2025. július 6-án tölti be 79. életévét az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb amerikai színésze, Sylvester Stallone. 1969-ben kezdődött a filmkarrierje, de évekig semmi jele nem volt annak, hogy különösebben sokra vihetné ezen a pályán. Parányi szerepeket játszott, még egy szexfilmben is közreműködött, illetve színpadra lépett a biszexualitásról szóló provokatív darabban, a Score-ban is. Az áttörést a Rocky (1976) hozta meg számára, amely saját forgatókönyvéből készült. Komoly összeget ajánlottak neki a szkriptért, ha lemond a főszerepről, ám erre nem volt hajlandó. És igaza lett, mert a filmet tíz kategóriában jelölték Oscarra. A nagy siker ellenére sem vezetett egyenes út a csúcsra: voltak kitérők és bukások is. Slynak a nyolcvanas években sikerült tartósan megvetnie a lábát Hollywoodban, és annak ellenére is mindmáig a szupersztárok között emlegetik, hogy filmjei egy része elég rossz kritikákat kapott. Karrierjének egyik legérdekesebb és kissé alulértékelt darabja a Fantom az éjszakában (1981), amely az elsők között foglalkozott Hollywoodban a terrorizmus témájával. A forgatás sok nehézség közepette zajlott, és ne tagadjuk, hogy ezek egy része Stallone sztárallűrjeiből fakadt, ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy önmagát sem kímélve dolgozott a filmen. A mozikban bemutatott változat jelentősen eltér az eredeti verziótól, amely mindmáig nem került a közönség elé. A hányatott sorsú opusz keletkezéstörténetét azért is érdemes felidézni, mert filmgyártó cége élén Sly épp e film sorozatváltozatán dolgozik.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk férfi és női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek görgessenek lejjebb! Ezúton is köszönöm Teakbois kolléga segítségét, aki a film készítésével kapcsolatos részhez adott igen hasznos háttéranyagokat.
A TÖRTÉNET
A New York-i rendőrség különleges osztagának két őrmestere, Deke DaSilva és Matthew Fox ésszel és erővel küzdenek az erőszakos utcai bűnözők ellen. Ha kell, DaSilva akár még nőnek is beöltözik, hogy társával együtt ártalmatlanná tegyen néhány gazfickót. A kemény munka viszont nincs jó hatással a magánéletükre. Deke még mindig szereti elvált feleségét, Irene-t, s bár az asszony már elhidegült tőle, egy újabb találkozás alkalmával kibékülnek. A két őrmestert rövidesen átvezénylik a terroristaellenes csoporthoz, aminek egyáltalán nem örülnek, mert az új munkahely nemcsak több elfoglaltsággal jár, hanem a módszerek is mások. A terroristaellenes csoport vezetője, Peter Hartman az Interpol megbízásából évek óta egy különösen veszedelmes terrorista, Heymar Reinhardt alias Wulfgar nyomában jár, aki New Yorkba helyezte át a székhelyét, miután Londonban egy olyan bombamerényletet hajtott végre, amelynek gyerekek is áldozatául estek. Párizsban találkozott az élettársával, a szintén terrorista Shakkával, akitől megtudta, hogy a szervezet kiközösítette őt a londoni merénylet miatt, és a lebuktatása sem kizárt. A férfi ekkor plasztikai műtéttel megváltoztatta a külsejét, és úgy utazott az Egyesült Államokba. Hartman figyelmezteti az embereit, hogy Wulfgar nem ismer könyörületet, és végez mindenkivel, aki az útját akarja állni. Ez valóban így is van: a terrorista egy Pam nevű, mit sem sejtő stewardessnél talál ideiglenes szállást, ám amikor a lány megtalálja új partnere fegyvereit, Wulfgar megöli őt. DaSilva és Fox kapja a megbízást, hogy járják végig azokat a szórakozóhelyeket, ahol Pam megfordult, hátha sikerül a gyilkos nyomára akadniuk. Az egyik diszkóban, a táncoló tömegben DaSilva fel is fedezi Wulfgart, de a terrorista elmenekül. A két őrmester üldözőbe veszi, és egy metróállomáson Wulfgar súlyosan megsebesíti Foxot. A terrorista rövidesen hozzálát tulajdonképpeni terve végrehajtásához: miután Shakka közreműködésével leszámol Hartmannal, ENSZ-diplomatákat ejt foglyul, hogy a hatóságokat követelései teljesítésére kényszerítse…
Bruce Malmuth (1934–2005)
A RENDEZŐ
Bruce Malmuth amerikai filmrendező és színész 1934. február 4-én született New York legnépesebb kerületében, Brooklynban. Édesapja Jacob Malmuth biztosítási ügyvéd, édesanyja Selma Malmuth tájkép- és portréfestő volt. Fivére, Daniel S. Malmuth szintén a filmszakmában dolgozott, közös munkáik is voltak. Bruce katonai szolgálata idején kezdett dokumentumfilmeket forgatni. A hadseregben ismerkedett meg Walter Red Barber sportriporterrel, aki főleg baseballmeccseket közvetített. Leszerelése után Malmuth egy ideig a New York Yankees meccseit közvetítette a WPIX tévéállomás számára. Játékfilmrendezői karrierje 1975-ben kezdődött: a három történetből álló Fore play (1975) című szexkomédia egyik epizódját, a Vertexet rendezte. A főszereplő egy válságba került író (Jerry Orbach), aki vetkőztetés segítségével keresi új múzsáját. Hát persze, hogy nem azonnal találja meg… A film négy történetből állt volna, de a forgatás előtt a negyedikről lemondtak. Rosszmájú kritikusok szerint a másik hárommal is ezt kellett volna tenni. Malmuth csak hat év múlva rendezhetett újra: ez a film volt a Fantom az éjszakában, amelyhez eredetileg nem is őt választották. Ezt egy bűnügyi komédia követte, Az ember, aki ott se volt (1983), melynek technikai érdekessége, hogy 3D-ben forgatták. A történet főszereplője, Sam (Steve Guttenberg) a Külügyminisztériumnál dolgozik. Egy napon egy tojás alakú tárgyat talál, benne zöld folyadékkal. Aki iszik belőle, az láthatatlanná válik. Sam azon veszi észre magát, hogy külföldi ügynökök üldözik, hogy megszerezzék a misztikus folyadékot… Egy kisebb mellékszerepben magát a direktort láthatjuk.
Az első számú gyanúsított (1986)
Színészként Malmuth megjelent a Karate kölyök első (1984) és második (1986) részében is: a ringbemondót alakította (ő az, aki bemutatja a versenyzőket a közönségnek, és ismerteti a játékszabályokat). Köztudott volt róla, hogy rajong a sportért, különösen a harcművészetekért. Egyébként Az első számú gyanúsított (1986) című saját filmjében is vállalt egy kisebb színészi feladatot, egy étteremtulajdonost. A történet hősnője Nancy Holder, akit Jill Clayburgh alakít. Az asszony gyerekei egy szerencsétlen napon eltűntek, két héttel később pedig holtan találták őket. Az anya volt az első számú gyanúsított, aki az utolsó pillanatban úszta meg a halálos ítélet végrehajtását. Nancy nevet változtat, egy másik államba költözik, és új néven új családot alapít. Napra pontosan kilenc évvel az első tragédia után eltűnnek második házasságából született gyermekei is, és az asszony bűnössége most már egyértelműnek látszik… Claude Lelouch Boldog új évet! (1973) című filmjének amerikai remake-jét Sittmentes Új Évet! (1987) címmel John G. Avildsen rendezte, aki egy rendőrhadnagy szerepére hívta meg Malmutht, sőt a Kőkemény diri (1989) című filmjének szereposztásakor is gondolt rá. Mint rendező Malmuth 1986-ban az Alkonyzóna, 1989-ben pedig A szépség és a szörnyeteg című tévésorozathoz forgatott egy-egy epizódot.
Steven Seagal az Ölve vagy halva (1990) című filmben
Malmuth utolsó két filmjét két népszerű harcművésszel forgatta: az Ölve vagy halva (1990) főszereplője Steven Seagal volt, a Halálos viadalban (1994) pedig Dolph Lundgren vitte a prímet. Az Ölve vagy halva főhőse egy Los Angeles-i zsaru, Mason Storm, aki egy olyan bűnügyben nyomoz, amelyben egy politikus is érintett. Stormot egyik éjjel megtámadják az otthonában, feleségét megölik, őt pedig súlyosan megsebesítik. Kisfiának sikerül elmenekülnie. Storm hét év múlva ébred fel a kómából, aminek a rosszfiúk egyáltalán nem örülnek… Az opusz eredetileg a szójátékra épülő Seven Year Storm címet viselte, ami a Warner Bros. szerint nem illett egy akciófilmhez. A gyártó cég ragaszkodott ahhoz is, hogy a film pörgős legyen kilencven perc körüli játékidővel, és emiatt néhány kevésbé mozgalmas jelenetet kivágattak. A rendező és a főszereplő egyáltalán nem jöttek ki egymással. Seagal rossz rendezőnek tartotta Malmutht: „Már az is kész csoda, hogy ez a fickó az egyik lábát a másik elé tudja tenni”. Szívesebben dolgozott volna Craig R. Baxley-vel, de ez az óhaj nem volt kölcsönös. A nézők ebben a filmben csodálhatták meg először Seagal lófarkát, legalábbis ami a hajviseletet illeti. Partnernője akkori felesége, Kelly LeBrock volt, aki utólag nem tartotta túl hihetőnek a filmet. Az opusz amúgy nem volt sikertelen: 11,5 millió dollárba került, és 59 milliót hozott a konyhára.
Dolph Lundgren, a Halálos viadal (1994) főszereplője
Dolph Lundgren visszaemlékezései szerint a Halálos viadal (1994, eredeti címe: Pentathlon) ötletével az Amerikai Öttusa Szövetség kereste meg, amely a közelgő 1996-os atlantai olimpia alkalmából szerette volna népszerűsíteni a sportágat. Az öttusacsapat két tagja javasolta a témát, egy keletnémet öttusázó történetét, aki az Egyesült Államokba disszidál. Nehezen szokja meg a nyugati életformát, s végül elhatározza, hogy új hazája színeiben vesz részt a következő olimpián, ahol leszámol gyilkossá lett egykori szadista edzőjével (David Soul) is. A forgatókönyvet Bruce Malmuth, Gary DeVore és William Stadiem írta. Lundgren egyik legjobb filmje, a Leszámolás Kis-Tokióban (1991) egyik forgatókönyvírója szintén DeVore volt, aki 1997-ben rejtélyes körülmények között vesztette életét, melyek a gyilkosság lehetőségét sem zárták ki. Lundgren mint igazi sportember határozottan élvezte a Halálos viadal forgatását, hiszen egyszerre öt sportágban próbálhatta ki magát, és a világ legjobb sportolóival edzhetett együtt. Kemény munkájának köszönhette, hogy őt kérték fel arra, hogy az öttusacsapat vezetője legyen az atlantai olimpián. A legizgalmasabb jelenet a lovaglás volt, mivel Lundgren 195 cm magas, ebben a sportágban viszont a kisebb lovak az elterjedtek, vagyis kellett találni egy nagyobbat, hogy Dolph jól nézzen ki lóháton. Az állatot injekcióval nyugtatták meg a forgatásra, de a felvételkor alighanem egy igazi versenyen érezte magát, és alaposan megdolgoztatta a lovasát. A Halálos viadal a legtöbb országban csak videón jelent meg, így hazánkban is. Malmuth ezután felhagyott a rendezéssel, és nehéz sorsú gyerekek támogatásával kezdett foglalkozni. 2005. június 29-én Los Angelesben hunyt el nyelőcsőrák következtében. Fia Evan James színész.
Wulfgar megsebesíti Foxot a metróban (Billy Dee Williams és Sylvester Stallone)
A MELLÉKSZEREPLŐK
A főszerepet alakító Sylvester Stallone karrierjével egyes magyar weboldalak is részletesen foglalkoznak, ezért nézzük a kevésbé ismert mellékszereplőket! A Matthew Foxot alakító Billy Dee Williams 1937. április 6-án született New Yorkban. Hivatalos neve: William December Williams Jr. Művészetkedvelő családba született, hétévesen már a Broadwayn állt színpadra a The Firebrand of Florence című kétfelvonásos operettben. Ennek ellenére nem színésznek, hanem festőművésznek készült, mert ezen a területen talán még tehetségesebbnek bizonyult. Tulajdonképpen vicces, hogy épp azért fordult újra a színészet felé, hogy megteremtse az anyagi hátteret képzőművészeti tanulmányaihoz. A Broadway világában a nálunk inkább filmről ismert Egy csepp méz című színdarab hozta meg számára az áttörést. Érdeklődött a Sztanyiszlavszkij-módszer iránt, és egyik mestere a legendás Sidney Poitier volt. 1959-ben forgatta első filmjét, Az utolsó dühös embert, utána négy év múlva, 1963-ban a televízió képernyőjén tűnt fel, és évekig különböző tévésorozatok mellékszerepeiben láthatta a közönség. 1970-ben tért vissza a mozifilmekhez a Magyarországon is vetített Vidékiek New Yorkban című vígjátékkal, majd újra tévés produkciók következtek. A filmvilágban A Lady bluest énekel (1972) tette igazán ismertté a nevét: a Diana Ross által megformált Billie Holliday férjét alakította. Ezután egyre-másra kapta az ajánlatokat, és a hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb színes bőrű színésze lett. Legnagyobb sikerét Lando Calrissian szerepével érte el, akit elsőként A Birodalom visszavág (1980) című sci-fiben játszott el, aztán A Jedi visszatérben (1983), sőt a figura visszatért A Skywalker kora című 2019-es epizódban is. A nagy siker ellenére Williams karrierjének elsődleges terepe a televízió maradt. Egyéb mozifilmjei közül a Batman – A denevérember (1989) a legjelentősebb, amelyben a főhős egyik ellenfelét, Kétarcot személyesítette meg. Williams háromszor nősült, és három gyermeke van.
DaSilva (Sylvester Stallone), Irene (Lindsay Wagner) és a háttérben a nő főnöke (Jamie Gillis)
Az Irene szerepében látható Lindsay Wagner 1949. június 22-én született Los Angelesben. Középiskolai évei alatt kezdett érdeklődni a színjátszás iránt. 1971-ben a televízióban kezdődött a karrierje. Első mozifilmje, a Peter Fonda nevével fémjelzett Két amerikai (1973) című szerelmi történet Magyarországra is eljutott. Leghíresebb szerepe Jaime Sommers, akit két televíziós sorozatban (The Six Million Dollar Man, The Bionic Woman) is eljátszott. Elsősorban a televíziós felkéréseket részesítette előnyben, mozifilmeket ritkábban vállalt, és azok sem igazán jelentős produkciók. Négyszer volt férjnél, mindegyik házassága válással végződött. A Shakkát megszemélyesítő indiai színésznő, Persis Khambatta 1948. október 2-án született Bombayben. Hazai hírnevét egy szappanmárka kampányának köszönhette, amelyhez az ő fotóit használták fel. Modellszerződést is kapott, majd 1965-ben megnyerte a Femina Miss India szépségversenyt, ahol a legfotogénebb szépségnek járó díjat is neki ítélték. 1965-ben szerepelt először filmben. 1975-ben már nyugati produkciókban is feltűnt, például A Wilby-összeesküvésben és a magyar mozikban is játszott Neveletlenekben. Legismertebb alakítása Ilia hadnagy a nevezetes Star Trek-sorozat első mozifilmjében, a Csillagösvényben (1979). A szerep kedvéért kopaszra borotváltatta a fejét, bár egyesek szerint valójában csak eltakarták a haját a film kedvéért. Szóba került, hogy ő lesz a Polipka (1983) című James Bond-film hősnője, ám a szerepet végül Maud Adams kapta, aki rekordot állított fel a széria történetében azzal, hogy két különböző Bond-lányt alakított kilenc év különbséggel. (Másik Bond-filmje az 1974-es Az aranypisztolyos férfi.) Khambatta hollywoodi karrierjének kibontakozását nagyban gátolta, hogy 1980-ban az NSZK-ban súlyos autóbalesetet szenvedett, amely maradandó sérüléssel járt, 1983-ban pedig bypass-műtéten esett át. Bennfentesek szerint a filmváros előítéletei is hátráltatták, mert a nem angol anyanyelvű színészek akkoriban nem is remélhettek nagyobb szerepeket a nagy stúdiók filmjeiben. Khambatta mindkét férjétől elvált. 1998. augusztus 18-án szívrohamban hunyt el egy mumbai kórházban. Halála állítólag súlyos cigarettafüggőségével állt kapcsolatban.
Peter Hartman (Nigel Davenport)
A Peter Hartmant alakító angol színész, Nigel Davenport 1928. május 23-án született egy Cambridge-től délre fekvő faluban, Great Shelfordban. A reáltudományok iránt élénken érdeklődő családban nőtt fel, filozófiát, közgazdaságtant és politikát kezdett tanulni. Egyik oktatója tanácsára váltott át az angolra. Filmes karrierje a televíziónál kezdődött 1953-ban. Első mozifilmes filmszerepét Tony Richardson klasszikusában, a Dühöngő ifjúságban (1959) kapta. A direktor A komédiás (1960) című filmjébe is meghívta egy kicsiny szerepre. Egy detektívet alakított Michael Powell azóta kultuszfilmnek számító pszichothrillerében, a Kameralesben (1960). Az igazi áttörést Fred Zinnemann Oscar-díjas drámája, az Egy ember az örökkévalóságnak (1966) hozta meg számára, amelyben Norfolk hercegét formálta meg. A magyar közönség olyan produkciókban láthatta, mint például Az utolsó völgy (1971) című dráma, a Mária, a skótok királynője (1971) című történelmi film, az Elza kölykei (1972) című természetfilm, a francia–olasz–nyugatnémet színekben készült politikai krimi, a Merénylők (1972), a Negyedik fázis (1974) című sci-fi, a szintén Oscar-díjas Tűzszekerek (1981) és Derek Jarman rendhagyó életrajzi filmje, a Caravaggio (1986). A hazai mozikat elkerülő filmjei között olyan csemegék találhatók, mint például a Piszkos játék (1969), a Királyi harc a Napért (1969), a The Virgin Soldiers (1969) és folytatása, a Stand Up, Virgin Soldiers (1977), a Mr. Soames eszmélése (1970), a Dr. Moreau szigete (1977) és a Zulu Dawn: Lándzsák hajnalban (1979). Eredetileg az ő hangján szólalt meg a 2001: Űrodüsszeia (1968) híres számítógépe, HAL 900, Stanley Kubrick rendezőt azonban zavarta Davenport akcentusa, és lecserélte őt Douglas Rain kanadai színészre. Davenport két házasságából három gyermeke született. Egy anekdota szerint később színésszé lett fiát, Johnt elvitte a Csillagok háborújára (1977), de őt annyira nem kötötte le a film, hogy elaludt rajta, és hangosan horkolt. Davenport egy gyerekkorában elhibázott szemműtét miatt élete végéig homályosan látott a jobb szemére. Az új évezred elején memóriagondok miatt felhagyott a színjátszással. 2013. október 25-én hunyt el Gloucesterben. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra.
(Rutger Hauer karrierjével részletesen foglalkoztunk a Rejtélyek című filmjéről írt posztunkban.)
Az utcai zsaru (Sylvester Stallone)
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Francia kapcsolat, avagy sólymok, baglyok és melegek
Hollywoodban többször előfordult már, hogy egy-egy ígéretes projektből végül nem az lett, mint aminek szánták. A Fantom az éjszakában forgatókönyvét David Shaber eredetileg William Friedkin klasszikusa, a Francia kapcsolat (1971) harmadik részeként írta meg a 20th Century Fox számára. (A második részt John Frankenheimer rendezte 1975-ben.) Az elképzelés szerint a főszereplő, Popeye Doyle egy okoskodó színes bőrű zsarut kapott volna maga mellé: a figurát Richard Pryornak szánták. Doyle megszemélyesítője, Gene Hackman azonban nem akarta harmadszor is eljátszani ezt a szerepet, ezért a szkriptet félretették. A Universal filmstúdió illetékesei tudomást szereztek a jegelt projektről, megszerezték a jogokat, és Shabert kérték fel a forgatókönyv átdolgozására, hogy az alapötletből egy önálló film szülessen, és ne egy folytatás. Az új filmterv előbb Attack (Támadás), majd Hawks (Sólymok) munkacímen futott, mígnem Nighthawks lett belőle. Ezt leiterjakabosan Éjszakai sólymoknak szokták fordítani, ám ezt a kifejezést az éjszaka különösen aktív személyekre használják, vagyis – az állatoknál maradva – a jelentéstartalom szempontjából az Éjjeli baglyok stílusosabb fordítás lenne. A New York-i rendőrség bűnügyi egységénél így nevezik azokat a járőröket (nemtől függetlenül), akik éjszaka teljesítenek szolgálatot, és az alkotók nyilván rájuk gondoltak ezzel a címmel. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy mennyire volt szerencsés ez a címadás. 1978-ban ugyanis nagy feltűnést keltett a Nighthawks című angol melegfilm, ami félreértésekre adott alkalmat, hiszen a két opusznak az égadta világon semmi köze nincs egymáshoz.
Kollégák és barátok (Sylvester Stallone és Billy Dee Williams)
Stallone és Hauer
Sylvester Stallone 1969-ben kezdett filmezni. Az első években csupán mellékszerepeket, sőt statisztafeladatokat kapott, és ebben az ínséges időszakban még egy szexfilmben is megvillantotta a… képességeit (The Party at Kitty and Stud's, 1970). A saját forgatókönyvéből készült Rockyval (1976) robbant be a filmvilágba: az opuszt tíz kategóriában jelölték Oscar-díjra, és háromban győzött. (Stallone sem a színészi, sem a forgatókönyvírói jelölését nem tudta díjra váltani.) Sylvester bekerült az A-listás sztárok közé, ami együtt járt azzal is, hogy pozíciója megőrzése érdekében a várható bevételeket is mérlegelnie kellett egy-egy felkérés kapcsán. Az Ö. K. Ö. L. (1978) című dráma és első saját rendezése, az Édenkert a sikátorban (1978) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a Rocky második része (1979) viszont a bevételek szempontjából az elsőn is túltett. Stallone később azt állította, hogy akkoriban több ígéretes, nagy szerepet is felajánlottak neki, és azért a Fantom az éjszakábant választotta, mert annak témája, a terrorizmus különösen mélyen megérintette. Ennek ellenére fő szempontja az maradt, hogy egy kereskedelmileg különösen sikeres film szülessen. Emiatt igen rámenősen érvényesítette saját akaratát és befolyását, ami végül nem vált egyértelműen a produkció javára. Persze igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy Stallone csupán királykodott a forgatáson: ragaszkodott ahhoz is, hogy a szerepéhez kapcsolódó kaszkadőrmutatványok többségét személyesen hajtsa végre, pedig ezek között kifejezetten életveszélyes attrakciók is voltak. (Ezekről kicsit később.) Deke DaSilva volt egyébként pályafutásának első rendőrszerepe. A hitelesség érdekében Sly és filmbeli társa, Billy Dee Williams hetekig éjszakai műszakban dolgozott a New York-i rendőrség bűnügyi egységénél.
Wulfgar a plasztikai műtét előtt (Rutger Hauer)
A holland Rutger Hauer már a hetvenes években felhívta magára Hollywood figyelmét. Elsőként az Oscarra nevezett Török gyümölcs (1973) című erotikus drámával, majd a Golden Globe-ra jelölt Futás az életért (1977) című háborús filmmel. (Mindkettőt Paul Verhoeven rendezte.) A Wilby-összeesküvés (1975) volt az első amerikai filmje, tengerentúli karrierje azonban a Stallone-produkcióval vette kezdetét. 1979-ben egyszerre két szerepajánlatot is kapott Hollywoodból: az egyik volt a Fantom az éjszakában rosszfiúja, Wulfgar, a terrorista, a másik egy francia férfi a Szfinx (1981) című kalandfilmben, amely Robin Cook talán egyetlen olyan könyvéből készült, amely nem orvosi témájú. Hauer ügynöke a Szfinxet ajánlotta ügyfelének. Azzal érvelt, hogy az egy nagy költségvetésű film, és Rutger gázsija jóval magasabb lenne, mint amennyit Wulfgarért ajánlottak neki, ráadásul egy nagy tekintélyű rendezővel, Franklin J. Schaffnerrel (A majmok bolygója, 1968; A tábornok, 1970; Pillangó, 1973; Brazíliai fiúk, 1978) dolgozhatna együtt. Hauert – legalábbis akkoriban – a színészi feladat jobban érdekelte, mint a kiemelt gázsi. Elolvasta a Szfinx forgatókönyvét, és úgy találta, hogy a szerep kicsi és nem is igazán érdekes, csupán a franciákkal kapcsolatos sztereotípiákat kellene megelevenítenie. Rutger közölte az ügynökével, hogy szerinte a Stallone-film sokkal érdekesebb, ezért inkább azt választja. Itt jegyezzük meg, hogy jól döntött, mert a részben Magyarországon forgatott Szfinx nem lett különösebben sikeres, és tulajdonképpen el is felejtődött azóta, a Fantom az éjszakában azonban annak ellenére is állja az idő próbáját, hogy mindkét főszereplő elszalasztott lehetőségnek tartotta. Wulfgar modellje a hírhedt venezuelai terrorista, a Sakál fedőnéven is ismert, idén 73 éves Carlos (Ilich Ramírez Sánchez) volt, aki mellesleg a nyolcvanas évek első felében Magyarországon rejtőzködött. 1985-ben utasították ki hazánk területéről, miután személye kínossá vált a kommunista államvezetés számára. A Fantom az éjszakábant egyébként úgy is reklámozták, mint két 1973-as filmklasszikus, a Serpico és A Sakál napja találkozását. Ez utóbbi alapjául szolgáló regény írója, Frederick Forsyth állítólag szintén Carlosról mintázta könyve főszereplőjét, és a terrorista egyik rejtekhelyén meg is találták a bestseller egyik példányát. Említsük meg azt is, hogy a Sakált alakító Edward Fox a Stallone-filmben az antiterrorista kommandó egyik tagját játssza, legalábbis az IMDb adatbázisa szerint. 2020 májusában egy felhasználó már jelezte az IMDb oldalán, hogy szerinte ez egy téves adatközlés, egész pontosan: névrokonság, de több mint két év alatt sem történt semmi ez ügyben.
Túszmentő akció (Rutger Hauer és Sylvester Stallone)
A forgatás
Az előkészületi munkálatok már 1979-ben megkezdődtek. A tényleges forgatás első napja hivatalosan 1980. január 21. volt, miután megszületett a véglegesnek szánt forgatókönyv, és a munka 1980 áprilisában ért véget. A rendezésre Gary Nelsont kérték fel, aki a Disney-cég számára forgatott két mozifilmmel, a Bolondos péntek (1976) című családi vígjátékkal és A fekete lyuk (1979) című sci-fivel vált ismertté szélesebb körben is, ám elsősorban a televízió megrendelésére dolgozott. Rutger kedvelte Nelsont, aki nyitott volt az ötleteire, de hamar rájött, hogy igazából teljesen mindegy, hogy ki a rendező, mert ez egyértelműen Stallone filmje volt, ő akarta mozgatni a szálakat. Nemcsak a saját szerepéről voltak határozott elképzelései, hanem a többiekéről is, a történet egészéről és általában mindenről. Hauer első leforgatott jelenete az volt, amelyben meghalt. Nem igazán örült ennek, mert még nem építette fel teljesen a figurát, inkább csak elképzelései voltak róla, így egy kicsit ideges volt. Az az ötlete támadt, hogy mivel Wulfgar egy őrült fickó, aki váratlan dolgokat cselekszik, ezért miután DaSilva rálőtt, elmond egy rövid részletet Heinrich Heine Lorelei című verséből: „Nem értem, a dal mit idéz föl, / s hogy oly bús mért vagyok: / egy régi, régi regétől / nem szabadulhatok.” (Szabó Lőrinc fordítása) Utólag belátta, hogy a szavalás furcsa ötlet volt, mégis megtette, és meglepetésére egy részét meg is tartották a filmben. (A hivatalos változatban nincs semmi szavalás.)
Wulfgar végső csapást akar mérni DaSilvára (Rutger Hauer)
Az igazi gondot viszont nem a versmondás okozta, hanem a leszámolás jelenetének technikai kivitelezése. Az alkotók egy nagyszabású finálét akartak, vért és a golyók becsapódását, hogy minél mélyebb hatást gyakoroljanak a nézőkre. Wulfgarnak szinte mindenen keresztül kellett mennie, ami csak egy akciófilm rosszfiújával megtörténhet: sok verekedés, esés, repülés a levegőben stb. Ez utóbbit úgy oldották meg, hogy egy speciális hámot csatoltak Hauer testére, amelyhez egy körülbelül harmincméteres acélkábelt erősítettek. A kábel a bejárattól a hátsó kijáratig vezetett, s az utca felőli oldalon is volt egy kamera. A biztonság kedvéért többször is elpróbálták a jelenetet. Amikor Wulfgart eltalálja az első golyó, a kábelt hátrarántották. Egy másodperc volt arra, hogy a színész összeszedje magát, és már jött is a következő lövés. Hauer hamar megjegyezte, hogy mire számíthat és mit kell tennie. Jöhetett az éles felvétel. Az első becsapódás oldalra lökte és a levegőbe emelte Hauert. Nem volt ideje reagálni, mert máris jött a következő, aztán még egy. A kábel segítségével úgy rángatták, mint egy játék babát. Ráadásul az egyik lőpatron rossz helyen robbant fel, és égési sérülést okozott. A színész nagyon megijedt, szinte sokkot kapott, hiszen nem ezt gyakorolták be. Hallotta, amint valaki azt kiabálja, hogy „Ennyi!”. Amint egy kicsit összeszedte magát, azonnal odament a speciális effektusok felelőséhez, és kissé ingerülten megkérdezte, hogy ő változtatott-e az előre megbeszélt mozdulatsoron. Az illető jelbeszéddel adta értésére, hogy a változtatás Stallone utasítására történt, és a megbeszéltnél sokkal erősebben mozgatták a kábelt. Hauer odasétált Sylvesterhez, és jéghideg hangon közölte vele: „Ha még egyszer ilyet csinálsz, összetöröm a kibaszott golyóidat.”
Túszejtés a metróban
Néhány nappal később vették fel azt a jelenetet, amelyben DaSilva és Fox a metróban üldözik Wulfgart. Hauer némi aggodalommal nézett a jelenet elé, mert nem állt módjában fizikailag felkészülni rá: mindössze arra futotta az idejéből, hogy biciklizett a hóban. Tudott viszont arról, hogy Stallone megszállottan edzi a testét, például úgy, hogy fel-le szaladgál az irodaházak lépcsőin. Amikor megkezdődtek a próbák, Rutger megnyugodott kissé, mert nem okozott különösebb problémát számára, hogy a metróhálózat alagútjaiban fusson. Akkor még Gary Nelson ült a rendezői székben, aki a reálisabb hatás érdekében megkérdezte, tudna-e egy kicsit gyorsabban futni. Hauer igennel felelt. Természetesen Stallonénak és Billy Dee Williamsnek lépést kellett tartania vele, Rutger mégis olyan nagy előnyre tett szert velük szemben, hogy a felvételt meg kellett ismételni. A holland sztár jót mulatott magában, amikor meglátta, hogy Sylvester ideges és duzzog. Hauer egy olyan napon is kilátogatott a metrójelenet forgatására, amikor rá nem lett volna szükség. Meglehetősen nagy feszültséget tapasztalt, aminek a vége az lett, hogy másnap bejelentették Gary Nelson menesztését. Számos anekdota kering azóta is a Stallone és Hauer közötti konfliktusokról. Rutger azt írta önéletrajzi könyvében, hogy igyekezett nem mellre szívni ezeket a nézeteltéréseket, mert egyrészt az volt a legfontosabb számára, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa a szerepében, másrészt tudta azt is, hogy amíg nem veti meg a lábát Hollywoodban, addig alkalmazkodnia kell a mások által hozott szabályokhoz, például híres partnere kívánságaihoz és allűrjeihez. Stallone a kilencvenes években már elismerően nyilatkozott Hauer színészi teljesítményéről, és kijelentette, hogy a filmet partnere kiváló játéka tartotta egyben.
Wulfgar bőröndjeiben kisebbfajta fegyverraktár rejtőzik
Rutger arra törekedett, hogy embernek, és ne szörnyetegnek ábrázolja Wulfgart. Az amerikaiak szörnyetegeknek tartották a terroristákat, épphogy csak szarvakat és patákat nem láttak rajtuk. Úgy gondolták, hogy csupán kedvtelésből ölnek embereket. Hauer viszont Európából érkezett, ahol a hetvenes évek második felében tetőzött a terrorizmus. Az európai emberek ezért többet tudtak a terroristákról, tisztában voltak azzal, hogy nem kedvtelésből ölnek, hanem megvannak a maguk indítékai és céljai. Rutger egy olyan terroristát akart játszani, aki legalább annyira okos, mint a zsaru, aki üldözi. Tanulmányozta mindazt, amit Carlosról akkoriban tudni lehetett. Szerinte a veszedelmes terrorista intelligens ember volt, aki pontosan azért tudott évekig megmenekülni az elfogástól, mert bele tudott olvadni a környezetébe, és könyörtelenül megölt mindenkit, aki valahogyan rájött a kilétére. Elképzelt egy olyan találkozást, amelynek során Wulfgar és DaSilva között elhangik egy ilyesfajta beszélgetés: „Te a saját oldaladon dolgozol, én meg az enyémen, de szerinted mi a különbség? Mindketten a munkánkat végezzük, és akkor ölünk embert, amikor erre szükség van.” A Universal illetékesei úgy néztek rá, mint aki megőrült. Hallani sem akartak semmiféle árnyalt jellemábrázolásról, ők csak egy hideg fejjel, céltalanul cselekvő gyilkológépet akartak látni. Hauer tisztában volt azzal, hogy a Fantom az éjszakában az egyik első amerikai film, amely a terrorizmussal foglalkozik, és emiatt nem lehet azonnal túllépni a közhelyeken. Úgy ítélte meg, hogy ő a maga részéről mindent megtett, és korlátai ellenére a Fantom az éjszakában jó film lett, amely nem merült feledésbe, és újabb hollywoodi munkákat hozott neki.
A plasztikai sebésznél (balról jobbra: Charles Duval, Persis Khambatta és Rutger Hauer)
Sajnos Hauernek nem csak a szerepértelmezéssel és Sylvester Stallonéval voltak problémái: telefonon keresték Hollandiából, hogy meghalt az édesanyja. A produkció megértőnek bizonyult, és átütemezték a forgatást, hogy Hauer elmehessen a temetésre. A színész így emlékezett: „Egészséges volt, váratlanul ért a halála. Körülbelül egy hónappal azelőtt láttam, hogy elhagytam Hollandiát. Nem láttuk egymást túl gyakran, és valahogy úgy éreztem – a látogatás alatt és után –, hogy talán nem látom többé. […] Néhány nappal karácsony előtt történt. Hetvenegy éves volt, és békésen halt meg álmában, ahogy apám is tette hetvenkét évesen, két évvel később.” (Nem okoskodásból mondom, de az internet nem mindenben támasztja alá Hauer emlékeit. A világháló infói szerint a mama, Teunke Mellema 1979-ben hunyt el [az IMDb adatai szerint július 16-án, és nem karácsony táján], az édesapa, Arend Hauer pedig nem két év múlva, 1981-ben, hanem 1985-ben, hetvenöt éves korában.) Miután Hauer visszatért a temetésről, három hét elteltével újabb gyászhírt kapott: elhunyt legjobb barátja, Marius, aki egyébként Rutger második felesége, Ineke ten Cate fivére volt. A tragédiák és a forgatási nehézségek ellenére Rutger arról írt a könyvében, hogy örül, hogy nem vált meg a produkciótól, mert hollywoodi karrierje kezdetét jelentette. Azt persze sajnálta, hogy lényegében sablonokat kellett eljátszania, miközben az eredeti forgatókönyv sokkal több lehetőséget rejtett.
DaSilva és Fox akcióban (Sylvester Stallone és Billy Dee Williams)
És most térjünk vissza Sylvester Stallonéra, aki szintén komoly áldozatokat hozott a filmért. Miután Gary Nelsont kirúgták, a helyébe lépő Bruce Malmuth nem tudta azonnal átvenni a munkát. Sly nem akarta vesztegetni az időt, ezért a metróalagútban játszódó jelenet befejezését lényegében ő rendezte. Az Amerikai Rendezők Szövetsége azonban igen határozottan képviseli tagjai érdekeit, így Stallonénak külön engedélyt kellett kérnie arra, hogy ideiglenesen elfoglalhassa a rendezői széket. (Rossz nyelvek szerint azért váltotta Nelsont a tapasztalatlan Malmuth, hogy a tényleges irányítás Stallone kezében maradjon.) A jelenet helyszíne egyébként a 63. utcában található metróalagút volt, amelynek építését akkor még nem fejezték be. Stallone több veszélyes jelenetet kaszkadőr nélkül, személyesen hajtott végre. Így például az egyik jelenetben felugrik egy mozgó metrószerelvényre, és berúgja annak egyik ablakát, hogy a szerelvény belsejébe kerüljön. Preparált üveg helyett Sly ragaszkodott az igazi üveghez. Ám amikor nekitámaszkodott, és berúgta az üveget, az azonnal kiesett a helyéről. Emiatt a színész kibillent az egyensúlyi helyzetéből, és kis híján lezuhant a szerelvényről. A jelenethez egy használaton kívüli metrókocsit használtak, az IND 1802-es sorszámút, amely azóta egy New York-i múzeumban a forgalomból kivont más metrókocsikkal együtt megtekinthető. A forgatás egy használaton kívüli külső vágányon zajlott.
Munafo hadnagy (Joe Spinell)
Stallone számára nem a metrójelenet volt a legfélelmetesebb, hanem a Manhattan és a Roosevelt-sziget között közlekedő légi villamosnál játszódó epizód, amikor Wulfgar felszólítására ő ereszkedik le drótkötélen a szerelvényhez, hogy kimentsen onnan egy csecsemőt. A sztár ugyanis egész életében tériszonyos volt, ráadásul a mutatványt előzetesen nem gyakorolták be. Egy Gerber-kést adtak a bal kezébe, hogy ha esetleg elpattanna a kábel, és belezuhanna az alatta hömpölygő East River jéghideg vizébe, akkor ki tudja szabadítani magát a kábelhalmazból. Stallone szerint teljesen abszurd dolog volt azt feltételezni, hogy túl lehet élni egy ilyen zuhanást a magasból, mindazonáltal megcsinálta a jelenetet. Az aggodalom egyébként nem volt alaptalan, mert amikor néhány év múlva egy 45 kg-os homokzsákkal tesztelték a kábelt, az tényleg elpattant. Amíg tartott a Fantom az éjszakában forgatása, addig Stallone egy szállodai szobában lakott, teljes magányban. Később azt állította, hogy ez volt életének legstresszesebb időszaka. Talán ez a magyarázata annak is, hogy nemcsak Rutger Hauerrel romlott meg a kapcsolata, hanem a Munafo hadnagyot alakító régi barátjával, Joe Spinell-lel is. A figura neve egy másik jó baráttól, a 2014-ben elhunyt Tony Munafótól származott. Spinell támogatta Slyt még a Rocky előtti időkben, de a Fantom az éjszakában után soha többé nem dolgoztak együtt. A Spinell főszereplésével készült Maniac (1980) című film extrái között szerepel egy dokumentumfilm, melyből az derül ki, hogy Stallone az új menedzsere ösztönzésére mindenkivel megszakította a kapcsolatot, aki még kezdő korából ismerte őt. (A francia Alain Delon viselkedése is megváltozott régi barátaival szemben, miután nagy sztár lett belőle: erről a Klein úr című posztban írtunk.) Lehetséges, hogy az egykori barátság esetleg helyreállhatott volna, ám Spinell 1989. január 13-án szívrohamban elhunyt. (A Portyán című 1980-as filmjéről épp a közelmúltban írtunk.) Stallonéval kapcsolatos érdekesség, hogy ebben a filmjében kétszer is láthatjuk nőnek öltözve, illetve végig szakállt visel. (A film elején Wulfgar is szakállas, de miután megváltoztatja a külsejét, lemond az arcszőrzetéről is.)
Támad az Antiterrorista Csoport
A Fantom az éjszakában kaszkadőrkoordinátora Dar Robinson volt. Őt láthatjuk abban a jelenetben, amelyben a meneküléshez kért busz belezuhan az East Riverbe. A mutatvány legveszélyesebb eleme az volt, hogy Robinsonnak még azelőtt ki kellett jutnia a buszból, mielőtt az elsüllyedt volna. A kaszkadőr híres volt arról, hogy minden mutatványát igen gondosan előre megtervezte, s ennek köszönhetően több mint egy évtizedes hollywoodi karrierje során soha egyetlen csontja sem tört el. 1986. november 21-én a Pénzmánia című film forgatásán vesztette életét: egy veszélyes motorkerékpár-mutatványt hajtott végre, ám elvesztette az uralmát a jármű fölött, és lezuhant egy szikláról. A Fantom az éjszakában elején felrobbantott londoni áruház az Arding & Hobbs volt a Clapham Junction-i vasútállomás közelében. Az áruház akkor az Allders-csoporthoz tartozott, jelenleg a Debenhams tulajdonában van. A 2011-es londoni zavargások idején betörték az ablakait. Egyes jeleneteket Franciaország fővárosában, Párizsban vettek fel a St. Chapelle kápolnában és a Gare du Nord pályaudvaron.
DaSilva Wulfgart keresi a diszkóban (középen: Sylvester Stallone)
Az utómunkálatok
A moziváltozat premierje előtt a Fantom az éjszakában jelentős átszerkesztésen esett át. Ennek több oka is volt. A játékidőt két óra alatt akarták tartani (a hivatalos verzió 99 perces), a túl erőszakos jelenetek megrövidítésével el akarták kerülni a legszigorúbb kategóriabesorolást, az X-et, és a tempó érdekében megnyesegették a kissé talán elhamarkodottan „üresjárat”-nak minősített képsorokat. A tesztközönségnek a film kétféle változatát mutatták be: az egyik a Stallone által alakított zsarura, a másik a Hauer által megformált terroristára koncentrált. A nézőknek állítólag jobban tetszett a Hauer-féle verzió, Stallone mégis úgy döntött, hogy holland kollégája néhány jelenetét kihagyja a végső változatból. Jelentősen csökkentek a feleséget alakító Lindsay Wagner jelenetei is. Rövidebb lett a lövöldözés a diszkóban (Wulfgar eredetileg több embert is agyonlőtt ott), és változott a finálé is, amely eredeti formájában állítólag a Taxisofőr (1975) erőszakos befejezésével vetekedett. A hivatalos verzióban DaSilva két lövéssel végez Wulfgarral. Az eredeti vágásban lassított felvételen öt lövést ad le rá: a hatodik lövés fején találja a terroristát, és lényegében kifröccsen az agyveleje. Stallone azzal indokolta ezeket a vágásokat, hogy az amerikai nézőktől akkoriban még idegen volt a terrorizmus témája, ezért inkább az akciójelleget akarták hangsúlyozni. Úgy gondolja, hogy közbeavatkozásával megakadályozta, hogy a Universal durvább módon vágja meg a filmet. Ugyanakkor évekkel később beismerte, hogy az eredeti, több mint két és félórás verzió sokkal jobb volt, mint a mozikba került változat. Annak ellenére, hogy a DVD- és Blu-ray-korszakban már lehetséges lenne az eredeti verzió forgalmazása is, úgy tudom, erre mindmáig nem került sor, és a kihagyott jelenetek extraként sem kerültek fel a lemezekre.
Rajtaütés a kábítószer-kereskedőkön
Lindsay Wagner állítólag nem haragudott Stallonéra, hogy megkurtította a szerepét, sőt csodálatának adott hangot, hogy a számos nehézség ellenére kollégája képes volt összetartani a produkciót. Stallone viszont dühös volt amiatt, hogy a Universal kihagyta néhány jelenetét Wagnerrel. Az egyik egy étteremben játszódott, ahol DaSilva összeomlik és sírva fakad, miután Irene elutasítja azt a javaslatát, hogy kössenek újra házasságot. Mindazonáltal az eredeti filmelőzetes és a reklámfotók bemutattak néhány pillanatot a mellőzött képsorokból. A metróban például Wulfgar egy várostérképet bámul, miközben felkelti egy utcai zsaru figyelmét. Láthatjuk akkor is, amikor lassan lépked a felrobbantani kívánt épület felé. Amikor DaSilva és Fox a terroristát keresi, láthattuk volna őket, amint átkelnek az úttesten. Kimaradt egy droglefoglalási epizód is, amely a zsaruk mindennapi munkájáról kívánt behatóbb képet adni. Lemaradtunk továbbá arról, amikor Wulfgar és Shakka fotókat mutatnak a plasztikai sebésznek a terrorista kívánt új külsejéről. Lett volna egy szerelmi jelenet is a két terrorista között. Az ENSZ-gyűlés jelenetét szintén hosszabbra tervezték: DaSilva beszélgetett volna a francia nagykövettel, akinek a feleségét Wulfgar később megöli a légi villamoson. Wulfgar halála után DaSilvát és Irene-t láttuk volna kézen fogva állni a ház kapujában.
Irene és DaSilva (Lindsay Wagner és Sylvester Stallone)
A zene
Amikor a Universal kiadta a filmet DVD-n, a The Rolling Stones Brown Sugar és Keith Emerson I'm a Man című számát másikra cserélték, ellenben a Shout! Factory 2016-os Blu-ray-változatára visszakerült mindkettő. Mindkét dal a diszkójelenetben hangzott el, amikor DaSilva azonosítja Wulfgart. Az I’m a Man eredetijét a Chicago együttes énekelte, és egyike Stallone kedvenceinek, a Fantom az éjszakában hivatalos változatában azonban a zeneszerző, Keith Emerson előadásában hangzik el. Emerson a szimfonikus rock egyik legnagyobb alakja volt, a Nice együttes és az Emerson, Lake & Palmer trió tagja. A film többszörös átszerkesztését az Emerson által komponált eredeti kísérőzene jelentősen megsínylette. A legtöbb szerzemény hosszabb volt annál, mint amennyit a cselekmény során hallhatunk, az eredeti erőszakos fináléhoz írt Face to Face pedig teljesen kimaradt. Mellőzni kellett azt a zenét is, amelyet Emerson DaSilva és Irene kihagyott szerelmi jelenetéhez írt. Emerson sok esetben nem értett egyet a Universal által választott zenei szerkesztő munkájával, Stallonéval viszont nem tudott kapcsolatba lépni, mert Sylvester már a harmadik Rockyra készült, és épp azon bosszankodott, hogy a Dühöngő bika (1980, Martin Scorsese) is lecsapott a boksztematikára, ráadásul nem is sikertelenül.
Wulfgar semmitől sem riad vissza, ha veszélyben érzi magát
A fogadtatás
A Fantom az éjszakában amerikai bemutatóját 1981. április 10-én tartották. Ötmillió dollárból készült, és mindössze 14,9 millió dollárt hozott belföldön, külföldön pedig pontosan annyit, mint amennyibe került. A kritikák túlnyomórészt elmarasztalóak voltak, a színészek közül Hauer kapta a legtöbb dicséretet. A film magyarországi forgalmazásáról az 1982-es londoni filmvásáron kezdődtek komolyabb tárgyalások. Egy filmcsomag része lett volna, amely a Rém-mese, az Őrült római vakáció, a Cutter útja és a Maraton életre-halálra című filmeket is tartalmazta. A külföldi forgalmazó, a Cinema International Corporation 40 500 dollárt kért a filmekért, míg a magyar fél 30 500-at kínált. Ehhez később hozzácsapták az E. T.-t, s így a csomag ára 65 500 dollárra emelkedett. A CIC kétezer dollár engedményt ajánlott, a magyarok azonban nem akartak 55 ezer fölé menni. A CIC visszautasította azt a magyar indítványt, hogy csak az E. T.-re kössenek üzletet. Hosszas tárgyalássorozat után létrejött a megállapodás, és a Fantom az éjszakában 1985. szeptember 19-én a magyar mozik műsorára került csak 16 éven felülieknek. A magyar szöveget Nedeczki Edit írta, a szinkront Rehorovszky Béla rendezte. Fontosabb magyar hangok: Csernák János (Stallone), Andai Györgyi (Wagner), Szerencsi Éva (Khambatta), Székhelyi József (Williams), Mádi Szabó Gábor (Davenport) és Hegedűs D. Géza (Hauer). Év végéig 3932 előadást tartottak belőle, melyekre 678 488 néző váltott jegyet 14 619 000 Ft értékben. Az évek során még két szinkron készült a filmhez. A másodikat a UIP Duna Film rendelte meg az 1992-es videópremierhez: Szakácsi Sándor (Stallone), Jakab Csaba (Williams), Kökényessy Ági (Wagner), Spilák Klára (Khambatta), Trokán Péter (Hauer) és Szokolay Ottó (Davenport). A harmadik szinkron az RTL Klub megrendelésére készült. Annak szövegét Miklós Lívia fordította, szinkronrendező: Aprics László. Fontosabb magyar hangok: Juhász György (Sylvester Stallone), Kálid Artúr (Billy Dee Williams), Frajt Edit (Lindsay Wagner), Varga Klára (Persis Khambatta), László Zsolt (Rutger Hauer) és Fülöp Zsigmond (Nigel Davenport).
Frank Grillo, a tervezett remake főszereplője
A reboot
Bár a Fantom az éjszakában eredeti változatának forgalmazása tudomásom szerint nincs tervbe véve, a film remake-jének ötlete már felvetődött. Sylvester Stallone 2018-ban saját filmgyártó vállalatot alapított, a Balboa Productionst. Az elnevezés egyik leghíresebb szerepének nevéből (Rocky Balboa) származik. A cég 2019 júliusában hét filmtervet jelentett be, ezek egyike volt a Fantom az éjszakában rebootja. A projektek közül eddig csupán James Avery szuperhősfilmje, a Szamaritánus valósult meg Stallone főszereplésével: augusztus 26-án volt a világpremier. 2020-ban mindössze annyit lehetett tudni, hogy a Fantom az éjszakában új változata nem mozifilm lesz, hanem televíziós sorozat, amely egyelőre még mindig fejlesztés alatt áll. 2021-ben újabb részletek láttak napvilágot, melyek szerint a gyártásba beszáll a Universal Television. A sorozatot nyolcrészesre tervezik, állítólag maga Stallone rendezi az epizódokat, és színészként is láthatjuk majd. Egykori szerepét Frank Grillónak ajánlották fel (Halálfej megformálója néhány Marvel-filmben), ami azért meglepő kissé, mert Stallone 35 éves volt, amikor eljátszotta DaSilvát, míg Grillo júniusban töltötte be az 57. életévét. A két színész között baráti viszony áll fenn, és Stallone kijelentette, hogy Grillón kívül mást el se tud képzelni ebben a szerepben. Jelen sorok írásakor a szereposztásról más infó még nem áll rendelkezésemre. Viszont itt-ott megjelentek már olyan hírek, hogy sorozat helyett tévéfilm készül az 1981-es produkció alapján.
DaSilva a terrorista nyomában (Sylvester Stallone)
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Sok logikát ne várjon tehát az ember az amúgy a műfaj aranyszabályainak – legalábbis a technikai kivitelezés tekintetében – mindenben megfelelő történettől. Csiszoltan profik a képsorok – láthatunk itt londoni, párizsi és New York-i utcákat is jócskán –, jó a világítás, funkcionális a zene, helyén van tehát úgyszólván minden. Csak éppen… Csak éppen túlontúl érzik, hogy ezt a filmet bizony Sylvester Stallone kedvéért írták. A forgatókönyvíró és a rendező nyilvánvalóan úgy érezte: elég már abból, hogy az amerikai bűnügyi filmekben Al Pacino az »ügyeletes«, »szakadt« kis detektív, aki sokszor egymaga száll szembe a nagyvárosi alvilág különféle figuráival. Itt van ez a derék, marcona Sylvester Stallone, aki már a Rocky-filmekben elég világhírt kalapozott össze magának, no meg aztán itt van ez a hivatalos amerikai kormánykampány a nemzetközi terrorizmus ellen. Nosza hát! Kalapáljunk össze egy akármilyen történetet, legyen benne szó az elvetemült nemzetközi terroristáról, aki bármikor, bárhol lecsaphat, meg a kisember-detektívről, aki a végén mégiscsak győzedelmeskedik, mint a mesében! Az sem baj, ha a dolog nem eléggé izgalmas, ha kimarad benne egy sor lehetőség, Stallone majd »elviszi« az egészet! Szó ami szó, el is viszi.”
(V. P.: „Fantom az éjszakában”. In: Magyar Nemzet, 1985. szeptember 19., 7. o.)
DaSilva bevetés előtt (Sylvester Stallone)
„A Fantom az éjszakában című színes amerikai film értékei közé tartozik Sylvester Stallone alakítása, bár az általa megszemélyesített figura sablonízű jellemzését ő sem tudta egyedivé tenni. Az alkotók ugyanis egy – már jól bevált – sémánál kötöttek ki, és Sylvester Stallone személyében egy olyan nyomozót keltettek életre, aki szinte már visszaköszön a filmvászonról: tehetséges, bátor, gyors kezű fiatalember, aki képtelen elviselni felettesei fafejűségét. E szimpatikus, de gyengén vázolt figura megelevenítésével Sylvester Stallone inkább csak azt tudta ismételten bebizonyítani, hogy tehetséges színész, hogy kellő atmoszférát tud maga körül teremteni, s minél hamarabb érdemes lenne számára ismét egy olyan izgalmas szerepet írni, mint a Rocky volt. Pozitívumokat és negatívumokat összevetve, a krimi rajongóinak egyértelműen azt tudom ajánlani, felejtsék el a film első harmadának vontatottságát, és élvezzék a film nagyobb részének mozgalmasságát, gyors és feszült iramát. Az biztos, hogy nem lesz maradéktalan élvezetben részük, de kellemesen fognak szórakozni.”
(Sümegi Anikó: „Fantom az éjszakában”. In: Hajdú-Bihari Napló, 1985. szeptember 25., 5. o.)
Shakka nem cicózik, nála a slukker (Persis Khambatta)
„Egyetlen eredeti ötlet nélkül, hajszálpontosan követi az emberrablásos-váltságdíjas filmek már jól ismert sémáit. A túszejtéstől a gyönyörű nőkön át a véres gyilkosságokig mindent bevet, csak éppen a feszültségkeltésről feledkezik meg, öncélúan látványos, valószerűtlenebbnél valószerűtlenebb jelenetekből álló filmjében még a végső »nagy« fordulat is előre kiszámítható. A Fantom az éjszakában teljességgel hidegen hagy. Mert mit ér az olyan akció-krimi, még ha a nagyszerű Keith Emerson szerezte is a zenéjét, amely egy percig sem tartja izgalomban a nézőt? »Mentőövnek« ugyan ott van még Sylvester Stallone, de most ő sem az igazi. Idétlen sapkájában és ódivatú trapéznadrágjában láthatóan idegenül mozog jellegtelen, csak a külső adottságaikra építő szerepében. Bokszolónak sokkal jobb volt.”
(H. L.: „Fantom az éjszakában”. In: Új Tükör, 1985. szeptember 29., 3. o.)
Fantom az éjszakában (Nighthawks, 1981) – amerikai akciófilm. David Shaber és Paul Sylbert történetéből a forgatókönyvet írta: David Shaber. Operatőr: James A. Contner. Zene: Keith Emerson. Díszlet: Peter Laarkin és Fred Weiler. Jelmez: Bob DeMora és John Falabella. Vágó: Stanford C. Allen és Christopher Holmes. Rendező: Bruce Malmuth. Főszereplők: Sylvester Stallone (Deke DaSilva), Billy Dee Williams (Matthew Fox), Lindsay Wagner (Irene), Nigel Davenport (Peter Hartman), Rutger Hauer (Wulfgar), Persis Khambatta (Shakka), Hilarie Thompson (Pam), Joe Spinell (Munafo hadnagy). Magyarországi bemutató: 1985. szeptember 19.