi föld Góz Jóskájaként minden kétkedőt meggyőzött színészi tehetségéről. Származásának köszönhetően kezdetben paraszti figurákat játszattak vele, szerepskálája később szélesedett ki. Olyan filmekben láthattuk őt, mint például a Simon Menyhért születése (1954), a Körhinta (1955), a Húsz óra (1965), a Hideg napok (1966), az Egy őrült éjszaka (1969), a Holnap lesz fácán (1974) vagy a Tiszta Amerika (1987). Színpadi színészként is jelentős életművet alkotott, bár egyike volt azon művészeinknek, akiknek a filmezés nagyobb sikereket hozott, mint a színpad. Lánya, Szirtes Ági szintén a hazai színjátszás nagy egyéniségei közé tartozik. A Zsabamárit megszemélyesítő Moór Marianna gyerekkorom egyik kedvenc sorozata, Az öreg bánya titka (1973) egyik fontos szerepében került a látókörömbe. Sokszínű, gazdag művészi pályát mondhat magáénak, a legkülönbözőbb műfajú és témájú színdarabokban és filmekben nyújtott emlékezetes alakításokat. Méltóságteljes megjelenése, asszonyi szépsége, kellemes és egyéni orgánuma a hazai művészvilág karakteresen egyéni képviselőjévé tette. A művésznő 1943-ban született. Kevésbé köztudott, hogy gyerekszínészként kezdte a szakmát, ráadásul épp Ranódynál, A tettes ismeretlen (1958) című filmben. Megtiszteltetés volt tizenhét évvel később az Árvácskára szóló felkérés, melynek egyik ékköve épp Moór Marianna kiváló színészi játéka. A művésznő 1965-ben vehette át színészi diplomáját. Jómagam olyan filmekből emlékszem rá, mint a Romantika (1972), a Lila ákác (1972), a Kopjások (1974), A Pendragon legenda (1974), Az ötödik pecsét (1976), A ménesgazda (1978), az Októberi vasárnap (1979), illetve az olyan televíziós csacskaság, mint az Aelita (1980). Sára Sándor operatőrtől született fia, Balázs szintén operatőr. 

Zsofka megformálója, Schütz Ila (1944–2002) amatőr színészként kezdte a pályát, az Egyetemi Színpadon lépett fel. 1969-ben fejezte be a Színművészeti Főiskolát. Ugyanabban az évben Gyarmathy Lívia Ismeri a szandi-mandit? című filmjének főszerepében országosan ismertté vált. Bár elsősorban komikaként emlegették, jellemábrázoló tehetségét drámai alkotásokban is bizonyította, mint például az Árvácska. Igen sok televíziós filmben szerepelt, a Madách Színház művészeként pedig széles műfaji skálán játszott. Emlékezetes sikere volt Doris szerepe Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című darabjában, melyet több mint háromszázszor alakított. Partnerével, Sztankay Istvánnal a magánéletben is barátok voltak. Schütz Ila háromszor ment férjhez. Középső férjétől, Dégi Istvántól 1976-ban született meg a fia, Balázs. A művésznőt élete utolsó éveiben depresszió gyötörte, melynek szomorú következményeként öngyilkosságot követett el. A Vénistent alakító Bihari József (1901–1981) vasúti tisztviselőként, munkásként és könyvelőként is dolgozott, mielőtt színész lett. 1928-ban végezte el az Országos Színészegyesület Színészképző Iskoláját. 1935-ben kezdett filmezni, elsőként a Szent Péter esernyője 1935-ös filmváltozatában láthatták a nézők. Utolsó filmjét, a Cserepeket (1981) halála évében mutatták be. Gyakran játszott parasztfigurákat, egyszerű embereket. A kritikusok szerint nem is játszotta, hanem valósággal élte ezeket a szerepeit, melyeket ízes beszéde is hitelesített, ugyanakkor képes volt arra is, hogy kevés szóval, pusztán metakommunikációs eszközökre támaszkodva teremtsen valós figurákat. 1951 és 1953 között kapta valamennyi jelentős szakmai díját: két Kossuth-díjat, valamint az Érdemes Művész és a Kiváló Művész elismerést. 

A menhelyen megjelenő párt Molnár Piroska és Szacsvay László játszotta, mindketten a Nemzet Színészei. Molnár Piroska 1945-ben született Ózdon. Édesanyja egyedül nevelte, édesapja ugyanis sajnos nem tért haza a szovjet fogságból. Piroska elvégzett egy közgazdasági technikumot, hogy szakma legyen a kezében. 1964 és 1968 között járt a Színművészeti Főiskolára. Kevésbé köztudott, hogy 1966-ban fellépett az első magyar Táncdalfesztiválon. Az egyik legaktívabb magyar színpadi színésznő, legalábbis a Színházi Adattár szerint, ahol több mint 230 premierjét tartják nyilván. 1967-ben kezdett filmezni. Drámákban és vígjátékokban egyaránt otthon érezte magát. Számára nem létezik kis szerep, csak jó szerep, amelyet mindig a lehető leghitelesebben és legtermészetesebben játszik el. Az utóbbi években olyan ismert filmekben láthattuk, mint A nagy füzet (2013), a Liza, a rókatündér (2015) és a Pappa pia (2017). A Taxidermia (2006) című Pálffy György-filmben az általa játszott szereplő egy rövid, pornográf színezetű képsorban is látható: a művésznőt természetesen testdublőr helyettesítette. Szacsvay László 1947-ben született Budapesten. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját. Rögtön a Nemzeti Színház szerződtette, ami nagy megtiszteltetés egy pályakezdő részére. 1982-ben ment át a Katona József Színházhoz, ahol jó néhány legendássá vált előadás részese volt, mint A revizor, az Übü király, a Budapest Orfeum, a Lulu, A kezdet vége és a Platonov. 1970 óta filmezik, főszerepet játszott például az Idegen arcok (1974) és a Vörös rekviem (1976) című drámákban, és számos emlékezetes filmben formált meg fontos karakterszerepeket. 

A forgatás 

Az Árvácska megfilmesítésének gondolata már 1960-ban felvetődött, amikor Ranódyt felkereste az akkor még főiskolás Elek Judit, aki magával vitte azt a forgatókönyvet, amelyet ő írt a regényből. Ranódy elolvasta, de nem keltette fel az érdeklődését a téma, idővel el is feledkezett róla. Másfél évtizeddel később érlelődött meg benne a szándék, hogy mégis elkészíti a filmet. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Én minden tevékenységemre lassan szánom el magamat. Általában nem az írói művek illusztrálására törekszem, hanem arra, hogy egy-egy irodalmi alkotás filmre komponálása közben önmagamat fejezzem ki. Vagyis, amikor felgyülemlett mondanivalóim erőnek erejével kikívánkoznak belőlem, akkor felkutatom azt az irodalmi alkotást – vagy inkább remekművet –, amelybe a magam személyes vallomását is belesűríthetem.” Amikor hozzákezdett az előkészületekhez, hamar eszébe jutott a tizenöt évvel korábbi találkozás. Immár ő kereste fel Elek Juditot, hogy közösen írjanak forgatókönyvet az Árvácskából. Ranódy alaposan átgondolta, vajon szükséges-e a kisregény mind a hét zsoltárát filmre vinnie, Árvácska megpróbáltatásainak minden fokozatát képpé formálnia. Filmen ugyanis – a vizualitás miatt – gyakran a kevesebb a több, s ezért arra a következtetésre jutott, hogy mivel Csöre lényegében már az első két családnál átéli a szenvedés valamennyi fokozatát, így a Verőéknél töltött időszak elhagyható. Kiderült, hogy ezt Elek Judit már 1960-ban is így képzelte. A film első harmadában látható menhelyi jelenet az alkotók leleménye, Móricz könyvében nem szerepelt. Ranódy erről a következőket mondta: „Nem egy regény, irodalmi mű képi változatát szeretnénk megcsinálni. Móricz egy Árvácskát ír meg, de úgy, hogy ő is figyelmeztet: nem csak egyetlen Árvácska van. Nem csak az ő sorsa ilyen. Sokan vannak az Árvácskák. Ezért is kell nekünk a menhely-jelenet, ahol a néző a szemével láthatja az embervásárt, ahol válogatni lehet a gyerekek közt. Ennek a menhelybeli »édesanyának« a képe végigkíséri minden nyomorúságán. Csak az anyakönyvekből derül ki, hogy nem annyi idős, mint akit ez a különös pár keres.” Ranódy maga is sok „Árvácská”-t ismert gyerekkora éveiből, a Baja környéki tanyákról. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy az új évezredben mintha megint megnőtt volna az „Árvácskák” száma, és egyre több a nehéz sorsú, a létminimum határán vagy az alatt tengődő gyerekek száma. 

A forgatókönyvet elolvasta az író legidősebb lánya, Móricz Virág (1909–1995) is, akinek nagyon tetszett, hogy kevés a párbeszéd, az alkotók inkább a képi átfogalmazásra törekedtek. Sára Sándor már akkor a legtekintélyesebb magyar operatőrök egyike volt, olyan filmek álltak mögötte, mint például a Sodrásban (1964), a Gyerekbetegségek (1965), az Apa (1966), a Tízezer nap (1967), az Ítélet (1970), a Szindbád (1971) és a Tűzoltó utca 25. (1973). Az Árvácskában sok a közelkép, ezért a rendező és az operatőr elvetették azt a lehetőséget, hogy szélesvásznú filmet forgassanak, és 1.37:1 képarányban vették fel a filmet. Sára mint maximalista művész nem volt hajlandó engedni az elképzeléseiből, és ha kellett, fáradhatatlanul utaztak több tucat kilométert, hogy megtalálják a leghitelesebb helyszíneket. Ő maga évek múlva így beszélt erről: „Az Árvácskát nagy kedvvel csináltam. Itt az Alföldnek egy másik, bujább, ugyanakkor szikár arcát igyekeztem megmutatni.” A stáb forgatott Szabadszálláson, Kecskeméten, Kisnánán, Tiszaörsön, Felsőszentiványon és Eger környékén. A „Retro filmek forgatási helyszínei” nevű Facebook-csoportban (melegen ajánlom minden filmbarátnak) ezt olvashatjuk: „A Szennyes-tanya valahol Bócsa mellett égett, a Dudás-tanya Szabadszállás környékén (a Zab-szék vagy a Kondor-tó mellett) volt. A templomi jeleneteket a kisnánai templomban forgatták, míg a temetői részt és a miséről hazavonuló falusiakat Tiszaörsön fényképezték. A tóparton talált halott nőt a Vadkerti-tó mellett vették fel (Soltvadkert és Bócsa közt), a gyerekek falusi iskoláját pedig Csincse községben találtam meg.” Ami a színészeket illeti, Ranódy a szereposztásban sem volt hajlandó a megalkuvásra. Akkoriban a hazai filmgyártás égető problémája volt a színészegyeztetés, mert a színházak gyakran nem adták ki a filmesek által kért művészt. Ranódy inkább addig várt a forgatással, amíg mindegyik kiválasztott színész szabaddá vált. A hitelesség érdekében a színészek nem viseltek sem maszkot, sem sminket, mert Ranódynak a valódi arcukra volt szüksége. Még Bihari József „Hemingway-szakálla” sem kellék: az idős színész három hónapig növesztette arcszőrzetét. 

A forgatás negyvennyolc napig tartott. Előtte határozottan dönteni kellett arról, hogy a szereplők tájszólással beszéljenek-e, mint a könyvben, vagy sem. Ranódyék helyszínkeresés közben Szabadszállás körzetében rátaláltak egy tanyasi asszonyra, és magnóra vették a beszédét. Nagy Anna és Horváth Sándor (Kedvesanyám és Kedvesapám) ezt a tájszólást beszélte a filmben. Czinkóczi Zsuzsa is megőrizte saját „ő”-ző beszédstílusát, a többi színész viszont tájszólás nélkül beszélt. Nagy Anna így emlékezett vissza a filmre: „Ranódy László filmje méltó a móriczi műhöz. Az én szerepem nem volt könnyű, bár nem a leggonoszabb nő. Rosszasága a gyerek iránt magyarázható a nyomorral. Meg kellett találni azokat a pontokat, ahol érthetővé válik, hogy miért olyan, amilyen. A legnehezebb az ő-zés volt, amit a Laci kívánt tőlem, s amit meg kellett tanulnom. Ült is valaki ott oldalt, aki ezt tudta, és rögtön intett, ha egy ő-t rosszul mondtam. Akkor elölről kellett kezdeni. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, de azért szerettem nagyon a szerepet. Őrzök egy képet, éppen a múltkor fedeztem fel, és úgy megörültem neki. Én vagyok rajta, cipelek egy moslékosdézsát. Tényleg olyan vagyok, mint egy parasztasszony. A hátulján ez áll: »Szeretettel gondolunk a mi kis Pacsirtánkra, Ranódy László, Sára Sándor és Mészáros Gyula«. Utóbbi tehetséges asszisztens volt.” 

Czinkóczi Zsuzsa is szép emlékeket őriz élete első filmjéről: „Engem ott mindenki szeretett” – mondta évtizedekkel később, megemlítve Nagy Anna kedvességét, Molnár Piroska melegségét, Moór Marianna féltő szeretetét. A gonosz Zsabamárit játszó színésznőnek nehezére esett ütlegelnie a kislányt, és Zsuzsi biztatta, hogy ne aggódjon miatta, adjon neki egy nagy pofont, és ezzel túl lesznek a fájdalmas jeleneten. Szép szavakkal emlékezett meg Bihari Józsefről is: „Annyi szeretet volt benne! Nekem nem volt se nagyapám, se nagyanyám. Ő meg úgy fogta a kezemet, mintha az unokáját vezetgette volna.” Elmondása szerint egyetlen jelenet miatt sem szenvedett, ámbár volt kettő, amelyet nem szeretett. Az egyik a temetőjelenet volt, mert nem tudott szépen énekelni, nem volt önbizalma. A másikról ezt mondta: „Nehezen viseltem azt is, amikor dinnyével a fejemen kellett szaladgálnom a réten. Folyt végig a testemen a ragacsos lé, miközben futottam a nagy kalászban. Fizikailag volt rossz, mert mosolyognom kellett.” Ranódy László fantasztikusan tudott bánni a színészekkel, a gyerekeket is beleértve. Zsuzsi felnőtt nőként így idézte fel a rendező módszerét: „Még a forgatás legelején megkérdezte, mi az, amit nagyon szeretnék, amire a legjobban vágyom? Tanyán laktunk, mindenhova gyalog jártam, akkor jött divatba a kempingbicikli. Nekem egy új, piros kerékpár volt minden álmom. Laci bácsi meghallgatott, és elmondta, hogy az életben mindenért keményen meg kell dolgozni. Vagyis ha elvégezzük a feladatunkat, akkor a film végére megkeressük a kerékpár árát. Képzeletben darabokra szedte a biciklit, és ha úgy ítélte meg, hogy a gyereknek erősen koncentrálnia kell, mert nehéz jelenet következik, figyelmeztetett, hogy most a kerékért, az ülésért, a pedálért, a csengőért, tehát mindig valami másért dolgozunk. Értettem őt. Tudtam, hogy a részek már megvannak, csak majd össze kell rakni a biciklit. A forgatás utolsó napján, amikor már égett a ház, betolták a piros kerékpárt. Az volt nekem a gyönyörűség. A mennyország. A tökéletes boldogság.”

A film egyik legfelkavaróbb jelenete, amikor Kedvesapám izzó parazsat nyom Árvácska tenyerébe, mert azt hiszi, hogy a gyerek lopott. A felvétel annyira hitelesnek látszik, hogy egyeseknek mindmáig meggyőződésük, hogy élesben vették fel. Erről természetesen szó sem volt. Hábetler Ferenc pirotechnikus évek múlva elárulta, hogyan oldották meg ezt a forgatási feladatot: „A műparázs piros sztirol műanyag volt, benne egy kis izzó és egy zselatinkapszula. Abban egy olyan folyadék, amely levegő hatására füstöl. Horváth Sándor vette ki a parazsat a piszkafával, amely egy akkumulátorhoz volt kötve, a piszkafa két oldala volt a pozitív, illetve a negatív pólus. Amikor a parázs pozitív-negatív pólusait megfogta vele, akkor az fölizzott. Kivette és beletette a kislány kezébe. A nevelőanyát játszó Nagy Anna pedig megnyomta a rugós tűt, ami kiszúrta a kapszulát, kifolyt ez az anyag, ami a levegő hatására füstöl. Ezt persze ki kellett találni, és százszor kipróbálni, hogy abszolút balesetmentesen működjön, ami mindig fontos, de különösen, hogy gyerekkel forgattunk. Kipróbáltam, először, persze, magamon. Jött a felvétel, minden próba nélkül. Ranódy az ölébe ültette a kislány Czinkóczi Zsuzsit, és beszélt hozzá. Hát, öregem! Az a kislány zseni! (Akkor még, ugye, kislány.) Őstehetség! Még el sem kezdődött a felvétel, már zokogott. Egyszer vették fel a jelenetet. Ranódynak az volt a szokása, egyébként, hogy amikor a színészt instruálta, mindenkit kiküldött, csak ők ketten maradtak. De hogy, hogy nem, én is ott maradtam. Magyaráztam is, ugye, hogy most mit hogyan kell csinálni, és megnyugtattam Zsuzsit, hogy nem lesz semmi baj. Ebben az intimitásban a harmadik közreműködő lehettem…” 

A fogadtatás 

Az Árvácskát 1976. március 4-én mutatták be az országos mozihálózatban. Borítékolható volt, hogy a kritikusok össze fogják vetni a regénnyel, ahogyan az adaptációkkal általában teszik. Voltak, akik azt mondták, Ranódy filmje nem egyenértékű a Móricz-művel, a többség szerint azonban állja az összehasonlítást. Egyöntetű elismerés fogadta Czinkóczi Zsuzsa játékát, akit a nézők is a szívükbe zártak, és akinek ösztönös tehetsége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Árvácska jelentős sikert aratott, és ma már a magyar filmművészet legkatartikusabb, legmegrázóbb alkotásai között jegyzik. Hasonlóan meleg szavakkal méltatták a hivatásos színészek alakítását is. A filmet külföldi fesztiválokon is bemutatták, 1976-ban például Karlovy Varyban és Teheránban. A Karlovy Vary-i fesztivál zsűrije Ranódy remekművének ítélte az egyik nagydíjat, és indoklásában hangsúlyozta a film mély humanizmusát, valamint rávilágított arra is, hogy ez a múltbéli történet a Föld egyes részein sajnos még mindig élő valóság. Dicsérték a gyermek főszereplőt is, aki nyolcéves kora ellenére meglepő intelligenciával nem is játszotta, hanem egyenesen élte a szerepét. Zsuzsi jelen volt Karlovy Varyban, de gyerekként természetesen nem a szakmai történések maradtak meg az emlékezetében: „A piros pöttyös ruhámra emlékszem, meg a sétákra. És hogy a gyógyvíznek nagyon rossz íze volt.” A teheráni gyerekfesztiválra sajnos nem utazhatott el, pedig ott neki ítélték a legjobb alakítás díját, míg Ranódy Lászlót különdíjban részesítették bravúros színészvezetése elismeréseként. 1977-ben az Árvácska kapta a Magyar Filmkritikusok Nagydíját, a következő évben a tuniszi filmfesztiválon pedig az Ezüst Aladin-díjat ítélték neki.

Így látták ők 

„Érthető, hogy a forgatókönyv rövidít, szűkít, tömörít, sok mindent elhagy a regényből. Bármilyen kis terjedelmű is a könyv – a zsebkiadás alig százötven oldalnyi –, a film bőbeszédűbb, mint Csibe, s ezért egyet-mást el kell hagyni az elbeszélésből. Háttérbe szorul például Csöre vágyódása az »icskolába«, pedig fontos mozzanat; elhalványul vonzódása »kedvesanyám«, az első nevelőszülő iránt, s így az édesanya iránti vágyhoz vezető fontos fonalak szakadnak el. Arányt veszít az öregember epizódja; sok mindenért kárpótolja ugyan a nézőt Bihari József nagyszerű, emberséges alakítása, de az értelmi összefüggések elnyesett szálai tüskeként kiállnak az elbeszélés és a figyelem folyamatából. Összevarrta a forgatókönyv az Árvácska második és harmadik részét is, jókora darabot szakítva ki a kettő közül. A hatalmas öltések alig tarthatják össze a cselekmény elütő színű, más-más anyagú darabjait.” 

(Zay László: „Árvácska”. In: Magyar Nemzet, 1976. március 4., 4. o.) 

„Ami a kis Csörében legyőzhetetlen – ami a dráma mélyén feszül –, az a gyerek szeretetre, emberi szóra szomjazó lelke; ami újra és újra feltámad benne, az a bizalom, a megértésre vágyás. Nem lelencsorsának hányt-vetettsége, külső eseményei, testi szenvedései az Árvácska igazi története, hanem ennek a gyönge léleknek mindig újra feltámadó hite az emberben, minden megtaposottsága, megtapasztalt szenvedése ellenére; ösztönös bizalma, tiszta fényessége. Ranódy Lászlónak sikerült ezt a drámát aligha megismételhetően, annyiféle árnyalatban, mindig fokozóan ábrázolnia, eljátszania az Árvácskát alakító, alig hétéves, nagyszerű kis tanyasi lánykával, Czinkóczi Zsuzsával, hogy ez önmagában is élmény, kimagasló teljesítmény. Filmjének egész dramaturgiáját ez határozza meg: a reménykedő, félénk mosoly, a könnyek között is felcsillanó szem, a pillanatonként újraszülető bizalom, ijedten elrebbenő öröm, s a hála azokért a ritka percekért is, amikor nem verik, nem szidják meg, vagy nem kutyának való módon vetik elé az ételmaradékot. S Árvácska rögtön azt hiszi, hogy szeretik. Minden feledve van, a számlálhatatlan csalódás is, újra frissen csillan fel benne a remény, a bizalom.” 

(Hegedűs Zoltán: „Árvácska”. In: Népszabadság, 1976. március 4., 7. o.) 

„[Ranódy] Hosszú, méltóságteljes beállításokban, képekben bontja ki az alföldi táj, tikkasztó-riasztó, kegyetlen szépségét. Hiteles mozaikokból rakja össze a harmincas évek pusztai valóságát; azt a kemény világot, amelyben Csöre, az Állami Árvácska élete zajlik. Pőrék itt az emberek. Mindenképpen azok. Verők és megvertek egyszerre. Az arcok időnként embertelenné torzulnak. Egyedül csak Csömör bácsi (Vén Isten) ismeri a szelídség szavát. Mert ő is kiszolgáltatott. Csömör bácsi és Csöre összetartozását – megindító komikumát és drámaiságát – biztos kézzel variálja tovább Ranódy László. Ezek a jelenetek emberivé varázsolják néhány pillanatra a kis Csöre mindennapjait.” (Hary Márta: „Árvácska”. In: Népszava, 1976. március 4., 5. o.) 

„Kétségtelen, lehetne viharzóbb indulatú is a film, de a gyilkos hideg szenvtelenség ebben a filmi higgadtságban talán vérlázítóbban ötvöződik a teljes kiszolgáltatottsággal és védtelenséggel. Bizonyos, hogy lehetne érzelmileg felkorbácsolóbb is a kis árva vesszőfutása, de Ranódy sohasem a pillanat fellobbanó erejével akarja a nézőt torkon ragadni, hanem a benyomás lassabban felszívódó makacs következetességével. Ezért van az, hogy ha Ranódy korábbi filmjeit újra nézzük… nemcsak az élmény eredetiségét, hanem újszerűségét is felidézhetjük bennük. Ranódy filmjei lassúbb, nehezebb érlelődési folyamattal készülnek és elkészültük után lassúbb és nehezebb érlelődési folyamatra számíthatnak, mint mások filmjei, ám az enyészet is nehezen kezdi ki őket. Több epizódjában eltér a film a regény cselekményfonalától. Kihagy stációkat, másokat újólag behelyez, de a hűséget a móriczi műhöz mindvégig megőrzi. A menhelyi jelenetet – ezt a gyermekeket szemlére kiállító kegyetlen lélekvásárt – a film maga teremtette meg. Mondhatni a film önálló leleménye ez a jelenet, mégis kiemelkedővé válik, s alkalmat ad két nagyszerű epizódalakításra Molnár Piroska és Szacsvay László számára: ahogyan belülről reszketve, reménykedően felismerni vélik Árvácskában a maguk egykor kitett porontyát, felejthetetlen pillanatai a filmnek.” 

(Sas György: „Árvácska”. In: Film, Színház, Muzsika, 1976. március 6., 4–5. o.) 

Árvácska (1976) – magyar filmdráma. Móricz Zsigmond azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Ranódy László és Elek Judit. Dramaturg: Magyar Róza. Operatőr: Sára Sándor. Zene: Maros Rudolf. Díszlet: Varga Mátyás. Jelmez: Vicze Zsuzsa. Vágó: Morell Mihály. Rendező: Ranódy László. Főszereplők: Czinkóczi Zsuzsa (Csöre), Nagy Anna (Kedvesanyám), Horváth Sándor (Kedvesapám), Moór Marianna (Zsabamári), Bihari József (Vénisten), Szirtes Ádám (Szennyes József), Schütz Ila (Zsofka), Molnár Piroska (Anna), Szacsvay László (fáradt arcú férfi), Madaras József (Kadaros Jóska). Magyarországi bemutató: 1976. március 4. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Field toplistái: A magyar filmek

Körhinta

Az aranyember

Szegénylegények

Fejlövés

Szerelem

Szerelmem, Elektra

A szarvassá vált fiúk

Örökbefogadás

141 perc A befejezetlen mondatból

Herkulesfürdői emlék

Kísértet Lublón

Defekt

80 huszár

Magyar rapszódia / Allegro barbaro

Mephisto

Emberrabló lányok