HÉ, BARÁTOM, ITT VAN SABATA!

A western hosszú évekig nemkívánatos műfaj volt a magyar mozikban. A filmforgalmazással foglalkozó illetékesek azzal indokolták elutasításukat, hogy a vadnyugati filmek meghamisítják a történelmet, és valójában a gyarmatosító Egyesült Államok dicsőségét zengik. Ma már mosolygunk ezen az állásfoglaláson, ámbár el kell ismerni, hogy volt némi valóságalapja. A történelmi hűség ugyanis tényleg nem volt a westernek nagy erőssége, főleg az indiánok ábrázolását illetően, akiket igen gyakran negatív kontextusban szerepeltettek. A hatvanas évek végén merült fel először az az ötlet, hogy a hazai moziműsort színvonalas westernekkel is gazdagítani kéne. Első körben A hét mesterlövész (1960) és az Idegen a cowboyok között (1958) bemutatása került szóba a Filmtudományi Intézet mozija, a budapesti Filmmúzeum (a mai Belvárosi Színház) és állandó vetítőhelyei részére. A Film-főigazgatóság illetékese az Intézet vezetőjének írt levelében kifejtette, hogy „a westernfilmek átvételét az egész forgalmazási politikára kiterjeszthető elvi döntésnek kell megelőznie”. Ez az elvi döntés nyilván meg is született, hiszen idővel mindkét filmet bemutatták, ráadásul az eredeti tervekkel ellentétben nem a Filmtudományi Intézet forgalmazásában, hanem az országos mozihálózatban. Az első fecskéket folyamatosan követték az újabbak (Mackenna aranya, Kis nagy ember, A kék katona, Volt egyszer egy vadnyugat stb.), a televízió is színesítette a kínálatát westernekkel, a Filmmúzeum pedig a műfaj filmtörténeti klasszikusaiból (Délidő, Butch Cassidy és a Sundance kölyök stb.) szemezgetett. A műfajjal szembeni előítéletek gyengülésének köszönhetően a spagettiwesternek is kezdtek beszivárogni hazánkba. Ezekkel kapcsolatban a nihilizmus és az erőszak volt a korábbi elutasítás leggyakoribb indoka. Mérget ugyan nem vennék rá, de úgy tudom, a Hé, barátom, itt van Sabata! (1969) volt az első spagettiwestern a magyar mozikban, két évvel a világpremier után. (Igaz, hogy az 1967-es Rita, a vadnyugat réme már a következő évben eljutott hazánkba, ám az nem igazi spagettiwestern volt, hanem inkább egy zenés filmparódia westernmiliőbe helyezve.) 

A film megvalósulását az idén kilencvennégy éves Alberto Grimaldi producer tette lehetővé. Ő pénzelte Leone két klasszikus spagettiwesternjét (Pár dolláral többért, 1965; A jó, a rossz és a csúf, 1966), sőt az ő nevéhez fűződik Federico Fellini (Toby Dammit, 1968; Fellini-Satyricon, 1969; Fellini-Casanova, 1976), Pier Paolo Pasolini (Az Élet trilógiája, 1971–1974; Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975) és Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó Párizsban, 1972; Huszadik század, 1976) néhány filmtörténeti klasszikusa is. A Hé, barátom, itt van Sabata! megrendezésére Gianfranco Parolinit kérte fel, aki kiugró sikert aratott az Imádkozz a halálodért! (1968) című spagettiwesternnel. Ehhez folytatások is készültek, melyeket Parolini már nem tudott vállalni, mert elfogadta Grimaldi ajánlatát. A producer szintén szériában gondolkodott, feltehetően Leone dollár-trilógiájának sikere lebegett a szeme előtt. A nemzetközi forgalmazás érdekében az alkotók közül többen is angol álnevet választottak. Parolini például a Frank Kramer művésznevet használta, pályája során nem először, és nem is utoljára. (A direktor egyébként tavaly április 26-án hunyt el, Grimaldival volt egyidős.) 

Sabata szerepére A jó, a rossz és a csúf egyik sztárját, Lee Van Cleefet szerződtették. Az amerikai színész hazájában is játszott westernekben, a filmtörténetben elfoglalt helyét mégis elsősorban az olasz westerneknek köszönheti. Pedig nem sok híja volt, hogy élete más vágányra terelődjék, mert 1959-ben egy autóbalesetben olyan súlyosan megsérült az egyik térde, hogy orvosai kizártnak tartották, hogy valaha még lóra tud majd ülni. Ő azonban nem adta fel, és fél év múlva már újra a nyeregben ült. Marcona külseje miatt elsősorban rossz fiúkat alakított. A Hé, barátom, itt van Sabata! a kivételek közé tartozott, bár a spagettiwesternek hagyományainak megfelelően a főszereplő nem idealizáltan jó ember, van néhány kevésbé rokonszenves tulajdonsága is. A két másik főszereplő, az osztrák William Berger (Banjo) és az olasz Ignazio Spalla (Carrincha) neve szintén a spagettiwesternekkel fonódott össze. Bergernek a hetvenes évek elején némi kényszerszünetet kellett tartania karrierjében, mert kokain és hasis birtoklása miatt börtönbüntetésre ítélték második feleségével, Carol Lobravicóval együtt, állítólag hamis vádak alapján. Hét hónapot töltött börtönben, felesége ott halt meg egy rosszul diagnosztizált és félrekezelt hashártyagyulladás következtében. Ignazio Spalla tizenhárom évig tartó karrierje során gyakran játszott mexikóiakat, és elsősorban emiatt használta a Pedro Sanchez álnevet. Egy kisebb szerepben egykori hazánkfia, Bartha János (John Bartha) látható, aki az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot, és Olaszországban telepedett le. Rengeteg különböző műfajú filmben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, gyakran alkotott párost egy másik emigráns magyar színésszel, Tom Felleghyvel (Fellegi Tamás). 

S hogy miről szól a film? Egy texasi kisváros széfjéből profi banditák ellopják a hadsereg százezer dollárját. Sabata, a szófukar mesterlövész visszaszerzi a lopott pénzt, amiért megkapja méltó jutalmát: ötezer dollárt. Ez azonban már túl szép ahhoz, hogy tényleg igaz legyen, ezért Sabata ki akarja deríteni, mi áll valójában a rablás hátterében. Buzgalma nem igazán tetszik a helyi hatalmasságoknak, és Sabata hamarosan a bérgyilkosok első számú célpontjává válik… A spagettiwesternek többségéhez hasonlóan a Hé, barátom, itt van Sabata! is lóhalálában készült: a forgatás 1969 áprilisában kezdődött, és öt hónappal később a filmet már játszották az olasz mozik. A külső felvételeket a spanyolországi Almeriában készítették, amely az olasz westernek egyik kedvelt helyszínének számított, Sergio Leone mesterműve, a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) számos jelenetét is itt forgatták. A belső jeleneteket a római Elios Studios műtermeiben rögzítették filmszalagra. Az olaszországi premier 1969. szeptember 16-án volt. A filmre két és félmillió néző váltott jegyet, ami talán kevésnek tűnik, ha a Pár dollárral többért (1965) bő tizennégy millió vagy A jó, a rossz és a csúf (1966) több mint tizenkét millió olasz nézőjére gondolunk, pedig olasz viszonylatban ez egyáltalán nem rossz nézőszám. Spanyolországban 1 336 049-en nézték meg a filmet, Franciaországban pedig 869 018-an. Jogosan mondhatnánk, hogy akkoriban a mindössze tízmilliós Magyarországon is összejöttek ekkora nézőszámok, azt viszont ne felejtsük el, hogy a nyugati mozik filmkínálata jóval gazdagabb volt (a spagettiwesternek vonatkozásában különösen!), mint az itthoniaké, a mozijegyek pedig az ottani jövedelmekhez képest nem voltak annyira olcsók, mint nálunk, ahol a mozizás az alacsony jegyárak miatt igazi népszórakozásnak számított. 

És ha már hazai vizekre eveztünk, említsük meg, hogy a magyar filmszínházak 1971. július 15-étől vetítették a filmet. „Csupán a szocializmusban megszokott több éves késedelem” – legyinthetnénk unottan, pedig még a kapitalista Spanyolországban is csak 1971-től forgalmazták az opuszt, az angliai premier pedig nem egész három hónappal előzte meg a magyart. A korabeli kritikák elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a film nem veszi komolyan önmagát, lehet rajta nevetni is. (A komikus westernek a hetvenes években jöttek divatba, amikor a patetikus westernek iránti érdeklődés jelentősen visszaesett.) „Érdekes az a lelki mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy szurkoljunk Sabatának. Mert szívből és örömmel állunk azonnal pártjára. Miért? Kicsoda ez a Sabata? Elsősorban állandó győző, másodsorban ellenszenves túlerővel szemben álló, harmadszor amolyan »betyárbecsületes« lény. Nekünk, nézőknek, elég is, máris a pártjára állunk, kibicként mellészegődünk játékához. Mert ebben az olasz filmben a játék a lényeges, játékból döfnek egymásba kést és lövik agyon a másikat, játékból rabolnak vagyonokat, és játékból veszik el a vagyonrablóktól a pénzt. Valljuk be, talán játszani szeretünk a legjobban – egyes gondolkodók el is neveztek bennünket homo ludensnek, vagyis »játékos embernek« –, s ilyen minőségünkben rendkívül szórakoztatóan eljátszogattunk a moziban” – írta a filmről a Pest Megyei Hírlap kritikusa. A jó szórakozáshoz hozzájárult – nem, ezúttal nem Ennio Morricone, hanem – Marcello Giombini kísérőzenéje is, amely éppoly hangulatos és játékos, mint maga a film. 

Bár Alberto Grimaldi állítólag eleve trilógiát tervezett, valószínűleg a film sikere volt a legnyomósabb érv ahhoz, hogy a két folytatás valóban megszülessen. Az Isten veled, Sabata! 1970-ben készült el. A rendezői székben ismét Gianfranco Parolini ült, Lee Van Cleef viszont nem tudta újra eljátszani a főszerepet, mert már elkötelezte magát egy másik folytatáshoz, az 1972-ben bemutatott Újra nyeregben a hét mesterlövészhez. Vicces érdekesség, hogy tulajdonképpen szerepet cserélt Yul Brynnerrel: A hét mesterlövész első részében ugyanis még Brynner alakította Chris Adamset, akit az 1972-es folytatásban már Van Cleef személyesített meg, Brynner pedig Sabata szerepében helyettesítette őt Parolini opuszában. Bennfentesek egyébként úgy tudják, hogy eredetileg szó sem volt Sabata-trilógiáról: Parolini egy Indio Black nevű fickóról akarta forgatni a következő westernjét. A Sabata-film európai sikere nyomán azonban gyorsan megjelentek az utánzatok, mások is elkezdték használni ugyanezt a nevet, mire a direktor – alighanem a producer óhajának eleget téve – gyorsan átnevezte Indio Blacket Sabatára, hogy ő is hasznot húzzon az általa kitalált figura népszerűségéből. A két film sztorija hasonló, ezúttal viszont Sabatát bérelik fel rablásra: a Habsburg-házból származó I. Miksa császár uralma alatt álló Mexikóban kell megszereznie az osztrák hadsereg aranyát. Ne hagyjuk említetlenül, hogy Brynner mellett a másik főszerepet a szintén amerikai Dean Reed alakította, aki 1973-ban politikai menedékjogot kért és kapott Kelet-Németországban, ahol szocialista film- és popsztár lett belőle, mígnem 1986-ban – felettébb rejtélyes módon – vízbe fulladt. (Reed kalandos élete megérne egy alapos külön cikket, a MovieCopson egyszer talán olvasható is lesz.) 

A második rész már nem jutott el a magyar mozikba, és nem láthattuk filmvásznon a harmadikat sem, amelynek címe magyarul Sabata visszatérése lenne, valamilyen fatális tévedés folytán azonban az IMDb-n ez is Isten veled, Sabata! címmel található meg. A rendező ezúttal is Parolini volt, Sabatát viszont már nem Brynner, hanem megint Lee Van Cleef játszotta. Még Bartha János is visszatért a seriff szerepében. Magyar vonatkozású érdekességként említsük meg azt is, hogy az egyik epizódszerepet alakító német színész, Günther Stoll a forgatást megelőző hónapban, 1971 februárjában feleségül vette Késmárky Marikát, az NSZK-ban élő magyar táncdalénekesnőt, aki a hetvenes évek végén a Dschinghis Khan együttes tagjaként a világhírnévig jutott. Ahogy fentebb említettem, már az első Sabata-film után piacra kerültek a nemhivatalos folytatások, ahogyan ez egy másik olasz westernhőssel, Djangóval is megtörtént. Az utánzatok közül a legismertebbek: Wanted Sabata (1970, Roberto Mauri) Arriva Sabata! (1970, Tulio Demicheli), Dig Your Grave Friend... Sabata is Coming (1971, Juan Bosch) és Watch Out Gringo! Sabata Will Return (1972, Alfonso Balcázar és Pedro Luis Ramírez). 

Hé, barátom, itt van Sabata! (Ehi amico... c'é Sabata, hai chiuso!, 1969) – olasz westernfilm. Saját történetükből a forgatókönyvet írta: Renato Izzo és Gianfranco Parolini. Operatőr: Alessandro Mancori. Zene: Marcello Giombini. Díszlet: Carlo Simi és Claudio De Santis. Jelmez: Carlo Simi. Vágó: Edmond Lozzi. Rendező: Frank Kramer. Főszereplők: Lee Van Cleef (Sabata), William Berger (Banjo), Pedro Sanchez (Carrincha), Nick Jordan (Indio), Franco Ressel (Stengel), Anthony Gradwell (Ferguson), Linda Veras (Jane), Robert Hundar (Oswald), Gianni Rizzo (O’Hara bíró). Magyarországi bemutató: 1971. július 15. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Volt egyszer egy vadnyugat

Mesterkurzus – Federico Fellini: A született hazudozó

Különleges történetek

Fellini-Satyricon

12 + 1

Vörös sivatag

Olcsó regény

ELÁTKOZOTTAK

„Egy borzalmas család történetét akartam elmondani,

amelyben minden bűn büntetlenül marad.”

(Luchino Visconti) 

Luchino Visconti történelmi miliőbe helyezett családeposza, az 1969-ben bemutatott Elátkozottak az egyik toplistámon is szerepel. Először a tévében láttam: nagyon tetszett az erős atmoszférája, és nyomasztó cselekménye is magával ragadott. Aki viszont a legmélyebb benyomást tette rám, az a Sophie-t alakító csodálatos svéd színésznő, Ingrid Thulin volt (a kitűnő tévés szinkronban Szegedi Erika hangján szólalt meg). Más filmekben is láttam őt, Bergmannál is mindig elsőrangúan játszott, mégis az Elátkozottak miatt került a nagy kedvenceim közé. Lenyűgöző szuggesztivitással kelti életre az anya bonyolult és ellentmondásos figuráját: határozott, nagyravágyó, számító és a hatalomért mindenre képes asszonyból a történet végére egy megtört nő lesz, aki tehetetlen báb csupán a fia, Martin kezében. A fiáéban, akit addig érzelmi függőségben tartott, hogy őt is eszközként használja nagyra törő terveihez, miközben minden igaz szeretetét a szeretőjére, Friedrichre pazarolta. A hatalmi harc veszteseként kénytelen szembesülni azzal, hogy komplexusoktól sújtott, perverzióknak élő fiából nagyobb szörnyeteg lett, mint ő maga. Martin megszemélyesítőjeként az osztrák Helmut Berger szinte a fordítottját játssza el Thulin szerepének: egy önálló akarat nélküli, beteg lelkületű, perverz figurából válik határozott egyéniséggé, aki a mefisztói kulcsfigura, az SS-t képviselő Aschenbach támogatásával lesz az Essenbeck família feje, a hatalom birtokosa. Végleg eltorzult személyiségét szimbolizálja utolsó cselekedete: teljesíti „szeretett” édesanyja régi vágyát, hozzáadja őt a szeretőjéhez, Friedrichhez, de az esküvő napján öngyilkosságra kényszeríti őket, s a holttestek mellett náci üdvözlésre lendíti a karját. Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy az Elátkozottak nem egy habkönnyű film, hanem vitákat gerjesztő, ellentmondásos alkotás fél évszázaddal az ősbemutatója után is. Az viszont aligha kétséges, hogy a filmművészet egyik nagy alakjának kimagasló tehetségéről árulkodó mű, a direktor ún. „német trilógiá”-jának első része. Tematikai folytatásai: Halál Velencében (1971), Ludwig (1973).     

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink görgessenek lejjebb!

ZSARU VAGY CSIRKEFOGÓ?

Ákos, Donát és Zoli barátomnak 

A filmtörténet egyik legrokonszenvesebb sztárja, a francia Jean-Paul Belmondo épp holnap tölti be 86. életévét. Hogy mégis egy nappal előbb jelenik meg ez az írás az egyik legsikeresebb filmjéről, annak egyetlen oka az, hogy három jó barátommal közös privát filmklubunk ma esti műsorán a Zsaru vagy csirkefogó? is szerepelni fog. Ez a fordulatos bűnügyi vígjáték egy rendkívül gyümölcsöző alkotói együttműködés kezdetét jelentette Bébel és Georges Lautner rendező között. Csak Párizsban több mint egymillió nézője volt, és nagy sikert aratott külföldön is, különösen Spanyolországban és az NSZK-ban. Ezen felbuzdulva Belmondo és Lautner még négy filmet készített közösen: Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). A Zsaru vagy csirkefogó? már a címében is Belmondo imázsával játszik, hiszen a sztár leggyakrabban kemény öklű rendőröket vagy vagány széltolókat alakított. Ebben a filmjében mindkét oldaláról bemutatkozik, és veszélyes jeleneteinek többségét – ahogyan tőle megszokhattuk – ezúttal is kaszkadőr nélkül játszotta. A kiváló magyar szinkronban Belmondo Sztankay István hangján szólal meg, ami jelentősen hozzájárult a film hazai népszerűségéhez. 

A cselekmény 

Nizzában vagyunk, az egyik leggyönyörűbb francia tengerparti városban, amely a történet elején nem éppen a legszebb arcát mutatja nekünk. A város egyik lakásában ugyanis meggyilkolják Bertrand felügyelőt és alkalmi barátnőjét. Az elkövetők egy kocsiba ültetik a felügyelőt, a járművet pedig egy szakadékba lökik. Az elhunyt rendőr özvegyénél rövidesen megjelenik egy férfi, aki Antonio Cerutti néven mutatkozik be. Azt állítja, ő az áldozattal együtt meggyilkolt prostituált fivére, és nemrég szabadult a börtönből. Madame Bertrand egy épp nála tartózkodó barátjára bízza a vendéget, aki kissé szemtelenül megjegyzi, hogy szerinte nem túl valószínű, hogy a megboldogultnak a rendőri fizetésből futotta ilyen luxusra. Kilátásba helyezi, hogy a közeljövőben újra tiszteletét teszi. Az özvegytől egyenesen Cerutti mamához megy, hogy elbeszélgessen vele. A férfi ugyanis valójában nem Antonio Cerutti, de még nem tudjuk, hogy kicsoda. Mint az öregasszonyok általában, Cerutti mama locsog-fecseg, örül, hogy valaki meghallgatja. Elmeséli, hogy meggyilkolt lányát egy Mario nevű alak bolondította. Az ál-Ceruttinak Langlois úr vendéglőjében a maga sajátos módszereivel – néhány pofonnal és ökölcsapással – sikerül szóra bírni Mariót, aki igazából nem tud túl sokat. Amikor a vallatáskor Langlois úr és neje kerülne sorra, a trió inkább elárulja, hogy mi történt: a gyilkosság helyszínén két rendőr, Rey és Massard jelent meg elsőként, ők tüntették el Bertrand felügyelő hulláját. 

Az ál-Cerutti ezután hozzálát ravasz terve kivitelezéséhez. Egyik este elrabolja Musard urat, a nizzai alvilág egyik fejesét, aki a szerencsejáték-üzletet tartja kézben. A férfit anyaszült meztelenül kiteszi az utcára egy telefonfülke közelében. Ily módon néhány órára kivonja őt a forgalomból, ami épp elegendő idő arra, hogy elmenjen Musard úr kaszinójába, és ott robbanószert helyezzen el. A detonáció óriási pánikot vált ki. Az ál-Cerutti arra számít, hogy az akció hátterében mindenki bandaháborút gyanít majd, hiszen Musard úr érdekeltségeire a nizzai alvilág másik nagykutyája, Achille Volfoni is feni a fogát. Hősünket azonban ezek a nagy horderejű ügyek se akadályozzák meg abban, hogy igazi lovagként a segítségére ne siessen egy elegáns nőnek, akinek lerobbant az autója. A probléma orvoslása után a hölgy házába mennek, ahol rövidesen az ágyban kötnek ki. A delnő nem más, mint Edmonde Puget-Rostand írónő, aki szintén jelen volt a kaszinóban, amikor a robbanás történt. Másnap az alkalmi pár reggeli közben együtt olvassa a merényletről szóló híreket, utána ki-ki megy a maga dolgára. Az ál-Cerutti – ígéretének megfelelően – újra felkeresi Bertrand özvegyét, akinek ezúttal is van egy másik vendége, mégpedig Musard riválisa, Achille Volfoni. A férfi nem hajlandó fizetni az ál-Ceruttinak. Hamarosan megjelenik a két korrupt zsaru, Rey és Massard. Rey leüti az ál-Ceruttit, akit egy pisztollyal a kezében kitesznek az országútra, nem messze Mario hullájától. Nem meglepő, hogy a kiérkező rendőrök őt hiszik a tettesnek. Beviszik az őrszobára, hogy némi verés árán szóra bírják. 

A kihallgatás után hősünket épp a fogdába viszik vissza, amikor a folyosón egy fiatal lány megszólítja, és apjának nevezi. A Charlotte nevű kamaszlányt Grimaud felügyelő sebtében az irodájába tereli, és soron kívül összehozza őt az ál-Ceruttival. Kiderül, hogy Charlotte eddig Angliában nevelkedett, de elege lett a suliból, az ál-Cerutti pedig valóban az apja, aki igazából zsaru, és nem csirkefogó. A férfi biztonságban szeretné tudni a lányát, ezért Edmonde-hoz küldi őt. Most már Grimaud előtt is ki kell terítenie a kártyáit: titkos szövetséget ajánl neki, hogy közösen juttassák rács mögé Musard-t és Achille-t. Egy gyilkosság miatt őrizetbe vett férfit azonban nem lehet csak úgy szabadlábra helyezni, ezért Mario meggyilkolásának helyszíni rekonstrukciója közben az ál-Cerutti megszökik, és egy autós hajszában sikerül egérutat nyernie. Ő is Edmonde-hoz megy, akinél valóban ott van Charlotte, sőt jelen van az írónő férje is. Nem tör ki semmiféle parázs vita a furcsa helyzet miatt, békésen vacsorázgatnak mind a négyen. Charlotte próbálja magára terelni a figyelmet, és azt állítja, hogy állapotos, apja és Edmonde viszont tudják, hogy csak blöfföl. Az ál-Cerutti este megint akcióba lép. Felkeresi Langlois úr vendéglőjét, ahonnan hazaküldi a kuncsaftokra váró kurvákat, majd benzint locsol szét a helyiségben. Ezt követően telefonál, és úgy tesz, mintha Musard úrral beszélne, és az ő utasítását követné, amikor felgyújtja a vendéglőt. A Langlois házaspár bekapja a horgot, és később buzgón bizonygatják Achille-nak, hogy Musard úr parancsára történt a gyújtogatás. 

Achille nem olyan naiv, mint a vendéglősök, és Langlois egyik véletlenül elejtett megjegyzése gyanút ébreszt benne. Rey és Massard a helyzet tisztázása érdekében felkeresik Cerutti mamát, és megtudják, hogy az asszonynak nincs is fia. Közben az ál-Cerutti a repülőtéren elfogja azt a kábítószer-szállítmányt, amely egy játékmaciban érkezett Musard úr részére. Most már valóban felhívja őt, és úgy tesz, mint aki Achille parancsait követve cselekszik. Azt is elárulja, hogy néhány perc múlva újra felrobban Musard úr irodája, ami be is következik. Grimaud felügyelő látható örömmel az arcán olvassa a bandaháborúról szóló újsághíreket. Massard és Rey Cerutti mamától már tudják, hogy hősünk nem az, akinek mondja magát, de az igazi személyazonosságáról még sejtelmük sincs. Hamarosan erre is fény derül: az ál-Cerutti nem más, mint egy párizsi felügyelő, Stanislas Borowitz, a korrupt zsaruk esküdt ellensége. Massard úgy gondolja, a leghelyesebb, ha Velencébe menekül a lebukás elől, és ott várja ki a bandaháború végét. Rey szerint viszont Borowitz megölése árán kikerülhetnének a csávából. Nyomába ered, hogy egy alkalmas pillanatban végezzen vele, Borowitz azonban résen van. Csapdába csalja Reyt egy szaunában, bezárja egy fülkébe, és forró gőzt enged rá. A hullát egy liften felküldi Achille lakásába, és egyúttal a rendőrséget is kihívja hozzá. A bűnözőt letartóztatják. Massard menteni próbálja a saját bőrét. Megérti, hogy Achille hatalma immár a múlté, ezért felkeresi Musard urat, hogy szövetséget kössön vele. 

Amikor álarcosok egy presszó teraszáról elrabolják Charlotte-ot, Massard felajánlja Borowitznak, hogy visszaszerzi a lányt, ha a felügyelő tisztára mossa őt. A meglehetősen háládatlan Grimaud felügyelő megtagadja a segítségét Borowitztól, mire a férfi ismét magánakcióba kezd. Saját szakállára kiviszi Achille-t a rendőrségről, és a szaunában megpróbálja kiszedni belőle, hogy hol van Charlotte. Kiderül, hogy a férfi semmit nem tud a lány elrablásáról. Hallat magáról viszont Musard úr, aki találkára hívja a felügyelőt. A megbeszélt helyen Massard jelenik meg, vele van Charlotte is. A zsaru kinyírta a lány őrzőit, sőt magát Musard urat is, hogy Charlotte visszaadásával elnyerje Borowitz bizalmát. A felügyelő hálát színlel, és végrehajtja következő nagy dobását. Odaadja saját kocsija kulcsát Massard-nak, hogy a „rehabilitált” zsaru vigye vissza a rendőrségre Achille-t. Massard kimondhatatlanul boldog, hogy ügye ezek szerint rendeződött, és az autóban visszautasítja Achille ajánlatát, hogy közösen szökjenek meg. Ezzel nagy ostobaságot követ el, mivel Borowitz a rendőrségi rádión azt a felhívást teszi közzé, hogy Massard megszöktette Achille-t. A rendőrök megpróbálják megállítani a „szökevények” kocsiját, mire Massard valóban menekülni próbál. Idegességében karambolozik, és a kigyulladt jármű egy hídról a közeledő vonat elé zuhan. Ezzel a nizzai alvilág fejesei végleg kikerültek a képből. Borowitz felügyelő és Charlotte búcsút vesznek Edmonde-tól, hogy visszatérjenek Párizsba… 

A szerző 

Michel Grisolia francia író és forgatókönyvíró 1948. augusztus 12-én született Franciaország ötödik legnagyobb városában, a Földközi-tenger partján fekvő Nizzában. (A francia Wikipédián 1948. augusztus 18-i születési dátum található.) Tanulmányait Nizzában, Sceaux-ban és Senlisban folytatta. Iskolái elvégzése után gyerekkori barátja, Marie-Paule Belle számára írt dalszövegeket: első közös munkájuk, a négy felvételt tartalmazó Le Judas című EP 1971-ben jelent meg. Legismertebb daluk, a La Parisienne 1976-ban született. A hetvenes években Grisolia másoknak is írt dalszövegeket, például Demis Roussosnak. 1975-ben társszerzője volt egy Juliette Grecóról szóló életrajzi kötetnek. A hetvenes évek második felében barátja, Jean-Louis Bory felkérésére kezdett újságokban publikálni: ajánlói, filmkritikái, bűnügyi tudósításai jelentek meg olyan lapokban, mint például a Le Nouvel Observateur, a La Nouvelle Revue française, a Positif, a Le Nouveau Cinémonde, a Les Lettres françaises, a Mystère Magazine és a L'Evénement du jeudi. 1977-ben jelent meg első regénye, a L'Inspecteur de la mer (A tenger felügyelője), amely a következő évben megkapta a népszerű bűnügyi kiadvány, a Mystère Magazine díját. E könyv alapján készült a Zsaru vagy csirkefogó?. 1980-ban a regényt immár a sikerfilm címével (Flic ou voyou) újra kiadták. Grisolia az évek múlásával elismert bestsellerszerző lett, kisebb-nagyobb szünetekkel, de egészen az új évezred elejéig folyamatosan publikált. Novellái és ifjúsági könyvei is megjelentek. Tudomásom szerint egyetlen művét sem adták ki magyar nyelven, és csak a legelsőt filmesítették meg. 1980-tól forgatókönyvíróként is ténykedett: a Szeretlek benneteket (1980, Claude Berri), A fegyverek választása (1981, Alain Corneau) és Az egyiptomi utas (1982, Pierre Granier-Deferre) a magyar közönség előtt sem ismeretlen alkotások. Grisolia 2005. március 29-én Párizsban hunyt el szélütés következtében. 

A rendező 

Georges Lautner francia filmrendezőt az új évezredben sokkal jelentősebb alkotónak tartják, mint életében. Néhány filmjét immár a kultklasszikusok között jegyzik, illetve akadnak köztük olyanok is, amelyekkel kimagasló üzleti sikert ért el. Lautner 1926. január 24-én született Nizzában, akárcsak Michel Grisolia. (Ugye, most már senki nem csodálkozik azon, hogy miért épp ebben a nagyvárosban játszódik a Zsaru vagy csirkefogó? cselekménye?) Édesapja egy bécsi ékszerész volt, Leopold Lautner (1893–1938), aki pilótaként harcolt az első világháborúban, mégis békeidőben lett egy repülőgép-katasztrófa áldozata, mindössze negyvenöt éves korában. Édesanyja, Marie-Louise Vittore Renée Saint-Cyr (1904–2004) színésznő fia tizenegy filmjében játszott. A szülők Georges születése előtt egy évvel, 1925-ben házasodtak össze. A kisfiú élete első hét évét Dél-Franciaországban töltötte, édesanyjával 1933-ban költözött Párizsba. Georges gyermekkora apja haláláig boldogan telt, szabadidejében szívesen járt moziba. A második világháború éveiben a párizsi Lycée Janson-de-Sailly intézményében tanult. Karrierje segédrendezőként kezdődött a negyvenes évek végén. Volt olyan ambíciója, hogy színész legyen, 1951 és 2014 között tíz filmben kapott parányi szerepeket, de hamar rájött arra, hogy túl gátlásos erre a pályára, és sokkal jobban érzi magát a kulisszák mögött, mint a kamerák előtt. A filmvilágban eltöltött első évtized lehetőséget adott neki arra, hogy szinte észrevétlenül megtanulja a rendezői szakma minden csínját-bínját a technikai dolgoktól kezdve a stábtagokkal való kommunikációig. 

1958-ban mutatkozott be önálló alkotóként a La môme aux boutons című vígjátékkal, amelyet egy hónap alatt forgatott le. Nagyot bukott vele, mégsem írták le, hanem új lehetőséget kapott. A Bernard Blier főszereplésével forgatott Marche ou crève (1960) volt az első igazán jelentős alkotása, bár ekkor még csak a szakma figyelt fel rá. Az első közönségsikert Gilbert Renault (Rémy ezredes) kémregénye, a Le monocle noir (1961) filmváltozata hozta meg számára, amelyből nem hiányzott a humor sem. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően később két folytatást is forgatott hozzá. A szintén Blier főszereplésével megvalósult pszichológiai drámája, A hetedik esküdt (1962) volt az első olyan alkotása, amelyet Magyarországon is bemutattak. A hatvanas években Lautner kimunkált egy rá jellemző vizuális stílust, amelyben a mélységélességgel való játék és a gyakori közelik egyaránt fontos szerephez jutottak, s ezáltal a színészek és az általuk mondott szövegek még hangsúlyosabbá váltak. Néhány művész (említsük meg Bernard Blier és Mireille Darc nevét) könnyedén tudott alkalmazkodni a direktor munkamódszereihez, míg másoknak ez nehezebben ment. Például Jean Gabinnek, aki a főszerepet játszotta volna a Lövöldöző taták (1963) című bűnügyi komédiában, de annyira nem volt egy hullámhosszon Lautnerrel, hogy inkább kiszállt a produkcióból. (Szerepét Lino Ventura vette át.) A filmet a nézők és a kritikusok egyaránt jól fogadták, ezért Gabin adott még egy esélyt a rendezőnek, és elvállalta a Pasas a tönk szélén (1968) főszerepét is. Először azt hitte, helytelenül döntött, ám amikor megnézte az első jelenetek zenével ellátott változatát, ráérzett a stílusra, és elhatározta, hogy a továbbiakban ellenkezés nélkül aláveti magát Lautner instrukcióinak. Bár a cenzorok kiköveteltek bizonyos változtatásokat, az opusz mégis elnyerte a közönség tetszését, és a kritikusok sem voltak szőrösszívűek. Magyarországon kevésbé ismert, ellenben a filmcsemegék kedvelői körében igen nagyra tartott pszichológiai dráma az Út Salinába (1970), amely olyan kultszínészeket vonultat fel, mint Rita Hayworth, Mimsy Farmer és Marc Porel. 

Lautner pályájának legsikeresebb szakaszát a következő másfél évtized (1970–1984) jelentette. Közkedvelt színészekkel (Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Pierre Richard, Mireille Darc, Jean-Pierre Marielle) és tehetséges fiatal kezdőkkel (Gérard Lanvin, Miou-Miou) egyaránt forgatott, egyike volt a közönségfilmek megbízható színvonalon dolgozó mestereinek. Valaha a magyar mozikban is sikert aratott két bűnügyi vígjátéka, a Volt egyszer egy zsaru (1971) és a Már ez is probléma? (1975). Az előbbiben egy nizzai (!) zsaru egy meggyilkolt díler öccsének adja ki magát, hogy veszélyes bűnözőket leplezzen le, a mogorva agglegénynek azonban a tökéletes álcázáshoz egy alibi feleséggel és annak gyerekével kell együtt élnie. A Már ez is probléma? bájos hősnője (Miou-Miou alakításában) örökösen bajba kerül, legutóbb azért, mert egy számára ismeretlen férfi épp az ő lakásában leheli ki a lelkét, ám különböző okokból nem lenne jó, ha a hullát nála találnák meg. Lautner két filmben dolgozott Alain Delonnal, együttműködésük nem volt mentes a konfliktusoktól. Ennek feltehetően Delon lehetett az oka, aki híres volt arról, hogy sztárstátusát kihasználva folyton magát akarta rendezni. A két krimi közül a pszichologizáló Jégkebleket (alternatív cím: Különös háromszög, 1974) tartják jelentősebb alkotásnak, de az Egy gazember halála (1977) sem érdektelen mű, mert a külsődleges krimiizgalmak mögött társadalomkritikai szándék húzódik meg. Lautner összesen ötször forgatott Belmondóval, közös munkáik közül az első négy kasszarekordokat döntött Franciaországban: Zsaru vagy csirkefogó? (1979), Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984). A négyből három opusz könnyed vígjáték, a legnagyobb sikere mégis a negyediknek volt, A profinak. (Az ötödik közös munka az 1992-es Idegen a házban című lélektani dráma.) Lautner kései alkotásai Magyarországon kevésbé ismertek – némelyiket be sem mutatták –, s bár az Őrült nők ketrece 1985-ös harmadik része kereskedelmileg nem volt sikertelen, színvonalában viszont nyomába sem ért az előző két filmnek. A direktor pályája utolsó aktív éveiben már csak a televízió számára dolgozott. 1947-ben vette feleségül Caroline Lautner jelmeztervezőt, akivel közel ötven évig élt boldog házasságban, az asszony 1995-ben bekövetkezett haláláig. Egy fiuk és egy lányuk született. Georges Lautner 2013. november 22-én rákban hunyt el Neuilly-sur-Seine-ben. 

A partnerek 

Belmondo életével részletesebben foglalkoztam a Félelem a város felett (1975) című filmjéről írt ismertetőmben, ezért most csak a fontosabb partnereire térek ki. A Musard urat alakító Georges Géret (1924–1996) apa nélkül nőtt fel szülővárosában, Lyonban. Elemi iskolai tanulmányai után szerelőként kezdett dolgozni, és tagja volt a helyi színjátszó körnek. Huszonnyolc éves korában Párizsba költözött, ahol Léo Joannon rendező-producer fedezte fel, aki több filmjéhez is szerződtette. Luis Buñuel híres alkotása, az Egy szobalány naplója (1964) tette ismertté a nevét: Josephet játszotta, a kertészt, akinek egy kislány megbecstelenítése és meggyilkolása szárad a lelkén, a címszereplő szobalány (Jeanne Moreau) mégis feleségül megy hozzá, és kész követni őt a bűn világába. Innentől kezdve a francia filmművészet nagy egyéniségei is előszeretettel foglalkoztatták, és Géret sokféle műfajban bizonyíthatta tehetségét, sőt megkedveltette magát a tévénézőkkel is. Alain Cavalier A szökevény (1964) című filmjében Alain Delon, Henri Verneuil Két nap az élet (1964) című Robert Merle-adaptációjában pedig Jean-Paul Belmondo partnere volt. Vele a magánéletben is összebarátkozott, és később is volt alkalmuk együtt játszani. Géret szerepelt olyan figyelemre méltó alkotásokban is, mint a Közöny (1967, Luchino Visconti), az Egy nyugodt vidéki helyecske (1968, Elio Petri), a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969, Costa-Gavras), A kalóz menyasszonya (1969, Nelly Kaplan) és a Hajtóvadászat (1975, Serge Leroy). Cimborája, Belmondo oldalán állt utoljára a kamerák elé az Idegen a házban (1992) című filmben. Rákban halt meg. 

Grimaud felügyelőt Michel Galabru (1922–2016) játszotta. Marokkóban született, teljes neve: Michel Louis Edmond Galabru. Volt egy bátyja, Jean, aki tizennyolc éves korában elhunyt, és egy öccse, Marc, akiből orvos lett. Michel kisfiúként még arról ábrándozott, hogy focista lesz, végül mégis a színészet mellett döntött. Filmkarrierje a negyvenes évek végén kezdődött. Egyike volt a francia filmművészet legkiválóbb karakterszínészeinek, vígjátéki szerepei éppoly emlékezetesek, mint drámai alakításai. Színpadi színészként is gazdag és igényes életművet alkotott, 1950 és 1957 között a világhírű Comédie-Française művésze volt. A magyar közönség is számos mozifilmben láthatta, mint például a Gombháború (1962, Yves Robert), a Konyhai csetepaték (1963, Gilles Grangier), a Vidám hétvége (1965, Roland Quignon), A legszebb hónap (1968, Guy Blanc), A tojás (1972, Jean Herman), a Saint Tropez-ba költözünk (1972, Pierre Tchernia), az Üdülők (1974, Michel Gérard), a Duroc, a katona (1975, Michel Gérard), A bíró és a gyilkos (1976, Bertrand Tavernier), A macska rejtélyes halála (1977, Luigi Comencini), az Őrült nők ketrece (1978, Édouard Molinaro), az Éretlenek (1980, Claude Zidi), az Őrült nők ketrece 2. – Kémek a lokálban (1980, Édouard Molinaro) és a Metró (1985, Luc Besson). Gyakran volt Louis de Funès partnere, többek között a Magyarországon is népszerű Csendőr-sorozat filmjeiben. Noha gyakran és eredményesen nevettette meg a nézőket, állítólag egész élete során tüske maradt benne, hogy komikusként könyvelte el őt a szakma és a közönség. Kétszer nősült, első feleségétől két fia, a másodiktól egy lánya született. Kilencvenhárom éves korában álmában érte a halál: két évvel élte túl az öccsét, egy évvel a második feleségét. 

Edmonde Puget-Rostand szerepében Marie Laforêt látható. A művésznő 1939. október 5-én született Franciaországban, a Gironde megyei Soulac-sur-Merben. Eredeti neve: Maïténa Marie Brigitte Doumenach. Énekesnőként került a show-business világába, egy 1959-es tehetségkutató verseny győzteseként irányult rá a reflektorfény. Nyitott volt minden igényes zenei stílusra, a dél-amerikai és a kelet-európai népzene éppúgy hatott rá, mint a legdivatosabb amerikai és angol könnyűzenei stílusok, sőt a reneszánsz és a barokk zene. Tehetsége elismeréseként a francia könnyűzene legnagyobb egyéniségei írtak neki dalszövegeket. Kevesen tudják, hogy fél évvel a The Animals előtt lemezre énekelte a The House of the Rising Sun (A felkelő nap háza) című balladát. A hetvenes évek elején – miután megízlelte a sikertelenséget is – elhatározta, hogy jobban figyel a közönség igényeire, és a korábbi önállóság helyett a sztárcsinálásban jártas szakemberek kezébe teszi karrierje irányítását. Ebben a korszakában is születtek nagy slágerei, mindenekelőtt az 1973-as Viens, viens, amelyről kevésbé köztudott, hogy valójában egy kortárs német dal feldolgozása. Marie koncertjeire mindig érdemes volt ellátogatniuk azoknak, akik tehették, hiszen élőben a művésznő olyan dalokat is elénekelt, melyekből nem készült lemezfelvétele. Laforet évek óta visszavonultan él Svájcban. Énekesnői pályafutása mellett filmszínésznőként is igényes karrierrel büszkélkedhet. Nemcsak zenés filmekben, hanem drámákban és vígjátékokban is játszott. Emlékezetes alakításai voltak olyan filmekben, mint René Clément kitűnő lélektani krimije, a Ragyogó napfény (1960), amelyben Alain Delon partnere volt, Valerio Zurlini háborús drámája, a Katonalányok (1965), vagy éppen a Belmondóval forgatott három vígjáték. (A Zsaru vagy csirkefogó? mellett két, 1984-ben bemutatott film, a Kellemes húsvéti ünnepeket! és Az arany bűvöletében.) Marie Laforêt magánélete nem alakult túl szerencsésen, mind az öt házassága zátonyra futott. Második férjétől kettő, a harmadiktól egy gyermeke született. 

A Charlotte-ot megformáló Julie Jézéquel 1964. március 26-án született a franciaországi Boulogne-Billancourt-ban (Hauts-de-Seine megye). A Zsaru vagy csirkefogó? volt az első filmje, amelynek köszönhetően a nyolcvanas évek egyik legkeresettebb fiatal francia színésznőjévé vált, bár filmjeinek többsége elkerülte a magyar mozikat. A kilencvenes évektől kezdve főleg a televízió foglalkoztatja. Nemcsak színészként ténykedik, hanem bő húsz éve forgatókönyveket is ír. 2009-ben megjelent első regénye, a Retour à la ligne, s azóta gyerekkönyveket is publikált. Massard nyomozót Jean-François Balmer alakította. 1946. április 18-án született egy svájci faluban, Valanginban. Szülei kereskedelmi pályára szánták, őt viszont a színészet sokkal jobban érdekelte. A színésziskolában olyan osztálytársai voltak, mint Isabelle Adjani, Francis Huster és Jacques Villeret. 1973-ban kezdett filmezni. Belmondóval már a Félelem a város felett című krimiben is együtt szerepelt, ő volt a sorozatgyilkosságok egyik gyanúsítottja. A francia filmművészet mesteremberei osztottak rá fontos karakterszerepeket: játszott Jacques Rozier, Alain Corneau, José Giovanni, Pierre Granier-Deferre, Philippe de Broca, Claude Chabrol, Robert Enrico, Claude Zidi és mások filmjeiben, de külhoni direktorok is gondoltak rá, mint például az olasz Franco Brusati és a német Volker Schlöndorff. Hazájában színpadi színészként is tekintélyt vívott ki magának, művészi munkásságát rangos szakmai és állami díjakkal is elismerték. Rey nyomozó megszemélyesítője az olasz Tony Kendall (1936–2009). Eredeti neve Luciano Stella, amelyet a neves színész-rendező, Vittorio De Sica javaslatára változtatott meg. Az ún. fotoromanzákban (valós modellekkel készített képregények) vált ismertté. 1957-ben kezdett filmezni, leghíresebb alakítása X felügyelő egy több folytatást megért koprodukciós akciófilmben. Spagettiwesternekben, horrorokban és kalandfilmekben egyaránt a kamerák elé állt. Egyike volt a Magyarországon is vetített Lángoló sivatag (1977) című román–olasz katasztrófafilm nyugati szereplőinek. A nyolcvanas években olykor eredeti nevén filmezett. Rákban hunyt el. 

A többi epizódszereplőről remélhetően lesz módom írni más filmek kapcsán. Még kettőről azonban ejtsünk néhány mondatot, hiszen ők ketten Belmondo közeli barátai közé tartoztak. A Cazaubant alakító örmény származású Charles Gérard 1926. december 1-jén született Marseille-ben. Eredeti neve: Naubar Agjenor. 1946-ban kezdett filmezni, karrierje első huszonöt (!) évében szinte csak statisztaszerepeket kapott. Igaz, eleinte nem annyira a színészet érdekelte, mint inkább a rendezés. 1954 és 1979 között rövidfilmeket, dokumentumfilmeket és játékfilmeket forgatott: utóbbiak főleg bűnügyi történetek voltak, melyeknek olykor ő írta a forgatókönyvét is. A hetvenes években váltak rendszeressé a filmszereplései, jellegzetes külseje miatt azonban csak kisebb-nagyobb epizódszerepeket osztottak rá. A javíthatatlanban (1975) játszott először Belmondóval. Közös volt bennük a sportok – különösen a boksz és a tenisz – iránti érdeklődés, sőt fiatalkorukban mindketten bokszoltak is. A nyolcvanas évek elején barátságuk zátonyra futott, mivel Gérard egy újságinterjúban azt állította, hogy igazából ő nevelte fel Belmondo három gyermekét, ő járt a szülői értekezletekre, és a gyerekek is hozzá fordultak a problémáikkal, nem az apjukhoz. Belmondo beperelte a lapot és a barát-kollégát: mindkét pert megnyerte. A peres ügy miatt hosszú évekig nem tartották a kapcsolatot, az új évezredben azonban kibékültek, és olykor együtt jelennek meg a nyilvánosság előtt is. Achille Volfoni szerepét egy másik jó barát, Claude Brosset (1943–2007) játszotta. Húszévesen kezdett filmezni, karrierje során összesen 112 produkcióban láthatta a közönség, kisebb részüket Magyarországon is bemutatták. Többször is filmezett Belmondóval, például A fejvadász, az Ellenségem holtteste (mindkettő 1976-ból) és A kívülálló (1983) című krimikben. Brosset-nek két fia született: Antoine 1987-ben és Jules 1988-ban. Rákban hunyt el. 

Az ötlettől a bemutatóig 

1977-es filmje, Az állat kiugró sikere után Belmondo visszavett a tempóból, és a következő évben nem jelent meg a mozivásznakon. A háttérben persze folytak az előkészületek egy újabb nagy dobásra. A legígéretesebbnek A testőr című projekt tűnt, amelynek forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Francis Veber lett volna. Veber mint forgatókönyvíró akkoriban igen menőnek számított – az 1978-as év egyik legnagyobb mozisikere, az Őrült nők ketrece szkriptjének megírásában is részt vett –, mint rendező viszont csalódást okozott A játékszer (1976) című debütáló filmjével, pedig annak is ő írta a forgatókönyvét. Belmondo figyelmét felkeltette a veszedelmes francia bűnöző, Jacques Mesrine (1936–1979) önéletrajzi regénye, a L'instinct de mort. Felhívta Philippe Labro rendezőt, hogy tárgyalásokat kezdjen vele a megfilmesítésről, de az élet közbeszólt. Mesrine épp körözés alatt állt – 1979-ben egy rajtaütés során a rendőrök agyonlőtték –, mégis volt ideje arra, hogy fenyegető levelet írjon a kiadójának, mert szerinte nem részesült megfelelően a könyve anyagi sikeréből. A kockázatos Mesrine-projektről végül letettek, Belmondo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy következő filmjét is egy jó nevű rendező készítse, mert ebben látta a siker egyik zálogát. Barátja, Michel Audiard hozta össze a közönségfilmek egyik legkiválóbb mesterével, Georges Lautnerrel. Mi tagadás, a direktornak épp jól jött volna egy sikerfilm, mivel legutóbbi alkotása, az Ils sont fous ces sorciers (1978) csúfosan megbukott, a több mint hatvanmilliós Franciaországban még egymillió nézőt sem vonzott a mozikba. Szerencsére a találkozó remek hangulatban telt, Belmondo és Lautner hamar szót értettek egymással, és kinyilvánították óhajukat a közös munkára. Lautner állandó producere, Alain Poiré jóvoltából a Gaumont is bekapcsolódott a projektbe. Az alapanyagot Michel Grisolia divatos bestsellere, a L'Inspecteur de la mer szolgáltatta. Állítólag elsősorban a regény egyik hatásos jelenete és a főszereplő mozgatta meg az alkotók fantáziáját. A Belmondo-stáb egyik tagja, a marketingben érdekelt René Chateau javasolta a Flic ou voyou (Zsaru vagy csirkefogó?) címet, amely szerinte sokkal figyelemfelkeltőbb, mint a regény címe. 

A Zsaru vagy csirkefogó? költségvetése tizenöt millió frank volt, tízmillióval kevesebb, mint Az állaté, de elegendő arra, hogy egy látványos és hatásos film születhessen. Mint említettem, kisebb-nagyobb szerepekben Belmondo régi barátai is láthatók, mint például Georges Géret, Charles Gérard és Claude Brosset. Lautner javaslatára szerződtették Grimaud felügyelő szerepére Michel Galabrut, Mario megformálására pedig az olasz Venantino Venantinit, a direktor ugyanis korábban már dolgozott mindkét művésszel, és igen elégedett volt velük. A női főszerepet az énekesnőként és színésznőként egyaránt sztárnak számító Marie Laforêt kapta, aki annyira jól kijött Belmondóval, hogy még két filmben játszottak együtt. A forgatás vidám hangulatban telt, Belmondo valósággal sziporkázott a kettős szerepben. Egyébként Az állatban is kettős szerepet alakított, ám egybehangzó vélemények szerint Georges Lautner ügyesebben tartotta kézben a saját filmjét, és instruálta a sztárját, mint Claude Zidi. Pedig a klisékkel neki is meg kellett küzdenie, hiszen a bűnözők közé beépülő zsaru, aki mellesleg leszámol korrupt kollégáival is, már akkoriban sem számított különösebben eredeti dramaturgiai ötletnek. Nem hiányoznak a szokásos nagyjelenetek, például Belmondo szökése – egy drótkötélpályán függeszkedve menekül több tízméteres magasságban – vagy a befejező epizód, amikor a lángoló gépkocsi a hídról a közeledő vonat elé zuhan. Mindazonáltal Lautner kifejezetten azt kérte Belmondótól, hogy ezúttal fogja vissza magát a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok terén, és inkább a színészi eszköztárát csillogtassa meg. 

A film külső jeleneteinek többségét valóban Nizzában vették fel. Többször is látható például a Promenade des Anglais sétány, amely Nizza jelképének és legkedveltebb találkahelyének számít. A város főterén, a Place Massénán forgatták azt a jelenetet, amikor Borowitz kiteszi az autójából a meztelen Musard urat. Az óvárosban (Vieux Nice) található Langlois bárja. Rey és Massard beszélgetését Borowitzról a nizzai kikötőben vették fel. A stáb forgatott még a Saint-Maurice kerületben, a városi prefektúra területén (a prefektúra gyönyörű palotája valaha a savoyai hercegeké volt) és a Zygofolis szabadidőparkban. A tesztvezetést a George Sand sugárúton, a lépcsőn lefelé guruló gépkocsikat pedig a Chateaubriand sugárúton filmezték. A történet elején a gazfickók máshová viszik Bertrand felügyelő holttestét: ezt a képsort Èze településen vették fel, míg Borowitz rövid autózását a sziklás úton Cap-d’Ailben forgatták; mindkét helyszín Alpes-Maritimes megyében van. A Le Pylone kemping Antibes-ben volt, Musard kaszinója pedig Juan-les-Pinsben. A belső jeleneteket a nizzai La Victorine stúdió műtermeiben rögzítették. Lautner több motívummal is utal fentebb már emlegetett klasszikus filmjére, a Lövöldöző tatákra. Egy moziban Edmonde és Charlotte megtekintik a Le Terminus des prétentieux (Az elbizakodottság vége) című filmet, és ez lett volna a Lövöldöző taták eredeti címe. A filmbeli filmből bemutatott jelenet azonban nem a Lövöldöző tatákból, hanem a Már ez is probléma? című Lautner-vígjátékból való. A Zsaru vagy csirkefogó? egyik bűnözője a Volfoni nevet viseli, akárcsak a Lövöldöző tatákban Bernard Blier és Jean Lefebvre. Borowitz felügyelő és Mario „találkozásának” jelenete szintén a Lövöldöző taták egyik képsorát idézi fel: Mario kinyitja az ajtót, és a vászon jobb oldalán megjelenik Borowitz ökle, amely lesújt a bűnöző arcára. 

A Zsaru vagy csirkefogó? franciaországi premierje 1979. március 28-án volt, pedig a kora tavasz nem a legszerencsésebb időpont a nagy sztárok filmjeinek eredményes forgalmazásához. Éppen ezért ütős marketingkampányra volt szükség, melyhez a plakátot René Chateau tervezte, aki a Félelem a város felett óta dolgozott Belmondóval. A szempontok ugyanazok voltak: szinte az egész plakátot Belmondo uralta. A felső sávban nagybetűkkel szerepelt a neve (ezt Chateau a következő években egyfajta logóként használta a sztár filmjeinek plakátjain), a képmező javát pedig az arcképe foglalta el. Noha a cím választási lehetőséget sugall (zsaru vagy csirkefogó), Chateau mellőzte ennek grafikai érzékeltetését: a rajz egyértelműen a csirkefogó imázst erősíti, hiszen Belmondo korábbi zsaruszerepeire is egyfajta kópés vagányság volt jellemző. A kép alján piros színű nagybetűkkel olvasható a cím, a plakát alsó sávjában pedig Lautner, Audiard, Poiré és Chateau neve kapott helyet. A hivatalos plakát Belmondón kívül nem emeli ki más színész nevét, pedig Galabru és Laforêt Franciaországban szintén sztárnak számított. A legtöbb országban részben vagy teljes egészében átvették a hivatalos francia plakátot, de az olasz plakáton (lásd lejjebb) például a Belmondo-fejet kissé jobbra tolták, és kétoldalt további rajzok láthatók a filmjelenetek alapján (Marie Laforêt arca is megjelenik), az alsó rész pedig a francia plakátnál részletesebb adatokat közöl a filmről. A magyar plakátot teljesen Belmondo arca uralja, a nyakába viszont a lazaság imázsát erősítő színes kendőt rajzoltak, ami a francia poszteren nem volt látható. Belmondo neve a plakát felső harmadáról a jobb alsó sarokba csúszott, ám a címet, a nemzetiségi és műfaji meghatározást (francia bűnügyi film), valamint a főszereplő vezetéknevét leszámítva semmilyen más infó nem olvasható: se a rendező, se a forgatókönyvíró, se a fontosabb partnerek neve. 

A reklámkampány várakozáson felüli eredményt hozott. Az 1971-ben bemutatott A betörés után ez volt Belmondo kereskedelmileg legsikeresebb filmje: igaz, nem egész kétezer fővel előzte meg csupán a Félelem a város felettet (3 950 691 vs. 3 948 726). Az első héten huszonhét párizsi moziteremben 238 518 néző látta. A következő három hétben huszonnyolc helyen játszották, s bár nézőszáma folyamatosan csökkent (171 199, 132 060, 82 259), az első négy hétben mégis vezette a francia nézettségi toplistát. Az ötödik héten a látogatottság ismét megugrott, 101 826 nézője volt a filmnek, de ez akkor már csak a toplista második helyére volt elegendő. Ez volt egyébként az első olyan Belmondo-film, amelynek látogatottsága Párizsban és külvárosaiban meghaladta az egymillió főt. A külföldi fogadtatásra sem lehetett panasz: Németországban hárommillióan nézték meg a Zsaru vagy csirkefogó?-t, míg Spanyolországban – ahol Belmondo különösen népszerű volt – nyolcmillió néző volt kíváncsi rá. A győztes csapaton természetesen senki nem akart változtatni, ezért Belmondo, Lautner és Audiard a következő évben a Szabadlábon Velencében című filmmel jelentkezett, amely egy későbbi blogbejegyzés témája lesz majd. 

A Zsaru vagy csirkefogó? magyarországi bemutatásáról már 1979-ben tárgyalások folytak a milánói filmvásáron. A francia forgalmazó, a Gaumont International huszonötezer frankot kért a Hungarofilm képviselőjétől, és nem volt hajlandó engedni az árból. Arra hivatkozott, hogy egyik legsikeresebb produkciójáról van szó, míg a magyar fél azzal az érvvel próbált árengedményt elérni, hogy hazánkban az utóbbi években a francia filmeknek nem volt igazán nagy sikerük, ezért csak tizennyolc ezer frankot ajánlott. Az alkudozás néhány hét múlva Párizsban folytatódott. Újabb filmek megvásárlása is szóba került, és a magyar fél immár húszezer frankot kínált a Belmondo-filmért. A Gaumont nem változtatott az álláspontján, nem engedett az eredeti árból, és a magyar partner megismételt érveit azzal hárította el, hogy nem kötelező francia filmeket vásárolni, vagy pedig az olcsóbb árfekvésű produkciók közül kell válogatni. Mindkét fél keménykedett egy kicsit, mindkét oldalról közvetítők is bekapcsolódtak a tárgyalásokba. Végül létrejött a megállapodás, és a Zsaru vagy csirkefogó?-t 1981. augusztus 27-én a magyar mozik is bemutatták: 2663 előadáson összesen 779 581 néző látta. Hogy mennyire az utolsó pillanatban sikerülhetett megegyezésre jutni, annak egyik bizonyítéka, hogy a havonta megjelenő filmmagazin, a Filmszem 1981. augusztusi száma a jelzett időpontra a következő Belmondo-opusz, a Szabadlábon Velencében premierjét hirdette, amit a Zsaru vagy csirkefogó? soron kívüli bemutatása miatt november 19-ére időzítettek át. 

Így látták ők 

„A francia újságok állandó támadási területe a párizsi rendőrség egyik különítménye, a brigade antigang. Mindenre elszánt tagjai maguk sem riadnak vissza a gengsztermódszerektől, olykor a nyílt utcán keverednek lövöldözésbe ellenfeleikkel, s az eltévedt golyó ilyenkor nem kérdezi, kit talál. (Egy ilyen antigengszterrel ismerkedhettünk meg a Félelem a város felett című filmben.) Ezúttal ismét Jean-Paul Belmondo indul bevetésre: Marseille-be érkezik, hogy leszámoljon a magas kapcsolatokkal rendelkező maffiabandákkal. Őt nem kötik olyan megfontolások, mint a helyi felügyelőt (Michel Galabru), ha kell bombamerényletet követ el, felgyújtja a gengszterek kocsiját, mulatóját, habozás nélkül agyonlövi az egyik banda tagját, egy korrupt helyi detektívet, hogy aztán a másik maffiózóra kenhesse a gyilkosságot. Kellemes szórakoztató, humorban sem szűkölködő ez a francia film. Belmondo ismét a régi: bájos, férfias, szeretetre méltó. Muszáj drukkolni neki, még ha tudjuk is, a szuperfelügyelő módszerei nem a legtisztábbak, s csak egy jogot ismer: az öklökét.” 

(j. gy.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Magyar Nemzet, 1981. augusztus 27., 4. o. – A kritikus két dologban téved: Borowitz felügyelő nem Marseille-be, hanem Nizzába érkezik, a korrupt helyi detektívet, Rey nyomozót pedig nem golyó által küldi a másvilágra.) 

„Persze minden akciót, még a véres jeleneteket is játékossággal, bő humorral fűszerezi. Ez Belmondo titka. Személyisége legendává vált, s csak egyetlenegy műfaj érdekli: a vígjáték. A sok-sok fordulat, a kaland, hogy a néző figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon. No, és persze mindez pazar, nagystílű környezetben. A Zsaru vagy csirkefogó? című film sem fukarkodik a bevált fordulatokkal. Staniszlawot most is (mint az egykori Arséne Lupint) befogadják, imádják, dédelgetik a nők, cinkosaivá, segítőtársaivá lesznek. Itt történetesen a gazdag és csinos írónő, Charlotte veszi pártfogásba, aki természetesen nem lakhat másutt, mint Nizzában, egy tengerparti luxuspalotában. Olykor Belmondo szemére vetik: nem elég »bensőséges«, miért csak kalandfilmeket vállal, s jó lenne, ha politikailag elkötelezett filmet is csinálna stb. De ő valószínűleg csak legyint. Nyilván úgy véli, hogy amíg képes szemet kápráztató ügyességgel és hidegvérrel hegycsúcsok felett, kötélhágcsón lebegni, addig minket, nézőket sem foszthat meg az efféle élményektől.” 

(L. Gy.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Magyar Ifjúság, 1981. augusztus 28., 5. o. – A kritikus két dologban téved: Belmondo filmbeli keresztneve nem Staniszlav, hanem Stanislas, Charlotte pedig a lányának a neve, és nem a csinos írónőé, akit Edmonde-nak hívnak.) 

„A 20-as vagy 30-as évek autósdivatja szerint öltözve és egy iszonyatos méretű forgótáras pisztollyal felszerelve csak be kell ülnie egy ódivatú sportkocsiba, Párizsból (ha nem tévedünk) Nizzába hajtania, és ott mindenféle izgalmas kalandba (beleértve a gálánsakat is) keveredve azt kell tennie, amit semmilyen forgatókönyv nem tud előírni, amire senki rendező, tehát maga Georges Lautner sem tud utasítani, vagyis Jean-Paul Belmondónak lennie, aki öltönyöket (és barátnőket) váltogatva, roppant balegyeneseket osztogatva, a pácból mindig kimászva, a kellő pillanatban a ravaszt meghúzva, kedvesen pimaszkodva, dögletes bon-mot-kat ontva és fapofával mosolyogva képes a közönség kegyeibe férkőzni, és két teljes órán át ottmaradni. És mivel így áll a dolog, határozottan állítjuk, hogy az alaphelyzet meglehetős valószerűtlensége ellenére (vagy éppen azért) jól szórakozunk, és eszünk ágában sincs azon törni a fejünket, mi a helyes válasz a címbeli kérdésre, amelyet feltehetően a film készítői (vagy magyarországi forgalmazói) sem gondoltak komolyan.”

(O. I.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Film, Színház, Muzsika, 1981. augusztus 29., 5. o.) 

„Jean-Paul Belmondónak teljesen mindegy, mindkettőt nagyszerűen játssza el. A párizsi főfelügyelőt is, aki a gyönyörű Riviérán, igaz, télidőben, két befolyásos gengszterbanda felszámolásán fáradozik, és ellenfeleinek módszereihez folyamodván, csirkefogóként csal, lop, hazudik, zsarol. Teszi mindezt olyan charme-os bájjal, szellemes könnyedséggel, ahogyan ezt tőle megszoktuk. Először összeugrasztja a két lebuktathatatlannak vélt bandavezért, módszeresen morzsolja fel idegeiket, és közben mindig jut ideje arra, hogy vacsorára invitálja a szép lányokat, elcsavarja az elegáns villa elegáns tulajdonosnőjének fejét. Muskátlit tűz a szmokingjának gomblyukába, és felrobbantgatja a játékkaszinót. Rendezőjének, Georges Lautnernak egyébként nincs különösebben jó véleménye a francia rendőrségről, a riviérai kapitányság nyomozóiról, akik fizetéskiegészítésüket a bandavezérektől kapják. Csak Belmondóban bízik, és nem csalatkozik. Szerencsére mi sem.” 

(Sz. G.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Tükör, 1981. augusztus 30., 3. o.) 

Zsaru vagy csirkefogó? (Flic ou voyou, 1979) – francia bűnügyi vígjáték. Michel Grisolia L'Inspecteur de la mer című regényéből a forgatókönyvet írta: Jean Herman és Michel Audiard. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Alain Gaudry. Jelmez: Paulette Breil, Marie-Françoise Perochon és Andrèe Ramos. Vágó: Michelle David. Rendező: Georges Lautner. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Antonio Cerutti / Stanislas Borowitz), Georges Géret (Theodore Musard), Michel Galabru (Grimaud felügyelő), Marie Laforêt (Edmonde Puget-Rostand), Julie Jézéquel (Charlotte), Jean-François Balmer (Massard nyomozó), Claude Brosset (Achille Volfoni), Michel Beaune (Marcel Langlois), Tony Kendall (Rey), Catherine Lachens (Simone Langlois), Juliette Mills (Madame Bertrand), Venantino Venantini (Mario), Charles Gérard (Cazauban), Michel Peyrelon (Camille). Magyarországi bemutató: 1981. augusztus 27. 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Félelem a város felett

Magas szőke férfi felemás cipőben

Sokkos kezelés

Marc Porel: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!

Luc Merenda: A modellből lett akciósztár

Lady Chatterley szeretője

Különleges történetek

12 + 1

A Sakál napja

HÚSZÉVESNEK LENNI

„Húszéves voltam. 

Ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor. 

A szerelem, az eszmék, a család felbomlása, 

a felnőttek világába illeszkedés, mindez rád szakad. 

Nincs helyed a földön.”

(Paul Nizan: Aden Arabie)

Tudomásom szerint a hazai filmszínházak nem mutatták be az olasz Fernando Di Leo (1932–2003) egyetlen mozifilmjét sem. Ez persze tökéletesen érthető, ugyanis ezek a művek a hatvanas-hetvenes években jócskán próbára tették az olasz cenzorok és a nézők tűrőképességét is az erőszak és szexualitás meglehetősen érzékletes megjelenítése miatt. Egyik leghíresebb alkotása, az 1978-ban bemutatott Húszévesnek lenni különösen felkavarta a kedélyeket, hiszen a két fiatal hősnő szexuális színezetű kalandozásai a filmtörténet egyik legmegdöbbentőbb nemierőszak-jelenetébe torkolltak. Ennek forgatásán a két főszereplő – Gloria Guida és Lilli Carati – állítólag többször is rosszul lett, noha például Gloria a La Minorenne (1976) című korábbi filmjében már játszott egy olyan lányt, aki nemi erőszak áldozatául esik. A művésznő egyébként Di Leo alkotásában nemcsak színésznőként vett részt, hanem ő énekli a zenei vezérfonalnak tekinthető címadó dalt is. A brutális finálé miatt a filmet levették a műsorról, és a rendezőnek újra kellett vágnia az egészet: több jelenetet ki kellett hagynia, a megmaradt jelenetek sorrendje is változott, s a hivatalos verzió happy enddel ér véget. A Húszévesnek lenni eredeti rendezői változata 2004-ben jelent meg DVD-n. Az új évezredben kultuszfilmnek számít, akárcsak a direktor jó néhány más alkotása, melyekből maga Quentin Tarantino is szívesen kölcsönöz ötleteket. 

A történet 

Fiatalok ébredeznek a tengerparton, feltehetően egy átmulatott éjszaka után. Egy meztelen pár és két lány indulás előtt megfürdik a tengerben. A lányok összeismerkednek: a szőkét Liának, a barnát Tinának hívják, mindketten húszévesek. Nincsen semmi különösebb tervük, hogy mit csináljanak, így egymáshoz csapódnak, s hamarosan a sztráda szélén állva látjuk stoppolni őket. Nincsen túl sok szerencséjük, pedig Tina még a bájait is bedobja, hogy ingyen fuvarhoz jussanak. Végül egy nyitott tetejű sportkocsi megáll nekik. Két nő ül az autóban. A sofőr lényegében lekurvázza a két lányt, és csodálkozik azon, hogy még egy pasi sem csípte fel őket. Lia nem háborodik fel, kedvesen azt mondja, hogy ők csupán egyszerű fiatal lányok, akiknek nincs pénzük buszra. A nő pénzt ad neki, de azt javasolja, hogy tűnjenek el az út mellől, mielőtt pórul járnak. Tina ezalatt a kocsi másik utasával, egy hozzá hasonló korú fiatal lánnyal incselkedik: úgy tűnik, megtetszett neki. A sofőr is észreveszi a játszadozást, és erélyesen rászól Tinára. Ekkor már egyértelmű a néző számára, hogy az autó utasai leszbikusok. A lány viszont alaposan kiosztja őt, és rákérdez, hogy miközben az erkölcsről prédikál nekik, valójában nem az volt-e a célja, hogy felszedje őket. Lia visszadobja a kapott pénzt a kocsiba, és az „erényes” nő elhajt. Egy kisteherautó veszi fel a stopposokat, és a lányok eljutnak Rómába. 

Tina azt javasolja, hogy egyenek valamit, és nem csinál gondot abból, hogy nincs pénzük. Bemennek egy közértbe, ahol egy bevásárlókosárba dobálják mindazt, amit megkívánnak, majd az üzlet egyik félreeső sarkában falatozni kezdenek. Tina azt mondja, a biztonsági őröktől nem kell tartaniuk, az ilyen helyeken lomha öreg fickókat alkalmaznak. Itt is így van, mégis lebuknak, de a maguk pimasz módján kereket tudnak oldani a lopott kajával együtt. A sikeren felbuzdulva egyre szemtelenebbek lesznek. Egy kávézóban meghívatják magukat a fiatal felszolgálóval, aki cserébe azt kéri, délután négykor, a műszak végén találkozzanak, ám a lányok csak nevetnek, hogy addig ők nem fognak várakozni. Egy trafikban Tina egy doboz Marlborót kér, cserébe orális szexet ajánl a középkorú eladónak. A férfi először azt hiszi, nem jól hall, aztán zavartan mentegetőzik, és inkább ingyen odaadja a cigarettát. A lányok a Nazariata kommunát szeretnék megtalálni, amit korábban Lia egyik ismerőse ajánlott. Egy idősebb nőtől kérnek útbaigazítást. Az asszony először nem érti, mit keresnek, aztán hirtelen megvilágosodik: „Tudom már! Az a hely, ami tele van buzikkal, kurvákkal és drogosokkal?” 

A kapuban egy kissé lököttnek látszó fickóval találkoznak, aki épp arra készül, hogy végleg távozzon a kommunából. A lányoknak ez sem szegi a kedvét. A kapuban, a szemeteszsákokra dőlve egy jóképű fiatal srác fekszik, aki megtetszik Tinának. Ricónak hívják a fiút, a neve rá van írva a pólójára. A lány megcsókolja, de a fiú nem ébred fel, valószínűleg kiütötte magát. A kommunában találkoznak Nazariatával, aki régi ismerősként üdvözli Liát, és csókkal köszönti Tinát is, akinek viszont nincs ínyére az effajta bizalmaskodás, hiszen még sosem találkoztak. Nazariata igazából arra sem emlékszik, hogy Liával találkozott volna. A lány azt mondja, szeretnének egy ideig a kommunában maradni, és Silvia néven mutatja be Tinát. Nazariata beleegyezik, hogy maradjanak, ugyanakkor figyelmezteti őket, hogy ezért fizetniük kell. Tina felháborodik, hogy ez egy kommuna, nem pedig egy hotel, szóval mi az, hogy fizetni kell. Nazariata közli vele, hogy a kommuna már a múlté, itt minden pénzbe kerül, elvégre gázt, áramot, vizet stb. használnak, és a szolgáltatók őt is folyton nyaggatják a befizetések miatt. Lia bevallja, hogy nekik nincs pénzük, mire Nazariata célozgatni kezd arra, hogy másféle módon is fizethetnek. A csípős nyelvű Tina nem késlekedik a frappáns visszavágással, a kommuna vezetője azonban máris sorolja a lehetséges alternatívákat: főzés, takarítás. Később persze kiderül, hogy mint egy igazi kommunában, a lányoknak itt is rendelkezésre kell állniuk, ha valaki megkívánja őket. Lia látszólag beleegyezik ebbe, mert egyelőre az a fontos, hogy itt maradhassanak, és igazából néha ők is szívesen elhancúroznának valakivel, bár nem mindegy, hogy kivel… 

A rendező 

Fernando Di Leo olasz rendező, író és forgatókönyvíró 1932. január 11-én született San Ferdinando di Pugliában. Jogi diplomája megszerzése után a Centro Sperimentale di Cinematografia intézményében filmkészítést tanult. 1964-ben debütált a filmvilágban: a Gli eroi di ieri... oggi... domani című vígjáték egyik epizódját (Un posto in paradiso) rendezte, és ő írta a történetet is. Az első néhány évben főleg spagettiwesternek társszerzőjeként ténykedett, bár nevét olykor fel sem tüntették a stáblistán, ahogyan az például Sergio Leone két híres westernje – Egy maréknyi dollárért (1964), Pár dollárral többért (1965) – esetében történt. Dolgozott Duccio Tessarival (Pisztolyt Ringónak, 1965; Ringo visszatér, 1965; Kiss Kiss... Bang Bang, 1966), Franco Giraldival (7 pistole per i MacGregor, 1966; Sugar Colt, 1966), Sergio Corbuccival (Django, 1966; Navajo Joe, 1966), Romolo Guerrierivel (Johnny Yuma, 1966), Lucio Fulcival (Le colt cantarono la morte e fu... tempo di massacro, 1967), Florestano Vancinivel (I lunghi giorni della vendetta – Faccia d'angelo, 1967), Mino Guerrinivel (Omicidio per appuntamento, 1967), Giorgio Capitanival (Ognuno per sé, 1968) és a másodvonal egyéb ügyes mesterembereivel. 

Rendezői karrierje beindulását követően többnyire saját maga valósította meg a forgatókönyveit, ámbár néha előfordult, hogy ilyen-olyan okokból némelyiket átengedte valamelyik kollégájának. Az Élj férfiként, halj meg zsaruként (1976) Ruggero Deodato, a Liberi armati pericolosi (1976) pedig a régi cimbora, Romolo Guerrieri rendezésében került a filmvászonra. Az Élj férfiként, halj meg zsaruként a hetvenes években oly divatos olasz műfaj, az ún. poliziottesco (kb. zsarufilm) egyik legjobb darabja, amely erőszakos jelenetei révén híresült el. Az opusz egynémely ötletét még Quentin Tarantino is kölcsönvette, aki egyébként is sokat merített az olasz B-filmesek életművéből. Deodato több helyen „finomított” Di Leo eredeti elképzelésein, melyek egyike például az volt, hogy a két erőszakos zsarut (Marc Porel és Ray Lovelock) homoszexuális kapcsolat is egymáshoz fűzte. Ezt a motívumot azonban a nézők – és a cenzorok! – tűrőképessége miatt inkább mellőzték, s a figurákból afféle vagány playboyok lettek. A Liberi armati pericolosi jómódú családokból származó fiatal bűnözői tulajdonképpen unalomból bonyolódnak egyre véresebb bűnügyekbe. Di Leót egész karrierje során foglalkoztatta a fiatalok helyzete, a szexualitáshoz és az erőszakhoz való viszonyuk, és ezzel összefüggésben a nemzedékek közötti ellentétek, ám a legtöbb kritikus úgy vélte, Guerrieri rendezésében ezek a fontos társadalmi problémák háttérbe szorultak a külsődleges izgalmak javára.

Di Leo első önálló rendezése, a Rose rosse per il führer (Vörös rózsák a Führernek) 1968-ban került az olasz mozikba, ahonnan rövid időn belül épp a mintájául szolgáló amerikai szuperprodukció, A piszkos tizenkettő (1967) szorította ki. Mint a Di Leo-opusz címéből is sejthető, a cselekmény a második világháború idején játszódik, mégpedig Belgiumban: egy amerikai őrnagy – néhány helyi partizán segítségével – megpróbál visszaszerezni egy fontos dokumentumot a náciktól. A csapatba azonban egy áruló is befészkelte magát… A fontosabb szerepeket James Daly, Pier Angeli, Nino Castelnuovo, Peter van Eyck, Gianni Garko és Michael Wilding játszotta. Di Leo 1969-es alkotása, a Brucia ragazzo, brucia a női szexualitást állította középpontba, amivel az esztendő egyik olasz közbotrányát okozta. Clara, a főhősnő (Françoise Prévost) egy üzletember szexuálisan frusztrált felesége. Az asszony egy családi vakáció alkalmával felfedezi, hogy a szex sokkal szenvedélyesebb és csodálatosabb tud lenni, mint amit addig a férje karjaiban átélt, ám a tiltott gyümölccsel együtt jár a veszély is… A pszichológiai dráma az álszent felháborodás ellenére – vagy épp azért? – szép sikert aratott, és sínre tette Di Leo rendezői karrierjét. 

Következő alkotása, az Amarsi male (1969) szintén a szexet és a lélektant párosította: az érzéki szépségű Anna (Susan Scott) viszonyt folytat a főnökével, ámde beleszeret munkaadója lányának baloldali érzelmű barátjába, Carlóba (Gianni Macchia). A szenvedélyes viszony súlyos következményekkel jár: Annát kipenderítik az állásából, megindul a züllés útján, Carlo pedig visszatér a korábban faképnél hagyott, számára mégis a jólét kényelmét jelentő barátnőjéhez. 1969-ben egy harmadik (!) Di Leo-filmet is bemutattak az olasz mozik: még el sem ültek a Brucia ragazzo, brucia által keltett hullámok, s máris megérkezett az újabb botrányfilm, az I ragazzi del massacro. Giorgio Scerbanenco azonos című regényének adaptációjáról van szó, mellesleg Di Leo később is ihletet merített a szerző írásaiból. A történet elején egy fiatalkorúakból álló banda látszólag ok nélkül brutálisan meggyilkol egy tanárnőt. Bár a tettesek rendőrkézre kerülnek, a nyomozást vezető rendőrtiszt szeretné felderíteni a kegyetlen bűncselekmény valós indítékait is… A szakma és a közönség véleménye megegyezik arra vonatkozóan, hogy az I ragazzi del massacro a hatvanas évek egyik legfontosabb olasz filmje, a direktor legjobb alkotása. 

1971-ben készült el Di Leo egyetlen horrorfilmje, a La bestia uccide a sangue freddo. A cselekmény egy mentálisan sérült gazdag nőket kezelő klinikán játszódik, ahol egy álarcos gyilkos szedi áldozatait. Főszereplők: Klaus Kinski, Margaret Lee és Rosalba Neri. Egyesek a francia Alain Jessua két évvel későbbi, társadalomkritikai színezetű bűnügyi filmje, a Sokkos kezelés (1973) előfutárának tartják Di Leo opuszát, részben a szituáció (gazdag páciensek számára létrehozott luxusklinika), részben a meztelenség miatt. Mindössze két év leforgása alatt született meg Di Leo munkásságának egyik ékköve, az ún. „miliő-trilógia”, melynek első része a Milano calibro 9 (1972), folytatása az Embervadászat (1972), zárótétele pedig A főnök (1973). Wostry Ferenc így írt róluk az olasz zsarufilmekről szóló érdekes írásában (in: Filmvilág 2009/4): „…sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. […] Di Leo tudja, mi kell a népnek – bár a poliziottesco egyik realistájaként tartjuk számon, az exploitationista hozzáállás, mint követendő rendezői koncepció, ott van minden munkájában.” (Itt jegyezzük meg, hogy ezt a három filmet a magyar filmbarátok gyakran és tévesen „milánói trilógia”-ként szokták emlegetni, holott A főnök nem Milánóban, hanem Palermóban játszódik. Viszont a helyszín, vagyis a miliő mindhárom filmben igen hangsúlyos.) 

A Le seduzione (1973) alkalmi visszatérést jelentett az erotikus dráma műfajához: a középkorú Giuseppe (Maurice Ronet) hazatér Cataniába, és felújítja a viszonyát régi szeretőjével, a még mindig dekoratív Caterinával (Lisa Gastoni). Az asszony tizenöt éves lánya azonban kiveti hálóját a férfira, ami nem kerüli el Caterina figyelmét. 1974 és 1976 között Di Leo három figyelemre méltó filmet forgatott a markáns arcú Luc Merenda főszereplésével, aki ugyan francia nemzetiségű, de olasz filmjeivel futott be igazán. Az Il poliziotto è marcio (1974) korrupt rendőrökről szól, ámbár a főszereplő Domenico megpróbál visszatalálni a helyes útra. Jelen sorok írójának egyik nagy kedvence Di Leótól az Őrült város (1975), amelyben Merenda a kisfiát elrabló és meggyilkoló bűnözők nyomába ered, és könyörtelen bosszút áll rajtuk. A népszerű amerikai film, A nagy balhé ihletésére született a Trükkös Nick (1976), amely szintén egy bosszú históriája: a címszereplő szerencsejátékos meg akarja torolni barátja halálát, ezért ravasz csapdát állít annak az amerikai üzletembernek, akit felelősnek tart ezért. A Töltött fegyverek (1975) eredetileg egy biszexuális akcióhősnőről szólt volna, a rendező azonban attól tartott, hogy ezt a motívumot sem a cenzorok, sem a nézők nem fogadnák el, emiatt mellőzte a biszexualitást, és vígjátéki elemekkel hígította fel az akciójeleneteket. A végeredmény egy felemás mű lett, amely Ursula Andress és Marc Porel kettőse miatt mégis méltó a figyelemre. Tarantino is állítólag ebből a filmből kölcsönözte a Jackie Brown (1997) ötletét. 

Az I padroni della città (1976) – amelyet amerikai forgalmazási címe, a Mr. Scarface miatt a magyar filmbarátok Mr. Sebhelyesarcú címmel ismernek – főszereplője, Ric (Al Cliver) apja halála miatt akar leszámolni a rettegett maffiavezérrel, Manzanival (Jack Palance). Szövetségese is akad a küzdelemben, Manzani viszont nem könnyű ellenfél. Egyes filmtörténészek szerint a Diamanti sporchi di sangue (1977) a Milano calibro 9 egyfajta remake-jének tekinthető. Bár a helyszín ezúttal Róma, a két film között mégis nagyon sok a hasonlóság, sőt anno a Milano calibro 9 munkacíme Diamanti sporchi di sangue volt. A jelen írás témájául szolgáló Húszévesnek lenni után következett a Téboly (1980), amelyet a direktor egyáltalán nem kedvelt. Szerinte mindössze egy bérmunkáról volt szó, amely igazából nem is érdekelte. Alacsony költségvetésből forgattak, tizenkét nap alatt el is készültek a felvételekkel. A rajongók elsősorban a főszerepet alakító amerikai vendégszínész, Joe Dallesandro szuggesztív jelenléte miatt kedvelik ezt a filmet. 1981-ben Di Leo egy hatrészes bűnügyi tévésorozatot rendezett a RAI számára, de a L'assassino ha le ore contate végül nem került adásba. Di Leo két, nem különösebben jelentős kommandósfilmmel búcsúzott a szakmától: mindkettőben Henry Silva, a „miliő-trilógia” utolsó két részének főszereplője alakítja a vezető szerepet. A Razza violenta (1984) cselekménye szerint egy volt CIA-ügynök azért utazik bevetésre Thaiföldre, hogy ott KGB-ügynököket leplezzen le. A Killer contro killersben (1985) a főnök azért szervez egy kommandót, hogy megszerezzen egy szigorúan őrzött kémiai vegyületet, de azt persze nem köti az emberei orrára, hogy a sikeres akció után mindenkitől végleg meg akar szabadulni. Di Leo állítólag szegényen és többé-kevésbé elfeledve hunyt el Rómában 2003. december 2-án. 

A direktor nem olasz rajongói közül nem mindenki tudja, hogy Di Leo regényeket is írt: rendezői ténykedésével összhangban különféle bűnügyi történeteket és erotikus históriákat. A Da lunedì a lunedì alapján született meg például a Milano calibro 9 című filmje. A Töltött fegyverek című saját filmje és a Deodato rendezésében megvalósult szüzséje, az Élj férfiként, halj meg zsaruként sztoriját egyetlen regényben egyesítette, amely Beati gli ultimi... se i primi crepano címmel jelent meg. Érdemes néhány mondatot szólni a Mester két meghiúsult filmtervéről is. Illetve egész pontosan az Il pederasta egyik jelenetét már leforgatták 1972-ben, amikor a női főszereplő, Margaret Lee betegsége miatt a munkát leállították. A producerek a kényszerszünet alatt meggondolták magukat, és a forgatás nem folytatódott. Ebben valószínűleg a választott téma, a férfi homoszexualitás is szerepet játszott. Lee partnere Barbara Bouchet és Gianni Macchia volt. Az Oidipusz király modernizált, egy koncentrációs táborban játszódó adaptációja lett volna az Il dio Kurt című film. A konkrét kiindulási alap viszont nem a Szophoklész-dráma volt, hanem Alberto Moravia egyik regénye, melyből Franco Arcalli írt forgatókönyvet. A két főszerepet Henry Fonda és Charlotte Rampling játszotta volna, ám a producerek nem láttak fantáziát az ötletben. A hatvanas évek második felében egyébként két feldolgozás is készült az Oidipusz királyból (az egyiket Pasolini rendezte 1967-ben), és más rendezők is próbálkoztak antik tragédiák modernizálásával: Luchino Visconti A Göncöl nyájas csillagai (1964) című filmjének Élektra, Liliana Cavani Kannibálok (1969) című drámájának pedig Antigoné mítosza szolgált alapjául. A hetvenes évek közepén divatosak voltak az ún. nazisploitation-filmek, de ezeknek meglehetősen rossz hírük volt, mivel többségük csak az erőszak és a szex kombinációjára fókuszált. Meglehet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Il dio Kurt meghiúsult. 

A három főszereplő 

A Liát alakító Gloria Guida 1955. november 19-én született az olaszországi Meranóban. A család hamarosan egy Bologna megyei kisvárosba, Casalecchio di Renóba költözött. Az édesapa egy táncklubot üzemeltetett az adriai Riviérán, és Gloria itt lépett fel először mint énekesnő. Már 1970-ben kislemeze jelent meg L'Amore Insieme címmel. 1972-ben Claudio Daiano és Guido Maria Ferilli L'uomo alla donna non può dire no című szerzeményével részt vett az Un disco per l'estate nevű könnyűzenei versenyen, de nem került be a döntőbe. Ennek ellenére ez a dal is megjelent kislemezen. 1973-ban lemezcége, a CBS benevezte a Sanremói Dalfesztiválra, a szervezők azonban nem fogadták el a versenydalát. Gloria feltűnő szépségének köszönhetően modellszerződést kapott, és tizennyolcadik életévének betöltését követően üstökösszerű karriert futott be mint fotómodell. 1974-ben megválasztották Olaszország tinédzser szépségkirálynőjévé. Az első modellsikerek után nem sokkal filmszínésznői pályafutása is elkezdődött, így hosszabb időre felhagyott az énekléssel. A szabályt erősítő kivételként néhány saját filmjében azért elénekelt egy-egy dalt, így például a Húszévesnek lenni címadó szerzeményét is. 1974-ben mutatták be első filmjét La ragazzina címmel. Külső adottságainak – és színészi képzetlenségének – köszönhetően be kellett érnie a szexszimbólum szerepkörével: hol vígjátékokban, hol drámai alkotásokban csavarta el környezete fiatal és kevésbé fiatal férfijainak fejét. 

Az igazi áttörést a filmvilágban a La liceale (1975) című erotikus vígjáték hozta meg számára. Ez akkora sikert aratott, hogy három év múlva folytatást is forgattak hozzá, melyben a nézők ismét megcsodálhatták Gloria tökéletes idomait. A művésznőt mi, magyarok először a Forróvérű kísértet (1981) című komédiában láthattuk Johnny Dorelli partnereként. Ők viszont már 1979-ben is dolgoztak együtt, mégpedig a L’infermiera di notte című szexvígjátékban. Egymásba szerettek, újabb közös szereplések következtek, 1991-ben pedig összeházasodtak. Egy lányuk született, Guendalina. Dorelli ösztönzésére Guida kihátrált a filmvilágból, és hosszú évekig a családjának szentelte magát. Ebben szempont lehetett az is, hogy a nyolcvanas években kimentek a divatból a pikáns olasz vígjátékok, melyek népszerűvé tették őt. 2009-ben jelentette be a visszatérését, de csak egy tévésorozat két epizódjában, illetve különböző showműsorokban szerepelt. A nosztalgiázni vágyó nézők mindenesetre nagy szeretettel fogadták, és örömmel konstatálták, hogy túl az ötvenen is remekül néz ki. Színészi karrierjében látványos fordulat valószínűleg már nem várható, a hetvenes években forgatott filmjeinek köszönhetően azonban immár kultszínésznőként jegyzik, akinek viszonylag szűk, ámde lelkes rajongótábora van. 

A Tinát megszemélyesítő Lilli Carati 1956. szeptember 23-án született a lombardiai Varesében. Szülei kereskedők voltak. Gloriához hasonlóan ő is fotómodellként tört be a show-business világába. Míg kolléganője 1974-ben Miss Tini Italia lett, addig Lilli ugyanabban az évben második helyezést ért el a Miss Italia szépségversenyen. A zsűri egyik tagja Claudia Cardinale akkori férje, Franco Cristaldi producer volt, aki felfigyelt a fotogén szépségre, és filmszerződést ajánlott neki. A magyar Wikipédia szerint a művésznő több filmjének forgatókönyvét maga Cristaldi írta, az IMDb azonban – egy 1954-es filmet leszámítva – nem tud a producer ilyen irányú tevékenységéről. A hetvenes évek az olasz erotikus vígjátékok fénykorát jelentette, ámbár ezek közül csak nagyon kevés mű állta ki az idő próbáját. Teljesen érthető, hogy a csinos és szexis Lilli is ebben a műfajban kapott bizonyítási lehetőséget. Első filmje, a La professoressa di scienze naturali 1976-ban került az olasz mozikba. Ebben egy kikapós tanárnőt alakított, aki egyszerre folytat viszonyt egyik tanítványával és egy idős hódolójával. Természetesen az utóbbihoz megy feleségül, de azért fiatal szeretőjével sem szakít. 

Bár Lilli karrierje elsősorban szépségére (és szemrevaló bájai gyakori megmutatására) épült, időnként lehetőséget kapott színésznői képességei megcsillogtatására is, például Tomás Milián partnereként a Squadra antifurto (1977) című krimiben, illetve a Le evase – Storie di sesso e di violenze (1978) című alkotásban, amelyben Pasolini felfedezettjével, Ines Pellegrinivel szerepelt. Egyes vélemények szerint Di Leo filmjében is figyelemreméltóbb színészi teljesítményt nyújtott, mint Gloria. A Meztelen vakáció (1979) című erotikus vígjátékról már csak azért is emlékezzünk meg, mert a vakációzó lenge hölgyek egyike a magyar Staller Ilona (alias Cicciolina) volt, aki inkább pornófilmekben bizonyította tehetségét, softcore produkciókban ritkábban láthatták a nézők. Adriano Celentano és Enrico Montesano neve fémjelzi a Táncoslábú tiszteletes (1980, Pasquale Festa Campanile) című komédiát, amely Lilli második filmje volt, amely a magyar mozikba is eljutott a Világvége közös ágyunkban (1978) után. Egyik kolléganője, Jenny Tamburi közvetítésével ismerkedett meg Joe D’Amatóval, aki meglepően kevés pénzből forgatott erotikus és pornográf filmek termékeny alkotójaként vált híressé, sőt hírhedtté, ennek ellenére a műfaj igényesnek mondható alkotói között jegyezték. Négy közös filmjük készült, s különösen az első kettő, Az alkóv (1984) és A kéj (1985) keltett nagy figyelmet az erotika kedvelői körében. 

A művésznő az évek múlásával sajnos rászokott a kábítószerre, jövedelmét sem tudta okosan beosztani, ezért a nyolcvanas évek közepén egyre súlyosbodó anyagi nehézségekkel küzdött. Ezeken úgy próbált úrrá lenni, hogy átnyergelt a kemény pornóra. Nem ő volt az egyetlen ismertebb színésznő, aki ilyesfajta pályamódosításra adta a fejét (és egyéb testrészeit): az osztrák Karin Schubert is ekkoriban kezdte meg működését a pornó világában, s az énekesnőként sem teljesen ismeretlen olasz Gloria Piedimonte – akinek két legismertebb slágerét a Neoton Família énekelte magyar nyelven – is kénytelen volt egy időre eljegyezni magát ezzel a műfajjal. Lilli 1987 és 1989 között forgatta pornófilmjeit, az anális jelenetek számítottak legfőbb specialitásának. Piedimontéhoz hasonlóan a pornózás után hosszú időre eltűnt a reflektorfényből, és csak az új évezredben hallatott magáról ismét. 2008-ban többször is látható volt a RAI műsoraiban, 2011-ben pedig Luigi Pastore felkérte a La fiaba di Dorian című horrorfilmjének női főszerepére. A következő évben kezdődött a forgatás, amely különböző okokból elhúzódott. Caratinál időközben agytumort diagnosztizáltak, és emiatt kénytelen volt kiválni a stábból. A művésznő 2014. október 20-án a Varese megyei Besanóban elhunyt. Mindössze ötvennyolc éves volt. Pastore átdolgozta a filmet, hogy fel tudja használni Lilli leforgatott jeleneteit. Az opuszt 2015-ben mutatták be Violent Shit: The Movie címmel. 

Ray Lovelock 1950. június 19-én született Rómában. Teljes neve: Raymond Lovelock. Olasz édesanyja akkor találkozott angol édesapjával, amikor a szövetségesek a második világháború folyamán megszállták Olaszországot. A párnak négy fia született, Ray volt a harmadik. A fiatalember már főiskolás korában kapcsolatba került a filmvilággal: statisztaszerepeket vállalt (például John Schlesinger 1965-ös klasszikusában, a Darlingban) és tévéreklámokban dolgozott. Összebarátkozott az Olaszországban élő kubai emigráns színésszel, Tomás Miliánnal: közös rockegyüttesük is volt, amellyel a római Piper klubban léptek fel. Itt egy színészügynök figyelt fel Rayre, és szerződést ajánlott neki. A Se sei vivo spara (közismert angol címén: Django Kill, 1967, Giulio Questi) című spagettiwestern főszerepét cimborája, Tomás Milián alakította, akivel később is többször filmezett. A maga idejében különösen erőszakosnak minősített opusz azzal is kilóg a sorból, hogy a rossz oldalon egy homoszexuális cowboyokból álló banda áll, akiknek a Ray által játszott figura az egyik áldozatuk. Carlo Lizzani bűnügyi filmje, a Banditák Milánóban (1968) hozta meg az átütő sikert Lovelock számára: a megtörtént bűnügyek alapján készült alkotásban Basevi felügyelő (Tomás Milián) négy veszélyes bankrablót üldöz. A szereposztásból emeljük ki Gian Maria Volontè és a hölgyek – Margaret Lee, Carla Gravina és Agostina Belli – nevét is. A jóképű és nem is tehetségtelen Ray rövidesen olyan rendezők irányítása alatt dolgozhatott, mint Alberto Lattuada és Mario Monicelli. 1969-ben a Solo (Mr. Lonely) című kislemezével elkezdődött énekesi karrierje is, mégis inkább a filmezést részesítette előnyben. Olykor kombinálta is a kettőt, akárcsak Gloria Guida: előfordult, hogy egy vagy több dalt énekelt valamelyik filmjében, például Tonino Cervi Le regine (1970) című horrorjában. Ebben egy szabad szellemű hippit formált meg, aki három vonzó, de veszedelmes fiatal hölgy befolyása alá kerül. 

Umberto Lenzi eredetileg egy Szelíd motorosok-féle filmként képzelte el az Un posto ideale per uccidere (1971) című alkotását, Carlo Ponti producer viszont ragaszkodott ahhoz, hogy giallo készüljön. A két fiatal (Ornella Muti és Ray Lovelock) tehát nem kábítószerrel üzletel, ahogy az eredeti forgatókönyvben volt, hanem pornográfiával, és mindketten egy különös asszony (Irene Papas) eszközeivé válnak egy bűnügyben. Lenzi tökéletes kudarcnak tartotta ezt a filmjét. Ray Fegykát alakította a Hegedűs a háztetőn 1971-es, Norman Jewison által rendezett világsikerű filmváltozatában. Oliver Reeddel és Claudia Cardinaléval szerepelt az 1700-as években játszódó Fury (1973) című filmben, amely Lermontov egyik regénye alapján készült. Egyik figyelemre méltó alakítása Jorge Grau Az agrár zombik támadása (1974) című horrorjában látható, melyben a rendőrség két hippit hajszol, mert azzal gyanúsítják őket, hogy a Manson família véres bűntényeihez hasonló rituális gyilkosságokat követtek el. Ray zsarufilmjei (poliziottesco) közül egyértelműen Ruggero Deodato különösen erőszakos opusza, a fentebb már említett Élj férfiként, halj meg zsaruként (1976) a legjelentősebb. Személyes kedvenceim között említem a Macchie solari (1975) című horrort, melynek női főszereplője Mimsy Farmer, és George P. Cosmatos fordulatos katasztrófafilmjét, a sztárparádéval forgatott A Cassandra-átjárót (1976), amelyben Ray a pusztulásba száguldó vonat egyik utasát alakította. A L'avvocato della mala (1977, Alberto Marras) című bűnügyi drámában Lilli Carati volt az egyik partnere, akárcsak a Húszévesnek lenniben. Repertoárjából nem hiányoztak a vígjátékok sem, mint például a La vergine, il toro e il capricorno (1977) vagy a L'anello matrimoniale (1979). A nyolcvanas évektől kezdve elsősorban tévéfilmekben és -sorozatokban foglalkoztatták. 1968-ban ismerte meg feleségét, Gioiát, akivel 1970-ben házasodott össze. A következő évben megszületett a lányuk, Francesca. Ray Lovelock 2017. november 10-én rákban hunyt el az Umbria megyei Treviben. 

Meghiúsult remények 

Fernando Di Leo évekig készült erre a filmjére. Ez elsősorban azt jelentette, hogy feljegyzéseket készített azokról a témákról és társadalmi jelenségekről, amelyeket a tervezett film szempontjából különösen érdekesnek tartott: anekdotákat írt le, jelenetterveket készített, figyelemmel kísérte a feminizmus különböző formáinak megnyilvánulásait, a hippikultúra hanyatlását és ennek társadalmi vetületeit. Eredeti szándéka az volt, hogy bemutassa azokat a modern, szabad és független fiatal lányokat, akik a hatvanas évek végétől jelentek meg az olasz társadalomban. A két főszereplő tulajdonképpen egy egész nemzedéket képviselt, ezért Di Leo számára sokkal fontosabb volt Gloria Guida és Lilli Carati külső megjelenése, szexszimbólumként elért hírnevük, mint színészi képességeik, és haláláig meggyőződése volt, hogy jól választott, amikor őket szerződtette a filmhez, mert ezáltal az eredeti finálé még megdöbbentőbb, még ütősebb lett. A patriarchális társadalom ugyanis egész egyszerűen nem bírja kezelni azt a fajta szabadságot, amelyet ez a két lány képvisel, emiatt végzetük már-már törvényszerűnek mondható. Ebből a szempontból a Húszévesnek lenni érdekes párhuzamot mutat az egy évvel korábbi Nappalok és éjszakák (1977) című amerikai drámával, amely hasonló társadalmi alaphelyzetre épül. Nevezetesen arra, hogy miközben a társadalomban megteremtődtek az emancipáció feltételei, s a nőkben is feltámadt az igény szexualitásuk szabad kiélésére, a kötöttségek nélküli szexuális kapcsolatokra, addig a közerkölcsök, az egyes egyének világszemlélete és erkölcsi felfogása még nem idomult ehhez az új helyzethez, újfajta szabadsághoz, amelyet sokan inkább szabadosságnak, sőt erkölcstelenségnek tartottak. Az amerikai film hősnője, Theresa azonban tisztes polgári foglalkozást űz, míg az olasz film lányduója céltalanul kallódik a világban. 

A két lány története arra is lehetőséget adott Di Leónak, hogy elgondolkodtató körképet fessen az olasz társadalomról, ami főleg a férfi szereplők – különösen Vittorio Caprioli, Giorgio Bracardi és Leopoldo Mastelloni – számára nyújtott lehetőséget egy-egy találó epizódalakításra. Ettől függetlenül a Húszévesnek lenni bírálói – köztük utólag maga a rendező is – épp azt tartották a legnagyobb hibának, hogy a film jól-rosszabbul megvalósított epizódokból áll össze, amelyek között azonban nem elég erős a kohézió. Ezért is kelthetett oly nagy felzúdulást az erőszakos finálé, mivel nem következett elkerülhetetlenül az előzményekből. Az olasz nézők jelentős részénél nem működött a sokkeffektus: megkedvelték a két pimaszul rokonszenves főszereplőt, szívesen nézték a kalandjaikat, ellenben egyáltalán nem látták szívesen brutális összeverésüket, megerőszakolásukat és meggyilkolásukat, különösen azt a mozzanatot, amikor a bandavezér egy faágat nyom a Lilli Carati által alakított lány vaginájába. Egyesek képmutatásnak tartották ezt a befejezést, melyben az álszent rendező durván megbünteti a hősnőit azért, mert szembementek a társadalmi konvenciókkal. A felháborodás hatására az opuszt azonnal kivonták az olasz mozikból, és Di Leo kénytelen volt átszerkeszteni az egész filmet, elhagyni a sokkoló finálét és a túlságosan merész jeleneteket, beleértve az eredeti nyitányt és egy leszbikus játszadozást a két lány között. Az angol változatban még a zenét is lecserélték, pedig a Gloria által előadott betétdalnak dramaturgiai funkciója is volt: a film elején még optimista hangulatot sugall, amikor viszont a történet végén az egyik erőszaktevő véletlenül rátapos Tina elejtett magnetofonjára, és így újra megszólal a fiatalok illúzióiról szóló fülbemászó melódia, az erdőben meztelenül és holtan fekvő áldozatok mellett a dal már egészen más érzelmi hatást kelt, mint először. A kényszerű változtatások miatt a film dramaturgiai hangsúlyai máshová kerültek, mint ahogyan a rendező eredetileg akarta, s bár a közhiedelemmel ellentétben a Húszévesnek lenni nem bukott meg, de korántsem ért el akkora sikert, mint amekkorát Di Leo remélt. A rendező szerint épp azok a jelenetek sikerültek a legjobban, amelyeket kénytelen volt kivágni. Azok képviselték ugyanis azt a fajta újdonságot és merészséget, amit ábrázolni szeretett volna, amelyek túlmutattak egy sexploitation öncélúságán, míg a megcsonkított változat túlságosan konvencionálisra sikeredett. Ugyanakkor nem tartotta kizártnak, hogy a forgatókönyv írása és a rendezés közben elkövetett bizonyos szakmai hibákat, beleértve azt is, hogy esetleg túlbecsülte a téma jelentőségét és az iránta való érdeklődést, továbbá nem figyelt eléggé a nézői szokásokra, elvárásokra és az emberek tűrőképességére. Ennek ellenére Guida és Carati főszereplésével szeretett volna elkészíteni egy előzményfilmet is Quello che volevano sapere due ragazze perbene címmmel, de a Húszévesnek lenni hűvös fogadtatása miatt nem talált támogatókat ehhez a tervéhez. 

Így látta ő 

„Fernando Di Leo talán legismertebb, és egyben leghírhedtebb filmje az Avere…, amely nem sokkal premierje után lekerült a műsorról, és producerek, cenzorok ollóinak esett áldozatául. Di Leo elképesztő műfajarzenált vonultat fel: vígjáték, szexkomédia, dráma, szociáldráma, erotikus film, exploitation – ez mind az Avere… A befejező tíz perc azóta legendássá vált, egy csomó feltüzelt férfi (középkorúak, fiatalok vegyesen) üldözőbe veszi a két lányt, és iszonyatos dolgokat csinál velük, olyasmit, ami a legkeményebb exploitation-filmben fordulhatna csak elő (állítólag a jelenet forgatása közben a két főszereplőnő időnként el-elájult). Mindazonáltal hiba lenne csak a befejezésre kihegyezni Di Leo művét, ajánlatos nyitott füllel a film elé ülni, hiszen a mai napig is bőven érvényes társadalmi problémákat is felvet (sőt, néha kikiabál). A leghatásosabb ilyen jelenet az, amikor a szőke Lia egy, a kommunában forgató stáb kamerájába szónokolva osztja meg élete húsz évének eseményeit a nézővel (árvaság, árvaház, apácák, apátia, érzelem nélküli első szex). De látleletet kapunk a közösség életéről is: fiatalok egymás hegyén-hátán, bedrogozva, munka nélkül; a háromgyermekes anya egy egész szobát foglal el, pasija mástól lop tejet a gyerekeknek, emellett pedig a rendőrségnek spicliskedik. Vagy ott van a fiatal Rico, aki valószínűleg korábban politikai aktivista volt, de mára már csak alvással és drogozással tölti el egy napját. Di Leo remekül él a forgatócsoport eszközével, az ekkor felszólaló női figurák mintegy társadalmiprobléma-felsorolást tartanak; ugyanakkor az elnyújtott rendőrségi kihallgatás (ugyanezzel a céllal) kissé megtöri a lendületet, és szájbarágósnak is tűnhet.” 

(Nicroeg on-line kritikája: „Avere vent’anni / To Be Twenty (1978)”) 

Húszévesnek lenni (Avere vent'anni, 1978) – olasz erotikus filmdráma. Saját történetéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Fernando Di Leo. Operatőr: Roberto Gerardi. Zene: Franco Campanino. Díszlet és jelmez: Francesco Cuppini. Vágó: Amedeo Giomini. Főszereplők: Gloria Guida (Lia), Lilli Carati (Tina), Ray Lovelock (Rico), Vincenzo Crocitti (Riccetto), Giorgio Bracardi (Zambo), Leopoldo Mastelloni (Arguinas), Roberto Reale (a bandavezér). 

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Dekameron

Canterbury mesék

Az Ezeregyéjszaka virágai

Salò, avagy Szodoma 120 napja

Erkölcstelen mesék

Flavia, a muzulmán apáca

Az érzékek birodalma

Spetters

Paprika