„S apám, te, a bús magaslaton állva,
Vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.
Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”
(Dylan Thomas:
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába)
Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámája, a Macska a forró bádogtetőn három évvel a Broadway-premier után, 1958-ban került filmszalagra. A mű egyik kulcsmotívuma a férj latens homoszexualitása, amely miatt már a színpadi változat számára is helyenként át kellett írni az eredeti szöveget, a szigorú cenzúra miatt pedig a filmverzió érdekében további átdolgozásokra volt szükség. Ezt a rendező, Richard Brooks végezte el, aki forgatókönyvíróként is jelentős művész volt. A két főszerepre több jelölt mérlegelése után Elizabeth Taylort és Paul Newmant választották. A forgatás megkezdése után néhány nappal Taylor férje, Mike Todd filmproducer légi szerencsétlenségben életét vesztette. Az özvegyen maradt fiatalasszonyt annyira lesújtotta a tragédia híre, hogy mindenki azt hitte, képtelen lesz befejezni a filmet. Miután visszatért a forgatásra, rövidesen újabb problémák támadtak körülötte: viszonyt kezdett halott férje legjobb barátjával, Eddie Fisher énekessel, aki ráadásul Liz legjobb barátnője, Debbie Reynolds férje volt. Az erkölcsbotrány eleinte azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konzervatív közönség bojkottálni fogja a filmet – végül ennek épp az ellenkezője történt. A nézők tódultak a mozikba, hogy kombinéban lássák a ledér filmsztárt, aki alig néhány hét alatt vált gyászoló özvegyből egy családi tűzhelyt szétromboló, csábító szirénné. A Macska a forró bádogtetőn nemcsak kereskedelmi sikert ért el, hanem többnyire kedvező kritikákat is kapott, még a „léha” Taylor alakítását is elismerő szavakkal méltatták. Mindazonáltal sokan úgy vélik, hogy a Fisher-ügynek köszönhető, hogy a színésznőt nem jelölték Golden Globe-ra, az Oscart pedig a jelölés ellenére se kapta meg. Williams darabjából 1976-ban és 1984-ben egy-egy tévéfilm is készült, melyek közül az utóbbi volt az, amely a dráma eredeti szövegéből indult ki.
A CSELEKMÉNY
Harvey Pollitt a hatvanötödik születésnapját ünnepli. A gazdag ültetvényes tudja, hogy már nem fog sokáig élni, hiszen az orvos megállapította, hogy rákos beteg. Nagyobbik fia, Gooper jóvoltából már unokák veszik körül. A „jó fiú” a feleségével együtt titokban azt reméli, hogy örökölni fogja apja nagy vagyonát. Az öregember kedvence azonban a kisebbik fiú, Brick, akinek a felesége, Maggie gyönyörű és kívánatos asszony. Pollitt abban bizakodik, hogy Maggie hamarosan gyermeket szül a fiának, és újabb unokával gyarapodik a család. Brick viszont nem gondol a gyereknemzésre. Mióta elveszítette legjobb barátját, azóta egyre többet iszik, és megvádolja a nejét, hogy megcsalta őt az elhunyt cimborával. A családfő születésnapi ünnepségén régóta eltemetett sérelmek törnek a felszínre, és a törékeny családi idill szertefoszlik. Vajon van-e remény az újrakezdésre, megmaradt-e valami azokból a régi érzésekből, amelyek Bricket és Maggie-t egykoron összehozták, vagy már csak a gyűlölködés tartja együtt őket?
A SZÍNDARAB
A Macska a forró bádogtetőn Tennessee Williams egyik legismertebb drámája, melynek alapjául a szerző 1952-es novellája, a Three Players of a Summer Game szolgált. Williams 1953-ban kezdett hozzá a drámához, amelyet a következő évben fejezett be. Ez az egyik legjobb és legsikeresebb darabja, amely a személyes kedvence is volt. A cselekmény helyszíne egy déli ültetvényes birtoka a Mississippi-delta vidékén. A dráma elején, a díszlettervező számára írt jegyzetben Williams így írt a helyszínről és saját elképzeléseiről: „A szín: lakó- és egyszersmind hálószoba a Mississippi-delta egyik nagyültetvényesének házában. Emeleti erkélyre nyílik, ez alkalmasint körülfut az egész épületen. Széles, kétszárnyú ajtó vezet ki rá, kettő is. Azokon át a fehér balusztrádot látni, s mögötte a derült, nyári eget. A darab folyamán lassan bealkonyul, s leszáll az éj. Mert a cselekmény időtartama pontosan ugyanannyi, mint az előadásé, leszámítva persze a negyedórás szüneteket. A berendezés stílusa nem éppen az, amire a delta legnagyobb gyapottermelőjének házában számítanánk. Viktória-kor, némi távol-keleti beütéssel. Valaha ebben a szobában élt halála napjáig az ültetvény két eredeti tulajdonosa, egy öreg agglegénypár: Jack Straw és Peter Ochello, és azóta nem sok változott. Más szóval idézzen szellemeket ez a hely: kísértsen benne egy szelíd és poétikus kapcsolat valami szokatlan gyöngédséggel átszőtt emléke. Talán nem lényeges, és kár is beszélnem róla, de láttam egyszer egy elmosódott fényképreprodukciót Robert Louis Stevenson szamoai házának tornácáról – ott töltötte a költő utolsó éveit –, s a tropikus nap sütötte, tropikus eső verte, bambusznádból és vesszőből készült kerti bútor avult fáján, ott vibrált ilyen enyhe fény. Ez járt eszemben, mikor magam elé képzeltem a darab színterét, s ez juttatta eszembe a derült nyári késő délután kegyelmet, vigaszt és nyugalmat árasztó világítását, s azt, hogy abban minden, még a halálfélelem is, enyhül és elcsitul. Mert itt a színpadkép végletes emberi indulatok drámájának háttere, s ezért kell ilyen szelídnek lennie.”
A díszleteket így részletezte: „A fürdőszobaajtó az egyik oldalsó falon nyílik, s csak a halványkék csempe és ezüst törölközőtartó látszik rajta keresztül. Szemben, másik oldalt van a hallajtó. A berendezési tárgyak közül kettőről érdemes beszélni. Az egyik a nagy kettős ágy. Ez – fontos szerepének megfelelően – álljon szabadon, sőt az ágyat fejtől meg is kell egy kicsit emelni, hogy jobban lássék rajta a játék. Hátul, a két hatalmas erkélyajtó közötti falnál egy korunkra jellemző monstrum áll, ez a másik: a („hi-fi”, három hangszórós) zenegéppel és televízióval egybeépített házibár, tele pohárral és üveggel. Az ezüst tompa fénye és a sokszínű üvegcsillogás tarka átmenet az enteriőr szépia-tónusa (rőtaranya) és az erkély, valamint az ég hideg (fehér és kék) színei között. Ez a bútordarab (?!), ez az emlékmű valóságos és hiánytalan hálatárgygyűjteménye mindazoknak a kényelmeinknek s öncsalásainknak, amelyek mögé el szoktunk bújni olyan tények elől, mint amilyenekkel a darab figurái találják szemben magukat... A színpadi kép azonban a világért se legyen oly naturalista, mint amilyet ez a leírás sugalmaz. Úgy gondolom, a falak mennyezet helyett olvadjanak át titokzatosan a levegőbe, az ég boltozza be az egész színpadot, s a csillagokat és a holdat csak opálos, sápadt fénye jelezze, mintha rosszul beállított távcső lencséjén keresztül látnánk. Kell még gondolnom valamire? Ja igen, kék és borostyánsárga üvegezésű, félköríves, felül világító ablak legyen (legyezőbordázattal) minden ajtó fölött, és az a legfontosabb, hogy a tervező hagyjon minél több szabad területet, ahol a színészek mozoghatnak (elárulhatják nyugtalanságukat, a kitörni készülő indulatot), mintha csak balettszínpadról volna szó.”
Ami a történetet illeti, a szerző Harvey Pollitt, a családfő (a magyar fordításban: Ópapa) és a családtagok egymás közötti kapcsolatait vizsgálja, különös tekintettel a kisebbik fiúra, Brickre és feleségére, Maggie-re, a „macská”-ra. Williams a párbeszédekkel a délvidék nyelvhasználatát igyekezett visszaadni. A dráma kulcsmotívumai a társadalmi szokások, a kapzsiság, a felszínesség, a rosszindulat, a romlás, a szexuális vágy, az elnyomás és a halál. Az alkoholista Brick vonatkozásában felmerül a homoszexualitás motívuma is: a férfiközpontú, homofób déli társadalomban Brick önmaga előtt sem meri felvállalni a hajlamát, amely magyarázat lehet arra, miért hidegült el szegény családból származó, gyönyörű feleségétől. A homoszexualitás az ötvenes években még az Egyesült Államokban is tabutémának számított, így erre vonatkozóan a darab többet sugall, mint amennyit kimond. A Macska a forró bádogtetőn 1955-ben Pulitzer-díjat kapott, és elnyerte a New York-i drámakritikusok díját is. A török származású Elia Kazan, a huszadik századi amerikai kultúra egyik fontos alakja nagy sikert aratott egy másik Williams-dráma, A vágy villamosa 1949-es színre vitelével és két évvel későbbi filmváltozatával. Kazan még 1955-ben elvállalta, hogy megrendezi a Broadwayn a Macska a forró bádogtetőn színpadi változatát is. A már említett tabutémák miatt azonban átdolgozásokat kért a szerzőtől, főleg a harmadik felvonás vonatkozásában. A New Directions Publishing 1955-ben kiadta a drámát: a kötet tartalmazta az eredeti befejezést és a színpadi változatét is.
A Broadway-bemutatóra 1955. március 24-én került sor a Morosco Színházban. Maggie-t Barbara Bel Geddes (később a Dallas című világsikerű tévésorozat Ellie-je), Bricket Ben Gazzara, Ópapát Burl Ives, Ómamát Mildred Dunnock, Goopert Pat Hingle, Mae-t pedig Madeleine Sherwood játszotta. A darab 694 előadást ért meg. Elia Kazant és Barbara Bel Geddest a következő évben jelölték az amerikai színházi szakma legnagyobb elismerésére, a Tony-díjra, akárcsak magát a drámát és Jo Mielziner díszlettervezőt, ám egyikük sem kapta meg az elismerést. (Ben Gazzara is jelölt volt, de egy másik színműben nyújtott alakításáért.) A szereplők közül Burl Ives és Madeleine Sherwood a filmváltozatban is megismételhette kiemelkedő alakítását. Williams egy 1974-es színpadi változat kedvéért újra átdolgozta a drámát, és számos olyan szöveget visszaillesztett a darabba, amelyeket annak idején Kazan kívánságára távolított el. A Macska a forró bádogtetőn magyar nyelven először a Nagyvilág című irodalmi folyóirat 1962/8. számában jelent meg Bányay Geyza fordításában. Könyv alakban 1964-ben az Európa Könyvkiadó adta ki ugyanezt a fordítást a Tennessee Williams színdarabjaiból összeállított Drámák című kötetben. A magyar ősbemutató 1967. február 3-án volt a budapesti Vígszínházban: Maggie-t Ruttkai Éva, Bricket Darvas Iván, Apust (Ópapa) Páger Antal, Anyust (Ómama) Bulla Elma alakította. Az egyik előadás első felvonását megtekintette az akkor épp Budapesten tartózkodó Orson Welles is, akinek annyira tetszett Darvas játéka, hogy szerződtetni akarta őt a Halhatatlan történet (1968) című filmjéhez, amelyet Magyarországon akart forgatni. (A mű végül máshol és Darvas nélkül készült el.)
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előkészületek
Az MGM nem sokkal a színházi premier után megvásárolta a darab megfilmesítési jogát. Az első perctől kezdve világos volt, hogy a drámát át kell írni ahhoz, hogy a cenzorok ne emeljenek kifogást a film ellen, ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy a mondanivaló ne vesszen el teljesen. E két szempont egyeztetése meglehetősen időigényes feladatnak ígérkezett, és közben a Brick szerepére kiszemelt James Dean egy autóbalesetben életét vesztette. Pedig az óriási népszerűségnek örvendő fiatal sztár kicsit saját magát is játszhatta volna, hiszen ő is homoszexuális hajlamokkal küzdött, de erről akkoriban csak nagyon kevesen tudtak. A női főszerepet Grace Kellynek szánták, ő viszont visszalépett, mert amíg a szkript körüli huzavonák zajlottak, feleségül ment Rainer monacói herceghez, és feladta a filmezést. (A Sors különös tréfája, hogy 1982-ben Grace is egy autóbalesetben hunyt el.) A legmegfelelőbb rendezőt nem kellett sokáig keresgélni, mert a színdarab rendezője, Elia Kazan tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra, ráadásul igényes filmográfiájában két sikeres Williams-adaptáció is volt már: A vágy villamosa és a Baby Doll. Az illetékesek nagy meglepetésére azonban Kazan nemet mondott az ajánlatra. A direktor ugyanis megunta, hogy örökösen vitatkoznia kellett a szerzővel, aki nem akarta megérteni, hogy a cenzúra szempontjából még mindig könnyebb leírni valamit, mint ugyanazt megeleveníteni a színpadon vagy a filmvásznon. Abból is elege lett, hogy a kritikusok kezdték úgy emlegetni, mint Williams árnyékát, aki a híres író nélkül már nem is képes jelentőset alkotni. Bár ezt a filmet nem vállalta, 1959-ben megint hajlandó volt arra, hogy színpadra vigye a szerző következő darabját, Az ifjúság édes madarát, ám annak filmváltozatát szintén visszautasította. Kazan után az MGM a magyar származású George Cukornak ajánlotta fel a Macska a forró bádogtetőn megrendezését. Őt érdekelte is a dolog, mert nagy lehetőséget látott abban, hogy egy tabutémáról elsőként beszéljen nyíltan egy hollywoodi filmben, de visszalépett, miután megtudta, hogy a cenzorok miatt a forgatókönyvben mellőzni kell a darab homoszexuális utalásait. Cukor egyébként maga is homoszexuális volt, ami nyílt titoknak számított Hollywoodban. Mindazonáltal a botránysajtó nem kürtölte világgá a hajlamait, pedig a villájában rendezett hétvégi partik, melyek során a bárokban és edzőtermekben felszedett fiatal férfiak meztelenül pancsikáltak az úszómedencében, egyre több emberrel ismertették meg a titkát.
A rendezői székbe végül Richard Brooks ülhetett, aki James Poe-val közösen írta a forgatókönyv végső változatát. Poe friss Oscar-díjas volt, az elismerést harmadmagával kapta a 80 nap alatt a Föld körül (1956) című filmért, ámbár előtte pereskednie kellett azért, hogy a nevét feltüntessék a stáblistán. Brooks úgy gondolta, hogy Williams drámáját mindenképpen érdemes megfilmesíteni még súlyos kompromisszumok árán is. Megvoltak persze a maga jelöltjei a két főszerepre – Tony Franciosa és Ava Gardner –, ennek ellenére a film mégsem velük valósult meg. Az MGM szakemberei mindkét főszerep esetében fontolóra vettek minden szóba jöhető színészt. A Baby Doll főszereplője, Carroll Baker boldogan eljátszotta volna Maggie-t, de a szerződése a Warnerhez kötötte. Ott viszont egymás után három szerepet is visszautasított, így az volt a válogatós sztár büntetése, hogy nem adták kölcsön az MGM-nek. Felmerült Marilyn Monroe és Lana Turner neve is. Brick szerepére Robert Mitchum, Elvis Presley és Montgomery Clift voltak a legesélyesebbek, ám mindhárman nemet mondtak. A kiemelkedő tehetségű Clift szereplése ugyanazért lett volna érdekes, mint James Deané: ő is a fiatalok egyik bálványa volt, homoszexuális hajlamokkal. És majdnem ugyanúgy végezte, mint ő: bő hét hónappal Dean halála után, 1956. május 12-én Clift súlyos autóbalesetet szenvedett, miután távozott egy összejövetelről, melyet Elizabeth Taylor otthonában rendeztek. Barátja, a szintén színész Kevin McCarthy rohant vissza a színésznő házába, hogy segítséget hozzon: Liz nyúlt bele a fuldokló, súlyosan sérült Clift szájába, hogy eltávolítson egy törött fogat, amely kis híján a férfi halálát okozta. Clift arcsérülései plasztikai műtétek sorozatát igényelték, így már amúgy sem lett volna alkalmas arra, hogy eljátssza a jóképű Bricket.
A lehetséges jelöltek között volt még Don Murray, valamint az atlétából színésszé avanzsált Floyd Simmons is. A legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy a színpadi változat színésze, a nagyszerű Ben Gazzara játssza el a szerepet a filmben is. Gazzara azonban nem értett egyet azzal, hogy a mű homoszexuális utalásait cenzúrázzák, ezért elutasította a felkérést. A cenzúrával Paul Newman sem értett egyet, ő viszont állítólag csak azután szerzett erről tudomást, miután aláírta a szerződést. Tennessee Williams kifejezetten Burl Ives számára írta Ópapa (a filmben: Nagyapus) szerepét, amelyről a fentebb említett Orson Welles Budapesten mégis azt mesélte, hogy a szerző neki szánta. Ives korábban inkább folkénekesként volt ismert, ezért egyesek azt hitték, az írónak elment az esze, hogy ragaszkodik hozzá. A siker Williamset igazolta, és Ivest a filmváltozathoz is szerződtették. Pedig korban egyáltalán nem illett hozzá a szerep: negyvenhat éves volt a színházi premier idején, és úgy játszott egy hatvanöt éves férfit. A filmbeli nagyobbik fiát alakító John Carsonnál a valóságban csak egy évvel volt öregebb, míg a kisebbik fiát megformáló Paul Newman és közte is csupán tizenhat év volt a korkülönbség. Mint fentebb már említettem, az eredeti Broadway-előadásból a Mae-t alakító Madeleine Sherwood is bekerült a filmverzióba.
Elizabeth Taylor
Minden idők egyik leghíresebb hollywoodi filmsztárja, Elizabeth Taylor gyerekszínészként kezdte a pályát. Mint oly sok esetben, a háttérben ezúttal is egy ambiciózus anya állt, aki saját álmait a lányán keresztül akarta valóra váltani, mert Lizt kezdetben nem különösebben érdekelte a filmvilág. Félő volt, hogy ha kinő a gyerekszerepekből, éppúgy eltűnik a süllyesztőben, mint például Shirley Temple, a harmincas évek ünnepelt gyerekszínésze. A mama azonban kitartóan támogatta a gyermekét, és a filmmogulok is úgy ítélték meg, hogy a gyönyörű nővé érett Elizabeth képes lenne arra, hogy felnőtt színészként is busás profitot termeljen nekik a filmjeivel, mint addig. A váltás a gyerekfilmekről a felnőtt filmekre persze nem ment egyik pillanatról a másikra, ám időközben Lizben is feltámadt a becsvágy, és elhatározta, hogy komoly színésznővé válik. Az óriás (1956) című George Stevens-eposzban James Dean és Rock Hudson mellett bizonyította be, hogy valóban van tehetsége a színjátszáshoz, a szintén monumentális Esőerdő megye (1957, Edward Dmytryk) női főszerepéért pedig már Oscarra is jelölték. Amikor megkapta a Macska a forró bádogtetőn forgatókönyvét, azonnal megérezte, hogy Maggie egy újabb nagyszerű lehetőséget jelent arra, hogy még feljebb emelkedjen a hollywoodi ranglétrán. Mégsem mondott azonnal igent az ajánlatra. Két sikertelen házasság után ugyanis végre megtalálta a boldogságot a nálánál huszonöt évvel idősebb producer, Mike Todd oldalán. A férfi mindent megadott imádott feleségének, rendszeresen drága ajándékokkal halmozta el, szó szerint tejben-vajban fürösztötte őt. Közös gyermekük is született, egy Liza nevű lány. Elizabeth annyira élvezte a boldog feleség és családanya szerepét, hogy hajlandó volt lemondani érte Maggie szerepéről.
Szerencsére Mike Todd is elolvasta a forgatókönyvet. A férfi meg volt győződve arról, hogy felesége nemcsak gyönyörű, hanem kiemelkedően tehetséges is. Rábeszélte őt, hogy vállalja el a szerepet, mert utána az Oscar-díj magától fog az ölébe hullani. Taylor mindenben hallgatott a férjére, ezért igent mondott a filmre. Todd egy új szerződést harcolt ki a számára, amely szerint a Williams-adaptáció után már csak egy filmet kell forgatnia az MGM-nek, és utána függetlenné válik a stúdiótól, ahol a karrierje elkezdődött. Richard Brooks 1954-ben már forgatott egy filmet Lizzel, de az Amikor utoljára láttam Párizst még csak sejteni engedte, hogy a fiatal színésznő esetleg sokra viheti felnőttként is. Amikor újra találkozott vele, megdöbbent azon, hogy Taylor pár év alatt mennyire megváltozott: szebb volt, mint első közös filmjük idején, és áradt belőle a magabiztosság. Brooks egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Elizabeth kimagasló alakítást fog nyújtani mint Maggie. Mindezért a színésznő heti 4750 dollár gázsit kapott. Brooksszal ellentétben Paul Newman viszont egyáltalán nem örült annak, hogy Elizabeth Taylor lesz a partnere, mert az álomgyár által kreált sztárnak tartotta őt, nem pedig komoly drámai színésznőnek. Newman a Lee Strasberg és Elia Kazan nevével fémjelzett Actors Studio növendéke volt, az ún. „method acting” híve. Nem tudott arról, vagy nem törődött vele, hogy Liz kifejezetten jól tudott együtt dolgozni a method acting olyan sztárjaival, mint James Dean, Montgomery Clift vagy később Marlon Brando, akik a magánéletben közeli barátai lettek. Miután elkezdődött a forgatás, Newman belátta, hogy tévesen ítélte meg a partnernőjét. Liz játéka elementáris volt, természetes és drámai erejű: nem játszotta, hanem élte a szerepet. Ehhez a bi- és homoszexuális Dean és Clift bizalmas barátjaként egyébként is megvolt a személyes élményanyaga. Az alkotók eredetileg azt tervezték, hogy fekete-fehérben forgatják le a filmet, mert az ötvenes években ez volt a bevált gyakorlat művészfilmek esetében. Amikor eldőlt, hogy a két főszerepet Taylor és Newman játssza, Brooks ragaszkodott ahhoz, hogy színesben forgassanak, mert ki akarta használni Paul feltűnően kék és Elizabeth ibolyakék szemének vonzerejét.
A forgatás
A Macska a forró bádogtetőn forgatása 1958. március 6-án (más források szerint: március 12-én) kezdődött. A belsőket az MGM hollywoodi stúdiójában vették fel. A Pollitt-birtok a Long Island-i Coleman Estate volt. Az első napokban nem volt semmi különösebb probléma, gördülékenyen ment minden. Március 19-én azonban Elizabeth Taylor megbetegedett, belázasodott. Le kellett mondania a forgatást, de mindenki bízott abban, hogy a gondos ápolás mellett gyorsan felépül. Betegsége miatt letett arról, hogy 22-én elkísérje a férjét New Yorkba, egy díjátadóra. Todd ekkor néhány barátját próbálta rábeszélni, hogy tartsanak vele, például Joseph L. Mankiewicz rendezőt és Kirk Douglas színészt. Mindketten nemet mondtak. Így a két pilótán kívül csak Art Shaw író szállt fel a gépre Todd-dal. Shaw épp a Mike Todd kilenc élete című biográfián dolgozott. Sajnos kiderült, hogy a producernek nincs kilenc élete: a rakománnyal túlterhelt kétmotoros repülő egyik motorja a viharos időben meghibásodott, a gép irányíthatatlanná vált és lezuhant. Senki nem élte túl a katasztrófát. Todd teste szénné égett, a maradványokat csak a jegygyűrű és a platina mandzsettagombok alapján tudták azonosítani. A források eltérnek abban, hogy Elizabeth Taylor hogyan értesült a tragédiáról. Vannak, akik úgy tudják, hogy kétségbeesetten virrasztotta át az éjszakát, mert Todd nem telefonált, pedig mindig szokott, valahányszor földet ért. Biztos volt abban, hogy valami baja esett. Mások szerint betegsége miatt mély álomba merült, és másnap reggel Todd személyi titkárától és a család orvosától tudta meg, hogy mi történt.
Imádott férje halálhírére Taylor teljesen összeomlott. Kíváncsiskodók és újságírók gyülekeztek a háza körül, mindenki látni akarta a gyászoló özvegyet. Az MGM saját biztonsági őreivel védte a filmsztár nyugalmát. A házba csakis a családtagok és a leghűségesebb barátok léphettek be. Elizabeth megállás nélkül zokogott, a nyugtatók sem javítottak az állapotán, enni egyáltalán nem tudott, alig lehetett belediktálni egy-két falatot. Amikor éppen nem zokogott, azt hajtogatta, hogy a férjével kellett volna mennie, és legalább együtt haltak volna meg. Hűséges barátnője, Debbie Reynolds magához vette Liz három gyermekét – előző férjétől, Michael Wildingtől született két fiát és Mike Toddtól született lányát –, mert anyjuk nem volt abban az állapotban, hogy felelősségteljesen gondoskodjék róluk. Mike Toddot Chicagóban temették el. Első házasságából született fia, Mike Todd Jr. azt szerette volna, ha a maradványokat elégetik, de Liz ebbe nem egyezett bele. Todd 89 éves édesanyját akkor éppen egy szanatóriumban ápolták, és nem szóltak neki a fia haláláról, mert attól tartottak, hogy az állapota még rosszabbra fordul. A temetés botrányos körülmények között zajlott. A kíváncsiskodók ellepték a helyszínt, letaposták a sírokat, sült krumplit ettek és kólát ittak, úgy nézték a „műsor”-t. Többen is megpróbáltak a gyászoló színésznő közvetlen közelébe kerülni, a biztonságiaknak alig sikerült távol tartaniuk őket. Voltak, akik tapintatlanul odakiabáltak Liznek, hogy emelje fel a fátylát, mert látni akarják a könnyeit. (Közel húsz év múlva újabb botrány történt, amikor 1977-ben sírrablók gyalázták meg Todd sírját. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a temetéskor Taylor egy százezer dolláros gyűrűt húzott a halott ujjára. A Todd maradványait tartalmazó zsákot egy közeli fa alatt találták meg. A maradványokat a korabeli fogászati papírok alapján újra azonosítani kellett, ezután ismeretlen helyen megint eltemették.)
A botrányba fulladt temetés tovább rontott Liz állapotán, és a színésznő mély depresszióba zuhant. Ebből csak a sógornője tudta felrázni, aki határozott hangon figyelmeztette arra, hogy Liznek három gyermeke van, és Mike valószínűleg nem örülne, ha elhanyagolná őket. Az MGM egyik producere, Pandro S. Berman gyengéden figyelmeztette a félbehagyott filmre is, és emlékeztette őt arra, hogy néhai férje milyen sokat várt feleségének ettől az alakításától. Sokat számított Todd legjobb barátja, Eddie Fisher énekes támogatása is, aki mellesleg Debbie Reynolds férje volt. Taylor végül elhatározta magát, és bő három héttel férje halála után, április 14-én visszatért a stúdióba, hogy folytassa a forgatást. Nem nézett ki túl jól: arca sápadt volt, több kilót fogyott az elmúlt hetekben, és gyengének érezte magát. Mégis kijelentette, hogy ha nem terhelik meg túlságosan, akkor máris felvehetnek egy rövid jelenetet. Mindenki rendkívül tapintatosan bánt vele, és Brooks külön odafigyelt arra, hogy naponta csupán egy-két órát dolgozzon. Erre többnyire kora délután került sor, mert a körülményekhez képest Taylor akkor volt a legjobb formában. Mindazonáltal William Tuttle sminkmesternek alaposan ki kellett tennie magáért, hogy Liz arcáról eltüntesse a gyász és a bánat minden látható nyomát. Megoldást kellett találni Taylor étvágyára is, amely még mindig nem tért vissza. Ennek érdekében Brooks a filmcsillag színésznői elhivatottságát használta ki. Tudta, hogy Liz kész meghozni minden áldozatot a szerepért, ezért parancsba adta, hogy az étkezési jelenethez igazi ennivalót szolgáljanak fel, így a színésznő kénytelen volt enni. Bár erre nem volt szükség, Brooks több ismétlést is elrendelt, hogy Taylor minél többet egyen. A tapintat és a kikényszerített étkezés meghozta a remélt eredményt, s a színésznő állapota javulni kezdett.
Paul Newman is azok közé tartozott, akik aggódtak Taylor miatt, és igyekezett minden segítséget megadni neki. Meghívta vacsorára az otthonába, ahol a felesége, Joanne Woodward is nagy szeretettel fogadta a kolléganőjét. (Néhány nappal korábban Woodward épp Elizabeth elől nyerte el az Oscar-díjat az Éva három arca című filmért.) A házaspár biztosította Lizt arról, hogy a házuk bármikor nyitva áll előtte, akár mindennap eljöhet hozzájuk. Taylort meghatotta ez a figyelmesség, és jó barátságban maradt Paullal és Joanne-nel. A baráti segítség mellett azonban volt más is, ami döntő szerepet játszott Elizabeth állapotának gyors javulásában. A színésznő sosem tagadta, hogy nagyon fontosnak tartja a testi szerelmet, és a gyász önmegtartóztatással párosuló hetei ebből a szempontból egy örökkévalóságot jelentettek számára. A megoldás pedig kéznél volt Eddie Fisher személyében. Viszonyuk lett, s a pletykák szerint kapcsolatuk legelején négy napra bezárkóztak Taylor hálószobájába. A sztár utólag szemrebbenés nélkül azt nyilatkozta, hogy ez a négy nap kellett neki ahhoz, hogy felrázza őt a gyász miatti letargiából, végtére is Mike halott, ő viszont él. A viszonynak azonban hamar híre ment, és mindenki aggodalmaskodni kezdett. A közvélemény úgy tudta, hogy Debbie és Eddie példás házasságban élnek, és nagy szeretettel nevelik két közös gyermeküket. (Az egyik a későbbi színésznő, Carrie Fisher volt.) A barátok arra figyelmeztették Taylort, hogy a közönség szimpátiája mindig a megcsalt feleségé, és Liz elveszítheti a nézők rokonszenvét, ha gyászoló özvegyből hirtelen a családi tűzhely szétrombolójává válik. Elizabeth arra hivatkozott, hogy Fisherék házassága már rég tönkrement, és ezt Eddie is megerősítette. Ennek ellenére Debbie azt nyilatkozta a médiának, hogy a férje jó ember, és magától biztosan nem tenne ilyet, hogy elhagyja a családját.
Minden úgy történt, ahogy a barátok előre sejtették. A közönség Debbie Reynolds pártjára állt, aki csak fél év után szánta rá magát a válásra. Rossz nyelvek szerint ezt az időt annak kidolgozásával töltötte, hogyan tudná mindenétől megfosztani hűtlen férjét. Miután az MGM belátta, hogy a botrányt már nem lehet elkerülni, a cég illetékesei igyekeztek a maguk javára fordítani a skandalumot. Olyan plakátot terveztettek a filmhez, amelyet Elizabeth alakja uralt, amint egy kombinéban ül a hitvesi ágyon. Voltak olyan variációk is, amelyeken ugyanebben a kihívó szerelésben már hevert a fekhelyen. Elterjedt az a szóbeszéd, hogy a színésznő számos jelenetben csupán ezt a szűk ruhadarabot viseli, sőt egyesek tudni vélték, hogy le is veszi. (Nem veszi le.) De nem csak a női főszereplő fordulatos magánélete miatt fájhatott az MGM főnökeinek a feje. A film forgatása egybeesett a hollywoodi zenészsztrájkkal, és bár Charles Wolcott megkomponálta a szerelmi témát, a munka folytatására már nem volt kilátás. Így jobb híján nagy kutatás kezdődött az MGM archívumában, hogy korábbi filmekhez írt zenéket keressenek Brooks alkotásához. A legalkalmasabbnak André Previn szerzeményei látszottak, melyeket a Tension (1949) című film-noirhoz írt. A kölcsönvett szerzemények: Lost in a Summer Night, Nice Layout, Kermit Returns. Daniel Decatur Emmett Dixie című szerzeményét gyerekek játsszák különféle hangszereken. Gyerekek éneklik a Skina Marinka és a Boom, Boom and It Makes Me Crazy című dalt – mindkettőt Marguerite Lamkin átdolgozásában –, valamint E. O. Excell I'll Be a Sunbeam című szerzeményét. Gyerekek előadásában szólal meg a For He's a Jolly Good Fellow című tradicionális dal is. A soundtrack tartalmazza a Soothe My Lonely Heart című Jeff Alexander-szerzeményt is, míg a Some Folks (szerző: Stephen Foster) hanglemezről csendül fel. A klasszikus zenét Ludwig van Beethoven szerzeménye, az 5. szimfónia egyik részlete képviseli, amely a rádión keresztül hallható.
A fogadtatás
A Macska a forró bádogtetőn ősbemutatóját 1958. augusztus 23-án tartották Boston városában. Az országos bemutatóra augusztus 29-én került sor. A Taylor-botrány és a provokatív plakát megtette a magáét: a nézők tódultak a mozikba, és a 2,3 millió dollárból forgatott film csak az Egyesült Államokban 17,6 milliót jövedelmezett. Ezzel az esztendő harmadik legsikeresebb hazai filmje lett. (Az első helyre a 20th Century Fox South Pacific című musicalje, a második helyre pedig a Warner Bros. Auntie Mame című romantikus vígjátéka került.) Erkölcsbotrány ide vagy oda, a kritikák többsége elismerően írt Taylor alakításáról, és úgy vélték, megérdemelné érte az Oscart. Voltak, akik egyenesen „fantasztikus”-nak minősítették a játékát. A dicsérő szavakból kijutott Paul Newmannek is: a kritikusok kiemelték, hogy a két színész között nagyon is működik a kémia. Elismeréssel szóltak a többi színészről is, és méltatták Richard Brooks rendezését is, hogy a szükségszerű változtatások ellenére sikerült megőriznie a mű drámaiságát. Igaz, voltak olyan vélemények is, hogy a változtatások igenis hátrányára váltak a műnek, mert Brick homoszexualitásának mellőzésével a szereplők párharcának nincs igazi tétje, s ezért a remek színészi teljesítmények ellenére a párbeszédek idővel unalmassá válnak. Az ócsárlók közé tartozott maga a szerző, Tennessee Williams is. Állítólag elment egy floridai moziba, és a jegyért sorba álló nézőket ezekkel a szavakkal próbálta lebeszélni: „Ez a film ötven évvel veti vissza a műfajt. Menjenek inkább haza!” Fenntartásai ellenére sem tiltotta meg, hogy újabb műveit is megfilmesítsék, ráadásul 1962-ben Az ifjúság édes madarát is Richard Brooks vitte filmre. Egyesek a Taylor körüli botránynak tudták be, hogy a Macska a forró bádogtetőn csupán két kategóriában volt esélyes a Golden Globe-ra: legjobb film és legjobb rendező. Egyikben sem győzött. Az Amerikai Filmakadémia nem volt annyira szigorú, s az opusz hat kategóriában indulhatott az Oscarért: legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr. Egyik kategóriában sem nyert. Ironikus, hogy győzött viszont Burl Ives, akit nem a Tennessee Williams-filmért, hanem az Idegen a cowboyok között (1958) című western mellékszerepéért jelöltek. Debbie Reynolds előre bejelentette, hogy nem vesz részt a gálán, ahol egyébként Eddie Fisher is fellépett, mivel ő énekelte az Oscarra jelölt To Love and Be Loved (Szeretni és szeretve lenn) című dalt a Rohanva jöttek című filmből. A Macska a forró bádogtetőnt nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra. Ennek valószínűleg anyagi és erkölcsi okai egyaránt voltak. Az év egyik legnagyobb filmsikereként túl drága lehetett az igen szerény beszerzési keretből gazdálkodó magyaroknak, ugyanakkor a korabeli hazai beszámolók kiemelték, hogy a mű „torz lelkület”-ről tanúskodik. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy az amerikai sikerfilmek több éves késéssel jutottak el a magyar mozikba, de a Brooks-film esetében megkésett mozipremierre sem került sor.
A TÉVÉFILMEK
Williams drámájából mind ez idáig nem forgattak új mozifilmet, 1976-ban és 1984-ben viszont egy-egy tévéfilm is készült belőle, szintén kiváló színészek főszereplésével. Az 1976-os verzió egyik producere Laurence Olivier volt, és természetesen ő alakította Nagyapust is. Olivier nem sokkal azelőtt épült fel egy hosszan tartó betegségből, a myositisből (izomgyulladás). Elsőként a Maraton életre-halálra (1976) című film egyik főszerepét vállalta el, utána következett a Williams-adaptáció. „Ez kevésbé fárasztó munka, mint a színpadi játék. Színházban játszani: az olyan energiát igényel, amely egyelőre még nincs birtokomban” – nyilatkozta a forgatás előtt. Olivier egyébként azt tervezte, hogy tévésorozatot indít kortárs drámák feldolgozásaiból. A tervezett szériából végül még három film készült el: Gyere vissza, kicsi Sheba! (1977, William Inge), Szombat, vasárnap, hétfő (1978, Eduardo De Filippo), Daphne Laureola (1978, James Bridie). A Macska a forró bádogtetőn tévéváltozatában Nagyanyus szerepét Maureen Stapleton kapta. Maggie-t Natalie Wood, Bricket igazi férje, Robert Wagner játszotta. Wood harmincnyolc, Wagner negyvenhat éves volt a forgatás idején, ezért igen sokan szóvá tették, hogy túl öregek voltak a szerepeikhez. (Liz Taylor huszonhat, Paul Newman harminchárom éves volt az eredeti film készítése idején.) Érdekességként említsük meg, hogy Taylor és Wood állítólag ki nem állhatták egymást. „Elizabeth Taylor és közöttem óriási a különbség intelligencia és iskolázottság tekintetében. Taylor eddigi legnagyobb alakítása az volt, amikor férjül vette Richard Burtont” – nyilatkozta Natalie a hatvanas években. Elizabeth nem maradt adós a válasszal: „Natalie Woodnak nincsen ereje ahhoz, hogy igazi filmcsillag legyen. Egyelőre még nincs komoly vetélytársam az amerikai filmben!” A riválisok abban viszont hasonlítottak egymásra, hogy mindketten kétszer is hozzámentek ugyanahhoz a férfihoz: Taylor Burtonhöz, Wood pedig Wagnerhez. A tévéfilmet Robert Moore rendezte, aki ugyanabban az évben nagy sikert aratott a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című krimikomédiával, ennek ellenére főleg a televízió foglalkoztatta. Az 1976-os Williams-adaptációt 1979. december 30-án mutatta be a Magyar Televízió. Az IMDb-n ez a dátum tévesen szerepel az 1958-as film magyar tévépremierjének időpontjaként.
1984-ben Jack Hofsiss (1950–2016) készített egy újabb tévés adaptációt, amely az utolsó munkája volt. A következő esztendőben ugyanis súlyos sérülést szenvedett, amikor beleugrott egy medencébe, és deréktól lefelé megbénult. A harmadik filmváltozat abban különbözik a korábbi kettőtől, hogy a dráma 1974-es szövegén alapul, vagyis a homoszexualitásra vonatkozó utalások visszakerültek a műbe, és nyitottá vált a befejezés, mely szerint korántsem biztos, hogy Maggie és Brick együtt maradnak. A két főszerepet a harmincöt éves Jessica Lange és a harmincnyolc esztendős Tommy Lee Jones alakította, akik egyébként a tíz év múlva bemutatott Kék ég (1994) című drámában is együtt szerepeltek. (Tony Richardson alkotását valójában 1990-ben forgatták, de négy évre dobozba került.) Lange azt nyilatkozta, hogy húszéves kora óta Maggie a legnagyobb szerepálma, ezért arra is hajlandó volt, hogy hosszú szőke haját levágassa, és vörösre festesse. Nagyapust Rip Torn, Nagyanyust Kim Stanley formálta meg. Torn játszott a Baby Doll 1956-os filmváltozatában, és egyik első színpadi sikere 1959-ben Az ifjúság édes madarában volt Thomas J. Finley, Jr. szerepében, amelyet a három évvel későbbi filmváltozatban is eljátszhatott. Kuriózum, hogy Kim Stanley a Macska a forró bádogtetőn eredeti, 1958-as londoni előadásain még Maggie szerepét alakította. A Frances (1982) című filmben ő személyesítette meg a címszereplő Jessica Lange édesanyját: alakításukért mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték. A televíziós produkciók elismerésére létrehozott Emmy 1985-ös gáláján a Macska a forró bádogtetőn alkotói közül két kategóriában négyen voltak esélyesek a díjra: Kim Stanley (Nagyanyus) és Penny Fuller (Mae) a legjobb női mellékszereplő kategóriában, Ken Dettling és Danny Franks pedig a világításért. A díjat Kim Stanley-nek ítélték, aki nem volt jelen a gálán, a nevében Ted Danson vette át a díjat.
ÍGY LÁTTA Ő
„A szerző és vele együtt a film alkotói szinte hajszálpontos diagnózist adnak egy család, egy társadalom romlásának okairól: nem lehet boldog az egyed, ha nap nap után sérelem éri emberi méltóságát, ha megfosztják a szeretettől, ha az anyagi javakat a szellemi érték fölé helyezik. A polgári életforma zsákutcába került – ez a konklúzió. Az alkotók azonban nem elégszenek meg a puszta megállapítással, az egy helyben topogás helyett valamiféle megoldást kívánnak adni. Két lehetőség kínálkozott: kinyitni a zsákutcát és a hősöket kivezetni az új eszmék széles országújára vagy hátraarcot vezényelni, visszatérni a kiindulópontra és érvényre juttatni a polgári etika megtépázott, meg nem tartott normáit. Ezt az utóbbit választották. Ez persze csak látszólag megoldás, könnyen megtörténhet, sőt bizonyos, hogy a hősök ismét visszakerülnek a zsákutcába. A film mondanivalójához fűzött megjegyzésünk ellenére a lehető legnagyobb tisztelettel kell szólnunk Richard Brooks rendezői munkájáról. Elizabeth Taylor, Paul Newman és még néhány szereplő játéka lényegesen hozzájárult a film sikeréhez.”
(K. Z.: „Macska a forró bádogtetőn”. In: Magyar Szó, 1961. június 25., 10. o.)
Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof, 1958) – amerikai dráma. Tennessee Williams azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Richard Brooks és James Poe. Operatőr: William Daniels. Zene: Charles Wolcott. Díszlet: Henry Grace és Robert Priestley. Jelmez: Helen Rose. Vágó: Ferris Webster. Rendező: Richard Brooks. Főszereplők: Elizabeth Taylor (Maggie), Paul Newman (Brick), Burl Ives (Nagyapus), Jack Carson (Gooper), Judith Anderson (Nagyanyus), Madeleine Sherwood (May), Larry Gates (dr. Baugh), Vaughn Taylor (Deacon Davis). Magyarországi bemutató: 1997. április 16. (Tv 1).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.