A javarészt amerikai pénzből, ám hivatalosan francia–olasz koprodukcióban megvalósult A betörés Henri Verneuil rendező és a közkedvelt filmsztár, Jean-Paul Belmondo negyedik közös filmje volt. Alapjául az amerikai David Goodis bestsellerje, a The Burglar (A betörő) szolgált, amelyet az ötvenes években egyszer már megfilmesítettek. A remake-et kifejezetten Belmondo egyéniségéhez igazították, hogy ironikus humora és akrobatikus ügyessége a lehető legjobban érvényesüljön, ennek ellenére A betörés inkább krimi, mint vígjáték. A forgatás görögországi helyszíneken zajlott, a fontosabb szerepeket Belmondo mellett az egyiptomi Omar Sharif, az amerikai Dyan Cannon, a francia Robert Hossein és Nicole Calfan, valamint az olasz Renato Salvatori játszotta. A film kétféle változatban készült, francia és angol nyelven. A két verzió között nem csak a játékidőben van eltérés: mindkettő tartalmaz néhány olyan képsort is, amely a másikból hiányzik. Ennio Morricone hangulatos kísérőzenéje szintén hozzájárult a sikerhez: A betörés a legtöbb nyugat-európai országban kiemelkedően magas nézőszámot ért el, különösen Franciaországban, Olaszországban és az NSZK-ban. Érdekes módon a VHS-korszakban csak korlátozottan került forgalomba, és DVD-n is sokáig csupán Franciaországban volt elérhető a Belmondo-kollekció részeként. 2017-ben Blu-ray + DVD párosításban is megjelent, amely tartalmazza a 120 perces francia és a 109 perces amerikai változatot is.
A cselekmény
A történet Görögországban játszódik. Három férfi és egy nő – nevüket később tudjuk meg: Azad, Ralph, Renzi és Hélène – az éj leple alatt egy elegáns villához hajt, ahol bordó autójuk megáll a ház mellett. A banda akcióba lendül: Ralph és Renzi harisnyát húznak a fejükre, és becsöngetnek a házba. Az ajtót nyitó gondnokot ártalmatlanná teszik: egy székhez kötözik, és beragasztják a száját. Ezután jön Azad, aki a bőröndjébe rejtett speciális szerkezet és Ralph segítségével kinyitja a nyaraláson tartózkodó tulajdonos széfjét. A benne lévő pénzhez nem nyúlnak, mert a bankjegyek sorszámát a tulaj valószínűleg feljegyezte valahová, ellenben magukkal viszik az egymillió dollárt érő smaragdgyűjteményt. Közben Renzi és Hélène kint figyelnek, hogy jelezzék az esetleges veszélyt. Az olajozottan zajló rablást nem várt incidens zavarja meg: arrafelé járőrözik Zacharia felügyelő, akinek szemet szúr a magányos (és nem túl elegáns) gépkocsi, hiszen arrafelé nem szokás az utcán parkolni. Megáll, hogy megvizsgálja a járművet, amelynek nyitva találja az ajtaját. Gyanú ébred benne, s a villa felé indul: annak kapuja is nyitva van. Elindul a kertben a ház felé, de nem tapasztal semmi gyanúsat, ezért távozni készül. Nem is sejti, hogy a sötét házban tartózkodók minden mozdulatát figyelik. A megkötözött gondnok megpróbálja valahogy felhívni magára a figyelmet. Ennek egyetlen lehetősége, ha sikerül felborítania magát a székkel együtt, mert akkor ledöntené a vele szemközt lévő gömbakváriumot, és a zaj nyilván felkeltené a detektív figyelmét. Zacharia éppen beindítaná a kocsiját, amikor meghallja a csattanást. Azonnal kiszáll, hogy visszamenjen a házhoz.
Ekkor az utcán fütyörészve megjelenik Azad, felhajtja a parkoló jármű tetejét, és matatni kezd a motorházban. Zacharia kérdésére közli, hogy a kölcsönbe kapott jármű meghibásodott, s mivel ilyenkor nincsen nyitva tartó szerviz, a felügyelő pedig a szolgálati szabályzat miatt nem viheti el sehová sem, ezért kénytelen az autóban tölteni az éjszakát. A felügyelő felszólítására igazolja magát: papírjai szerint kereskedelmi ügynökként dolgozik. A kocsi csomagtartója is ezt bizonyítja, hiszen játékbabák tucatjait rejti magában. Zacharia elhiszi a történetet, és távozik. Másnap hőseink kimennek a kikötőbe, mert Ralph előzetesen megegyezett az Arax nevű hajó kapitányával, hogy ők négyen tengeri úton hagyják el az országot. Az Arax azonban nincs a megbeszélt helyen. Kiderül, hogy meghibásodott, és a négyfős társaság kénytelen lesz kivárni azt az időt, amíg megjavítják. Távozni készülnek, amikor Azad felfigyel arra, hogy kocsijukat egy másik jármű követte. Zacharia felügyelő ül benne, aki az éjszaka valójában nem adott hitelt a dörzsölt csirkefogó ügyes meséjének, ám egyelőre ismeretlen okokból mégis futni hagyta. Azad megpróbálja lerázni az üldözőjét: Renzit előreküldi a kocsival, ő pedig Ralphfal és Hélène-nel a kikötői magtáron keresztül próbál kereket oldani.
Amikor a csapat megint találkozik, Azad ismerteti az új tervét: Ralph és Renzi húzzák meg magukat, ők nincsenek veszélyben. Hélène viszont korábban háromszor is járt a villában, ahol palántákat adott el, szóval a legjobb, ha ő már most elutazik, elhagyja a várost. Alighogy elbúcsúznak egymástól, és Hélène felszáll a hajóra, Azad észreveszi, hogy a bejáratnál ismét ott van az a fekete kocsi, amely már korábban is követte. Beül a saját autójába, és gázt ad. Elképesztő tempójú üldözés veszi kezdetét a városon keresztül, a sofőrök nem kímélik sem a saját járművüket, sem a másikét. A szédítő hajsza egy zsákutcában ér véget, ahonnan Azad számára nincs menekvés. A másik autóból kiszáll Zacharia felügyelő. Nem tűnik különösebben idegesnek, a törvény szigorával sem fenyegetőzik, pedig Azad mintha nem venne őt komolyan, és pimasz válaszokat ad a gyorshajtásra vonatkozó kérdésekre. Zacharia felfigyel egy diplomatatáskára az ülésen. Beszáll Azad kocsijába, és a sofőrrel folytatott kedélyes beszélgetés közben kinyitja a táskát. Csalódottságát nem tudja leplezni, mert nincs benne semmi. A közlekedési szabályok durva megsértése ellenére sem veszi őrizetbe Azadot, ismét futni hagyja. Következő útja a kirabolt villába vezet, melynek tulajdonosa, Tasco úr a feleségével együtt hazatért a rablás hírére. Bár nem bíznak a nyomozás sikerében, nincsenek különösebben kétségbeesve, és eszük ágában sincs elhalasztani a következő utazásukat. Tasco pénzt ajánl a felügyelőnek, ha sikerül elkapnia a betörőt. Ezalatt Azad egy étterembe indul, mert megállapodásuk szerint mindennap pontosan délben ide fog telefonálni Hélène, hogy hírt adjon magáról. Hősünk megáll egy újságosnál, és felfigyel az ott álldogáló szőke nőre, akit a stand egyik erotikus magazinjának címlapján is megpillant. Az étteremben megismerkednek, közös programot is megbeszélnek. Hélène telefonja is befut: minden rendben, csak tudni szeretné, eljárhat-e szórakozni fiatalemberekkel is. Azad színlelt közönyösséggel beleegyezik ebbe, de figyelmezteti a társát, hogy ne fecsegjen túl sokat.
Azad és új barátnője, Lena este felkeresnek egy erotikus bárt, mert a nőnek van ott valami elintéznivalója. Míg Azad kíváncsian figyeli a műsort, észre sem veszi, hogy a fotós időnként nemcsak a lenge szerelésekben fellépő hölgyekről, hanem kifejezetten róla is felvételeket készít. Ezalatt Ralph és Renzi mit sem sejtve térnek haza ideiglenes otthonukba, egy játékraktárba. Nem várt vendég fogadja őket: Zacharia felügyelő, aki pisztolyt szegez rájuk. A férfi immár nem kertel, kerek perec közli, hogy a smaragdokat akarja. Hogy megoldja a két bűnöző nyelvét, célba lő rájuk. Mivel Ralph és Renzi nem tudják, hol a zsákmány, Zacharia azt akarja hallani, hogy hol van Azad. Renzi megpróbál elmenekülni, a felügyelő azonban rálő, és eltalálja. Renzi holtan terül el a földön. Zacharia egy étteremben találja meg Azadot. Meghívja vacsorázni, s miközben bevezeti őt a görög konyha rejtelmeibe, elmondja jövetele igazi célját is. A smaragdokat akarja, és elismeri, hogy már a betörés éjszakáján elhatározta, hogy saját zsebre fog dolgozni. Persze ha elkapná Azadot, és visszaszolgáltatná a smaragdokat, övé lenne a dicsőség és a megtalált drágakövek értékének tíz százaléka, de neki ez már nem elég, ő luxuséletet akar. Azad virágnyelven alkut ajánl fele-fele arányban, Zacharia viszont nem hajlandó egyezkedni. Másnap ötig ad haladékot Azadnak arra, hogy visszaadja a smaragdokat, különben letartóztatja. Arról álmodni se merjen, hogy elhagyja az országot, hiszen a fényképei – melyek a szexbárban készültek róla – már minden rendőrhöz és határőrhöz eljutottak…
A szerző
David Loeb Goodis amerikai író 1917. március 2-án született az Egyesült Államokban, Pennsylvania állam legnagyobb városában, Philadelphiában. Szerzőként számos álnevet használt, a legismertebbek: David Crewe, Logan Claybourne, Lance Kermit. Édesapja, William Goodis és édesanyja, Mollie Halpern egyaránt orosz–zsidó származásúak voltak. Az apa egy lapkereskedés társtulajdonosa volt, később átváltott a textiliparra, és William Goodis Company néven egy jól működő céget alapított. Davidnek két öccse született: Jerome 1920-ban és Herbert 1922-ben. Jerome hároméves korában agyhártyagyulladásban meghalt. David a Simon Gratz Középiskola diákjaként aktív közösségi életet élt: részt vett az iskolai újság szerkesztésében, megválasztották a diáktanács elnökévé, s persze sokat sportolt is, különösen az atlétikában és az úszásban jeleskedett. Aktivitása főiskolás korában is megmaradt, az ottani diákújságban már nemcsak az írásai, hanem a karikatúrái is megjelentek. Állítólag ekkoriban írta első regényét Ignited címmel, amely soha nem jelent meg, és nem is maradt fenn. Goodis azt állította, hogy a cím végül próféciának bizonyult, mert elégette a kéziratot (ignited = meggyújtott). 1938-ban a philadelphiai Temple Egyetemen újságírásból kapott diplomát.
David egy reklámügynökségnél kezdett dolgozni, mellette szabadidejében írogatott. 1939-ben jelent meg első regénye, a Retreat from Oblivion. Még abban az évben New Yorkba költözött, ahol olyan ponyvamagazinok foglalkoztatták, mint a Battle Birds, a Daredevil Aces, a Dime Mystery, a Horror Stories, a Terror Tales és a Western Tales. 1939 novemberében a Gangland Detective Stories hasábjain publikált először az igazi nevén, mégpedig a Mistress of the White Slave King (A fehér rabszolgakirály úrnője) című novellát. Öt és fél évig dolgozott a ponyvamagazinok számára, termékenyebb volt, mint híres (és idősebb) kortársai, Dashiel Hammett és Raymond Chandler, ám velük ellentétben Goodis írásait nem nyomtatták ki újra. Miközben újságtörténeteivel szép sikereket ért el, újabb regényeit évekig visszautasították a kiadók. 1946-ban megtört a jég: második kötete, a Dark Passage (Sötét átjáró) oly nagy sikert aratott, hogy a következő évben filmet is forgattak belőle Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével, Delmer Daves rendezésében. Goodis hatéves szerződést kötött a filmet gyártó Warner Bros. céggel. Az volt a munkája, hogy mások regényeiből forgatókönyveket írjon. Ezek egy része sosem valósult meg, így az sem, melyet Chandler Asszony a tóban című krimijéből írt. (A könyvet 1947-ben ugyan megfilmesítették, de nem Goodis szkriptje alapján.) Hollywoodi tevékenységével párhuzamosan folyamatosan megjelentek a saját regényei is, így például 1953-ban A betörés alapjául szolgáló The Burglar, amelyből 1955-ben forgattak először filmet. 1956-os könyve, a Down There nyomán készült a neves francia új hullámos rendező, François Truffaut klasszikusa, a Lőj a zongoristára! (1960), ugyanakkor más francia rendezők is – például Jean-Jacques Beineix, Francis Girod és Gilles Behat – érdeklődtek az írásai iránt.
1950-ben Goodis visszatért Philadelphiába a szüleihez és skizofrén öccséhez, Herberthez. Szorgalmasan járta a város éjszakai klubjait és bárjait, regényei – köztük a legsikeresebb, a több mint egymillió példányban elkelt Cassidy’s Girl (1951) – ugyanis részben ezt a miliőt örökítették meg. 1967. január 7-én, délelőtt fél 12-kor hunyt el az otthona közelében lévő Albert Einstein Medical Centerben. A halál okaként agyvérzést állapítottak meg. Mindössze negyvenkilenc éves volt. Halála előtt néhány nappal megtámadták az utcán, és mivel ellenállt a rablási kísérletnek, összeverték. Egyesek szerint váratlan halála a veréssel állt összefüggésben, mások úgy tudják, hólapátolás közben lett rosszul. Még 1965-ben az író félmillió dolláros pert indított a United Artists-TV és az ABC ellen. Azt állította, hogy a két évvel korábban kezdődött sikeres tévészéria, A szökevény valójában az ő egyik regénye, a fentebb már említett Dark Passage motívumain alapul. (A tévésorozat nyomán harminc évvel később, 1993-ban egy sikeres mozifilm készült Andrew Davis rendezésében, Harrison Ford és Tommy Lee Jones főszereplésével.) Az ügy megítélését bonyolította, hogy Goodis korábban hozzájárult ahhoz, hogy a könyvet a The Saturday Evening Post folytatásokban közölje, a szerzői jogra vonatkozóan viszont nem tett kikötést. Az alperes így arra hivatkozott, hogy közkincsről van szó, az újságban való közléssel Goodis lényegében lemondott a szerzői jogairól. A per öt évvel a szerző halála után, másodfokon ért véget. A bíróság ugyan elutasította a közkincsre való hivatkozást, de a kártérítés összegét tizenkét ezer dollárra mérsékelte. A jogerős ítélet idején már Goodis örököse, Herbert nevű öccse sem élt. Ami a magánéletet illeti, sokáig úgy tudták, hogy az író soha nem nősült meg, lelkes irodalomtörténészek azonban kiderítették, hogy 1943. október 7-én feleségül vette Elaine Astort. A pár 1946. január 18-án elvált. Goodis állítólag még a közeli barátainak sem beszélt a feleségéről, ezért hitték róla azt, hogy egész életében agglegény volt.
Az első filmváltozat
Az 1953-ban megjelent The Burglarból maga David Goodis írt forgatókönyvet. A történet egy négytagú bűnbandáról szól, amely egy értékes nyakék elrablására készül. Ha nem is minden probléma nélkül, de az akció végül eredményesen zárul, csupán ki kell várni, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Ez a tétlen várakozás a munka legnehezebb része, hiszen mindenki alig várja, hogy megkapja a részét, és felszívódjon. A helyzetet nehezíti, hogy ismeretlenek jelennek meg a bandatagok környezetében, akiknek alighanem szintén a nyakékre fáj a foguk. Vajon ki vezette nyomra őket? A The Burglar volt Louis W. Kellman rövid produceri pályafutásának első állomása. Két ügyes húzást vitt végbe. Az egyik, hogy a női főszerepet az akkor még ismeretlen szőke kebelcsodára, Jayne Mansfieldre bízta, aki csak egy cigarettaárus lányt játszott a Pete Kelly's Blues (1955) című filmben, ám Kellman mégis meglátta benne a jövő sztárját. A film kétségtelenül nagy előrelépést jelentett Mansfield karrierjében, mindazonáltal a művésznőnek sose sikerült kilépnie Marilyn Monroe árnyékából, még riválisa 1962-ben bekövetkezett halála után sem. (Maga Mansfield – aki egyébként második férjével, a magyar Mickey Hargitayval, az egykori Mr. Universe-szel kétszer is járt Magyarországon – 1967-ben autószerencsétlenség áldozata lett, amelyben szó szerint elvesztette a fejét. Csillaga a tragédia idején már leáldozóban volt.) Kellman másik szerencsés döntése az volt, hogy megállapodott Harry Cohnnal, a Columbia Pictures fejesével a The Burglar forgalmazásáról. Nem volt könnyű dolga, mert az opuszt már 1955 nyarán leforgatták, de másfél évig senki nem vállalta a forgalmazását. Cohn a producerrel kötött alku részeként a Columbiához szerződtette Paul Wendkost, a film tehetséges rendezőjét. A kilencvenezer dollárból forgatott The Burglar nem lett ugyan kiugró kasszasiker, napjainkban viszont az ötvenes évek egyik legjelentősebb film noirjaként emlegetik.
A fontosabb szereplők
A rendező Henri Verneuil és a főszereplő Belmondo életrajzát ötödik közös munkájukról, a Félelem a város felett című krimiről szóló ismertetőben már megírtam, most tehát nézzük a többieket! A Zacharia felügyelőt alakító egyiptomi Omar Sharif 1932. április 10-én született Alexandriában. Eredeti neve: Michel Demitri Chalhoub. Szülei Libanonból származtak: édesapja, Joseph Chalhoub fakereskedő volt, édesanyja, Claire Saada hostessként dolgozott. A család Michel négyéves korában költözött Kairóba. A későbbi sztár az alexandriai Victoria Főiskolán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, s már ott kiváló nyelvérzékéről tett tanúbizonyságot. A Kairói Egyetemen matematikából és fizikából diplomázott. 1954-ben indult el a filmkarrierje, melynek kedvéért a nevét Omar El-Sharifra változtatta. Jó megjelenésének és ösztönös tehetségének köszönhetően hamar a közönség szívébe lopta magát. Bár a Chalhoub család római katolikus volt, Omar 1955-ben áttért az iszlám hitre, hogy feleségül vehesse az ünnepelt filmsztárt, Faten Hamamát. Több filmben is együtt játszottak, és Sharif népszerűsége rövid időn belül felülmúlta a feleségéét. 1957-ben megszületett a házaspár fia, Tarek. David Lean szuperprodukciója, az Arábiai Lawrence (1962) mellékszerepe világsztárrá tette Sharifet, alakításáért két Golden Globe-ot is nyert (legjobb férfi mellékszereplő, legígéretesebb új férfi felfedezett), sőt Oscarra is jelölték. Ezt követően a család az Egyesült Államokba költözött, ahol Sharif egymás után kapta az egyre nagyobb szerepeket. Lean következő alkotása, a Doktor Zsivágó (1965) főszerepe fokozta a hírnevét, és láthattuk olyan filmekben is, mint például A Római Birodalom bukása (1964), a Dzsingisz kán (1964), A tábornokok éjszakája (1967), a Funny Girl (1968), a Mayerling (1968) és a Mackenna aranya (1969). A hetvenes években házat vett Franciaországban, és ekkoriban főleg európai produkciókban szerepelt. Ebből a korszakából a magyar nézők is láthatták Az utolsó völgy (1971), Az asszony és az elítélt (1972), A rejtelmes sziget (1973), a Pénzt vagy életet! (1974) vagy éppen a Vérvonal (1978) című filmjeit. Ahogy múltak az évek, átváltott a karakterszerepekre, a nyolcvanas évektől azonban már kevesebb figyelemre méltó filmben játszott. 1974-ben elvált a feleségétől, amiben gáláns kalandjainak igen nagy szerepe volt. A filmezés mellett a szerencsejátékok iránti szenvedélyéről is jól ismerték, a bridzsben igazi szaktekintélyként tartották számon. 2015. július 10-én Kairóban hunyt el, szívinfarktus következtében. Halála előtt nem sokkal Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála.
A Lenát játszó Dyan Cannon 1937. január 4-én született az Egyesült Államokban, a Washington állambeli Tacomában. Eredeti neve: Samille Diane Friesen. Édesapja, a baptista vallást követő Ben Friesen életbiztosítási ügynök volt, édesanyja, az orosz származású, zsidó vallású Claire Portnoy háztartásbeli. A házaspárnak egy fia is született, David Friesen, aki dzsesszzenészként vált ismertté. Dyan elvégezte a Washingtoni Egyetemet, az ötvenes évek végén pedig a televízióban elkezdődött a színészi karrierje. 1960-ban debütált a filmvásznon a Gyémántláb tündöklése és bukása című bűnügyi drámában, ekkor még a Dianne Cannon művésznevet használta. Televíziós színésznőként viszonylag hamar befutott, filmszínésznőként azonban csak a hatvanas évek végén vált közkedveltté, mégpedig a Bob és Carol és Ted és Alice (1969, Paul Mazursky) című romantikus komédiában. Noha több figyelemre méltó produkcióban is bizonyította a tehetségét, nem sikerült Hollywood leghíresebb sztárjai közé kerülnie. A magyar mozikban is láthattuk Az Anderson-magnószalagok (1971, Sidney Lumet), a Sheila meghalt és New Yorkban él (1973, Herbert Ross), a Country Texasban (1980, Jerry Schatzberg) és a Halálcsapda (1982, Sidney Lumet) című filmjeit. Szakmai szempontból az Ép testben épphogy élek (1978, Warren Beatty és Buck Henry) című romantikus komédia volt a legsikeresebb szereplése: alakításáért Golden Globe-ot kapott, és Oscarra is jelölték. 2010-ben közel egy évtizedre hátat fordított a filmezésnek, ám jelen pillanatban két új filmje is bemutató előtt áll. Dyan Cannon 1965-ben kötött házasságot világhírű kollégájával, a nálánál harminchárom évvel idősebb Cary Granttel. 1966-ban született lányuk, Jennifer, szülei hivatását választotta. Cannon és Grant 1968-ban elváltak, a művésznő 1985-ben Stanley Fimberg ingatlanbefektetőnek mondta ki a boldogító igent. Ez a házasság 1991-ben bomlott fel.
A Ralphot megszemélyesítő színész, rendező és író Robert Hossein 1927. december 30-án született Párizsban. Édesapja André Hossein perzsa származású zeneszerző, édesanyja Anna Mincovschi ukrán származású zsidó színésznő. Robert korán kezdte a művészi pályát, melynek fogásait René Simon színiiskolájában sajátította el. Még nem volt húszéves, amikor már a legígéretesebb fiatal tehetségek között emlegették. A filmesek is korán felfedezték, 1948-ban állt először a kamerák elé. Jó megjelenésének és sokszínű jellemábrázoló tehetségének köszönhetően rövid időn belül egyre nagyobb szerepeket kapott. Jules Dassin bűnügyi filmje, a Rififi a férfiak közt (1955) sikere hosszabb időre beskatulyázta a gonosztevő szerepkörébe, ám ezt a típust is igyekezett változatosan ábrázolni. Ugyanebben az évben mutatkozott be rendezőként is a Les salauds vont en enfer (1955) című melodrámával, melynek egyik szerepét saját magára osztotta. 2013-ig bezárólag huszonnégy filmet alkotott, 1985 után azonban már csak a televízió számára rendezett. Saját alkotásaiban olykor a főszerepet játszotta, mint például a hírhedt német sorozatgyilkost, Peter Kürtent A düsseldorfi vámpír (1965) című bűnügyi drámában. Rendezései közül említést érdemel még a Megöltem Raszputyint (1967), A nyomorultak 1982-es filmváltozata és a Cyrano de Bergerac 1990-es tévéverziója. Sophia Lorennel szerepelt a Szókimondó asszonyság (1961, Christian-Jacque) című vígjátékban és Michèle Mercier állandó partnere volt a hatvanas évek pikáns kalandfilmjeiben, az Angélique-sorozatban. A magyar mozik is bemutatták az Égiháború (1965), az Út a túlsó partra (1966), A skarlátruhás nő (1969), A karbonárik (1969), A halott asszony visszatér (1972), A profi (1981) és a Vénusz szépségszalon (1999) című filmjeit. Robert Hossein háromszor nősült. 1955 és 1959 között Marina Vlady volt a felesége, akitől két fia született, Pierre és Igor. 1962-ben Caroline Eliacheff írónőt vette feleségül, akitől két év múlva vált el. Fiukból, Nicolasból Aaron Eliacheff néven rabbi lett Strasbourgban. Hossein 1976-ban házasodott össze Candice Patou színésznővel, akivel mindmáig együtt él. Tőle is egy fia született, Julien. A színművész az idei év végén tölti be 92. életévét.
Az Hélène-t alakító Nicole Calfan 1947. március 4-én született Párizsban. Raymond Girard-nál tanulta a színészi mesterséget, méghozzá oly eredményesen, hogy 1968-ban már a világhírű társulat, a Comédie-Française tagja lehetett. Ugyanabban az évben kezdődött filmszínésznői karrierje is, amely kezdetben olyan jól alakult, hogy egy idő után összeegyeztethetetlenné vált a színpaddal. Nicole – kissé talán elhamarkodottan – a filmezést választotta, s bár remek partnerekkel, igényesen elkészített produkciókban is foglalkoztatták, igazán nagy szerepeket nem kapott a kamera előtt. Játszott a Borsalino (1970, Jacques Deray) című nagy sikerű gengszterfilmben Belmondo és Alain Delon partnereként, illetve a Faye Dunaway által megformált Milady szobalányát személyesítette meg A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973) és A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974) című világsikerű kalandfilmekben, melyeket Richard Lester rendezett. A puccsban meggyilkolt chilei elnök, Salvador Allende lányát alakította a Santiago fölött esik az eső (1975, Helvio Soto) című politikai drámában, és övé volt a főszerep a Luxusbordély Párizsban (1978) című erotikus-romantikus filmben is. Fontos szerepet alakított a rendhagyó pszichológiai drámáiról ismert rendező, Alain Jessua A kutyák (1979) című alkotásában Gérard Depardieu és Victor Lanoux partnereként. A nyolcvanas évektől egyre gyakrabban játszott televíziós produkciókban is. Pályája e szakaszának mozifilmjei közül viszonylag kevés jutott el hozzánk, sőt volt olyan, amit csak a televízióban láthattunk, mint például a japán Ósima Nagisza Szerelmem, Max (1986) című morbid pszichológiai drámáját. Nicole-t megnézhettük A Riviéra vadorzói (1988) és a Még mindig kamuzunk (2001) című vígjátékokban is. Alacsony termete eleinte zavarta a pályán, később megbékélt vele: „Szerencsémre sem Alain Delon, sem Jean-Paul Belmondo, sőt Omar Sharif sem tartozik a magas színészek közé. Michael York, akivel már szintén játszottam, középtermetű, és egy másik kedves partnerem, Dirk Bogarde inkább alacsonynak nevezhető. Csak Charlton Heston mellett törpültem el egy kicsit.” 1982 decemberében aktfotók jelentek meg róla a Lui magazinban: a képeket kolléganője, Mireille Darc készítette. 1986 és 1993 között François Valéry énekes felesége volt, akinek két gyermeket szült. Évekig együtt élt Jean Yanne színművésszel, aki kitartóan támogatta őt a karrierjében.
A Renzit játszó Renato Salvatori 1933. március 20-án született Olaszországban, a Lucca megyei Seravezzában. Eredeti neve: Giuseppe Salvatori. Tizenéves korában többféle szakmával is megpróbálkozott: édesapja hivatását követve volt márványfaragó, egy ideig segédpincér, sőt vízi életmentő is. Tizenkilenc évesen fedezték fel a filmesek, amikor elment egy meghallgatásra, ahol kiválasztották a Római lányok (1952, Luciano Emmer) című romantikus vígjáték egyik fontos szerepére. Olyan partnerei voltak, mint a csodaszép Lucia Bosé, valamint Marcello Mastroianni és Eduardo De Filippo. Előnyös fizikai adottságainak és ösztönös tehetségének köszönhetően gyorsan népszerűvé vált, jeles rendezők ajánlottak neki egyre nagyobb szerepeket: Mario Soldati, Dino Risi, Mauro Bolognini, Mario Monicelli, Francesco Rossi és Roberto Rossellini szinte kézről kézre adták. Szórakoztató filmekben és művészi igényű alkotásokban egyaránt közreműködött. Pályájának egyik csúcspontja volt Luchino Visconti Rocco és fivérei (1960) című családeposza, melyben a szerelemféltésből gyilkossá vált bokszolót alakította. Életre szóló barátságot kötött egyik partnerével, Alain Delonnal. Renato a Rocco forgatásán beleszeretett „áldozatába”, Annie Girardot francia színésznőbe, akivel 1962-ben kötött házasságot. Még abban az évben megszületett a lányuk, Giulia, aki szintén a színészi pályát választotta. A házasságból a hetvenes években különköltözés lett, a felek közötti jó kapcsolat azonban megmaradt, és sose váltak el. Salvatori gyakran játszott politikailag elkötelezett filmekben, mint például az Elvtársak (1963, Mario Monicelli), a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969, Costa-Gavras), a Queimada (1969, Gillo Pontecorvo), az Ostromállapot (1972, Costa-Gavras), A csalétek (1975, Francesco Maselli), a Kiváló holttestek (1976, Francesco Rosi) és a Todo modo (1976, Elio Petri). Többször is forgatott Alain Delonnal, közös filmjeik közül a Zsarutörténet (1976, Jacques Deray) aratta a legnagyobb sikert. Az olasz filmművészet nagy egyéniségei közül Marco Ferreri (Hárem, 1967; Az utolsó asszony, 1976) és Bernardo Bertolucci (A Hold, 1979; Egy nevetséges ember tragédiája, 1982) is foglalkoztatta. A hetvenes évek végén jelentkeztek betegségének (májzsugorodás) első tünetei, melyek egyre súlyosbodtak, s emiatt 1982-ben kénytelen volt felhagyni a filmezéssel. Élettársától, Danka Schroeder német modelltől született egy fia, Nils. Renato Salvatori 1988. március 27-én Rómában hunyt el, egy héttel ötvenötödik születésnapja után.
Így készült a film
Belmondo számára jól kezdődött a hetvenes évek, bár ami azt illeti, az előző évtizedben is kevés oka lehetett panaszra, hiszen legtöbb filmje meghaladta az egymilliós nézőszámot, sőt A nagy zsákmányra (1969) több mint ötmillióan váltottak jegyet. Delonnal közös filmje, a Borsalino (1970) 4 710 381 francia nézőt csábított a mozikba, Olaszországban pedig 6 688 000 jegyet adtak el rá. Noha a média boldogan foglalkozott azzal a vitával, ami a két főszereplő között a promóció kapcsán kialakult, s ami miatt Belmondo csak korlátozottan vett részt a film reklámozásában, a Borsalino népszerűségét ez nem befolyásolta. (A két sztár előzetes megállapodásának része volt, hogy Belmondo neve szerepeljen elsőként a plakátokon. A ravasz és üzleti ügyekben kőkemény Delon eleget tett ugyan ennek a feltételnek, de mivel ő volt a producer is, ezért a plakátok így kezdődtek: Alain Delon bemutatja… Ezzel a megoldással nemcsak az elsőséget szerezte vissza, hanem kétszer is felkerült a neve a plakátokra: producerként és főszereplőként is.) Szép sikert ért el a francia forradalom idején játszódó szellemes kalandfilm, az Egy válás meglepetései (1971, Jean-Paul Rappeneau) is, amely 2 822 567 francia néző érdeklődését keltette fel, és egy új szerelmet hozott Belmondo életébe az olasz Laura Antonelli személyében. Belmondo mindig is nagy körültekintéssel választotta ki, hogy mi legyen a következő filmje, és ilyen nagy kasszasikerek után különösen figyelnie kellett arra, nehogy mellényúljon. Elhatározta, hogy ismét Henri Verneuil rendezővel dolgozik, akivel korábban már három filmet is forgatott, melyeket a kritikusok és a nézők is jól fogadtak: Majom a télben (1962), Százezer dollár a napon (1964), Két nap az élet (1964). Verneuil sosem titkolta, hogy a közönség szórakoztatását tekinti elsődleges feladatának, és gyakran merített ihletet a legkedveltebb amerikai filmekből. A betörés elkészítését az amerikai Columbia Pictures és az olasz Vides Cinematografica anyagi támogatása tette lehetővé. A tizenöt millió frankos költségvetés nemcsak a külföldi forgatásra, hanem a jeles partnerek és a legkiválóbb technikai szakemberek szerződtetésére is bőven elegendő volt.
Sok filmsztár elköveti (egyszer vagy többször) azt a súlyos hibát, hogy teljesen uralni akarja a filmjét, nem ad elegendő teret a partnereinek, s ezért a többi szerep gyakran csak másodlagos, sőt egyenesen jelentéktelen a főszerephez képest, arról pedig szó se lehet, hogy a sztár hozzá hasonló kaliberű partnerekkel játsszon együtt, akik esetleg elterelhetik róla a figyelmet. Belmondo nem ilyen filmsztár volt. Ő mindig is fontosnak tartotta, hogy a többi szereplőnek is súlya legyen a történetben, és jó színészek legyenek a partnerei, mert az ő erényei is akkor érvényesültek a legfényesebben, ha méltó játszótársakat kapott maga mellé. A betörésben az egyiptomi származású hollywoodi sztár, a Franciaországban különösen népszerű Omar Sharif alakította az ellenfelét, Abel Zacharia felügyelőt, aki olykor kifejezetten barátságosnak és szívélyesnek látszik, máskor viszont ellenszenves, sőt egyenesen szadista oldaláról ismerjük meg. A Ralphot megformáló francia Robert Hossein pályája során többször is dolgozott Belmondóval, az olasz Renato Salvatori pedig gyakran vendégszerepelt francia filmekben, már csak azért is, mert Alain Delon közeli barátja és Annie Girardot férje volt. A két legfontosabb női szerepet az amerikai Dyan Cannon és a francia Nicole Calfan kapta. Dyan neve akkoriban világszerte jól csengett, köszönhetően Sidney Lumet Az Anderson-magnószalagok (1971) című krimijének. Nicole Calfan rövid ideig Belmondo barátnője volt, mégsem csupán emiatt került be a Borsalino után A betörés stábjába is, hanem azért, mert a hetvenes évek egyik legígéretesebb francia színésznőjének tartották. A kirabolt dúsgazdag Tasco urat José Luis de Vilallonga (1920–2007) spanyol arisztokrata alakította, kinek számára a színészet mindössze egy volt a sokféle érdekes elfoglaltság közül. Játszott például Audrey Hepburnnel az Álom luxuskivitelben (1961) című filmben, és Fellini is szerepet adott neki a Júlia és a szellemek (1965) című alkotásában. Említsük meg, hogy az erotikus bár ruhatárosnőjének villanásnyi szerepében a hetvenes évek egyik szexcsillaga, Alice Arno látható, aki a következő évben elvállalta a De Sade-regényéből készült provokatív szexfilm, a Justine de Sade (1972) címszerepét. A Columbia Picturesszel kötött szerződés értelmében A betörés párhuzamosan készült angol és francia nyelvű változatban. A kétféle verzió között akadnak apró eltérések (például a befejezésben). Belmondo angol kiejtése nem bizonyult elég jónak, így őt az amerikai változatban mással szinkronizálták, Omar Sharif és Nicole Calfan angoltudása viszont megfelelt a Columbia elvárásainak.
A betörést 1971 februárja és áprilisa között forgatták, javarészt Görögországban: Athénben, Pireuszban és Korfu szigetén. A stáb törzshelye az athéni Hilton Hotelben volt. A stúdiófelvételek Franciaországban készültek, a Val-de-Marne megyei Saint-Maurice-ban található Franstudióban. A forgatás idején Görögországban diktatúra volt, Georgiosz Papadopoulosz ezredes még 1967-ben ragadta magához a hatalmat. Noha több európai ország – így Franciaország is – elítélte a katonai junta uralmát és módszereit, a görög hatóságok mégsem gördítettek akadályokat a francia filmstáb munkája elé, sőt lehetővé tették, hogy a látványos autós üldözést valódi közlekedési körülmények között vegyék fel. A közlekedési lámpákat a filmfelvétel idején a filmesek kívánságának megfelelően üzemeltették. Ez a körülbelül tízperces jelenet felülmúlta a Steve McQueen nevével fémjelzett A San Franciscó-i zsaru (más címváltozatban: A chicagói tanú, 1968, Peter Yates) című akciófilm hasonló képsorát, ám Verneuilt még abban az évben lekörözte az amerikai William Friedkin a Francia kapcsolat (1971) autós üldözésének hatásos lefilmezésével. Belmondo – mint mindig – A betörés esetében is ragaszkodott ahhoz, hogy kaszkadőrmutatványait személyesen hajtsa végre. A kivételt épp az autós üldözés jelentette, amelyben a sztárt Rémy Julienne, Omar Sharifet pedig Remo Mosconi helyettesítette: a Belmondo által játszott Azad bordó színű Fiat 124 Special T gépkocsiját a felügyelő fekete színű Opel Rekordja üldözi. Egyes források úgy tudják, a jelenetet akkor forgatták, amikor Belmondónak valamilyen ügyben haladéktalanul az Egyesült Államokba kellett utaznia, mindazonáltal más filmjei esetében is előfordult, hogy egyes különösen veszélyes jelenetekben Rémy Julienne lépett a helyére. Érdekességként említsük meg, hogy A betörés első tíz percében nincsenek párbeszédek, csak egyetlen tőmondat hangzik el („A villanyt!”). Ezzel a feszültségteremtő módszerrel már Alain Delon is élt A szamuráj (1967) esetében, és Steve McQueen Franciaországban forgatott autóversenyzős filmje, a Le Mans (1971) is hasonló módon kezdődik. S ha már a rokon filmek kerültek szóba, bátran említhetjük a James Bond-sorozatot is a szuperketyerék miatt: a film elején látható betörés során a széf felnyitásához Azad egy bőröndbe rejtett ügyes szerkezetet használ, ami akár a 007-es eszköztárának is megbecsült része lehetett volna – persze kisebb és hangtalan kivitelben.
Bár a filmben ellenfeleket játszottak, a valóságban Belmondo és Omar Sharif remekül kijött egymással, hiszen sok közös vonásuk volt. Mindketten szerették a szakmájukat, melyet kiválóan műveltek, élvezték az élet adta örömöket, a jó ételeket-italokat, a szórakozás megannyi formáját, s mindketten rajongtak a szebbik nemért, a sportok közül pedig különösen az ökölvívásért. Omar Sharif így emlékezett vissza A betörés forgatásának ezzel kapcsolatos epizódjára: „Találkoztam Jean-Paul Belmondóval, s rájöttünk, hogy van egy közös szenvedélyünk: az ökölvívás… 1971. március 8-án Athénban dolgoztunk. Aznap New Yorkban Cassius Clay a világbajnoki címért küzdött. Az igen jól öklöző [Joe] Frazier volt az ellenfele. Az évszázad mérkőzése volt, de a görög tévé nem közvetítette… Jean-Paul és én elhatároztuk, hogy megszegjük a szerződésben előírt biztonsági szabályokat. Béreltünk egy repülőt, s azzal Rómába mentünk, mert a RAI közvetítette a mérkőzést. Római idő szerint reggel ötkor volt a közvetítés. Nyolcra már a felvételeken kellett lennünk. Szóba sem jöhetett, hogy engedélyt – akár csak 24 órást – kérjünk a távolmaradásra. Senki sem tudhatott a római kiruccanásunkról. Magunkkal vittük a sminkeseket és az öltöztetőket. Pontosan nyolcra a kamerák előtt voltunk. Ugyanúgy felkészülve, mint az előző vagy a következő napon. Soha senki sem tudta meg, hogy Olaszországban töltöttük az éjszakát.”
A fogadtatás
A betörés 1971. október 27-én került a francia filmszínházak műsorára. Párizsban egyszerre tizenhat mozi kezdte játszani, és 207 306 néző váltott rá jegyet. Ez volt az első eset, hogy a francia fővárosban egy film nézőszáma egyetlen hét alatt meghaladta a kétszázezret. A betörés hat hétig vezette a toplistát, a hetedik héten is csak a második helyre szorult vissza, s egészen 1972 februárjáig a Top 10-ben volt. Összesen 4 410 120-an látták Franciaországban, és ezzel az eredménnyel az esztendő hatodik legsikeresebb filmje lett. (Az Egy válás meglepetései a kilencedik helyet foglalta el az 1971-ben bemutatott, kereskedelmileg kiugróan sikeres filmek toplistáján, szóval Belmondónak abban az évben tényleg nem lehetett oka panaszra.) Nyugat-Európában a siker legalább akkora – vagy még nagyobb! – volt, mint Franciaországban. Belgiumban A betörés egyetlen hónap alatt 9 439 000 belga frank bevételt termelt, Olaszországban pedig a szezon legsikeresebb francia filmjének bizonyult, körülbelül 5 200 000 néző tekintette meg, vagyis többen, mint Franciaországban, a bevétel pedig meghaladta a kétmilliárd lírát! Spanyolországban 1 232 655-en mentek el a moziba Verneuil alkotása kedvéért, az NSZK-ban viszont három és félmillió néző tette meg ugyanezt. A skandináv országok közül A betörés Dániában érte el a legjobb eredményt, hat hétig vezette a dán mozis toplistát. Érdekes módon az Egyesült Királyságban Belmondo és Omar Sharif neve nem jelentett különösebb vonzerőt, a filmet csupán két nagyobb londoni mozi játszotta, kereskedelmi eredményei nem voltak kiugróan jók. Ellenben Japánban A betörés volt az addigi legsikeresebb Belmondo-film, 84 649 864 jen hasznot hozott. Magyarország 1972-ben kezdte meg a tárgyalásokat A betörés megvásárlásáról. A kiugró siker ellenére az illetékesek nem akartak 2300 dollárnál többet fizetni a jogokért, ami egy nagy amerikai multicég számára jelentéktelen összegnek minősült. Ennek ellenére a tárgyalások nem húzódtak el különösebben hosszú ideig, mert A betörés a szocialista filmforgalmazás évtizedeiben átlagosnak, sőt gyorsnak mondható, bő másfél éves késéssel a magyar mozikba is eljutott.
Így látták ők
„Nem tudni, hányadik rendőrgyilkos, vagány, törvényt nem tisztelő ifjú embert játssza Belmondo. Az első a Kifulladásig volt, a francia új hullám indulásának, s egyben Belmondo filmszínészi karrierjének is első állomása. Azóta, a filmüzletemberek hagyományos módszere szerint, tucatnyi hasonló produkcióban léptették fel Belmondót. Azon az alapon, hogy ami egyszer siker volt, hátha ismét beválik. Szögezzük le: ritkán válik be még egyszer. Ám Belmondo karaktere, színészi képességei egy-egy ilyen szériaprodukciót is felemelhetnek legalább az élvezhetőség, a szórakoztatás igényesebb szintjére. Ilyen volt például a Riói kaland és ilyen most A betörés is, amelyben ő játssza a címben szereplő betörés televíziókamerával, komputerrel, hordozható esztergával felszerelt tolvaját. A nyomozót pedig – aki ugyanolyan gátlástalan, mint a tolvaj – az ugyancsak kitűnő színész, Omar Sharif. (Rajtuk kívül még a mellékszerepekben is ilyen világsztárok szerepelnek, mint: Robert Hossein és Renato Salvatori.)”
(bernáth: „A betörés”. In: Esti Hírlap, 1973. július 25., 2. o.)
„Verneuilre nem lehet panasz: egyformán eleget tesz a mozi követelményének s a modern eleganciának. Amiről bűnügyi filmjeiben voltaképpen beszél, ha nem is új, de annál meggyőzőbb: a gengszterizmus kénytelen lépést tartani mindenben a kapitalizmussal. Olyan fejlett technikai fokon, amelyen Verneuil filmjeiben jelentkeznek, már nehéz is megkülönböztetni a kettőt: egyforma erkölcsi – helyesebben erkölcstelen – alapról indulnak, ugyanolyan eszközökkel. Csak a pillanatnyi elszántság, lélekjelenlét és ügyesség hozza meg az átmeneti győzelmet egyiknek vagy a másiknak. Azoknak a nézőknek kedvéért pedig, akik naiv érzéseik alapján döntenek – például jobban szeretik Belmondót, mint Omar Sharifot –, Verneuil végül is, hogy rút anyagiak ne sározzák be a tiszta érzéseket, ebek harmincadjára veti a rablott kincset, s a gengszter Belmondo jó szíve iránt nem támaszt kétségeket. Még a hullákat is egyenlően osztja el: egy rendőr, egy gengszter. Marad a szublimált kaland – semmiért.”
(Hegedűs Zoltán: „A betörés”. In: Népszabadság, 1973. július 26., 7. o.)
„Henry Verneuil, A betörés rendezője tökéletes szakember. A rendkívül hosszú (majdnem háromezer-ötszáz méteres) filmnek nincs egyetlen üresjáratú pillanata. Akárcsak Verneuil előző filmjében, A szicíliaiak klánjában, itt is minden másodpercben pattanásig feszülnek az idegek, folytonosan van egy-egy új ötlet – vagy ha nem új, hát átvett, kölcsönzött, de ötlet. Könnyű neki. Verneuil legalább hárommillió dollárt költhetett erre a filmre. Leszerződtette a nagyszerű Belmondót, aki ha a telefonkönyvet olvasná fel, akkor is mulatságos és izgalmas lenne egyszerre. Aztán Omar Sharifot, aki, ha csak mozdulatlan arccal néz maga elé, akkor is rejtélyt, erőt, kegyetlenséget és gyengédséget egyszerre áraszt magából. Aztán Renato Salvatorit, a legjobb olasz sztárok egyikét, a »színjátszás« nélküli filmszereplés, a tökéletesen természetes játékmodor úttörőjét. És háttérnek ott van Athén, csillogó vizű kikötőjével, komor sikátoraival, kiterjedt és veszedelmes alvilágával.”
(Geszti Pál: „Rablófilmek – hajdan és ma”. In: Magyar Hírlap, 1973. július 26., 6. o.)
A betörés (Le casse / Gli scassinatori, 1971) – francia–olasz bűnügyi film. David Goodis The Burglar című regényéből a forgatókönyvet írta: Henri Verneuil és Vahé Katcha. Operatőr: Claude Renoir. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Jacques Saulnier és Charles Merangel. Jelmez: Hélène Nourry. Vágó: Pierre Gillette. Rendezte: Henri Verneuil. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Azad), Omar Sharif (Abel Zacharia), Dyan Cannon (Lena), Robert Hossein (Ralph), Nicole Calfan (Hélène), Renato Salvatori (Renzi), Myriam Colombi (Isabelle Tasco), José Luis de Vilallonga (Tasco). Magyarországi bemutató: 1973. július 26. (mozi), 1979. április 14. (Magyar Televízió, 1. műsor).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.