2022. január 18., kedd

A NEGYEDIK FÉRFI

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.


A cselekmény
A biszexuális író, Gerard Reve az alkohol rabja, és különös rémlátomások gyötrik. Most viszont össze kell szednie magát, mert meghívást kapott egy előadásra, amely miatt Amszterdamból Vlissingenbe kell utaznia. A pályaudvaron felfigyel egy jó külsejű fiatalemberre, de az alkalmi szexkaland nem jön össze. A vlissingeni előadáson egy szőke nő kézi kamerával filmezi őt. A hölgy nem más, mint Christine Halslag fodrász és kozmetikus, annak az irodalmi társaságnak a pénztárosa, amely meghívta Gerardot. Christine közli az íróval, hogy amennyiben a városban szeretne maradni, foglaltak számára egy szobát a helyi szállodában. Gerardot felzaklatja, hogy ez a szálloda ugyanaz az épület, amelyet egyik rémálmában látott a vonaton. Izgatottsága láttán Christine felajánlja, hogy töltse nála az éjszakát az otthonában, ahol munkahelye, a kozmetikai szalon is található. Szenvedélyes együttlétük után elalszanak. Gerard egy újabb rémálmot lát, amelyben Christine ollóval levágja a hímtagját. Reggel Christine megnyílik előtte, és elmeséli neki, hogy özvegy, mert egy balesetben elvesztette a férjét. A kozmetikai szalonban Gerard észrevesz egy fényképet, amelyet a fodrásznő mintha szándékosan hagyott volna az asztalon. A fotón az a fiatalember látható, akivel Gerard a pályaudvaron próbált megismerkedni. A német nemzetiségű srác keresztneve Herman, ő Christine szeretője. Gerard nem tervezett hosszú kapcsolatot a fodrásznővel, most mégis elfogadja a meghívását egy huzamosabb ott-tartózkodásra abban a reményben, hogy alkalma lesz találkozni Hermannal, és talán össze is jöhet vele.


A katolikus vallást követő Gerardnak egyre gyakrabban vannak furcsa víziói. Egy katedrálisban épp elmélyülten imádkozik, amikor erotikus látomásában hirtelen azt látja, hogy Jézus helyett Herman teste feszül a kereszten. A fiatalember csupán egy piros fürdőnadrágot visel. Gerard simogatni kezdi a testet, de egy váratlanul megjelenő hívő, egy idős asszony visszarántja a valóságba, mire zavartan távozik a templomból. Rémképeiben egyre gyakrabban látja Hermant oly módon, hogy a fiatalembernek hiányzik az egyik szeme. Gyakran lát maga előtt egy kék ruhás nőt is, aki mintha Szűz Mária lenne. Arca ugyanazé a nő, aki a vonaton vele együtt utazott egy gyerekkel. Amikor Christine elutazik Kölnbe Hermanhoz, Gerard ottmarad a nő otthonában. Írás helyett inkább alaposan berúg. Amikor megtalálja Christine házi filmfelvételeit, megnézi a tekercseket, és döbbenetes felfedezést tesz. Kiderül, hogy Christine valójában már háromszor volt férjnél, és mindegyik alkalommal megözvegyült, férjei különféle furcsa balesetekben vesztették életüket. Hamarosan a nő hazatér, ráadásul nem egyedül: magával hozta Hermant is. A jóképű fiatalember látványa izgalomba hozza az írót: meglesi a páros szeretkezését, közben önkielégítést végez. Másnap Christine-nek üzleti okokból el kell utaznia, és magára hagyja a két férfit. Gerard bevallja Hermannak, hogy a pályaudvarról már ismeri őt, a fiatalember azonban nem tűnik meghódíthatónak. Mindazonáltal közösen mennek el egy városnéző kocsikázásra. Gerard váratlanul megpillantja látomásai visszatérő nőalakját. Ragaszkodik ahhoz, hogy Herman megálljon, és követi a nőt egy temetőbe, ahol nyomát veszti. Vihar tör ki, és Gerard Hermannal együtt egy kriptában talál menedéket. Itt orális szexet kezdeményez a fiúval, aki nem tiltakozik. Váratlanul három urnasírhelyet pillant meg „Christine Halslag szerető férjei” felirattal. (A filmről szóló legtöbb online forrásban a név írásmódja: Halsslag, amikor viszont a kriptajelenetben közelről mutatják az urnasírok feliratát, egyértelműen a Halslag felirat olvasható. Lásd a poszt végén a képet.) Gerard ekkor újabb látomást él át, melynek során rádöbben arra, hogy a nő valójában megölte mindhárom férjét, és halálukat balesetnek állította be. Ráeszmél arra is, hogy talán Herman lesz a negyedik férfi. Vajon meg tudja menteni őt a biztos haláltól? Vagy esetleg épp saját magát kéne megmentenie?


Az író
Gerard Reve a második világháború utáni holland irodalom egyik legjelentősebb alakja. 1923. december 14-én született Amszterdamban. (Vannak olyan források is, amelyek szerint valójában 13-án született, és babonából anyakönyvezték 14-ére.) Teljes neve: Gerard Kornelis van het Reve. Édesapja, Gerardus Johannes Marinus van het Reve (1892–1975) szintén író volt, édesanyja, Janetta Jacoba Doornbusch (1892–1959). A házaspárnak négy gyermeke halva született, vagy nem sokkal a születése után halt meg. Két gyermekük érte meg a felnőttkort: Karel (1921–1999) és Gerard. Karel szintén az irodalom világában találta meg a hivatását: műfordító és irodalomtörténész volt, orosz irodalmat tanított, és persze önálló írói tevékenységet is folytatott. A szülők kommunista beállítottsága a gyerekek nevelésében is érvényesült, ámbár a huszonéves Karel felülbírálta addigi idealista felfogását a Szovjetunióról, és az orosz rendszer éles hangú bírálója lett. A Reve család Amszterdam keleti részén, a Betondorp kerületben lakott, később innen költöztek a Jozef Israëlkadéra. Gerard 1936-ban kezdte meg tanulmányait a Vossius Gymnasiumban, amelyet 1940-ben otthagyott az amszterdami grafikusképző iskola kedvéért, ahol 1943-ban tipográfusi képesítést szerzett. Valójában már ekkor megszületett első irodalmi próbálkozása, a Terugkeer (1940) című verseskötet. Ez évtizedekig nem került nyilvánosságra, sokan a létezését is kétségbe vonták. Miután felbukkant belőle egy eredeti példány, csak akkor ismerték el, hogy valójában ez a kötet Reve irodalmi életművének nyitánya. A szerző 1947-ig több állást is betöltött, így például bírósági tudósító volt a szociáldemokrata elkötelezettségű Het Parool című napilapnál.


Reve első publikált regénye, a De Avonden (Az esték) 1947. november 1-jén jelent meg, Simon van het Reve néven. A kézirat kapta meg elsőként a holland antifasiszta ellenállás mártírjáról, Reina Prinsen Geerligs írónőről (1922–1943) elnevezett díjat, amelyet Geerligs szülei alapítottak a 20–25 esztendős irodalmi tehetségek elismerésére. (A díjat 1979-ben osztották ki utoljára.) A történet Reve szűkebb hazájában, a Betondorp kerületben játszódik, és huszonhárom éves főszereplője, Frits van Egters irodai hivatalnok 1946. december 22. és 31. közötti tíz estéjét írja le tíz fejezetben. Noha a regény ma már a holland irodalom klasszikusa, fogadtatása a maga idejében meglehetősen ellentmondásos volt. Reve kíméletlenül írt a kispolgári lét szűk kereteiről, reménytelenségéről és kilátástalanságáról, és ez a pesszimista, komor hangvétel sok kritikusnak nem nagyon tetszett. Mások viszont a kötet groteszk humorát emelték ki, és méltatták, hogy a fiatal Frits személyén keresztül egy olyan generáció szólalt meg, amely még nem tért magához a világháború sokkjából. (A regényből 1989-ben készült film Thom Hoffman főszereplésével.) Reve mindig is nagy figyelmet szentelt szereplői pszichéjének érzékletes bemutatására. Ebből a szempontból kiemelkedik egyik korai novellája, A Boslowits család pusztulása (1946) és a Werther Nieland (1949) című regénye. Ez utóbbi főszereplője egy tizenéves kisfiú, aki még nem érti az őt körülvevő világ izgalmas összefüggéseit, és egy külön világot alakít ki magának sajátos és titkos rituálékkal. Az író ezt a művét sokkal jobban szerette, mint Az estéket, szerinte a Werther Nieland volt munkássága igazi csúcspontja.


Reve 1948. december 9-én megházasodott, Hanny Michaelis költőnőt (1922–2007) vette el. 1959-ben elváltak. Irodalmi munkásságát nagy érdeklődés kísérte, ugyanakkor művei rendszeresen kisebb-nagyobb botrányokat váltottak ki. 1951-ben a Podium című folyóirat leközölte a Melancholia című novelláját. Ennek egyik témája a maszturbáció, ami miatt a közrend és közerkölcs megsértésével vádolták meg. Az írót felháborították ezek a vádak. 1952-ben öt évre Londonba költözött, aholszíndarabírói tanfolyamokon vett részt, és ápolóként vállalt munkát a Nemzeti Ideggyógyászati Klinikán (National Hospital for Nervous Diseases). Fogadkozott, hogy a jövőben csak angol nyelven fog írni, ám erről a szándékáról szerencsére hamar letett. Hazatérése után Reve egyre nyíltabban felvállalta homoszexuális érdeklődését, és férfiakkal alakított ki magánéleti kapcsolatokat. Partnereit különféle álneveken a műveiben is megörökítette. Hosszabb-rövidebb ideig tartó érzelmi kapcsolat fűzte például Wim Schumacher festőművészhez, továbbá Willem Bruno van Albada és Henk van Manen divattervezőkhöz: utóbbiakkal nemcsak hogy párhuzamosan folytatott viszonyt, de mindhárman közös háztartásban is éltek. 1975-ben kezdte kapcsolatát Joop Schafthuizennel, aki nemcsak az élettársa, hanem az ügynöke is lett. Az íróhoz hasonlóan Schafthuizen is viharos életet élt, amely szintén nem volt mentes a zajos – és olykor teljesen jogos – botrányoktól. Amikor például kiderült, hogy túl bensőséges viszonyt ápol egy tizenhárom éves fiúval, a skandalum miatt II. Albert belga király 2001-ben nem volt hajlandó személyesen átadni egy irodalmi díjat Schafthuizen ügyfelének, vagyis Reve-nek. (Az író és ügynöke 1993-ban költözött Belgiumba. Schafthuizent a kiskorúval fenntartott kapcsolatért hét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és pszichiátriai kezelésre ítélték.)


A hatvanas évek különösen fontos időszak volt Reve életében. Akkoriban az irodalom többféle válfajával próbálkozott, s a levél műfaját érezte magához a legközelebb. Első levelezéskötete, az Op weg naar het Einde 1963-ban jelent meg. Munkássága során többször is visszatért ehhez a műfajhoz, váltakozó sikerrel: a Brieven aan Bernard S. (1981) például az irodalomkritikusok szerint életműve egyik leggyengébb darabja. Külföldi utazásai hozzásegítették ahhoz, hogy tisztázza kapcsolatát a vallással, aminek következményeként 1966-ban csatlakozott a római katolikus egyházhoz. Ez sem ment azonban minden botrány nélkül, mert ugyanabban az esztendőben a Nader tot U című – öt levelet és harminc verset tartalmazó, Willem Bruno van Albadának ajánlott – könyve miatt istenkáromlás vádjával egy amszterdami bíróság elé idézték. A vád alapját az egyik levél, a Brief uit het huis genaamd Het Gras jelentette, melyben a szerző beszámolt arról, hogy közösült a szamár képében megjelenő Istennel. A per 1968-ban felmentéssel ért véget. Reve írásaiban a hatvanas évektől kezdve jelentek meg nagyobb hangsúllyal a homoszexuális fantáziák, melyekhez szorosan kapcsolódott a vallás, az erotika és a halál témája. Több regénye önéletrajzi motívumokra épül: az Oud en Eenzaam (1978) a kommunista ifjúsági táborok és az angliai évek irodalmi lenyomata, a Moeder en zoon (1980) pedig a katolicizmushoz vezető útjáról és Joop Schafthuizen iránt érzett szerelméről szól (a férfit Vos vagy Vosch matróz [Matroos Vos] álnéven említi a műveiben).


Kívülállók szerint a szerelem álcája mögött Schafthuizen lényegében élősködött az írón, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálta húzni párja tehetségéből, ám alighanem semmit nem tett Reve tudta és beleegyezése nélkül. Schafthuizen igyekezett megakadályozni, hogy Reve újra kapcsolatba lépjen korábbi élettársaival, Van Albadával és Van Manennel, ugyanakkor támogatta a kapcsolattartást az író volt feleségével, Hanny Michaelisszel. Akármennyire haszonlesőnek tartják is, az kétségtelen, hogy Schafthuizen mindvégig gondoskodott az íróról, ápolta őt akkor is, amikor az demenciás lett. A Het boek van violet en doodban (1996) című Reve-kötetben ismét központi szerephez jutnak a homoszexuális fantáziák és a katolikus vallás, miközben az író megpendíti azt a lehetőséget is, hogy igazi apja egy norvég tengerész volt, így bátyja, Karel valószínűleg csak a féltestvére. A negyedik férfihez is kapcsolódik egy kisebbfajta botrány: eredetileg ajándékkönyv lett volna az 1981-es holland könyvhéten (aki egy bizonyos összeg felett vásárolt, az ingyen kapta volna), de a rendezvényt szervező CPNB (Alapítvány a Holland Könyv Közös Népszerűsítéséért) a mű szexuális töltete miatt nem fogadta el a regényt. Reve-nél 1997-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. 1998-ban szívműtéten esett át, állapota rohamosan romlott. 1999 decemberétől nem publikált többé. 2004-ben egy kelet-flandriai (Belgium) otthon lakójaként állandó orvosi felügyelet alá került. Ebben az intézményben hunyt el 2006. április 8-án.


A három főszereplő
A Gerardot játszó Jeroen Krabbé 1944. december 5-én született Amszterdamban. Művészcsaládból származik: apja, Maarten Krabbé és nagyapja, Henrik Maarten Krabbé ismert festőművészek voltak. Édesanyja, Margreet Reiss filmfordítóként dolgozott. Fivére, Tim Krabbé író és legmagasabb szintű sakkjátékos, féltestvére, Mirko pedig képzőművész. Az Amszterdami Színházi Akadémián tanulta a mesterséget. 1963-ban kezdett filmezni. Paul Verhoevennek köszönhette nemzetközi hírnevét. Három filmjében szerepelt: Futás az életért (1977), Spetters (1980), A negyedik férfi (1983). Ez utóbbit követően külföldre is folyamatosan meghívták filmezni, a Páncél mögött (1984) című amerikai filmben például egy Sándor nevű magyar férfit játszott. Külföldi szereplései közül kiemelkedik a Halálos rémületben (1987) című James Bond-film, amelyben Koszkov tábornokot alakította, A büntető (1988) című B-kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel és az A-kategóriás A szökevény (1993), amelyben a Harrison Ford által megformált főhős elvetemült kollégáját és egykori barátját keltette életre. Filmjei közül említést érdemel még a Robin Hood (1991), a Kafka (1991), a Hullámok hercege (1991), A hegyek ura (1993), a Farinelli, a kasztrált (1994), a Halhatatlan kedves (1994) és A velencei kurtizán (1998) is. Holland filmjei közül kényes témát dolgozott fel a második világháború vége felé játszódó Egy eltűnt katonáért (1992): egy tizenkét éves fiú és egy kanadai katona szerelmi vonzalommá mélyülő barátságának történetét. Láthattuk például olyan folytatásokban is, mint az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (2004), a Tök alsó 2. – Európai turné (2005) és A szállító 3 (2008). Krabbé 1964-ben nősült, három fia született. Férfi felmenőihez hasonlóan ő is szívesen festeget, műveit a kiállítások mellett egy fotóalbumban is bemutatta a közönségnek.


A Christine-t alakító Renée Soutendijk 1957. május 21-én született Amszterdamban. Hivatalos neve: Renette Pauline Soutendijk. Kamasz lányként tehetséges tornász volt, a színészet vonzása azonban erősebbnek bizonyult. A Hágai Akadémián tanulta a mesterséget. Első filmszerepét Wim Verstappen Pastorale 1943 (1978) című ellenállási drámájában játszotta, amelyet a magyar nézők egy holland filmhéten láthattak, sorozatváltozatát pedig később a Magyar Televízió is sugározta. Paul Verhoeven két filmje, a Spetters és A negyedik férfi tette nemzetközi hírűvé, és főleg ezeknek köszönhetően a holland filmgyártás szexszimbólumaként emlegették a nyolcvanas években. Hazai népszerűségét olyan filmekkel is megerősítette, mint A vörös hajú lány (1981) című ellenállási dráma és a XIX. századi Párizsban játszódó Van de koele meren des doods (1982), amelynek gazdag hősnőjét szexuális vágyai a prostitúció világába vezérlik. Hitler szeretőjét, Eva Braunt formálta meg A Harmadik Birodalom belsejében (1982) című tévéfilmben. Külföldre is gyakran meghívták, így például a nyugatnémet Götz George partnere volt a Lefelé (1984) című izgalmas alkotásban. 1989-ben kétszer is vendégszerepelt Magyarországon: a Simon Wiesenthalról szóló tévéfilmben (A gyilkosok köztünk vannak) övé volt a női főszerep, a Radnóti Miklós életútja alapján forgatott Erőltetett menetben pedig a költő feleségét játszotta. Szerencsét próbált Amerikában is, egy robotnőt alakított A pusztítás hírnöke (1991) című filmben, ám a hollywoodi áttörés nem történt meg. Mind a mai napig aktív, továbbra is szívesen vállal kihívást jelentő, összetett szerepeket. Mi legutóbb a híres Dario Argento-horror, a Sóhajok 2018-as remake-jében láthattuk. Renée Soutendijk férjnél van, egy fia és egy lánya született. A lány, Caro Lenssen édesanyja hivatását választotta.


A Hermant megformáló Thom Hoffman színész és fotóművész 1957. március 3-án született Dél-Hollandia egyik kisvárosában, Wassenaarban. Hivatalos neve: Thomas Antonius Cornelis Ancion. Édesapja Jules Ancion mezei hokis. Iskolaévei alatt ismerkedett meg a későbbi szerzői filmessel, Theo van Goghgal, és vele együtt írta a Luger (1982) című film forgatókönyvét. Van Gogh rendezte meg a szkriptet, és Thom alakította a pszichopata főszereplőt – mindenféle színészi előképzettség nélkül. Magát mindig is inkább keményen dolgozó férfinak, semmint jó színésznek tartotta, ennek ellenére számos szerepformálása kedvező visszhangra lelt, így mindjárt ez a legelső is. A nemzetközi hírnevet A negyedik férfi hozta meg számára. Nem törekedett arra, hogy sztár legyen: a kommerszek helyett a kísérleti filmeket és a művészfilmeket részesítette előnyben. Filmjeinek többségét a magyar közönség sajnos nem láthatta, így most csak a karrierje szempontjából különösen fontosakat említem meg. Gerard Reve regénye, Az esték 1989-es filmváltozata több rangos fesztiváldíjat nyert, Hoffman alakítását például a genfi filmfesztiválon díjazták, Hollandiában pedig Arany Borjú-díjat kapott érte. Epizódszerepet játszott Sally Potter Magyarországon is vetített Virginia Woolf-adaptációjában, az Orlandóban (1992), míg övé volt a főszerep Verhoeven forgatókönyvírója, Gerard Soeteman De bunker (1992) című drámájában. Visszatérő színésze volt Rudolf van den Bergnek, közös munkáik: Ki látta Eileen W-t? (1987), a már említett Az esték (1989) és a Fényes nappal történt (1996). A Shabondama Elegy (1999) című filmben nem imitált, éles szexjelenetei voltak partnernőjével, Mai Hoshino japán színésznővel. Az Extrémek (1996) és a Dogville – A menedék (2003) című filmjeit szűk körben Magyarországon is forgalmazták. Részese volt az Amerikából hazatért Verhoeven holland világsikerének, a Fekete könyvnek (2006) is, aminek köszönhetően megkapta a főgonosz Dominic Greene szerepét A Quantum csendje (2008) című James Bond-filmben. Szerepértelmezése nem egyezett az alkotókéval, emiatt lecserélték Mathieu Amalric francia színészre. Hoffman rendszeresen játszik a televízióban is. 1991 óta foglalkozik fotózással. 2005-ben vette feleségül Giam Kwee színésznőt, akitől egy gyermeke született.


Paul Verhoeven A negyedik férfiról
A negyedik férfi a vallásról alkotott nézeteimet tükrözi. Véleményem szerint a kereszténység nem más, mint a valóság számos értelmezési lehetőségeinek egyike: se több, se kevesebb. […] Azt akartam, hogy [a nézők] elgondolkodjanak azon, mi is valójában a vallás. Ne feledjük, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely az egyik legerőszakosabb gyilkosságon, a keresztre feszítésen alapul. Máskülönben a vallásnak semmiféle hatása nem lett volna. Ami az erőszakot illeti, nagy része valószínűleg a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő gyermekkori élményeimből származik. Valójában, ha nem lett volna német megszállás, majd amerikai megszállás, soha nem lettem volna filmes.”


A producerkereséstől a forgatókönyvig
Ahogy a róla szóló blogposztban már megírtam, Verhoeven előző filmje, a Spetters (1980) anyagi szempontból jelentős sikert aratott, ugyanakkor Hollandiában példátlannak mondható tiltakozáshullámot váltott ki. Sértve érezték magukat a feministák és a melegek, továbbá a rendőrök, a mozgássérültek és a vallási szervezetek is. A művet minősítő negatív jelzők között a „fasiszta” is elhangzott, és többen követelték a film betiltását. Az Egyesült Államokban sem lelkesedtek érte: a világhírű rendező, Steven Spielberg például az egyik provokatív jelenet közben kisétált a vetítőteremből. Állítólag ennek ellenére is azt javasolta barátjának, George Lucasnak, hogy A Jedi visszatér (1983) megrendezését bízza a tényleg tehetséges Verhoevenre, ám Lucas nem hallgatott rá. Kár, mert látatlanban kijelenthetjük, hogy Verhoeven jóvoltából a klasszikus trilógia második, legjobb részéhez (A Birodalom visszavág, 1980) méltó befejezés születhetett volna a Richard Marquand nevével fémjelzett bájos mesefilm helyett. Verhoeven képességeire egyébként már a Spetters előtt felfigyeltek Hollywoodban: második játékfilmjét, a Török édességet (1973) Oscarra jelölték, a Futás az életért (1977) című világháborús témájú drámáját pedig Golden Globe-ra. Az amerikai mogulok filmötleteket kértek a holland rendezőtől, de a benyújtott terveket rendre elutasították, mert az álomgyár számára elképzelhetetlen volt az a tematikai és vizuális merészség, amellyel Verhoeven az erőszak és a szexualitás témáját ábrázolta. A negyedik férfi annak lehetőségét jelentette, hogy a rendező végre meggyőzze Hollywoodot arról, hogy érdemes számolni vele, egyúttal a holland közönség előtt is tehetségének újabb oldalát mutathassa meg.


Verhoeven nagyszerű témának találta Gerard Reve provokatív könyvét, melynek filmjogaival ráadásul a Spetters producere, Joop van den Ende rendelkezett. A rendező nem felejtette el, hogy Van den Ende oroszlánként harcolt a Holland Filmalap képviselőivel, hogy megszerezze támogatásukat a Spettershez, amellyel szemben a Filmalapnak számos kifogása volt. Biztosra vette, hogy a producer A negyedik férfi érdekében is minden követ meg fog mozgatni. Felmerült viszont két komoly akadály. Az egyik, hogy Van den Ende elsősorban színházi és televíziós produkciókkal foglalkozott, és a tervezett új film előkészületi fázisában jó néhány születőben lévő színházi produkció kötötte le az energiáit. A másik, nagyobb gondot az jelentette, hogy Verhoeven a főszerepet Jeroen Krabbénak szánta, akinek azonban valamilyen anyagi természetű vitája volt a producerrel, ezért egyikük sem akart a másikkal dolgozni. Verhoeven kényszerhelyzetbe került, és a színészt választotta, ami azt jelentette, hogy új producer után kellett néznie. Mivel lényegében becsapta a Holland Filmalapot, amikor a Spetterst nem az általuk jóváhagyott, módosított forgatókönyv, hanem az elutasított szkript alapján forgatta le, ezért olyan producerre volt szüksége, aki önerőből elő tudja teremteni A negyedik férfi büdzséjét. Van den Ende mellett csupán egy ilyen holland producer volt: Rob Houwer, akivel Verhoeven az első négy játékfilmjét készítette, ám művészi nézeteltérések miatt megszakadt a kapcsolatuk. Houwer annak idején nem volt hajlandó finanszírozni a Spetterst, és nagy bukást jósolt neki.


A negyedik férfi megvalósítása érdekében Verhoeven újra felkereste Houwert, és tisztázták a nézeteltéréseiket. A producer hiúságát legyezgette, hogy a békülést a rendező kezdeményezte, és úgy gondolta, a Spetters elleni tiltakozások valójában az ő elutasító döntésének helyességét igazolják. Ugyanakkor vérbeli üzletemberként nem hunyhatott szemet afölött, hogy a botrányfilm kereskedelmi szempontból kifejezetten sikeres volt, márpedig Verhoevennel való szakítása óta egyetlen más rendezővel sem tudott hasonló anyagi és szakmai sikereket elérni, mint a direktor első négy filmjével. Szerencsére meg lehetett oldani a filmjog problémáját is. Van den Ende opciója ugyanis abban az évben lejárt, és Verhoeven az íróval töltötte a szilvesztert, hogy miután éjfélt üt az óra, megköthesse vele a megállapodást. Reve-et nem kellett különösebben kapacitálni: úgy érezte, Verhoeven ugyanolyan újító és megosztó személyiség a filmvilágban, mint ő az irodalomban, így biztos volt abban, hogy regénye a lehető legjobb kezekbe kerül. (Nem is tévedett, mert tökéletesen elégedett volt a filmváltozattal, szerinte műveinek adaptációi közül A negyedik férfi a legjobb.) A forgatókönyvet – mint mindig – Verhoeven állandó munkatársa, Gerard Soeteman írta. Soeteman meghagyta a regény meghatározó témáit – katolicizmus, halálfélelem, Szűz Mária-imádat, homoszexualitás, fekete humor és barokk nyelvezet –, ugyanakkor Reve más regényeiből különféle motívumokat emelt át a történetbe, és sikerült minden elemet szerves egységbe forrasztania. Verhoeven részletes storyboardot készített, hogy a jelenetek minden apró részletét aszerint dolgozza ki, ahogyan a vásznon látni szeretné.


A negyedik férfi két későbbi (amerikai) Verhoeven-filmet is megelőlegez. Az elbeszélésmód Az emlékmásra (1990) hasonlít, mert mindkét film bizonytalanságban hagyja a nézőt, hogy amit lát, az vajon valóságosan is megtörténik-e. Ez a bizonytalanság egyébként A negyedik férfi esetében egyértelműbb, mert nemcsak a főhős beszélő neve (reve = álom), hanem a mű színvilága, az álomszerű képek és a visszatérő víziók is kétségessé teszik, hogy tényleg mindig a valóságot látjuk-e, és nem a szenvedélybeteg Gerard valamelyik rémálmát. Az emlékmás igazi csattanója is az lett volna, hogy a filmbeli eseményeket értelmezhettük volna úgy is, mint a főszereplő Doug Quaid által megrendelt emléket. Verhoeven épp a bizonytalanság fenntartása érdekében eredetileg egy „nyápic” színészt akart volna a főszerepre, de el kellett fogadnia Arnold Schwarzeneggert, akinek impozáns fizikai adottságai miatt viszont egyetlen néző sem hiszi el, hogy azt a rengeteg akciót nem a valóságban éli át. Mindazonáltal összességében elégedett volt az „osztrák tölgy”-gyel, sőt kifejezetten hálás volt neki, mert Arnold akkor is teljes mellszélességgel támogatta őt, amikor a gyártó cég fejesei Verhoeven leváltásán töprengtek. A negyedik férfi titokzatos hősnője, Christine az Elemi ösztön (1992) rejtélyes írónőjét, a Sharon Stone által megformált Catherine Tramellt előlegezi meg. Mindkét nő az ujja köré csavarja és manipulálja a férfiakat, valóságos macska-egér játékot játszanak velük. Ennek következménye, hogy A negyedik férfiban végül nem Christine, hanem Gerard lesz Herman végzete, az Elemi ösztönben pedig az összezavarodott detektív, Nick válik gyilkossá, amikor lelövi a szeretőjét, a pszichológusnőt. Ugyanakkor a múltat illetően úgy Christine, mint Catherine esetében megmarad a kétely a nézőben, hogy vajon csupán a veszéllyel játszadozó manipulatív nők-e, vagy hidegvérű gyilkosok.


A forgatás
Houwer jóvoltából 1,4 millió gulden állt rendelkezésre a forgatáshoz, amely 1982. május 13-án kezdődött, és hat hétig tartott. A munka nagyon fárasztó volt, olykor napi tizenhat órát forgattak, ráadásul a helyszínek többnyire távol estek a stáb szálláshelyétől. A legtöbb jelenetet a cselekmény helyszínéül szolgáló Vlissingenben vették fel, amely Hollandia délnyugati részén található. Persze voltak más forgatási helyszínek is, mint például a film elején az amszterdami Központi Pályaudvar. A Vlissingenbe tartó vonatút során az ablakból látható a Moerdijk híd, amely Dél-Hollandiát köti össze Észak-Brabant tartománnyal. A Gerard vízióiban megjelenő szálloda, a Hotel Bellevue valójában a hágai Hotel des Indes volt. 1915-ben építették Noordwijkban a Villa Helmhorstot, amely a filmben Christine otthona volt. A forgatás időpontjában üresen álló épületet 2002-ben lebontották. A nyugat-holland Noordwijk egyébként a filmesek egyik kedvelt célpontja, Verhoeven is járt már ott a Futás az életért forgatása során. A temetői jelenetekhez két helyszínt is használtak. Az egyik a muiderbergi köztemető volt: ide sétál be a kék ruhás nő először hősünk álmában, másodszor pedig a valóságban, amikor a Hermannal autókázó Gerard megpillantja őt, és utánamegy. A temető belseje és az egyik csúcsjelenet helyszínéül szolgáló kripta azonban már a Hollandia középső részén fekvő Amersfoort városában található. Ugyanebben a temetőben forgatták azt az epizódot is, amikor a történet szerinti előző napon Gerardot megtámadja egy kutya.


Christine és Gerard közös autókázásának egyik helyszíne a kikötő Vlaardingenben, ahová később Gerard Hermannal együtt is elmegy kocsival. Gerard Leidenben, a Nieuwe Rijn 84. szám alatti írószerboltban vásárolja meg a munkájához szükséges eszközöket. Az amszterdami Szent Miklós-bazilikában vették fel azt a jelenetet, amelyben hősünk megpillantja Herman fürdőnadrágos testét egy keresztre feszítve. A magára maradt Gerard Christine otthonában megnézi azokat az amatőr filmeket, melyeken a nő a korábbi férjeivel látható. Az első férjhez kapcsolódó képsorokat egy nem azonosított katonai bázison és a hilvarenbeeki Beekse Bergen szafariparkban forgatták. A második férj ejtőernyős ugrására a De Cocksdorp-i (Észak-Hollandia) Paracentrum Texelben került sor, amely a tandem ejtőernyős ugrások kedvelt helyszíne. A harmadik férjével közös filmfelvételen Christine több helyszínen is látható, ezek közül csupán az amszterdami De Mirandabad uszodát lehetett utólag azonosítani. Itt jegyezzük meg, hogy az elhunyt férjek keresztneveinek egyes betűi utalhatnak Gerardra és Hermanra is: GE Verdony (1950–1972) (szétmarcangolta egy oroszlán), JohAN Verdijz (1948–1975) (ejtőernyős baleset), HEnk Lunders (1946–1978) (motorcsónak-baleset), vagyis GErard és HErmAN. Hilversumban volt az a kórház, amely a befejezésben látható: az épületet 1993-ban kórházösszevonások miatt lebontották.


Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk Verhoeven első választása volt a két főszerepre, Herman megformálására azonban nehezen találta meg a megfelelő színészt. Egy fizikailag vonzó és bevállalós színészre volt szüksége, ám a lehetséges jelöltek közül (állítólag negyvenen voltak) csak Thom Hoffmanban volt elegendő bátorság ahhoz, hogy a próbafelvételen francia csókot adjon Jeroen Krabbénak. Hoffman részéről ez volt a legkevesebb, mert rajongott Gerard Reve-ért, ezért mindenre hajlandó volt, hogy megkapja a szerepet, és bízott abban, hogy módja lesz találkozni is a kedvencével. Ez meg is történt, sőt a két művész között barátság alakult ki, levelezésük egy része nyomtatásban is megjelent. A forgatáson Verhoeven újfent bebizonyította, hogy bár a maximumot követeli a színészeitől, ugyanakkor ő is bármire képes, hogy átsegítse őket a nehézségeken. Thomtól például elvárta, hogy személyesen vezesse az autót, amikor az 80 km/h sebességgel bevesz egy éles kanyart. Több sikertelen próbálkozás után maga mutatta meg a színésznek, hogyan hajtsa végre ezt a bravúrt. Hogy ez minél gördülékenyebben menjen, arra utasította Hoffmant, hogy ezzel a sebességgel próbálja meg elgázolni őt, és csak az utolsó pillanatban ugrott félre az autó útjából, amikor annak be kellett fordulnia.


Ezek után szinte semmiség volt az a jelenet, amelyben Hoffman kijön a tengerből Gerard egyik víziójában. A hullámok zajától Thom nem hallotta a rendezői instrukciókat, ezért Verhoeven szemrebbenés nélkül, felöltözve besétált a tengerbe, hogy közelről adjon neki részletes eligazítást. A direktor más filmjei esetében is mindig készen állt arra, hogy minden segítséget megadjon a színészeinek. Amikor például a Csillagközi invázió (1997) koedukált zuhanyjelenetét forgatták, a színészek gátlásainak feloldása érdekében Verhoeven maga is beállt anyaszült meztelenül a zuhanyzók közé, ámbár a kamera nem vette őt. A negyedik férfi forgatásán Jeroen Krabbé számára a kutyás jelenet okozta a legnagyobb nehézséget. Mivel a színész félt a nagy testű kutyáktól, az állatot pórázzal rögzítették. A felvételt meg kellett ismételni, és ekkor a kutya valahogy kiszabadult, ledöntötte a lábáról Krabbét, az elszabadult póráz meg eltörte a kutyakiképző orrát. Verhoeven és Krabbé között az egész forgatás alatt heves viták folytak a depresszió és az agresszió kapcsolatáról a filmbeli Gerard Reve karakterében.


A rendezést illetően Verhoeven három kitűnő rendező stílusát és témaválasztását tekintette követendő példának, anélkül hogy bármelyiküket is plagizálni akarta volna: a feszültségteremtésben Alfred Hitchcockot, a szürreális víziók vonatkozásában Luis Buñuelt, az álmok, a pszichológia és a vallás összefüggései tekintetében pedig Ingmar Bergmant. A szőke Christine esetében például nem lehet nem gondolni Hitchcock hasonlóan titokzatos és veszedelmes szőkeségeire, vagy Gerard egyik rémálma kapcsán az Elbűvölve (1945) Salvador Dalí által tervezett álomjelenetére. A szállodai szoba számának helyén megjelenő, majd onnan kiforduló szem Buñuel klasszikusát, Az andalúziai kutyát (1929), míg a film elején a feszületen mászó pók képe Ingmar Bergman Tükör által homályosan (1961) című híres filmjét idézi. Amikor az első estén Gerard elmegy Christine otthonába, a házon a SPHINX neonreklám villog, ám valamilyen technikai hiba folytán a harmadik (H) és az utolsó (X) betű nem világít, így a feliratból csak annyi olvasható, hogy SPIN, ami a holland nyelvben „pók”-ot jelent. (A biológiában járatosak jól tudják, hogy a „fekete özvegy” az állatvilágban egy pókfajta neve. A szfinx a görög mitológiában egy szárnyas oroszlán női fejjel, aki végez azokkal, akik nem tudnak megfelelni a találós kérdésére: emlékezzünk, Christine első férjét egy oroszlán ölte meg.) Hitchcock, Buñuel és Bergman mellett más művészek hatása is egyértelműen kimutatható. Maga Verhoeven sem titkolta, hogy jó barátja, John Landis Egy amerikai farkasember Londonban (1981) című horrorjából vette kölcsön az „álom az álomban” ötletét, amikor Gerard arról álmodik, hogy Christine egy ollóval kasztrálja őt. A vallás és a homoerotika vonatkozásában bátran asszociálhatunk az olasz Pier Paolo Pasolinire, különösen a Teoréma (1968) című alkotására.


A fentebb már említett jelenet, amikor Gerard egyik látomásában Herman kisétál a tengerből, egyértelműen a brit Ken Russell Az ördögök (1971) című remekművét idézi, amelyben a torz testű Jeanne nővér (Vanessa Redgrave) egyik víziójában a daliás Grandier atya (Oliver Reed) Krisztus megfelelőjeként vízen járva lép ki a tengerből, a nő pedig a véres sebeket csókolgatja a férfi testén. A vallási szimbólumok közé tartozik az is, amikor a vonaton a titokzatos (mellesleg szintén szőke!) nő (Szűz Mária alteregójaként) a meghámozott alma héjából glóriát készít a kisfia (a gyermek Krisztus szimbóluma) feje köré. Ilyen „véletlen” glória látható később a Hús + vér (1985) egyik jelenetében, amikor Martin (Rutger Hauer) feje köré a jelenet hátterében égő kerék formál – a nézőpontnak köszönhetően – spontán glóriát. Mária, a vér és a bor (szintén gyakori vallási szimbólum) kapcsolatát több képsor is hangsúlyozza: Gerard az egyik jelenetben például Bloody Maryt (Véres Mária) iszik, a nyitójelenetben a borospoharát Szűz Mária szobrához koccintja, de nem véletlen az sem, hogy a titokzatos nő egyik megjelenésekor piros virágszirmokat fúj a szél (a nő is vörös rózsát visz a temetőbe), és az egész képsor vöröses árnyalatú. Szimbólumértéke van annak a jelenetnek is, ahol a nőt a vágóhídon látjuk, ahol három húskampóról véres állati tetem lóg le, vérük az alattuk lévő kannákba csepeg, a negyedik kampó viszont még üres. Christine személye párhuzamba állítható a bibliai Delilával is, aki levágja a beléhabarodott Sámson haját, és ezzel elveszi a férfi erejét. Az egyik jelenetben Christine is levágja Gerard haját, és ehhez kapcsolódik Gerard már többször említett rémálma, amelyben a nő ugyanazzal az ollóval a férfiasságától is meg akarja fosztani.


A negyedik férfi elkészítése érdekében Verhoeven nemcsak Rob Houwer producerrel kötött békét – régi ellentéteik egyébként a forgatás közben kiújultak, és ezután soha többé nem dolgoztak már együtt –, hanem újra közös munkát ajánlott korai filmjei operatőrjének, Jan de Bontnak is. A két kiváló szakember között egy nő miatt támadtak feszültségek: Monique Van De Ven volt a főszereplője a Török gyümölcsnek és a Forró verejtéknek is, és mindkettőben voltak merész jelenetei. Igen ám, de az első film forgatása közben a színésznő és az operatőr egymásba szerettek, össze is házasodtak, és az újdonsült férj a második közös film forgatásán már egyáltalán nem örült annak, hogy a feleségének megint vetkőznie kell. A megerőszakolási jelenet esetében például ragaszkodott ahhoz, hogy Monique-ot dublőr helyettesítse. A színésznő miatti feszültségek is közrejátszottak abban, hogy Verhoeven és De Bont néhány évig külön utakon járt, ugyanakkor egymás tehetségét soha nem vonták kétségbe. A negyedik férfi hangulatának megteremtéséhez De Bont is jelentős mértékben hozzájárult. A korábbi Verhoeven-filmekkel ellentétben erre az alkotására a lassú, de gördülékeny kameramozgás jellemző, továbbá a mesterséges fények, a háttérvilágítás és a fényszűrők gyakori alkalmazása, a fény- és árnyékhatásokkal való játék, az erős színkontrasztok és a piros szín dominanciája. A színeket és a megvilágítást illetően megfigyelhető Edward Hopper (1882–1967) amerikai festőművész hatása, míg a mű szimbolizmusát a XIX. századi szimbolisták, például Franz von Stuck (1863–1928) építész és Gustave Moreau (1826–1898) festőművész munkássága befolyásolhatta. Verhoeven szerint az operatőri munka fokozta az általa elképzelt álomszerű és fenyegető hatást. A rendező mind a valóságban játszódó, mind a fantáziajelenetekben használt szimbolikus színeket és tárgyakat, hogy bizonytalanná tegye a realitás és az irrealitás közti határokat.


A fogadtatás
A negyedik férfit 1983. március 24-én mutatták be Hollandiában. Fogadtatása pontosan az ellentéte volt a Spettersének: a kritikák zöme elismerő hangvételt ütött meg, ámbár egyes ítészek nem tudták eldönteni, hogy amit láttak, az vajon egy vallási motívumokra épülő misztikus thriller vagy egy fekete komédia volt-e. A közönségsiker viszont jóval szerényebbnek mondható: 274 699-en váltottak jegyet a filmre, ami nem jelentett ugyan bukást, de a korábbi alkotások olykor az egymilliót is meghaladó nézőszámához képest nem kiugró eredmény. Külföldön más volt a helyzet. Nemcsak lelkes kritikák láttak napvilágot, hanem A negyedik férfi számos rangos fesztiválon is elismerésben részesült, így például a torontói, a chicagói és az avoriazi seregszemlén. Ez utóbbit kifejezetten a fantasztikus filmek számára rendezik meg, és 1984-ben az a ritka eset fordult elő, hogy a nagydíjat és a zsűri különdíját is holland film kapta. Az előbbit Dick Maas A lift (1983) című alkotása, az utóbbit pedig A negyedik férfi. Az 1984-es seattle-i filmfesztiválon Verhoeven mesterműve volt a nyitófilm, amely elnyerte a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének külföldi filmeket elismerő díját is. Hollandia 1984-ben A negyedik férfit nevezte Oscar-díjra, ám az opusz nem került be a legjobb öt közé. (Bekerült viszont Gyöngyössy Imre és Kabay Barna drámája, a Jób lázadása, de nem kapta meg a díjat.) Az évek múlásával a film nimbusza még tovább növekedett: 2010-ben az Empire magazin a 93. helyre sorolta a világ 100 legjobb filmje között, 2014-ben pedig 100%-os értékelést kapott a Rotten Tomatoes weboldalon, ami korábban egyetlen holland filmmel sem történt meg.


A negyedik férfi és a magyar filmforgalmazás
A negyedik férfit másfél héttel a bevezetőben említett filmheti bemutató előtt, 1986. október 10-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindössze hárman voltak jelen a vetítésen: a Fifő (Film-főigazgatóság) részéről Ary Ernő, valamint Révész Anna és Kóczián János. Egy 1986. november 26-án kelt feljegyzésben viszont Ary Ernő ezt írta: „Azt hiszem, összetévesztenek valakivel (remélem, nem Gerarddal). Én ezt a mozit nem láttam.” Akárkik voltak is jelen, a film átvételét javasolták nyolc kópiával. Stenczer Noémi a jegyzőkönyvet azzal egészítette ki, hogy Bán Róberttel egyeztetni kell, aki kisebb kópiaszámot javasolt. A jegyzőkönyvet december 20-án a Fifő képviselőjeként kiegészítéssel látta el Kozma Ilona is. Mint írta, ő látta a filmet, de nem javasolja az átvételét, mert szerinte nagyon extravagáns, és csak szűk körű érdeklődést keltene, amit filmheti vetítéssel ki lehet elégíteni. (Addigra már túl voltunk a holland filmhéten, ahol a művet telt házakkal játszották.) Ugyanakkor megjegyezte, hogy amennyiben a filmet már megvásárolták, alacsony kópiaszámot és magas korhatárt javasol. A negyedik férfit végül nem mutatták be a magyar mozik, tudomásom szerint nem sugározta egyik itthoni tévécsatorna sem, és hazánkban nem hozták forgalomba se videón, se DVD-n, se Blu-rayen. Zárszóként említsük meg, hogy az említett filmhét bemutatója lett volna a Hús + vér is, ám nyilvános vetítésére tudomásom szerint nem került sor.


Így látták ők
„Hitchcockra is emlékezünk A negyedik férfi című filmet nézve is. Ravaszul kiszámított a hallucinációk és a reális események egymásba kapcsolódó sora, ritmusa és mértéke, melyekkel a nézőiket – éppúgy, mint a film főhősét új szeretője – mint egy pók kerít hatalmába, fon körül a film. Esemény, humor, fantasztikum és a mindnyájunkra leselkedő napi szorongások valóban szerencsés ötvözete a film. Érthető, hogy felfigyeltek rá – Marleen Gorris Törött tükrök című munkájával együtt – Amerikában a szakmai körök.”
(Molnár Gabriella: „Kép a belső lázadásokról”. In: Esti Hírlap, 1986. október 25., 2. o.)


„Nemcsak Amerikába, de már hozzánk is eljutott a híre Paul Verhoeven rendezőnek, aki majd’ ötvenéves korára elérte, hogy a holland film »fenegyereke« lett. Tulajdonképpen ő volt az, aki megnyerte a nagyközönség kegyeit, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani. Esküdt ellensége ő az »elit művészet«­nek. Hátborzongató, Hitchcock stílusában készült alkotása A negyedik férfi címet viseli. Lidércnyomás ez: csapongó képzelgések és (rém)látomások szabadjára engedett és megjelenített víziójával terhelik a nézőt, hogy ne legyen nyugodt éjszakája. A nagy leleménnyel összesodort történet szerint Gerald Reve, a homoszexuális regényíró (akinek regényéből voltaképpen a film is készült!) véletlenül megismerkedik egy Christine nevű asszonnyal. Boldogan élnének a jólét közönyébe süppedve, ha nem derülne ki, hogy az asszonykának még egy barátja van (akinek szeretne a férfi is barátja lenni), s számláját pedig három férje furcsa kimúlása is terheli. De ki lesz vajon a következő, a negyedik áldozat? A vallásos elemekkel is jócskán átszőtt film — mint várható volt — telt házat vonzott. A bizarr történeten kívül nyilván csáberőt jelentett a tökéletes kivitelezés is, amely tagadhatatlanul profi munka, az első kockától az utolsóig, s ez az az eset, amikor egyes jeleneteivel, látványos, rafinált megoldásaival a mester fejére nő a tanítvány, bár ezt senki sem nézi jó szemmel...”
(Kurcz Béla: „Holland filmesek szélmalomharca”. In: Film, Színház, Muzsika, 1986. november 1., 8. o. – Az író és filmszereplő keresztneve Gerard, és nem Gerald.)


„Elsőnek vegyük a fantasztikumot, amihez, úgy látszik, hagyományosan vonzódnak a holland filmesek. A több mint tíz évvel ezelőtti holland filmnapokon látott Malpertuis is igen nívós példája volt a modern valóság s a lidércnyomásos képzelgések, az ősi előélet traumáiba való visszazuhanások mesteri és nyomasztóan drámai ötvözésének. Most Paul Verhoeven és Rob Houwer filmje, A negyedik férfi kínál bravúros modern boszorkányhistóriát egy közszeretetnek örvendő, szelíd szőke nőről, akinek rövid idő alatt négy férje, illetve vőlegénye hal szörnyet légi, vízi vagy közúti balesetekben, amelyekről az ötödik jelölt – egy szadista indulatoktól gyötört alkoholista író – megsejti, hogy mindezt a nő maga tervezte ki és provokálta. Verhoevennek nemrég vetítették a mozikban egy horror-sci-fijét, az amerikai produkcióban forgatott Robocopot. A stiláris ínyencség a vizualizált iszony más-más összefüggésben, ám azonos formai remekléssel nyilatkozik meg nála. De hogy minek...?! Erre válaszoljon más.”
(Halász Anna: „Sárból, napsugárból összegyúrva”. In: A Hét, 1992/20, 5. o. – A kritikusnő nem figyelt eléggé: a hősnőnek nem négy, hanem három férje halt meg rejtélyes módon, és az a film fő kérdése, hogy ki lesz a negyedik. A film címe is erre utal.)


A negyedik férfi (De vierde man, 1983) – holland erotikus thriller. Gerard Reve azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Gerard Soeteman. Operatőr: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Díszlet: Roland de Groot. Jelmez: Elly Claus. Vágó: Ine Schenkkan. Rendező: Paul Verhoeven. Főszereplők: Jeroen Krabbé (Gerard Reve), Renée Soutendijk (Christine Halslag), Thom Hoffman (Herman), Dolf de Vries (Dr. de Vries), Geert de Jong (Ria), Hans Veerman (a temető igazgatója), Hero Muller (Josefs), Caroline de Beus (Adrienne). Magyarországi bemutató: 1986. október 21. (Budapest, Kossuth mozi, Holland Filmhét).

MÉG TÖBB PAUL VERHOEVEN! (18+)





MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (18+)








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.