100 ÉVE SZÜLETETT UGO TOGNAZZI

Március 5-én volt egyik kedvenc rendezőm, Pier Paolo Pasolini születésének 100. évfordulója, és kevesebb mint három hét elteltével máris itt a következő centenárium. Az ünnepelt ezúttal is egy olasz művész, a zseniális Ugo Tognazzi, aki számos emlékezetes filmben bizonyította sokoldalú tehetségét, legyen szó drámáról, vígjátékról, történelmi filmről vagy akár erotikus sci-firől. Gazdag színészi pályafutása megérdemelné, hogy egy alapos blogposztban reflektorfénybe kerüljön, és ez a cikk egyszer majd meg is születik. Most sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt ebbe nem tudtam belevágni, ugyanakkor persze nem akartam elszalasztani ezt az ünnepi alkalmat sem. Épp ezért – Tolve barátom javaslatára – egy kuriózummal állok elő: Tognazzi Magyarországon jószerivel ismeretlen rendezői munkásságát szeretném bemutatni. Persze ebben is szó lesz a színészetről, hiszen a művész mindegyik saját alkotásában önmagára osztotta a főszerepet. Mindjárt az elején szögezzük le, hogy Tognazzi azon színészek közé tartozik, akik rendezőként nem alkottak igazán kiemelkedőt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rendezései ne lennének figyelemre méltók, ha másért nem, akkor kordokumentumként az akkori olasz valóságról és olasz filmdivatokról.

Tognazzi életrajzához felhasználtam azt a szöveget, amelyet néhány évvel ezelőtt én írtam róla a Wikipédiára. Ezúton is köszönöm Tolve barátom segítségét, aki nem csupán a témát javasolta, hanem lehetővé is tette valamennyi film megtekintését, és még jó néhányét a pazar életműből. 

KARRIERTÖRTÉNET

A kezdetek

Ugo Tognazzi 1922. március 23-án született az olaszországi Cremonában. Hivatalos neve: Ottavio Tognazzi. Négyéves korában állt először színpadra a bergamói Donizetti Színházban. Szülei szerették volna, ha muzsikus lesz belőle, ezért hegedűórákra íratták be. Ottavio öt foglalkozáson vett részt, és azután egy életre letett a zenélésről. Nem mintha nem szerette volna muzsikát, csak éppen hiányzott belőle a különleges erőfeszítés képessége, a kitartás és a makacsság. A színészethez viszont szerinte „csupán” tehetség kellett, merészség és „némi őrület”, és úgy gondolta, benne megvan mindez. Tizennégy éves korában egy húsüzemben kezdett dolgozni, szabadidejében pedig egy színjátszó körbe járt. A második világháború kitörése után besorozták a hadseregbe. 1943 szeptemberében, a Badoglio-féle fegyverszünetet követően tért haza. Cremonában levéltárosként állt újra munkába. 1945-ben Milánóba ment, és csatlakozott Wanda Osiris színtársulatához. Egy musicalben kapta első nagyobb színészi feladatát. 1951-ben társult Raimondo Vianello komikussal. Duójuk 1954 és 1960 között igen népszerű volt az újonnan létrejött Rai TV-nek köszönhetően. Szókimondó, nem egyszer vaskos humorú műsorukat azonban olykor cenzúrázták. Tognazzi 1950-ben debütált a filmvásznon. Filmszínészi pályafutása első évtizedének alkotásai filmtörténeti szempontból nem jelentősek, bár többségük nem volt sikertelen. Ugo megtanulta, hogy a minőséghez előbb a mennyiséget kell teljesítenie, vagyis először népszerűséget kell szereznie, amely aztán megadja számára azt a hatalmat, hogy válogathasson a felkérések között.

A fénykor

A szakmai áttörést Luciano Salce drámája, A szövetséges (1961) hozta meg Tognazzi számára. Egy meggyőződéses fasisztát játszott, akinek a rendszer egyik ellenségét, egy professzort kell Abruzzóból Rómába szállítania. Útközben már-már barátság alakul ki a két férfi között, és bár látják a közelgő összeomlás egyre nyilvánvalóbb jeleit, fanatikus főhősünk hite sziklaszilárd marad. Persze A szövetséges után is becsúszott néha egy-két kevésbé jelentős produkció, de egyre-másra jöttek a nagy filmek is emlékezetes alakításokkal és kiváló partnerekkel: kezdetnek mindjárt két remek Dino Risi-opusz, a Római menetelés (1962) és a Szörnyetegek (1963). Ugo 1963-ban forgatott először a provokatív filmeket alkotó Marco Ferrerivel, akivel később többször is dolgozott: A méhkirálynő (1963), Kontraszex (1964), A majomasszony (1964), Az audiencia (1971), A nagy zabálás (1973), Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974). A jelentős filmek számát gyarapította a vérbosszú ősi szicíliai szokásáról szóló Becsületbeli ügy (1965, Luigi Zampa), az Én jól ismerem őt (1965, Antonio Pietrangeli) című nagy hatású dráma, az Egy erkölcstelen férfi (1967, Pietro Germi) című szatíra, az Ölj meg, csak csókolj! (1968, Dino Risi) című vígjáték és a Barbarella (1968, Roger Vadim) című erotikus-pszichedelikus sci-fi. A másodvonal alkotói közül Gian Luigi Polidoro kétszer is dolgozott Tognazzival: az Amerikai feleség (1964) című alkotása nagy sikert ért el, a Petronius töredékesen fennmaradt ókori művéből forgatott Satyricon (1968) viszont a kezdeti jó kritikák után megbukott, sőt egy időre be is tiltották, állítólag azért, hogy ne jelentsen konkurenciát Federico Fellini adaptációja, a Fellini-Satyricon (1969) számára. Tognazzi egyébként épp ezt megelőzően dolgozott volna Fellinivel: ő lett volna a Mastrona utazása főszereplője, ám a Maestro visszalépett a rendezéstől. 1969-ben Ugo három jelentős műben is a kamerák elé állt: Luigi Magni A karbonárik című történelmi filmjében, Pier Paolo Pasolini szimbolikus drámájában, a Disznóólban és Ettore Scola tragikomédiájában, a Kisvárosi felügyelőben.

A hetvenes évek Tognazzi diadalútja volt az olasz filmvilágban: ekkoriban készült filmjeinek nagy része több-kevesebb késéssel Magyarországra is eljutott. A sort Alberto Lattuada rendezése indította, a Jöjjön el egy kávéra hozzánk! (1970), amelynek agglegény főszereplőjét három vénlány is kényezteti. Szintén vígjáték Franco Giraldi alkotása, a Nászéjszaka a börtönben (1971) – női főszereplője a nemrég elhunyt zseniális Monica Vitti –, amelyről érdemes elolvasni Teakbois barátom részletes ismertetőjét is. És ne maradjon ki Dino Risi nálunk kevésbé ismert opusza, Az olasz nép nevében (1971) sem. A hazai mozikban is láthattuk A tábornok állva alszik (1972, Francesco Massaro) című politikai szatírát. A fentebb már említett Ferreri-művek mellett Tognazzi ekkoriban forgatott három nagy sikerű filmet Mario Monicellivel is: Az ezredeseket akarjuk (1973) című szatíra egy fiktív jobboldali puccskísérletről szól, az Olcsó regény (1974) tragikomédia egy öregedő férfiról, aki évtizedekkel fiatalabb unokahúgát (Ornella Muti) vette el, az elhunyt Pietro Germitől átvett Férfiak póráz nélkül (1975) pedig négy jó barát visszaemlékezése közös kalandjaikra, és persze új kalandok keresése is, miközben ötödik cimborájukhoz utaznak. S ha már öt barátról beszélünk: a hatvanas–nyolcvanas évek nagy olasz színészlegendái a Szent Szörnyetegek voltak, vagyis Ugo Tognazzi, Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Nino Manfredi és Alberto Sordi. Voltak közös filmjeik is, nagyra becsülték egymást, de a szó hagyományos értelmében sosem voltak barátok.

Nagy kedvencem Luciano Salce szellemes vígjátéka, a Narancsos kacsasült (1975) – ismét Monica Vittivel a női főszerepben –, amelyről a közeljövőben részletes ismertetőt is írok, ha minden jól alakul. Nem kevésbé fergeteges komédia Dino Risi opusza, a Fehér telefonok (1976) egy naiv szobalány (Agostina Belli) rövid karrierjéről a fasiszta időkben. Luigi Comencini gyors egymásutánban két filmbe is meghívta Tognazzit: A macska rejtélyes halála (1977), Forgalmi dugó (1979). Az évtized legnagyobb sikere Ugo számára a francia-olasz koprodukcióban készült szellemes vígjáték, az Őrült nők ketrece (1978, Édouard Molinaro) volt. Természetesen a kasszasikerek mellett Tognazzi folyamatosan felbukkant művészfilmekben is. A kalifa (1970, Alberto Bevilacqua, lásd Teakbois cikkét) munkás hősnője (Romy Schneider) özvegyen marad, miután a férjét megölték egy tüntetésen. A talpraesett asszony a munkások szószólója lesz, miközben viszonyt kezd egy gyárossal (Ugo Tognazzi). A Mester és Margarita (1972, Aleksandar Petrović) Bulgakov klasszikus regényének vitatható és vitatott, ám tagadhatatlanul figyelemre méltó adaptációja. Az Egy különös szerelem (1972, Alberto Bevilacqua) férfi főszereplője, Federico előrébb szeretne jutni az életben, és ezért feleségül vesz egy gazdag lányt, de szíve mégis a régi miliőbe vágyik vissza. A harmadik fokozat (1975, Peter Fleischmann) cselekménye Görögországban játszódik, az „ezredesek uralma” idején. A francia és olasz sztárokat is felvonultató A kabin (1977, Sergio Citti) tulajdonképpen egy hangulatos társadalmi körkép a címbeli tengerparti építmény ürügyén, ahol mindenféle korú és foglalkozású nők, férfiak és gyerekek öltöznek és vetkőznek, közben beszélgetéseikből remek miniportrék rajzolódnak ki.

Az utolsó évek

Tognazzi életének és karrierjének utolsó évtizede talán kevésbé volt fényes, mint az előző kettő, aminek elsősorban az öregedés és az európai filmművészet kezdődő válsága állt a hátterében. Ugyanakkor ezekben az években is igyekezett ügyesen válogatni a felkérések között, és persze a közönségfilmek mellett a művészfilmeket sem hanyagolta. Ez utóbbiak csoportjába tartozik Ettore Scola A terasz (1980) című alkotása, amely azt vizsgálta, mivé lettek az 1950-es, 1960-as évek lázadó fiataljai. A szereposztás igazán figyelemre méltó: Tognazzi mellett Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni, Jean-Louis Trintignant, Stefania Sandrelli, Carla Gravina, Serge Reggiani, a forgatókönyvíró Agenore Incrocci, valamint két rendező, Ugo Gregoretti és Francesco Maselli. Bernardo Bertolucci Egy nevetséges ember tragédiája (1981) című drámájának hátterében egy égető probléma állt, az Olaszországban akkoriban mindennapos emberrablások. Tognazzi az akaratlagosan szabályozott szellentéseivel (!) színpadi műsorokban fellépő híres francia férfit, Joseph Pujolt formálta meg Pasquale Festa Campanile Il Petomane (1983) című filmjében: a főhőst némi cinizmussal Fingó Starrnak is nevezhetnénk. Utolsó jelentős szerepét Dino Risi A pajzán Dagobert király (1984) című történelmi vígjátékában alakította. Színészi teljesítménye azért is figyelemre méltó, mert szerepe menet közben változott: az általa alakított I. Honorius pápa számára nemcsak több szöveget írtak, mint amennyi az eredeti szkriptben volt, hanem ráosztották az utólag kitalált álpápa szerepét is. Játszott az Őrült nők ketrece két folytatásában is, de a harmadik rész már nyomába sem ért az elsőnek.

Tognazzi 1990-ben hunyt el agyvérzés következtében. Méltatói szerint otthonosan mozgott minden műfajban, és különösen sokszínűen formálta meg az olasz átlagpolgár különböző típusait. Módszere mások megfigyelése volt: ahogy egyszer ő maga mondta, mivel sosem végzett színiiskolát, így tulajdonképpen mestere volt mindenki, akivel élete során találkozott. A figurák mentalitását akarta megragadni, és kerülte a külsőségek túlzott hangsúlyozását. A spontaneitás híve volt, nem tanulta meg előre a szövegét, nem gyakorolta be a gesztusokat sem, hanem a szituációra bízta magát. A magánéletben jó szakács hírében állt. Állítása szerint a főzés és a filmezés rokon tevékenységek: mindkettő egy alkotási folyamat, melynek végeredményével a közönségnek akarunk örömet szerezni. A művész közismert nőfaló volt, bár kétszer is megnősült. Első nejével, Margrete Robsahm norvég színésznővel csupán néhány hónapig élt együtt, de az olasz törvények miatt csak évekkel később tudott elválni tőle. Második neje a szintén színésznő Franca Bettoia volt, aki elnézte párja hűtlenségeit, és Ugo haláláig vele maradt. Tognazzinak a feleségeitől és a szeretőitől összesen négy gyermeke született. Közülük a leghíresebb a filmrendező Ricky, aki gyerekszínészként többször is filmezett az apjával.

A KITARTOTT

A cselekmény

Stefano Garbelli szerény római kispolgár, aki tisztességesen végzi a munkáját. Egy nyári este épp a kutyáját sétáltatja, amikor egy prostituált, Daniela a védelmét kéri zaklató kolléganőivel szemben. Persze a lány nem árulja el az új lovagjának, hogy a világ legősibb mesterségét űzi, hanem azt hazudja, hogy éjszakás ápolónőként dolgozik egy klinikán. Összebarátkoznak, miközben Stefanónak sejtelme sincs arról, hogy a környék stricijei a riválisuknak tartják őt, sőt később rátámadnak, hogy megleckéztessék. Az egész bagázs a rendőrségre kerül, és a rendőrök is azt hiszik, hogy csak egy stricik közötti leszámolásról van szó. Anélkül hogy tudna róla, Garbellit megfigyelés alá vonják: a rendőrök nyomon követik, amint néhány kollégájával bemegy egy kétes hírű házba. A megfigyelőknek fogalmuk sincs arról, hogy a társaság valójában egy szakszervezeti gyűlésre ment. Az ügy rendőrbiztosa elmegy Garbelli főnökéhez, Losi grófhoz, hogy megossza vele a megfigyelés tapasztalatait. A félreértésbe valahogy belekeveredik Losi titkárnője, Carla is, aki eddig kitartóan visszautasította a gróf közeledését. A gyanútlan Stefano beleegyezik abba, hogy találkozót szervezzen a főnöke és Carla között, ahol minden tisztázódik. Happy end még sincs, mert Garbellit kirúgják. Nem kerül azonban utcára, mert Amalia, a gazdag özvegy, aki már régóta szemet vetett rá, teljesen behálózza. Házasságot kötnek, és a férj ezentúl kénytelen felesége parancsára annak szupermarketjében dolgozni…

Forgatási érdekességek

Tognazzi rendezői debütálásának hátterében az állt, hogy mint színész elégedetlen volt a helyzetével. Erről így beszélt: „Sajnos a színésznek csak engedelmeskednie kell. Sok éven át szenvedtem. Igaz, hogy megpróbáltam lázadni, azt csinálni, amit akartam, de végül mindig a rendezőnek volt igaza, aki a saját elképzelései szerint helyezett el a filmben, sőt akár ki is vágott belőle. Ebből elég. Most mindent úgy csinálhatok, ahogy akarok, mert mindenért én felelek.” A forgatókönyvet szakmabeli barátaival közösen írta. Egyikük az ismert rendező, Luciano Salce volt, akinek A szövetséges (1961) című filmjével Tognazzi ugyanabban az évben ért el átütő sikert. Az írók keserű, ugyanakkor szellemes képet akartak festeni a kispolgári létről, és persze fontos volt az is, hogy a főszerep megfelelő színészi feladatot jelentsen Tognazzi számára. A humoros megközelítés már az egyik korai jelenetben tetten érhető: Garbellit a munkahelyén mindenki nagy tisztelettel köszönti, mígnem meglátjuk, hogy a szívélyes üdvözlések valójában nem neki szólnak, hanem a mögötte haladó felettesének. Egyesek úgy vélik, hogy az általa játszott figura egyfajta előképe a következő évtized olasz filmjeiben gyakrabban felbukkanó kishivatalnok típusának, amelyet legsikeresebben a Fantozzi-sorozat ábrázolt. (Talán nem véletlen, hogy annak első két részét épp Salce rendezte.)

A filmet Rómában és Ronciglionéban forgatták. (Ronciglione egy néhány ezer fő által lakott település Viterbo megyében.) A római helyszínek közé tartozott a Piazza Mincio (itt volt Stefano lakása), a Via Chinotto 1. szám (a klinika épülete, amelyet Daniela a munkahelyének mond) és az 1960-as római olimpia alkalmából épült olimpiai faluban a Via Germania (a szupermarket). A Piazza del Fante egyik sarkán volt Daniela placca. Egyes jeleneteket a szintén római Titanus filmgyártó cég stúdióiban vettek fel. Ronciglionéban, a Piazza Vittorio Emanuelén található a Palazzo della Regina (Daniela otthona), míg a Piazza Principe di Napoli volt a helyszíne a Stefano elleni támadásnak, amikor a stricik a szökőkútba lökik. A kitartott mérsékelt fogadtatásban részesült: nem bukott meg, de nem is aratott kiemelkedő sikert. A kritikusok sem tartották átütő rendezői debütálásnak, ugyanakkor elismerték, hogy Tognazzi alkotása többet próbál nyújtani, mint a korszak hasonló filmjei, és a színész teret enged a mellékszereplőknek is, különösen a tehetséges Ilaria Occhininek. Érdekességként említsük meg, hogy Carlát Tognazzi első felesége, a norvég Margrete Robsahm alakította.

A kitartott (Il mantenuto, 1961) – olasz vígjáték. Írta: Giulio Scarnicci és Renzo Tarabusi. Konzultánsok: Luciano Salce, Castellano és Pipolo, Ugo Tognazzi. Operatőr: Marco Scarpelli. Díszlet: Giancarlo Bartolini Salimbeni. Jelmez: Giuliano Papi. Zene: Armando Trovajoli. Vágó: Franco Fraticelli. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Stefano Garbelli), Ilaria Occhini (Daniela Ferrari), Margrete Robsahm (Carla Fortini), Mario Carotenuto (Gaetano Losi gróf), Pinuccia Nava (Rina), Franco Giacobini (rendőrbiztos), Gianni Musy (Nando Marcellini), Olimpia Cavalli (Claretta), Marisa Merlini (Amalia).

AZ ORRFÜTTY

A cselekmény

Giuseppe Inzerna sikeres üzletember, sínen van a szakmai és a családi élete. Egyetlen gond zavarja meg ezt a szinte idilli tökéletességet: időnként sípol az orra, ami a fontos megbeszéléseken különösen kínos. Emiatt befekszik egy luxusklinikára, ahol gondos és figyelmes ellátás mellett ki is gyógyítják ebből a problémájából. Igen ám, de diagnosztizálnak helyette valami mást, ami miatt maradni kényszerül. Felkerül azonban az első emeletre, és megismétlődik ugyanaz: az új betegségéből kigyógyítják, ugyanakkor megint találnak helyette egy újabbat. A laikus Inzernának igazából fogalma sincs arról, hogy ezek a diagnózisok valósak-e, vagy sem, csak azt tapasztalja, hogy mindig egy emelettel feljebb kell költöznie, mígnem kiköt a legfelsőn, a hetediken. A közbülső állomásokon minden egyre szegényesebb, a személyzet is egyre ridegebb. Giuseppéből fokozatosan elillan az energia és az életkedv, családja is egyre közömbösebb iránta…

Forgatási érdekességek

Tognazzi – saját bevallása szerint – három évig készült a második rendezésére. Ezúttal egy irodalmi mű volt a kiindulópont, Dino Buzzati Sette piani (Hét emelet) című novellája, amely a szerző I sette messaggeri (A hét hírnök) című kötetében jelent meg először. (A novella színpadi változatát 1953-ban mutatták be a milánói Piccolo Teatróban, később magyar színpadokon is előadták.) Tognazzi szerint a fogyasztói társadalom egyik velejárója az ún. betegségipar, amely értelemszerűen az egészségügyben nyilvánul meg a leginkább, ahol a beteg állapot fenntartása hovatovább fontosabb cél, mint az egyén testi és szellemi egészségének megőrzése és helyreállítása. A forgatókönyv megírásában ismét részt vett Giulio Scarnicci és Renzo Tarabusi, akik mellé betársult Rafael Azcona spanyol forgatókönyvíró, a különc olasz rendező, Marco Ferreri állandó munkatársa. Az orrfütty előtt Tognazzi már szerepelt Ferreri néhány filmjében, és most ő hívta meg a saját filmjébe a rendezőt egy kisebb színészi feladatra. (Színészként együtt játszottak Pasolini Disznóól című alkotásában is.) Persze Ugo is közreműködött a szkript megírásában, akárcsak Alfredo Pigna, a film főcíméről azonban éppen csak Buzzati neve maradt le. Tognazzi ezúttal is igyekezett figyelni arra, hogy ne csupán az ő szerepe legyen érdekes, hanem a partnerei is lehetőséget kapjanak tehetségük megcsillogtatására. Különösen nagy reményeket fűzött a dr. Immer Mehrt (német beszélő név, jelentése: Mindig Többet) alakító amerikai Tina Louise-hoz, aki nem is okozott neki csalódást. Giovanna szerepét második feleségére, Franca Bettoiára osztotta, akit az olasz válási törvények miatt csak 1972-ben tudott elvenni. Inzerna úr apját Ugo igazi édesapja, Gildo Tognazzi alakította.

A film legnagyobb részét Rómában forgatták. A Viale Iran 20. szám alatt van az a ház, amely az Inzerna család otthonául szolgált. A klinikát, ahol a családfőt kezelik, több épület részleteiből alkották meg. A külsőkhöz a Villa Miani épületét filmezték. A Via Gerolamo Frescobaldi 5. alatt található a Parco dei Principi Grand Hotel & SPA, amelyet szintén a külsőkhöz használtak, a klinika bejáratához viszont már a pesciai Villa Garzoni bejáratát vették igénybe. A belsőket a szintén római Villa Parisiben (Viale Catone) vették fel. Inzerna úr papírgyára Verzuolóban (Cuneo megye) a Cartiere Burgo épülete volt. Az orrfütty a Saint Vincent-i filmfesztiválon került először a közönség elé, ahol Tognazzi elnyerte a legjobb férfi alakítás díját. A színész-rendező az 1967-es cannes-i filmfesztiválon is szerette volna bemutatni az opuszt a szélesebb nemzetközi közönség számára, ám a szervezők állítólag elutasították. Ekkor a nyugat-berlini fesztivált választotta, ahol Az orrfüttyöt ugyan beválasztották a versenyprogramba, de nem kapott semmilyen díjat, és a kritikái sem voltak különösebben lelkesek. A színész Tognazzit általában dicsérték, ellenben a rendező Tognazzival szemben több szakmai kifogás is felmerült, főleg a tempó- és az arányérzék vonatkozásában. Ugo nem értett egyet a kritikusokkal: állítása szerint többször is megnézte saját alkotását, és nem talált benne semmilyen szakmai hibát. 1972-es visszaemlékezésében csupán annyit ismert el, hogy jóval társadalomkritikusabb filmet szeretett volna készíteni, különböző okokból azonban csak egy bizonyos pontig tudott elmenni a bírálatban. Ugyanakkor továbbra is azon a véleményen volt, hogy a filmrendezéssel is megpróbálkozó színész kollégái közül egyértelműen az ő filmje a legjobb. Az orrfüttyöt nem mutatták be a magyar mozik. Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Magyar Televízió viszont 1979-ben sorozatot készített néhány Buzzati-novella alapján. Az egyik epizód a Hét emelet volt, a főszerepet Mensáros László alakította. (A figura neve a novellában és a tévéfilmben: Giuseppe Corte.)

Az orrfütty / A sípoló orr (Il fischio al naso, 1967) – olasz vígjáték. Dino Buzzati Sette piani című novellája alapján a forgatókönyvet írta: Rafael Azcona, Giulio Scarnicci, Renzo Tarabusi, Alfredo Pigna és Ugo Tognazzi. Operatőr: Enzo Serafin. Díszlet: Giancarlo Bartolini Salimbeni, Rosa Cristina és Franco D'Andria. Jelmez: Emilio Pucci. Zene: Teo Usuelli. Vágó: Eraldo Da Roma. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Giuseppe Inzerna), Tina Louise (dr. Immer Mehr), Olga Villi (Anita), Alicia Brandet (Gloria Inzerna), Franca Bettoia (Giovanna), Gildo Tognazzi (Gerolamo Inzerna), Gigi Ballista (dr. Claretta), Marco Ferreri (dr. Salamoia).

IGEN, URAM!

A cselekmény

Oscar Pettini az „Ügyvéd” néven ismert üzletember sofőrjeként keresi a kenyerét. Amikor a főnöke felelőtlen viselkedésével tizenöt ember halálát okozza egy autóbalesetben, Pettini magára vállalja a felelősséget, noha teljesen ártatlan a tragédiában. Az „Ügyvéd”-nek köszönhetően különleges kedvezményekben részesülve töltheti le hároméves büntetését. Amint kiszabadul, máris egy templomba viszik, hogy feleségül vegye a szépséges Mariát, aki valójában az „Ügyvéd” szeretője. A főnök természetesen szigorúan megtiltja Oscarnak, hogy hozzáérjen a lányhoz. A külsőségeket tekintve a sofőr luxuskörülmények között él, csak éppen saját pénze nincs mindehhez, és felesége is csupán mutatós dekoráció mellette, mert a nő bájait nem ő élvezheti. Közben a háta mögött az „Ügyvéd” mindenféle gyanús ügyleteket bonyolít, méghozzá úgy, hogy minden tényleges felelősség Pettinié legyen. Amikor Oscar rájön arra, hogy már megint baleknak nézték, öngyilkosságot kísérel meg, aztán menthetetlenül újra visszakerül a börtönbe. „Jóságos” főnöke most is figyel rá, és telefonon értesíti arról is, hogy hamarosan „apa” lesz. Pettini gratulál a nejének, és magában abban reménykedik, hogy egyszer majd az ő élete is úgy alakul, hogy fel tud fogadni egy hozzá hasonló hűséges sofőrt, aki minden balhét elvisz.

Forgatási érdekességek

Az Igen, uram! egyik forgatókönyvírója Tonino Guerra, aki olyan klasszikus Antonioni-filmek szerzőjeként írta be magát a filmtörténetbe, mint A kaland (1960), Az éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962), a Vörös sivatag (1964), a Nagyítás (1966) és a Zabriskie Point (1970), de Fellinivel való együttműködése is remekművet eredményezett: Amarcord (1973). Az „Ügyvéd” szerepét a sokat foglalkoztatott és sokoldalú epizodista, Gastone Moschin formálta meg, aki kiemelkedő alakítást nyújtott A megalkuvó (1970) című Bertolucci-filmben, amelyről hamarosan külön posztban emlékezem meg. Mariát, az alibifeleséget Maria Grazia Buccella domborítja, kinek csupasz bájait a cikk végén szemléltetem majd. A szereposztásból ne hagyjuk ki Franco Fabrizit sem, aki Fellini A bikaborjak (1953) című filmjének főszerepét játszotta, és jelen film után újra Tognazzival dolgozott a Satyricon Polidoro-féle változatában, majd az FBI című tévésorozatban. Az Igen, uram! jeleneteinek többségét Rómában, Civitavecchiában, Milánóban, Sperlongában és Gaetában vették fel. A római Hotel Hilton Rome Cavalieri (Via Alberto Cadlolo 101.) egy New York-i szálloda hallját helyettesíti, a Grattacielo Italia (Piazza Guglielmo Marconi) volt az „Ügyvéd” úr főhadiszállása, egyben Oscar munkahelye is, míg a belsőket az ENAV vállalat székhelyén (Via Salaria 716.) forgatták. A civitavecchiai kikötőben került sor a filmbeli hajó katasztrofális vízre bocsátására. A főhős először a milánói San Vittore börtönben raboskodik, míg az egykori piactér (Piazzale Giulio Cesare) egy átadási ünnepség helyszínéül szolgált. A Sant'Erasmo téren található az a ház, amelyet az „Ügyvéd” ajándékoz Oscarnak. A gaetai Castello Angioino-Aragonese épületét a főhős második börtöneként láthatjuk.

Igen, uram! (Sissignore, 1968) – olasz vígjáték. Írta: Tonino Guerra, Franco Indovina, Luigi Malerba és Ugo Tognazzi. Operatőr: Giuseppe Ruzzolini. Díszlet: Luciano Ricceri. Jelmez: Ezio Altieri. Zene: Berto-Pisano. Vágó: Marcello Malvestito. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Oscar Pettini), Maria Grazia Buccella (Maria Tommasi), Gastone Moschin („Ügyvéd”), Franco Fabrizi (sofőr), Ferruccio De Ceresa (Calandra), Franco Giacobini (Facchetti).

FBI – FRANCESCO BERTOLAZZI NYOMOZÓ

A cselekmény

Francesco Bertolazzi magánnyomozó a reklám kedvéért használja nevének és hivatásának rövidítését, az FBI-t, amely az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda közismert neve. A hatrészes sorozat egyes epizódjai szinte lajstromszerűen sorakoztatják fel Róma bűneit és erényeit, de módunk van megismerkedni a vidék életével és az ottani lakosoknak a nagyvárosokhoz fűződő viszonyával is. Maguk a bűnügyek nem különösebben nagy horderejűek, csupán ürügyet jelentenek arra, hogy bepillantsunk a dekadens arisztokrácia, a fővárosban élő amerikaiak vagy éppen a spekulánsok és szerencsejátékosok világába. Az epizódok: Elment az esküvő napján; Odüsszeusz visszatérése, Fegyveres rablás; Amerikai éjszaka; Összezárt ajkak; Bedobni a törölközőt.

Forgatási érdekességek

Az egyik forgatókönyvíró, Furio Scarpelli szerint Tognazzi személyisége, tehetsége, elkötelezettsége nagyon sokat adott ehhez a sorozathoz. Ugo soha nem rendezett csak azért, mert épp lehetősége volt rá. Mint színész természetesen fontos volt számára, hogy megfelelő szerepe legyen az adott műben, miközben nagy gondot fordított arra is, hogy valamennyi szereplő karakterisztikus legyen, vagyis a partnereinek is legyen mit eljátszaniuk. Tőlük is igazi színjátszást várt el, nem pedig valamiféle karikatúraszerű jellemábrázolást, amely a külsőségek túlhangsúlyozásán alapul. A közös forgatókönyvírás – amelyben Scarpelli elválaszthatatlan társa, Age (Agenore Incrocci) is részt vett – kreatív munkával, ugyanakkor rendkívül szórakoztatóan telt. Ugo számára nem volt idegen a televízió világa, hiszen mint fenti életrajzában olvasható, karrierje a tévénél indult. Hogy tehetségét ezúttal nyomozóként csillogtatja meg, abban szerepe lehet annak is, hogy az előző évben jól futott a mozikban a Kisvárosi felügyelő (1969) című filmje, és annak is, hogy a detektívfilmek és a bűnügyi tévésorozatok akkoriban világszerte sikeresek voltak. A hatrészes sorozat első két része színesben készült, az utolsó négy viszont fekete-fehér. Nincs információm arról, hogy ennek anyagi vagy művészi okai voltak-e. Az első epizód 1970. április 19-én került adásba a Rai második csatornáján. Az az időszak az olasz közszolgálati televízió aranykora volt, több színvonalas közéleti és szórakoztató műsor futott párhuzamosan. Tognazzi szériája, ha meg nem is bukott, a szokásos fogadtatásban részesült: dicséretek a színésznek, bírálatok a rendezőnek.

FBI – Francesco Bertolazzi nyomozó (FBI – Francesco Bertolazzi investigatore, 1970) – olasz tévésorozat. Írta: Age és Scarpelli. Operatőr: Sergio D'Offizi. Díszlet: Giancarlo Bartolini Salimbeni. Jelmez: Anna Boldi. Zene: Manuel De Sica. Vágó: Germana Lanni. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Francesco Bertolazzi), Margot Trooger (Ines Bertolazzi), Benjamin Lev (Daniele Bertolazzi), Umberto Spadaro (Domenico), Claudia Butenuth (Claretta Bertolazzi), Enzo Cannavale (Clementi felügyelő), Jessica Dublin (Norma Blake), Nora Ricci (Ippolita Scossacavalli della Pilotta hercegnő), Stefano Satta Flores (Vincenzo), Franco Fabrizi (Riccardo), Piero Morgia (Peppino).

ROSSZ GONDOLATOK

A cselekmény

Mario Marani, a köztiszteletben álló ügyvéd nem tud elutazni, mert járatát a köd miatt törölték. Hazatér, és feleségét, a szépséges és érzéki Francescát félálomban találja. Az ügyvéd úr megkönnyebbül, hiszen a nejét illetően folyamatosan rossz gondolatai támadnak: amint megjelenik a környezetükben egy-egy jó külsejű férfi, Mario lelki szemeivel máris intim helyzetben látja őket. Mostani megkönnyebbülése nem tart sokáig, mert észreveszi, hogy a fegyverszekrényben egy férfi rejtőzik, aki – Mario meggyőződése szerint – nem lehet más, csakis Francesca szeretője. Bezárja őt, és másnap reggel a feleségével vadászkirándulásra indul, leginkább azért, hogy a végére járjon annak, vajon az asszony tényleg felszarvazza-e. Akármelyik barátjával találkozik, akármilyen régi emléket idéz fel, minden Francesca hűtlenségét látszik igazolni. Miután hazatérnek, és kiengedik a szekrényből a férfit, kiderül, hogy az illető nem más, mint a házfelügyelő fia, aki el akarta volna lopni tőlük az egyik fegyvert. Mivel az időjárás rendbe jött, Mario elindul a köd miatt elhalasztott üzleti útra. Vele tart a szeretője is, miközben az ügyvédet újra megkísértik a rossz gondolatok, és továbbra is azon jár az agya, hogy vajon a felesége valóban hűséges-e hozzá.

Forgatási érdekességek

A Rossz gondolatok alapjául szolgáló történet Antonio Leonviola (1913–1995) forgatókönyvírótól és rendezőtől származik. Szkriptíróként ez volt Leonviola utolsó munkája, a rendezéssel már 1968-ban felhagyott. A párbeszédek kidolgozását Giuseppe Viola és Enzo Jannacci végezte, akik gyerekkoruk óta jó barátok voltak, és mindketten dolgoztak már Tognazzival. Jannacci volt a főszereplője Az audiencia (1971) című Marco Ferreri-filmnek, amelyben Ugo is szerepelt, és Enzo énekelte Tognazzi sikeres tragikomédiája, az Olcsó regény (1974, Mario Monicelli) betétdalát is. Viola szintén dolgozott ebben a filmben, a párbeszédekbe segített be. Ami azt illeti, az Olcsó regény és a Rossz gondolatok alapötlete lényegében ugyanaz: a Tognazzi játszotta férj féltékeny lesz gyönyörű feleségére (amott Ornella Muti, emitt Edwige Fenech alakítja), és tudni akarja, hogy vajon gyanújának van-e alapja. Edwige Fenech a hetvenes évek egyik legnépszerűbb olasz sztárja volt, akit főleg erotikus vígjátékokban és giallókban láthatott a közönség. Tipikus szerepléseinek egyike a Vetkőzz meztelenre a gyilkosnak (1975) című krimi, melyben készségesen eleget tesz a címbeli felszólításnak. (Forgatott egyébként Tordai Terivel is a magyar színésznő pikáns nyugati filmsorozata, a Susanne két részében.) Ami az erotikát illeti, sokan esküsznek arra, hogy a Rossz gondolatok a művésznő legmerészebb szereplése. Rossz nyelvek szerint Ugo is csak azért forgatta ezt a filmjét, hogy legyen ürügye minél gyakrabban meztelenre vetkőztetni dekoratív partnernőjét. Az egyik fantáziajelenetben például a művésznőt ruhátlanul látjuk végigvonulni egy uszodában, ahol bájai szemmel látható reakciókat váltanak ki a közelében időző, szintén ruhátlan daliákból. A forró erotika ellenére számos kritikus dicsérte Edwige színészi játékát is, sőt azt is kijelentették, hogy addigi pályafutásának színészi szempontból ez a legjelentősebb szerepe.

Edwige mellett más hírességeket is találunk a szereposztásban. A főszereplő fivérét az ismert olasz karakterszínész, az idén 85 éves Paolo Bonacelli játszotta, aki a hetvenes évek három hírhedt botrányfilmjében is fontos szerepeket alakított: Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975, Pier Paolo Pasolini), Éjféli expressz (1978, Alan Parker), Caligula (1979, Tinto Brass). 1974-ben Balázsovits Lajos partnere volt Liliana Cavani Milarepa című alkotásában. A Jean-Luc-öt megszemélyesítő francia Luc Merenda a hetvenes évek ma már legendás olasz zsarufilmjeinek egyik legnépszerűbb sztárja volt. Merenda szívesen dolgozott Tognazzival, aki szerinte nem szállt el önnön nagyságától, és megmaradt kedves, rokonszenves embernek, ellentétben az amerikai Steve McQueennel, akit arrogánsnak és nagyképűnek talált. Orazio Orlando az olasz filmművészet sokoldalú karakterszínészeként szerzett nevet magának; a legkülönbözőbb műfajú filmekben szerepelt. Egyik rendezője, Francesco Barilli szerint Oraziónak hihetetlenül nagy farka volt (közös filmjük forgatásán volt alkalma erről meggyőződnie), mindazonáltal indiszkrét módon azt is elárulta róla, hogy a színész a magánéletben az azonos neműekhez vonzódott. Orlandónak színészhez méltó halála volt: egy színházi előadás közben szívrohamban vesztette életét. A gyönyörű Mara Venier a kilencvenes években a televízióban futott be fényes karriert különféle látványos show-műsorok – például a közkedvelt Domenica in – háziasszonyaként. És még egy szépséget is láthatunk a filmben, a német topmodell Veruschkát (Vera Gottliebe Anna von Lehndorff-Steinort), aki Michelangelo Antonioni Nagyítás (1966) című klasszikusának epizódszerepével írta be magát a filmtörténetbe. A szereposztásból emeljük ki még a negyvenes-ötvenes évek egyik olasz kedvencét, Massimo Seratót, akinek futó viszonya volt a nagy drámai színésznővel, Anna Magnanival: közös fiuk, Luca gyermekbénulás következtében szinte egész életére tolókocsiba kényszerült. Érdekes figura a román Mircha Craven is, aki feltűnően hasonlított Clark Gable-re, sőt azt állította, hogy valójában az amerikai filmcsillag az apja. Néhány kevésbé jelentős film után a nyolcvanas években Mircha teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől.

Említettem már, hogy az alaphelyzet az Olcsó regényre emlékeztet, de a film megidéz más mozisikereket is. A repülőgépen ülve Francesca például megemlíti az erotikus filmklasszikust, az Emmanuelle-t (1974), amelynek egyik korai jelenetében a hősnő – szintén egy repülőn ülve – alkalmi szexuális kalandba keveredik. Az egyik fantáziajelenetben Borderò és Francesca szerelmi együttlétét látjuk, ami előtt a pár a férfi párzó lovait figyeli. Ez teljesen egyértelmű utalás Walerian Borowczyk épp akkoriban nagy port kavart erotikus botrányfilmjére, A bestiára (1975), amelyben szintén látható egy hasonló képsor. A Rossz gondolatok forgatása a következő fontosabb helyszíneken zajlott: Milánó, Orio Litta, Senna Lodigiana, Torino, Róma, Aosta és Pinzolo (Trento megye). Borderò és Francesca a milánói San Siro lóversenypályán találkoznak először. Orio Littában (Lodi megye) található Carlo Bocconi villája. Senna Lodigianában találkoznak a vadászat résztvevői a közös fotó elkészítése érdekében. A Maraini házaspár a vadászat hétvégéjén a torinói Hotel Principi di Piemontében lakik (Via Gobetti 15.), és a Ristorante del Cambióban vacsorázik (Piazza Carignano 2.). Torinóban van az a butik is, ahol Francescát látjuk vásárolni. A feleségét követő ideges főhős a Via Eusebio Bava 3. számú ház előtt teszi le a kocsiját. A Lungo Po Luigi Cadornánál van az a közlekedési lámpa, ahol Mario összekoccan két másik autóval, mielőtt átcsúszna a piros lámpán. A római Via Cesare Beccarián játszódik az a jelenet, amikor a főhős egy taxiban utazik. A Palazzo della Confindustrián (Viale Dell'astronomia 30.) volt a Confindustria főhadiszállása, ahol Mario mindenféle homályos üzleteket köt. Aostában van az Ex Eurotel (Via Piolet 14, Breuil Cervinia), az a hegyi szálloda, ahol a házaspár megszáll. A pinzolói Residenza Catturani hegyi hotel (via Pian dei Frari 1, Campo Carlo Magno) az a helyszín, ahol Francesco és Lorenzo megismerkednek.

Rossz gondolatok (Cattivi pensieri, 1976) – olasz erotikus vígjáték. Antonio Leonviola történetéből a forgatókönyvet írta: Antonio Leonviola és Ugo Tognazzi. Párbeszédek: Giuseppe Viola és Enzo Jannacci. Operatőr: Alfio Contini. Díszlet: Giovanni Natalucci és Luigi Urbani. Jelmez: Luca Sabatelli. Zene: Armando Trovajoli. Vágó: Nino Baragli. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Mario Marani), Edwige Fenech (Francesca Marani), Paolo Bonacelli (Antonio Marani), Orazio Orlando (Borderò), Luc Merenda (Jean-Luc Retrosi), Veruschka (Mario szeretője), Massimo Serato (Carlo Bocconi), Piero Mazzarella (portás), Yanti Somer (Paola), Mara Venier (Signora Bocconi), Laura Bonaparte (Jean-Luc szeretője), Mircha Carven (Lorenzo Macchi), Pietro Brambilla (Duccio).

AZ ÉJSZAKAI UTAZÓK

A cselekmény

A történet az ezredfordulón játszódik, ami a forgatás idején még a közeli jövő volt. A társadalom a túlnépesedés problémájával küzd. Ezt egy friss törvény azzal próbája megoldani, hogy elrendeli: minden ötven év feletti állampolgárnak a Közegészségügyi Hadsereg felügyelete mellett egy vidéki üdülőhelyre kell költöznie, meghatározott idejű „vakáció”-ra. A történet házaspár főszereplője, az életvidám Orso és Nicky is eléri ezt a kort, így kénytelenek alávetni magukat a törvénynek, melyet mellesleg ideiglenes kísérőül melléjük adott gyermekeik kifejezetten helyeselnek. Az üdülőhely valójában egy láger, ahol hetente furcsa játék zajlik, melyen kötelező a részvétel. A győzteseket hajókirándulásra viszik, ahonnan eddig még senki nem tért vissza. A házaspár felfedezi, hogy merészebb sorstársaik szökést terveznek, és a fiatal őrök között akadnak olyanok, akik ebben segítenének is. Vajon van kiút a luxusbörtönből, vagy el kell fogadniuk az elkerülhetetlen halált?

Forgatási érdekességek

Az éjszakai utazók Umberto Simonetta 1976-ban publikált azonos című regényéből készült, amely magyar nyelven 1984-ben jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat részeként. Mindenkit meglepett, hogy a saját rendezéseiben inkább a könnyedebb hangvételű témákat favorizáló Tognazzi ezúttal egy komorabb hangvételű alkotást készített. Erről így nyilatkozott: „Olvastam Umberto Simonetta regényét, megtetszett és elhatároztam, hogy csinálok belőle egy filmet. A történetnek megvan a maga belső jelentése. Egészen a végéig keserű, feszült. Nem szerettünk volna mindenáron tragikus filmet forgatni. Természetes, hogy mégis nagyon sok utalást helyeztünk el benne a mai világra vagy a jövőre, amelynek bekövetkezése félelemmel tölt el.” A forgatókönyvet Sandro Parenzo társaságában írta, aki morbid humoráról volt nevezetes. Egyik híres poénjához maga Tognazzi is asszisztált. Az Il Male című szatirikus magazin munkatársaként Parenzo 1979-ben – Az éjszakai utazók évében! – kitalálta, hogy hírt ad a rettegett terrorszervezet, az Aldo Moro volt olasz miniszterelnök meggyilkolásáért is felelős Vörös Brigádok vezérének letartóztatásáról: az illető nem más, mint Ugo Tognazzi! A művész hajlandó volt egy olyan fotó készítésére, amely őt ábrázolta bilincsben, a Biztonsági Szolgálat embereinek öltöztetett statiszták gyűrűjében. Hogy a hír hitelesnek hasson, Parenzo meghamisította olyan nevezetes olasz lapok címoldalát, mint a Paese Sera, a La Stampa és az Il Giorno.

Figyelemre méltó a film szereposztása is. Tognazzi feleségét a népszerű olasz énekesnő, Ornella Vanoni alakította, aki a hatvanas években több filmszerepet is eljátszott. Az éjszakai utazók előtt tíz évig nem filmezett, és utána majdnem harminc év múlva, 2008-ban mondott csak újra igent egy filmes felkérésre. A forgatás idején 45 éves művésznő egyébként frontális meztelenséget is bevállalt a Tognazzi-filmben. A meztelenkedés vezérmotívum volt az Ortensiát alakító francia színésznő, Corinne Cléry karrierjének kezdeti éveiben. A hírhedt erotikus regény, az O története világsikerű filmváltozatában (1975, Just Jaeckin) alig volt olyan jelenete, amelyben ruhát viselt. Bond-lányként is láthattuk (Holdkelte, 1979, Lewis Gilbert), karrierje elsődleges terepe azonban Olaszország volt, ahol a másodvonal jeles rendezői (Sergio Corbucci, Salvatore Samperi, Pasquale Festa Campanile, Carlo Vanzina, Carlo Lizzani, Giorgio Capitani, Lucio Fulci és mások) kézről kézre adták. Egy kisebb szerepet az olasz spagettiwesternek emblematikus rossz fiúja, William Berger alakít, akivel Tognazzi a Hárem (1967, Marco Ferreri) című filmben már játszott. Ugo filmbeli fiát Pietro Brambilla formálja meg, aki a valóságban Tognazzi unokaöccse. (Szerepelt a Rossz gondolatokban is, ő volt a pórul járt fegyvertolvaj.) A művész igazi, elsőszülött gyermeke, Ricky ezúttal a kertészt alakítja, a kamerákon kívül pedig rendezőasszisztensi feladatokat látott el. Az epizodisták közül ne maradjon említetlenül a szexi Carmen Russo, aki táncosnőként kezdte a pályát, és háromszor (1973, 1974, 1976) is indult a Miss Italia szépségversenyen. Mellben igen erős versenyző volt – lásd a lenti galériát –, ennek ellenére egyszer sem sikerült győznie.

Az éjszakai utazók nagyobb részét Spanyolországban, a Kanári-szigeteken forgatták. Lanzarote szigetén található az ún. 27-es falu – a hely, ahová az öregedő embereket „nyaralni” viszik –, amely a valóságban a közkedvelt Club La Santa, amelyhez egy strand is tartozik. Harminc évvel a forgatás után szinte minden ugyanúgy nézett ki, mint egykoron, csak kisebb felújítások történtek. Mirador del Solnál áll az a vasszobor (César Manrique alkotása), ahol hőseink – útban a 27-es falu felé – megállnak egy bárban, amely valójában egy múzeum, és az ottani kilátóhoz vezet. Az olaszországi Milánóban, a Strada di Spinán átívelő hídnál játszódott az a jelenet, ahol a főhősnő eldobja az újságot, ám egy rendőr észreveszi, ezért a nő inkább felveszi a szemetet. Az éjszakai utazók olaszországi premierjét Ugo barátai egy összejövetellel ünnepelték meg, amelynek volt egy másik apropója is: akkor indult ugyanis egy szakácskönyvsorozat, melynek Tognazzi volt a szerkesztője. Ahogyan az a korábbi opuszokkal is történt, a film nem aratott osztatlan sikert. A színész Tognazzit persze most is dicsérték, rendezői kvalitásait viszont változatlanul kritizálták. Ismét felmerültek a tempóval kapcsolatos problémák, és többen is kifogásolták, hogy Tognazzi megváltoztatta az eredeti regény alaphangulatát, bár az is igaz, hogy erről elismerő vélemények is napvilágot láttak. A filmet 1982. október 21-én tűzték műsorukra a magyar mozik. Alighanem soron kívüli premier lehetett, mert a havi filmbemutatókkal foglalkozó magazin, a Filmszem 1982/10. száma egyáltalán nem említette. Év végéig 622 előadást tartottak belőle, melyeket összesen 91 625-en nézték meg, ami 38,8%-os kihasználtságot jelent. A film témája egyébként napjainkban égetően aktuálissá vált, hiszen a nyugati társadalmakban kitolódott az életkor felső határa, ugyanakkor jelentősen csökkent a születések száma, vagyis egyre kevesebb aktív dolgozó teremti elő azt a pénzt, amely egyre több idős ember ellátásához kell. A mostani idősek ugyan aktív korukban befizették az öreg éveikre szánt járulékaikat, amelyeket azonban az államkassza nem félretett, hanem felhasznált.

Így látták ők

„…Ugo Tognazzi kilépve a megszokott, hagyományos-sikeres szerepkörből, most nemcsak nevettetni akar – hanem többre, tartalmasabbra vágyik. Tegyük hozzá rögtön: a tézisszerűség ellenére, bizonyos sikerrel. Amennyiben, s ahogyan a meglevő és lehetséges veszélyekre – például a túlzott urbanizációval együtt járó kiüresedett, elszegényített életformákra, s ezen belül az idősebb korosztály jogos szorongásaira, rettegéseire, félelmeire – figyelmeztet, a komédiát tragédiával elegyítő, könnyebb hangnemben. A téma – nem új. Alapelemeit (miszerint a család és a társadalom számára immár haszontalan öregeket kiteszik meghalni a hegyek közé) jól ismerjük a keleti népek mondáiból, irodalmából. Tognazzi most – Umberto Simonetta képzeletbeli utazását felhasználva – a közeljövő keretei között fogalmazza át a régi témát.”

(Gantner Ilona: „Az éjszakai utazók”. In: Népszava, 1982. október 21., 6. o.)

„Tognazzi felborítja, meghamisítja a szerepeket, a fiatalok konzervatívak, ómódi öltönyöket és kosztümöket viselnek, sótlanok, fásultak, udvariasak és rendszeretők, akárcsak egy mozgó illemtankönyv. A halálra ítélt középkorúak bezzeg tudják, hogyan kell élni, divatlapból ellesett hippis toprongyban járnak, vidámak, erőtől duzzadóak. A teljesség kedvéért ellenállás és szökési kísérletek is színezik a lágertörténetet, s a nézőnek együtt kellene zokognia Orsóval (Ugo Tognazzi) és Nickyvel (Ornella Vanoni), amikor a vak végzet lecsap; de ekkor már a jó ízlés határain bőven túl vagyunk. Az éjszakai utazók nem a jövőben játszódik, hanem Ugo Tognazzi rémálmaiban, nem egy automatizált, embertelen világról szól, hanem a rendezőről, egy középkorú férfiről, aki fél a fiataloktól, aki nem is leplezett gyűlölettel gondol az utána jövő generációra. Ez a – kicsit uszító – film sikerrel versenghet az év legrosszabb filmjének járó díjért – remélem, el is nyeri.”

(Koltai Ágnes: „Az éjszakai utazók”. In: Film, Színház, Muzsika, 1982. október 23., 11. o.)

Az éjszakai utazók (I viaggiatori della sera, 1979) – olasz–spanyol futurisztikus filmdráma. Umberto Simonetta azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Sandro Parenzo és Ugo Tognazzi. Operatőr: Ennio Guarnieri. Díszlet és jelmez: Uberto Bertacca. Zene: Xavier Batllés és Toti Soler. Vágó: Nino Baragli. Rendező: Ugo Tognazzi. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Orso Banti), Ornella Vanoni (Nicky, Orso felesége), Roberta Paladini (Anna Maria Banti), Pietro Brambilla (Francesco Banti), José Luis López Vázquez (Simoncini), Corinne Cléry (Ortensia), William Berger (Cochi Fontana), Manolo De Blas (Bertani), Deddi Savagnone (Mila Patrini), Leonardo Benvenuti (Sandro Zefferi), David Fernández Álvaro (Antonluca), Carmen Russo (lány a rádióállomáson). Magyarországi bemutató: 1982. október 21.

RENDEZŐI FILMOGRÁFIA

* 1961: A kitartott (Il mantenuto)

* 1967: Az orrfütty / A sípoló orr (Il fischio al naso)

* 1968: Igen, uram! (Sissignore)

* 1970: FBI – Francesco Bertolazzi nyomozó (FBI – Francesco Bertolazzi investigatore) (tévésorozat)

* 1976: Rossz gondolatok (Cattivi pensieri)

* 1979: Az éjszakai utazók (I viaggiatori della sera)

RÁADÁS

Ugo Tognazziról köztudott volt, hogy a főzés mellett volt egy másik nagy szenvedélye is: úgy falta a nőket, mint a trójai faló – hogy a régi magyar slágert idézzem. Filmjeiben is szívesen szerepeltetett mutatós hölgyeket, de arra mindig figyelt, hogy ne üresfejű cicababák legyenek, hanem tehetségesek és intelligensek is. Rendezéseiből ezúttal négy hölgyre irányul a reflektorfény.

A most 81 esztendős Maria Grazia Buccella tizenegy éves (!) korában kezdett filmezni. 1959-ben ő volt Miss Olaszország. Ugyanabban az évben a Miss Universe világversenyen nem jutott be a legszebb 15 lány közé, amire kissé csípősen reagált: „Nem értek egyet a bírákkal. Hazámban a férfiak megvárnák, amíg ezek az egyébként kedves lányok meghíznának egy kicsit.” Szó volt arról, hogy ő lesz Domino a Tűzgolyó (1965) című James Bond-filmben, de a producerek végül Claudine Auger francia színésznőt választották. Buccella főként pikáns komédiákban és kosztümös filmekben játszott, melyek közül nagyon kevés jutott el a magyar mozikba. Az egyik a Brancaleone ármádiája (1966, Mario Monicelli) volt, a másik a Csak rá kell nézni! (1971, Luciano Salce), amellyel bebizonyította, hogy főszereplőként is meg tudja állni a helyét. A hetvenes évek végétől már alig filmezett.

Csak rá kell nézni!

Mosoly és dekoltázs

„Rossz kislány voltam, el kellene fenekelni...”

Edwige Fenech (Edwige Sfenek) idén karácsonykor tölti be a 74. életévét. A hetvenes évek egyik legnépszerűbb szexszimbóluma volt, évek múlva mégis azt állította, hogy egyáltalán nem akart az lenni: filmbeli imázsa egyáltalán nem harmonizált civil személyiségével, de muszáj volt pénzt keresnie, mert egyedül nevelte 1971-ben született fiát. Főleg szexi vígjátékokban és giallókban számítottak rá, amelyekben szintén le kellett vetkőznie. Az új évezredben elmondta, hogy inkább komoly drámai szerepeket szeretett volna játszani, ám nem kapott ilyesfajta felkéréseket. (Fellini eredetileg neki akarta adni Gradisca szerepét az Amarcordban, Edwige azonban nem volt hajlandó emiatt fogyókúrázni.) Nem szégyelli erotikus karrierjét, ámbár bizonyos filmeket a mai eszével már nem vállalna el, de hát ő is csak utólag okos, mint oly sok mindenki. A nyolcvanas évek elején belefáradt az egysíkú szerepekbe, és átváltott a produceri szerepkörre.

„Drága művésznő, ha megengedné, hogy lesegítsem a kabátját…”

„Leborulok a lába... nem, inkább a Vénusz-dombja elé!” (Edwige Fenech és Luc Merenda a Rossz gondolatok című filmben)

Képrejtvény:

1. Vajon mi van megírva nekem a csillagokban?

2. Ó, a fenébe, kiégett a villanykörte!

A francia Corinne Cléry (Corinne Piccolo) az O története (1975, Just Jaeckin) című erotikus filmmel futott be. A forgatás állítólag nagyon megviselte, noha a regény szado-mazo jeleneteit a film jelentősen megszelídítette. Cléry fogadkozott, hogy sosem vállal több meztelen szereplést, de nem tartotta a szavát. Színésznőként nem volt valóban átütő erejű alakítása (O szerepében sem volt igazán meggyőző), dekoratív külsejének köszönhetően azonban folyamatosan volt filmes munkája. Szerepköréből adódóan filmjeinek többsége elkerülte a magyar mozikat, amint az Buccella vagy Fenech esetében is történt. A kivételek egyike a Blöff (1976, Sergio Corbucci) című vígjáték volt Adriano Celentano főszereplésével. Micsoda véletlen, Cléry épp e cikk publikálásának napján tölti be a 72. életévét. Isten éltesse!

A nagy áttörést jelentő film a szexuális alávetettségről: O története (1975)

„Ó, csípje meg a kánya, hát nem otthon felejtettem a ruháimat?!”

A 62 esztendős Carmen Russo (Carmela Carolina Fernanda Russo) számára nem adatott meg olyan nemzetközi karrier, mint fentebb említett pályatársnőinek, Olaszországban azonban nem cseng ismeretlenként a neve. Modellként kezdte pályafutását a hetvenes évek közepén. Próbálkozott szépségversenyekkel is, többnyire eredménytelenül. Külsejéből adódóan főleg pikáns szerepeket ajánlottak neki. Még Fellini is csupán Carmen bájait akarta kamatoztatni A nők városa (1980) című alkotásában. A sztárjelölt ugyan toplessben is megmutatta magát, de még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a neve felkerüljön a stáblistára. Carmen rendszeresen fellépett mint táncosnő különféle éjszakai klubok műsoraiban. Énekesnőként is bemutatkozott, például egy teljes nagylemezt készített Donna Summer-feldolgozásokból. Szexvígjátékaival némi népszerűséget szerzett magának, amelyet ezután médiaszemélyiségként próbált kamatoztatni. A kilencvenes évek elején a Spanyol Televízióban is karriert futott be.

„Nincs egy rongyom, amit magamra vegyek...”

BEST OF FIELD64

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró

Beatrice Cenci

A negyedik férfi

Száguldás gyilkosságokkal

MÉG TÖBB UGO TOGNAZZI!

Agymosás (RoGoPaG)

A nagy zabálás

Olcsó regény

Őrült nők ketrece

TEAKBOIS ÉS TOGNAZZI

Nászéjszaka a börtönben

„Romy Schneider küldött, hogy szemen köpjem Önt!”

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Federico Fellini: A született hazudozó

Orson Welles: Egy zseni megpróbáltatásai

Patrice Chéreau: Egy polihisztor filmrendező

Liliana Cavani: Provokáció és művészet

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola

Tinto Brass: Az avantgárdtól az erotikáig

Franco Zeffirelli: Film, színház, muzsika

Dušan Makavejev: Az örök provokátor

Walerian Borowczyk: Művészet vagy luxuspornó?

Richard Lester: A Beatlestől a muskétásokig

Andrzej Żuławski: Az őrület határán

Vilgot Sjöman: A szex vajon mi?

100 éve született Pier Paolo Pasolini