ÖRÖKBEFOGADÁS

Kata negyvenes éveiben járó, átlagos külsejű vidéki munkásnő, aki viszonyt folytat egy nős férfival. Az asszony gyereket szeretne tőle, Jóskának azonban már van kettő. Nem akar még egy gyereket vállalni, pláne nem egy házasságon kívüli kapcsolatból. Kata megérti a férfi helyzetét, és nem próbálja ráerőltetni saját vágyait, de egyre nehezebben viseli a magányt. Megismerkedik egy intézetben nevelkedő tizenhét éves lánnyal, Annával, és a két nő között barátság alakul ki. Kata vállalná, hogy magához veszi Annát, és felneveli őt, ám ehhez Anna már túlságosan határozott, önálló egyéniség. Végül segít neki, hogy férjhez mehessen szerelméhez, Sanyihoz. Saját problémáját egy kisgyerek örökbefogadásával szeretné megoldani...

A „senki sem próféta a saját hazájában” szólás a magyar rendezők közül különösen igaz Mészáros Mártára, aki az 1970-es években tett szert nemzetközi hírnévre – sőt merjük kimondani: tekintélyre –, miközben idehaza nem igazán vették komolyan, elnéző félmosollyal, objektivitásba burkolt lenézéssel fogadták a filmjeit. Pedig valamire nagyon ráérzett, hiszen az Örökbefogadás című filmje például megkapta az 1975-ös nyugat-berlini filmfesztivál fő díját, az Arany Medvét. Ha hinni lehet a filmes szakirodalomnak, addig még nem fordult elő, hogy egy „A” kategóriás filmfesztivál nagydíját női rendezőnek ítélték volna. Nyugaton sokan úgy tekintettek Mészárosra, mint a feminizmus kelet-európai élharcosára, noha a rendezőnő többször is határozottan visszautasította a feminista skatulyát. Teljesen igaza volt. Hősnői ugyanis nem azért küzdenek a maguk módján, hogy egy férfiak uralta társadalomban férfiak lehessenek, éppen ellenkezőleg. Vállalják a hagyományos női szerepköröket – feleség, anyaság, háztartás stb. –, de sorsukról önállóan akarnak dönteni, partnerkapcsolataikban nem alá- vagy fölérendelt társak, hanem egyenrangúak akarnak lenni. Ez az 1970-es évek Magyarországán (sőt az egész szocialista táborban) – ahol mellesleg sok nő egyáltalán nem az emancipációs törekvések, nem az önmegvalósítási ambíciók, hanem a megélhetési gondok miatt kényszerült munkába – merőben új szemlélet volt. Hogy a nyugati feministák mennyire félreértették Mészáros Mártát, annak az elmúlt bő három és fél évtized a szomorú bizonyítéka. Napjainkban ugyanis a „férfias nő” típusa a menő, aki annyira emancipálódott, hogy nemcsak képes bármilyen, hagyományosan a férfiak által betöltött szerepkört ellátni, de igazából egész jól elvan a hímneműek nélkül is. G. I. Jane-ek, Carrie Bradshaw-k és barátnőik, utánzóik korát éljük. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan jutottunk el idáig, és ez tényleg annyira jó-e, de ez aligha a blog profiljába vágó eszmefuttatás lenne.

Az Örökbefogadás esszenciálisan sűríti magába mindazokat a témákat, melyek Mészárost folyamatosan foglalkoztatták, de sűrítményét adja azoknak a művészi eszközöknek is, amelyek miatt az alkotó permanens bírálatokban és gyakori elutasításban részesült. A film egyik főszereplője, Anna állami gondozásban nevelkedik. A rendezőnő nem először választott ilyen háttérrel rendelkező szereplőt: állami gondozott volt Szőnyi Erzsi (Kovács Kati) is az Eltávozott napban, vagy Szabó Jutka (Kútvölgyi Erzsébet) a Szabad lélegzetben. Ezek után a néző joggal feltételezné, hogy a rendezőnő jól ismeri ezt a világot, éppen ezért meglepetésként hat, hogy ábrázolása nem tűnik átütően hitelesnek, különösen ha Rózsa János Vasárnapi szülők (1979) című drámájára gondolunk. Sőt ami azt illeti, a hitelesség kérdése az Örökbefogadás kulcsproblémája. A film szereplői olyanok, mintha valamiféle bágyadt közöny uralkodott volna el rajtuk, ami miatt minden cselekedetükre és életük folyására a monotónia a legtalálóbb kifejezés. Nincsenek valódi érzelmi hullámzások, drámai csúcspontok, amelyek segítenék a szereplőkkel való azonosulást, felkeltenék a sorsuk iránti őszinte érdeklődést. Mondjuk ki nyíltan: a helyzetek és a párbeszédek gyakran nem életszerűek, pedig a forgatókönyvet olyan kiválóságok jegyzik, mint Hernádi Gyula és Grunwalsky Ferenc. (A rendezőnő szintén részt vett az írói munkában.) El kell ismerni, hogy az említett monotónia és szürke közöny valamennyire jellemezte ugyan azokat az éveket, de ennek ellenére sem lehet nem észrevenni a valódi konfliktusok hiányát.

Nézzük csak a főbb motívumokat! Kata gyereket akar, a férfi nem. Két ember kapcsolatában ez elég nagy konfliktusforrás lenne, a hősnő azonban annyira empatikus, hogy még akkor sem emeli fel a hangját, amikor szembesíti Jóskát azzal, hogy a férfi hazudik. Hol az igazi szenvedély ebből a nőből, az a fajta szenvedély, amely meggátolná, hogy ez a titkos viszony ennyire elszürküljön? Annával, az állami gondozott lánnyal mind a nevelőintézet, mind a szülők szerint komoly gondok vannak. A néző nem igazán érti, mifélék, hiszen ez az Anna – akárcsak filmbeli sorstársai – olyan jól nevelt, udvarias, mint aki egy svájci magánintézetben nevelkedett, és nem egy rideg, személytelen állami intézményben. Mi tagadás, az állami gondozottakról egyéb (dokumentum)filmek és esetleg a személyes tapasztalatok kicsit más képet alakítottak ki a nézőben. Számomra az sem tűnt igazán hitelesnek, hogy úgy az intézet igazgatója, mint Anna szülei szinte egy hang nélkül veszik tudomásul, hogy hirtelen egy vadidegen nő kezd el intézkedni a lány érdekében. Nem is tudom, valahogy nagyon hiányoltam, hogy valaki oktassa már ki végre ezt a Csentesnét, legalább a szülők emeljék fel a hangjukat, hogy hogy jön egy idegen nő ahhoz, hogy családjuk életébe beleavatkozzon stb., stb. Magyarán mondva, valaki viselkedjen már végre úgy, ahogyan az igazi emberek viselkednek a való életben, és legyen elég ebből a monoton empátiából, ahol csak egy szecsuáni jólélekre (Katára) van szükség ahhoz, hogy egy probléma mindenki számára elfogadhatóan megoldódjon!

Az Örökbefogadás esetében nem a forgatókönyvírók, hanem Koltai Lajos operatőr volt Mészáros Márta igazi alkotótársa. Tulajdonképpen a méltán nemzetközi hírű Koltai kamerájának köszönhetően válik élővé ez a film: a miliő, ahol az események zajlanak (talán pontosabb lenne azt mondanom: csordogálnak), a megörökített arcok és gesztusok ugyanis sokkal többet elmondanak, mint a nem egyszer életszerűtlen dialógusok. Külön operatőri bravúr, hogy Koltai a sivárság fekete-fehér színeiből is képes egyfajta költészetet teremteni, azt sugallni, hogy ebben a fásult, közönyös világban is van még szépség körülöttünk, a szereplők körül. Mészáros Márta számos interjúban beszélt arról, hogy a magyar irodalom (és főleg a magyar filmművészet!) mennyire kevés jelentős, hiteles és nagy formátumú nőalakot teremtett: nekünk például nincs Anna Kareninánk vagy Bovarynénk. Ha az egyszerűség kedvéért el is fogadjuk, hogy a rendezőnő alkotásai ezen a téren hiánypótlóak, azt mégis rosszmájúan meg kell jegyezni, hogy Mészárosnak viszont szemmel láthatóan a hiteles férfi figurák megteremtése okoz problémát, legalábbis ebben az alkotásában. Jóska, Sanyi vagy az intézeti dolgozók inkább csak felskiccelt típusok, semmint karakteresen egyedi figurák, és ezen az őket megformáló színészek sem tudtak igazán segíteni. Nagyobb gond, hogy Kata jellemrajza is problémákat vet fel. Szinte semmit nem tudunk meg korábbi életéről, és azt sem igazán értjük, miért él ennyire elszigetelten: Jóskán és Annán kívül gyakorlatilag senkivel nem érintkezik. A magány, amely ennek a filmnek egyik kulcsfogalma, mintha nem kívülről (személytelen kapcsolatok, egyhangú munkahely, közönyös társadalom), hanem belülről fakadna, és tudatos elhatározás eredménye lenne Kata elszigetelődése. Az életszerűtlen mozzanatok közé tartozik maga az örökbefogadás is: innen-onnan eddig úgy tudtuk, hogy igen komoly és időigényes procedúra előz meg egy-egy örökbefogadást, a film esetében viszont az az érzésünk, hogy Kata egyik nap végleg elhatározza magát, és a másik nap már mehet is a gyerekért. Pedig a valóságos – javarészt nyilván bürokratikus – procedúra érzékeltetése szerintem határozottan az opusz előnyére válhatott volna.

A dramaturgiai problémák a színészi játékra is rányomták bélyegüket. Mint a férfiak esetében már említettem, a papírízű dialógusokkal a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni, és olykor úgy érezzük, mintha minden átélés nélkül felmondott szövegeket hallanánk tőlük. Anna esetében mindez nem hat zavaróan, sőt a szövegmondás „amatőrsége” bizonyos mértékig illik is a figura szociális hátteréhez. A szerepet játszó Vígh Gyöngyvér ráadásul hét évig maga is állami gondozott volt, tehát saját élményanyaga alighanem átsegítette a nem kellően kidolgozott helyzeteken. A Katát megformáló Berek Kati esetében sokkal problémásabb ez a steril beszédstílus, ám a színésznő egész lényét a szerep szolgálatába állította, így főleg arcjátékának köszönhetően a figura szűk keretek között ugyan, de plasztikusnak mondható. Anna és Kata kialakuló barátságának ábrázolása elsősorban a két színésznőnek köszönhetően válik hitelessé. Ezen még a kocsmai jelenet sem ront túl sokat, amikor Mészáros – számomra különösebb átmenet nélkül – hirtelen bizalmas együttlétben mutatja őket, szorosan összebújva, egymás arcát simogatva. Teljesen nyilvánvaló, hogy bergmani példák lebegtek a rendezőnő szeme előtt, a meghitt emberi kapcsolat érzékeltetése helyett azonban az embernek önkéntelenül olyan érzése támad, mintha leszbikusokat látna. És ez úgy gondolom, nem a férfi néző piszkos fantáziájával magyarázható, hanem inkább a rendező hibája. Mészáros szerintem funkciótlanul vagy legalábbis átgondolatlanul erőltette ide ezt a képsort: nem hiszem, hogy ilyesfajta bizalmas, baráti összebújásra két nő feltétlenül egy férfiakkal teli nyilvános helyet tart a legmegfelelőbbnek. Dramaturgiai hibái ellenére az Örökbefogadás 2017-ben is figyelemre méltó alkotásnak mondható. Nemcsak problémafelvetése maradt aktuális, hanem az is Mészáros javára írandó, hogy valójában nem oldja meg a problémákat, inkább nyitva hagyja a helyzeteket, vagyis továbbgondolásra késztet. Anna korai házassága például csak egy lehetséges megoldás: az idő dönti el, helyes volt-e. A címbéli örökbefogadás is csupán egy lehetőség arra, hogy Kata a droidszerű lét után végre felelősségteljes, érzelmileg gazdag életet éljen. Az utolsó képsoron azt látjuk, hogy karján az örökbefogadott csecsemővel siet az érkező busz felé, amely itt talán az új, a teljesebb élet lehetőségét jelképezi. Nem tudjuk meg, hogy elérte-e a buszt, de hisszük, hogy anya és gyermek összefonódó sorsa jó irányt vett.

Így látták ők

„Mészáros Márta minden moralizálás és érzelgés nélkül ábrázolja ezt a történetet. Eszközeiben finom, mértéktartó, és éppen ez a diszkrét mértéktartás, amellyel hősei egymás felé tapogatódzását ábrázolja, amellyel a társra, a megértésre vágyás sohasem teljes megvalósulását és sohasem teljes reménytelenségét ábrázolja, teszi széppé, bensőségessé a filmjét. Annak ellenére, hogy nem mindig sikerül »stílusban« – a saját stílusában – tartania. Helyenként érződik a hangvétel némi modorossága, elnehezülése – a sokat sejtető hallgatások túlburjánzása olyan mélységekre vall, amik nincsenek benn a filmben (vagy – ami ugyanaz – enélkül is benne vannak), és egy látszat-intellektualizmus elemeit lopja a történetbe, aminek amúgy is fogyatékossága, hogy a hősök társadalmi jellemzése – a problematika általános vonásainak hangsúlyozásában – háttérbe szorul. Ezzel együtt is szép és emberséges filmet láthattunk, amelyet minden vonatkozásában műgond, kidolgozottság jellemez.” 

(Gyertyán Ervin: „Örökbefogadás”. In: Filmvilág 1975/19, 8–10. o.) 

„A hitelesség hiánya különös érzékletességgel érhető tetten például a dialógusok megformálásában. Néha olyan mondatok hangzanak el a filmben, mintha egy tartalomleírás szövegét vágták volna szét és alakították volna párbeszédekké. »Csak örökbe ne fogadj. Az elhagyott gyerekek mind sérültek« – mondja Anna Katának az első éjszakai beszélgetés közben. Vagy később: »Elegem van a szülőkből. Inkább férjhez mennék. Szükségem van erre a fiúra. Megszerettem. Vele akarok maradni.« Beszél így egy tizenhat éves intézeti kislány? Bizony, az ilyen szövegek, bár feltehetően lényegre mutatóak akartak lenni, csak didaktikus spekulációként hatnak. A hitelességgel kapcsolatos hiányérzeteinket fokozza a színészi játék gyengesége. Amilyen telitalálat volt annak idején az Eltávozott napban Kovács Kati főszereplőül választása (a film sikere nagymértékben éppen az ő alakításának, még inkább egyéniségének köszönhető), olyan sikerületlen itt a színészválasztás. Vígh Gyöngyvér külső alkatában talán megfelelne Anna szerepének: megszólalásig »hasonlít« a figurára, akit meg kell (kellene) formálnia. De sajnos olyan mesterkélten, olyan »szabályos« tagoltsággal beszél, hogy ez elveszi szavainak hitelét. Berek Kati játékában pedig talán versmondási technikája ütött vissza, olyan intellektuálisan modoros a szövegmondása.” 

(Kovács Mária: „Az eltávozott hitelesség”. In: Filmkultúra 1975/4, 25–27. o.)

Örökbefogadás (1975) – magyar filmdráma. Írta: Hernádi Gyula, Grunwalsky Ferenc és Mészáros Márta. Operatőr: Koltai Lajos. Zene: Kovács György. Díszlet: Kiss Andrásné. Jelmez: Vicze Zsuzsa. Vágó: Kármentő Éva. Rendező: Mészáros Márta. Főszereplők: Berek Kati (Csentesné, Kata), Vígh Gyöngyvér (Bálint Anna), Fried Péter (Sanyi), Szabó László (Jóska), Kádár Flóra (Erzsi, Jóska felesége), Boross János (Anna apja), Varga Erzsi (Anna anyja), Kaszás István (az intézet igazgatója).