Magyar származású olasz színésznő, aki az erotika jegyében futott be Olaszországban. A legtöbb embernek erről a rövid jellemzésről alighanem Staller Ilona alias Cicciolina jut elsőként az eszébe, pedig ebben a posztban nem róla lesz szó. Az anyai ágon magyar származású Eleonora Giorgi szintén a hetvenes-nyolcvanas évek egyik olasz szexszimbóluma volt – Ilonával ellentétben a pornót elkerülte –, akit pályája elején főleg erotikus témájú filmekben foglalkoztattak. Rosszmájúak szerint ezzel rögvest a helyén kezelték, mert bájai ugyan valóban figyelemre méltók voltak, jellemábrázoló tehetsége viszont már nem annyira. Giorgi igyekezett megcáfolni ezeket az előítéleteket. Az tagadhatatlan, hogy voltak igényesebb szerepei, sőt díjnyertes alakításai is, ennek ellenére a közönség emlékezetében továbbra is inkább egykori „szexcsillag”-ként, mint drámai színésznőként él. (Hangját több filmjében is szinkronizálták, ami még a sztárok esetében is megszokott gyakorlat volt az olasz filmgyártásban.) Gyerekkorában tudott magyarul, az évek múlásával azonban elfeledte a magyar szavakat, mert nem volt rászorítva arra, hogy használja őket. Érdekes módon a magyar beszélgetős showműsorok gazdái nem fedezték fel maguknak, és nem adták kézről kézre a hazai talk-show-kban. (Vagy hívták, de nem jött?) Bár fénykorában olykor a magyar filmlapok is írtak róla, Magyarországon tulajdonképpen mind a mai napig bemutatásra szorul, hiszen filmjei közül se láthattunk túl sokat, pláne nem moziban.
Ezúton is köszönöm Tolve barátom segítségét, aki nemcsak lehetővé tette számomra a szinte teljes Giorgi-életmű megtekintését, de szaklektori feladatot is elvállalt.
A kezdetek
Eleonora Giorgi olasz színésznő 1953. október 21-én született Rómában. Családi hátteréről és gyerekkoráról nagyon keveset lehet tudni. Producer édesapja angol, édesanyja magyar származású, Pécsett született. Négy testvére van, akik közül a húga, Beatrice és az öccse, a média világában dolgozó Lamberto vált még ismertté. A szülők nem éltek túl jól, és Eleonora tizenhat éves korában elváltak, miután kiderült, hogy a férfinak van egy másik családja is: Giulia Mafaitól (Miriam Mafai újságírónő és politikus testvérétől) született még két gyermeke. Eleonora megértette az apját, pedig a férfi nem volt az a tipikus lányos apuka, ellenben sokáig nem volt túl jó viszonyban tisztaságmániás anyjával, aki idős korára egy vallási közösségben találta meg hátralévő élete értelmét. Különösen szerette anyai nagymamáját, Katót. Eleonora naiv és hűséges lány volt, tizennégy éves korában megismert barátja mellett például egészen a harmadik filmjéig kitartott. Tizenkilenc éves korában kezdett modellkedni, hogy pénzt keressen, és állítása szerint álmában sem gondolta volna, hogy a hetvenes évek egyik olasz szexszimbóluma lesz belőle. A filmezés persze érdekelte, de inkább a kulisszák mögötti világ: a Filmművészeti Akadémián a forgatókönyvírói szakra járt. Ugyanakkor az újságírói hivatás is vonzotta. 1971-ben kezdett filmezni: első – parányi – szerepeit elsősorban szépségének köszönhette. Paolo Cavara A tarantula fekete hasa című giallójában a szépségszalon egyik alkalmazottjaként jelent meg. Federico Fellini remekműve, a Fellini-Róma (1972) zárójelenetében a motoros fiatalok egyike volt. Ezután egy bűnügyi dráma következett, a Number One (1973, Gianni Buffardi), majd Bruno Corbucci vígjátéka, a Tutti per uno botte per tutti (1973), amely lényegében A három testőr sztoriját ültette át spagettiwestern-környezetbe. A főszereplők között olyan kultsztárokat láthatunk, mint az olasz George Eastman (Luigi Montefiori) és a német szexbomba, Karin Schubert. Eleonora szépségét rögtön a nyitójelenetben megcsodálhatjuk.
Egy kolostorbeli apáca története
Giorgi az Egy kolostorbeli apáca története (1973) című Domenico Paolella-filmben játszotta első főszerepét: zömmel ugyanazokat a ruhákat viselte, mint a brit Charlotte Rampling az Addio fratello crudele (1971, Giuseppe Patroni Griffi) című kosztümös drámában. Az opuszt állítólag valós események ihlették, melyeket a San Giacomó-i apátság archív dokumentumai örökítettek meg: a XVII. században élt Agnese del Bambino Gesù nővér egész életét a sebesültek és a betegek gondozásának szentelte, és az 1671-es pestisjárvány áldozatául esett. A film hősnője, Carmela nem hajlandó ahhoz a férfihoz menni, akinek a szülei szánták, mert másvalakit szeret. Engedetlensége büntetéséül kolostorba kerül, ahol nemcsak a szigorú rendszabályokat kell megszoknia, hanem az apácák leszbikus hajlamainak is ki van szolgáltatva. Lázadó természete a zárda falai mögött is megnyilvánul, és amikor meggyilkolják a szeretőjét, Carmela elhagyja a megszentelt falakat, hogy a szegények gondozásának szentelje további életét. Paolella filmje az erotikus motívumokra helyezi a hangsúlyt, akárcsak másik 1973-as opusza, a Sant'Arcangelo apácai, amelyben Ornella Muti kapta a főszerepet. Azokban az években különösen népszerűek voltak az ún. nunsploitation-filmek, amelyek általában a középkorban játszódnak, és egy vagy több keresztény apáca megpróbáltatásait mondják el, elsősorban az erotikus és/vagy az erőszakos motívumokra koncentrálva. Paolella művei a középmezőnyben foglalnak helyet, mert nem lehet elvitatni tőlük a szakmai igényességet, a témának azonban csak a külsőségeit ragadják meg. Az Egy kolostorbeli apáca története szereplői közül ne maradjon említetlenül a közelmúltban elhunyt Catherine Spaak, továbbá Suzy Kendall, Martine Brochard, Caterina Boratto, Umberto Orsini és Paola Senatore neve sem.
Appassionata
Eleonora egyik leghíresebb filmje az Appassionata (1974), amelyben Ornella Muti barátnőjét alakította. Az olasz média előszeretettel emlegette őket riválisokként, holott a valóságban tényleg barátnők, és barátságuk kiállta az évtizedek próbáját. Az olasz Wikipédia Giorgi-szócikke 1968-ra datálja ezt a filmet, sőt a cenzúraengedély számát is megadja (52622 del 25-10-1968). Véleményem szerint itt valami tévedésről lehet szó, hiszen mindkét színésznőnek vannak meztelen jelenetei a filmben, pedig Giorgi 1968-ban tizenöt, Muti pedig csak tizenhárom éves volt, a filmben viszont egyáltalán nem látszanak süldőlányoknak. A történet főszereplője egy középkorú nős fogorvos (Gabriele Ferzetti kitűnő alakításában), aki szexuális kapcsolatba kerül tizenéves lánya, Eugenia (Ornella Muti) legjobb barátnőjével (Eleonora Giorgi). A fogorvosné (Valentina Cortese) közben mentálisan egyre rosszabb állapotba kerül, Eugenia pedig maga is vágyna egy érzéki kalandra… A szereplők közül említsük meg Pier Paolo Pasolini felfedezettjét, a hentesfiút alakító Ninetto Davolit is. A filmet annak idején betiltották Olaszországban, aztán némi idő elteltével mégis engedélyezték. Gianluigi Calderone rendező érdeme, hogy érdeklődik a pikáns történet pszichológiai vonatkozásai iránt is, és fiatal színésznőitől sem csak vetkőzést várt el. A kritikusok szerint ugyanakkor a film humora kissé cinikus, és némi nőgyűlölet is felróható neki, bár ez a hetvenes években többé-kevésbé elfogadottnak számított. Ferzetti alakításáról általában elismerő vélemények jelentek meg.
Egy csók és más semmi…
Carolina Invernizio (1851–1916) olasz írónő Il bacio di una morta (Egy halott csókja, 1886) című regényéből 1974-ben két film is készült: az egyiket Carlo Infascelli rendezte – ebben olyan szépségek játszottak, mint Silvia Dionisio és Karin Schubert –, a másikat Mario Lanfranchi. Ez utóbbiban a szépséget Giorgi mellett Martine Beswick is képviselte, a szereposztásban pedig olyan ismert neveket találunk még, mint Massimo Girotti, Valentina Cortese, az Angliába emigrált lengyel Vladek Sheybal (a Szerelmes asszonyok című 1969-es Ken Russell-filmben volt emlékezetes jelenése) és még egy Pasolini felfedezettjei közül, az eritreai Ines Pellegrini. A forgatókönyvírók egyike a rendezőként is jelentős Pupi Avati volt. Jellegzetes gótikus horrorról van szó, amit konyhanyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy a rémségeket esztétikus tálalásban kapjuk. Az öreg Rambaldi gróf szívrohamot kap azon a napon, amikor megpillantja Elenát (Eleonora Giorgi) és annak féltestvérét, Alfonsót (Brian Deacon), amint gyengéden átölelik egymást. A hatalmas családi vagyon örököse, Elena beleszeret egy Guido (Maurizio Bonuglia) nevű fiatalemberbe, és feleségül megy hozzá. Velencébe mennek nászútra. Itt egy Nara nevű táncosnő (Martine Beswick) veti ki hálóját Guidóra, de nem a szerelem fűti, hanem a Rambaldi-vagyon, amelyre rátehetné csinos kezecskéit. A férfi bekapja a horgot – hogy Nara mit kap be gonosz terve sikere érdekében, azt az olvasó fantáziájára bízom –, így most már csupán Elenát kellene örökre félreállítani az útból…
Három filmcsemege
Az olasz másodvonal megbízható szakembere, Luciano Salce rendezte az Alla mia cara mamma nel giorno del suo compleanno (1974) című tragikomédiát, amely a túlzott anyai aggódást figurázza ki. A Didinónak becézett Fernando gróf (Paolo Villaggio) elmúlt már harmincéves, de a családja még mindig kisgyerekként kezeli, különösen az anyja (az Oscar-díjas Lila Kedrova, a Szakadt függöny című 1966-os Hitchcock-kémfilm egyik kulcsszereplője). Ha ennyi nem lenne elég, nagybátyja nemcsak elmebetegnek, hanem homoszexuálisnak is gondolja őt. A dolgok váratlan fordulatot vesznek, amikor az idős cseléd váratlanul meghal, utódjául pedig egy elragadó fiatal teremtés érkezik a házba, Angela (Eleonora Giorgi). A leányzó beleszeret a grófba, aki viszonozza is az érzéseit, noha tart a szigorú anyai büntetéstől. És a mamának meg is van a sötét terve arra, hogyan maradjon örökre az övé a fiacskája… A La sbandata (1974) című filmet hivatalosan Alfredo Malfatti rendezte, ám a munkálatokat valójában a provokatív alkotásairól elhíresült Salvatore Samperi irányította, aki bizonyos adminisztratív problémák miatt bízta a rendezést papíron az asszisztensére. A színészként sem ismeretlen, bár táncdalénekesként jelentősebb Domenico Modugno (Volare, Sír a telefon, A távollét) főszereplésével forgatott opusz egy szicíliai cipészről, Salvatoréról szól, aki harmincévnyi amerikai távollét után tér haza a szülővárosába. Ott mindenki vagyonos embernek hiszi, és fivére is csak érdekből fogadja be őt. Salvatore érdeklődését testvére mostohalánya (Eleonora Giorgi) éppúgy felkelti, mint a sógornője (az egykori Bond-lány, Luciana Paluzzi). Az érzelmek és érdekek hálója egyre szövevényesebbé válik… A jó nevű, de szintén a másodvonalat képviselő Pasquale Festa Campanile saját forgatókönyvéből rendezte a Conviene far bene l'amore (1975) című pikáns vígjátékot, amely 2037-ben játszódik. Addigra az energiaforrások szerte a világon kimerülnek, s a tudósok a világ legősibb és legkellemesebb testmozgásában rejlő energiák felhasználásával óhajtják megoldani a globális problémát. A szereposztás ismertebb nevei Giorgi mellett: Gigi Proietti, Agostina Belli, Adriana Asti és Vittorio De Sica fia, Christian.
Kutyaszív
Az orosz szatirikus irodalom egyik legnagyobb alakja, Mihail Bulgakov Kutyaszív című kisregénye egyike a szerző mostoha sorsú műveinek: 1925-ben írta, de a Szovjetunióban csak 1987-ben adták ki. (Az első hivatalos magyar kiadás 1988-as keltezésű.) A történet főszereplője, Preobrazsenszkij professzor magához vesz egy Gömböc nevű kóbor kutyát. Meggyógyítja és rendesen táplálja. Érthető, hogy az eb egyre jobban érzi magát az új gazdájánál. A kísérletező kedvű professzor azonban egyik este emberi szerveket ültet át Gömböcbe, aki átalakul homo sapiensszé. A probléma csupán annyi, hogy a szervek egy bizonyos Klim Csugunkin nevű alkoholista bűnözőtől származtak… A Kutyaszív első filmváltozatát a huszadik századi olasz filmművészet egyik mestere, Alberto Lattuada rendezte, a forgatókönyvet is ő írta Mario Gallo és Viveca Melander társaságában. Lattuada nem először nyúlt az orosz klasszikusokhoz: Gogol-adaptációja, A köpeny (1952) és Puskin-filmje, a Szélvihar (1958) szakmailag is kedvező fogadtatásban részesült. A Kutyaszív filmváltozatában Preobrazsenszkijt a kiváló svéd Bergman-színész, Max von Sydow alakította, Zinát, az asszisztensét, Eleonora Giorgi, Bormental doktort pedig a (nyugat)német Mario Adorf. Giorgin kívül még két magyar szereplője van a filmnek: a portást Amerigo Tot (Tóth Imre) szobrászművész formálta meg, Natasát pedig Staller Ilona (Cicciolina), aki akkoriban még hagyományos játékfilmekben szerepelt, és csak később váltott át a pornográfiára. A Kutyaszív forgatása 1975. február 24-én kezdődött. Valószínűleg Lattuada nemzetközi tekintélyének köszönhető, hogy a stáb forgathatott Szentpétervárott (akkori neve: Leningrád), míg a belsők nagy részét a római Cinecittà stúdióiban vették fel. A Kutyaszív fogadtatása alapvetően kedvező volt – Giorgi játékát is sokan dicsérték –, mégis az a vélemény alakult ki róla, hogy nem éri el a direktor előző két orosz témájú filmjének színvonalát.
Ágnes a halált választja
A Kutyaszív fordulópontot jelentett Giorgi pályáján: innentől kezdve már komolyan vehető színésznőként is számoltak vele, ámbár ez olykor továbbra is együtt járt a vetkőzéssel. Igaz, ebben az imázsváltásban szerepet játszott Eleonora kifakadása is egy 1977-es tévéműsorban: a művésznő ekkor elmondta, hogy családi neveltetése miatt semmiféle előítélete nincs a meztelenséggel kapcsolatban, de annak egyáltalán nem örült, hogy csupán közönségcsalogató elemként használták addigi filmjei többségében. Giuliano Montaldo nem a szexcsillagot, hanem a színésznőt látta benne, amikor neki adta Vandina szerepét az Ágnes a halált választja (1976) című drámában. Olyan kiváló partnerei voltak, mint az Olaszországban élő zseniális Bergman-színésznő, a svéd Ingrid Thulin, a francia Aurore Clément, továbbá Michele Placido, Stefano Satta Flores, Massimo Girotti, Ninetto Davoli, Flavio Bucci, Johnny Dorelli, William Berger és a Fellini Amarcordjában (1973) megismert Bruno Zanin. Giorgi így nyilatkozott erről a filmjéről: „Csak akkor ébredtem rá, milyen kitüntetés Ingrid Thulinnal együtt játszani, amikor láttam közelről az átlényegülés nagy csodáját: mozdulatlan arcát, amelyről azonban mindent le lehetett olvasni. S büszke vagyok rá, hogy most már énrólam is azt írták: »az olasz filmgyártás egyik ígérete« vagyok.” A film Renata Viganò 1949-ben Viareggio-díjat kapott regénye alapján készült. A történet hősnője, a középkorú Ágnes (Ingrid Thulin) férjét, az ellenállás egyik tagját koncentrációs táborba hurcolják. A magára maradt Ágnes elhatározza, hogy mindenáron segíteni fogja férje bajtársait, amivel egyben az állandó életveszélyt is választja…
Szabadok, fegyveresek, veszélyesek
A hetvenes évekbeli olasz másodvonal figyelemre méltó alkotója volt Romolo Guerrieri, akinek csupán két bűnügyi filmjét játszották a magyar mozik: Bűntény a Via Venetón (1969), Az előkelő alvilág (1974). (Munkásságából figyelemre méltó a francia Jean Sorellel forgatott két bűnügyi filmje, az 1968-as Deborah édes teste – hazánkban csak VHS-en jelent meg – és a három évvel későbbi A hasonmás is.) De még így is szerencsésebb volt velünk, mint híres opusza, a Szabadok, fegyveresek, veszélyesek (1976) egyik forgatókönyvírója, Fernando Di Leo, aki rendezőként Guerrierinél is jelentősebb alkotó volt, ám egyetlen filmjét sem találták alkalmasnak magyarországi moziforgalmazásra. (A Trükkös Nick című 1976-os rendezése Luc Merendával a címszerepben legalább a tékák polcait megjárta a VICO jóvoltából. Di Leo karrierjével egyébként egyik hírhedt filmje, az 1978-ban bemutatott Húszévesnek lenni kapcsán foglalkoztunk.) A Szabadok, fegyveresek, veszélyesek Giorgio Scerbanenco ukrán származású olasz krimiíró két novelláján alapul, melyek szerepelnek a Milano calibro 9 című kötetében is, ahonnan Di Leo választotta 1972-ben bemutatott azonos című mesterműve forrásait, három másik novellát. A Szabadok, fegyveresek, veszélyesek története három jómódú fiatalról szól, akik unalmukban bűnözésre adják a fejüket, és egyre kockázatosabb és kegyetlenebb akciókat hajtanak végre. Végcéljuk Svájc, ahová a barátnőjüket is magukkal akarják vinni.
A szereposztásban több kultszínész nevét is olvashatjuk. A bűnözők egyikét Luchino Visconti felfedezettje, Stefano Patrizi (Meghitt családi kör, 1974) játszotta, aki a következő évben A Cassandra-átjáró (1977) című katasztrófafilm sztárparádéjában is felbukkant. A nyomozót a kubai Tomás Milián formálta meg, aki művészfilmekben, spagettiwesternekben és zsarufilmekben (poliziottesco) egyaránt otthon volt, de ezt a filmjét állítólag kifejezetten nem kedvelte. A galeri barátnőjét Eleonora Giorgi alakította, további kisebb szerepekben a még pályakezdő Diego Abatantuono, Venantino Venantini, az idén januárban koronavírusban elhunyt, popénekesnőként is befutott Gloria Piedimonte (aki még Jancsó Miklósnak is vetkőzött: Magánbűnök, közerkölcsök, 1976) és a kihagyhatatlan magyar epizodista, Tom Felleghy (Fellegi Tamás) látható. Az élet egyébként utánozta a filmművészetet, mert az egyik bűnözőt alakító, libanoni származású Benjamin Levet az igazi rendőrség kábítószer-kereskedelem vádjával őrizetbe vette, és bár 1977-ben kiszabadult, filmkarrierje véget is ért. (A főhős fiát játszotta Ugo Tognazzi FBI – Francesco Bertolazzi investigatore című minisorozatában, de forgatott Fassbinderrel, a Taviani fivérekkel és Pietro Germivel is.) A Szabadok, fegyveresek, veszélyesek jelentős kereskedelmi sikert ért el, 856 779 300 lírát termelt az olasz mozikban.
A bűn (sikertelen) történetei
Aldo Lado rendezte a L'ultima volta (1976) című bűnügyi filmet, melynek férfi főszerepeit az énekesként is közkedvelt olasz Massimo Ranieri és a hatvanas évek amerikai underground filmjeinek szexszimbóluma, Joe Dallesandro játszotta. Sandrót, a munkanélküli csapost (Ranieri) jó barátja, az egykori motoros bajnok, Periklész (Dallesandro) kisebb lopásokra beszéli rá. Egy véletlen elszólás következtében azonban sikerül egy nagyobb zsákmányra is szert tenniük. Ezután egy időre felszívódnak. A könnyelmű Periklész benevez egy motoros versenyre, melynek végén megölik, és a zsákmányolt pénz is eltűnik. Sandro bosszút áll a barátjáért, és visszaszerzi a lopott pénzt is. A forgatás Milánóban, Riccionéban és Misano Adriaticóban zajlott. A mű nem aratott különösebb sikert, az a vélemény alakult ki róla, hogy nem túl szerencsésen elegyíti az exploitation filmek eszköztárát a társadalomkritikával. Olaszországban 1977 elején Gli scippatori címmel újra bemutatták, ám az igazán átütő siker másodjára is elmaradt.
Ebben a sorsban osztozott a Disposta a tutto (1977) is, Giorgio Stegani rendezése. A történet hősnője Anna, a szép, de naiv huszonéves lány (Eleonora Giorgi), aki beleszeret egy idősebb mérnökbe (Bekim Fehmiu), és mindenben aláveti magát a férfi akaratának. Szadomazochisztikus szerelmi kapcsolatuk következtében Anna teherbe esik, mire a mérnök abortuszt kíván tőle. A lány megérti, hogy szabadulnia kell alárendelt helyzetéből, és kezébe kell vennie sorsa irányítását. Ejtsünk néhány szót a férfi főszerepet alakító, albán származású jugoszláv Bekim Fehmiuról, aki előtt a Találkoztam boldog cigányokkal is (1967, Aleksandar Petrović) című, jelentős nemzetközi sikert aratott dráma főszerepe nyitotta meg az utat a nyugati filmkarrier előtt. A huszadik század egyik legvonzóbb férfijaként emlegetett színészt főleg olasz és amerikai filmekben foglalkoztatták, a remélt hollywoodi áttörés azonban meghiúsult. Magyarországon is nagy népszerűségre tett szert az Odüsszeusz (1969) című tévésorozat főszereplőjeként. 2010-ben lőfegyverrel öngyilkos lett.
Ködspirál
Eriprando Visconti nem ért el olyan nagy szakmai sikereket, mint a nagybátyja, Luchino Visconti, kilenc mozifilmje mégis az olasz filmművészet különlegességei közé tartozik. Legnagyobb közönségsikerét a Ködspirál (1977) című filmjének köszönheti, amely Michele Prisco 1966-ban megjelent, Strega-díjas regénye alapján készült. (A nevét egy gyógynövénylikőrtől kölcsönző Strega-díj a legrangosabb olasz irodalmi elismerés.) A bűnügyi történet ürügyén Visconti az észak-olasz burzsoázia erkölcseit veszi nagyító alá. A jóképű Fabrizio (Marc Porel) felesége, a szenvedélyes Valeria (Carole Chauvet) egy vadászaton életét veszti. Baleset történt-e, vagy bűncselekmény? De miért akarta volna a férj megölni a nejét, hiszen házasságuk boldog volt? Valeria unokatestvére, a boldogtalan kapcsolatban élő Maria Teresa (Claude Jade) hisz Fabrizio ártatlanságában, melynek bizonyításához ügyvéd férje (Duilio Del Prete) segítségét kéri… Az alaphelyzet Csehov jól ismert művét, a Dráma a vadászatont idézi, ugyanakkor a nézőpontok és idősíkok váltogatása A vihar kapujában (1950) című Kuroszava-klasszikusra emlékeztet. Visconti a szereplők pszichológiai analízisére koncentrál, és szereplőit testileg-lelkileg lemezteleníti. A tényleges meztelenség elsősorban a francia Claude Jade esetében mondható meglepetésnek, hiszen néhány évvel korábban egy másik filmben még határozottan elutasította a vetkőzést. A művésznő egyébként eredetileg Valeriát játszotta volna, Visconti azonban felfigyelt arra, hogy Jade egyéniségében megvan a melankóliára és a szomorúságra való hajlam, ezért inkább Maria Teresa szerepét osztotta rá. Giorgi alakította az ügyben eljáró vizsgálóbíró (Stefano Satta Flores) barátnőjét, Lidiát. A kisfiút és a kislányt két Visconti-gyermek, Edoardo és Ortensia alakította. Érdekességként említsük meg, hogy a Ködspirál elkészítésében két magyar is részt vett: Ivan Vandor szerezte a zenét, és az Erdélyben született Mező Álmos (Almos Mezo) volt az egyik producer, ámbár a neve nem szerepel a stáblistán.
Újabb másodvonalbeli filmek
A francia André Hunebelle elfeledett vígjátéka, a Ça fait tilt (1978) volt Giorgi egyetlen külföldi filmje. A történet főszereplője egy író (Bernard Menez), aki nem igazán halad új színdarabjával, amelyet viszont a premierre kiszemelt színház már nagyon vár. Hogy a munka gyorsabban menjen, a színház igazgatója arra kéri az egyik szexi színésznőt, hogy csábítsa el a szerzőt. Ahogy azonban a vígjátékokban lenni szokott, nem minden alakul úgy, ahogyan előre eltervezték… A szereplők között találjuk a markáns arcú Michel Constantint is (a Hajtóvadászat című 1975-ös filmjéről a közelmúltban írtunk), és azt se felejtsük el, hogy a Tilt című betétdalt a kiváló zeneszerző, a háromszoros Oscar-díjas Michel Legrand komponálta. Eleonora játszotta a főszerepet Nelo Risi (Dino Risi fivére) La traversata (1976) című tévéfilmjében, amely Risi felesége, a magyar származású Edith Bruck forgatókönyve alapján készült. A történet egy holokauszt-túlélőről szól, aki ráébred arra, hogy a szögesdrótokon kívüli világban sincs szabadság és egyenlőség, a faji megkülönböztetés mindenhol felbukkan. A mű oly kevéssé ismert, hogy még az IMDb adatbázisában sem szerepel. Bitto Albertini rendezése, a Kenyában forgatott 6000 km di paura (1978) Safari Rally címmel is ismert. A történet két rivális raliversenyzőről szól. Az idősebbik, Paul (Marcel Bozzuffi) rájön arra, hogy fiatal ellenfelének (Joe Dallesandro) szeretője nem más, mint az ő felesége (Olga Bisera). A sors egy napon olyan helyzetet teremt, amelyben Paulnak döntenie kell, hogy a féltékenység vagy a bajtársiasság szellemében cselekszik-e…
Alfredo Rizzo erotikával meghintett bűnügyi filmje, a Suggestionata (1978) szereposztási érdekessége, hogy a négy évvel korábbi Appassionata apafigurája, Gabriele Ferzetti ezúttal Giorgi férjét alakítja. A történet két szomszédos parasztcsaládról szól, akik a második világháború előtt egyforma jómódban éltek. A háború vége azonban mindent megváltoztatott. Az egyik család szerencsecsillaga magasra emelkedett, míg a másik família – amely együttműködött a fasisztákkal – teljesen elszegényedett. A vagyonát elvesztett család feje, Francesco örökösen azokról a körülményekről panaszkodik, amelyek a nincstelenségbe taszították feleségével és lányával egyetemben. A tizenéves leányzó teljesen apja befolyása alá kerül, és meggyőződésévé válik, hogy helyzetükről a tehetős szomszéd család tehet, amely ellen bosszút esküszik… Bűnügyi köntösbe csomagolt társadalmi dráma Gianni Crea alkotása, a Non sparate sui bambini (1978). Egy tipikus olasz kispolgári csonka családot ismerhetünk meg, ahol az apa beteg, a kisebbik fiú, Marco drogozik, a nagyobbik gyermek, Dino pedig elveszíti az állását. Kilátástalannak tűnő helyzetében Dino rablásra adja a fejét. Egyik akciója után bűntársaival egy iskolába menekül, ahol lelkiismerete feltámad, és szembefordul a cimboráival, hogy megmentse az ártatlan gyermekeket és tanárnőjüket. Az intézmény vezetőjét az ötvenes-hatvanas évek olasz filmcsillaga, az idén 91 éves Antonella Lualdi alakította.
Térdre kényszerítve
A Magyarországon is jól ismert Damiano Damiani rendezett például spagettiwesterneket is (Golyó a tábornoknak, 1967; Egy zseni, két haver, egy balek, 1975), hazánkban mégis elsősorban a politikai krimijeiről ismert, melyeknek 1976 előtti darabjaiban Franco Nero játszotta a főszerepet: Mint a bagoly nappal (1968), Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (1971), A vizsgálat lezárult, felejtse el! (1971), Miért ölnek meg egy bírót? (1975), Félek (1977), Goodbye és ámen (1977). Társadalombíráló művei sorába tartozik az 1979-ben bemutatott Térdre kényszerítve is, amelyben Giuliano Gemmáé a férfi főszerep. Gemmáról a korabeli magyar sajtóban gyakran olvashattunk olyasmiket, hogy karrierjét előnyös külsejének köszönhette, színészi képességei szerénynek mondhatók. Ezt az előítéletet olyan filmekkel cáfolta, mint például a Kettős bűntény Hamburgban (1972), a Szerelmi bűntény (1974), A tatárpuszta (1976), A vasprefektus (1977) vagy épp Damiani szóban forgó alkotása, amelyért több díjat is kapott. Ebben egy kisstílű tolvajt játszott, Nino Peraltát, aki szakítani akar bűnözői múltjával, és tisztességes életet kezd Palermóban. Hamarosan összetűzésbe kerül a helyi maffiával, amely halálos ítéletet mond ki rá, és a végrehajtást egyik bérgyilkosára, Antonio Platamontéra (Michele Placido) bízza. Giorgi alakította Nino feleségét.
A Film, Színház, Muzsika egyik 1979-es száma így tudósított a filmről: „Egy elegáns divatüzlet tulajdonosnőjének a maffia felajánlja védelmét, ennek fejében azonban igényt tart az üzlet jövedelmének oroszlánrészére. Az asszony visszautasítja az alkut, mire a maffia helybeli urai elhatározzák, hogy végeznek a makacskodóval. A gyilkosság elkövetésével egy fiatal szicíliait, az asszony régi ismerősét bízzák meg... Damiano Damiani rendező csak ennyit árult el az Un uomo in ginocchio című film történetéből, amely bővelkedik izgalmakban, és a szerelem sem hiányzik belőle, amely váratlanul szövődik a leendő gyilkos, illetve áldozat között. A szerelmes maffiózót Giuliano Gemma alakítja…” Damiani vagy mestere volt a néző félrevezetésének, vagy a magyar szaklap újságírójának lódult meg a fantáziája, de a film tényleges cselekményének a fenti összefoglalóhoz nem sok köze van. A külső felvételeket Szicíliában, elsősorban Palermóban vették fel, míg a belsőket a római Rizzoli Film stúdiójában forgatták. Az elismerő kritikák főleg Gemma és Placido alakítását méltatták. A film 366 millió lírát hozott, és ezzel az eredménnyel az 1979-es esztendő 86. legsikeresebb filmje volt Olaszországban.
Felejtsétek el Velencét!
Giorgi filmográfiájának egyik ékköve a Felejtsétek el Velencét! (1979) című dráma. Franco Brusati alkotása az emlékek, a vágyak, az érzések, a nosztalgia és az elmúlás filmje. Az idős testvérek – Marta, a visszavonult opera-énekesnő (Hella Petri) és fivére, a homoszexuális kapcsolatban élő Nicky (Erland Josephson) – újra találkoznak egymással. Felidézik idilli boldogságban telt közös gyermekkorukat, és azt tervezik, hogy visszatérnek ifjúságuk meghatározó helyszínére, Velencébe. Martával él az unokahúga, a leszbikus Anna (Mariangela Melato) és annak barátnője, a tanítónő Claudia (Eleonora Giorgi). Mindketten lelkileg sérültek, de ők is várják a nagy utazást, mert abban reménykednek, hogy velük is megtörténik Velencében az a csoda, amelyet Marta és Nicky valaha átélt. Egykori barátja azt tanácsolja Nickynek, hogy felejtsék el Velencét, mert ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni, és ha az ember más életkorban és más élethelyzetben akarja újra átélni a múltat, azzal csak tönkreteszi a régi szép emlékeket is. Az utazás előtt Marta váratlanul rosszul lesz, és meghal. Van-e még értelme újra elmenni Velencébe Marta nélkül? Brusati megejtő szépségű, katartikus hatású filmjén Bergman és Fellini hatása is érződik, amit a színészválasztás is megerősít: Nickyt a svéd Mester egyik kedvenc színésze, Erland Josephson játszotta, régi barátját pedig Fellini gyermekkort idéző remekműve, az Amarcord (1973) apafigurája, Armando Brancia. Az elismerő kritikák kiemelték Brusati atmoszférateremtő képességét, hogy úgy tud őszinte emberi érzelmeket megjeleníteni, hogy elkerüli a szentimentalizmus csapdáit, és ragyogóan irányítja a színészeit. A női főszereplők közül különösen Melato remekel, de Giorginak is kijutott a dicséretekből. A Felejtsétek el Velencét! 1980-ban esélyes volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra, ám alulmaradt A bádogdobbal (1979) szemben.
Pokol
Kiugró sikert ért el az olasz mozikban (2 463 000 000 líra bevétel) Castellano és Pipolo komédiája, Az enyveskezű (1979), amely 1980-ban két David di Donatello-díjat nyert: legjobb film (megosztva Joseph Losey Don Juan című operafilmjével) és legjobb férfi főszereplő (Adriano Celentano). A magyar mozikat elkerülő, VHS-en viszont szűk körben, vágott, feliratos változatban forgalmazott alkotás főhőse, Quiller mérnök feltalálta a betörhetetlen kirakatüveget, amivel sok ellenséget szerzett magának a biztosítótársaságok és a betörők között. Egy baleset következtében amnéziás és néma lesz. Egy tolvajcsalád próbál segíteni rajta, mert maguk közül valónak hiszik… A hazai mozikban szintén nem vetítették, csupán a televízióban és jóval később DVD-n láthattuk Dario Argento híres horrorját, a Pokolt (1980), melynek főszereplője egy testvérpár. A New Yorkban élő Rose (Irene Miracle) megvásárol egy ősrégi könyvet, melynek építész és alkimista szerzője leírta találkozását három pokolbéli istenséggel, akiknek a világ három különböző pontján építette meg az otthonukat. Rose arra gyanakszik, hogy az egyik hely az a ház lehet, amelyben lakik. Felfedezéseit megírja Rómában élő fivérének, Marknak (Leigh McCloskey). Rövidesen az olasz fővárosban és New Yorkban egyaránt rémisztő események történnek… A férfi főszerepet Argento állítólag James Woodsnak szánta, aki a neten fellelhető magyarázat szerint nemet mondott, mert épp a Videodrome (1983, David Cronenberg) című filmet forgatta. Visszalépésének azonban szerintem más oka lehetett, mert a Videodrome forgatása csak 1981. október 19-én kezdődött, a Pokolt pedig Olaszországban már 1980. február 7-én bemutatták.
Giorgi játszotta Mark barátnőjét, Sarát. A szereposztásból említsük meg a huszadik századi olasz filmművészet nagyasszonyát, Alida Vallit, a Tavaly Marienbadban (1961, Alain Resnais) című filmtörténeti klasszikus férfi főszereplőjét, Sacha Pitoëffot és a direktor élettársát, Daria Nicolodit is, aki a forgatókönyv megírásában is részt vett. Az opusz Argento trilógiája, a Három anya középső része: előzménye a Sóhajok (1977), befejező része a Könnyek anyja (2007). A Pokol elkészítésében baráti alapon részt vett a neves kolléga, Mario Bava és fia, Lamberto Bava is. Mario elvileg a második stábot irányította (neve nem szerepel a stáblistán), ám valójában sokféle egyéb feladatot is ellátott, Lamberto pedig rendezőasszisztens volt, sőt egy kisebb szerepben is feltűnt a vásznon. Irene Miracle szerint szinte az összes jelenetét Mario Bava rendezte, Argentót alig látta. Mindazonáltal persze Argento keze benne volt a Pokolban, ráadásul a szó legszorosabb értelmében is: amikor ugyanis a gyilkos kezét mutatják, valójában Argento kezét látjuk. A rendező amúgy nem munkakerülő volt, hanem megbetegedett hepatitisben, napokig az ágyból sem kelhetett fel. A direktor nem annyira a színészi képességek miatt választotta Irene-t, hanem azért, mert jó volt szinkronúszásban, ami a víz alatti jelenetekhez kapóra jött. (A szerepre az első jelölt egyik személyes kedvencem, Nancy Allen volt.) Leigh McCloskey dublőrje eltörte a lábát a forgatáson, ezért a színésznek személyesen kellett megcsinálnia a robbanásokkal teli finálét, és a hitelesség érdekében állítólag védőfelszerelést sem kapott. Bár a cselekmény egy része New Yorkban játszódik, az ottani helyszínek nem eredetiek, hanem a Cinecittà műtermeiben építették meg őket. A zenét Keith Emerson, a progresszív rockot játszó Emerson, Lake és Palmer együttes billentyűse komponálta és adta elő. A büdzsé egy részét a 20th Century Fox biztosította: a cég forgalmazta ugyanis a Sóhajokat is, amivel tekintélyes bevételre tett szert. A Pokol korabeli olasz forgalmazásából 1 331 763 000 líra jött be.
Női akt
Meglehetősen zaklatott körülmények között készült a Női akt (1981) című film. Eredetileg a Kutyaszív alkotója, Alberto Lattuada rendezte volna, aki a főszereplővel, Nino Manfredivel való konfliktusa miatt visszalépett. A Film, Színház, Muzsika egyik korabeli számában viszont azt olvashatjuk, hogy elsőként Luigi Comencinit kérték fel a rendezésre, aki Laura Antonellinek szánta a főszerepet, amivel Manfredi nem értett egyet. Csak ezután lépett be a történetbe Lattuada. Giorgi így idézte fel a körülményeket: „A forgatás kezdetekor rengeteg vita folyt Lattuada – aki eredetileg elkezdte készíteni a filmet – és Manfredi között. A vita, hogy úgy mondjam, az én bőrömre ment. Mindketten mást akartak. Végül Manfredi vette kézbe az egészet mint rendező, s attól kezdve egységes instrukciókat követhettem. Sokat köszönhetek neki azért a bizalomért, amelyet irántam táplált, önbizalmat adva ezzel nekem is. Állandóan figyelemmel kísérte felkészülésemet, olyannyira, hogy forgatás előtt egy hónapig asztal mellett tanultam a szerepet az ő irányításával. Annak ellenére, hogy az utóbbi években, azok után a vígjátékok után, amelyekben játszottam, népszerűségem egyre nőtt, mégis úgy véltem, nem kis rizikót vállalt Manfredi azzal, hogy rám bízta ezt a kettős szerepet. Próbára tett, mint színésznőt, s e próbatétel által én is sokat nyertem. Hogy mi volt a legnehezebb? Több mindent is említhetnék. A különbség, az ellentét a két figura között... vagy a feleség szerepében egy majd’ negyvenéves asszonyt kell játszanom, egy szóval minden egészen más volt, mint a korábbi szerepeim.”
A kulisszák mögötti problémáknak magyar szemtanúja is volt Máté Judit újságírónő személyében, aki akkoriban Olaszországban élt, és interjút készített Giorgival is. Ő így látta a helyzetet: „Jelen voltam azokon a megbeszéléseken, amelyek elkeseredett vitákká fajultak a női főszereplőt illetően. Sok nagy, nemzetközileg ismert név került terítékre, de amikor minden művészi szempontot mellőzve megszületett a filmet társfinanszírozóként pénzelő Rizzoli döntése: a szerep Giorgié – Nino Manfredi napokig letört és kedvetlen volt, legszívesebben hozzá se kezdett volna a forgatáshoz. [Angelo Rizzoli akkoriban Giorgi férje volt. – Arnold Stone] Először igyekezett színészileg felkészíteni a mesterségbeli képzettséggel egyáltalán nem rendelkező Giorgit, majd végigmenve a forgatókönyv minden apró részletén, megpróbálta betanítani a színésznőt a saját életkoránál több mint tíz évvel idősebb asszony szerepére. Az első próbafelvételi napon kiderült, kár az erőfeszítésért. Giorgi is érezte, mennyire merev és görcsös, szánalmasan kínlódott az ötperces jelenetben, amely szerint telefonálnia kellett a rendőrségre, hogy eltűnt férjét kerestesse. Remegett a keze, háromszor leejtette a telefont, dadogott… Ügyetlenebb és ügyefogyottabb benyomást keltett, mint a kint várakozó statiszta gyerekek, akik a gyerekszerepre jelentkeztek. Forgatás közben Manfredi valamiféle csodát művelhetett. Tehetséget ugyan nem tudott partnernőjének kölcsönözni, de legalább ahhoz hozzásegítette, hogy merevségét feloldja. Így sikeredett egy gyenge alakítás egy jobb sorsra érdemes, szép olasz filmben.”
Szóljunk néhány mondatot a film cselekményéről is! Manfredi hangsúlyozta, hogy a cím jelképes értelmű, inkább a lelki, mint a testi meztelenségre utal, és a történet a női természet kettősségére fókuszál. Sandro (Nino Manfredi) és Laura (Eleonora Giorgi) másfél évtizede házasok, és kapcsolatuk épp hullámvölgybe került. Velencébe költöznek, az asszony szülővárosába, abban a reményben, hogy a környezetváltozás jótékony hatással lesz a házasságukra is. Laura megnyitja édesapja évek óta bezárt antikváriumát. Sajnos a remélt kedvező fordulat elmarad, és egy napon Sandro elköltözik a barátjához, a Pireddu nevű homoszexuális művészhez (Jean-Pierre Cassel). (Másik barátját, Zanetto mérnököt a nagyszerű francia színész, Georges Wilson alakította, akit a Beatrice Cenciben és A három testőr, avagy a királyné gyémántjaiban is láthattunk.) A férfi padlásán felfedez egy nagy méretű képet, amely egy ágyban fekvő meztelen nőt ábrázol, akinek az arca nem látható. Sandróban gyanú ébred, hogy talán Laura lehetett a modell, ugyanis ő is gyakran aludt pontosan ugyanebben a testhelyzetben. A kétely felébreszti benne az újbóli érdeklődést a felesége iránt. Ez csak fokozódik, amikor megismer egy Riri nevű prostituáltat (Eleonora Giorgi), aki olyan, mintha Laura ikertestvére lenne. Sandro sokáig meg van győződve arról, hogy Laura és Riri valójában ugyanaz a személy, mígnem elveti ezt a gondolatot, hiszen hogyan is lehetne valaki egyszerre két helyen. A gyanú azonban újra felébred benne, amikor felfedezi, hogy felesége homlokán ugyanott van egy kis seb, mint Ririnek. Ekkor már egyszer s mindenkorra a végére akar járni a rejtélynek, de a prostituált otthonában már csak egy üzenetet talál: Riri egy másik férfival Kanadába ment. Sandro a karneválon keresi a feleségét, aki prostituáltnak öltözött. A férfi sose tudja meg, hogy csupán a fantáziája játszott vele, vagy Laura tényleg azonos volt Ririvel… A magyar VHS-kiadáshoz remek szinkron készült Andor Péter rendezésében: Manfredinek Tordy Géza, Giorginak Kisfalvi Krisztina, Casselnek Papp János, Wilsonnak Tolnai Miklós kölcsönözte a hangját.
Hintőpor
Giorgi egyik legnagyobb sikerét a Hintőpor (1982) című vígjátékkal érte el, ebben láthatta őt először a magyar közönség. A rendszerváltás előtt monopoljoggal rendelkező forgalmazócég, a MOKÉP egymás után két Carlo Verdone-filmet mutatott be: 1987 augusztusában a Víz és szappant (1983), szeptemberben pedig a Hintőport. A történet főszereplője egy szelíd és félénk fiatalember, a nem kifejezetten amorozó külsejű ügynök, Sergio Benvenuti (a rendező, Carlo Verdone alakítja). Sergio arra kéri gyönyörű kolléganőjét, a nálánál jóval sikeresebb Nadiát (Eleonora Giorgi) – aki ekkor még nem ismeri a férfi arcát –, hogy avassa be őt néhány szakmai titokba. A véletlen úgy hozza, hogy Sergio egy szélhámos személyiségét kénytelen felvenni, aki letartóztatása előtt rábízza pazar otthonát is. Hősünk titokban szerelmes Nadiába, így szívesen játssza előtte a menő, titokzatos és jómódú romantikus hőst, aki sztárokkal barátkozik: egyik cimborája például Lucio Dalla, a népszerű énekes. Nadia rajong Dalláért, szívesen találkozna vele, mert ő meg énekesnői karrierről ábrándozik. Némi idő elteltével a szerelmes Carlo szélhámossága lelepleződik, és alighanem elúszik annak reménye is, hogy meghódítsa Nadiát…
Az igazi szélhámos szerepét Vittorio Gassmannak írták, ám a figurát végül Angelo Infanti játszotta el. Az író-rendező Verdone nagy rajongója volt a rendező Sergio Leonénak és Leonardo Benvenuti forgatókönyvírónak: tiszteletadásként lett a Hintőpor főhősének Sergio Benvenuti a neve. A film elején megjelenik a korszak erotikus csillaga, Moana Pozzi is, aki harminchárom éves korában, 1994-ben nem teljesen tisztázott körülmények között elhunyt, a hivatalos verzió szerint májrákban. A Rómában forgatott film zenéje Lucio Dalla és akkori kísérőegyüttese, a Stadio nevéhez fűződik. A Hintőpor nemcsak a mozipénztáraknál, hanem szakmai körökben is sikert ért el. 1982-ben öt kategóriában nyerte el a David di Donatello-díjat. Az egyiket Giorgi kapta a legjobb színésznőként, és játékáért más elismerésekben is részesült, így például a Montréali Filmfesztiválon is ő lett a legjobb színésznő. A magyar kritikusok leginkább fanyalogtak a Hintőpor láttán: „Magyarán: unalmas, ami egy vígjátéknál talán még nagyobb bűn, mint egy tragédiánál. Amellett íztelen-színtelen-szagtalan és bárgyú. Mellesleg régebbi, mint a nála sokkal jobb Víz és szappan, már csak ezért is ottfelejthettük volna Itáliában” – írta Barabás Tamás a hazai premier kapcsán az Új Tükörben.
Az ajtó mögött
A provokatív filmjeiről (Az éjszakai portás, 1974; Túl jón és rosszon, 1977; A bőr, 1981) nevezetes Liliana Cavani 1982-es alkotása, Az ajtó mögött szintén kényes témához nyúlt. A történet főhőse, Enrico (Marcello Mastroianni) egy marrákesi börtönben ül gyilkosság miatt. Azzal vádolják, hogy megölte a feleségét. A börtönben meglátogatja a mostohalánya, Nina (Eleonora Giorgi), aki tudja, hogy Enrico ártatlan. Az áldozat ugyanis öngyilkos lett, miután értesült Enrico és Nina szerelmi viszonyáról. A lánynak nem érdeke, hogy mostohaapja szabadlábra kerüljön. Megélhetése érdekében kétes ügyletekbe keveredik, és megismerkedik egy fiatal amerikaival (Tom Berenger), aki beleszeret. A pár visszatér Olaszországba, és házasságot köt. Rövidesen Enrico is kiszabadul, és követi őket. Ninának végleg döntenie kell arról, melyik férfit választja… Cavani korábbi alkotásait élénk viták kísérték, de a szakmai és/vagy a közönségsiker sosem maradt el. Az ajtó mögött viszont mind az ítészek, mind a nézők előtt csúfosan megbukott. Oka lehet ennek az is, hogy ezúttal hiányzott a történelmi perspektíva, és erősen kiütköztek a meglehetősen kimódoltnak ható, pszichologizáló történet gyenge pontjai. A forgatáson Mastroianni és Giorgi jól kijöttek egymással, ami nem meglepő, mivel Cavani szerint Marcello nemcsak zseniális színész volt, hanem szeretetre méltó ember is: nem volt olyan stábtag, aki ne kedvelte volna. Tom Berenger is beleillett a Cavani-opuszok fiatal színészeinek azon sorába, melyben ott találjuk az olasz Lou Castelt, a francia Pierre Clémentit, a magyar Balázsovits Lajost és az amerikai Ken Marshallt is, a dramaturgiai hibákat azonban az ő játéka sem feledtette.
Futottak még…
Fogynak a karakterek, a valamelyest nálunk is ismert Giorgi-filmek meg már el is fogytak. A többi filmről ezért csak röviden néhány mondatot. Castellano és Pipolo a nyolcvanas évek elején még két filmben dolgozott Giorgival. Az egyik, Az enyveskezűhöz hasonlóan nálunk mindössze vágott VHS-változatban megjelent Boszorkány a feleségem (1980) a francia René Clair 1942-es hollywoodi sikerfilmjének (Boszorkányt vettem feleségül) remake-je, bár az alkotók szerint nem másolásra törekedtek, hanem fantasztikus köntösben akarták elmondani a történetet. A szép Finnicellát 1656-ban boszorkánysággal vádolták, és Emilio Altieri bíboros parancsára máglyán elégették. A lány megfogadta, hogy egyszer még visszatér, hogy bosszút álljon a bíboros valamelyik kései leszármazottján. Az alkalom háromszáz év múlva kínálkozik… A film a mozikban kiugró sikert aratott, 1 835 662 000 lírát termelt, amivel a szezon tizedik legsikeresebb filmjévé lépett elő. Mellesleg a másik film, a Grand Hotel Excelsior (1982) is egy „újragondolás”: az eredetit Grand Hotel címmel 1932-ben mutatták be Greta Garbo főszereplésével. Az új változat vonzerejét inkább a népszerű férfi komikusok jelentették: Adriano Celentano, Enrico Montesano, Diego Abatantuono és Carlo Verdone. A címbeli szálloda valójában két helyszín kombinálásával született meg: a külsőket a stresai Hotel Regina Palace-nál vették fel, a belsőket pedig a római Westin Excelsiorban forgatták. A Boszorkány a feleségemnél is nagyobb tetszést aratott, a bemutató szezonjában a negyedik legsikeresebb produkció volt. Steno komédiája, a Mani di fata (1983) egy házaspárról szól: a mérnök férj (Renato Pozzetto) elveszíti a munkáját, így jobb híján háztartási alkalmazottként talál új állást. Szépséges neje (Eleonora Giorgi) karrierje viszont töretlenül ível felfelé. Vajon ebben a helyzetben lehet még közös jövőjük? A tenger zamata 2 (1983, Bruno Cortini) első részét a hazai mozik is vetítették. A folytatás lényegében az első rész fel nem használt ötleteiből készült: az eredeti rendezők nem is vállalták, inkább a segédrendezőjükre bízták a munkát. A siker ugyan másodszor sem maradt el, bár „csak” másfél milliárd líra jött össze, szemben az első rész tízmilliárdjával.
A Vediamoci chiaro (1984) az alkotók szándéka szerint a tíz évvel korábbi A nő illata (1974) többértelmű újragondolása lett volna (a vak férfit ezúttal Johnny Dorelli játszotta), ám az eredetit nemhogy felülmúlni, de megközelíteni sem sikerült. Az opusz rendezője, Luciano Salce hosszas betegség után ezzel a filmmel tért vissza a szakmába, sajnos régi formáját nem tudta hozni. A Habókos Giovanni (1986, Marco Colli) címszereplője, az elszegényedett ősi nemesi család sarja (Sergio Castellitto) az antik bútorok között rátalál egy régi kéziratra, Leonardónak a repüléssel kapcsolatos vázlataira. Nem ismeri fel a dokumentum értékét, és papír repülőgép formájában eljuttatja titkos szerelméhez, Claire-hez (Eleonora Giorgi), aki viszont azonnal tudja, mekkora kincs került a markába… Az Il volpone (1987, Maurizio Ponzi) Ben Jonson klasszikus komédiája, a Volpone modernizált filmváltozata, a férfi főszerepekben olyan sztárokkal, mint Enrico Montesano, Paolo Villaggio és Enrico Maria Salerno. A Hintőpor rendezője, Carlo Verdone Az osztálytalálkozó (1988) című filmjébe is meghívta Giorgit. A Verdone saját életén alapuló opusz komoly szakmai sikert ért el, olyasfajta nemzedéki önvallomásnak tekinthető, mint az amerikai filmgyártásban A nagy borzongás (1983, Lawrence Kasdan). Ezt követően Giorgi több mint másfél évtizedig felhagyott a filmezéssel. 2007-ben állt újra a kamerák elé. 2017-ig négy mozifilmet forgatott, ezek azonban Olaszországon kívül nem igazán ismertek. A művésznő 2003-ban rendezőként is bemutatkozott: Férfiak, nők, szerelmek és hazugságok című alkotása női főszerepére régi barátnőjét, Ornella Mutit kérte fel. 2009-ben egy vígjátékot rendezett L'ultima estate címmel, melynek magyarországi bemutatójára hazánkba látogatott. Giorgi folyamatosan szerepelt az olasz televízióban, tévéfilmjei és sorozatai közül nálunk talán a nyolcrészes Amerikai nagybácsi (2002) a legismertebb.
Magánélet
A média szívesen foglalkozott Eleonora magánéletével, és a művésznő olykor akaratlanul is szállította a szenzációkat. Jó barátja volt a tizenéves sztár, Alessandro Momo, aki a Malizia (1973) című erotikus filmmel futott be. A tizenhét éves Alessandro 1974. november 19-én halálos motorbalesetet szenvedett, és nem érte meg utolsó filmje, A nő illata (1974) világsikerét. A Honda CB 750 Four márkajelzésű superbike-ot Giorgitól kapta kölcsön, noha nem volt jogosítványa, és az olasz törvények a superbike vezetését egyébként sem engedélyezték huszonegy éves kor alatt. A rendőrség eljárást indított a színésznő ellen, aki azzal védekezett, hogy nem volt tisztában Momo tényleges életkorával, ami nem hangzik túl hihetően, hiszen állítása szerint mély barátság állt fenn közöttük. Giorgi állítólag a Momo halála miatti elkeseredettségében rászokott a kábítószerre, és súlyos heroinfüggő lett. 1979-ben feleségül ment Angelo Rizzoli üzletemberhez, akivel egy bulin találkozott. A következő évben fiúgyermekük született, Andrea. Saját bevallása szerint a házasság mentette meg Eleonorát a kábítószer-függőségtől. Rizzoli a nyolcvanas években belekeveredett az ún. P2-botrányba: a P2 szabadkőműves páholy Olaszország jobboldali újjászerveződését tűzte ki célul. A férfi ellen anyagi természetű vádak is felmerültek. 1983 februárjában letartóztatták, és tizenhárom hónapot börtönben töltött. Hat hónappal férje szabadulása után Giorgi beadta a válókeresetet, és benyújtotta igényét a többmilliárdos vagyon felére is. A Rizzoli-ügy nem tett jót Eleonora karrierjének, több ígéretes filmszerepről is lemaradt, mert a közönség már nem szimpatizált vele. Még férjes asszonyként 1982-ben előbb rövid viszonya volt a híres hollywoodi nőcsábász színésszel, Warren Beattyvel, majd A tenger zamata 2 forgatásán összejött egyik partnerével, Massimo Ciavarróval. 1991-ben született meg a fiuk, Paolo. 1993-ban kötöttek házasságot, amely három év múlva válással végződött. Második házassága alatt Giorgi teljesen visszavonult a filmvilágból, és vidéken élt a családjával. Válása után romantikus kapcsolatba került Andrea De Carlo íróval, eljegyezték egymást, de házasságra nem került sor.
FILMOGRÁFIA
* 2016: Don Matteo (tévésorozat, a La Diva című epizódban)
* 2016: Attesa e cambiamenti
* 2016: La mia famiglia a soqquadro
* 2016: My Father Jack
* 2007: SoloMetro
* 2007: Próbálja újra, professzor! (Provaci ancora prof!) (tévésorozat, a L'amica americana című epizódban)
* 2006: Amerikai nagybácsi – 2. évad (Lo zio d'America 2) (tévésorozat)
* 2002: Amerikai nagybácsi (Lo zio d'America) (tévésorozat)
* 1996: Mamma, mi si è depresso papà (tévéfilm)
* 1996: Uno di noi (tévésorozat)
* 1996: Addio e ritorno (tévéfilm)
* 1996: Morte di una strega (tévéfilm)
* 1988: Az osztálytalálkozó (Compagni di scuola)
* 1988: Festa di Capodanno (tévésorozat)
* 1988: Il volpone
* 1987: Lo scialo (tévésorozat)
* 1986: Habókos Giovanni (Giovanni Senzapensieri)
* 1986: Atto d'amore (tévéfilm)
* 1985: Yesterday – vacanze al mare (tévésorozat)
* 1984: Notti e nebbie (tévéfilm)
* 1984: Vediamoci chiaro
* 1983: A tenger zamata 2 (Sapore di mare 2 – Un anno dopo)
* 1983: Mani di fata
* 1983: Arabesque (tévésorozat) (1983) (nem igazolt szereplés)
* 1982: Grand Hotel Excelsior
* 1982: Az ajtó mögött (Oltre la porta)
* 1982: Hintőpor (Borotalco)
* 1981: Női akt (Nudo di donna)
* 1980: Boszorkány a feleségem (Mia moglie è una strega)
* 1980: Pokol (Inferno)
* 1979: Az enyveskezű (Mani di velluto)
* 1979: Felejtsétek el Velencét! (Dimenticare Venezia)
* 1979: Térdre kényszerítve (Un uomo in ginocchio)
* 1978: Non sparate sui bambini
* 1978: 6000 km di paura
* 1978: Suggestionata
* 1978: Ça fait tilt
* 1977: Castigo (tévésorozat)
* 1977: Ködspirál (Una spirale di nebbia)
* 1977: Disposta a tutto
* 1976: La traversata
* 1976: L'ultima volta
* 1976: Szabadok, fegyveresek, veszélyesek (Liberi armati pericolosi)
* 1976: Ágnes a halált választja (L'Agnese va a morire)
* 1976: Kutyaszív (Cuore di cane)
* 1975: Conviene far bene l'amore
* 1974: La sbandata
* 1974: Alla mia cara mamma nel giorno del suo compleanno
* 1974: Il bacio
* 1974: Appassionata
* 1973: Egy kolostorbeli apáca története (Storia di una monaca di clausura)
* 1973: Tutti per uno botte per tutti
* 1973: Number one (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1972: Fellini – Róma (Roma) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1971: A tarantula fekete hasa (La tarantola dal ventre nero) (nincs feltüntetve a stáblistán)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.