„Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!
Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem.
Mely hirdeti: halálon győzelem!
Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!
Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.
Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!”
(Juhász Gyula: Szent Sebestyén, 1924)
Sebestyén, az egyik legnépszerűbb keresztény szent személye évszázadok óta folyamatosan megihleti a művészeket. A világörökség részét képező ravennai Új Szent Apollináriusz-bazilikában látható az a VI. századból származó mozaik, amely huszonhat mártír menetét örökítette meg bizánci stílusban: köztük van Sebestyén is. Ezt tartják a szent legkorábbi fennmaradt ábrázolásának. 1000 után egyre több olyan műalkotás született, amely azt a jelenetet idézi fel, amikor Sebestyént a római katonák lenyilazzák, s részben emiatt terjedt el az a tévhit, hogy a szent ily módon halt meg. (Valójában halálra verték.) A középkorban Sebestyén halála különösen kedvelt téma volt, hiszen lehetőséget adott a művészeknek férfiakt készítésére. (A meztelenség művészi ábrázolására akkoriban csak igen korlátozott lehetőségek voltak.) Botticelli, Pietro Perugino, Tiziano, Antonio del Pollaiuolo, Giovanni Bellini, Guido Reni, Mantegna, Hans Memling, Gerrit van Honthorst, Luca Signorelli és El Greco egyaránt megfestette Sebestyént, némelyikük többször is. Természetesen szobrok is készültek róla, az egyik legismertebbnek Gianlorenzo Bernini korai, 1617–18-ból származó munkája számít. A XV. századtól kezdve az egyház szorgalmazta, hogy Sebestyén legendájának más mozzanatai kerüljenek előtérbe a művészi ábrázolásokban, ne a kivégzés, mert a részben vagy teljesen meztelen test megörökítése helytelen gondolatokat ébreszthet számos nőben és férfiban. A XX. századi ábrázolások közül kiemelkedik Gabriele D’Annunzio olasz író-költő és Claude Debussy francia zeneszerző közös alkotása, a Szent Sebestyén mártíromsága (1911) című zenés misztériumjáték. A filmesek is felfedezték maguknak a témát: Alessandro Blasetti Fabiola (1949) című történelmi drámájában Sebestyén mint mellékszereplő jelenik meg, akit a korszak egyik férfias filmsztárja, Massimo Girotti alakított. Az egyik leghíresebb – és kétségtelenül a leghírhedtebb – feldolgozást a brit Derek Jarman készítette 1976-ban: a hite miatt üldözötté vált Sebestyén sorsa nála a melegek kitaszítottságát szimbolizálja, miközben – különös kontrasztként – maga a figura homoszexuális csábításoknak van kitéve. „A cseh Luchino Visconti”-ként emlegetett színházi és filmes szakember, Petr Weigl 1984-ben D’Annunzio és Debussy misztériumjátékából készített egy nyugatnémet tévéfilmet. Sebestyént az amerikai Michael Biehn játszotta, aki még ugyanabban az évben a Terminátor (1984) című akciófilm egyik főszerepében vált világhírűvé. Az alábbi írás Jarman és Weigl Sebestyén-filmjeiről nyújt áttekintést.
Szent Sebestyén
Sebestyén az egyik legnépszerűbb szent, ámbár kétséges, hogy létezett-e, és ha igen, akkor valóban olyan élete és halála volt, amilyet a róla szóló legenda megörökített. Személyéről elsőként Szent Ambrus püspök (339–397) tett említést a 118. zsoltárhoz írt magyarázatában. Noha részletesebb biográfiai adatokat nem közölt róla, a legenda kiegészítette a hiányzó információkat. Ha utánajárunk Sebestyén személyének, a legtöbb forrásban azt találhatjuk, hogy 256 körül született Narbonne-ban (Délkelet-Franciaország), de édesanyja szülővárosában, Milánóban élt. Még Carinus császár uralkodása idején lett a császári gárda tisztje, majd Diocletianus császár és társuralkodója, Maximianus kegyeit is élvezhette, és szerették a bajtársai is. Népszerűségét és szónoki tehetségét arra használta, hogy megpróbálta keresztény hitre téríteni a pogány katonákat, s ugyanakkor bátorította az elfogott keresztényeket is, akikre rettenetes kínhalál várt a birodalomban. Emiatt viszont kegyvesztetté vált, hiszen Diocletianus nevéhez fűződnek a Római Birodalom legnagyobb keresztényüldözései. A császári törvényszék halálra ítélte Sebestyént. Egy mezőn kikötözték egy karóhoz (más források szerint egy fához), és a katonák halálra nyilazták, testét pedig a karóhoz kötve hagyták. A legenda szerint Sebestyén túlélte a kivégzést, köszönhetően egy Irén nevű jámbor római özvegynek, aki teljes felépüléséig ápolta a súlyos sebesültet. (Később őt is szentté avatták.) Sebestyén hite oly erős volt, hogy félelem nélkül újra megjelent az emberek között, akik úgy tekintettek rá, mint aki a holtak közül tért vissza. Egyenesen Diocletianus elé járult, hogy fejére olvassa a bűneit. Kell-e mondani, hogy merészségéért másodszor is halálra ítélték. Ezúttal furkósbotokkal verték agyon, holttestét pedig egy csatornába dobták. Ismét egy római asszony, Lucina volt az, aki a keresztény katona segítségére sietett. Megmenteni már nem tudta, a holttestet azonban eltemette a Callixtus-temető bejáratánál lévő katakombákba, ahol jelenleg a római San Sebastiano ad Catacumbas bazilika áll.
Sebestyén halálát 288-ra teszik. Emléknapja a római katolikus egyházban január 20., az ortodox hívők körében viszont december 18. Legendája a keresztények azon meggyőződését támasztja alá, hogy a keresztény élet elpusztíthatatlan, bármilyen kínszenvedést kell is kiállnia a hívőnek. Kultuszának első nyomát a 354. évi római kalendáriumban fedezték fel: a Via Appián lévő, a Sebestyén nevet viselő katakombában emlékeztek meg róla, s ugyanitt emelték neki a fentebb említett templomot. Segítő szentként vált közismertté, akihez járványok idején fordultak, de több céh is védőszentjének tartotta, mint például a fűzőkészítők, a halottvivők, a kefekötők, a kertészek, a magkereskedők, a puskaművesek, a tímárok, a tűkészítők, a tűzijátékárusok és a vaskereskedők. Sebestyén a katonák, az íjászok, a rendőrök, sőt a Svájci Gárda védőszentje is. III. Sixtus pápa (?–440, a pápai trónon: 432–440) különösen nagy gondot fordított Sebestyén emlékének méltó megőrzésére. A magyarországi Szent Sebestyén-kultuszt tükrözi a személyének szentelt székesfehérvári és egri Szent Sebestyén-templom. Sebestyén alakja már a középkorban megihlette a művészeket: az elmúlt évszázadokban számtalan képzőművészeti alkotás született róla, továbbá szépirodalmi művekben, zeneművekben és filmekben is feldolgozták a legendáját. A homoszexuálisok is védőszentjüknek tekintik őt, hiszen sorsa a „másság” (Sebestyén esetében ez a keresztény hitet jelentette) elfogadásának nehézségeit is jelképezi, kultuszában pedig a ruhátlan férfitest szépsége is szerephez jut. Mondani sem kéne, hogy a szent „munkakörének” ezt a kibővítését a katolikus egyház hivatalosan mindmáig nem fogadta el.
SEBASTIANE
A cselekmény
Diocletianus császár udvarában nagyszabású mulatság zajlik. Ennek egyik fénypontja egy obszcén tánc, amelyet a meghívottak beteges kíváncsisággal figyelnek. Megérkezik a császár kegyence, a testőrparancsnok Sebastiane. A férfiról rövidesen kiderül, hogy a keresztény eszmék híve, ezért a keresztényellenes uralkodó egy távoli helyőrségbe száműzi. Az ottani parancsnokot sem hagyja hidegen nemrég érkezett katonájának szépsége, Sebastiane azonban elhárít minden közeledést. Az unatkozó katonák otromba tréfákkal, fürdőzésekkel, párharcokkal, vadászattal múlatják az időt. Sebastiane többnyire nem vesz részt ezekben a szórakozásokban, inkább egyetlen barátjával a tengerparton elmélkedik, s jövőbeli vértanúságára készül. A centurio hiába könyörög Sebastiane szerelméért, a férfi továbbra is visszautasítja. A parancsnok, ha már megkapni nem tudja imádottja testét, haragjában elpusztítja azt: parancsot ad katonáinak Sebastiane kivégzésére…
A rendező
Derek Jarman brit filmrendező, díszlettervező, képzőművész és író 1942. január 31-én született Londonban. Teljes neve: Michael Derek Elworthy Jarman. Édesapja, Lancelot Elworthy Jarman a Brit Királyi Légierő tisztje volt, édesanyja lánykori neve: Elizabeth Evelyn Puttock. Derek 1960-tól a londoni King’s College-ben tanult. Ezt követően a Slade School of Fine Art intézményében képzőművészeti tanulmányokat folytatott. A filmvilágban Ken Russell nyomasztó remekműve, Az ördögök (1971) díszlettervezőjeként vált ismertté. „Jarman a tervezésnél következetesen ragaszkodik a sematizáló jellegű színházi hagyományokhoz és megoldásokhoz, melyek rendkívüli szuggesztivitást kölcsönöznek a film látványvilágának. Loudon városának épületei hatalmas, összefüggő, egynemű idomokból, hasábokból, gúlákból kialakított tömbök, melyek fölött brutális egyértelműséggel uralkodik a két hatalmi jelkép: a bástya és a templom. A hangsúlyozottan nem korhű díszlet tökéletesen írja le a rögzült szellemi viszonyok, a hatalom, az ideológia, a fanatizmus és a hit egymást mozdíthatatlanul kiegyenlítő erőterét” – olvashatjuk Galambos K. Attila és Vasák Benedek Jarman-esszéjében. Russell a Barbár Messiás (1972) című alkotásában is Jarmannal dolgozott, aki 1971-től kezdődően Super 8-as rövidfilmeket is forgatott. Játékfilmrendezői korszakában is élt a Super 8-as technika lehetőségeivel, s a maximumot próbálta kihozni belőle.
Jarman első játékfilmje, a Sebastiane a kereszténység és a homoszexualitás témájának újszerű és botrányosan merész összekapcsolása. Utólag megtagadta ezt a művét, mert a ráerőltetett társrendezője, Paul Humfress miatt nem tudta maradéktalanul érvényesíteni saját elképzeléseit. Második mozifilmje, a Jubileum (1978) a punkmozgalom egyik kultuszfilmje, egy különös mozgóképes vízió, amelyben I. Erzsébet királynő látogatást tesz a 400 évvel későbbi Angliában, amelyet az erőszak, a szex, a lázadás és a média ural. A főszerepeket Jenny Runacre, Nell Campbell, Jordan és Ian Charleson mellett a punkzene olyan kulcsfigurái játszották, mint például Toyah Willcox és Adam Ant. A vihar (1979) Shakespeare azonos című drámájának rendhagyó adaptációja, amelyet kedvezően fogadott ugyan a magyar Filmátvételi Bizottság, bemutatását azonban csak a Filmmúzeum számára javasolta. Az Angyali párbeszédben (1985) Shakespeare tizennégy szonettjét halljuk – Judi Dench felolvasásában – a homoszexuális szerelmet ábrázoló jelenetek kísérőszövegeként. A nagy olasz festő, Caravaggio a főszereplője Jarman 1986-os alkotásának, amely természetesen nem hagyományos életrajzi film, hanem művészet és valóság elválaszthatatlan kapcsolatát boncolgatja. A helyenként szándékosan anakronisztikus miliővel a rendező azt is érzékeltetni próbálta, hogy Caravaggio tragikus sorsa a huszadik századi művészsors szimbóluma is lehet. Bár megvalósítása igen nagy nehézségekbe ütközött – a forgatókönyvet állítólag tizenhétszer kellett átírnia –, a Caravaggio végül Jarman talán legismertebb és legkedveltebb filmje lett.
Ezt követő három opusza – Anglia alkonya (1987), Háborús rekviem (1989), A kert (1990) – a tőle megszokott témák (homoszexualitás, anarchia, lázadás, háború, vallás) köré épülnek, és szakítva a narratív történetmeséléssel, az átlagnéző számára nehezen követhető asszociációs szerkesztésmód érvényesül bennük. Egy másik tragikus sorsú művész, Christopher Marlowe drámája nyomán készült a II. Edward (1991), amely tematikájában a Sebastiane-hoz és A kerthez áll közel, posztmodern képi megvalósításával pedig a Caravaggiót idézi. Az 1993-as Wittgenstein színházi környezetet idéző díszletek között játszódik: a nagy osztrák filozófus élete és eszméi ürügyén Jarman valójában ismét az őt érdeklő témákkal foglalkozott. A rendezőnél 1986-ban diagnosztizálták a HIV-vírust, és a kilencvenes évek elejétől fokozatosan elvesztette a látását. Utolsó filmjében, a Kékben (1993) 79 percen keresztül a kék mozivászon látható, a zene és a szöveg pedig Jarman búcsúja az élettől, a világtól. A művész 1994. február 19-én AIDS-ben hunyt el. Sokoldalú művészi pályafutásából említsük meg azt is, hogy több ismert könnyűzenei előadó (például a The Sex Pistols, Marianne Faithfull, a Wang Chung, Marc Almond, Bryan Ferry, a The Smiths, Bob Geldof, a Pet Shop Boys és Patti Smith) számára forgatott videoklipeket.
A szereplők
A Sebastiane volt az 1949-ben született olasz Leonardo Treviglio első és mindmáig leghíresebb filmje. Később már csak epizódszerepeket játszott olyan ismert rendezők filmjeiben, mint Eriprando Visconti, Alberto Lattuada, Lamberto Bava, Michael Cimino, Carlo Vanzina, Sergio Martino, Giuseppe Ferrara, Bernardo Bertolucci és Dario Argento. Gyakran szerepelt televíziós produkciókban is, az Árulkodó nyomok (2005–2006) című szériában például kettős szerepet alakított, azóta viszont nem állt a kamerák előtt. „Camden Townban [London egyik északnyugati kerülete] dolgoztam a The Divine Game című produkcióban a Living Theater indiai művészeivel és színészeivel. Derek bejött az öltözőbe, és mesélt nekem egy homályos projektről, amelynek még nincs forgatókönyve és biztos anyagi háttere sem. Ezután visszatértem két évre Indiába. A Sebastiane egyik jelenetében Justin így tréfálkozik a főhőssel: »Milyen jól táncolsz, Sebastiane!«, amire én azt felelem: »Igen, mert jó tanárom volt Indiában«. Ezzel arra a két évre céloztam. Derek mindig azt kérdezte: »A színjátszás mellett még mihez értesz?«. Nyitott volt minden jó kezdeményezésre” – emlékezett vissza a közös munkára Treviglio 2004-ben. A színész cáfolta azt az anekdotát, hogy a Sebastiane forgatása egy nagyszabású melegorgiával ért véget. A filmben látható tömény homoerotika ellenére ugyanis a színészek nagyobb része heteroszexuális volt, akik nem vágytak semmilyen rendhagyó szexuális kalandra, nemi identitásuk sem változott meg forgatás közben, mindössze egy kivételes tehetségű művész első egész estés mozifilmjében akartak részt venni. Treviglio jó kapcsolatban maradt Jarmannel, bár ritkán találkoztak, és többször már nem filmeztek együtt.
A Severust alakító Barney James civilben dobos volt, All The Prizes Taken címmel 1976-ban egy kislemeze is megjelent. Többször is dolgozott Rick Wakemannel, például olyan, azóta klasszikussá vált albumokon, mint a Journey to the Centre of the Earth (1974) és a The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table (1975). Egy rendőrt játszott Jarman másik nevezetes botrányfilmjében, a Jubileumban. A Maxot alakító Neil Kennedyt többször is láthattuk a magyar mozikban, például A felső tízezer (1972) című szatírában és A híd túl messze van (1976) című háborús szuperprodukcióban. Ő is szerepet kapott a Jubileumban, és érdekes módon abban is egy Max nevű figurát személyesített meg. 1981-ben filmezett utoljára, AIDS-ben hunyt el. A Justint játszó Richard Warwick (1945–1997) 1968-ban kezdett filmezni. Már pályája elején olyan világhírű rendezőkkel dolgozhatott, mint Franco Zeffirelli, Lindsay Anderson, Richard Lester, Maximilian Schell és Franklin J. Schaffner. Nem kizárt, hogy Magyarországon is járt, mivel egyik filmje, az Első szerelem (1970) részben hazánkban készült. Jarman A vihar című Shakespeare-filmjében is szerepeltette. Szintén AIDS-ben halt meg. Donald Dunham (Claudius) 1942-ben született Angliában, de Dél-Kaliforniában nevelkedett, ahol megszerette a szörfözést. Az ókortudománnyal foglalkozó Annette Gieseke professzort vette feleségül. Csupán két filmben játszott, a másik a már többször emlegetett Jarman-produkció, a Jubileum volt. Az Adriant alakító amerikai Ken Hicks első filmje a Sebastiane volt. Mindössze négyszer állt a kamerák előtt, utoljára 1990-ben a Midnight Caller című tévésorozat egyik epizódjában.
A leopárdfiú szerepében látható amerikai Gerald Incandela 1952-ben született Tunéziában. 1969-ben költözött Párizsba, ahol művészettörténetet és filozófiát tanult. Beutazta egész Európát, és Super-8-as filmeket forgatott Berlinben. 1974-ben ment Londonba. Ekkoriban kezdett el behatóan foglalkozni a fényképezéssel, többféle technikával is kísérletezett. Ő volt a Sebastiane standfotósa is. 1977 óta él az Egyesült Államokban. 1973 és 1981 között dolgozott Derek Jarmannel, közös munkáik közé tartozik a Miss World (1973), a Stolen Apples for Karen Blixen (1973), az Art of Mirrors (1973), a Gerald's Film (1976), az Art and the Pose (1976), az In the Shadow of the Sun (1981) és a B2 Tape (1983). A Sebastiane elején látható táncjelenetet Lindsay Kemp (1938–2018) és társulata adta elő, a koreográfiát Kemp készítette, a szólótáncos is ő volt. Kétéves volt, amikor tengerész édesapja a tengerbe veszett. Már kisfiúként érdekelte a tánc, anyja viszont nem osztotta a lelkesedését, és gyermekét nyolcéves korában egy bentlakásos iskolába adta, hátha ott „észhez tér”, és valami „értelmesebb” elfoglaltságot talál magának. Lindsay kezdetben titkolta a homoszexualitását, valószínűleg ezért nem kerülte el a katonai szolgálatot. A hatvanas évek elején alapította meg saját táncegyüttesét, amely egyedi produkcióival valósággal forradalmasította a brit táncművészetet, és külföldön is befutott. Provokatív előadásaik egyrészt jócskán felkavarták a kedélyeket, másrészt homoszexuális töltetük és dekadens tartalmuk miatt gyakran éles kritikákban részesültek. Talán leghírhedtebb produkciójuk a Jean Genet-mű alapján készült Our Lady of the Flowers volt, amelynek egyik álomszerű jelenetében a foglyokat alakító táncosok önkielégítést végeztek a celláikban, miközben egy gyönyörű férfi angyal végigsétál a színpadon. Kemp nagy hatást gyakorolt a könnyűzenére is, tartós együttműködést alakított ki David Bowie-val és jelen sorok írójának egyik nagy kedvencével, Kate Bush-sal. Lindsay készítette Bowie Ziggy Stardust-koncertjeinek koreográfiáját, sőt viszonya is volt a biszexuális sztárral, akinek művészi fejlődésében komoly szerepet játszott. Bush az első albumán hallható Moving című dallal fejezte ki tiszteletét mestere iránt. Jarman a Jubileumban is igényt tartott Kemp közreműködésére. A művész 1982-ben járt Magyarországon: Moldován Domokos próbafelvételeket készített vele a legendás kasztrált operaénekesről, Farinelliről tervezett filmjéhez, a forgatás azonban meghiúsult. Lindsay Kemp váratlanul halt meg Olaszországban: egyik közeli barátja szerint a mindig oly aktív művész egyszer csak azt mondta, hogy nem érzi jól magát, és másfél perc múlva már halott volt.
Így készült a film
A Sebastiane ötlete Jarman egyik közeli barátjától, Patrik Steede-től származik. A két cimbora kétszer is járt Olaszországban, ahol számtalan festményt láttak a szentről. Steede-re különösen mély benyomást tettek ezek a műalkotások, és felidézték egy furcsa gyerekkori élményét is, amikor az anyja állítólag felakasztotta őt egy húskampóra, és lovaglópálcával elverte. Patrik még 1972-ben hozzálátott, hogy forgatókönyvet írjon Sebestyénről, és 1975-ig dolgozott rajta. Jarman szerint barátja olyan személyiség volt, aki sosem fogyott ki az ígéretekből, de nem törte magát különösebben, hogy teljesítse is azokat. Jelentkezett viszont nála a London Film Schoolon frissen diplomázott James Whaley, aki felajánlotta, hogy nemcsak segít megírni a szkriptet, hanem meg is szerzi a megvalósításához szükséges pénzt. Jarman úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot, és Steede nélkül, Whaley-vel folytatja a munkát. Ez végzetes törést okozott Patrikkal való barátságában, és ezért Jarman elsősorban magát hibáztatta. Steede-del ellentétben Whaley teljesítette is, amit ígért. Közreműködésével nemcsak elkészült a forgatókönyv, hanem meg is szerezte a pénzt a forgatáshoz. Úgy tudni, hogy ő hozta a produkcióba Paul Humfresst is, aki korábban a BBC-nél dolgozott, s emiatt lényegében a filmes szakember szerepében tetszelgett. Leonardo Treviglio szerint Humfress meglehetősen kellemetlen alak volt, Jarmannek sok konfliktusa volt vele. A Sebastiane-t állítólag 45 ezer dollárból forgatták, ami alacsony költségvetésnek számított. Ez az oka annak, hogy az operatőr 16 mm-es nyersanyagra (Eastman 100T 7247) dolgozott, és a filmet csak utólag nagyították fel 35 mm-esre. Jarman a szűkös anyagi lehetőségekkel magyarázta a filmbeli meztelenséget is: „Nem engedhettük meg magunknak a jelmezeket”. Jómagam valószínűnek tartom, hogy ez csupán egy viccelődő-polgárpukkasztó kijelentés volt a részéről, hiszen a filmben vannak jelmezek, tehát inkább dramaturgiai-esztétikai okai lehettek annak, hogy – főleg a helyőrségben játszódó jelenetekben – a színészek ezektől gyakran megváltak.
Itt említsük meg, hogy a Sebastiane-t gyakran emlegetik úgy, hogy ez az első nem pornográf film, amelyben erekció látható. Ez az állítás azonban nem helytálló, az erekció tabuja ugyanis már korábban megdőlt: Joe Dallesandro a Flesh (1968, Paul Morrissey) című amerikai underground filmben volt látható merev hímtaggal, Pier Paolo Pasolini pedig világsikerű Boccaccio-adaptációjában, a Dekameronban (1971) a „néma” kertész erekcióját mutatta meg néhány pillanatra premier plánban. (Az Alibechről szóló mese is tartalmazott erekciót, ezt viszont Pasolini a film nyugat-berlini premierje után kivágta, és az epizód azóta sajnos elveszett. Számos országban a cenzorok kivágták a Sebastiane-ból az erekciót mutató képkockákat. Magyarországon a vágatlan változat jelent meg VHS-en, de az új évezredben az angol és az amerikai DVD- és Blu-ray kiadás vágott verziót tartalmaz.) A Sebastiane bevezető jelenetét, amely Diocletianus császár palotájában játszódik, Angliában forgatták, a többi jelenetet Szardínia (Olaszország) szigetén, Buggerru település közelében, a Cala Domestica öbölnél vették fel. Ez a terület egy három családból álló társaság tulajdonában volt. Az egyik tulajdonos, Ferdinando Scarfiotti díszlettervező javasolta ezt a helyszínt, az alkotók a végefőcímben is köszönetet mondtak neki. Itt játszódik az a jelenet is, amelyben a meztelen római katonák a vízben frizbivel játszanak. Ezt a játékot az ókorban még nem ismerték, Jarman azonban későbbi filmjeiben is gyakran élt azzal a művészi megoldással, hogy a történet időtlenségét, általános érvényű mondanivalóját nem korhű tárgyak használatával is érzékeltette. (Az ilyesmire a Caravaggio című alkotásában különösen sok példát találhatunk.)
Tulajdonképpen az időtlenséget érzékelteti az a torony is, amelynek közelében kivégzik a főhőst. Bár ez simán lehetne ókori építmény is, valójában a XVIII. században építették a spanyolok. Sebastiane halálának jelenetét egyébként három napig forgatták, ezalatt Leonardo Trevigliónak végig meztelennek kellett lennie. Nem a ruhátlanság volt számára igazán zavaró, hanem az állandó szél. A forgatáshoz speciális nyílvesszőket használtak, melyek egy vékony drót mentén mozogtak, és a végükre parafát erősítettek, hogy ne sebezzék meg a színészt. A speciális effektusok felelőse Carlo Rambaldi (1925–2012) volt, aki később olyan világhírű filmekben is dolgozott, mint A nyolcadik utas a Halál (1979) és az E. T. – A földönkívüli (1982), sőt három Oscar-díjat is kapott. Mindazonáltal Rambaldi neve nem olvasható a Sebastiane stáblistáján. Egy 2004-es interjúban Treviglio arról beszélt, hogy Jarman filmjét körülbelül négy hétig forgatták, de mivel valahol azt olvasta, hogy a munka hat hétig folyt, igazából ezt sem tartja kizártnak. Végül említsük meg, hogy a Sebastiane a filmtörténet első olyan filmje, amelyet teljes egészében latin nyelven forgattak: a szkriptet egy neves szakember, Jack Welch (igazi neve: John W. Welch) fordította latinra. Ennek ellenére a bemutató után többen szóvá tették, hogy a szereplők hibásan beszélik a nyelvet. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy Welch fordítása volt-e pontatlan, vagy a színészek tanulták meg rosszul a szövegüket. Néhány évvel korábban Federico Fellini is fontolgatta, hogy a Fellini-Satyricon (1969) című alkotását latin nyelven készíti el, de forgalmazási okokból letett erről az elképzeléséről.
Így látták ők
„A Sebastiane történetében a fatális nárcizmus jut kifejezésre. Bármilyen szerelemre vagy erotikus kielégülésre irányuló próbálkozást megfojt a rendszer és az ideológia, melyet a Birodalom egy félreeső zugában idejét semmittevéssel töltő kis római szakasz képvisel. A testi szerelmet mindig legyűri az anti-homoszexuális erőszak és agresszió, de ugyanúgy pusztítja bármely társadalomnak a szokatlannal szemben megnyilvánuló elnyomó mechanizmusa is, ami ez esetben a homoszexualitás esetleges rendbontó ereje és kereszténységbe való áthelyezése ellen irányul. A film viszonyulása a főszereplőhöz, Sebestyénhez nem egyértelmű. Az önkínzó, mazochista hősben Jarman vonzódását látjuk viszont az olyan önpusztító homoszexuálisokhoz, mint Caravaggio és Pasolini. A Sebastiane-ben egyszerre jelenik meg az ilyen önmegadó egoizmus kritikája és annak felismerése, hogy az elnyomó erőkkel szemben szükséges az ilyesfajta visszavonulás. A meleg szexualitás negatív, agresszív hajlamai ezen a ponton társadalmi radikalizmussal, lázadó viselkedéssel elegyednek. A Sebastiane talán annak a küzdelemnek a kifejeződése, amelyben az agresszió és a halál győzedelmeskedik a szerelem építő és gyengéd tulajdonságai fölött. Egy ennyire üldözött szexualitás esetében elkerülhetetlen, hogy indítéka – a homoszexuális szerelem mint tiszta és nem e világi – ne váljon idealizálttá. A Sebastiane részben ezt az idealizációt ünnepli.”
(Michael O’Pray: „Derek Jarman filmjei: Erósz és Thanatosz”. Vajdovich Györgyi fordítása. In: Metropolis 1997/ősz)
„Az 1976-ban elkészült, Paul Humfress-szel közösen rendezett Sebastiane kultikus szerepet vívott ki magának a londoni meleg szubkultúra körében, de – bár néhány, Jarman pályáját később is végigkísérő motívum megjelenik már itt is – ezt a munkáját a rendező gyakorlatilag megtagadta, noha jóval kevesebb ellenérzéssel viseltetett iránta, mint a későbbi Jubilee-val szemben. A filmben igen erősen érződik az amatörizmus, Jarman filmes céhen való kívülállása, outsider pozíciója. A Szent Sebestyén életét sajátosan feldolgozó munka jelentősége a férfiak közti szexualitás nyílt megjelenítése mellett elsősorban abban áll, hogy a későbbi… filmekben is visszatérő kérdéseket feszeget, mint a szeretet mártíromsága, az erotika brutalitása és a hatalom részeg, mindent elsöprő uralma. Felbukkan a Jarman pályájára mindvégig jellemző intertextualitás, vagyis a történeti szituációba ágyazott, jellegzetesen XX. századi motívum vagy jelenet, esetünkben a fürdőző katonák frisbee-vel való játéka, amely élesen szemben áll a film latin nyelvű dialógusaival. A pacifista felhangokat sem nélkülöző mű talán az egyetlen a rendező életművében, melyben filmről vall: a távoli helyőrségben veszteglő legionáriusok a hajdanvolt római gladiátorviadalokra emlékezve kiemelik a Cecil B. de Mille által levezényelt látványosságok rendjét és tisztaságát. Ez az ironikus célzás nem véletlenül marad magára: Jarman a nyolcvanas évektől már nem törekszik a filmrendező státusára, a számára mozgókép körülbelül a Caravaggio elkészültétől csak egyike a kifejezési formáknak a festészet és az egyre gyakoribb irodalmi alkotások mellett. A Sebastiane egy letűnő birodalom távoli végvárának életét tárja elénk minden sutaságával együtt. A reményvesztett, feleslegessé vált katonák örömtelen, üres vágyaival szemben a keresztény Istent imádó Sebestyén képviseli az újat, a szeretetet.”
(Galambos K. Attila – Vasák Benedek: „Egy igazi kertész: Derek Jarman életműve”. On-line esszé.)
SZENT SEBESTYÉN MÁRTÍROMSÁGA
A cseh Petr Weigl 1984-ben a nyugatnémet WDR tévétársaság felkérésére – a TV2000 és az Unitel támogatásával – filmet forgatott D’Annunzio és Debussy misztériumjátékából. A forgatás törökországi helyszíneken (Aydın, Didyma, Efes [az ókori Epheszosz], Sart [az ókori Szardeisz]) zajlott. Sebestyént az amerikai Michael Biehn játszotta, aki valószínűleg ugyanazért volt alkalmas erre a szerepre, mint amiért még ugyanabban az évben megkapta a Terminátor egyik főszerepét is: a rá jellemző férfias keménység egyfajta szelídséggel párosult, és legjobb filmjei ügyesen kamatoztatták egyéniségének e különös kettősségét. Fontos szerepet alakított jelen sorok írójának kedvenc kultszínészei közül az angol Nicholas Clay és az olasz Franco Citti is, a szereposztás nagyobb részét azonban cseh művészek alkották. Az egyik íjászt megformáló színes bőrű modell, Urs Althaus évek múlva nagy szeretettel emlékezett vissza a császárt alakító Clay-re, akitől rengeteg bátorítást kapott mint kezdő színész. Weigl kerettörténet köré építette fel a filmjét: a huszadik századi Sebestyén (szintén Biehn játssza) egy olimpiai íjászcsapat kapitánya, akinek különös víziói támadnak évszázadokkal korábbi névrokonáról. A kerettörténet lehetőséget adott a rendezőnek arra, hogy utaljon a huszadik század nagy traumáira is, mint a második világháború, a vietnámi háború vagy a harmadik világ helyzete. Nemcsak meghagyta az eredeti mű homoerotikus utalásait, hanem rájuk is erősített például Michael Biehn zuhanyjelenetével és a masszázsepizóddal. A kerettörténetet leszámítva Weigl hűséges maradt az eredeti zeneműhöz, ezért a filmet francia nyelven forgatták, mivel D’Annunzio is franciául írta a prózai részeket. A tévéfilm egyébként jó kritikákat kapott, de mint általában a tévéfilmek többsége, egy idő után feledésbe merült. A homoerotikus utalások miatt Csehországban csak 2018-ban mutatták be. Hivatalos magyar forgalmazásban tudomásom szerint egyáltalán nem láthattuk.
A cselekmény
A praetorianusok gárdájának parancsnoka, Diocletianus császár kegyence, Sebestyén részt vesz egy keresztény testvérpár kivégzésén. A fivérek készek meghalni a hitükért. Meggyőződésük és bátorságuk nagy hatást gyakorol Sebestyénre, aki a testvérek édesanyjához hasonlóan szintén hajlandó felvenni a keresztény hitet. A prefektus őt is el akarja ítélni, ám megretten, amikor meglátja, hogy Sebestyén keresztülmegy az izzó szénen, s lépései nyomán a parazsak liliommá változnak. Diocletianus maga elé rendeli Sebestyént, hogy magyarázatot kapjon tőle szokatlan viselkedésére. Az uralkodó hajlik arra, hogy megbocsásson a kegyencének, ha Sebestyén kijelenti, hogy továbbra is a római isteneket imádja, különösen Apollót. A testőrparancsnok azonban nem tagadja meg Krisztust, mire Diocletianus elrendeli a kivégzését. Sebestyén elfogadja a halálos ítéletet. Az íjászok nem akarnak engedelmeskedni, nem akarják megölni szeretett elöljárójukat. Sebestyén ekkor engedelmességre szólítja fel őket, és azt mondja, hogy ez Isten akarata. Sebestyént egy fához kötözik, és a katonák lenyilazzák.
Debussy zeneműve
Claude Debussy (1862–1918) francia impresszionista zeneszerző 1911-ben komponálta a Szent Sebestyén vértanúsága című öt képből álló oratóriumát (más meghatározás szerint: misztériumjáték), amelynek szövegét a jeles olasz író és költő, Gabriele D’Annunzio (1863–1938) írta, aki akkoriban Franciaországban élt. Az oratórium három fő egységből áll: a zenéből, az énekből – a kórus szólamai mellett az egy szopránra és két altra írt szólókkal – és a prózai szövegekből. Az öt képben a fizikai cselekedetek és a lelki történések összhangot alkotnak. A képek a következők: A liliomos udvar; A bűvös szoba; A hamis istenek gyülekezete; A nyilak által agyonsebzett babérfa; A Paradicsom. „A zenekarnak részint bevezető, részint aláfestő a szerepe. Állandóan egymásra utal az érzéki, orgiasztikus és a lemondó, magasztos elem, az Adonis-siratás és a mennybéli üdvösség. Az erotikus, »antik« muzsika főbb eszközei: színes akkordtömbök, táncosan sugalmazó ritmika és pentatóniára hajló, ódon ízű dallamképletek. Viszont széles melódialépések, középkorias, érdes összhangok és szélesen elterülő ritmus jellemzi az aszketikus érzésvilágot. E kétféleség fölött lebeg, összefoglalóan, magasabb szintre emelés jegyében az áldozattól és részvéttől átsugárzott zene, fájó kromatikával, az egészhangú-skálából származó menetekkel és akkordokkal. Az egész műre kifejti hatását a modális (egyházi) hangsorok archaizmusa” – olvashatjuk Molnár Antal 1963-as műismertetőjében. A misztériumjáték első előadására 1911. május 22-én került sor a párizsi Chátelet Színházban. Az előadást Armand Bour rendezte, a koreográfus Michel Fokine volt, a díszleteket és a jelmezeket Léon Bakst tervezte. A zenekar karmestere André Caplet volt, a kórust Désiré-Émile Inghelbrecht irányította. Sebestyén szerepében a huszadik század első évtizedeinek legendás táncművésze, az orosz Ida Rubinstein lépett színpadra. Az előadás nem aratott sikert, Párizs püspöke egyenesen arra szólította fel a katolikus hívőket, hogy tartózkodjanak a megtekintésétől. A tiltás indoka a megszentségtelenítés volt, az a meghökkentő művészi újítás, hogy a keresztény férfi szent szerepét egy zsidó (!) nő (!) alakította. A Szent Sebestyén vértanúsága nem lett repertoárdarab, igen ritkán adják elő színpadon, rövidítve és átdolgozva viszont többször is lemezre vették.
A rendező
Petr Weigl cseh rendező, forgatókönyvíró és dramaturg elsősorban zeneművek és operák alapján készült filmjeinek köszönhetően vált nemzetközi hírű alkotóvá. 1939. március 16-án született Brnóban (Brünn, Berén). A Prágai Művészeti Akadémia Film és Televízió Karán tanult, 1961-ben kapta meg a diplomáját. 1961 és 1976 között a Csehszlovák Televízió, ezt követően pedig a prágai Nemzeti Színház balett-társulatának dramaturgja volt. Mozi- és tévéfilmjei mellett rendszeresen rendezett színházakban is, anyaszínháza mellett például a pozsonyi Nemzeti Színházban, a párizsi Espace Pierre Cardinben, a sevillai Teatro Maestranzában és a müncheni Bajor Állami Operaházban. Talán legnagyobb szakmai sikere a berlini Deutsche Operben 1990-ben megrendezett Richard Strauss-opera, a Salome volt: az előadást világszerte közvetítette a televízió. Operafilmjeinek egyik fő jellemzője, hogy a szereposztáskor előnyben részesítette a hivatásos színészeket, akiknek énekhangját olyan világsztárok kölcsönözték, mint például Luciano Pavarotti, Joan Sutherland vagy éppen a magyar Hamari Júlia. Több rangos nemzetközi elismerésben részesült: kétszer nyerte el a Prix Italia díjat (1969, 1971), és kétszer jelölték az amerikai Emmy-díjra is (1983, 1986). A balett és az opera műfajának legnagyobb nemzetközi szaktekintélyei között tartották számon, olyan klasszikusok műveit adaptálta, mint Prokofjev (Rómeó és Júlia), Gounod (Faust), Dvořák (Ruszalka), Britten (A csavar fordul egyet), Gluck (Achilles), Massenet (Werther), Donizetti (Stuart Mária), Csajkovszkij (Anyegin) és Sosztakovics (Kisvárosi Lady Macbeth). Többen is „a cseh Derek Jarman”-ként emlegették néhány alkotásának latens homoerotikája miatt, mások a kimagasló színvonalú operarendezései miatt Luchino Viscontival és Franco Zeffirellivel emelték egy sorba. Petr Weigl 2018. július 14-én hunyt el, halálának pontos helyét érdekes módon az általam ismert on-line források nem adták meg.
A fontosabb szereplők
Sebestyént az 1956-ban született amerikai Michael Biehn alakította, aki 1976-ban kezdett filmezni. James Cameron látványos akciófilmjei (Terminátor, 1984; A bolygó neve: Halál, 1986; A mélység titka, 1989) tették világhírűvé. Drámákban, akciófilmekben és horrorokban egyaránt láthattuk, nemcsak jó fiúk, hanem pszichopaták szerepében is. A Sebestyén-film után játszott Weigl másik nyugatnémet tévéfilmjében, a Die Nacht aus Bleiben (1985) is. A császárt megformáló brit Nicholas Clay (1946–2000) a hetvenes évek elejétől szerepelt filmekben. Meggyőző alakítást nyújtott a Roald Dahl forgatókönyvéből készült Az ásós gyilkos (1971) című bűnügyi drámában. Legismertebb filmjei a nyolcvanas évek elején készültek: Lancelot lovagot játszotta az Excaliburben (1980), a címszerepet a Lady Chatterley szeretőjében (1981) és egy rejtélyes bűnügy egyik gyanúsítottját a Nyaraló gyilkosok (1982) című Agatha Christie-adaptációban. Különösen testhezállók voltak számára a romantikus történelmi kalandfilmek. Az Oroszlánszív (1987) című produkció forgatása kapcsán járt Magyarországon.
A prefektust Pier Paolo Pasolini felfedezettje és jó barátja, Franco Citti (1935–2016) személyesítette meg. Első filmje, A csóró (1961) főszereplőjeként máris bekerült a filmtörténetbe, és ő játszotta az Oidipusz király (1967) címszerepét is. Pasolini Az Élet trilógiája (1971–1974) mindhárom filmjében fontos epizódszerepeket bízott rá, akárcsak a Mamma Rómában (1962) és a Disznóólban (1969). Még mestere életében kezdett el más rendezőkkel is dolgozni. Epizódszerepet játszott A Keresztapa (1972) című világsikerű Coppola-filmben, s az általa megformált figura az 1990-es harmadik részben visszatért. Láthattuk Elio Petri Todo modo (1976) című politikai disztópiájában és Bernardo Bertolucci melodrámájában, A Holdban (1979). Kommersz filmjei közül a különösen erőszakos Zsaruként élj, férfiként halj (1976, Ruggero Deodato) a legfigyelemreméltóbb. Az anyát alakító Jana Hlaváčová a cseh színjátszás egyik jelentős személyisége, 1938-ban született. 1960-ban kezdett filmezni, a szocializmus évtizedeiben több filmje is eljutott a magyar mozikba, mint például az Orvos válaszúton (1960), a Hány szó kell a szerelemhez? (1962), A nagy mesemondó titka (1972), a Feleségem kalandjai (1973) és az Így kezdődik a szerelem (1975). Az 1956-ban született Urs Althaus a szó legszorosabb értelmében „svájci néger”: apja, akivel sohasem találkozott, egy nigériai férfi volt, ő maga Svájcban született. Ígéretes focikarrierjét egy sérülés miatt kellett feladnia. Jó megjelenésének köszönhetően modellszerződéseket kapott, és rövidesen a legnevesebb szakemberek foglalkoztatták, mint például Calvin Klein, Valentino Garavani, Giorgio Armani és a Gucci cég. Némi idő elteltével üzletemberként is egyre nagyobb sikereket ért el a szakmában. A nyolcvanas években kezdte filmszínészi pályafutását. Magyarországon A rózsa neve (1986) a legismertebb filmje, ebben a színes bőrű szerzetest, Venantiust alakította.
Sebastiane (1976) – angol filmdráma. Forgatókönyv: Paul Humfress, Derek Jarman és James Whaley. Latin fordítás: Jack Welch. Operatőr: Peter Middleton. Díszlet: Derek Jarman. Zene: Brian Eno. Vágó: Paul Humfress. Rendező: Paul Humfress és Derek Jarman. Főszereplők: Leonardo Treviglio (Sebastiane), Barney James (Severus), Neil Kennedy (Max), Richard Warwick (Justin), Donald Dunham (Claudius), Ken Hicks (Adrian), Janusz Romanov (Anthony), Steffano Massari (Marius), Daevid Finbar (Julian), Gerald Incandela (leopárdfiú), Robert Medley (Diocletianus császár), Lindsay Kemp (szólótáncos). Magyarországi bemutató: 1998. május (Odeon, VHS).
Szent Sebestyén mártíromsága (Das Martyrium des heiligen Sebastian, 1984) – nyugatnémet televíziós filmdráma. Szöveg: Gabriele D'Annunzio. Operatőr: Jiří Kadaňka. Díszlet: Kasan Diker és Karel Lier. Jelmez: Milan Čorba. Zene: Claude Debussy. Vágó: Karel Kohout. Rendező: Petr Weigl. Főszereplők: Michael Biehn (Sebestyén), Nicholas Clay (a császár), Franco Citti (a prefektus), Urs Althaus (íjász), Pietro Speciale (íjász), Jan Gabriel (íjász), Ivan Varga (íjász), Fabio Caretti (íjász), Jana Hlaváčová (az anya), Michal Gulyáš és Lubomír Martinik (a testvérek), Andrea Coppola (Krisztus).
MÉG TÖBB HOMOEROTIKA!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.