MESTERDETEKTÍV

Andrew Wyke, az idős író vidéki luxusvityilójába egy napon beállít egy ismeretlen színész, Milo Tindle. A fiatalember arra kéri a milliomos tollforgatót, hogy váljon el a feleségétől, aki Milo szeretője. A férfiúi hiúságában sértett Wyke hajlandó megszabadulni a hűtlen asszonytól, de ha már így alakult, szeretne jól kijönni a dologból. Üzletet ajánl Milónak: a fiatalember törjön be hozzá, és rabolja el az asszony értékes ékszereit. A biztosító meg fogja téríteni a kárt az írónak, az eladott ékszerek árából pedig Tindle azt a fényűző életmódot biztosíthatja a nőnek, amelyet az Wyke mellett már megszokott. Mindenki jól jár, és boldogan élheti a maga világát. A pénztelen Milo elfogadja az ajánlatot, ám rövidesen kiderül, hogy többről van szó, mint egy szimpla rablásról. Mi lehet Wyke igazi célja? Bosszút állni a jóképű, nyegle fiatalemberen, aki elhódította tőle a feleségét? Vagy éppen ellenkezőleg: a vagyon, a gondtalan jólét lehetőségének ígéretével elcsábítani a nincstelen Milót, és így venni parádés elégtételt a hűtlen és hálátlan asszonyon?

Anthony Shaffer brit író (1926–2001) nem ismeretlen a filmbarátok előtt. Neki köszönhetjük néhány hangulatos Agatha Christie-adaptáció forgatókönyvét, és ő írta az utolsó igazán jelentős Hitchcock-film, a Téboly (1972) szkriptjét is. Ikertestvére, Peter Shaffer olyan színdarabok írójaként vonult be a halhatatlanságba, mint az Equus és az Amadeus: előbbit Sidney Lumet, utóbbit Milos Forman filmesítette meg. Anthony legsikeresebb színműve az 1970-es Mesterdetektív, amelyet Tony-díjjal jutalmaztak, akárcsak az ősbemutató két színészét, Anthony Quayle-t és Keith Baxtert. 1972-ben készült el a filmváltozat a rutinos hollywoodi mesterember, Joseph L. Mankiewicz (Múlt nyáron, hirtelen; Kleopátra) rendezésében. A forgatókönyvet maga Shaffer írta, a két főszerepre pedig olyan kiválóságokat sikerült megnyerni, mint Sir Laurence Olivier és Michael Caine. Az opusz kiugró szakmai és közönségsikert aratott, számos díjra jelölték (ezek némelyikét meg is kapta). Az idősebbek talán emlékeznek rá, hogy 1974-ben a magyar mozik is bemutatták. A kedvező fogadtatás után nem volt kétséges, hogy csupán idő kérdése, mikor lesz belőle remake. Az idő 2007-ben jött el.

Az új verzió elkészítéséhez szintén nagy nevek álltak csatasorba. Shaffer sajnos nem érte meg a remake-et, amelynek forgatókönyvét nem kisebb világnagyság jegyzi, mint Harold Pinter (1930–2008). A rendezői székbe az 1980-as években befutott – egyesek által „az új Laurence Olivier”-nek kikiáltott – Kenneth Branagh ült, a két főszerepet pedig Michael Caine és Jude Law vállalta. Mivel az eredeti filmváltozat óta eltelt harmincöt év, ezért Caine természetesen már nem a fiatal csábító, hanem az idős író szerepét kapta a remake-ben. Jude Law nem csupán színészi talentumát, hanem pénzét is a vállalkozásba fektette, lévén, hogy ő az egyik producer. Ennyi méltán világhírű művész közös munkájából elvileg csakis remekmű születhetne, ám sajnos nem ez történt. A Mesterdetektív 2007-es filmváltozata tisztességesen elkészített, szórakoztató mozgókép, amelynek élvezeti értékét azonban néhány szakmai melléfogás jelentősen csökkenti. Az általam ismert külföldi kritikák megegyeznek abban, hogy Branagh verziója alatta marad az eredeti filmnek. Kézenfekvő lehetőség lenne számomra is a két adaptáció összevetése, de sajnos nem láttam Mankiewicz filmjét, így ezt a ziccert ezúttal ki kell hagynom. (Ez a kritika eredetileg 2012-ben íródott. Azóta láttam az eredeti filmet, mely mindenképpen jobb, mint a remake, bár az eltelt évtizedek nem tettek igazán jót neki.)

Az új verzió legnagyobb problémáját érzésem szerint a párbeszédek jelentik. Egy kétszereplős alkotás esetében rendkívül fontos lenne, hogy a dialógusok pergőek és életszerűek legyenek, Pinter párbeszédei viszont – legalábbis a magyar szinkron alapján – gyakran döcögősek és papírízűek. A bemutató alkalmával mindegyik érdekelt alkotó úgy nyilatkozott, hogy szó sincs remake-ről, mivel Pinter gyakorlatilag teljesen átírta Shaffer darabját, lényegében egyetlen mondatot sem tartott meg az eredeti szövegből. Állítólag nem látta az 1972-es filmet, így semmilyen viszonyítási alapja nem volt. Michael Caine kijelentette, hogy esze ágában sem lett volna szerepelni egy remake-ben, számára azonban Pinter neve garanciát jelentett arra, hogy nem egy „rókabőr”-ről van szó, hanem az eredeti alapötlet újragondolásáról. Az is elhangzott a marketingkampány során, hogy az új film megpróbálja visszatükrözni a színdarab ősbemutatója óta eltelt társadalmi és kulturális változásokat is. Mindezek igen dicséretes alkotói hozzáállásról tanúskodnak: kár, hogy nem sikerült maradéktalanul megvalósítani őket. Némi rosszindulattal azt is mondhatnám, a Mesterdetektív 2007-es változata sokkal jobb lehetett volna, ha több Shaffer, és kevesebb Pinter lenne benne.

A két főszereplő derekasan próbálkozik azzal, hogy életszerűvé tegye a mesterkélt helyzeteket és szövegeket, és ez olykor sikerül is nekik, olykor viszont nem. Oktalanság lenne azonban mindezért őket hibáztatni, mert valószínűbb, hogy Kenneth Branagh nem instruálta és irányította megfelelően a sztárjait. Michael Caine kétségtelenül előnyösebb helyzetben van. Részben azért, mert övé a hálásabb szerep, másrészt azért is, mert több évtizedes színészi rutinja átsegíti a problémásabb szituációkon. Még a nem túl hihető fordulatokat is hitelesíteni tudja: amikor például megpróbálja elcsábítani Milót, elhisszük neki, hogy ezúttal talán tényleg nem játszik, és csupán öreg napjaira szeretne maga mellé valakit, aki valószínűleg fiatalkori önmagára is emlékezteti. Haris Zambarloukos operatőr főleg akkor jó, amikor közelről mutatja Caine arcát, olykor csak a szemekre koncentrálva: ezek a premier plánok egyértelműen az opusz javára válnak. Fülöp Zsigmond szinkronhangja tökéletesen simul Caine alakításához, egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy nem az eredeti hangot hallom.

Jude Law kétségtelenül generációjának egyik legjobb színésze, akitől már számos figyelemre méltó alakítást láttunk, és remélhetően fogunk is még látni. Milo Tindle szerepét mintha egyenesen rá szabták volna, ennek ellenére alakítása sajnos megbicsaklik. A film első felében ragyogó, és mert a sztori szempontjából is van jelentősége, ezért mondjuk ki nyugodtan: fizikailag is nagyon jól néz ki. Alakítása sajnos az egyik legfontosabb ponton veszíti el hitelességét: amikor újra megjelenik mint mesterdetektív. Egész megjelenése, mozgása, hanghordozása ugyanis hihetetlenül mesterkélt, és egyáltalán nem kell kekec nézőnek lenni ahhoz, hogy gyanú ébredjen bennünk: 1. vagy egy rossz színészi alakítást látunk, 2. vagy valaki nagyon erőlködve próbálja másnak álcázni magát. Innentől kezdve nem nehéz hamarabb rájönnünk a személyazonosságra, mint ahogyan Tindle leleplezné magát. A figura hiteltelenségét a szinkron is fokozza. Stohl András a hangjával oly mértékben igazodik Law alakításához, hogy amikor angol kollégája a külsőségeket illetően túlzásokba esik, Stohl is felvesz egy természetellenes hanghordozást, amelyből a néző azonnal rájön arra, hogy itt valaki szándékosan változtatja el a hangját. A leleplezést követően Law játéka (és Stohl szinkronja) helyére rázódik, de mivel ez a szerepjáték a film kulcsmotívuma lett volna, hiteltelenségével a mű egésze szenvedett komoly károkat. És ez nemcsak a színész, hanem a rendező hibája is.

Kenneth Branagh rendezése tökéletes tükre az alkotói koncepciónak. Vagyis annak, hogy a művészek pontosan tudták, mit nem akarnak (remake-et), de mintha nem döntötték volna el, hogy mi legyen helyette. Dráma? Thriller? Művészfilm? A végeredmény egy kicsit ez, egy kicsit az, egy kicsit amaz, de egyiknek sem túl meggyőző. Ami az eredeti történet modernizálását, az eltelt évtizedek kulturális és társadalmi változásainak visszatükrözését illeti, a Mesterdetektív nem lett maibb (és hihetőbb) azáltal, hogy a szereplők vulgárisabban beszélnek, Wyke háza pedig a legmodernebb stílusban lett berendezve. Feltűnően gyakran látjuk a történéseket egy belső videorendszer kameráin keresztül, és jóindulatúan azt feltételezzük, hogy ennek később lesz valami szerepe, például a kamerák megörökítenek valamit, ami majd jelentőségre tesz szert. De ilyesmire hiába várunk. Ez az egész erőltetett modernkedés a Psycho remake-jét juttatja az ember eszébe, amely film nem lett korszerűbb attól, hogy a Hitchcock-eredetitől eltérően színesben látunk mindent, és a hősnő nem 40 ezer, hanem 400 ezer dollárt emel el a történet elején. Megvallom, a Mesterdetektív esetében jómagam jobban örültem volna egy hagyományos remake-nek, elvégre semmi kivetnivaló nincs abban, hogy jól megírt szerepeket a filmvásznon is többen szeretnének eljátszani. Mindig van azonban valami ki nem mondott nagyképűség abban, amikor egy remake készítői látványosan mellőznek szinte mindent az eredeti műből: ezzel akaratlanul is azt sugallják, mintha a szereplők nevén kívül semmi használható nem lenne az eredeti opuszban, mintha abban már semmi nem működne, semmi nem hatna a mai nézőre. Pinter és Branagh attól tartottak, az új évezred nézői számára avitt és nehezen követhető lenne az eredeti Shaffer-szöveg és a történet. Ironikus, hogy amit helyette alkottak, az látszólagos modernsége ellenére sem tűnik se korszerűbbnek, se gördülékenyebbnek.

Mesterdetektív (Sleuth, 2007) – angol–amerikai thriller. Anthony Shaffer színművéből a forgatókönyvet írta: Harold Pinter. Operatőr: Haris Zambarloukos. Zene: Patrick Doyle. Díszlet: Celia Bobak. Jelmez: Alexandra Byrne. Vágó: Neil Farrell. Rendező: Kenneth Branagh. Főszereplők: Michael Caine (Andrew Wyke), Jude Law (Milo Tindle).