Mészáros Márta a magyar filmtörténet egyik legérdekesebb személyisége. Gyakran emlegetik úgy, mint az első magyar rendezőnőt, de ez a megfogalmazás nem fedi a valóságot. Valójában hárman is megelőzték: dr. Balázs Mária (Pókháló, 1936), Nagy Tiborné Riedl Klára (Isten tenyerén, 1940) és Tüdős Klára (Fény és árnyék,1943), bár ők mindhárman csak egy-egy filmet rendeztek. Az viszont kétségtelen, hogy Mészáros volt az első olyan magyar rendezőnő, aki nemzetközi hírnévre és szakmai tekintélyre tett szert. A Berlinalén Arany Medvével díjazott Örökbefogadás (1975) című alkotásával filmtörténetet írt: először fordult elő, hogy egy A-kategóriás filmfesztivál nagydíját egy női rendező kapta. Ettől kezdve mindegyik filmjét külföldön is nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták, gyakran nagyobbal, mint idehaza. Az Ők ketten (1978) volt az első olyan alkotása, amelyhez egy francia színésznőt hívott meg a főszerepre, Marina Vladyt. Ezután Anna Karina, Delphine Seyrig, Isabelle Huppert és Marie-José Nat is dolgozott vele. A filmről akkor is, azóta is sokszor leírták, hogy két különböző egyéniségű asszony barátságáról szól, a rendezőnő szerint azonban a címnek tágabb az értelmezési tartománya: „Jelentheti a filmben szereplő két házaspár bármelyikét, vagy valamelyik szülő és gyerek kapcsolatát is. Tehát minden szereplőről szól.”
(Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. Marina Vlady életrajzát a Wikipédián évekkel korábban közzétett saját szövegem felhasználásával írtam meg.)
A történet
A negyvenes éveibe lépett Mária egy női munkásszálló igazgatónője. Úgy érzi, munkája mostanság kezdi meghozni a gyümölcsét, annak ellenére, hogy egyik beosztottja, Berekné egészen más vezetői módszerek híve, például a szálláson történt kisebb lopások felderítését illetően is. Berekné nem rokonszenvezik a szállás egyik öntörvényű lakójával, Bodnár Julival sem, aki már nem először szegi meg a házirendet. A múltkor Julinál maradt éjszakára a férje, János, aki most botrányt rendezett, ráadásul a közös gyermeküket, Zsuzsit is itt hagyta a feleségénél. Máriának váratlanul meghalt az édesanyja, de az asszony a gyász ellenére is visszatért a munkahelyére, és megígéri Bereknének, hogy ő majd elrendezi Juli ügyét. A szókimondó fiatalasszony tisztában van azzal, hogy a házirend megsértése miatt akár ki is rúghatják a szállásról, ennek ellenére megtagadja, hogy elvigye a gyereket. Nyersen beszél Máriával, szerinte az igazgatónő el se tudja képzelni, hogy létezik ilyesmi, hogy nincs hová mennie se a gyereknek, se neki. Az anyja halála miatt amúgy is érzékeny Mária első felindulásában kiutasítja az irodájából Julit, aztán felajánlja, hogy a gyerekkel együtt jöjjön hozzá lakni, hiszen nála két szoba is van. A két nő között barátság alakul ki. Juli életében újra és újra felbukkan a férje, aki szereti őt, és fogadkozik, hogy meg fog változni, de mindig történik valami, ami miatt megint az alkoholhoz fordul. Barátnője hatására Mária felismeri, hogy ő maga egy valódi érzelmek nélküli, szenvedélymentes házasságban él, és talán már elkésett azzal, hogy ezen változtatni tudjon…
Marina Vlady, a világpolgár antisztár
Marina Vlady orosz származású francia színésznő, énekesnő és írónő 1938. május 10-én született a franciaországi Clichyben. Eredeti neve: Marina Catherine de Poliakoff-Baydaroff. Édesapja Vladimir de Poliakoff operaénekes volt, édesanyja Militza Envald balett-táncosnő, mindketten fehérorosz emigránsok. Mindhárom nővére színésznő volt: Olga Poliakoff (1928–2009), Odile Versois (1930–1980) és Hélène Vallier (1932–1988). A lányok kezdetben édesanyjuk hivatására készültek, és ebben is Marina bizonyult a legtehetségesebbnek. 1949-ben kezdett filmezni. Hamvas szépségére és ígéretes tehetségére Olaszországban is hamar felfigyeltek: tizenöt évesen játszott Mario Monicelli Hűtlen asszonyok (1953) című tragikomédiájában. André Cayatte Özönvíz előtt (1954) című társadalmi drámájában egy rossz útra tévedt lányt alakított, aki barátaival együtt lopás és gyilkosság vádjával kerül a bíróság elé. Kiugró sikert aratott A boszorkány (1956, André Michel) vadóc hősnőjeként, aki tragikus véget ér egy fiatal mérnök iránt érzett szerelme miatt. A hatvanas években már komoly, összetett színészi feladatokkal is megbízták. Olyan alkotásokban bizonyíthatta jellemábrázoló tehetségét, mint a Clèves hercegnő (1961, Jean Delannoy), A hazug lány (1962, Michel Deville), A gyilkos (1963, Claude Autant-Lara), A méhkirálynő (1963, Marco Ferreri), Az amerikai feleség (1965, Gian Luigi Polidoro) és a Falstaff (1965, Orson Welles). Egyik legérdekesebb szakmai élménye Jean-Luc Godard Két vagy három dolgot tudok csak róla (1967) című alkotása volt. Egy olyan nőt játszott, aki prostituálja magát, ám a rendező szerint a fogyasztói társadalmakban bizonyos értelemben mindenki eladja magát. Marinának nem kellett előre megtanulnia semmit se, mert Godard mindennap, közvetlenül a forgatás megkezdése előtt közölte csak vele a szövegét. Ráadásul egy parányi fejhallgatót helyeztetett a színésznő füle mögé, és azon keresztül felvétel közben is instruálta őt, miközben Vlady a szövegét mondta. A hatvanas évek végén Marina a vasfüggöny mögött filmezett: A „Sirály” születése (1969, Szergej Jutkevics) a Szovjetunióban, a Sirokkó (1969, Jancsó Miklós) Magyarországon készült.
A hetvenes években Vlady a közéletben is igen aktív volt, 1971-ben például aláírta az ún. 343-as kiáltványt (Manifeste des 343), vagyis nyilvánosan beismerte, hogy abortuszon esett át, noha a terhességmegszakítást akkoriban törvény tiltotta Franciaországban. Ezekben az években olyan filmeket forgatott, mint a Mindenki szép, mindenki kedves (1972, Jean Yanne), a Kezdődjék hát az ünnep! (1975, Bertrand Tavernier) és az Ők ketten. A hetvenes évek végétől egyre gyakrabban szerepelt televíziós produkciókban, így például A bagdadi tolvajban (1978, Clive Donner) Kabir Bedi és Peter Ustinov partnereként. A következő évtizedben mi, magyarok már ritkábban láthattuk a filmvásznon. Ebből a korszakából kiemelkedik a Tangók (1985, Fernando E. Solanas), amely Párizsban élő argentin emigránsokról szól, akik egy balettelőadással szeretnének adózni legendás honfitársuk, a tangósztár Carlos Gardel emlékének. Sikert ért el Jean-Marie Poiré komédiája, a Tviszt Moszkvában (1987) és Gianfranco Mingozzi ízléses és igényes erotikus filmje, a Guillaume Apollinaire műve alapján forgatott Egy ifjú Don Juan emlékiratai (1987). Ettore Scola Splendor (1989) című alkotásának főhőse (Marcello Mastroianni), a címbeli mozi tulajdonosa a múltba réved, miközben a valaha jobb napokat megélt filmszínházban építőmunkások serénykednek, akik lakberendezési áruházzá alakítják át a celluloid álmok egykori palotáját. Az új évezredben Vlady már ritkábban filmezik, ami valószínűleg nemcsak az öregedés miatt van így, hanem azért is, mert írónőként új hivatást talált magának. 1979-ben megjelent első könyve, a Babouchka még nővéreivel közösen íródott. Leghíresebb műve a Szerelmem, Viszockij (1987), amely a legendás orosz színész-énekeshez, Vlagyimir Viszockijhoz fűződő kapcsolatáról mesél nyers, de katartikus hatású őszinteséggel. Az én cseresznyéskertem (2001) és önéletrajzi kötete, a 24 images/seconde (2005) szintén kedvező visszhangra talált.
Sikeres filmszínésznői karrierje ellenére Marina a színházat mindig is jobban szerette: „A kettő között több a különbség, mint a hasonlóság. A színházban mások a hangok, a dimenziók, a hatások, az izgalmak. A közönséggel való élő kapcsolat olyan rendkívüli pillanatokat és izgalmakat ad, amilyeneket a film soha. Itt a színházban van valami végzetszerűség, valami elkerülhetetlen. Kilenckor kezdődik az előadás, és akármi van, játszani kell. Százszorta nagyobb figyelmet igényel, mint a film.” A filmvilágban amolyan antisztárként tekint magára, aki egyáltalán nem híve a sztárrendszernek: szerinte nem a csillogás, hanem a színészi munka a legfontosabb, ráadásul az irreálisan magas sztárgázsik megemelik a gyártási költségeket, kevesebb film készül, kevesebb színész jut munkához. A művésznő négyszer kötött házasságot. Robert Hossein színész-rendező 1956 és 1959 között volt a férje. Többször is dolgoztak együtt, és két fiuk született, Igor és Pierre. Marina 1963-ban Jean-Claude Brouillet pilótának mondta ki a boldogító igent: ebből a házasságból egy gyermeke született. Férjétől 1966-ban vált el. 1967-ben egy moszkvai látogatás alkalmával ismerkedett meg Vlagyimir Viszockij színész-énekessel. 1970-ben házasodtak össze. Viszockij feleségeként Vlady belülről ismerhette meg a kommunista paradicsom, a Szovjetunió szürke valóságát, és közelről láthatta, hogy a rendszer hogyan teszi tönkre tehetséges férjét, aki a mindennapi megalázások, a munkája elé gördített akadályok miatt az italban és a kábítószerben keresett feledést. Marina próbálta, de nem tudta megmenteni Viszockijt káros szenvedélyeitől: a férfi 1980. július 25-én hunyt el. A színésznő a nyilvánosság teljes kizárásával kötötte negyedik házasságát dr. Léon Schwartzenberggel, aki 2003-ban halt meg.
Így készült a film
Mészáros Márta ötödik játékfilmje, az Örökbefogadás (1975) elnyerte a nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját, az Arany Medvét, és Európa-szerte ismertté tette a magyar rendezőnő nevét. Következő alkotása, a Kilenc hónap (1976) már nemcsak itthon, hanem külföldön is azonnal fokozott figyelmet keltett. Magyarországon inkább a felháborodás volt a jellemző reakció, főleg Monori Lili élesben lefilmezett szülési jelenete miatt, miközben külföldön dicsérték Mészáros bátorságát, hogy érzékenyen, merészen és újszerűen beszélt a nőkről. Monori Lili harminchat évvel később így emlékezett: „Itthon gyalázkodó levelek sorát kaptuk. Mártának még autós üldözése is volt, le akarták szorítani a rendőrök, mert megismerték. Különösen Franciaországban szerették a Kilenc hónapot, ahol a zenitjén volt a feminista mozgalom. Rengeteg díjat nyert a film, az arab világban szólt a legnagyobbat. […] Lukáts Andor szólt, hogy a televízióban látta, hogy Újdelhiben egymást verték az emberek a jegyért, rendőrkordon volt, a nőket nem engedték be. Egy indiai riporternő interjút készített velem a női sors vállalásáról. Azt mondtam neki, nem tudok feminista dumát nyomni. Egyszerű dolgokról van szó.” Mészáros Márta a Kilenc hónap ankéttal egybekötött vetítésein általában elmondta, hogy ő az emberi kapcsolatokról, a női sorsokról akar beszélni a filmjeiben, és bár a kritikusok rendre számonkérték rajta, sosem volt célja, hogy a munkáskörnyezetet hitelesen ábrázolja. A Kilenc hónap két egyenrangú egyéniség, egy férfi és egy nő kapcsolatáról szól, míg a következő film, az Ők ketten két nő, két eltérő személyiség barátságának kialakulását és fejlődését ábrázolja. Az Örökbefogadásban már megjelent ez a tematika Kata és Anna kapcsolatában, de ott nem volt mellékes szempont a kettőjük közötti korkülönbség, hogy Katát elsősorban az anyai érzelmek vezérelték, és eredetileg örökbe akarta fogadni Annát.
Mészáros Márta a Napló magamról című könyvében a következőket mondta az Ők ketten előzményeiről: „Megint előttem volt egy kép. Egy kislány szalad a film végén, és kiabál: »Ti mind hazudtok, az egész hazugság.« Ettől a képtől nem tudtam szabadulni. Mindig minden filmem egy képpel kezdődött bennem. Felbukkant egy kép, egy hangulat, egy arc – egy eleven szenvedő arc.” Ezután körvonalazódni kezdett a történet két különböző nőről. Az egyik szép és látszólag kiegyensúlyozott, a másik szenvedélyes és szabálytalan. Ez utóbbi szerepet Mészáros kezdettől fogva Monori Lilinek szánta, de nem tudta, ki legyen a másik asszony. Épp akkoriban Budapesten vendégszerepelt a moszkvai Taganka színház: a Hamletet játszották Vlagyimir Viszockijjal a főszerepben. A rendezőnő megnézte az előadást, és mély benyomást tett rá Viszockij játéka. Az orosz színész felhívta őt, találkozni akart vele. Épp a feleségét, Marina Vladyt várta, és Mészáros Márta kikísérte őt a repülőtérre. Amikor a francia színésznő megérkezett, pontosan egy olyan szép, látszólag kiegyensúlyozott, mégis sebezhető nő szállt le a gépről, mint amilyet a rendezőnő elképzelt. Vladynak megtetszett a szerep, és elfogadta a felkérést. „Ahogyan Mária sorsa egyáltalán nem valamiféle magyar specialitás, úgy a film története sem tipikusan magyar história. Egy negyven körüli asszony, mellesleg az én korosztályomból való, akinek férje van, hivatása van, gyermekei vannak, egyszer csak gondolkodni kezd, vajon ahogyan eddig élt, a legmegfelelőbb módja-e az életnek? A Julival való találkozásakor ébred rá a fájdalmas igazságra: valójában talán nem is élt. Ez a konfliktus nem jelentkezhet-e bárhol, bármilyen környezetben élő asszony életében? Legyen akár nagypolgár neje vagy munkásasszony?” – nyilatkozta Marina arról, hogyan látta ő a figurát.
Korabeli hazai sajtóbeszámolók szerint Vlady szerződtetése nem volt automatikus: előbb próbafelvétel készült vele. Azt a jelenetet vették fel, amikor Mária hazaérkezik, és a férje az anyja halálhírével fogadja őt. A próbafelvétel után egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Marináé lesz a főszerep. „Sajnos jelenleg világszerte az a helyzet, hogy a filmkészítők nem adnak helyet az asszonyoknak, és főleg nem a negyvenéveseknek. Nagyon sok olyan szerep van, amelyben csak szépnek kell lenni és persze anyaszült meztelennek. De az, hogy mi történik valójában egy negyvenéves nővel, hogy milyen problémái vannak – ilyen filmek nincsenek. Pedig ez szerintem nagyon fontos téma, hiszen egy bizonyos kor után az ember rákérdez az élet nagy dolgaira. Megkérdőjelezi a családot, a férjet, a gyerekeket stb.” – mondta Vlady a forgatás elején. A film egyik forgatókönyvírója Kóródy Ildikó volt, aki a Kilenc hónapban dolgozott először Mészárossal, és igen jól ment a közös munka. Többen is úgy gondolják, hogy az Ők ketten lényegében a Kilenc hónap folytatása, mivel Monori Lili mindkét filmben egy Juli nevű munkásnőt játszik, a Nowicki által megformált figura pedig amott a Bognár János, itt meg a Bodnár János nevet viseli. Mindazonáltal az Ők ketten nem, illetve nem kizárólag Juli történetét szövi tovább. Valójában Juli tulajdonképpen katalizátorszerepet tölt be: ráébreszti Máriát saját élete szürkeségére, elszalasztott lehetőségeire. A felismerést azonban nem követi lázadás: a két asszony barátsága ugyan elmélyül, de Mária nem lép ki a taposómalomból, még a megcsalás gondolatáig se jut el. Pedig a lehetőség megjelenik az életében az ismeretlen férfi személyében, akit Vlady igazi férje, Viszockij játszott. A házaspárnak ez az egyetlen közös filmje, sokáig bizonytalan volt, hogy az orosz színész el tud-e jönni ismét Magyarországra, hogy felvegyék azt a rövid jelenetet.
A korabeli sajtó szerint a film forgatása 1976. december 6-án kezdődött. A stáb dolgozott Szolnokon, Martfűn, Péten, Székesfehérváron és Budapesten. Mészáros Márta így nyilatkozott a három főszereplővel való közös munkáról: „Marina Vlady a szó jó értelmében vett profi filmszínésznő, aki hozzászokott a nagyon fegyelmezett, szigorú filmforgatási módszerekhez, ahol a színész nem lelkizhet, nem lehet ideges, csak a munkára koncentrálhat. Marina precízen, pontosan követi a rendező utasításait – természetesen hozzáadva a maga tehetségét –, nála mindig biztosra mehet az ember. Monori Lilit – akit én hallatlan tehetségesnek tartok – a váratlanság, bizarrság, az eredetiség jellemzi. Jan Nowicki, a lengyel férfi főszereplő a profizmus fegyelmét az eredetivel, váratlannal és különössel ötvözi. Ezt a három különböző színészegyéniséget kellett egy nevezőre hoznom.” A szereplők közül még két színészt kell kiemelni, akik különösen közel állnak a rendezőnő szívéhez: Czinkóczi Zsuzsát és Kovács Katit. Az akkor tízéves Czinkóczi Zsuzsával ez volt az első közös filmje. Így beszélt róla Zalatnay Sarolta Ezt sem a zárdában írtam című interjúkötetében: „Hát nézd meg Czinkóczit, aki egy elementáris tehetség, azonkívül gyönyörű és fantasztikus! Rettenetesen szegény sorból jött, nagyon mélyről és bonyolultan, hát az embercsináláshoz nem elég, hogy néha-néha játszik egy filmben. Ehhez egy életforma kellene, nevelni, alakítani kellett volna, mindenhová vinni, főiskolára küldeni. Zsuzsi sorsa – bármily furcsán hangzik – nekem a kelet-európai Marilyn Monroe-é.” Mészáros és Czinkóczi között az évek során olyasfajta baráti-emberi kapcsolat alakult ki, mint szerepük szerint Berek Kati és a jóval fiatalabb Vígh Gyöngyvér között az Örökbefogadásban. (Gyöngyvér egyébként egy kisebb szerepet játszik az Ők kettenben.) És az élet valóban utánozta a filmművészetet, mert Mészárosnak is volt olyan szándéka, hogy örökbe fogadja Czinkóczit, de a nehéz sorsú kislány azt mondta, neki megvan a saját családja, édesanyja, testvérei. Az Ők kettennek van egy jelenete, amelyet a rendezőnő kihagyott a végső változatból: Czinkóczi veszekedése a filmbeli apjával, Nowickival. Ez a jelenet azonban felidézte benne egy korábban megírt filmnovelláját: abból forgatta az Olyan, mint otthon (1978) című következő filmjét, amely egy férfi és egy kislány barátságáról szól. A férfit persze Nowicki, a kislányt pedig Zsuzsi játszotta.
A magyar könnyűzene kimagasló egyénisége, Kovács Kati az 1965-ös Ki mit tud? győzteseként vált ismertté. 1966-ban megnyerte a Táncfalfesztivált a Nem leszek a játékszered című dallal. 1967-ben kezdett filmezni, elsőként Kardos Ferenc Ünnepnapok című alkotásában játszott. A következő évben Mészáros Márta rábízta első játékfilmje, az Eltávozott nap (1968) főszerepét, az apját kereső lány figuráját. „S első filmem forgatásánál nagyon sokat köszönhettem mindenekelőtt Kovács Katinak, aki szerintem óriási tehetségű filmszínész-egyéniség; mindig szavak nélkül tudta, mit kell csinálnia. A filmbeli sztorihoz persze semmi köze – hiszen ők édesanyjával és testvéreivel nagyon szeretik egymást –, de gondolatilag annál több közössége van ezzel a saját egyéniségét kialakító, erős figurával” – nyilatkozta a rendezőnő a bemutató alkalmából, és meghívta az énekesnőt a Holdudvar (1969) című második filmjébe is. Közben Bacsó Péter (Fejlövés, 1968), Jancsó Miklós (Fényes szelek, 1968) és Bácskai Lauró István (A hamis Izabella, 1968) is forgatott Katival, és mindnyájan elégedettek voltak vele. Kati az Eltávozott napért és a Fejlövésért az 1969-es pécsi játékfilmszemlén megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat. Mégis felhagyott a filmezéssel, aminek egyik oka a Fejlövés – valójában dublőrrel felvett – meztelen jelenete volt, a másik pedig, hogy az énekesi pálya jobban vonzotta, mint a színészet. Az Ők kettenben már énekesnőként látjuk: a lányszálló kultúrműsorában lép fel, a Nálad lenni újra jó lenne című slágerét énekli. Koncz Tibor és Szenes Iván szerzeményével 1974 szeptemberében megnyerte az írországi Castlebarban rendezett nemzetközi dalfesztivált, ahol egyébként – számomra kissé meglepő módon – a dal a country szekcióban versenyzett. Az Ők ketten ősbemutatója 1977 októberében a New York-i filmfesztiválon volt, a következő hónapban a párizsi filmhéten vetítették. Külföldi kritikái többnyire kedvezőek voltak, főleg a rendezőnő problémaérzékenységét és a két női főszereplő színészi játékát dicsérték. Hivatalos magyar mozipremierje 1978. január 5-én volt, előtte azonban különféle hazai ankétokon és közönségtalálkozókon már bemutatták. Marina Vlady a Ciné Revue francia lapnak azt nyilatkozta, hogy szerette ezt a filmjét, közel állt hozzá Mária szerepe, és szívesen forgatna megint Mészáros Mártával, de erre mindmáig nem került sor, és nagy valószínűséggel már nem is fog.
Feminizmus kontra leszbianizmus
A hatvanas-hetvenes évek Magyarországán még ritkaságnak, sőt különcségnek számított, ha egy nő olyan hivatást választott magának, amely a közfelfogás szerint férfiaknak való. Az idősek talán még emlékeznek arra, micsoda megrökönyödés fogadta kezdetben a női autóbuszsofőröket, de a játékfilmrendezői szakmát is férfimunkának tartották. Még inkább furcsaságnak minősült, ha egy női rendező más nőkről forgatott filmet: életükről, sorsukról, egymással való kapcsolatukról. Ez gyanúsnak, már-már perverziónak minősült, és Mészáros Mártáról is pletykálni kezdték, hogy azért érdeklik ennyire a nők, mert valójában leszbikus. Zalatnay Sarolta fentebb már említett könyvében a rendezőnő elmondta, hogy akkori férjével, Jancsó Miklóssal jókat mulattak ezeken a nonszensz híreszteléseken, ugyanakkor megjegyezte, hogy az ilyesfajta leegyszerűsítő gondolkodásmódra a művelt Nyugaton is akadt példa: „A Taviani fivérek meg akartak ismerkedni velem, és egy francia barátnőm, egy professzornő, összehozott minket. Ültünk egy étteremben, ettünk, ittuk a jó vörösborokat, dumálgattunk, amikor ez a Martina barátnőm elkezdte mondani, hogy milyen romantikus dolog, hogy Márti halálosan szerelmes Jan Nowickibe, mire ezek egymásra néztek, és elkezdtek röhögni, aztán poharat emeltek, és ittak az egészségemre. Nem értettem. »Egy filmrendezőnő, aki szerelmes egy férfiba. Hát ez nagyon vicces!« Érted?! Még ezen a szinten is így gondolkodnak. Az erős egyéniséget, az alkotóerőt egy nő részéről csak valami perverzióra tudják visszavezetni. Az más kérdés, hogy szerintem az alkotás folyamata valóban biszexuális. Vagy akár »triszexuális« olyan értelemben, hogy ha én egy színésznővel, egy gyerekkel vagy akár egy kutyával együtt dolgozom, akkor igenis halálosan szerelmes vagyok belé. De nem szexuálisan, hanem érzelmileg. Másképp nem lehet. Hát aki téged képvisel a vásznon a testével, a lényével, az egyéniségével, azt szeretni kell.”
Ami a nemi szerepeket illeti, abban Mészáros egyértelműen a hagyományos felfogás híve. A már idézett könyvben erről így beszélt: „…engem Magyarországon mindenki utált, gyűlölt, mert nőkről csinálok filmet, meg amiatt, hogy »meglovagolom az elvet«. Csak azt nem vették észre, hogy engem mindig ugyanazok a fajta emberek érdekeltek: az erős egyéniségek, a maguknak valók – férfiban és nőben egyaránt. Férfiban is az erőshöz vonzódom, és azt mondom, hogy ha egy nőies férfival kellene együtt élnem, akkor inkább lennék együtt egy nővel, mert az nőnek érdekesebb, bonyolultabb.” Bár Nyugaton a feministák lelkesedtek a legjobban Mészáros Mártáért, a rendezőnő elmondta, hogy valójában sosem érezte magát feministának. Hősnői, ha épp meg is van a maguk baja a férfiakkal, soha nem legyőzendő és kiiktatandó ellenségnek tekintik az erősebbik nem képviselőt, nem akarnak föléjük kerekedni – viszont velük egyenjogúak szeretnének lenni minden értelemben. A nemzetközi filmszakmában egyébként tényleg akad jó néhány leszbikus rendezőnő (ahogy a férfiaknál sem ritkaság a homoszexuális művész), és Mészáros elsősorban azáltal tudott kiemelkedni közülük, hogy egyetemes női témákkal (anyaság, örökbefogadás, karrier kontra család stb.) foglalkozott úgy, hogy közben hiteles képet adott a tipikus kelet-európai női sorsokról is, melyeket olykor történelmi perspektívába helyezett.
Így látták ők
„Szép színészi munkát láthattunk Marina Vladytól. Az egykori boszorkány érett, megbízható színésznő, de szerepét, sajnos, íróilag nem oldották meg. Elképzelhetetlen, hogy egy negyven körüli családos asszony gyermekeihez fűződő kapcsolatát egyáltalán ne lássuk. (Egyébként a többi alak is eléggé vázlatos. János alkoholizmusához például igencsak kevés motívum, hogy azért iszik, mert a gyárban sohasem az ő újítását fogadják el.) Jó ötlet volt a film számára fölfedezni Tolnay Miklóst. Ő az a fajta egyéniség, aki eléggé ritka mai filmszínészeink között. Sajnos, szerepe nem kínált elég lehetőséget képességei felmutatásához. Végül is: az Ők ketten nem érdektelen film, azonban nem továbblépést, hanem megtorpanást jelent Mészáros Márta pályáján, s arra figyelmezteti az alkotót, ha mégoly sikereket is hozott számára egy jól bevált modell, óvakodjék ismétlésétől. Előbb-utóbb a néző is észreveszi, hogy Juli és világa visszaköszön.”
(Morvay István: „Ők ketten”. In: Esti Hírlap, 1978. január 4., 2. o. – Ami a gyerekekhez fűződő kapcsolatot illeti, azt például jómagam a Jelenetek egy házasságból című Bergman-film esetében sokkal inkább hiányoltam.)
„Való igaz, a cselekmény szálai ebben a filmben folyvást el-elszakadoznak, konfliktushelyzetek exponálódnak, amelyeknek nincs folytatásuk, a figurák mozgásában van valami bizonytalanság, rögtönzöttség, amely minduntalan megzavarja a nézőt. S ez annál szembetűnőbb, minthogy az egész sztori mégiscsak valamiféle tanmese. Ám ha az ember összeveti ezeket a mínuszokat a téma kényességével, azzal a kockázattal, amivel a kérdés felvetése óhatatlanul jár, alighanem elnézőbb lesz a megvalósítás gyengéivel szemben. Emellett vannak csúcspontjai a filmnek, amelyek megformálásukban is emlékezetesek. Gondolok mindenekelőtt a befejező képsorra, amikor Mari – Juli képviseletében – megkeresi Jánost, akit elvonókúrán kezelnek. Arra már nemigen számít, hogy az ő életében még bepótolhatja, amit vesztett. Az űrt, amit házassága felborulása után érez, már nem töltheti be, de a másik asszonynak még segíthet, hogy legalább annak harmonikussá váljon az élete, hogy benne összekerüljön, amitől boldog lehet: értelem és érzelem, lelki és érzéki. A részeges férj pedig – miközben öklendezik a kezelés miatt – lehordja ringyónak, mert megérzi benne, hogy Juli vágyainak szószólójaként kereste fel. Felesleges volt persze ehhez a csattanóhoz még egy tanító nénis intelmet biggyeszteni (Juli gyerekének hangját, amely azt kiáltja, hogy »hazugság, hazugság«), mégsem lehet egykönnyen elfelejteni ezt a jelenetet.”
(Rényi Péter: „Ők ketten”. In: Kritika 1978/2., 30. o.)
„A szereplők kiválasztása még inkább fölbillentette a film művészi egyensúlyát. Monori Lili és Marina Vlady az együtt szépen hangzó két név ellenére sem bizonyult szerencsés kettősnek. A magyar színésznő és a nemzetközi sztár nem azonos súlycsoport – az összehasonlítás az utóbbira nézve kedvezőtlen. Monori egyébként olyasvalamit tud, ami mindenki mással összehasonlíthatatlanná teszi ebben a filmben. Képes megélni a legkimódoltabb szituációt, hitelt ad a valószerűtlen mondatoknak is. Mozdulatai a rögtönzés hatását keltik, mintha minden próba nélkül születnének a kamera előtt, a felvétel pillanatában, s még azon sem csodálkoznánk, ha kiderülne, hogy néha »saját szöveget« mond. Julija (bizonyára nem véletlen, hogy Julinak hívják, mint a Kilenc hónap hősnőjét) őriz valamit a saját korábbi alakításával megteremtett nőtípus nyerseségéből, dacosságából; összehúzott szája, a lebiggyesztett ajkak körüli ki-tudja-mit-jelent mosoly egyszerre ruházza föl vonzó és taszító tulajdonságokkal ezt a főként általa létező figurát. Az, hogy változatlan színészi habitussal lényegében ellentétes karaktert játszik, mint a Kilenc hónapban, a színészi átlényegülés nehezen kielemezhető csodáihoz tartozik. Monori mellett mindenki más »játszik«, »színésziesnek« hat. A szép és finom Marina Vlady még a konvencionális filmszínészi normák között is adós marad Mari belső drámájával; különösen akkor bizonyul sápadtnak, amikor érzékeltetnie kellene az asszony fokozatosan fölboruló lelki egyensúlyát.”
(Koltai Tamás: „Ők ketten”. In: Filmvilág 1978/2., 1–3. o. – Jómagam nem osztom a kritikus véleményét. Monori Lili alakítása számomra nem okozott különösebb meglepetést sem akkor, sem a mostani újranézéskor, mert pontosan olyan figurát hozott, amilyeneket akkoriban egymás után láthattunk tőle, és szinte a védjegyévé váltak. Nekem Vlady visszafogottabb, eszköztelenebb játéka jobban tetszett, talán azért is, mert mint nőtípus is érdekesebb számomra.)
Ők ketten (1978) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Kóródy Ildikó és Balázs József. Dramaturg: Vásárhelyi Miklós. Operatőr: Kende János. Zene: Kovács György. Díszlet: Banovich Tamás. Jelmez: Szabó G. Ildikó. Vágó: Kármentő Éva. Rendező: Mészáros Márta. Főszereplők: Marina Vlady (Mária), Monori Lili (Juli), Jan Nowicki (Bodnár János, Juli férje), Meszléry Judit (Berekné), Czinkóczi Zsuzsa (Bodnár Zsuzsi), Tolnay Miklós (Ferenc, Mária férje), Kohut Magda (Magda), Vlagyimir Viszockij (alkalmi ismerős), Kovács Kati (énekesnő), Kubinyi Mónika (Mária lánya), Vígh Gyöngyvér (lány a munkásszállón). Magyarországi bemutató: 1978. január 5.
MÉG TÖBB MÉSZÁROS MÁRTA!
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
EMANCIPÁLT NŐK A RETROKULT BLOGON (18+)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.