Több mint negyven éve Magyarországon is bemutatták a Hajtóvadászat (1975) című francia filmet, melynek hősnője nemi erőszak áldozatául esik, és végül már az életéért menekül a normandiai erdőkben az őt üldöző vadászok elől. Serge Leroy rendező egy felkavaró társadalmi drámát épített az ún. rape-and-revenge-filmek eszköztára köré. Az irányzat filmjeiben a két motívum (nemi erőszak és bosszú) általában együtt jár még akkor is, ha a megerőszakolt áldozatért egy vagy több hozzátartozója áll bosszút, és nem személyesen vesz elégtételt a rajta esett sérelemért. A Hajtóvadászat parázs vitákat váltott ki Franciaországban, részben azért is, mert a szexuális bűncselekmények jogi szabályozása az országban akkoriban még nem volt minden részletre kiterjedően rendezve, ami miatt az elkövetők gyakran olcsón megúszták a felelősségre vonást. A film szereposztása elsőrangú: a női főszerepet az Európába áttelepült amerikai Mimsy Farmer játszotta, míg a vadászokat a francia színjátszás jelentős karakterszínészei keltették életre. Magyarországon a mű gondolati tartalma csekély érdeklődést keltett a kritikusok körében, akik szokásuk szerint leginkább azt mérlegelték, mennyiben művészi, és mennyiben kommersz Leroy opusza. A Hajtóvadászat érdemtelenül merült feledésbe a bemutatója óta eltelt évtizedek során. Az új évezredben – feltehetően a MeToo-mozgalom hatására – kezdték átértékelni, és napjainkban már a hetvenes évek egyik legjelentősebb francia filmjének tartják.
A cselekmény
Helen Wells, a fiatal angol nő azért érkezik a franciaországi Normandiába, mert tanítani akar egy ottani egyetemen. Azt tervezi, hogy kibérel egy elszigetelt erdei házikót. Találkozik egy férfiakból álló héttagú társasággal, amely vaddisznóvadászatra készül. A környékbeli férfiakat szoros érdekkapcsolatok fűzik össze, a közeli kisváros, Villeherviers megbecsült polgárai közé tartoznak. A vadászok között van egy agresszivitásra hajlamos testvérpár, a Danville fivérek: Albert és Paul. Amikor ők később újra találkoznak Helennel, az alkoholos befolyásoltság alatt álló Paul enged hirtelen feltámadt vágyainak, és megerőszakolja a nőt, akinek lefogásában Albert is segédkezik. Az erőszaknak szemtanúja egy harmadik vadász, a félénk Chamond, aki először meg akarja védeni a nőt, de aztán feladja a próbálkozását, és távozik. A puskáját viszont a tetthelyen felejti. Paul visszamegy a fegyverért, és megint találkozik Helennel. A férfi közben kijózanodott, rájött, hogy mekkora ostobaságot követett el, és egy csókkal próbál békülést kezdeményezni. Helen azonban még egy erőszaktól tart: a puska a kezébe kerül, és rálő Paulra, utána az erdőbe menekül. A lövések hangjára visszatér Albert és Chamond. A súlyosan sebesült Paul arra kéri a bátyját, hogy keresse meg Helent, és ajánljon neki kölcsönös hallgatást. Albert utol is éri a nőt, aki visszautasítja az alkut, és újra menekülni próbál. A többi vadász csatlakozik Alberthez, aki először azt állítja, hogy Pault baleset érte. Végül kénytelen elárulni az igazságot, melynek hallatán többen is Helen mellé állnak. Ennek ellenére megállapodnak abban, hogy egymástól való kölcsönös függésük és társadalmi pozíciójuk megőrzése érdekében eltussolják ezt a mocskos ügyet. Üldözőbe veszik Helent, akire egy vasúti alagútnál Albert rálő. A nő immár az életét próbálja megmenteni ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben…
A rendező
Serge Leroy francia filmrendező és forgatókönyvíró 1937. május 14-én született Párizsban. Szakmai pályafutását laboratóriumi asszisztensként kezdte. Szabadúszóként került a Francia Televízióhoz 1960-ban. Cinq colonnes à la une című műsorához bejárta a világot, 1963-ban például tudósított Kennedy elnök meggyilkolásáról is. 1960 és 1970 között száz tévériportot készített. Közben dolgozott a Radio Télévision Belge (RTB) és a Radio Canada számára is. 1970-ben tért át a mozifilmek készítésére. Első filmje, a Le ciel bleu (Kék ég, 1971) saját forgatókönyve alapján készült. A történet főszereplője egy Nicholas nevű fotós (Frédéric de Pasquale), akit felháborít mindaz, amit az afrikai és az indokínai háborúkban lát, és lelkifurdalásai miatt átvált a sportmérkőzésekre. Találkozik volt amerikai barátnőjével (Alexandra Stewart). Felújítják a viszonyukat, és a realista szemléletű nő átsegíti Nicholast a szakmai és az emberi válságon is. Leroy különösen kedvelte az amerikai B-filmeket, melyek a Le Mataf (A tengerész, 1973) című második játékfilmjét inspirálták. A főszerepet a francia B-filmek kemény fickója, a markáns arcú Michel Constantin alakította. Fontosabb partnerei az olasz Adolfo Celi, valamint Georges Géret, Annie Cordy, Cathy Rosier és Pierre Santini. Három bűnöző egy rablásra készül: gondosan eltervezett, vérontás nélküli, ugyanakkor jól jövedelmező akciót akarnak végrehajtani. Valakik azonban közbelépnek, gyilkosságot követnek el a helyszínen, és olyan kompromittáló fényképeket készítenek, melyek azt sugallják, hogy a Tengerész és társai ölték meg az áldozatot. A kompromittáló fotókért cserébe az igazi tettesek azt követelik a triótól, hogy szerezzenek meg egy mikrofilmtekercset. Kettős játék veszi kezdetét, amelyben nem tudni, ki kivel van, ki és miért akarja átverni a másikat…
A szakma szinte egyöntetűen a Hajtóvadászatot (1975) tartja Leroy legjobb alkotásának, amelyben a B-filmek bizonyos külsőségei erős társadalomkritikával párosulnak. Mi, magyarok 1988-ban a tévében láthattuk a Lidérces utazás (1977) című filmjét Jean-Louis Trintignant, Mireille Darc és Bernard Fresson főszereplésével. A mű alapjául Dean R. Koontz magyarul is megjelent, eredetileg K. R. Dwyer álnéven írt regénye, az Összetörve (Shattered, 1973) szolgált, az alaphelyzet mégis erősen emlékeztet Steven Spielberg Párbaj (1971) című klasszikusára. Alex a gazdag fantáziájú, gyengén látó mostohafiával együtt Rómából Párizsba tart új otthonukba, ahol már várja őket a fiú édesanyja és egyben Alex felesége, Nicole. Az utazás remek alkalom lenne arra, hogy a mostohaapa és a fiú jobban megismerjék egymást, ám egy Ford teherautó folyamatosan zaklatja őket. A sofőr megöli azt a két rendőrt, akik igazoltatás céljából megállítják a teherautóját, mert nem akarja elveszteni Alexék nyomát. Igazi célpontja azonban a Párizsban várakozó feleség… Leroy egyik kevéssé értékelt filmje, A gyerekek figyelnek bennünket (1978) kiindulópontja ugyan szintén egy regény volt (szerzők: Peter Dixon és Laird Koenig), az alapötlet mégis egy másik regényre (és a belőle készült filmre), A Legyek Urára emlékeztet. Nevezetesen arra, hogy a magukra hagyott gyerekek elképesztő dolgokra képesek: nemcsak utánozzák az itt-ott látott felnőtt mintákat, hanem olykor túl is tesznek azokon. Esetünkben adott négy gazdag kölyök, akik szülői felügyelet nélkül maradnak. Amikor nem túl kedvelt spanyol bejárónőjük vízbe fullad, úgy döntenek, nem fordulnak a rendőrséghez, hanem élvezik a kötetlen szabadságot. Az eset szemtanúja, egy titokzatos idegen (Alain Delon) kihasználja a helyzetet, és átveszi az irányítást a gyerekek felett, akik azonban a maguk módján lerázzák az igát… Az opusz sem szakmailag, sem anyagilag nem aratott különösebb sikert, de az új évezredben úgy tartják, egyike a producerként is közreműködő Alain Delon méltatlanul alábecsült filmjeinek.
A törvényes erőszak (1982) témája az önbíráskodás. Modot úr a deauville-i állomáson tartózkodik a családjával, amikor lövöldözés tör ki. A merényletben életét veszti az anyja, a felesége és gyermeke. A férfi nem hisz abban, hogy a rendőrség képes elkapni a tetteseket, ezért saját szakállára nyomozni kezd. Az egyetlen nyom, amelyen elindulhat, egy túlélő nő, aki nevén szólította a támadók egyikét… A L’Indic (1983) főszereplője, Bertrand felügyelő (Daniel Auteuil) véget akar vetni egy korzikai bűnöző veszélyes tevékenységének. A párharcban fontos szerep jut egy lánynak, aki érzelmileg mindkét oldalon érdekelt. A Le 4ème pouvoir (A 4. hatalom, 1985) visszatérést jelent a legelső film, a Le ciel bleu tematikájához. Catherine, a híradóműsor vezetője (Nicole Garcia) és Yves, az újságíró (Philippe Noiret) nemcsak régi viszonyukat elevenítik fel, hanem együtt nyomoznak egy gyanús fegyvereladás ügyében is. A Contrainte par corps (1988) hősnőjét, a turista Claire-t (Marianne Basler) egy erőszakos rendőr (Vittorio Mezzogiorno) erkölcstelenséggel és kábítószer-kereskedelemmel vádolja, és börtönbe juttatja. Leroy utolsó mozifilmje, a Taxi de nuit (Éjszakai taxi, 1993) szintén egy nő megpróbáltatásairól szól, aki egy esős éjszakán, miután szakított a barátjával, az utcán találja magát pénz és iratok nélkül. Egy taxival szeretné magát a belvárosba vitetni, ám a fuvart nem tudja kifizetni… Leroy a mozifilmek mellett sem feledkezett el a televízióról, de már nem dokumentumfilmeket, hanem tévéfilmeket és -sorozatokat rendezett. A művész 1993. május 27-én Párizsban hunyt el. Méltatói szerint mindig az igényes szórakoztatást tartotta szem előtt, míg bírálói úgy látták, arányérzéke olykor cserben hagyta, egyes filmjeiben túl sok az üresjárat, és túl sok a kommersznek tett engedmény.
A női főszereplő
Mimsy Farmer amerikai színésznő 1945. február 8-án született Chicagóban, amerikai apa és francia anya gyermekeként. Eredeti neve: Merle Farmer, a Mimsy Lewis Carroll Gruffacsór című verséből származik: „All mimsy were the borogoves, / And the mome raths outgrabe” („nyamlongott mind a pirityók, bröftyent a mamsi plény” [Tótfalusi István fordítása]). Tizenhat éves korában kezdett filmezni, kezdetben főleg tévésorozatokban játszott. Első mozifilmje a Henry Fonda és Maureen O’Hara főszereplésével forgatott Spencer hegye (1963) volt. Ezt követően színészleckéket vett, és a televíziós produkciók mellett újabb mellékszerepeket is elvállalt. Egy évig élt Kanadában, ahol segédnővérként dolgozott, majd visszatért az Egyesült Államokba, és folytatta filmes karrierjét. Barbet Schroeder kultfilmjében, a More-ban (1969) játszotta első főszerepét. A rendező különösen elégedett volt vele, noha Mimsy csak „közepszerű”-nek tartotta a filmet, amely egyfajta „hippi múzsá”-vá tette őt. Imázsáról így nyilatkozott: „Amikor bemutatták a filmet, mindenki azt hitte, hogy drogozom, pedig nem voltam se hippi, se drogfüggő. Teljesen normális voltam, szinte már unalmas.” A művésznő pihenés céljából Olaszországba utazott, ahol találkozott Vincenzo Cerami forgatókönyvíróval. Egymásba szerettek, és 1970. október 7-én megszületett a lányuk, Aisha. Cerami épp egy szkriptet írt, és a női főszerepet egyenesen új barátnője egyéniségére formálta, különböző nézeteltérések miatt azonban a férfit menesztették a tervezett produkcióból, amely végül meghiúsult. Az Egyesült Államokra akkoriban jellemző zavargások és politikai problémák, valamint a vietnámi háború miatt Mimsy úgy döntött, hogy nem tér haza, hanem Európában kezd új karriert. A hetvenes évek egyik legkeresettebb európai színésznője lett, aki jó érzékkel válogatott a művész- és a közönségfilmes felkérések közül.
Első európai filmje Eriprando Visconti Magyarországon is bemutatott Verne-adaptációja, a Sztrogoff Mihály (1970) volt, melynek két legfontosabb férfi szerepét szintén amerikai vendégművészek játszották: John Phillip Law (Sztrogoff) és a Fellini-Satyriconból (1969) ismert Hiram Keller (Ivan Ogareff). Ezt követte Georges Lautner kultuszfilmje, az Út Salinába (1970), melynek szereposztásában megtaláljuk az egykori amerikai filmcsillagot, Rita Hayworth-t és a fiatalon elhunyt francia kultszínészt, Marc Porelt. A történet főszereplőjét, egy fiatal csavargót (Robert Walker Jr.) egy országúti benzinkútnál az a meglepetés éri, hogy a tulajdonosnő a négy éve eltűnt fiát ismeri fel benne. Hamarosan mások is ugyanígy tekintenek rá, és a fiatalembert érdekelni kezdi, mi történt az eltűnt hasonmásával… A nemzetközi sikert Mimsy számára Dario Argento horrorja, a Négy légy a szürke bársonyon (1971) hozta meg. A zenész Robertót (Michael Brandon) egy ismeretlen férfi üldözi, akit egy dulakodás során véletlenül megöl. Az esetnek egy szemtanúja is van, aki első lépésként eljuttatja hozzá az incidensről készült kompromittáló fotókat, ám a célja nem az, hogy rendőrkézre juttassa Robertót… Egy kisebb szerepet a későbbi Piedone, Bud Spencer alakított, és láthatjuk az olasz B-filmek állandó magyar mellékszereplőjét, Tom Felleghyt is. A jugoszláv Aleksandar Petrović vitatott Bulgakov-adaptációja, A Mester és Margarita (1972) két főszerepét Ugo Tognazzira és Mimsy Farmerre osztotta. A művésznő 1973-ban készült filmjei közül kiemelkedik José Giovanni bűnügyi drámája, a Két férfi a városban, amelyben a börtönből szabadult bankrabló (Alain Delon) szakítani akar a múltjával, de egy zsaru (Jean Gabin) állandóan közbelép. Mimsy alakította a bankrabló barátnőjét. A színésznő ugyanabban az évben szerepet vállalt Souheil Ben-Barka Ezeregy kéz (1973) című filmjében is, amely a marokkói burzsoázia és a végletekig kizsákmányolt munkások közötti szakadékot ábrázolta. Farmer a szőnyegszövő üzem gazdag tulajdonosának francia feleségét formálta meg.
Mimsy karrierjének egyik ékköve Francesco Barilli (A rettegés szállodája alkotója) mívesen elkészített lélektani horrorja, A fekete ruhás hölgy illata (1974). A hősnőt, Silviát különös látomások gyötrik, melyek édesanyja öngyilkosságával kapcsolatosak. A nyugtalanító víziók az őrületbe hajszolják, és kétségbeesett tettek árán próbálja megőrizni ép elméjét és az életét. A Taviani fivérek egyik legjelentősebb filmje, az Allonsanfan (1974) 1816-ban játszódik, a napóleoni császárság bukása után. Fulvio, a forradalmárrá lett nemes (Marcello Mastroianni) kiábrándul egykori harcostársaiból, és akaratlanul is az árulójuk lesz. A női főszereplők: Lea Massari, Laura Betti és Mimsy Farmer. A Napfoltok (1975) című misztikus horror főszereplője egy patológus tanonc (Mimsy Farmer), aki különös öngyilkosságokra figyel fel. Úgy tűnik, a tömeges halálesetek a napfolttevékenységgel vannak valamilyen kapcsolatban, de néhány esetben a gyilkosság gyanúja is felmerül. Mimsy egy feminista színésznőt alakított Marco Ferreri egyik legkülönösebb filmjében, a Szia, majom!-ban (1978) Marcello Mastroianni és Gérard Depardieu partnereként. Láthattuk Ruggero Deodato S. O. S. Concorde (1978) című B- kategóriás katasztrófafilmjében is. 1980-ban Magyarországon forgatott: a női főszerepet játszotta Az isztambuli vonat (Gianfranco Mingozzi) című Graham Greene-adaptációban. Övé volt a női főszerep Lucio Fulci A fekete macska (1981) című horrorjában is. A nyolcvanas évek már kevésbé fontos időszak volt a pályáján, ekkoriban készült filmjeinek többsége el sem jutott Magyarországra. Említésre érdemes A Basileus-kvartett (1982, Fabio Carpi), a Mario Ricci halála (1983, Claude Goretta), a Don Camillo (1984, Terence Hill) és A parancsnok (1984, Antonio Margheriti). A kilencvenes évek elején felhagyott a filmszínészettel. Azóta szobrászként és díszlettervezőként dolgozik színházakban és filmekben is. Alkotótársa Francis Poirier, akihez 1989-ben ment feleségül. A pár Franciaországban él.
Vadászjelenetek Alsó-Normandiában
A Hajtóvadászat Serge Leroy saját ötlete alapján készült. A rendezőnek lehetősége nyílt arra, hogy vadásztársaságokkal töltse az idejét, és a köreikben megfigyelt szoros bajtársiasság jelentette a történet kiindulópontját. A forgatókönyvet André G. Brunelin és maga Leroy írta. Brunelin tehetséges, de kissé alábecsült írónak számított a szakmában. Állítólag a legjobb biográfiát ő írta a színészlegenda Jean Gabinről, forgatókönyvíróként pedig a Csak egy asszony… (1976, Jean-Louis Bertuccelli), a Tatárpuszta (1976, Valerio Zurlini) és a Madame Claude (1977, Just Jaeckin) a legismertebb munkái. A Hajtóvadászat egyes vélemények szerint Sam Peckinpah Szalmakutyák (1971) és John Boorman Gyilkos túra (1972) című alkotásainak nyomdokain halad, ám korántsem plágiumról van szó. Leroy szakított a korábbi hagyománnyal, amely az áldozat oldaláról mutatja be az eseményeket. Ő a vadászokat, a köztük lévő csoportdinamikát helyezte középpontba, hogy érthetővé tegye számunkra, miért vesznek részt mindnyájan az embervadászatban. A békés felszín alatt lappangó gyilkos indulatok kitörésére remek példa a nyugatnémet új hullám egyik alapfilmje is, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban (1969, Peter Fleischmann). A fiatal Abram (Martin Sperr) hosszú idő után tér vissza a szülőfalujába, ahol a zárt közösség nem fogadja vissza magába. Azt pletykálják róla, hogy börtönben volt, és homoszexuális. Csupán egy ürügy kell ahhoz, hogy szó szerint hajtóvadászat induljon ellene…
Letagadhatatlan Claude Chabrol hatása is, aki második alkotói korszakában elsősorban a francia kispolgárság és a bűn kapcsolatát vizsgálta, nemegyszer olyan eseteket, amelyekben a bűnhődés elmaradt. Érdemes megemlíteni a Hajtóvadászat előtt néhány héttel bemutatott Dráma a tengerparton (1975, Yves Boisset) című filmet is, amelyben egy francia átlagpolgár (Jean Carmet) megerőszakol egy fiatal lányt (Isabelle Huppert), aki életét veszti. (A két filmnek Jean-Pierre Marielle személyében közös szereplője is van.) A lelepleződéstől rettegő férfi a hullát az arab vendégmunkások barakkjai közelébe vonszolja, hogy az idegenekre terelje a gyanút. Hogy Boisset mennyire rátapintott a francia kispolgárokban rejlő gyilkos ösztönökre, arra maga a forgatás szolgáltatott szomorú példát. A szélsőjobboldali Charles-Martel terrorista csoport többször is megfenyegette a stábot, az észak-afrikai statiszták pedig nem találtak szállást maguknak, sőt egyikőjüket, az algériai Abderrahmane Benklouát meg is támadták. A férfi kórházba került, és nem folytatta a forgatást. Az egyik jelenetben a „fehér” statiszták a forgatókönyv ismerete ellenére is kellékek helyett valódi botokkal akartak volna rátámadni az afrikai statisztákra.
Visszatérve a Hajtóvadászatra: a Danville fivérekből nem hiányoznak az agresszív hajlamok, a többiek azonban tisztes és megbecsült kispolgárok, olyanok, mint mi vagy a szomszédjaink. Leroy még az unalom kockázatát is vállalta, hogy feltárja férfi szereplőinek pszichológiai hátterét. A kezdet kezdetén összetartó baráti társaságként ismerjük meg őket, és bár a nemi erőszakot nem tolerálják, mégis egymás után állnak át Albert Danville oldalára. Kiderül ugyanis, hogy mindegyiküknek van valami titkolnivalója, és inkább vállalják azt, hogy részt vesznek Helen elhallgattatásában, mint azt, hogy szembenézzenek korábbi tetteik következményeivel. Mansart félrelépett Sutter feleségével, Sutter viszont annak idején halálra gázolt egy kerékpárost, és az árulkodó nyomok eltüntetésében a Danville fivérek segédkeztek neki. Van, aki pedofil múlttal rendelkezik, másvalaki megbántódott Helen egyik megjegyzésén, míg Chamond a „csordaszellem” jegyében csatlakozik az üldözőkhöz. A filmet Normandiában forgatták. A szépsége ellenére is ridegnek tűnő táj, a természeti környezet még jobban kihangsúlyozza a lány drámáját. Claude Renoir operatőr – Pierre-Auguste Renoir festőművész unokája és Jean Renoir filmrendező fia – arra törekedett, hogy a fényképezéssel is érzékeltesse Helen egyre reménytelenebb helyzetét: minél elszántabbak a vadászok, annál elveszettebbnek tűnik a lány az erdőben és az aljnövényzetben, mintha a természet is ellene fordult volna. Az üldözöttség érzését a kézikamera használata és a hosszú beállítások is fokozták.
Leroy a hitelesség érdekében került mindenféle technikai trükköt és olcsó hatásvadászatot. Épp ezért a Giancarlo Chiaramello által komponált nyomasztó kísérőzenét is csupán a film elején és végén használta: a középső részt, a hajszát csak természetes hangok kísérik. A szakmai fogások mellett a film nagy erősségét az első osztályú szereposztás jelenti. A vadászokat a francia filmművészet olyan kiváló karakterszínészei játsszák, mint Jean-Pierre Marielle, Jean-Luc Bideau, Michel Constantin, Michael Lonsdale, Michel Robin és Philippe Léotard, a női főszerepet pedig a hetvenes évek szexszimbóluma, Mimsy Farmer alakította. A színésznő egy 2011-es interjúban azt mondta, hogy saját filmjei közül a Hajtóvadászat a kedvence, amelyben lehet, hogy nem a legjobb szerepét játszotta, a mű komplexitása és mélysége azonban mindenképpen unikum a pályáján. Egyes vélemények szerint szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a hatvanas-hetvenes évek szexuális szabadságát megtestesítő Farmer válik nemi erőszak áldozatává. (Ebből a szempontból érdemes utalni Fernando Di Leo Húszévesnek lenni című 1978-as olasz drámájára, amelyben a szexuális szabadságot és függetlenséget is megtestesítő két fiatal lányt erőszakolnak és ölnek meg elképesztő brutalitással.) A valós társadalmi háttérről pedig legyen elég annyi, hogy Franciaországban a szexuális bűncselekményeket akkoriban nem volt túl nehéz megúszni még a bíróság előtt sem, mert az ezekre vonatkozó jogszabályokat csak 1980-ban szigorították meg.
Jean-Luc Bideau elmondása szerint Serge Leroy csupán egy lelkes, de nem túl erős kezű filmkészítő volt, mindenféle markáns politikai nézet nélkül. Leroy például engedte, hogy Jean-Pierre Marielle átvegye a vezető szerepet a férfiak között. Egyik alkalommal például Marielle addig énekelt trágár dalokat a forgatáson, amíg Michael Lonsdale is csatlakozott hozzá. Nem kizárható, hogy Leroy szándékosan hagyta, hogy Marielle a kamerákon kívül is vezéregyéniség legyen, akárcsak a filmben. Bideau azt állította, hogy mindössze Michel Constantinnal volt jó viszonyban, ugyanakkor Mimsy Farmer visszaemlékezései szerint valamennyi partnere igazi úriemberként viselkedett a kamerákon kívül. A Hajtóvadászatot 1975. május 14-én mutatták be Franciaországban. A premiert élénk viták kísérték, sokan azon a véleményen voltak, hogy Leroy valójában dicsőíti az erőszakot. A feministák ítélete kedvező volt a filmről, a vadásztársaságoké viszont – érthető módon – nem annyira. A Hajtóvadászat az évek múlásával többé-kevésbé feledésbe merült. Ennek állítólag az volt az egyik oka, hogy a jogokkal az amerikai Warner Bros. rendelkezett, amely a mozikból való kifutás után nem látott fantáziát a későbbi forgalmazásban. A cég csak 2021-ben – feltehetően a MeToo-mozgalommal összhangban – vizsgálta felül addigi álláspontját, és Blu-rayen megjelentette a filmet.
Rape-and-revenge
Az ún. rape-and-revenge (nemi erőszak és bosszú) produkciók a leggyakoribb definíció szerint az exploitation filmek egyik alfaját alkotják. Egyes filmesztéták viszont azon az állásponton vannak, hogy a fogalmat inkább a narratíva szempontjából érdemes használni, mivel rape-and-revenge történetet szinte minden műfajban el lehet mondani, legyen szó drámáról, thrillerről, westernről vagy éppen művészfilmről. Ez az értelmezés azért is megfontolandó, mert amíg az exploitation filmek meglehetősen kétes hírnévnek örvendenek, addig a rape-and-revenge produkciók között számos értékes alkotás is található, melyeket a közönség és a filmesztéták (különös tekintettel a feministákra) is jól fogadtak. Az alaphelyzet mindig egy nemi erőszak, az áldozat a legtöbb esetben nő, az elkövető lehet egyedül vagy többedmagával. (Az áldozatok is lehetnek többen.) A nemi erőszak egyes esetekben durva fizikai bántalmazással vagy akár kínzással párosulhat. A szexuális támadás következtében az áldozat gyakran életét veszti vagy szégyenében öngyilkos lesz. Ilyenkor általában egy vagy több hozzátartozója, vagy barátja áll bosszút érte. Másik lehetőség, hogy az áldozat túléli a nemi erőszakot és a bántalmazást, testileg felépül, és vagy a véletlennek köszönhetően, vagy tudatos elhatározás folytán bosszút áll a történtekért. Ez a bosszú olykor legalább olyan durva és kegyetlen, mint az indokául szolgáló erőszak. A fentebb említett dramaturgiai logikát rúgta fel Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (2002) című filmje, amely fordított időrendben ábrázolta az eseményeket: a bosszútól jutunk el az azt kiváltó nemi erőszakig.
Lehetetlen minden egyes rape-and-revenge alkotásra külön kitérni, és talán nem is érdemes, hiszen a Hajtóvadászat döbbenetes hatását részben épp az okozza, hogy a nemi erőszak az áldozat (és az elkövető) halálával lezárul, és a cinkosok, akik a halálba hajszolják Helent, az igazságszolgáltatás által sem nyerik el méltó büntetésüket. A rape-and-revenge téma egyik első és legjelentősebb darabja a svéd Ingmar Bergman Szűzforrás (1960) című drámája, amelyet maga a rendező ugyan nem nagyon kedvelt, mégis Oscar-díjat kapott érte. Az alapjául szolgáló középkori balladát később mások is feldolgozták modern értelmezésben, például Wes Craven Az utolsó ház balra (1972) és Aldo Lado Az utolsó éjszakai vonat (1975) című alkotásában. A Hannie Caulder (1971, Burt Kennedy) westernkörnyezetbe ágyazza a témát, a megerőszakolt nőt Raquel Welch alakította. Sam Peckinpah filmje, a Szalmakutyák (1971) nemcsak a tematika miatt váltott ki vitákat, hanem azért is, mert úgy ábrázolta a nemi erőszakot, mintha az áldozat élvezné azt. A Gyilkos túra (1972, John Boorman) azon – mennyiségileg jóval kevesebb – filmek közé tartozik, amelyben a megerőszakolt áldozat egy férfi (Ned Beatty). Annyiban kapcsolódik a Hajtóvadászathoz, hogy a történet nem a bosszúról szól, hanem a túlélésért folytatott keserves küzdelemről.
A Thriller – en grym film (1973, Bo Arne Vibenius) azáltal vált hírhedtté, hogy a köztudottan elnéző svéd cenzúra csak jelentős rövidítések után engedélyezte a forgalmazását, és 2004-ig kellett várni a vágatlan verzióra. S hogy miről maradtunk le bő harminc évig? Nos, állítólag a szemkivágási jelenethez egy igazi holttestet használtak, és a filmet hard-pornó betétekkel tűzdelték meg, mert Svédországban és Dániában akkoriban elfogadott volt, hogy a hagyományos forgalmazásra szánt filmekben pornójelenetek is szerepeljenek. Jamamoto Eiicsi Kanashimi no Belladonna (1973) című alkotása igazi mozgóképes csemege, hiszen egy animációs filmről van szó, az Animerama-trilógia utolsó darabjáról, amely kifejezetten felnőtteknek szól. (Az előző két rész Az Ezeregyéjszaka történetein és Kleopátra históriáján alapult.) A középkori Franciaországban járunk, ahol egy fiatalasszonyt nemesek egy csoportja a nászéjszakáján erőszakol meg. A házaspárt további csapások is sújtják. Az istenfélő nő ekkor fausti alkut köt az ördöggel, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért… A Charles Bronson nevével fémjelzett Bosszúvágy-sorozat első része 1974-ből lényegében szintén egy rape-and-revenge sztori, bár a főhős végső soron nem az igazi tetteseken áll bosszút. Az önbíráskodás témája miatt heves vitákat kiváltott film anyagilag kiemelkedő sikert ért el, s ennek köszönhetően több folytatása is készült, melyek sajnos egyre szerényebb színvonalat képviseltek. A Szájrúzs (1976, Lamont Johnson) modell hősnőjét húga zenetanára erőszakolja meg, de a férfi megússza a következményeket, sőt immár a hugicára is szemet vet. Érdekesség, hogy a lányokat igazi testvérek játszották, Margaux és Mariel Hemingway.
Az irányzat alighanem leghírhedtebb filmje a Köpök a sírodra (1978, Meir Zarchi), amelynek 2010-ben készült el a remake-je. A többször is betiltott és cenzúrázott film nem csupán a szélsőséges erőszak miatt kavarta fel a kedélyeket, hanem sokan azt is kifogásolták, hogy a hősnő pszichés fejlődése a szerencsétlen áldozat szerepétől a brutális igazságosztóig meglehetősen elnagyolt. Kétes hírű mű Abel Ferrara rape-and-revenge filmje, A bosszú angyala (1981) is. A fiatal főhősnő, a néma Thana egy nap alatt kétszer is nemi erőszak áldozatául esik. Realitásérzéke ingataggá válik, és éjszakánként – akárcsak a Bosszúvágy Charles Bronsonja – a várost járva válogatás nélkül áll bosszút a bűnözőkön, akiket azonban egy idő után már nem tud megkülönböztetni az ártatlanoktól. A termékeny fülöp-szigeteki rendező, Cirio H. Santiago Meztelen bosszú (1985) című opusza tulajdonképpen a Köpök a sírodra nemhivatalos remake-je. Los Angelesben járunk. A szépséges színésznő, Carla Harris (Deborah Tranelli) egy parkolóban szemtanúja lesz férje meggyilkolásának. A férfi megpróbálta megakadályozni egy másik nő megerőszakolását. A lelkileg összetört Carla a szüleivel egy kisvárosban próbál megnyugvást találni, ahol ő maga lesz csoportos nemi erőszak áldozata. A támadók megölik a szüleit is. Carla saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást… Utcai támadás áldozatául esik az Elszabadult indulatok (1986) főszereplője (Farrah Fawcett), ráadásul az elkövető (James Russo) egy napon megjelenik a lakásában is. A nőnek azonban sikerül foglyul ejtenie a behatolót… A film szélsőséges fogadtatásban részesült: voltak, akik az esztendő egyik legjobb, mások viszont a legpocsékabb alkotásának tartották. Elhangzott olyan észrevétel is, hogy az egyik jelenetben nem is Farrah Fawcett, hanem egy dublőr meztelen keblei láthatók, amit a színésznő cáfolt ugyan, de a filmről szóló polémia ezzel a kitérővel a vicc kategóriába csúszott át.
Tematikánk szempontjából az új évezred talán legbotrányosabb produkciója a Dugj meg! (2000), amely női rendezők (Virginie Despentes és az egykori pornószínésznő, Coralie Trinh Thi) alkotása. A pornószereplők (Karen Lancaume, Raffaëla Anderson, Ian Scott) és a hard-pornó jelenetek miatt több kritikus azzal vádolta az alkotókat, hogy filmjük valójában művészetnek álcázott pornográfia, ők viszont azzal védekeztek, hogy a Dugj meg! nem önkielégítésre való, ezért nem pornográf mű. A magyar mozipremiert az utolsó pillanatban fújták le, és a videón kihozott változat címét Legyél velem!-re szelídítették. Unikumnak számít a témában a The Book of the Revelation (2006, Ana Kokkinos) című ausztrál film, amelyben három csuklyás nő ejt foglyul egy férfi táncost (Tom Long), és két hétig testi-lelki kielégülésük eszközéül használják. Szabadulása után az áldozat senkinek nem árulja el, mi történt vele, és bár biztonságosnak hitt élete kezd összeomlani, mégis maga akarja megtalálni a bántalmazóit. Több feminista alkotó is kipróbálta magát a rape-and-revenge műfajban, mint például Coralie Fargeat (Revenge, 2017), Jennifer Kent (The Nightingale, 2018) és Emerald Fennell (Promising Young Woman, 2020). Az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmje, az Áldozat? (2016, Paul Verhoeven) Isabelle Huppert által alakított középkorú hősnője otthonában lesz nemi erőszak áldozata. A nő nem tesz rendőrségi feljelentést, hanem saját maga próbálja felkutatni az elkövetőt, aki szerinte a közvetlen környezetéből érkezhetett…
A pornóváltozat
A Hajtóvadászat alapötletéből 1982-ben egy pornófilm is készült a műfaj francia iparosa, Michel Ricaud (1944–1993) rendezésében. Ricaud postai úton megrendelhető pornómagazinok forgalmazásával kezdte ezt a szakmát. 1972-ben rendezte első pornófilmjét. A műfaj „kemény” vonalát képviselte, s emiatt gyakran meggyűlt a baja a cenzúrával. Több filmjét betiltották, némelyik miatt bíróság elé is állították. Híres művei közé tartozik a Perversions (1975) és az Et il voulut être une femme (1978), amely egy transznemű nő intim életét mutatja be. 1980 és 1990 között különösen aktív volt, sőt jelentős ismertségre és megbecsülésre tett szert a pornókedvelők körében. 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben mint a legjobb európai pornórendező megkapta a Hot d’or díjat (a francia pornó-Oscar, az utolsót halála után ítélték neki). A Club Private in Seychelles (1994) című filmjének forgatása közben vesztette életét 1993. június 28-án: egy tengerparti sziklán állt, amikor egy hatalmas hullám a vízbe sodorta, és megfulladt. A Hajtóvadászat pornóverziója a Corps de chasse címet kapta, és még a szakkritikusok szerint is Ricaud egyik legvisszataszítóbb filmje.
Az eredeti opuszt megidéző nyitójelenet mintha egyszerre parodizálná A nagy zabálás (1973, Marco Ferreri) és a Sweet Movie (1974, Dušan Makavejev) című botrányfilmet: három vadászt látunk, akik állatok módjára zabálnak és isznak, majd a lakoma végén levizelik a megmaradt ennivalót. Részegen indulnak el a vadászatra, de összeszólalkoznak és szétválnak. Egyikőjük rátalál egy fiatal nőre, akinek az autója az árokba csúszott. A férfi megerőszakolja a segítségben reménykedő nőt, és síkosítóként motorolajat használ. A nő valahogy megszerzi a puskát, és szó szerint tökön lövi a támadóját, utána elmenekül. A meglőtt férfi annak ellenére is a nő üldözésére indul, hogy előtte nem sokkal ellőtték a golyóit, míg társainak két transzszexuális akad az útjukba, akikkel „elszórakoznak” kicsit. A fináléban az elmenekült nő a vadászok kezére kerül, akik durván megerőszakolják, az aktus végén lehányják és egyikőjük fejbe lövi. Gondolom, ez már így is elég gusztustalanul hangzik, pedig egynémely „ínyencség”-et inkább meg sem említettem. A nem egész egyórás Corps de chasse a pornó műfaj legalját képviseli, ugyanakkor iskolapéldája annak, hogy miféle gyomorforgató perverziókat képes kitalálni az emberi elme.
Képgaléria
A Hajtóvadászatot 1978. június 7-én mutatták be a magyar mozik. Az előző évben készült szinkronért Fodor Tamás rendező és kollektívája a Filmfőigazgatóság és a Pannónia Filmstúdió nívódíjában részesült. (Pontosabb infókkal nem szolgálhatok, mert az opusz nem szerepel az ISZDb adatbázisában.) A film népszerűsítéséhez a MOKÉP egy 22 fotóból álló kollekciót készíttetett, amely erre a linkre kattintva tekinthető meg. A blogtulaj Nicroeg kolléga engedélyével válogattam néhány képet ebből a gyűjteményből.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Így látták ők
„Mert ez a film profi munka. Talán túlontúl is az. Serge R. Leroy saját ötletéből készítette nagy ambícióval. Dramaturgiai bonyolítása hibátlan, mind megírását, mind kivitelezését illetően. A nő utáni gyilkos hajszát sehol nem lankadóan tudja végigvinni. A menekülés felcsillanó, majd szertefoszló reményét egy elakadó, ám az utolsó pillanatban elinduló autó képében, a döbbenet másodperceit az alagútba menekülő nő és a felbukkanó vonat snittjeivel a hatáskeltés magas fokán kivitelezi. Nagyobb erénye ennél, hogy a nagyszámú szereplőgárdát is kiválóan mozgatja, jó jellemeket teremt, színészvezetése árnyalt, gondosan felépített. Mimsy Farmer az üldözött nő szerepében annyit rohan, mint színésznő talán még soha a filmtörténet folyamán, így aztán alakításra kevés alkalma marad. A férfiak annál komótosabban játszhatnak. […] Világszerte ismert mester az operatőr, Claude Renoir, aki példamutatóan visszafogott, mégis kifejező képekben bontja ki az őszi erdőnek éppen e drámához illő hangulatát. A film egyik legmegdöbbentőbb jelenete a mocsárban vergődő nő képe, miközben a vadászok karéja a partról nézi haldoklását. Felhangzó segélykiáltása, mely az elviselhetőség határáig jut el, olyan mint egy sebzett madár rikoltása, vagy egy halálba hajszolt vad utolsó, rémült üvöltése.”
(Karcsai Kulcsár István: „Szenvedély nélkül”. In: Filmkultúra 1978/3, 34–35. o.)
„Mi fűzi össze, s teszi gyilkossá ezeket az embereket? Claude Renoir tónusos képeivel titokzatos, belső sötétségükre irányítja a figyelmet. A cselekmény, az üldözés lendülete társadalmi összefonódást sejttet a háttérben. A film ezt nagyszerűen, fokozatosan, a képek, vágások sorozatával közli csak, s egy-egy feltáruló titok már előzőleg jelzéses közlésben megjelent, csak nem ismertük, nem ismerhettük fel. A sebzett vaddisznó üldözése, majd a kegyetlen, kéjjel ejtett késszúrás a tehetetlen áldozatba, már előre jelezte, ami a »hős« vadászról kiderült: sok mindent megélt Algériában. De még a hajdani partizán együgyű hitbuzgalmát, ferde hajlamait is rögtön felismerjük, amikor véleményt alkotván az eseményekről, bevallja, hogy egyszer »túlteljesítették« a parancsot: egy nőtől elfogadták, amit az úgy gondolt, hogy tenni kell az életéért, majd hárman egyszerre lőtték agyon, »mert úgy a nehezebb«.”
(Dankó István: „Hajtóvadászat”. In: Hajdú-Bihari Napló, 1978. június 14., 5. o.)
„Nem a történet fő vonalában rejlik ennek a filmnek az igazi érdekessége, hanem az apró mozzanatokban. Abban például, ahogyan a lány eleinte szinte el sem hiszi, milyen helyzetbe került, kerülhetett. Valóban, szinte hihetetlen lehet. Egy órával előbb még civilizált földrész civilizált országában élt, béke idején, meghatározott jogrend állandó védelme alatt. Aztán hirtelen megpattan ennek a csak látszólagos védettségnek a celofánburkolata. A normandiai kisváros »civilizált« urai, a huszadik század utolsó harmadában, villanykandallós vadászházaik és automata sebességváltós luxusautóik civilizált környezetéből kilépve egyszer csak vadállatokká válnak: bosszút szomjazó, hírüket-nevüket féltő indulataik erejétől pillanatok alatt leválik róluk a »civilizáció« vékony máza, s kőkorszakbeli őseikhez válnak hasonlatossá. Kegyetlenek és vérszomjasak, holott igazán nem a táplálék megszerzésének kényszere vezeti őket, mint a hajdani vadászokat.”
(G. P.: „Hajtóvadászat”. In: Magyar Hírlap, 1978. jún. 15., 6. o.)
Hajtóvadászat (La traque / Il sapore della paura, 1975) – francia–olasz filmdráma. Serge R. Leroy ötletéből a forgatókönyvet írta: André G. Brunelin és Serge Leroy. Operatőr: Claude Renoir. Zene: Giancarlo Chiaramello. Jelmez: Annie Quesnel. Vágó: François Ceppi. Rendező: Serge R. Leroy. Főszereplők: Mimsy Farmer (Helen Wells), Jean-Luc Bideau (Philippe Mansart), Michael Lonsdale (David Sutter), Michel Constantine (Nimier kapitány), Jean-Pierre Marielle (Albert Danville), Philippe Léotard (Paul Danville), Paul Crauchet (Rollin), Michel Robin (Chamond), Gérard Darrieu (Maurois), Françoise Brion (Françoise Sutter). Magyarországi bemutató: 1978. június 7.
BEST OF FIELD64
MÉG TÖBB MICHAEL LONSDALE!
MÉG TÖBB FRANCIA FILM! (18+)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.